dream in darkness, I sleep to die,
Erase the silence, erase my life
Unalmas nap. Fárasztó, idegesítő...
Rodolphus.
Ez mindent megmagyaráz azt hiszem. Mert már megint a vérem szívja. Néha ösztönösen jön a gondolat, vajon élvezi-e. Több mint valószínű, hogy teljes mértékben. De hogy mivel szolgál rá az ember...? Kell különösebb ok is a puszta létezésnél?
Nem. Sosem kellett. És ez az oka mindennek. Annak, hogy szép lassan kezdem egyre jobban és jobban meggyűlölni. Hogy minden iránta érzett halovány érzelem is kihuny belőlem s nem marad ott csak a sötétség, a hideg és a kegyetlen bosszúvágy.
Beatrice-ért.
A világért.
Önmagamért...
Újra felütötte hát lelkemben a keserűség az édes magját, mely mint egy kusza növény, egyre jobban és jobban, erőteljesebben és ellenállhatatlanul növi be agyam kósza gondolatait. S mindezzel párhuzamosan a kedvem egyre sivárabbá válik a pillanat töredékei alatt.
Még a bárpultból kivett whisky sem segít. Még a magány is hangos most. Talán a erősen fellobbanó lángnak a szívemben, amely arra késztet, hogy utánamenjek és ízekre szedjem...
De nem teszem. Csakis egyvalaki miatt.
A Sötét Nagyúr meggyűlölne emiatt. Az ő kegye pedig mindennél többet ér. Mindennél. Még a lányaimnál is. Még Beatrice-nél is.
Mert csak a Nagyúr az, akire mindig, minden körülmények közt számíthattam. Aki segített és oltalmat adott. Aki mellettem állt, s aki mellett én álltam.
Sem Rod sem senki más nem tette ezt meg annak ellenére hogy ő a férjem.
Így hát lenyelem az őrjöngést, noha szívesen üvöltenék mint egy veszett őrült.
Ahogy a másodpercek peregnek fel sem tűnő módon, úgy figyelem a pohár szélén megcsillanó fényt. Egyszerű de tökéletes mivolta elkápráztat, s meglep, de nem csábít el, ahogy az ital egyetlen cseppje sem hoz gyógyírt a fájdalmamra. Nem segít semmi. Semmi.
Ez elkeserít. Maga a tudat, hogy... lényegében egyedül maradtam. Teljesen, ami persze nem igaz így ebben a formában, s mégis.
Fejem oldalra billentem, miközben réveteg tekintettel pillantok ki az ablakon át elterülő tájra. Az otthonra, ami inkább börtön...
Itt viszont megszakad a gondolatmenet. Egyrészt, mert ez olyan dolog, amire s amiről sosem szerettem tűnődni. Méghogy otthon...!
Másrészt viszont, a nyíló ajtó halk zajára összerezzenve elhal minden apró gyökeret vert kósza gondolat, s csak a házimanó rusnya feje marad, amint közli, vendég érkezett.
Ide? Mégis ki? Rodolphus újabb cafkája netán, aki azt képzeli övé a világ?
Nem. Hellsing az. Minő meglepetés... régi rokon.
Oly régi hogy már szinte nem is akarok már rá emlékezni, hogyan s miért az. Okát nem tudnám megmagyarázni, de talán mindez annak tudható be, hogy a váratlan megjelenése váratlan reakciókat szül.
Felállok, s az ablakhoz lépve a visszatükröződésben kisimítok egy tincset az arcomból majd egy újabb korty következik a csöppet sem nőies italból, amely kegyetlen barbársággal égeti végig a nyelőcsövem, de valahogy mindez a fájdalom szinte érezhetetlen marad ahhoz, amit ezeddig kaptam.
Látom, amint a fiatal lány belép. Látom, hiába nem fordulok meg. És látom a különbséget is kettőnk közt. Azt, ahogy ott áll, s ahogy én ott állok. A tükröződés halovány képe mindent elárul. Két alak, s Serpenrosa arca csak félig látszik az enyém mellett.
Ő a fiatal. S én... a rettegett. Akinek akkora tekintélye van, melyet más elképzelni sem bír. De most... most az egyszer szívesen cserélnék ezzel a fiatal lánnyal. Mert... ha tehetném újrakezdeném az életem. Az egészet. De ez lehetetlen. Így a palástolatlan keserűséggel hangomban szegezem neki nyíltan s egyenesen azt a kérdést, mely szinte azonnali választ követel, mint egy szívélyes fogadtatás... de ez épp nem az.
- Mit keresel itt? -