you taught me the courage before you left

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

Fura kétes ürességként kong a levegő. A szél erősebben süvít, de igazból a hangját hallom főleg, nem érzem még a hideget. A félhomály körbeölel, mindössze a párkány alól felszivárgó gyér fények mutatnak valamit. Ha nem tudnám hol van vagy hogy itt van velem Eric, esélyesen úgy elbújhatna, hogy észre sem venném.
Jó érzés a saját lábaimra állni, még akkor is ha a hideg eleinte kellemesen majd kellemetlenül cirógatja a talpaimat. Á hamar orvoslásra kerül a probléma, mert ahogy megszólal, csöppet sem bizalomgerjesztő módon, és ráadásul magához ránt, kénytelen kelletlen vagyok neki engedelmeskedni. A gyomromban tomboló pillangók, amik úgy tűnt elcsitultak most újra tomboló erővel keltek életre és egészen a torkomig szöktek fel. Ott állok hát, megkövülten és bámulok rá kissé bambán a meglepettségtől, miközben a keze a derekamra simul, úgy mintha épp csak oda illene a legtökéletesebben. Vajon hány lány hihette balga módo ugyanezt? Hány élvezte ki a pillanatot vele? Mennyit hozott zavarba ugyanúgy mint engem? Ó te pokolfajzat Lestrange!
Mondjuk van előnye ennek is. Eric teste felfogja  szelet, nem érzem annyira a hideget és a belőle áradó meleg máris javít a közérzetemen. Hát azon valóban, de a zavaromon már kevésbé. A vörösödő fejem jó részét hálistennek jótékonyan elrejti a sötétség és ennek tudatában talán jobban is tüzel az arcom... ostoba, ostoba lány! Ostoba érzelmek! Ostoba tinédzserkor! Egy előnye van ennek, mindent a hormonokra lehet fogni.
- Eleget sértegettük egymást ma estére, kezdjünk tiszta lappal.
Maga az ötlet nem is rossz. Voltaképpen valóban jó lenne a tiszta lap. Már épp elmosolyodva emelném rá a tekintetem mikor felém hajol. Ezzel meglep és egyben meg is ijeszt. Nem tudom mit akar azt is hogy, így inkább gyorsan elfordítom a fejem és kibámulok a tenger felé. Vagyis, amerre a tengernek lennie kell, mert mindössze a morajlás hangja az egyetlen, amivel behatárolható igazán a dolog. Félelmem persze alaptalannak látszik, mert csak a fejem búbjára kapok egy ártatlan puszit. Ettől kicsit megnyugszom. A levegő sípolva szalad ki belőlem.
- Nem szeretek haragudni rád.
A hangja halk,és képes bársonyosan bekúszni a bőröm alá. Utálom bevallani, de nagyon tetszik. Túlzottan tetszik. Az örömteljes mosolyom ki is ül szavait követően arcomra. Ha valami, hát ez igazi bók tőle és ezt még én magam is annak értékelem. Fura hogy épp ez nem kelt zavart bennem, sőt... elégedettséggel tölt el.
- Hát akkor miért teszed olyan sokszor? - őszinte kíváncsisággal fordulok felé, aztán inkább megrázom a fejem lemondóan. - Mindegy, nem fontos.
Nem is akarom hogy válaszoljon rá. Talán jobb ezt meghagyni a titkok övezte homályban, mert részegen amúgy sem hiszem hogy értelmes magyarázatot tudna adni. Figyelem, ahogy a külső peremívre kerül én pedig ezáltal a tető mellé. Eltűnődöm, vajon mennyire jó ötlet hogy ő egyensúlyoz kívül, de végül úgy vagyok vele hogy ha egy seggfej Eric Lestrange-el lesz kevesebb a világ hát oda se neki... Na jó, persze megviselne, de azért lássuk be, tenne a világ nőinek ezzel egy szívességet. Nagy-nagy szívességet!
- Gyere, még van legalább 20 percünk a tűzijátékig, honnan fogjuk a legjobban látni?
A kérdés váratlanul ér és pár pillanatig csak pislogok. Körbenézek, egy percig azonosítom a tető mely részén is vagyunk egész pontosan, majd szabad kezemet kinyújtom és bökök.
- Öhm, azt hiszem ott lesz a nyerő pozíció...
Az ajkamba harapok, majd bólintok egyet helyeslőn. Igen, biztos az lesz a legjobb hely, már ha mindenki tartja magát a tervhez és semmi hiba nem csúszik a számításainkba.
A séta még így, csupasz lábbal is jót tesz. Egyrészt a véráram megindul szervezetemben, másrészt a mozgás maga kissé kizökkent az ernyedt rostokolásból. Eric kérdése, amit felvet, ott visszhangzik körülöttünk. Eleinte nem válaszolok, csak nagy sokára szólalok meg.
- Nos, voltaképpen de... - lent kellene lennem, nevetve, pezsgőzve kellene koccintanom, gratulálnom a vendégeimnek hogy megérik velünk az új évet, és reménnyel telve csillogó szemmel várni a csodát no meg a tűzijátékot. Ehhez képes mégis Eric oldalán sétálok. Meglepő módon épp ez hat teljesen természetesnek és nem az. - ... de jobb itt.
Elmosolyodom, és rápillantok. Figyelem a profilját és mielőtt a fejébe szállhatna a dicsőség, lehűtöm.
- Mert nekem a legjobb hely jár, ami történetesen pont itt van. - intek a cipőket tartő karommal körbe. Tudom hogy azt hitte mást hozok ki belőle, vagy más a szavaim jelentéstartalma, és voltaképp lehetne olyan is, de... nem kell neki ego növelés. Így is csak épphogy befér vele a kastély kapuján! Karjaim összefűzöm magam előtt, hogy a cibáló erős szél minél kisebb felületet érjen belőlem ott ahol nincs ruha. Igyekszem nem az össze-összekoccanó fogaimra összpontosítani és meglep mikor megtorpanva felém fordul. Némám újra felfokozódó szívdobogással hagyom hogy körém fonja a pokrócot, aminek melege máris sokat segít. Annyit legalábbis biztosan, hogy a karjaim elernyednek, mert immár nem kell védekeznem a fagy ellen. Még a morgása is kedvesnek hat, ami szokatlan és csak pislogok rá, hogy most ez valóban úgy is érti vagy inkább saját magát meghazudtolva visszatér a szemtelenkedéses sértegetésbe? Nem lepne meg...
- Szerintem itt már jó lesz.
Közlésére szétnézek és vállat vonok. Ha ő itt cövekel le, hát itt leszünk. Mikor lehuppan váratlanul elvigyorodom. Hát ha azt akarja hogy szétfagyjon, ámen. Én szeretnék minél kevesebb felületen érintkezni a tetővel, ergo maradok a talpamon hogy holnapra jó kis megfázást összeszedjek. Szép kis új év!
Azonban Eric - mint mindig - most is felülbírál engem. Fel sem tűnik hogy a kezemért nyúl és elkapva a csuklómat leránt maga mellé. Halk sikkantással huppanok az ölébe. Újra céklavörös leszek, mert erre aztán nem számítottam. Na meg eszembe jut hány lány rimánkodik ezért a pozícióért Eric Lestrange ölében... Első pillanatban megmozdulni sem merek. Aztán mégis csak muszáj, mert hát így kissé kényelmetlen. Óvatosan mozdulok, mintha csak ingoványos talajra érkeznék, pedig csak a lába...
- Öh... bi..biztos ez így jó? Nem hiszem hogy túl kényelmes ez így neked...
Nem lehet annyira részeg hogy ez így jó legyen. Fél óráig még biztos nem. Kizárt. És ha a macsó lovagias énjét vette elő (ami ezer évben egyszer tör felszínre) akkor a legszarabb időpontot sikerült megtalálnia, mert nem épp rám kellene pazarolnia ezt hanem valamelyik olyan muffra, aki jobban értékeli. Vagy legalább egy forró éjszakával az ágyában meghálálja neki... 
 

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

-Ne aggódj, én megoldom. - Nem hazugság, mégis hálát kell rebegjek az égiek felé, amikor a lány abba hagyta a ficánkolást és elhelyezkedett. Ha tovább mocorog az ölemben, jó eséllyel felállít egy más fajta kényelmetlenséget. Mikor végre eldöntötte, hogy hogyan jó neki, én is helyezkedek egy sort, mert nincs kedvem elgémberedni, s végül kényelmesen hátradőlve, félig felhúzott térdekkel, terpeszben pihenő lábakkal, szinte elfeküdve állapodunk meg, Blaire az ölemben, nekem oldalvást, térdeit felhúzva s átkarolva egész picinek tűnik, mulyának, aki biztos, hogy nem találta meg a legjobb pozíciót. Jéghideg lábujjait megszorítom.
Na látod, így biztos, hogy szarrá fogunk fagyni. Ha neked ez a kilátás jár, akkor nekem meg ez. - gonosz mosolyra húzódik a szám, ahogy nem épp finoman megfogom a derekát és a hátát a mellkasomhoz fordítom, magamhoz húzom, feneke a hasamon, hogy elégmagasan legyen a feje, direkt ezért csúsztam ennyire le.  A lábai persze rögtön az enyéim közé teszi, mert máshova nem tudja. Összeszorítom a combjaimat, hogy a lábfeje az ágyékomhoz feszüljön olyan szorosan, ahogy csak lehet, hogy esélye se legyen sarokkal megrúgni. Később majd elengem, ha biztos leszek benne, hogy nem akar rugdosódni, egyébként is jót tesz ott, jó hideg, segít lehűteni a túl forró elemeket. Előbb utóbb viszont a hideg lábcskák majd felengednek, de addig még sok minden történhet. Miért tűnik ilyen aprónak ez a lány? Persze, még növésben van, de akkor is! Már tizenhat éves, és mégis úgy eltűnik edzett, erős karjaimban, mintha csak egy kislány lenne. Félre ver a szívem. A tizenhat már legális. Felnéz rám, talán, hogy méltatlankodjon, én látványosan benézek a dekoltázsába hogy tudja milyen kilátásra gondoltam az imént.
- Így már sokkal jobb. - mondom a kis domboknak címezve, viccelődve, nevetve, közben szorosabban megszorítom a derekát. Talán érzi a szívverésem, ami a vállában dobog, talán én is érezném az övét, ha a sajátom nem kötné le a figyelmem.
- Remélem olyan tűzijátékot készítettél elő, ami megéri, hogy itt fagyoskodjunk. - Valójában nem fázok, de valamit mondani kell, hogy ne süllyedjünk tétlenségbe, a csönd most nem jelentene biztonságos menedéket. Most már az arcára nézek, amit még mindig felém tart, feje búbja a kulcscsontomon alatt  pihen.  Az sem zavar, hogy a nyakam panaszosan felnyög, valószínűleg az övé is. Nem merem hátra hajtani a fejem, hogy kényelmesen nekitámasszam a cserép falnak, mert nem akarok lemaradni arc izma egyetlen rándulásáról sem. Látni akarom, hogy elárulja e valami,  hogy mi jár a fejében, mit érez, mert tudni akarom, hogy az idegesítő testvért látja-e bennem, vagy valami mást. Nagy tenyerereim elterülnek a hasán, kényelmesen nyújtózó ujjaim jóformán a mellétől a medence csontjáig érnek.
- Bár, felőlem el is maradhat...

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

Mondjuk úgy hogy eléggé merev lesz a testtartásom. Nem sűrűn szoktam a tetőn ücsörögni. Nem szilveszter éjjel és nem egy férfi ölében. Nem egy idegen férfiéban. Na jó, na jó, ha szigorúan vesszük, Eric nem idegen, hanem sokkalta inkább családtag, de… de… de akkor is! Normális, illedelmes férfiember nem húz csak úgy kérdezés nélkül senkit az ölébe. És egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ültem már pasi ölébe. Egyszer sem. A bátyám pedig itt nem ér, mert hát ő mégis csak a bátyám…!
-Ne aggódj, én megoldom.
Hát kurvára örülök! Magamban morgok, de nem adok hangot a nemtetszésemnek. Mindössze szívből remélem, Eric valóban megoldja és nem pedig szabotál. Mindössze tényleg annyit akarok, hogy tiszteletben tartsa a személyes teremet, de… hát ez nagy kérés. Tőle meg szó szerint óriási. Hiába ölelem át a lábam, és kuporodom össze egész inciripincirire a pléd alatt, remélve hogy így kevésbé lesz zavaró a tény, hogy hol is ülök, ő még képes ezt is még zavarba ejtőbbé varázsolni. És mi kell ehhez? Egy újabb szabotázs akció. Ó remek!
- Na látod, így biztos, hogy szarrá fogunk fagyni. Ha neked ez a kilátás jár, akkor nekem meg ez.
- Hogy mi….? – kezdeném értetlenül, de hát menet közbe elakadok, mert ő már cselekszik is. Meg is lepne ha hagyna reagálási időt. Mire észbe kapok már háttal is vagyok neki és mellkasa találkozik velem, miközben én a csillagos eget bámulhatom. Lábaim pedig beszorulnak az övéi közé. Esélytelen onnan kiszednem őket, tudom, érzem. Ahogy a combjait összeszorítja, fogságba ejt engem. Totális fogságba. Arcom lángvörössé válik, ahogy azonosulok a pozitúrával és magával a szituációval. Már maga a tény kényelmetlen, hogy a lábaim épp oda szorultak be, ahol neki 'az' van. Ezt meg még tetézi is az, ahogy bepislog a dekoltázsomba. Ó remek! Rohadt remek!
Nem tudom mi ülhet ki az arcomra. Megrettenés? Harag? Düh? Elkeseredettség? Vágy? Talán minden egyszerre.
- Így már sokkal jobb.
Az elégedett feje de főleg a hangja az, ami leforráz. Kedélyem rögtön átcsap szélsőségesbe, ahogy egy védtelen állat igyekszik menekülni. Elhűlök azon, hogy mennyire ocsmány módon képes kihasználni a testi erejének fölényét.
- Hogy te mekkora egy seggfej vagy, de komolyan!
Próbálnék én szabadulni, tényleg, de hát kábé tényleg esélytelen. Nem nyugtat meg a keze sem, ami a derekamról felvándorol a hasamra. Ó jóég, de barom voltam hogy feljöttem ide vele! De hát a fene gondolta volna, hogy… hogy mit? Valljuk be, valahol számítottam rá, hogy nem a rendes bátyád legjobb haverja vagyok státuszba marad. Ahhoz ő túlságosan rámenős, és talán túlságosan ittas is. Én meg voltam olyan marha, hogy elhittem tényleg csak jól akarja érezni magát velem, hogy tényleg csak nézzük a tűzijátékot és beszélgetünk. Mondjuk arról hogy merre járt mióta nem találkoztunk. De hát… valahogy nem érdekel jelenleg merre ette a penész eddig. Akadnak fontosabb dolgaim is.
Miután azonosulok, hogy a szabadság utáni vágyam reménytelen hisz könnyű szerrel lefog, taktikát váltok. Meredten ülök, morcosan magam elé szegezve a tekintetem. Nem nézek rá, nem vagyok itt. Nem nézek rá, nem vagyok itt.
Könnyebb lenne mindezt persze úgy mondogatni hogy ne érezném őt magam mögött vagy éppen alattam. Könnyebb lenne ha nem kúszna be az illata az orromba minden egyes fölerősödő széllebbenéssel. Jöjjön már az a nyamvadt tűzijáték édes Istenem!
Imáim azonban nem hallgattatnak meg. Helyette Eric hangja töri meg a csendet. Basszus, pedig már szinte – de csak szinte – majdnem megfeledkeztem róla. Vicces…!
- Remélem olyan tűzijátékot készítettél elő, ami megéri, hogy itt fagyoskodjunk. Bár, felőlem el is maradhat...
Harag villan a tekintetemben és erre nem tudom már ignorálni a jelenlétét. Túl dühítő a stílusa, és fel sem ötlik bennem hogy meglehet épp ez volt a célja. Elhúzódok tőle, amennyire helyem akad és megpróbálok megfordulni, hogy a szemem az övébe mélyesszem. Ez annyira megy hogy kb fél testtel képes is vagyok rá.
- Ó, Merlin tetves szerelmére! Miért nem lep ez meg engem?
Így köpöm kissé csalódva kissé szomorkásan a kérdést a fejéhez, választ már nem is várva rá, mert inkább lemondó sóhajt hallatva félprofilba fordulok el tőle hogy ne kelljen még kényelmetlenebb helyzetbe hoznom magam, mint amibe már így is vagyok.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Érzem, ahogy teste megmerevedik a karjaimban, látom ahogy arca szoborszerűen érzel mentessé válik, és jó pár percig ötletem sincs, hogy miért. Amikor a mellét bámultam, akkor láttam a szemében, hogy érti a viccet, vagy legalábbis úgy gondolom, hogy azt láttam, vagy ha mégsem értette, legalább akként kezelte. De hogy utolsó szavaimra miért reagál olyan hevesen? Azt őszintén nem értem.
-Miért? Baj, hogy nem csak a tűzijáték érdekel? - kérdezem összevont szemöldökkel. - Vagy az a bajod, hogy megöleltek? - eszembe jut a merev tartása, és máris eleresztem, mert taszít a gondolat, hogy ráerőltessem magam, még akkor is, ha csupán halovány esélyt látok arra, hogy igennel fog felelni. Már miért zavarná? Szívesebben fagyoskodna? Nem fér a fejembe ez az egész, mert a lányok normális estben szeretik, ha valaki a karjaiba veszi őket, dorombolnak, ha valaki olyan melegen bánik velük, mint én vele.
- Esküszöm Blarie, hogy ha a nőkről egy egész könyvnyi útmutató kell, akkor hozzád egy egész triológia. - még mindig nem tudom kisimítani a homlokomat, sőt egyre rosszabb lesz a helyzet.
- Nem tudok elmenni rajtad. - És ezt úgy értem, hogy: nem tudok elmenni rajtad, egyáltalán, és kezd kurvára frusztrálni. Vagy mond el mi a bajod, vagy huzz a picsába, mert ehhez az én idegrendszerem gyenge. Vissza gondolok erre a jó 45 percre, amit együtt töltöttünk, és be kell ismernem, hogy a jelek, amiket küldött elég össze-visszák, ellentmondásosak, de az enyémek is, hisz hol csúfolódtunk egymással, hol nevettünk, de a flörtölés határát nem súroltuk, habár… olyan közel jött, a fülembe súgott, míg a hátamon csimpaszkodott, hagyta, hogy a haja végig cirógasson a nyakamon, direkt rá is játszott, aztán hozzám hajolt, megpuszilt, végig simított a mellkasomon… Talán nem tudja, hogy ez mennyire felizgatna bárkit? Nem tudja milyen jeleket küld a testével? Amikor megremeg, lesüti a szemét, vagy ösztönösen beharapja ajkát. Talán nem is szándékosan csinálja, ébredek rá. Erre eltűnik az arcomról a korábbi érzelem, és feltűnik rajta a csodálkozás.
- Blaire, mondd csak, még is mi jár a fejedben? Úgy értem, mire gondolsz, mit akarok tőled? Ugye nem attól tartasz, hogy meg… megeszlek?- Ennyi, ennél szebben és őszintébben nem tudom kifejezni magam, remélem végre jól fogja érteni a szavaimat, mert komolyan érdekel a válasz, kicsit feljebb is ülök, de nem azért, hogy megint közelebb húzzam, hanem mert a űz a kíváncsiság, közelebb akarok lenni, jobban hallani, hogy mit válaszol, egy vonalba akarok lenni az arcával, hogy a szemébe nézhessek.

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

-Miért? Baj, hogy nem csak a tűzijáték érdekel?
Miért baj? Hát ezer meg egy cifrábbnál cifrább dolgot tudnék ide felsorolni, de az úrinői mivoltom nem engedi. Ha lennék egy balga fruska, nulla tapasztalattal még esetleg bóknak is vehetném a szavait. Azt hihetném velem akar foglalkozni és talán ez így is van. Csak nem épp úgy, ahogy a nők gondolják. Mert Eric Lestrange mindig megkapja, amit akar és mindig elveszi ami jár neki. Hogy szakadna rá az ég!
Igazából egy dühödt fújtatás szakad fel belőlem, de válaszra sem méltatom a kérdését. Jobbnak látom a jótékony csöndbe burkolózni. Valamiért könnyebb, mint a fejéhez vágni hogy tudom, hazudik. Szar beismerni de így van.
- Vagy az a bajod, hogy megöleltek?
A kérdés abszurditására felhorkantok. Már ugyan mégis miért lenne az baj? Nem. Közel sem azzal van a gond, hogy megölelt. Sokkalta inkább azzal van, hogyan teszi. Nem úgy ahogy illik, nem úgy ahogy kellene. Mintha minden mozdulatában valami több húzódna meg, ami egyszerre érdekel, kíváncsivá tesz de el is rettent. Valahol mindez nem is tudatos, mindössze csak ösztönös.
- Esküszöm Blarie, hogy ha a nőkről egy egész könyvnyi útmutató kell, akkor hozzád egy egész triológia.
A beszólására egyetlen gyilkos pillantást lövellek felé. Nem állom meg, kivételesen leszarom az illemet, meg hogy mit szabad és mit nem. Csak ő van meg én, és ha ő megszegi a saját szabályát, miszerint nem sértegetjük a másikat, hát én is.
- Tudod mit? Kapd be ’Strange!
Direkt utánzom Mathias stílusát, mert tudom, ha valami, hát ez biztos helyre teszi a dolgokat a mámorosan ködös alkoholgőzös agyában. Talán rádöbben hogy én az a Blaire Montrego vagyok, aki eddig is, a legjobb haver kishúga, akivel talán nem kellene úgy viselkednie mint a nagyvilági ribancaival teszi. Na persze túl szép ábránd ez.
Arca persze pillanatok alatt megváltozik, de nem tudom emiatt, vagy amiatt mert esetleg sikerül két agysejtjét megmozdítania és értelmes neuronműködést produkálnia az agyában.
- Nem tudok elmenni rajtad. Blaire, mondd csak, még is mi jár a fejedben? Úgy értem, mire gondolsz, mit akarok tőled? Ugye nem attól tartasz, hogy meg… megeszlek?
Morcosan bámulom a tűzijáték leendő helyét, a nagy sötét űrt, amit meg kellene töltenie a fényeknek, de még messze van az időzítés. Lent valószínű már gyülekeznek, egyesek biztosan verekednek a helyekért. Eric pedig itt csesztet engem. Hát szép kis zárása az óévnek. Hát a pulykalila színárnyalat talán megközelíti azt a bíbor színt, amit az arcom ölt fel. Most komolyan azt hiszi bármit bevallok neki? Holnapra úgyis elfelejti… Nem mellesleg felötlik bennem a kérdés, hogy vajon tisztában van azzal mit kérdez? Vajon sejti hogy én még sosem.... főleg úgy... úristen...
- Megenni? Te? Engem? Viccnek is rossz… - közlöm és mivel a merev testtartás gémberedést okoz záros határidőn belül, finoman ficergek egy kicsit hogy elmulasszam. Ezzel persze a szavaimnak ellentétes jelentést sugallok, de letojom már mit ért félre a másik vagy mit nem. -... nem vagyok a képzeletbeli 'bárányod'. És még te is tiszteletben tartod ennyire a barátod, hogy nem tennéd.
Hiszen tabu vagyok, ahogy Lea is neki. Töklogikus...! Mégis akaratlanul is szomorúság csendül ki a hangomból. Pedig ezek a puszta tények, amikkel tisztában vagyok. Ahogy azzal is továbbá, hogy egyszerre érdekel is Eric meg nem is. Egyszerre félek tőle és tartom érdekesnek. Egyszerre vonz és taszít. Hát normális ez? Úgy hiszem rohadtul nem.
Viszont az váratlanul ér, hogy mozdul és közelebb jön hozzám. Nem vagyok benne biztos mit akar és mindezt miért teszi, így hát elkövetem azt a hibát hogy az arcába pillantok. Szemöldöke közt megjelenő két mély barázda árnyéka sugallja, hogy valóban figyel. Most valóban figyel. Rám. Csakis rám. Talán úgy, ahogy még eddig sosem. Ez tetszik és egyúttal meg is rémít. Kedvem lenne kezemmel megérinteni az arcát, közrefogni és kisimítani az értetlenkedést, de ez nem ennyire egyszerű. Sosem ennyire egyszerű.
- Miért…? Te mit akarsz tőlem? Minek rángattál ide? Hisz tudtad hogy lent kellene lennem…
Lent kellene, lent kellene… és mégsem lent vagyok. Nem is akaródzik elmenni. Fél perccel ezelőtt még igen, de most, hogy íriszei az arcomat kutatják kitartóan és végre nem a melleim után sóvárognak, már jobban marasztalásra bír a dolog. És valóban érdekel, ő mit akar tőlem? Ő minek néz engem? A barátja húgának? Egy darab húsnak? Egy bábunak, akit kénye és kedve szerint citálhat? Azt hiszem több opció nincs, de majd Lestrange színt vall… persze ha elég tökös.  

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

És tessék, megint itt tartunk! Tiszta vicc. Bár csak lenne itt még egy kis pezsgő, mert ehhez már fájdalmasan józan vagyok.
-- Az előbb még te mondtad, hogy túl sokat haragszom rád, most meg te mérgelődsz már megint. Most vagy leszel kegyes elmondani, hogy mi a bajod, vagy tartsd meg magadnak, de akkor menj máshová duzzogni. Netán az a bajod, hogy én nem fogok mű-mosolyogni és kezet csókolni? Akkor menj le, ott egy teremnyi ember, aki tökéletesen megfelel az igényeidnek, engem meg hagy békén. Ha nem vagy hajlandó felnőtt módra megbeszélni a problémáid, ne várd tőlem, hogy türelmesen üljek, míg méltóztatsz dönteni, hogy megérdemlem e az tisztelt őszinteségedet vagy sem. Nem értékeled, hogy azt mondom, amit gondolok? Nem érted a humoromat? Nem veszed észre, ha bókolok? Tudod mit, akkor… - “menj a picsába.”. Akartam volna mondani, de végül nem jött ki. Kibaszott kis királykisasszony. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, én is vágyom arra, hogy valakinek kezet csókoljak, valakit elkényeztessek, de a Lestrange nevet vieselve ez nem olyan egszerű. Az emberek előítélettel fordulnak hozzám, a nők, akikkel megosztom az ágyam mind könnyen kaphatók, mind pótolhatóak, mert arany tükrődik a szemükben, csak azt látják, amikor rám néznek, képtelenek érzelmi kötődésre. Azok pedig akikről azt gondolom, hogy képesek szeretni, valójában túl prűdek, hogy hosszú távon érdekeljenek. Vagy csak szimplán nem értenek meg. Nem értik meg, hogy van a lelkemnek egy kis darabja, ami sérült, ami ápolásra vágyik, de ugyan akkor szükségem van arra, hogy szenvedélyesen tudjak szereti és szeretve lenni, hogy kell valaki, akire felnézhetek, akinek a lábai elé bizalommal borulhato le, mert tudom, hogy nem fog belémrúgni. Nem tudom miért hittem, hogy Blaire talán a tökéletes nő, aki olyannak ismer amilyen vagyok, és elfogad. Talán tényleg az, csak még nem érett meg eléggé. Azt hiszem megint mellé fogtam. Sőt, azt hiszem hiányik Lea meg a az ő furcsa érzékenysége, ami mindig megsúgta neki, ha valaki őszinte vagy sem, és mindig oly tisztelettel kezelte mások érzelmeit. Kezdem sajnálni, hogy olyan keveset beszélgettem vele, talán rá kellett volna több időt szakítanom, akkor most lenne valaki, aki legalább a szívemet megérti, akkor legalább elmomdhatta volna a fájdalmát és most nem egy sérült kis madárka lenne. Hozzá képest Blaire olyan, mint egy buldózer, akivel soha semmi történt, ami megtörhette volna. És hogy pont ezért vonzódok-e hozzá? Mert olyan ép és egész? Lehetséges...
-És te csak ne utánozd a bátyádat! Szerinted ha nem ismerne és nem fogadna el, barátok lennénk? - kis híjján felpattanok, mert megint elöntötte az agyamat a vörös köd, majdnem annyira, mint odalent a teraszon. Hiába is próbálok ellenkezni ellene, nem tudom abbahagyni. Ki van zárva, hogy Monty-tól olyan sok rosszat hallot rólam, hogy ennyire ellenszenvesen viselkedjen. És az is ki van zárva, hogy én.... hiszen velük kettejükkel mindig rendes voltam.
- Fogalmad sincs, hogy mit akarsz, csak szivatod mások fejét, meg megjátszod a NŐT. Gyerek vagy, Montrego, Gyerek, akinek fogalma sincs arról, hogy mennyire nem előjoga az, hogy szeressék. - Közelebb hajolok az arcához, látom, hogy valami megváltozik a szemében, de a méreg túl erősen elvakít. Aztán a halovány, remegő kérdés józanabbá tesz. Továbbra is a szemébe bámulok, kissé értetlenül, aztán óvatosan végig simítok az arcán a kézfejemmel. - Azt, hogy felnőj[. És, hogy miért hoztaalak ide? Mert önző vagyok. Szabad a pálya, tudom, hogy nem szívesen vagy itt, szaladj... . - mondom a tőlem telhető leglágyabb hangon, aztán behunyom a szemem és hátra hullok, vissza a cserepekre, kezem szinte magától markol a hajamba, ahogy élesen kijújom a levegőt. Nyugodj meg, Eric, nyugodj meg. Mindjárt elmegy, és vége. Számolom a másodperceket, várom, hogy felálljon és itt hagyjon. Nem bántam meg egy szót sem, igazam van.
- Ne játsz velem. Mond azt, hogy olyan vagyok, mintha a testvéred lennék, és maradj tisztes távolságba, de ha inkább közelebb jönnél, ne lepődj meg, ha úgy reagálok, mint bármely férfi. - nem is tűnt fel, hogy mozgatom az ajkam, míg suttogó hangom el nem éri a fülemet, még is befejezem, de egyre halkabban, egyre inkább csak magamnak. Már sejtem, hogy a lánnyal nem vagyunk azonos lapon, úgy sem azt értené ki belőle, amit más normális emberek, hanem amit akar.
- Egyébként, ha mindenben csak sértéseket látsz, sajnálattal közlöm, hogy akkor senki nem marad majd, akinek elég türelme lesz. - Mondom valamivel hangosabban, cinikusságba csomagolva a letörtséget, mert ennyi, Eric Lestrange hivatalosan is megpróbálta a legjobb formáját hozni, körülbelül 3 egész percre, de terméketlen talajra esett a próbálkozás és ez nem nagyon motiválja arra, hogy még egyszer megpróbájon normális lenni.

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

Még van képe felelősségre vonni. Ő! Engem! Az abszurditásnak is vannak határai, de Eric képes játszi könnyedséggel átlépni ezeket. Épp mint most. A szavai dühítenek, és az, ahogyan közli még inkább. Eleinte persze próbálom ignorálni a szavait, próbálok nem foglalkozni a sértett önérzetével, mert hát olybá tűnik, látványosan beletrappoltam a lelkébe. És mi a megoldása? Hát ez is tipikus férfi módszer persze… ugyanúgy belegázol az enyémbe. Azt hittem könnyen kivédem ezt, hogy nem tud vérig sérteni. Tévedtem. Érzem ahogy vörösödök, de immár nem a zavaromtól, amit okoz vagy a szégyentől, hanem a haragtól. Mérhetetlen mennyiségű éled fel lelkemben és érzem, hogy menten kitör. Hogy lehet valaki ennyire arrogáns? Hogy lehet valaki ennyire nagy hólyag? Igazuk van azoknak, akik nem szívlelik Ericet. Nem a neve miatt, hanem a viselkedése végett. Valóban megérdemelne vagy két jó nagy büdös pofont, de hát csakúgy, mint én aranykanállal a szájában pottyant ki az anyjából. A fiúk értékesek, a lányok jelentéktelenek ebben a világba. Szörnyű, de ez van.
- Fogalmad sincs, hogy mit akarsz, csak szivatod mások fejét, meg játszod a NŐT. Gyerek vagy,, Montrego. Gyerek, akinek fogalma sincs arról, hogy mennyire nem előjoga az, hogy szeressék.
Hát mindennek van egy határa. Mindennek. Még a seggfejségnek is. És ebben Eric a koronázatlan király, az már tuti. Mérgesen prüszkölök egyet. Érzem, hogy nehéz lecsillapodnom, de szükséges. Ha nem lenne akkora nagy darab és nem ülne lehet én magam lökném le a tetőről. Tennék egy szívességet a világnak. Az már tuti! Az meg jelen helyzetben végképp nem segítség hogy van mersze hozzám nyúlni. Remegek a visszafojtott dühtől így elsőre fel sem fogom hogy a kézfeje az arcomhoz ér. Csak miután már az arccsontom felénél jár bizsergetve a bőrfelületet, amerre elhaladt jövök rá mit is művel. Kezem mozdul és ideges, de határozott mozdulattal sepri le a kezét. Persze még képes mindezt folytatni is. Meglepne, ha nem tudná! És igen, már besokallok. Miután a lába elernyed és immár kiszabadul az enyém nem tétovázok sokat. Kíméletlenül vágom hátra a lábaim, hogy fájjon is neki legalább és minden finomkodást mellőzve fordulok oldalra emelve a lábaim, hogy immár meleg talpam a földet érjék. Könnyeden pattanok fel, mert ő nem tart vissza. Valószínű el van foglalva saját magával, meg a fröcsögésével, mint mindig. Nem érdekel. Inkább csak összefogom a pokrócot magamon és dacosan elindulok. AZ első egy métert határozottan teszem meg. Nem zavar a hideg, sem a sötétség… nem vagyok túlzottan ijedős. Azonban szöget üt a fejemben hogy ha most lemegyek a vendégek közé, elég nevetségesen fogok festeni. A tűzijátékig meg talán már csak percek lehetnek hátra…
Kétségbeesetten harapok az ajkamba és vacillálok, mi is érné meg jobban. Szívem szerint faképnél hagynám Lestrange-t mert megérdemli. De azért nem akarom miatta az új év első napjait egy szűk kis folyosón lefele araszolva sem tölteni. Kibírok még vele tíz percet? Fogós kérdés… nagyon is az.
Végül meggyőzöm magam hogy balgaság lenne elindulni. Nem érnék vissza és csak felpaprikáznám magam. Így csak némán megfordulok a sarkamon és a hideg kő újra kihűti a lábam. Most már biztos hogy náthával kezdem az új évet, de mindegy. Nem bánom túlzottan ezt se. Majd iszok egy jó erős bájitalt, hátha az kikúrál. Szó nélkül vonulok vissza a fiúig és letelepszem. Nem mellé, eszembe sincs. Tisztes távot tartok tőle, és ennek oka, hogy leterítem a plédet. Nem akarok felfázni és jobb ha alattam is van valami. Igaz nem lesz olyan meleg, mint Eric maga, de legalább nem feszélyez a beton keménysége. Lehuppanok, elrendezem a szoknyám a lábam pedig magam alá húzom majd a maradék pokrócszéllel betakarom magam amennyire tudom. Viszont ott virít tőlem jobbra egy hely, amit neki tartok fent hogy ráüljön. Némán meredek csak rá pár perc néma csend után. Kivárok, hogy leesik-e neki hogy azt akarom mellém szegődjön. Ha nem akkor rácsapok a területre, egyértelmű néma utasítást adva. Én aztán nem fogok neki könyörögni, ahhoz túlzottan felhúzott. Viszont jó is lenne ha mellém szegődne, mert akkor jobbról legalább védve leszek általa. Így mégis csak komfortosabb lenne a dolog, mert egy magasságba lennénk, a fejem könnyeden a vállának tudnám dönteni és az ő segge sem fagyna a betonra. Én Blaire Monrego, a megtestesült jóság. Olyan, amit ez a majom meg sem érdemel!

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Szerencsére nem okozott komoly károkat a rúgdosódással a Kisasszony, de azért fáj. Más körülmények közt valószínűleg felpaprikázna, dühöngenék, de már eleve is tüzet tudnék okádni a méregtől, így most csak rádöbbentett néhány kulcsfontosságú dologra. Az egyik, hogy Blaire egyáltalán nem igényel semmilyen fizikai kontaktust, nincs rá szüksége, a másik, hogy legalább olyan dühös, mint én. Na meg persze, az is kiderül, hogy szorult belé némi szenvedély is, ami nem is árt, ha az ember lánya Montegro és Lestrangekkel lóg. De vajon mi baja az érintésekkel? Több dolog is eszembe jut, egyik valószínűtlenebb a másiknál, de van három lehetőség, ami mégis csak szóba jöhet. Vagy ismeretlen terület a számára és fél, vagy valaki visszaélt vele és kihasználta, ezzel csúnyán megsebezve, vagy pedig… valaki másra vágyik, méghozzá menthetetlenül. Nos, nem tudom, de ez az elmúlt alig 50 perc megterhelőbb volt, mint az egész múlt hét együtt véve, szóval szívesen feladom, megkönnyebbülök, amikor feláll, hogy távozzon. Vagy legalábbis meg kellene könnyebbülnöm, de mégis összeszorul a torkom, mintha távozása valamit végérvényessé tenne. Minden egyes távolodó lépte, mintha az utolsó okfejtésemet visszhangozná: “Valaki más. Valaki más. Valaki más.”  Kicsit sem tetszik ez nekem, hülye Montrego, kicsit sem. Aztán hallom, hogy megáll, nem hallom tovább lépéseinek apró neszezését, nem hallom tovább a gonosz kis hangot a fülemben. Óvatosan oldalra lesek, épp csak megemelem csukott szemhéjjam mögül. Leült. Miért nem megy el? Hisz dühös, utál, vissza akart menni az úgy nevezett barátai közé. Feljebb emelem a fejem, hogy alaposabban megnézzem mit művel, hátha attól okosabb leszek. Hát persze! Ahogy a lábát takargatja világossá válik, hogy miért nem megy le! El van szakítva a ruhája, a szél felborzolta a haját, a lába piszkos. Nem tűnik valami szalon képesnek, sőt, már úri kisasszonynak sem tűnik többé. Az agyam egy kis zugában felnevet egy hang. Még ebből a három lépés távolságból is látom milyen ellenszenvesen mered rám, felém lövell egy gyilkos pillantást, mintha csak hallotta volna a néma kacajt. Azt is látom, hogy a másik oldalán kiteríti a pokrócot, felém húzza egy kicsit, néha felém pillant. Azt akarja, hogy üljek oda hozzá? Minek? Hogy megint belém rúgjon? Nem köszi. Aztán a lány határozottan megütögeti a szabad helyet a pokrócon. Vagy neki ment el az esze, vagy nekem. Lustán feltápászkodom, a kelleténél sokkal lassabban, aztán azt a három lépést szinte másféllel teszem meg, hoyg ugyan azzal a macskás lustasággal ahogy felemelkedem leüljek mellé a pokróc sarkára. Épp csak a szélére, minél több helyet hagyva köztem meg a lány között. Én ugyan nem fogok dörgölőzni, kedveskedni, azon már túl vagyunk, többet nem próbálok közeledni hozzá, majd ő eldönti mire van szüksége, és ha úgy dönt, hogy énrám, akkor reménykedhet, hogy nem túl későn jut majd eszébe. Ismét hátradőlök, az a másik póz kényelmes volt, el tudnék itt fent ücsörögni egy ideig, még akkor is, ha megfagyok. Elszámolok százhúszig. Semmi. Ránézek az órámra, öt perc éjfélig. Oldalra fordítom a fejem, lomhán, mintha csak a szél fújta a lány felé az arcom. Ő is engem bámul, de az arcát nem tudom megfejteni. A dühöm már akkor elszállt, amikor felállt, hogy itt hagyjon, most csak felsóhajtok, aztán visszafordítom a fejem a csillagok felé, és csöndben várom a tűzijátékot.

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

Mintha csak le se szarná hogy elmegyek. Hát eddig ő loholt a nyakamban, követelte hogy vele legyek, mikor tudta hogy nem tehetném meg. Az illem szerint semmiképp. Felcitált a rohadt tetőre, ahol a szél ezerszer erősebb és én ezerszer alul öltözöttebb vagyok ehhez az időjárási körülményhez, ami itt uralkodik. Ráadsául lépten és nyomon megbánt ott ahol ér, igaz csak mentálisan nem pedig fizikálisan (jól is néznénk ki!), felelősségre von, kioktat, felbőszít.... És még arra sem képes hogy felfigyeljen arra, mikor távozom? Hát a jóédes kurva anyját!
Persze mit teszek? Én balga maradok. Valamiért érzem hogy hiba lenne elsétálni, mert valahol ez neki talán éppoly megszokott már, mint a levegővétel. Mikor az eső esik, a cseppek természetesek. Nem kérdés hisz ezzel jár. Ha Eric Lestrange megjelenik, akkor belőle árad a maró gúny, és a pofátlanság. Nincs új a nap alatt...
Igazából tudom, vagyis szívből remélem, hogy tényleg figyel. És mikor ráverek a betonra, a halk puffanás tényleg odavonzza a tekintetét. Még ilyen távolról is látom a világos türkiz íriszekben felcsillanó kérdést és a hozzá párosuló értetlenséget. Talán még harag is megbújik a csillogásban, de hát ez kölcsönös. Én aztán állom a szemkontaktust, még pislogni sem pislogok. Csakis akkor, mikor végre mozdul. Lassan mint egy lajhár egyenesbe tornázza magát és ugyan kissé félő hogy enyhén spiccesen is képes lebucskázni de azzal nyugtatom magam, akkor legalább biztosan nem az én hibám lesz a gerinctörés. Ugyanilyen lassan indul meg felém és ül le a pléd legszélére. Némán figyelem őt, a mozdulatai elmélázottságát. Sugárzik róla a kedvetlenség, amit gondlom én okoztam. Még egy belém rúgás. A lelkem vérzik, mert hát nem tudom mit tehetnék. Mit kellene egyáltalán tennem? Kissé haragszom magamra, mert talán (de csak talán) túlreagáltam a dolgokat. De bassza meg, akkor is! Hogy lehet ekkora pöcsfej? Oké, értem én hogy ami a szívemen az a számon, de... de... tanult etikettet. Kötelező hivatalos formulákat. És bár tény, hogy közel állunk egymáshoz és őszinte lehet velem (volt ő valaha?) nade azért meg is kellene becsülnie, nem?
Győzködöm magam és fáj már az is hogy távolabb ül le mint amennyi hely megadatik. Dühít hogy ennyire makacs. Pedig én próbálkozok, amit meg sem érdemel! Menteném a helyzetet ha hagyná, ahogy a kvafflabdát az eséstől a kviddicspályán, de egy csökönyös öszvér. Mondjuk ez nem lep meg, mindig az volt. Egy lemondó sóhajt hallatok, ami tele van fájdalommal. Ez segít, mert olya mintha kiadnám magamból az összes feszültséget. Szelíden a karja után nyúlok, átkarolom és magam felé húzom hogy igenis ne legyen választása és csökkentse le a távolságot. Csakis akkor nyugszom meg ha célt érek. Mert tudom hogy célt érek. Elég egy szelíd, kérlelő pillantás rá és működnie kell a dolognak. Ha pedig ez megvan egy őszinte halovány somolygás ül ki az arcomra.
lIyenek vagyunk mi. Két örök harcos, aki egymás torkának esik újra meg újra. De ő mégis csak Eric, akinek sokat köszönhetek. Emlékszem mikor úszni tanított az óceánban. Nevetségesen szar tanár volt, de mégis kitartóan kedves. Hova tűnt az a srác? Mi lett vele? Mi minden változott meg? Persze tudom, a háború...
Elpillantok a távolba, ahol még nem cikáznak a színes fények. Már hiányzik, már várom. És unatkozom. Meg fázom. Így nem eresztem el a karját, hanem csak hagyom, hogy kezem körbefonja az övét. Fejem pedig a vállára döntöm. Megint megcsap az illata de most megpróbálok elvonatkoztatni ettől. Meg az újraéledő bizsergéstől a bőrömön, amelyek ott jelentkeznek, ahol a karja az enyémet éri.
- Ugye tudod hogy tévedsz? - halkan szólalok meg, úgy hogy nem pillantok rá. - Ugye tudod hogy nem vagyok gyerek? Már régóta nem. A háború óta nem.
Elcsuklik a hangom és szomorú leszek. Nem teszem hozzá hogy voltaképpen nyár óta. Mióta meghalt az apánk és Mathais elvesztette az emlékeit. Azóta én viszek mindent, mindent de mindent a hátamon. És nem csak a birtok igazgatását, a lóderbit, meg az iskolát hanem a bátyám életben tartását is. Igaz Mathias a hivatalos gyámom, de az igazság az hogy sokkal inkább én vagyok az övé. És zavar hogy ezt épp Eric nem látja. Hát hova tette a szemét nyár óta? Miért nem érti meg? Miért nem fogadja el? Miért vagyok a szemében egy fruska? Miért nem képes felfogni, hogy tizenhat évesen több életbölcselet szorult belém, mint amennyinek lennie kellene? Mégis miért? És leginkább, miért nem érti meg és fogadja el? Mit változtatna? Félve érzem hogy a válasz elég egyszerű; mindent.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Mindketten túl makacsak vagyunk ahhoz, hogy elismerjük, ha hibázunk. Nem azért, mert így neveltek minket, nem lehet mindent a származásunkra fogni, hisz végül is, a nap végén csak emberek vagyunk, olyanok, akár csak mások. Talán nem volt annyi választásunk az életben, sosem adatott meg a teljes szabadság, sosem volt lehetőségünk megtapasztalni a családi-boldog-békés-kötelékeket, mert mindenki szerepet játszott, de mi is voltunk gyermekek, hóbortos kíváncsisággal, gyerekes hazugságokkal amik a határokat feszegették. Igaz, hibáinkért mindig nagyobb árat fizettünk, mint mások, ha elfelejtettük felvenni a látszat különböző álarcait, amit sosem vehettük le és ha mégis megtettük, azért a családunk fizetett. Keménységre neveltek minket, ki azért, hogy megóvjon minket, ki azért, hogy fegyverek legyünk egy háborúban, amit a nevünkben vívnak, de sosem volt sajátunk. De a makacsságot mi választottuk, mint mankót, hogy átsegítsen a nehéz időkön. A makacsság jól jött, amikor az iskolába már az érkezésem napján megbélyegeztek, sőt akkor is, amikor Leát elidegenítettem magamtól, hogy biztonságban tartsam, vagy amikor a halálfalók megérkeztek a nappalinkba azon a nyáron, amikor édesanyámra hangtalanul  imperius átkot szórtam cruciatus helyett, és megparancsoltam neki, hogy úgy sikítson, mintha kínoznám, mindezt maga a Sötét Nagyúr orra előtt. Akkor is jól jött, amikor nap mint nap a világ gyűlölköző tekintetét hordoztam magamon, segített, hogy ne érdekeljen, csak tegyem, amit tennem kell. Leára kénytelen voltam bűbájt szórni, hogy köd borítsa elméjét eltompítva fájdalmát a temetés után, megkímélve a végső összeomlástól. Igen, a makacsság nélkül mindezek felét sem tudtam volna véghez vinni. És tudom, hogy Blaire aligha nem hasonló okok miatt választotta a keményfejűséget. Mert a mi világunkban naívnak és túl bizakodónak lenni veszélyes volt, sokak törtek össze benne, de nem az olyanok mint én és Blaire, ezért vagyunk hát olyan tökéletesen jó páros. Mi tudjuk, milyen mindent túlélni, amikor a világunk leomlik körülöttünk, de mégis magasra kell emelnünk a fejünk.
-Tudom. - ujjaimat az övéi körül megszorítom, tudom, hogy idiótán viselkedünk, nem csak én, de ő is, és talán ideje, hogy őszinték legyünk. Percekig nem szólalunk, és kivételesen nem is érzem szükségét, hogy bármit is mondjak. A világ változik, talán nekünk is ideje leengedni azokat a gátakat, amik mögött eddig talán biztonságban voltunk, de most elzárnak minket az új érzelmektől, amik betölthetnék a veszteségektől tátongó űrt a szívünkben. Talán ezt fogom írni Leának, ha megint írok neki. Pont ezeket a szavakat, mert ezeket megérti, ez az ő nyelvén van. Elmosolyodok a gondolatra. Hát ez kellett ahhoz, meg tanuljam megérteni. - Sajnálom. - motyogom nem túl határozottan, csak úgy próbaként, hogy kóstolgassam milyen is a bocsánat kérés íze. Nem olyan rossz. - Ne haragudj, jó? Ma kimondottan rossz napom volt. - puha csókot nyomok a vállamon pihenő fejére, hátha megérti, és felhagy a zsörtölődéssel. Még egy perc csöndben a tetőn, aztán felhangzanak a tűzijáték első durranásai. Ismét hátra dőlök, hogy felnézhessek az égre, de B kezét nem engedem el. Pici keze van, puha, és lassan már nem olyan fagyos, szívesen megfognám a másikat is, hogy melegítsem, de inkább nem vállalkozom a kockázatos feladatra, ki tudja, talán megint jól kiosztana.
-El kéne mennünk nyaralni, valami meleg és napos helyre… - morgom az orrom alá olyan halkan, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy hallja. -... Te, Én, Monty meg Lea. - A szemem mosolyog, tudom, hogy ez csak olyan… kóbor gondolat, ami sosem fog valóra várni. - Talán majd egyszer. Gondolod, hogy lesznek még olyan szép idők? - Bárcsak lennének. Szívesebben lenne valahol, ahol mi  nem Lestrangek és Montregot vagyunk, csak egy kis, szedett vedett család.

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

Tudja. Egyszerű szó, egyszerű beleegyezés és tudom, hogy megértett. Talán most fordul elő mindez először. Meglepő módon nem is esek annyira hanyatt a dologtól. Pedig hát... nem minden napos ez. Tőle egyáltalán nem. Elmosolyodom ezen a gondolaton, de ő mindezt nem láthatja. Megszáll valami érthetetlen nyugalom, és hirtelen mindent tökéletesnek érzek. Még az elszakadt ruhámat is. Nevetséges!
- Sajnálom.
Hogymi? Akarnám kérdezni, tényleg, tényleg, de a torkomra forr a szó. Elfog valami fura félelemmel vegyes izgalom. Ez másabb, mint eddig, ez most egész más. Jól értettem? Tényleg jól? Sajnálja? Most komolyan...? Hát hogy lehet ez?
- Ne haragudj, jó? Ma kimondottan rossz napom volt.
Hát tényleg bocsánatot kér.... Te jószagúatyaég!
A döbbenettől megkövülök és felkapom a fejem tágra nyílt szemekkel. Arcon nevethetném hogy, hát igen, tapasztaltam a rossz napját, köszönöm én szépen, de sajnos erre nincs lehetőségem, mert leforráz a közelsége. Újra itt van. Ő. A melegsége. Az inge széle súrolja a vállam ahogy felém hajol és ártatlan kis csókot lehel... egyenesen a... homlokomra. Lehunyom a szemem és hagyom a pillanatot. Eszembe sem jut megszakítani. Sőt, meg akarom tartani. Magamnak. Elraktározni jó mélyre, a lelkem legmélyebb csücskébe. Tudom, ilyet talán soha többet nem élek át. Vele biztosan nem. Ő képtelen beismerni dolgokat, képtelen változni és képtelen... bocsánatot kérni. De hát most mégis megtette. Megtette! Jó ég! Tényleg megtette! De miért? Miért?
A kérdés ott eszi a lelkem, miközben mély levegőt veszek és elveszek a pillanat varázsában. Ez így most a legrosszabból túl hamar váltott át túl jóba. Hogy a fészkes fenébe történhetett ez?
Fogalmam sincs....
Ő húzódik el, és ezt onnan tudom, hogy megérzem a hideg szelet az arcomon. Csalódott leszek, de nem adok hangot ennek. Csak figyelem ezüstkék tekintetemmel, ahogy visszadől a cserepekre. Én nem teszem ugyanezt, mindössze a kezem marad az övében. Tökéletesen beleillik, a picike a nagyba, szinte át is éri az egészet. Eltűnődöm ennek a tökéletlen tökéletességén mikor az első durranás felhangzik. Összerezzenek, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin, majd előre dőlök tágra nyitott csillogó szemekkel.
- Aaaaaaaaaaaah! Na végre!
Széles vigyor ül ki arcomra, ahogy a fények betöltik az égboltot. Csodaszép a sárga-kék narancs árnyalatvilág. Gyönyörű az összjáték a színek kavargása. Az meg pláne, hogy széltébe az egész eget kitölti. Ámulattal bámulom, talán még az ajkaim is szétnyílnak. Annyira igyekszem megőrizni a másodpercek látványát, hogy teljesen megfeledkezem Ericről.
-El kéne mennünk nyaralni, valami meleg és napos helyre…
- Hmm? - hátra sem pillantva kérdezek vissza, utalva rá hogy beszéljen hangosabban, mert a durrogásoktól nem hallom a motyogását. Csak annyit értek hogy nyaralás.. asszem.
-... Te, Én, Monty meg Lea. Talán majd egyszer. Gondolod, hogy lesznek még olyan szép idők?
- Öhm, hát persze. Mathias amúgy is szörfözni akar... azt mondta te elvileg tudsz...mert mikor Amerikában jártál megtanultál. Ez igaz?
Fordulok felé és pillantok rá. Kérdőn vonom fel a szemöldököm. Kissé cinikusan, mert nem nézem ki belőle. Ha képes mugli sportot űzni Eric Lestrange és még be is vallja nekem, akkor padlót fogok. Mert az biztos, hogy érdekesebben nem is zárhatnám az óévet és kezdhetném az újat. Rendhagyó egy este, az már biztos.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Látom a hitetlenkedést, a furcsallást a szemében. Tényleg ennyire szokatlan, ha beismerjük a tévedésünket? Valószínűleg. Én is pont ilyen képet vágnék, ha ő kérne elnézést. De úgy érzem ma már nem fog, szóval hagyom, hogy övé legyen a győzelem mára. Nem baj, én ettől nem leszek kevesebb, sőt, az arcáról sugárzó öröm egyenesen felmelegít. Már nem érzem a hideget, amikor vissza dőlök a kupolára. A tűzijáték első percét csendben figyeljük, mindketten elmerülünk a szépség csodálatában.
- Mióta elmeséltem neki, hogy Californiában nem seprűn, hanem óriási hullámokon lovagoltunk, nem tud leszállni a témáról. - mondom épp csak elég hangosan, hogy biztosan meghallja. Arcomon szétterül egy igazi vigyor, amikor eszembe jut ahogy Monty képe egyik pillanatról a másikra gyerekesen izgatottá válik. Blaire még mindig az enyémbe fűzi a tekintetét, így osztozunk a pillanaton mígnem visszafordul, hogy tovább élvezze a műsort, amit maga tervezett el. Hüvelyk ujjam körözni kezd a kézfején, engem már nem érdekelnek a fények játéka akár milyen szép is legyen, találok mást, ami jobban tetszik. Blaire arcát, ahogy ragyog a gyönyörűségtől, és innentől kezdve nem akarok máshová nézni, nem is tudok. Izgalmában néha megszorítja a kezem, s a boldogság a szemében egy pillanatra elfeledteti velem, hogy történtek rossz dolgok is körülöttünk. Felülök. Nem tudom elfordítani róla a tekintetem, pedig tudom, hogy el kéne, mert még a végén pofánbasz. Sőt, tovább megyek, csak hogy bebiztosítsam magamnak a katasztrófát! Elengedem a kezét, hogy az ujjaimmat végig húzzam a hajában, óvatosan kibogozva a rendetlenséget. Ujjbegyeim óvatosan végig szántják a fejbőrét, épp csak megcirógatva, majd a hátát. Várok egy percet. Hátha neki áll tiltakozni, de mintha még csak le sem venné a szemét a hullócsillagként záporozó fényekről. Ismét felemelem a kezem, ezuttal az arcából simítok ki egy tincset, majd visszaejtem a kezem az ölembe és visszafordulok a fények felé. Nem akarok újjabb vitát, inkább békén hagyom.

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

- Mióta elmeséltem neki, hogy Californiában nem seprűn, hanem óriási hullámokon lovagoltunk, nem tud leszállni a témáról.
Hát persze. Tipikus Mathias. Ha valami új van, valami izgalmas, valami ami Erichez kapcsolódik, akkor ő menthetetlenül akarja. Nem mintha ez meglepetés lenne de azért egy halk kis kacagást kicsal belőlem. A bátyámnak hiába egy exmemoriam, ugyanolyan alapjaiban véve mint addig is. Ez azért mosolyogtató.
Visszapillantok a tűzijáték felé, elvégre ezért vagyunk itt és amúgy is... a nyaralás részleteit majd akkor megbeszéljük ha a bátyám is betársul hozzánk, mert tutira lesznek fergetegesebbnél fergetegesebb ötletei. Alapvetően meg ha már felcitáltattam magam a tetőre hát kiélvezem a látványt. A csillagok fénye elhalványul a szikrák csillogásában, amik elhalnak hogy rögvest az utána következő másodpercben újraéledjen egy újabb. Fergeteges szépségük lenyűgöz és fel sem tűnik hogy Eric nem az eseményt bámulja. Még arra sem reagálok, mikor elengedi a kezem. Elengedte, hát elengedte végtére is szíve joga csak maradjon mellettem addig míg le nem araszolunk innen ha vége a lövöldözésnek. Akkor viszont már megszeppenek mikor az ujjai a hajhoz érnek és beleszántanak.
Elég csak pár centit elindulnia, a fejbőröm bizseregni kezd, a hajam pedig általa meglibben a háltam csiklandozva. Elszakítom a tekintetem a látnivalótól de nem fordulok felé mindössze lesütöm pilláim és így nézek rá.
Most ez mégis mire jó? Most mégis mit akar? Miért nem nézi? És engem miért zavar?
Miért kel életre megint több ezer vergődő pillangó a gymromban? Miért kezd el a szívem újra hevesebb ritmusban verni? A szám kiszárad, talán attól ahogy a levegő kiszökik a résnyire nyitott ajkaim közül. Így hogy újra közel került hozzám megint rátenyerel a lelki világom a nagy piros vészcsilingre, de hát voltaképp alaptalan az ijedelmem. Nem csinál ő semmit, csak ötágú fésűt játszik az ujjaival, mert ahogy befejezi a mozdulatot el is veszi a kezét. Eltekintek a két tizedmásodpercig ott időző kezétől, ami a hátam szelíd cirógatásával ér véget és visszavonulót fúj.
Nem értem. Egyszerűen nem értem. Egyszerre tartok tőle és tartok attól hogy csak beképzelem a dolgokat. Többet, mint ami valójában van. Evidensen nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni és azt sem szeretném ha hülyének nézne. Nagy pofára esés lenne ha ő csak... ha neki mindössze a húgpótlék vagyok én meg itt epekednék utána. Ráadásul alapvetően totál értelmetlen. Mathias miatt még ha akarna sem tehetne semmit. A legjobb barátját csak nem dobja át a palánkon... ugye?
Mozdítom a fejem, pár centit, hogy immár teljesen tökéletesen a szemeibe nézhessek. Azokba a szép kékekbe, amik tele vannak rejtéllyel.
- Én... - kezdem el, de rögtön az elején megakadok. Olyan halk vagyok, olyan esetlen, olyan béna... Athalea jut eszembe. Ő volt mindig ennyire kis halk, kis visszahúzódó nebántsvirág. Hogy utáltam mindig is! Nem akarom hogy Eric őt lássa bennem. Nem akarok egy árnyékember árnyéka lenni. Egy akarok lenni, egy egész és egyedi, megismételhetetlen. Nem a testvére. Nem vagyok a testvére.
A dühömet őszinte mosolyba fordítom át, mert meghoztam az elhatározást. Azt, hogy nem foglalkozom ezzel és igenis önmagam leszek. Akár tetszik, akár nem. Nem görcsölök rá hogy mi vagyok az ő szemében és nem foglalkozom a múlttal. Épp elég volt ennyi. Az új év első másodperceiben meg is szülöm hát első fogadalmam, még ha nem is tudatosan. Ajkaimon a mosoly játszik, és a mögöttünk újra meg újra felsejlő fényözön kíséretében hajolok egyetlen cetit közelebb.
- Boldog új évet, Lestrange!
Hangom halk, de jól hallhatja hisz közel van hozzám. Vállam az övéhez ér. Érzem a szövetet alatta a karját. Nem szakítom meg a szemkontaktust és nem is pislogok. A mosoly pedig nem tűnik el arcomról. Kíváncsi vagyok ő mit mond és vajon ő megfogad-e bármit így az első másodpercekben? Gondolom igen. És tuti biztos vagyok benne, hogy annak a nőkhöz, a piákhoz és az ágyhoz van köze.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Érzem, ahogy lesütött szempillái alól figyel, várom a támadást, a beszólást, hogy üvöltve felpattanjon, de nem teszi. B kivár pár másodpercet, majd rám néz és mosolyog. Hogy mi van? Közelebb kell hajolnom, hogy jobban halljam. Azt hiszem azt mondta, “boldog újévet”. De persze azt is hallhattam volna, hogy “csókolj meg”. Látom, hogy felém hajol, épp csak egy picit. Talán tényleg azt mondta, “csókolj meg”. Ekkor ismét felbukkan az ezüst tálca két pohár pezsgővel. Lám, Montegroéknál egy vendég sem szökhet meg az újévi koccintás elől. Elveszem az enyémet, várom, hogy B is elvegye az övét és igyunk az újév egészségére.
-Neked is boldog új évet. - A vállam amihez hozzá ér finom meleg, a kezem letámasztom B háta mögé, hogy oldalasan felé hajoljak, másikban a pezsgős pohár.  A vállamra kell biccentsem a fejem, hogy a fülébe súgjak. Olyan az illata, mint anyám púders dobozának és a Sky körül virágzó nyári virágoknak, a hajából vanília illat árad. Egyik másik nőt sem juttatja eszembe, ő sokkal finomabb, lágyabb, kedvesebb. Úgy terveztem, hogy elhajolok a fülétől, hogy ránézzek a lányra, aztán arcon csókolom, de valami láthatatlan erő nem engedi, hogy elhúzzam az arcom, az illata megbolondít. Ajkam hozzá ér a füle tövéhez, óvatosan, épp csak óvatosan, aztán még sem tudom megállni, hogy ne nyomjam hozzá erősen, hosszan, de csók nem csattan, nem hangosan. Nem tudom, mennyit fog eltűrni, majdnem kimegy a fejemből milyen távolságtartóan viselkedett az imént, majdnem elfelejtem, hogy “valaki más” is lehet a dologban. A mosolya kishíjján megtévesztett,  elhúzódom, hogy visszahajtsam a fejem a vállamra, valami távolságot terítve magunk közé. Egy túl hangos sóhaj szalad ki a számon, ahogy elréved a tekintetem. Kortyolok a pezsgőből. Állj le Lestrange, ne ringasd magad tévhitekbe.
Hűsd le magad különben megint tökön rúg, és az jelen esetben fájdalmasabb lenne, mint legutóbb. Épphogy csak nem látványos, hogy a nadrágom jobban dudorodik, mint eddig, talán jó lenne felülni, előre hajolni hogy eltakarjam. Más nők persze azonnal rá tennék a mancsukat, meg a szájukat is, de ha B megneszeli a dolgot komoly bajban leszek. Pedig már annyira idilli a hangulat…. A tűzijáték még mindig felettünk villog, a füst kénes szaga alig ér fel hozzánk. Valószínűleg a teraszon álldogálóknak több jut ki a tömény füstből, mint nekünk, biztos hangosan beszélgetnek, harsogják a jókívánságaikat és nevetnek, táncolnak. Annyival jobb nekem itt, még akkor is, ha a felforrt vérem majd egy nagy pofonnal hűtik le, de muszáj közelebb hajolnom a lányhoz, olyan köze, hogy orrom hozzá ér az arccsontjához. Puhán végig húzom a szája sarkáig, hogy az állát is megcsókoljam, másik kezemből eltűnik a pezsgős pohár, hogy hova azt nem tudom, teljesen elbódultam, de kivételesen nem az italtól, hanem a lánytől. Várom a tiltakozást, az ellenállást amikor szabad kezem az arcához símul. Látnom kell milyen arcot vág, szóval ha nehezen is, de elszakítom a ajkam a bűrétől, hogy megkeressem a tekintetét.

zene: SB - Breathe Again

dress

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1999. január 1.

~~ ❈ ~~

Meglep hogy Ericen elsősorban az értetlenséget látom. Ahogy közelebb hajol lehetne fenyegető is, sőt, elsőre normál esetben azt hinném. De a tekintetében nincs semmi támadó szándék. És mielőtt jobban belemehetnék abba, vajon mennyi az esélye hogy valóban hátsó szándékkal közeledik, megzavar minket a holttérből előúszó pezsgőstálca. Ó basszus, hát ezt el is felejtettem!
Csodálkozom hogy tudott ez az egy kis darab felrepülni idáig? Végtére is nem lehetetlen ez tény, de attól még fura… Mathias kivételesen jó kis bűbájt gyakorolt az italokra. Ez volt a bátyám egyetlen feladata. Elveszem az egyik poharat, a másik pedig Eric kezébe kerül, így már igazából minden tényleg tökéletes. Persze ha azt nézzük, akkor mégsem. Semmi nem lehet elég jó, mindenen lehet javítani. Viszont Eric társaságában ez a kemény tíz perc békeszünet máris siker. Ó de mekkora siker!
Ujjaim rásimulnak és körbeölelik a pohár szárát és mikor megszólal csak némán az övéhez érintem az enyémet. Néma kis csilingelés hangzik fel, amit elnyel a még utolsó fényekből származó élesebb, súlyosabb hangzavar. Elnézem a szép sorjában felfelé ívelő, gyöngyöző buborékokat és már a számhoz emelném a poharam, de nem teszem.
A mozdulatomnak az szab gátat, hogy fél percre, mindössze fél percre nem figyelek oda a férfira, aki máris támadásba lendül. Leküzdi a köztünk lévő távolságot, úgy hogy jóformán fel sem tűnik. Arra eszmélek, hogy a leheletét érzem a fülem körül játszani és a borostája csiklandozza az arcbőröm. Egyszerre érzem magam kényelmetlenül a bőrömben és mégis jól esik a figyelmessége, noha nem tudom mit akar mindebből kihozni. Egész addig rejtélyes a dolog, mígnem egy puszit nem kapok, majd úgy tűnik el mintha ott sem lett volna. Hiányát csak a hideg levegő jelzi, és… igyekszem egyenletesen kifújni a benn rekedt levegőt. Fel sem tűnt milyen szorosan fogom a poharamat. Ha kicsit erősebb lennék, vagy fele olyan izmos mint Mathias, lehet már össze is roppantottam volna…
Na jó, na jó ez csak egy baráti boldog új évet puszi volt… Legalábbis jó ezzel nyugtatnom magam. Végtére is, a testvérét is megcsókolja az ember az arcán. Néha még Mathias fülét is meghúzgálom ha sikerül felpipiskednem. Egyetlenegyszer volt hogy álmában ráharaptam a fülcimpájára. Emlékszem majdnem visszakézből megütött, mentségére legyen mondva, reflexszerűen. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem leszek ennyire pofátlan ha öntudatlan. Pechemre józanon ő az erősebb… hát ez van…
Szóval így összességében még ez is stimmel és megnyugszom. És csak hogy a hagyományok ne szakadjanak meg, na meg mert a torkom már többedik alkalommal lesz olyan száraz, amilyen talán a sivatag maga sem, így iszok a pezsgőből. Tudom hogy nem kellene több, mert hát nem igazán bírom, és már így is kicsivel több van a kelleténél bennem, de mégis jobbnak látom. Mert más nincs. Elpillantok hogy még egy utolsó búcsút vessek a színpompás fényárnak. Jövőre talán újra megérjük, addig meg… maradnak az emlékek.
Szép gondolat és majdnem felszakad belőlem egy fájdalmas sóhaj. Mert hát egy év… egy újabb teljes év. Ami ki tudja mit hoz. Reményekkel, álmokkal, vágyakkal vágok neki én is, mint mindenki… és vajon mennyire lesz csalódás? Mennyire lesz kegyetlen? Tavaly után talán már egyáltalán nem lehet rosszabb…
Legalábbis addig így gondolom, amíg újra meg nem érzem Lestrange jelenlétét a személyes szférámba. Két percen belül kétszer használja ki éberségem lankadását. Az első még kimagyarázható volt, de ez a második…
Megdermedek, miközben az orra az arcélemen simít végig levezetve arcát egyenesen a számhoz, amik szétnyílnak a meglepetéstől. A pillangók ezer szárnyukkal kezdenek el verdesni és komolyan úgy érzem magam, menten rosszul leszek az izgalomtól. S mikor már a legrosszabb feltételezésem beigazolódása látszódik, akkor érzem meg ajkait az államon, hogy utána átvegye a keze az irányítást és rásimuljon az arcomra, épp oda ahol végigszántotta a bőröm előtte és a bizsergető nyoma megmaradt. Ő maga meg elhúzódik és immár be tudom fókuszálni a tekintetét. Ezüstkék szemeim kikerekedve bámulnak rá félig-meddig kíváncsian belevegyülve a zavarodottsággal, mert hát … én ezt nem értem. Szimplán nem értem.
- Eric… ez… mégis mit …
Mégis mit csinálsz? Mégis hogy gondoltad? Mi a fészkes fene akar ez lenni? Mégis mi a francot művelsz?
Fejéhez vágnám egyszerre mindet, de nem tudom a sorrendet. Melyikkel is kezdjem? Melyik is helyénvaló? Melyik élvez prioritást? Az a fene nagy baj, hogy mind egyszerre. Így hát miután egyik sem tudja legyőzni a másikat, marad a csend. Mert már talán a tűzijáték hangzavara is elhalt és csak a tömeg felszűrődő ünneplésének moraja visszhangzik a birtok körül. Kezemben pedig a pohár csak akadályoz, így leteszem a betonra, mert nem szeretném kiborítani, ha nem muszáj. Nem akarom a ruhámat a jelenlegitől is jobban tönkretenni, de ennek az az ára, hogy kezében az arcommal enyhén előre kell hajolnom. Mindezt úgy teszem, hogy nem veszem le róla a tekintetem. Ó nem, nem, elég volt ennyiszer nem figyelni rá és máris megvolt  a baj. Félek az arcomon időző kezéből gondolva, hogy nem véletlen felejtette ott most sem.