Abszolút csavargás

ABSZOLÚT CSAVARGÁS
1999. április, Abszol út

[viselet]

Túl szép idő volt ahhoz, hogy tanuljak. Verőfényes napsütés, s még egy kósza bárányfelhő sem volt az égen. Kár lett volna elpazarolni egy ilyen napot azzal, hogy a tankönyveket bújom, a vizsgáimra készülve. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy fogom magam és a kellemes melegben elmegyek körülnézni az Abszol útra. Ez lesz az én abszolút csavargásom.
Na jó Shirley, állj le, mert nem vagy vicces.. - gondoltam gúnyosan, miközben beléptem a Czikornyai és Patzába. Illetve léptem volna, ha lett volna hely. Olyan tömeg volt odabent, hogy egyből le tudtam vonni a következtetést, miszerint valószínűleg dedikálás van. Annyira elkalandoztam, hogy még a táblát se láttam? Mondanám, hogy fura, de hazugság lenne. Napi rendszerességgel gondolkozom el ennyire. Ám mielőtt ez újra megtörténhetett volna kipillantottam, és lám! Ott a tábla, ami igazolja, hogy nem tévedtem, tényleg aláírásért vannak itt az emberek.
Viszont én könyvet szeretnék venni, most, épp ebben a pillanatban. És nem fogom hagyni, hogy megakadályozzanak ebben. Nehezen, de bepréseltem magam az üzletbe és megpróbáltam eljutni egy könyvespolchoz, hátha ott majd kapok levegőt. Majdnem. A polchoz eljutottam, de onnan már tényleg alig bírtam mozdulni. Olyan erősen nyomtak neki a könyveknek, hogy kiszorult a tüdőmből az oxigén. Az emberek közveszélyesek… Nyírjatok ki valaki mást, engem meg hagyjatok békén! - gondoltam. A könyököm segítségével meglöktem egy-két embert, s - amint éreztem, hogy nem vagyok a tömegnyomor közepén – fellélegeztem. Szerintem soha nem esett még ilyen jól levegőt venni. Mindig valahogy olyan természetesnek tűnt és nem is mindig figyeltem fel rá, hogy egyáltalán lélegzem.
Egy idő után pedig elkezdtek kiszállingózni az emberek, így az én tudtomra adva azt, hogy hamarosan vége van az eseménynek. Ennek igazán örültem, mert most már meg tudtam fordulni a tengelyem körül úgy, hogy nem akadok bele egyik-másik rajongóba.
Lassan megindultam egy bizonyos könyv keresésére. Ez a könyv ugyancsak a vizsgáimhoz kell majd, viszont annyi különbség van a többihez képest, hogy érdekel is a kötet témája. Sokszínű lények, teremtmények és azok megkülönböztetése egy átalakult varázslótól, illetve boszorkánytól. Valamint van még egy, ami a különleges képességekről és azoknak a jellemzőiről és használatáról szól. Szeretném jobban kihasználni metamorf mágusi tehetségemet, hátra hasznomra válik. És az sem hátrány, ha megtanulom kontrollálni, hogy ne az érzéseim irányítsák.
Erről eszembe jutott, hogy már Chrissel sem vagyok együtt. Eszembe jutott, hogy Marilyn szeme láttára, dühtől vöröslő hajjal, sírva üvöltöm az arcába, hogy ennyi, vége volt és hagyjon békén. Három és fél évig bírtam, s bár ez volt az első kapcsolatom, elég sokáig tartott. Emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy annyira szereti bennem, azt, hogy olyan szabad és enyhén flúgos vagyok. Valamint, hogy legtöbbször kiszámíthatatlan. Ám ebbe egy idő után belefáradt és azt szerette volna, ha olyan rángatható marionettbábúvá válok, mint a legtöbb lány. Nekem meg ebből lett elegem.
Egy keserű mosoly jelent meg az arcomon, ahogy levettem a polcról a második könyvet is. Már épp mentem volna, hogy kifizessem őket. Ám, ahogy felkaptam a fejem, egy hátat láttam magam előtt és már a földön is voltam. A könyvek kiestek a kezemből, ahogy megpróbáltam tompítani az esést. Gyorsan összeszedtem magam és már álltam is föl.
- Elnézést, nem figyeltem magam elé! - poroltam le magam, de amint felpillantottam az illetőre, kiült az arcomra az őszinte meglepettség – Mr. O'Mara?!

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Kiszáradt a szám, ahogy átléptem a Czikornyai és Patza küszöbét. Szívem szerint azonnal menekültem is volna ki abból a hatalmas tömegből, ami odabent fogadott. Ugyanis a máskor üresen kongó, ósdi, penészeskönyvszagtól bűzlő üzlet tömve volt az őrült Nat-imádók társaságával. A kezem egy ideig ott pihent a kilincsen, biztosítékként, hogy most aztán bármikor megszökhetek.
Kapd össze magad, O’Mara! – Csendült fel bennem a katonás parancs. Igaza volt végül is ezúttal a lelkiismeretemnek. Nem azért öntöttem magam nyakon egy fél üvegnyi Csábos rózsavíz férfiaknak nevű kölnivel, mert éppenséggel magamban szerettem volna elfogyasztani a táskámba süllyesztett üveg bort… sőt! Nem is a magam kedvéért vasaltattam ki Nat rabszolgájával az ingem. Ezt mind-mind érte tettem.
Még mindig ott csengett a fülemben a számonkérés: „Elliot. Nem érdekelnek a könyveim?”* Szinte éreztem is, milyen dühös és csalódott volt, mikor ezt a fejemhez vágta. Az én szememben Nat sosem volt híres író, sosem volt olyan valaki, akit rajongók vesznek körbe, egészen addig a vitáig. Az egyik legnagyobb veszekedésünkig fajult a dolog, ezért úgy döntöttem kicsit jobban figyelek. Úgy akartam tenni, mint akit érdekelnek azok a hü… szépséges mondatok, amiket papírra vet. Közben egyáltalán nem. Azok csak szavak voltak, amik valójában ott vannak Natban anélkül is, hogy le kéne jegyeznie őket és én ezeket úgy olvasom ki a szemeiből, mint más a könyveiből.
Nem láttam semmiféle kiírást – talán csak az emberek tömege takarta el –, hogy ki is dedikál. Ezért, ahogy oszladozni kezdett a nép, végre volt alkalmam lábujjhegyre állva átnézni a fejek felett. Csak egy barna hajat láttam elől, de az éppen bárkié lehetett.
Aztán zavarba jöttem… eszembe jutott, hogy talán nem is kell nekem ilyen helyen feltűnősködni vagy megjelenni. Nem akarom sem magamat, sem őt zavarba hozni… és ki tudja, talán a rajongói sem különösebben értékelnék a felbukkanásomat. Ami azt illeti én sem az övéket, főleg, mert nézelődés közben meghallottam az előttem álló, két fiatal boszorkány beszélgetését, ami egy aláírásra váró melltartóról szólt. Innentől kezdve már nem csak, hogy iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam, de még a düh is tombolni kezdett bennem.
Teljes talppal álltam már a talajon, mikor tettem hátra egy lépést. Tudtam, hogy nincs itt helyem, nem ide tartozom… mert ez a Nat egy másik Nat. Valaki, aki szerepet játszik.
– Mit is gondoltam magamról? – motyogtam magam elé.
Ismét hátra léptem és teljes erőből a hátamba fúródott valami, majd egy puffanás jelezte, hogy le is esett az a valami. Nos, a valami valójában egy eleső lány volt, méghozzá nem is akárki. Azonnal felismertem, ahogy hátra fordultam és megfigyeltem magamnak a menekülésem útjában álló személyt.
– Mr. O'Mara?! – Érkezett a meglepett kérdés, miután Shirley White összekaparta magát.
Megköszörültem a torkomat és a kezemmel finoman jeleztem, hogy beszéljen már halkabban. Nem kéne, hogy mindenki tudja a vezetéknevemet, ráadásul Natnak sem éppen most kéne kiszúrnia.
– Ne ilyen hangosan! – mondtam fojtott hangon. – Mit keresel te itt?
Természetesen a szokásos, bűbájos hangnemet kaptam elő, holott nem ártott nekem a lány. Ellenkezőleg, magamra voltam mérges, amiért egyáltalán idejöttem. Egy kicsit meg is ráztam a fejemet, hogy szedjem össze végre magam ebből a szerencsétlen állapotomból.
– Nincs kedved kimenni ebből a borzalmas üzletből?

*Köszönöm a mondatot Nathaniel Forestnek.

[viselet]

– Ne ilyen hangosan! – mondta fojtott hangon – Mit keresel te itt?
Van egy olyan érzésem, hogy bujkál valaki elől. Nem tudom, hogy ki az, de vagy ki akarja nyírni Elliotot, vagy ő akarja lerázni magáról az illetőt. Sajnos, ezt így nem tudtam volna megmondani.
Gondolatmenetemből a férfi kissé kétségbeesett hangja rángatott ki.
– Nincs kedved kimenni ebből a borzalmas üzletből? - kérdezte.
Én egyből felkaptam a még mindig földön heverő könyveket és leraktam őket egy véletlenszerű, de biztonságos helyre, s már meg is indultam a kijárat felé.
Bár már nem volt éppen tömegnyomor, szellősebb volt a hely, ennek ellenére még volt akkora tömeg a könyvesboltban, hogy könnyen és észrevétlenül távozhattunk. A különböző korú és nemű embereket kerülgetve értem el az ajtót, hogy aztán kimenjek rajta Elliottal együtt.
Kint az üzlet előtt a férfira pillantottam és kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Ne gondoljon rossza, nem azért kérdezem, de gondolom nem sokszor fordul meg ilyen helyeken.. Hogyhogy itt botlok magába?
Közben, hogy még nyugodtabb legyen elindulok az Abszol úton és úgy teszem fel a kérdést. Remélhetőleg követ is.
Megigazítom a fejemen a sapim és elkezdek nézelődni az utcán, jobbra-balra. Majdnem úgy, mintha most járnék itt először. Pedig elég gyakran járok ide.
Január óta nem találkoztam Elliottal.. És őszintén nem is tartottam túl valószínűnek, hogy még összefutok vele. És most, 2-3 hónapra rá, itt, az Abszol úton, sőt mi több, a Czikornyai és Patzában ütközök bele. Úgy mint akkor. Ez a férfi egyre kíváncsibbá tesz. De úgy tűnik, hogy nekem mindig egyenesen belé kell mennem, hogy észrevegyem… Ez azért kicsit vicces..
- Egyébként nem nagyon számítottam rá, hogy még találkozom magával. Komolyan meglepett – mondom ki hangosan a gondolataim – Mi történt magával január óta?
Érdeklődőn pillantok rá fel. Úgy megsaccolva körülbelül tíz centi lehet köztünk. Aminek örülök, hiszen szeretem a magasságom. Sőt, megfigyeléseim alapján, a magasabbak közé tartozom, pedig félig koreai vagyok.. És úgy hírlik, hogy ott meg általában alacsonyabbak az emberek. Bár nem szeretnék erre alapozni.. Na tessék! Shirley White megint elkalandozott! Gratulálok! - szidom magam gondolatban. Természetesen azt még meghallottam, ha Elliot mondott valamit, de ez ma már a harmadik alkalom.
Gyorsan elkapom a tekintetem és meglátok egy cukrászdát. Illetve az ami a kirakatban van. Megállok és sóvárogva nézem a különböző finomságokat. Majd szolidan az üzletre mutatok.
- Nem megyünk be? Itt egy ideig amúgy sem valószínű, hogy keresi az a valaki, aki elől menekült.
Nem is várva válaszra megyek be az ajtón. Hangulatos kis hely. Tele van csupa régi és antik dolgokkal. A bútorok sötét, de még kellemes színű fából vannak. Ezt pedig a nagy ablakokkal ellensúlyozzák, ahol rengeteg fény jut be. Tele van a cukrászda könyvespolcokkal is, ami csak még otthonosabbá teszi azt. Tetszik..
Leülök egy szabad asztalhoz, majd megvárom, hogy Elliot –, aki remélhetőleg követett – is helyet foglaljon. Az ő arcát kezdem el tanulmányozni, majd azon kezdek el gondolkozni, hogy milyen jó is lenne őt lerajzolni egyszer.

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Kellett neked megint ilyen kényelmetlen helyzetbe keverned magad, O’Mara! – fojtottan szólt bennem ezúttal a szokásos hang, amit általában a csuklómon feszülő és lüktető szalagnak titulálok. Hosszanfújtam ki a levegőt, megvárva, míg Shirley összekapja magát és eloldalog a kijárat felé. Csendesen követtem, éppen csak egy pillantást vetettem hátra a – feltételezhetően – Natot éltető tömegbem. Féltékeny voltam mindegyikre, már csak azért is, hogy most megfoghatják a kezét, érezhetik az illatát, míg én egyszerűen kimenekültem a Czikornyai és Patzából.
Az utcára lépve megéreztem a kissé még hűvös, de a tavasz friss illatát magával hozó szellőt. Az ajtó és a kirakatban porosód könyvek felé pillantottam. A tekintetemmel még mindig az odabent tolongó tömeget figyeltem. Fiatalnők és férfiak is voltak a kicsit idősebb közönség közé vegyülve. Mindig is megvolt a kellő önbizalmam, ha éppen Nat elcsábításáról volt szó. Most azonban elbizonytalanodtam, attól félve, hogy megtetszik neki valamelyik…
Megpróbáltam egy nyeléssel eltávolítani a keserűséget a számból, ami mint egy különös melléktermékeként jelent meg a bennem kavargó érzéseknek. Sóhajtottam egyet és dühösen ökölbe szorítottam a kezemet. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne rohanjak vissza és átkozzak le mindenkit, aki csak megérintette vagy meg akarta legalábbis. A szívem zakatolt, mint a Roxfort Express. Csupán Shirley fecsegése ragadt ki egyre csak duzzadó indulataim rengetegéből: – Ne gondoljon rossza, nem azért kérdezem, de gondolom nem sokszor fordul meg ilyen helyeken.. Hogyhogy itt botlok magába?
Mi az, hogy nem járok ilyen helyekre? – háborogtam magamban kicsit. Követtem, ahogy lassan megindult valamerre, de azért figyeltem, hogy legalább lehajtsam a fejem. Mostanában sok hülye lapban megjelent a képem, ahogy Nat mellett lekaptak valamerre sétálva… ez a hely pedig csak úgy nyüzsgött a rajongóitól. Nem kellett volna, hogy felismerjenek.
Az persze világossá vált, hogy sem a Szombati Boszorkány, sem a Próféta pletykarovatával nem volt igazán tisztában. Ezért hálás voltam a sorsnak, mert ő aztán biztosan azonnal felismert volna a képeken és akkor gyorsan Mr. O’Mara lettem volna „a titokzatos kínai” helyett. Zárójelben meg is jegyezném itt: továbbra sem vagyok kínai. Angolnak születtem, annak neveltek és ezen nem változtat az, hogy milyen vonásokkal jöttem a világra. Bosszankodva fújtam ki a levegőt.
–Miből gondolod, hogy nem járok ilyen helyekre? – kérdeztem. – Történetesen éppen eléggé sokat olvasok.
A következő kérdésére meg sem kíséreltem válaszolni. Mi történt még is január óta? Mintha évtizedeket éltem volna le, elhagyott Esmé, megpróbáltunk kibékülni, az sem sikerült, az egyik barátomat elveszítettem, mert boldog merészeltem lenni, egy másikról nagyon keveset hallok, az apám vett nekem egy kastélyt és úgy töm a pénzzel, mint más a karácsonyi pulykát… aztán ő is eltűnt. Ilyen az életem, ki-besétálnak az emberek belőle. Talán Nat nem lesz ilyen. Azt nem akarom.
Felesleges volt ennyi mindent szavakba önteni, ráadásul a cukrászda is érdekesebbnek bizonyult, mint az élettörténetem jórészének tömör felvázolása. A kirakatban mindenféle képek voltak süteményekről, meg tartósítóbűbájokkal teletunkolt habos torták. Engem azonban jobban érdekelt a távolban álló pult, ahol frissnek látszó tortaszeletek várták a vásárlókat.
–Erről nem lennék azért meggyőződve. – Feleltem Shirleynek, annak tudatában, hogy Nat mennyire édesszájú. Simán el tudtam volna képzelni róla, hogy a dedikálást követően átcsoszog ide megjutalmazni magát. Nem véletlenül csusszant fel az a néhány plusz kiló rá.
–Menjünk – bólintottam végül.
Addigra Shirley persze már rég az ajtóban volt. Nem győztem utolérni, hiába vettem mindig fájó, sérült lábammal gyorsabbra a tempót. Csupán akkor értem be, mikor már egy üres asztalnál helyet foglalt. A táskámat ledobtam a lábaim mellé, félig-meddig a székemnek támasztva. Egyetlen gyorsa mozdulattal ellenőriztem van-e nálam elég pénz.
Teljesen véletlenül vettem észre, hogy a lány nagyon néz. Ezért azonnal az arcomhoz kaptam és kicsit megdörzsöltem: – Van rajtam valami? – érdeklődtem kissé zavartan.
Közben megnéztem az asztalra készített Szombati Boszorkányt. Úgy láttam mindenhová tettek egy-egy példányt, hogy az embernek legyen némi olvasnivalója a forrócsokija és a szelet tortája felett. Remek, O’Mara! – kiáltozott bennem a szokásos hang és azzal a lendülettel lefordítottam az újságot. A borítón ugyanis Nat szerepelt meg a „kínai” – azaz én. Még a tenyerem is rátettem a szennylapra, nehogy Miss White-nak kedve támadjon olvasgatni.
– Nincs a közelben egy jobb cukrászda, de most komolyan? – Váltottam vissza a szokásos, ingerült hangra.

[viselet]

Aranyos! - gondolom, mikor elkezdi dörzsölgetni az arcát. El is mosolyodom reakcióján. Így talán még jobban meg lehetne örökíteni.
Ám hirtelen lefordította az asztalon lévő újságot és még rá is tenyerelt, jelezve, nem akarom én azt megtekinteni. Értetlenkedve felhúzom egyik szemöldököm. Körülnézek, s látom, hogy mindegyik asztalon van egy –, mint kiderült – Szombati Boszorkány. Hát ezt benézted barátocskám.. - fut át az agyamon a gúnyos megjegyzés. Felállok, majd miután elvettem a legközelebb elhelyezkedő asztalról egy példányt, visszatérek a helyemre. Összevont szemöldökkel nézem a címlapot. Egy ismeretlen férfi és Elliot. Akit valamiért a „titokzatos kínainak” neveztek el. Jó, tény, hogy keleti vonásai vannak és valószínűleg valamelyik őse az is volt, de könyörgöm! Én sem kínai vagyok!
– Nincs a közelben egy jobb cukrászda, de most komolyan? - hallom meg a megszokott ingerült hangot.
Értetlenül pillantok fel az előttem ülőre, majd szimplán csak az újságra mutatok.
- Most komolyan? Ezt a vacakot akarta rejtegetni előlem?
Leraktam a lapot az asztalra lefordítva, hogy ne az eleje legyen látható. Majd visszanézek Elliotra.
- Most nem tudom eldönteni, hogy az zavarja magát, hogy lekínaizzák, vagy az, hogy észrevették egy fickó mellett, aki valószínűleg ismert csak én nem tudom ki ő.
Hajam a kék színt választotta, míg szemem a zöldet, csak, hogy ábrázolják, mi történik bennem. Bár, ha valaki nem ismeri a színkódomat, akkor nem valószínű, hogy megfejtheti azt, amit nem mutatok ki. Ugyanis teljesen érzelemmentes arccal ültem a férfival szemben.
Pedig igazából az agyam úgy pörgött, mint még soha. Azt próbáltam megfejteni, hogy ki lehet az a magas ember az újság elején Elliot mellett. Természetesen nem gondoltam azt, hogy mindenki utálja az előttem ülőt, hiszen itt vagyok én is. Bár azt meg kell mondani, hogy tényleg sok ellensége lehet. Hiszen tolvaj, miért ne lenne? De ez az ember más. Minimum barát, hiszen sokszor lehet vele Elliot, ha már bekerült az újságba. De ott van az a bizonyos minimum szó.. Igen, súlyosan yaoista vagyok.
- Ha már maga nem világosít fel, akkor kiderítem magam a dolgokat – kapom fel az újságot.
Még nem nyitom ki, csak kíváncsi várakozással nézek a szemben lévőre. Most már túlságosan felkeltette az érdeklődésem. És ebből kifolyólag válaszokat akarok. Hibáztathat engem minden hülyeségéért, de most magának kereste a „bajt.” Miközben várom – hehe.. tulajdonképpen inkább követelem – a választ, még mindig azt próbálom megfejteni, hogy ki ez az ember. Akár másnak, akár Elliotnak. És persze a kezemben lévő újságról sem feledkezem meg. Szorosan tartom a markomban összecsavarva, készen arra, hogy elolvassam azt a bizonyos cikket.

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Tenyeremmel erősen tartottam a Szombati Boszorkányt, nehogy Shirley kihúzza ujjaim védelme alól. Nem akartam, hogy lássa… nem akartam, hogy kérdezősködjön. Mostanában úgy tűnik, mindenki ismeri Natot. Ez persze nem csoda. A cikkek alapján, amiket róla olvastam mindenféle korosztálynak megfelelő könyveket alkot. A témák is elég vegyesek… és bizonyára érdekesek is, még ha engem jobban érdekel a történetek írója is.
Némi pánik szaladt át rajtam, ahogy Shirley felállt és egy újabb lapot hozott az asztalhoz.
– Most komolyan? Ezt a vacakot akarta rejtegetni előlem?
A kezében lévő szennylapot bámultam. Undorodva lebiggyesztettem az ajkaimat, nem akartam kérdezősködést. Nem akartam válaszokat adni valakinek, akinek semmi köze hozzá. Ugyanis, ha valaki érdemben foglalkozhatott ezzel a dologgal az én voltam meg persze Nat. Gusztustalan volt, ahogy már lassan minden szennylapot a belé karoló képemmel tömtek tele és azt találgatták ki az a hülye „kínai” mellette.
– Most nem tudom eldönteni, hogy az zavarja magát, hogy lekínaizzák, vagy az, hogy észrevették egy fickó mellett, aki valószínűleg ismert csak én nem tudom ki ő.
Megköszörültem a torkomat, majd kezemmel az újság felé intettem.
– Ott áll a neve a címlapon – mondtam halkan.
Ehhez nem kellett nagyész. Ott állt feketén fehéren, ahogy az is, hogy író. Talán Shirley nem olvasta a könyveit, ahogyan én sem. Talán újságokat sem olvas. Bár tény, hogy én is olvastam, de csupán a személyes találkozásunk után tűnt fel igazán, milyen sűrűn is említik meg Nathaniel nevét a hasábok között. Nem mondom, hogy a varázsló társadalom talán leghíresebb írója, de mindenképpen a nevesebbek közé tartozik. Azért jobban szerettem őt az én egyszerű, otthonolvasgató Natomnak. Sosem gondoltam rá híres emberként vagy másként, mint én, még ha bosszantott is a túlzott luxusmániája. Valahogy nem hoztam a kettőt kapcsolatba egymással.
Többet nem akartam mondani. Ezért jóformán némán ücsörögtem a lánnyal szemben, figyeltem a haját és a szemét, ahogy megváltoznak. Fogalmam sem volt, mit jelent mindez, mindenesetre nem akartam hirtelen mozdulatot tenni.
– Ha már maga nem világosít fel, akkor kiderítem magam a dolgokat.
Megköszörültem a torkomat és óvatosan előre dőltem. Elvigyorodtam. Hát abból az újságból sokat nem tudsz meg, kislány. Felhorkantottam magamban, majd még szélesebbre húzódott a gúnyos kis kifejezés az arcomon.
– Azt pletykálják, hogy én vagyok a fickó szeretője – válaszoltam.
Lényegében ennél többet nem tudott volna meg az újságból sem. Viszont szerettem volna kicsit elszórakozni Shirleyvel, hogy megtanulja, nem kéne mások dolgába beleártani magát. Felemeltem az itallapot, hogy megnézzem milyen kávék vannak. Teljes nyugalmat erőltettem közben az arcomra és a testemre.
– De sajnos, nem fizetett eleget… nyolc gyémántot már nem bírt el a tárcája. – Magyaráztam, mintha természetes dologról beszélgetnék. – Remek, van rumos teájuk. Szívesen ledöntenék most egy kis alkoholt a torkomon.

[viselet]

Megköszörülte a torkát és gúnyosan vigyorogva előredőlt. Mit forgatsz a fejedben O'Mara? Egy pillanattal később vigyora még szélesebb lett. Valami rosszat sejtek.. Ez mesterkedik valamiben. És az az egészben a legidegesítőbb, hogy nem tudom, hogy miben..
– Azt pletykálják, hogy én vagyok a fickó szeretője – mondta – De sajnos, nem fizetett eleget… nyolc gyémántot már nem bírt el a tárcája. Remek, van rumos teájuk. Szívesen ledöntenék most egy kis alkoholt a torkomon.
Totálisan, mintha valami természetes dologról lenne szó, magyarázza a szituációt és olvasgatja az itallapot. Csak néztem rá, mint borjú az újkapura, hogy komolyan beszél-e. De csak nyugodtan üldögél és nézegeti, ami a kezében van.
Hirtelen rácsöppen valami a kezemre, mire odakapom a tekintetem. Valami sötétvörös folyadék. Ijedten az orromhoz kapok. Hát persze! Ennek is most kell megtörténnie.. - bosszankodtam. Nem mindenki tudja, de elég nagy yaoista vagyok, viszont csak nagyon ritkán ered el az orrom vére. Ritka alkalmak egyike, fantasztikus!
Kerestem a táskámban egy zsebkendőt és odatartottam az orromhoz. Majd ránéztem az előttem ülőre, s szúrós pillantásokkal illettem.
- Ha most szórakozik velem, nem éli túl.. - fenyegetőztem, természetesen sikertelenül. Ki venne komolyan egy tizenhét éves lányt, aki még a Roxfortból se került ki, de ráadásul még párbajozni sem tud rendesen? És még az is rátesz egy lapáttal, hogy Elliot ismer engem..
- Egyébként meg a rendes, alkohol mentes teát jobban preferálom. Egy kis sütihez jobban esik – próbáltam lenyugodni.
Megnéztem hát én is, hogy mi jót lehet kapni ebben a cukrászdában. Ha már bejöttünk, kérhetnénk is valamit.
- Például ezt a gyümölcsteát szívesen elkortyolgatnám egy csokitorta társaságában.
Végül felpillantottam a szemben lévőre és el kezdtem gondolkozni. Próbáltam rájönni, hogy most hazudik-e vagy sem. Végtére is, egy tolvajjal állok – pontosabban ülök – szemben. De eddig azt hittem, hogy barátnője van, most mégis, hogyan lehetne egy férfival? Jó, mondjuk erre is van magyarázat, hiszen miért ne lenne.. De Elliot elméjébe egyszerűen lehetetlennek látszik beférkőzni. Most tudom sajnálni, hogy nem értek a legilimenciához. Bár lehet, hogy látnék olyan dolgokat is, amiket nem kéne.. Khm..
Arra eszmélek fel, hogy egy ideje csak bámulom az előttem ülőt. „Felriadva” hát, úgy döntök, hogy teszek egy próbát és inkább kockáztatok. Nyugalmat és határozottságot erőltetek magamra, majd szólásra nyitom a számat.
- Hazudik – jelentem ki magabiztosan.
A bűnözők mindig hibáznak – legalábbis ezt szokták mondani. És, ha ez igaz, akkor nem csak a bűnözőkre vonatkozik, hanem azokra is, akik hazudnak. Na nézzük erre mit lépsz?
- Legalábbis részben – folytatom – Valamit titkol előlem igaz?

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Szombati Boszorkány, mekkora egy elcseszett szennylap már ez is… – sóhajtottam. Nem, mintha hazugság lett volna, hogy Naton hiába követeltem nyolc gyémántot, nem volt hajlandó megadni azokat. Ennek ellenére már rengetegszer engedtem neki, sőt lényegében vele éltem.
Megköszörültem a torkomat, figyelve Shirley cseppet sem izgalmas reakcióját… majd azt, ahogy elered az orra vér. Na ezt már végképp nem értettem, de reméltem, hogy nem az információk hallatán készült agyvérzést kapni egy agyoncukrozott süteményeket áruló étterem kellős közepén. Mire már odáig jutottam volna, hogy a zsebemben várakozó, hímzett zsebkendőt esetleg átnyújtsam neki, előkotort magának egyet valahonnan.
– Tudod, ha az orrnyergedet szorítod, talán gyorsabban elmúlik… – jegyeztem meg némi gúnyos éllel. – Remélem, nincs valami fertőző betegséged.
Nem reagáltam arra, hogy szórakozom-e vele vagy sem. Részben igen, részben nem… tehát mi lett volna a helyes választ a felvetésre. Egy talán? Azt már aztán végképp szórakozásnak vehette volna. Jobbnak láttam hát kivételesen csendben maradni.
– Egyébként meg a rendes, alkohol mentes teát jobban preferálom. Egy kis sütihez jobban esik – magyarázta. – Például ezt a gyümölcsteát szívesen elkortyolgatnám egy csokitorta társaságában.
Hümmögve vettem tudomásul, mi a francot akar úgy még is enni. Gondolom, mivel eleredt az orra vére, nem lesz más választásom, minthogy én kérjem ki és szállítsam az asztalhoz azt, amit be fogunk falni. Elnéztem az édességes pult irányába, hátha kiszúrok valami megfelelően csokis szeletet, ami elvonja a figyelmet arról, milyen égő is volt eddig ez a nap… már bántam, hogy eszembe jutott egyáltalán meglepni Natot. Talán nem is örült volna nekem, zavarba hoztam volna munka közben… elvégre ez mégsem olyan, mintha a kiadó ajtaján sétáltam volna be, hogy leüljek az asztalára, nézzem ahogy dolgozik. Esetleg a füléhez hajolva azt súgja, mennyire hiányzik. Itt nem tehettem meg. Ez nyilvános tér volt, ahol ő nem csak az én Natom, hanem a fél világé is.
Féltékenység fogott el. Éreztem, hogy ki akarok törni a kávézóból, vissza abba a hülye könyvesboltba, hogy aztán kirángassam onnan és csak az enyém legyen, csak az enyém. El akartam dugni, mint a kincseimet a dolgozószobából kialakított kuckóban.
– Hazudik. – Jelentette be Shirley.
Visszafordultam felé. A szemébe néztem egyenesen és elhúztam a számat.
– Legalábbis részben – folytatta. – Valamit titkol előlem igaz?
Megrántottam a vállamat. Lassan dőltem hátra a székben, hogy megnézzem magamnak a vérző orrú teremtést. A kis grimasz az arcomon vigyorrá fokozódott. Hát meg kell mondjam, nevetségesen festett. Nem számítottam ilyen látványos reakcióra annak örömére, hogy Nat a… pasim? Vagy hogyan szokták mondani a kamaszlányok.
– Hozok neked teát, meg sütit…
Felpattantam, lényegében válasz nélkül. Ha hazudok is, azt ő úgy sem fogja megtudni. Gondolom ez már feltűnt neki. Mindenestre, ez a néhány perc elég volt, hogy a pletyka rovat rövidke cikkét, rohadt sok, ám totál felesleges képekkel átnézhese.
A pult mellett ácsorogva, míg a teákat készítették, vissza-visszapillantottam rá. Reméltem, hogy kielégíti az a cikk minden kíváncsiságát és nem faggatózik tovább. Nem akartam kiadni a magánéletemet, mintha tőle is félteném a kincsemet, aki éppen csak pár üzlettel arrébb osztja az aláírásokat és talán kezet is ráz velük, meg is érinti a rajongóit. Remegő kézzel cipeltem vissza a tálcát az asztalhoz.
Mielőtt leültem volna a helyemre, elnéztem a könyvesbolt ajtaja felé. Persze onnan nem látszott semmi, csak  a kifelé szállingózó rajongók tömege. Miért hiányzik minden percben? – gondolkodtam el, mikor végre letettem a háztsómat.
– Na, elolvastad a cikket? – kérdeztem, közben kihúztam a zsebemből a flaskát. Kinyitottam és óvatosan öntöttem egy ujjnyit a saját teámba.

[viselet]

Azt az önelégült vigyort, amit vágott.. Annyira jól esne letörölni. Látszik, hogy szórakozik rajtam. Főleg azért, ahogyan reagáltam. De a világért sem adott volna rendes választ. Inkább elintézte egy vállrándítással, engem bizonytalanságban hagyva.
– Hozok neked teát, meg sütit… - állt fel és ment a pulthoz.
Megnéztem, hogy elállt-e a vérzés, majd látva, hogy rendben van, a kezembe vettem a Szombati Boszorkányt. Elolvasva a cikket, csak vigyorogni tudtam. Ha ez most igaz… Én nem tudom mit csinálok. Félek, hogy halálra idegesítem szegény Elliotot.
Mikor visszaért a tálcával a kezében, gyorsan lecsaptam az újságot az asztalra. És nem azért mert annyira szégyelltem volna magam, amiatt, mert elolvastam az irományt. Észrevettem, hogy kissé szomorkásan kinéz az ablakon a könyvesbolt felé. Ám mikor visszafordult az én csillogó szemeimmel kellett szembe találnia magát. Letette a tálcát, majd ő is leült.
– Na, elolvastad a cikket? - kérdezte.
Öntött egy kis – gondolom – alkoholt a teájába, de valahogy nem tudtam vele foglalkozni. Egyből beljebb húztam a székemet az asztalhoz és felkönyököltem rá.
- Csak annyit mondjon, hogy igaz-e – kérleltem.
Nem vagyok egy pletykás fajta, de nem tagadhatom le a kíváncsiságomat. Főleg, hogyha valaki egyneművel van együtt.. Imádom őket! S e tulajdonságomnál fogva – sajnos, vagy nem sajnos -, lehet, hogy szegény Elliotot is "megtámadom" ezzel az imádattal.. Aminek viszont lehetséges, hogy ő látja majd kárát. Na, ezért próbálom magam visszafogni, és ezért voltam olyan dühös az orrvérzésem miatt is.
Elliot arcát vizsgálva próbáltam rájönni, hogy mit is gondol, bár az kétségtelen volt, hogy nagyon jól szórakozik rajtam. Sajnos nem tudtam, hogy mit gondoljak, totál "leblokkoltam". Szerettem volna, ha igaz az, amit mond. És nem csak azért, mert... nos "ilyen" vagyok. Hanem mert januárban, mikor először találkoztunk, olyan magányosnak éreztem. És, most, ha nem viccelődik velem, azzal, hogy van valakije – méghozzá egy férfi -, akkor.. olyan megnyugtató érzés lenne az egész. Bár azt egyáltalán nem tudom, hogy milyen alapon, hiszen nem vagyunk olyan közeli kapcsolatban.
Elmélkedésemből visszatérve, újból a környezetemre figyelve kortyoltam bele teámba. Amit mellesleg elfelejtettem megköszönni. Na nem baj, úgy sem ússza meg..
Már belekezdtem volna a sütimbe is, mikor megszédültem. Megkapaszkodtam az asztal szélében, s úgy szorítottam, hogy már szinte fehérek voltak az ujjaim. Elkapott a hányinger és megint ziháltam. Hajam és szemem egyaránt fehérré fakult, a koncentrációtól, hogy legyőzzem a rosszullétet. Ebben a hónapban már másodjára fogott el. Szerencsére már tudtam a betegségemről, de azt mondták, hogy nem jelentkeznek ilyen gyakran a "rohamok." Bár ez még mindig enyhébb, mint, ami a tóparton fogott el a szünet előtt.
Mélyeket lélegezve nyugodtam meg. A szívem nem fájt, ami jó jel, de nem tudom, hogy ez miért történt. S, ha Elliot hozzám is szólt ez alatt a pár perc alatt, sajnos nem jutott el a tudatomig.

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Még sosem láttam senkit, akit ennyire felzaklatott volna egy adag pletyka. Mert hát valljuk be, ebben a cikkben éppen csak részigazságok szerepelnek. Szerető? Nem mondanám magam annak, kínainak meg végképp nem. Tény, ami tény… van némi közöm a mi nagy, hatalmas, termetes, óriási Nathaniel Forestünkhöz, de közel sem úgy, ahogyan azt a cikk említette. Egyrészről komolyabbnak tartottam magam némi szeretőnél, másrészről pedig senkinek semmi köze a részletekhez és ezt minél inkább igyekezni is fogok megtartani magunknak. Persze Shirley ártatlan kis rajongása a feltételezett kapcsolatunk iránt, közel sem volt olyan intrikus, mint amilyennek ezt a cikket a pletykalap szánta.
Belekortyoltam az immár alkohollal dúsított teámba. Vártam a reakciót az olvasottakra, márha a lány volt olyan naiv, hogy egy ilyen elcseszett Szombati Boszorkány-féle remekműnek bedől. Mert hát valljuk be, még cikknek sem nevezhető igazán. Egy hasáb, mellette egy képpel, amin igazából nem is látszik, hogy én vagyok.
Shirley érdeklődőbbé vált. Közelebb húzódott az asztalhoz, rákönyökölt. Láttam a tekintetétben a csillogást. Talán többet akart tudni, csakhogy engem hiába faggat.
– Csak annyit mondjon, hogy igaz-e. – Kérlelővé vált a hangja.
Elvigyorodtam.
Remek játék vár rám, kiváló szórakozás, ami elvonhatja a figyelmemet a könyvesboltban történtekről. Ha valamit sosem fogok megszokni, akkor ez a rajongói őrült lesz az… gyűlöltem, hogy mások ölelik Natot, hogy mások is úgy imádják, mint én. Nem akartam engedni, hogy megfogják. Ő az én kincsem volt, az én csillogó kis valamim, amit el kellett rejteni a világ elől, hogy ne vehessék el tőlem. Tudtam, hogy másoknak is úgy kell, mint nekem… csakhogy nekik fogalmuk sem volt arról, milyen mellette ébredni, milyen büdös a szája mielőtt fogat mos… de én így szerettem. Minden kis hibájával együtt. Ettől volt igazán valóságos, ettől volt ember és ettől volt még inkább vonzó.
– Egyszer lefeküdtem vele – Megrántottam a vállamat. A kegyetlen, gúnyos kis vigyor még ott volt az arcomon. – De, ahogy említettem, nem fizetett eleget. Tehát tovább álltam. – Tettem hozzá.
Na erre vajon produkálsz egy jó kis orrvérzést? – gondolkodtam el és még egyet kortyoltam az alkoholos teából. A melege átjárta a testemet, hirtelen mintha ez képes lett volna félre taszítani azt a rengeteg keserűséget, amit Nat rajongó, meg az ilyen gusztustalan irományok váltottak ki belőlem. Nem zavar, ha az életemben turkálnak, amíg az én nevem nem szerepel feketén-fehéren az újság lapjai között.
– Mondjuk az ágyban elég követelőző, mint egy hisztis ötéves… – Bólintottam elmélázva az első együttlétünk emlékén. Volt ott minden, fájdalom, kellemes érintések, lágy cirógatások, sok-sok csók és érzéki harapdálás. Azóta kicsit lenyugodtak a kedélyek… nagyon kicsit… Ezen megint csak hümmögve vigyorogni kezdtem.
Kinéztem az ablakon a kis könyvesbolt irányába, hátha megpillantom Natot… de ez képtelenség volt. Csak újabb és újabb rajongók hagyták el azt. A nagy író csak nem jelent meg. Biztosan valami hátsó helyiségből hoppanál vissza az irodájába ilyenkor. Nem tudom, sosem kérdeztem. Engem ugyanis nem az író Nat érdekelt, hanem az én Natom. Ezen elmélkedve, a szemem sarkából pillantottam meg Shirley hirtelen változását. Éreztem ugyan, hogy megremeg az asztal, de nem rázott ez még meg annyira, hogy oda is forduljak. Csak, amikor elfehéredett a haja. Hát ilyet sem láttam még… ezért egy pillanatig csak pislogni volt erőm. Ezután dobtam le – igen, a szó majdnem szoros értelmében – a teámat a csészealjra és felpattantam a székemből. Ösztönösen léptem az övé mellé, leguggoltam és átkarolva húztam magamhoz. Nem tudtam mi a baja, de meg akartam nyugtatni, hogy nincs egyedül.
– Ugye ennek egyszer vége lesz? – Kérdeztem, de persze nem reagált. Ezért finoman megütögettem az arcát. – Shirley, Shirley, térj magadhoz!

[viselet]

Semmire sem koncentráltam csak arra, hogy véget érjen a rosszullét. Nem tudtam, hogy mi történik a környezetemben, az utolsó, amit tudtam, hogy megmarkoltam az asztalt. Utána még azt sem hallottam, ha az előttem ülő hozzám szólt.
Szépen lassan, fokozatosan nyugodtam meg, s vettem mély lélegzeteket. Miután elmúlt a rosszullét, Elliot ölelésében találtam magam. Kissé meglepett, de már nem vertem olyan nagy dobra, hisz télen sem hagyott ott a hóban. Rendeztem a légzésem és visszaállítottam az eredeti színére a hajamat, a szememmel együtt. Finoman eltoltam magamtól majd rá mosolyogtam. Bizonyára nem volt túl meggyőző a még kissé sápadt arcszínem miatt, de azért megpróbáltam.
Mindig gondot okozol másoknak – söpörtek végig az agyamon a gondolatok – Vizsgák után olyan messzire kell menned, amilyen messzire csak lehet, hogy ne árts a körülötted lévőknek!
Visszafordultam a teámhoz és a sütimhez. Sajnos eddig tartott, hogy a szememet barnán tartsam. Nem mindig tudok uralkodni a képességemen, így hagytam is, hogy egy szürke árnyalatot vegyen fel.
Elfogtak a negatív gondolatok, nem bírtam olyan lenni, mint régen.. Hiszen rohamom bármikor lehetett, kiszámíthatatlan volt. Ezért mindig számítanom kellett rá, hogy rosszul leszek. Nem szabadna magam sajnáltatni, utálom is érte magam, de nem bírom elviselni, hogy mások terhére vagyok.
Belekortyoltam a teámba és néztem az asztalt. Fogalmam sincs miért, de nem tudtam Elliot szemébe nézni.
- Nincsen semmi baj, hol is tartottunk? - próbáltam elterelni kicsit a figyelmét.
El akartam menni. Jó messzire, el, az emberek elől, hogy ne tudjak gondot okozni senkinek.
- Remélem csak szórakoztál az előbb – pillantottam fel, de még mindig nem néztem a szemébe – Mármint, mikor erről a Nathaniel Forestről beszéltünk.. Talán nem mindent veszek észre, de azt láttam, mikor visszapillantottál a Czikornyai és Patzára. Gondolom ő osztogat aláírást.. - mosolyodtam el.
Nem tudtam mit mondani. Mindig ezt csinálom.. - jutott eszembe. Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a könnyeim lepotyogjanak az asztalra.

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Talán, ha Shirley nem produkálta volna azt a furcsa rohamot – ami reményeim szerint nem volt ragályos –, eszembe jut, hogy nem akartam Natról beszélni. Hiszen az egész éppen csak elkezdődött, senkinek sem volt köze ahhoz, mi történt vagy történik közöttünk. Én csak látni akartam, elragadni a rajongói karmaiból, magamhoz ölelni, megszökni vele egy csendes helyre… hogy legalább a táskámba rejtett vörösbor elfogyjon. Ittam volna én többet is, mert a féltékenység követelte volna a megfelelő alkohol mennyiséget, de nem lehetett. Vele józan akartam maradni, úgy nézni a szemeibe és hallgatni, ahogy azon az imádott hangon beszél. Szerelmes voltam a tekintetébe, a hangjába, a szavaiba. Nem tudtam elképzelni, hogy bármiben is változzon, mert úgy volt tökéletes, ahogy megismertem. Nem voltam előtte férfival, nem tapasztaltam meg az érzékiségnek ez a típusát, ahogy a szerelemnek sem. Más volt. Szenvedélyesebb, vadabb… a testemet több véraláfutás is elcsúfította, de tudtam, hogy az övét is. Hiszen én akartam vele küzdeni, nem ő velem… mintha ezzel rendeznénk le a viszonyokat. Végül nem kellett a harc, minden természetesen folyt a maga medrében, mint egy nagy, széles folyó.
Shirleyt erősen tartottam a karjaim ölelésében. Nem akartam, hogy lezuhanjon a székből vagy összeessen, mert hősködni próbál. Én is ilyen voltam, mikor a legjobban fájt, akkor is összeszorított fogakkal azt mondtam: „Jól vagyok” és ez így volt rendjén, mert Elliot O’Mara a legnagyobb szarból is feláll. Hányszor bicegtem pedig már, mert az az átkozott seb lüktetett az engem kínzó fájdalom fogságában. Most is fájt, hogy odaguggoltam a lány mellé, öleltem, szorítottam. Feszült az izom, amit kishíján teljesen átlyukasztott a hatalmas tüske.
A hatalmas üvegen át közben kinéztem az utcára, a Cizkornyai és Patza irányába. Nem láttam Natot kilépni rajta, csak özönlöttek be az emberek, olykor pedig egy-egy előkerült, kipirosodott, könnyektől áztatott arccal… tudtam: az én írómért hullatja azokat az átkozott örömkönnyeket mindegyik. Szerettem volna kirohanni, feltépni a könyvesbolt ajtaját, félrelökni a tinilányok hordáját és azt mondani: ő az enyém, csak az enyém… mától nem érintheti meg senki. De nem tehetettem. Nem tehettem meg, mert már akartam valakit birtokolni, őt pedig egyszerűen az élet szakította ki a karjaim öleléséből. Natot nem szorongathattam… Natot meg kellett tartanom, mert nem bírtam volna ki még nagyobb veszteséget.
Erre a gondolatra éreztem meg a mozgást a karjaim közül. Láttam rajta külső változást, de nem tetszett az a sápadt arcszín, amivel visszafordult az asztal felé.
– Nincsen semmi baj, hol is tartottunk?
Ott tartottunk kisasszony, hogy magyarázkodni fogsz… – mordultam magamban és nem keltem fel. Guggoltam tovább mellette, hátha szüksége lenne rám. Nem érdekelt, hogy a fájdalomtól már remeg a lábam, majd még több whiskyvel töltöm meg a teámat és azt fogom nagy komótosan kortyolgatni.
– Remélem csak szórakoztál az előbb. – Felnézett, de nagyon nem a szemembe. – Mármint, mikor erről a Nathaniel Forestről beszéltünk.. Talán nem mindent veszek észre, de azt láttam, mikor visszapillantottál a Czikornyai és Patzára. Gondolom ő osztogat aláírást..
Megköszörültem a torkomat. Felkeltem, óvatosan megdörzsöltem közben a lábamat. Nem akartam én nagydobra verni azt a fájdalmat.
– Játszunk egy játékot. Te kérdezel, én válaszolok és az enyém a következő kérdést.– mondtam. – A lehető legőszintébben kell mindig válaszolni. – Tettem hozzá és még egy adag whiskyt öntöttem a teába a laposüvegemből.
Sóhajtva emeltem a csészét az ajkaimhoz. Belekortyoltam, hogy a meleg ital és az alkohol kellemes elegye átjárja a testem. Lehunytam egy pillanatra a szemem, hagytam, hogy megnyugodjon a fájdalomtól lüktető combom és a Nat iránti vágytól szenvedő testem.
– Komoly voltam az előbb. Szexeltem vele. – Válaszoltam teljesen higgadtan. – Mi volt ez a roham?

[viselet]

– Játszunk egy játékot. Te kérdezel, én válaszolok és az enyém a következő kérdést. A lehető legőszintébben kell mindig válaszolni – mondta.
Kissé meglepetten, de rábólintottam az ajánlatra. Tudtam, hogy miről fog kérdezni, és őszintén, nem nagyon zavart, hogy el kell neki mondanom, hogy miért volt a rohamom. Eddig szimplán nem akartam ráerőltetni és sajnáltatni magam, hogy milyen rossz nekem. De, ha érdekli, hát elmondom.
Lassan belekortyolt az italába, majd rám emelte a tekintetét.
- Komoly voltam az előbb. Szexeltem vele.
Teljesen higgadt volt. Mondjuk, ha Elliot nem higgadt akkor általában ideges.. És azt mindig észre lehet rajta venni. De most teljes nyugalommal nézett rám.
Már nyitottam volna a számat, hogy feltegyem a következő kérdést, de aztán eszembe jutott, hogy most az ő köre jön. Úgyhogy inkább becsuktam.
- Mi volt ez a roham?
Talán mégsem készültem fel teljesen? Egy pillanatra félrenéztem, majd egyenesen az előttem ülő szemébe.
- Van egy betegségem. Ezért vannak ilyen rohamaim néha. Bár ez már a hónapban a második, így engem is eléggé meglepett – mondtam félmosolyra húzva a számat.
Felhúztam a nemtörődömség álarcát. Nem akartam, hogy lássa, hogy valójában mennyire zavar ez az egész hűhó körülöttem. Illetve inkább a betegségem végkifejlettje szomorít el. Nem szeretem, ha sajnálnak az emberek és, ha látják, hogy mennyire gyenge vagyok. Mert az vagyok ez tagadhatatlan.
Megfogtam a csészémet és kortyoltam a teámból. Majd a sütimhez is hozzákezdtem, hogy ne csak álljon ott szegény.
A körülöttünk kialakult csendet megtörve pillantottam rá.
- Szereted? - kérdeztem.
Komoly voltam. Jó lett volna abban a tudatban lenni, hogy Elliot talált valakit magának.
Kíváncsi vagyok milyen ez az ember. Márhogy, akit talált. De nem szándékozom kutakodni a magánéletében, úgyhogy inkább nem feszegetem ezt a kérdést. A lényeg, hogy boldog legyen, ha már eddig olyan magányosnak tűnt. Eddig… Januárban.
Már csak azt nem tudom, hogy miért kedvelem annyira az előttem ülőt. A személyisége érdekes, ez tény. De miért nőnek gyorsan a szívemhez az emberek? Na ez ám a jó kérdés mi?
Tovább eszegettem a sütimet várva arra, hogy válaszoljon. Az ő ötlete volt a játék, úgyhogy semmiképpen nem bújhat ki alóla.
Kipillantottam az ablakon meglátva egy magas, szőkés hajú férfit a cukrászda előtt. Olyan volt, mint egy maci. Legalábbis nekem ez jutott róla eszembe. Nem volt vékony –, mint mondjuk Elliot –, de nem volt a másik véglet sem. Inkább az izmai miatt volt nagyobb darab. És ettől olyan ölelni valónak tűnt.
Miközben ezt nyugtáztam magamban, visszanéztem a velem szemben lévőre és vártam a választ.

[Shirley]

A B S Z O L Ú T  C S A V A R G Á S

[viselet]

Shirley
1999. április

Van, hogy játékba kell bonyolódni egy-egy titok megfejtéséért. Könnyedén kiismertem magam ebben a helyzetben, tudtam, mikor s hogyan kell azokat a láthatlan akadályokat ki kerülni, hogy eljussak a válaszokig. Csakhogy akkor, a kávézóban nem egy tárgyat készültem elcsenni vagy egy talányt megfejteni. Egyszerűen csak beszélgettem, beszélgettem valakivel, akit nem tudtam nevezhetek-e barátnak. Valamiért még is érdekelt ez a lány, talán azért, mert érdeklődött irántam, mert érdekelte mi van velem… s az általában igencsak kevés embert szokott érdekelni.
Nyeltem egyet, hogy lecsusszanjon a kellemes meleg ital a torkomon. Éreztem, ahogy lassan felmelegíti a testemet, ahogy egyetlen apró remegéssel leér a gyomromba.
– Van egy betegségem. Ezért vannak ilyen rohamaim néha. Bár ez már a hónapban a második, így engem is eléggé meglepett.
Képtelen lettem volna magamhoz venni egy falat süteményt, érezni annak az édességét. Éreztem, hogy a testemen valamiféle keserűség fut végig. Sejtettem, hogy nagyobb a baj egy egyszerű kis rosszullétnél, amit a csokoládés tortaszelet megoldhat. Én is voltam már rosszul az evés hiányától, az én gyomrom is égett már, ha napokig nem jutott egy kellemes tányér meleg leveshez vagy mikor csak feküdtem az erdő közepén és bámultam a fák lombjai között az égre… amikor már feladtam az életet. Apám pénze tartott meg a világnak, nélküle talán ott feküdnék még most is, élettelenül.
Ez más volt, valami komolyabb, valami durvább… valami sokkal, de sokkal kegyetlenebb. Láttam, ahogy megváltozott az arckifejezése, a szemének csillogása és az a remegés. Akartam valamit mondani, valamit ígérni, hiszen hatalmamban állt volna bájitalt keverni, ha többet beszél arról, mi is történt vele. Talán még jobbat is tudnék adni annál, amit a medimágusok tukmálnak az emberekre. Nem egy bájital van, amit nem igen használnak a Mungóban és célzottan rohamok enyhítésére valók. Én persze nem kísérleteztem velük soha sem, de megtalálnám a módját az elkészítésüknek.
Csakhogy nem mondhattam semmit. Nem az én köröm jött a beszélgetésben.
– Szereted?
Hirtelen, mintha megfordult volna velem a világ. Éreztem, hogy elönt valami furcsa melegség, holott nem is ismertem olyan régóta Nathaniel Forestet… de volt benne valami a kezdetektől fogva. Az egész olyan volt, mintha egy régen várt találkozás teljesedett volna be… mintha évek óta ismernénk egymást. Nem tűnt sosem idegennek igazán. Ott ücsörögve a kiadójában nem volt több az egész régi ismerősök találkozásánál és amikor felbukkant a patikában, akkor tudtam: kellek neki. Játéknak szántam, egyszerű szórakozásnak, míg rá nem jöttem, hogy nem az. Valamiféle társak vagyunk, hiszen mindkettőnkben ott van az undor saját magunk iránt, csakhogy ő jobbat érdemelt. Több volt nálam, sokkal több, sokkal erősebb, csak valaki hatalmas köveket pakolt rá, hogy úgy érezze gyenge. Készen álltam félre lökni azokat, még ha fájdalmas is lesz, hogy egy olyan Nat Forest lehessen, amilyennek mindig is lennie kellett volna… egy olyannak, akit csak szeretnem kell ahhoz, hogy boldog legyen.
– Ezt még korai lenne megmondani. – Válaszoltam diplomatikus hangon. Nem volt hazugság, az ismeretségünk szempontjából még nem lehetett volna biztosan állítani. Éppen csak a szívverésem egyre gyorsabb ütemet súgta a fülembe: Igen, nagyon is szereted. – Fontos nekem.
Magamhoz vettem az utolsó korty italomat.
– Tudod… – Belekezdtem. Meg akartam szakítani a kérdések sorát, talán azért, mert már az előbb is egyre többen léptek ki a könyvesbolt ajtaján és én szívem szerint visszatértem volna Nat közelébe. – Ha a nyári szünetben ráérsz, esetleg készíthetek neked valamit, ami a rohamok ellen kiváló lehet. – Folytattam, miközben elővettem egy szórólapot a zsebemből. Dean és Daniel nyomták a kezembe, mikor megnyitottuk a Banyanyavalya és Mágusfene Apotékát.
– Ez a hely a családom tulajdonában van. – Csúsztattam oda elé. A lapot, hogy elolvashassa. – Én keverem a bájitalok nagyrészét és talán kicsit hatékonyabban, mint a medimágusok… ne adja Merlin a mugli gyógyítók…