Töredezve

TÖREDEZVE

1999. május

LOS ANGELES

Amerikába kellett utaznia. De szinte már bánta az egészet… Amikor belement, hogy megfilmesítsék Noldar Világait, még jó ötletnek látta. Hiszen ezzel valóban népszerűsíteni lehet magát a könyvet is, valamint úgy tűnt a producerek és a rendező is szeretettel és sok háttérismerettel futnak neki a történet átírásának, képi megjelenítésének. tetszett, hogy mindenben ki akarják kérni a véleményét, hogy a szerződések úgy lettek megírva, hogy az nagyon is védi az ő szellemi termékét. Alapjáraton maga Amerika is tetszett neki. Bár itt, Los Angelesben egészen másnak számított a sztárlét, mint odahaza. Mintha minden felfokozott érzésekkel és valahol még indulatokkal is fordult volna felé… De a legtöbben szerették… A meleg levegő és a napsütés pedig mintha kicsit őt is megmelengették volna az elmúlt szomorúságok után. Csak épp… Elliot…
Nem számolt vele, hogy valaki ilyen hirtelenséggel toppan az ő már-már elzártnak hitt életébe. Hogy majd egyszer csak felbukkan és letarol mindent, értelmetlenné varázsol minden mást, önmagán kívül. Pedig így lett. És, amikor a férfi ujján lévő aranyozott gyűrűre gondol, hirtelen minden mást ami körülötte folyik, befed valamiféle jóleső ezüstös ködfelhő. De a boldogságon keresztül, amikor ilyen távol kell lennie tőle, csak kínozza őt a hidegnek tűnő magány… És éppen ezért nem örül már annyira annak, hogy rábólintott erre a filmre. Vajon mennyit kell távol lennie tőle?

Csak belekortyol a kólájába, miközben kinéz a Viceroy hotel ablakának végeláthatatlan pálmafás tengeri látképen. Gyönyörű ez is, tagadhatatlan, bár szíve csak még inkább húz vissza Tengerszem felé. Az a látkép és levegő a legszebb számára a világon… Sóhajt, kissé lazít a nyakkendőjén, majd letéve a kólás üveget, végignéz az asztalára kiszórt leveleken.
- Hailee. – Szólal meg szigorú hangján és kissé még a szobájában sertepertélő szürke kisegeres asszisztense felé is fordul. – Ez minden, ami a mai nap Elliotnak érkezett?
- Igen, uram. – Cincogja a nő, majd ismét fut néhány kört valami totálisan feleslegesnek ható dolgot ide-oda pakolászva. Persze… Nyilván az asszisztens tudja, hogy mikor mire van szükség. épp azért tartja a kis csapatát, hogy ne neki kelljen még ezekkel is foglalkoznia… A levelekkel sem neki kéne. Tudja jól. De azok után, ami Wychwoodban történt nem meri a nagyembereire bízni. Persze Joseph, a biztonsági főnök a legkevésbé sem örül ennek. De Nat tudja, a fenyegetések között sok olyan dolgot találhat, amiknek nem kéne rajta kívül más szemtanú. Valahol reménykedett benne, hogy utalásokat találhat Reagan holttestével kapcsolatban, máskor pedig félt, hogy ellenük szóló bizonyítékok kerülnek elő. Bármelyikkel szembesül is, mindkettő csak rá és Elliotra tartozik. Persze a legtöbb még így is csak szimpla gyűlölködő üzenet. Dob vissza egy feketére mázolt lapot a többi tetejére, hogy újat húzzon elő. Vagy örömujjongás a cukiságuk fölött. Dobja vissza ezt is a tetejére. Bár ez édesen még le is rajzolta őket, valami újságban megjelent sétálós képük alapján. Lehet, hogy megtartja…

Újabbat húz elő. És mikor kinyitja, máris érzi szemeiben, orrában és torkában a csípő érzést. Ordítana fájdalmában, de mintha teste képtelen lenne hangot kipréselni magából. Tagjai erőteljes remegésbe kezdenek és Nat úgy csuklik össze önmaga súlya alatt, mint legegyszerűbb kártyavár egy fújás pillanatában. Ahogy feje földet ér a szoba szőnyegén, úgy sötétül el szemének képe is. És már nincs külvilág. Csak a megváltó tudattalan…

◆ ◆ ◆

Mikor legközelebb megérzi a fájdalmat és remegést a tagjaiban, önkéntelenül kap valami után, bármi után. Nem tudja hol van, de érzi, ahogy egy meleg kéz az övére szorít. – Elliot… - Dünnyögi a nélkül, hogy szemét ki tudná nyitni. Csak próbálná szorítani a kis tagot, amit elért, bármit, ami húzza őt vissza az ébrenlét felé. Még a fájdalomba is kapaszkodna bele, csak lássa, csak láthassa Elliotot. De így még csak azt sem tudja, ki is van vele, és hol is van ő. Csak hagyja, hogy valami folyadékot letöltsenek a torkán és ismét érzéstelen álomba merüljön…

[NAT]

T Ö R E D E Z V E

[viselet]

NAT
1999. május

Még mindig ott csengett a fülemben, a padlón landoló bögre csörömpölése. Csupán ez törte meg a Tengerszemben uralkodó csendet és nyugalmat. Zaklatottan szorongattam a pergament a kezemben, amit Nat szürke kis asszisztense nekem címzett. Keserű íz keveredett a számba. Hiába próbáltam lenyelni, nem ment… hiába próbáltam megkapaszkodni a konyhapultba a térdem akkor is megremegett, majdnem össze is csuklott.
Még akkor is éreztem a testemben tomboló gyengeséget, amikor dühtől elvakultan léptem ki a kandallóból. A tekintetemmel valakit kerestem, aki megmondja hol van Nat. Ingerülten, ökölbe szorított kézzel fordultam körbe az ispotály fogadó csarnokában. Mindenkin elképesztően kevés ruha volt és hamarosan én is rájöttem miért. A meleg elviselhetetlen volt. Míg Angliában kellemes volt a tavaszi esőben a vékony kabátom, itt úgy érezrem menten hőgutát kapok.
– Merlin hozott Amerikában, O’Mara! – motyogtam magamnak a szalag helyett a gúnyos kis szavakat.
Hamarosan kiszúrtam pultot, ahol egy vékony, rövid ruhácskába bújt nő várt a látogatókat. Éppen egy idős ember távozott egy jó adag papírral, mikor odaértem.
– Nathaniel Forestet keresem… – mondtam a lehető legudvariasabb hangon.
Közben felkaptam egy prospektust a pultról és azzal kezdtem el legyezni magam. Kellemesen cirógatott végig a kis huzat a nyakamon, persze kevés volt mindez a rekkenő hőség ellen. Nem ájulok el, nem ájulok el… – mantráztam magamban, mint egy varázslatot, hátha sikerül is talpon maradnom. Akármennyire is próbáltam kizárni a meleget, az izzadást, a forróságot a gondolataimból, lehetetlenség volt.
– Egy pillanat…– magyarázott a nő és hátra dobta szőke haját.
Felmordultam és a szabad kezemmel rácsaptam a pultra. Erre végre hajlandó volt normálisan ránézni.
– Nincs egy pillanat! Nathaniel Foresthez jöttem, aki állítólag életveszélyesen megsérült… – üvöltöztem. Nem érdekel, ha esetleg más is rám néz, vagy látja milyen izzó düh tombolt bennem. – Két percet kap, hogy elmondja, különben nagy  baj lesz!
– Sajnálom, de Mr. Foresthez csak közeli hozzátartozót engedhetünk be – makogta.
Ezúttal ököllel csaptam bele a pultba. Lenéztem a kissé megroppanó kézfejemre, majd megpillantottam a gyűrűt. A kő és az aranyszínű rész megcsillant a sápadt, ispotályi fényben. Tudtam, hogy mit kell bevetnem. Tudtam, hogy ez az aprócska ékszer a kulcs ahhoz, hogy Nat közelébe kerüljek és visszavigyem a Királyságba.
– Elliot Forest vagyok – emeltem a kezemet, hogy lássa a gyűrűt.
A nő szemei elkerekedtek, közben azonban egy érintést zavart meg. A jobb vállamon, meleg volt ugyan, de cseppet sem kellemes. Még mindig bosszantott mások ilyen közelsége, ezért lezártam magamról a kezet, majd utána egyszerűen csak megfordultam.
Valami furcsa, fakó kis nő állt mögöttem. Olyan béna kinézete volt, ami már-már bosszantotta az embereket. Egy pillanatra el kellett gondolkodnom rajta, hogy ez most valóban Nat Szürke Kisegere nyári ruhában… vagy valaki más.
Csak intett, hogy kövessem.
– Miért nem vigyáztak rá? Miért nem? – emeltem fel a hangomat, hogy bezengje a folyosót. Érzékeltetni akartam, hogy nem ússza meg ennyivel senki, aki erre az útra elkísérte Natot.
– Garantálom, hogy nem lesz köszönet abban, amit kap… és ezt magára is vonatkozik! – Szakadt ki belőlem az újabb üvöltés, mikor egy ajtó előtt megpillantottam a Nagyembert és két társát. – Takarodjanak innen! – löktem meg a fickót dühösen.
Szikla szilárdan állt tovább ott. Közben bennem fortyogott a düh, de betörtem a kórterembe. Ott volt Nat, az a máskor olyan hatalmas és erős ember… a párnákon fekve egészen kicsinek és gyengének tűnt. Éreztem, hogy megremeg a testem, az ajkaim elé kaptam a kezem, hogy ne adjak ki semmilyen hangot.
– Nat… – fogtam meg a kezét, ahogy az ágy mellé értem. Finom csókot nyomtam az ujjaira. – Kellj fel, kérlel! Hadd vigyelek haza. Londonban meggyógyítanak.
Közben lépéseket hallottam. Felkaptam a fejem és úgy néztem a Nagyemberrel farkasszemet, mint egy támadásra készülő bika. Hosszan, fújtatva bámultam. Azt egyszer csak kitört belőlem az ordítás megint: – Mi a franc történ vele? Miért nem vigyázott rá senki?
Még dühösebb lettem. Éreztem, ahogy a bársony szalag megfeszül a csuklómon az indulattól lüktetni kezd. A Nagyemberre néztem: – Magának vége, ha Nat… – Elcsuklott a hangom. Nem tudtam kimondani a fenyegetést, mert akkor azt is ki kellett volna mondanom, mennyire nagy a baj. Nem akartam felfogni vagy megérteni, hogy akár el is veszíthetem.

LOS ANGELES

A tudattalan megnyugtató. Ott nincs semmi csak a teljes üresség. Nincsenek aggodalmas gondolatok, rossz emlékképek vagy riasztó jövőképek. Boldogság sincs ugyan, de legalább fájdalom se. Csak egy körülölelő fekete burok, ami szinte áthatolhatatlan szilárd ködként öleli körül az írót. Aztán hirtelen kap kétségbeesett levegőért. Mintha fulladás is kínozta volna, miközben kitört a sötétségből. Pedig a fény hirtelen érte el, szinte ideje sem volt felocsúdni, úgy hatolt át szemhéjain és pattintotta fel azokat. Épp, ahogy a fájdalom minden egyes idegszálát, mit sorba állított a küzdelemben. A háta ívbe feszült, miközben kezével előre kapott, hogy megint megszoríthasson valamit, bármit. Csak érezni akarta, hogy vannak körülötte, hogy él és lélegzik és a fekete köd után, ahol magányos volt, most nincs egyedül. – Elliot. – Kiáltotta önkéntelenül párjának nevét. Bár még mindig nem tudta azt sem, hogy ő maga hol van. Talán inkább csak sejtette, az érzésekből, az apró emlékképekből, ami a levél nyomán még sziklaszilárdan tudatában van. – Méreg… Valami… Méreg… Vizet… - Nyögi összefüggéstelenül, miközben szemével összpontosítani próbál legalább egy pontra, amit ki tudott venni. Valami ronda valami vele szemben az ágy végében. Mert fekszik. Egy ágyban. Ennyire már magától is ráébredt. - Hailee. – Mondja csendesen, amikor rádöbben, mit is lát. Majd végre a kezében szorongatott kézre pillant. Könny csordul ki a szeméből, ahogy testének egy újabb remegés rohama közben sikerül arcához cirógatnia a gyűrűvel díszített finom ujjakat. – Elliot. – Költözik némi nyugodtság a hangjába, bár teste megint erőteljesen remegni kezd, ami nyomán a fájdalom is erősebb, így ismét lehunyja a szemét, hogy megpróbálja kordában tartani. – Kinyitottam egy levelet… - Állapítja meg, mikor megint kinyitja a szemeit. Immáron sokkal határozottabban pislog körbe, kivéve végre Elliot gyönyörű arcának vonalát is.

- A magának jött leveleket egy ideje már Mr. Forest nézi át. – Kezdi cincogni a magyarázatot az asszisztens, miután Elliottól való félelmében kicsit összeszedte magát. – Joseph próbálta lebeszélni róla, de hajthatatlan volt. Azokat olvasgatta, amikor összeesett. A medimágusok azt mondják valamiféle méreg volt. – Könnyezni kezd a szeme. – Én azonnal adtam neki egy bezoárt, a szájában tartottam, amíg Joseph ide nem hoppanált vele. A medimágusok már kiderítették, hogy mivel mérgezték meg és értesítették az aurorokat. Állítólag valami komoly főzet, amit nem lehet, csak úgy hirtelenjében megcsinálni, mert az alapanyagok nehezen beszerezhetők. – Már szinte remeg és sír, ahogy meséli, megviselte őt ez a nap. – Akar beszélni egy medimágussal, Mr. Forest? – Kérdezi, de nem a főnöke, hanem annak párja felé fordulva. – Idehívhatom, ha gondolja. Ebbe a terembe nem jöhet be más, csak ő és még egy ápoló. Mi nem tehettünk semmit. Mi… mi annyira igyekeztünk…

Megint erős remegés tör az íróra. Próbál úrrá lenni rajta, ahogy lehunyja a szemeit és erősen kapaszkodik Elliot kezébe. – Mondtak valamit? – Kérdezi, miközben ismét körbepillant a termen és mivel látása tisztul, már a legtávolabbi sarokban állva Nagyembert is észreveszi. Ismeri Elliotot… El tudja képzelni, miket kaphattak az alkalmazottai. Szürke kisegér például határozottan fél és hangja még cincogóbbá válik, miközben Elliothoz beszél. Mondjuk valahol meg is érti párjának reakcióját. Sőt, talán ő maga is ugyanolyan ideges lenne… - Elliot. Ne csinálj semmit… Kérlek… - Suttogja és csak kapaszkodik a fehér kis kézbe. Mintha az tarthatná még őt itt, a szilárd valóban. Bár megnyugtató volt a tudattalan, félt a magányban. Inkább a fájdalmat választaná, ahhoz pedig segítség az, hogy van kit fogni, hogy mellette van az, aki a legfontosabb neki a világon. – Mondtak valamit? – Kérdezi ismét. – Mi lesz velem?

[NAT]

T Ö R E D E Z V E

[viselet]

NAT
1999. május

Reszkettem, nem csak az indulattól… még mindig ott volt a félelem, amit már olyan régen éreztem. Magabiztos voltam, a veszélyhelyzeteket szórakoztatónak találtam, de ott ácsorogva Nat ágya felett, látva, ahogy éppen csak egy-egy szó hagyja el az ajkait, féltem. Újra és újra megjelent a gondolat a többi, értelmetlen dühös kép között, hogy mi lesz, ha elveszítem. És csak egyetlen válasz volt rá: semmi. Nem tudtam elképzelni az életemet nélkül, még azt sem ami a találkozásunk előtt volt. Mintha éppen ő törölte volna el azoknak a borzalmas napoknak az emlékét.
– Kinyitottam egy levelet… – Gyenge volt a hangja.
Vigyázni akartam rá, gondoskodni róla és bosszút állni a támadón. Éreztem, ahogy a szalag még mindig sötét lüktetéssel pumpálja belém a keserűséget. Legszívesebben Nat elé vetettem volna magam, hogy mindenkit elűzzek és csak én vigyázzam őt, míg fel nem épül. Meg akartam védeni tőlük, azoktól, akik cserben hagyták, aki nem védték meg erőszakosan is akár a saját ostoba döntésétől. Mert ez történt.
– A magának jött leveleket egy ideje már Mr. Forest nézi át. – Kezdte a Szürke kisegér a magyarázkodást. – Joseph próbálta lebeszélni róla, de hajthatatlan volt. Azokat olvasgatta, amikor összeesett. A medimágusok azt mondják valamiféle méreg volt.
Láttam, ahogy könnyek jelennek meg a szemében. Nem érdekelt, megérdemelte és azt kívántam, hogy kergesse őrületbe a bűntudat, mert ha az nem fogja, akkor én biztosan.
– Valóban? – szakadt ki belőlem a gúnyos kérdés.
A tekintetem azonban nem a nőre szegeztem, hanem a Nagyemberre, Josephre. Gyanakodva mértem végig, mintha sejtenék valamit. Valójában nem így volt. Csak szerettem volna, ha tudják mindketten: ezt most baromira elcseszték. Nem szólok bele Nat ügyeibe, az Anson eset tökéletesen megmutatta, hogy semmi keresnivalóm a munkája közelében. A gondolat persze újabb keserűséget hozott magával… habár cseppet sem volt alkalmas az időpont, hogy ez is bosszantson, mégis éreztem, ahogy az újabb indulat a szalaghoz ér és még nagyobbat dobban, mint eddig.
– Akar beszélni egy medimágussal, Mr. Forest? – A kérdés nekem szólt, így a Szürke kisegérre pillantottam, aki még mindig kétségbeesett arccal nézett rám. – Idehívhatom, ha gondolja. Ebbe a terembe nem jöhet be más, csak ő és még egy ápoló. Mi nem tehettünk semmit. Mi… mi annyira igyekeztünk…
– Fogja be! Kezdje azzal! – Ráüvöltöttem.
Nem voltam hajlandó a picsogását hallgatni, miközben éppen a számomra legfontosabb ember súlyosan legyengült teste felett állok. Semmi joga nem volt sírni vagy fájdalmat érezni, miközben ő és az egész társaság az oka az esetnek. Csak én érezhettem kínt, csak nekem volt jogom könnyeket ejteni azért, ami történt.
– Mindenki, aki idekísérte Natot, kivéve maga – Mutattam az asszisztensére.  –, ki van rúgva. Nem érdekel a magyarázkodás vagy hogy Nathaniel mit mondott. Takarodjon a szemem elől! – Üvöltöttem a Nagyemberre és megszorítottam Nat kezét. Közben könnyek gyűltek a szememben.
– Maga meg, Miss Szürke kisegér, fogja az összes levelet mostantól, amit nekem címeznek és az én kezembe nyomja. Világos? Nem érdekel, mit mond Nat, mert ő csak kirúgni tudja, én viszont úgy megátkozom, hogy lábra nem áll többé! – Folytattam, de a végén elcsuklott a hangom. – És ne hozzon nekem ide semmiféle medimágust. Én is látom, hogy mi a baja.
Nat fölé hajoltam és finoman megcsókoltam. Az ajkai egészen ki voltak száradva, nem voltak olyan élettel teliek. Az édes íz pedig csak halvány emléke volt annak, amit korábban, mielőtt elindult Amerikába éreztem. Nem volt megint magánál, ezért finoman megcirógattam az arcát. Arra is apró csókot nyomtam, nem figyelve a két alkalmazottra. Alig vártam, hogy távozzanak, mielőtt megtalálom őket ölni.
Megérdemlik, O’Mara… – érkezett a buzdító gondolat. Eszembe jutott, hogy a kabátom zsebében van a pálcám. Könnyen rákulcsoltam volna az ujjaimmal és emeltem volna előre, hogy aztán mindketten holtan rogyjanak össze. Aztán jött az újabb, már-már ijesztő gondolat: kínozni akartam őket, látni a vérüket a padlón.
– Nat, nem mondtak semmit, nyugi – simítottam végig az arcát. – Ne aggódj, mindenkivel végzek, aki ártott neked. Köztük a hülye alkalmazottaddal.
Finoman simítottam el egy tincset a homlokából. Közben hallottam, hogy mögöttem valamit cincog még az a hülye asszisztense.
– Megérdemlik, hogy szenvedjenek – mondtam. Illetve nem én, hanem megint az a hang, amit mindennél jobban gyűlöltem a saját számból hallani.
Beleremegtem a félelembe. Mi lesz, ha ez eluralkodik rajtam? Ez a gondolat futott át rajtam és ahogy Nat bágyadt, kék szemeibe néztem még erősebben éreztem a félelmet. Tudtam, hogy akkor neki is árthatnék. Én csak Reagan nem akartam lenni, egy újabb szörnyeteg az életében.
– Elliot. Ne csinálj semmit… Kérlek… – Szorította erősen a kezem.
Odahajoltam hozzá, még egyszer megcsókoltam. Reméltem, hogy az érintésemmel visszaadhatom neki az erejét. Azonban a pillanatnyi nyugalmat a kérdése újra megszakította. A testembe visszatért a félelem, ami dühként mutatkozott meg kifelé. Szinte éreztem, ahogy villan a szememben ez az érzés.
– Semmi. Hazaviszlek és megint erős leszel.
Halkan próbáltam beszélni, de túl ideges voltam. Kirángattam a pálcámat a kabátom zsebéből. Az egy szabad kezemmel kicsit nehezebben ment, mert beleakadt az anyagba. De még így is pillanatok alatt a Nagyemberre szegeztem azt. Vicsorogva bámultam rá, készen a támadásra.
Kirángattam Nat szorító ujjai közül a kezemet és végül varázslat nélkül rontottam a nagydarab emberre. Egyenesen ráugrottam, leteperve a földre, kihasználva a meglepetés erejét. A pálcámat persze elejtettem, de nem számított.
– Vigyáznia kellett volna rá! – üvöltöttem és a gallérját rángattam.

LOS ANGELES

Még mindig nem kapott választ. Vagy nem is kérdezett semmit? Már maga sem tudja. Csak megint lehunyja a szemét. Lehet tényleg azt kéne… Átadni magát megint a fájdalommentes sötétségnek, de vajon létezik az még ott valahol? És vajon az nem jelentene többet, mint pár percnyi megváltást? Nem akar örökké eltűnni benne. Élni akar. Még ha most úgy is érzi, fáradt még a fekvő létezéshez is. Csak bizakodni tud, hogy lesz ez jobb is. Csak remélni tudja, hogy a remegést átveszi majd újra a fizikai erő. Csak a lelke ne hagyja el magát végérvényesen. De miért is hagyná? A rajongóiban csalódott ugyan, viszont Elliotban egy pillanatig se kellett. Itt van, itt van vele Amerikában. Ki tudja, min kellett keresztülmennie és mennyi idő alatt jutott ide. Tudta, hogy párja tűzön-vízen keresztülmenne érte. És ez megnyugtatta volna. Ha nem érezte volna megint, ahogy a remegés végigfut rajta. Gyűlölte. Mostantól vajon így kell élnie? Ezek voltak ifjú évei és ennyi? Mostantól egy rokkant vénember lesz, akit Elliot ápolhat? Nem tenné ezt meg vele. Elküldené és ápolót venne fel. Elvolt eddig is egyedül, el lesz ezután is… Mennyire őrült már, hogy ilyesmin agyal, hiszen öt percig sem bírná nélküle…

Érzi, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, majd hagyja, hogy eleredjenek. Ujjai eleresztik az erőlködő Elliot ujjait. Máris menekülne mellőle? Biztosan érzi, hogy innentől használhatatlan lesz. Mást sem csinál a teste, csak remeg... Kinek kéne egy remegő vénember? Otromba nagysággal és rozoga külsővel… Bele se tud gondolni abba, mennyire ostobaságok is a fejében lévő kesze-kuszaságok. És mennyire ellentmond önmagának szinte minden, amit érez. De nem tudja kordában tartani. Érzi, ahogy megint eluralkodik rajta a remegés, amin ismét lehunyt szemmel próbál úrrá lenni. Könnyei közben a párnára folynak. De ő csak szorítaná a gyönyörű fehér ujjakat, mert úgy érzi a számára már semmi más gyógyír nem lehetséges…

- Elliot! Elliot! – Kiabálja zihálva és szeme fennakad, hogy csak a plafont látja jó pár pillanatig. De aztán a remegés eláll, a teste puhán süpped a matracba feje oldalra fordul… Megnyugodna. De mellkasa úgy pattan fel a párna melegéből, mintha nem is ő irányítaná tulajdon mozdulatait. – Elliot! Hagyd abba! – Kiabál, furcsamód tisztán és érthetően, miközben gyenge tagjaival elkezd kimászni a takaróból. Persze lába nehezen mozog, szinte alig érzi és a remegés is ismét úrrá lesz rajta. – Elliot! Gyere ide! – Kérleli sírva és egyszerre kiabálva, mert ő maga képtelen rá, hogy felálljon. Pedig az lenne a feladata. Néha önmagától is megvédeni párjának szeszélyes kis lelkét. Lábával nem tudja érinteni a talajt, de ha tudná is, akkor is képtelen lenne felállni, a gyengeségtől és a remegéstől úgyis összeesne. Ahogy most is, feje oldalra hullik, vissza a párnára, szempillái lecsukódnak és megint csak a remegés marad. – Kül… Kül… - Csitítja le magát, majd kezét óvatosan felemelve Elliot irányéba nyúl. – Küldd ki őket. Veled akarok lenni. Gyere ide. Ne hagyj el. Ne menj el, csak gyere ide… - Mondja megint visszaesve a gyenge hangszínére. – Kérek vizet. – Nyögi aztán, miközben ismét hátára dőlve, bár lábait egész egyszerűen már nem tudja visszaemelni az ágy széléről, félig lógnak le takaróstul, lepedőstül. – Mit mondott a medimágus? Így maradok örökre? Remegni fogok? – Fújja ki a levegőt csendesen, miközben megint párja felé nyúl.

[NAT]

T Ö R E D E Z V E

[viselet]

NAT
1999. május

Tomboló dühtől remegett még mindig a testem, ahogy Nat Nagyember fölé magasodtam. Talán egy rövidke pillanatig benne is ott dolgozott a megértés, nem támad rám, holott tudtam, hogy sokkal erősebb, mint én, ha nincs pálca a kezemben. Talán ott csillogott a szememben az aggodalom, ami az indulatokat megformázta és amivel éppen őt akartam védeni.  Azonban Nat hangja megzavart. A nevemet mondta, én pedig ösztönösen fordultam volna felé.
A Nagyember ezt használta ki.
Megéreztem a rántást, a szorítást és azt, hogy a hátam a rideg padlónak csapódik. Nem volt fájdalmas, de éppen eléggé szoros ahhoz, hogy ne tudjak kikeverni belőle. Csuklóimnál megragadva szorított a földhöz. Egy ideig egyenesen a fickó szemébe néztem, vicsorogva jeleztem, hogy eresszen el… amikor motoszkálás érkezett az ágy felől.
Ösztönösen fordultam megint arra.
– Elliot! Gyere ide! – Sírt. Hallottam a hangján, mennyire megviseli a helyzet és én azonnal elszégyelltem magam. Nem vicsorogtam tovább, nem remegtem a dühtől, csak könnyek gyűltek a szememben.
Láttam, hogy mocorog, fel akar kelni, talán engem keres… tenni akart valamit, hogy ne öljem meg a Nagyembert.
– Eresszen el… – mondtam, de a hangom elcsuklott.
Szerencsére a szorítás a csuklómnál lazult. Óvatosan keltem fel, kicsit mégis csak megfájdult a szokásos lábam a heves mozdulatoktól. Leporoltam magam, közben könnyes szemmel Natot figyeltem, de a feje visszahullott a párnára.
Aggódva rohantam oda hozzá. A szívem közben majd megszakadt az érzelmek súlya alatt… Nem akarom elveszíteni. Ez a gondolat vette át mindenek felett az uralmat. Ahelyett, hogy meg akartam volna ölni mindenkit, mellette akartam lenni, szorítani a kezét és addig csókolni, amíg jobban nem lesz. Egy könnycsepp végig folyt az arcomon, mikor felemelte a kezét, talán, hogy megfogjam és én így is tettem. Finom csókot nyomtam az ujjaira, közben pedig minden szavát figyeltem.
– Tünés! – Tekintetemet a másik kettőre szegeztem. Ezután fordultam vissza Nathoz és csókoltam meg újra a kezét. – Nem megyek sehová. Itt vagyok veled.
Újabb könnycsepp folyt végig az arcomon.
Már annyiszor kellett veszítenem. Annyiszor zavartak el vagy mondtak nemet… de ezzel már az élet mondana nemet nekem. Velem kell maradnia – suttogta a lelkem és olyan erősen koncentráltam erre a tényre, mintha az egy varázsige volna. Arcomhoz húztam a kezét, érezni akartam a szokásos illatát, ami mindig annyira megnyugtatott.
– Kérek vizet. – Megint gyenge hangon beszélt.
Finoman odahajoltam egy csókre, hogy érezzem nagyon is erős és életben marad, tűnjön mást bármilyen aprónak is abban a fehér ágyban. Ezután nyúltam csak az ágy melletti szekrényhez. Nem szívesen engedtem el a kezét, de nem tudtam hová keveredett a pálcám, ezért szükség volt rá az öntéshez. Hallgattam, ahogy a víz csilingelve érkezett meg a pohárba, de a szemem sarkából még mindig Natot figyeltem aggódva.
– Mit mondott a medimágus? Így maradok örökre? Remegni fogok?
Nyeltem egyet.
Lassan fordultam az ágy felé, az én kezem is remegett, így benne a vizes pohár is. Megint felém nyúlt, mintha segíteni akarna, de nem kellett. Még így is az ajkaihoz tudtam emelni az üvegpoharat, hogy segítsek neki inni, amennyire csak szüksége volt. Ha kell egész életemben ezt fogom csinálni, csak hadd maradjon meg nekem legalább ő… Nem tudom kihez fohászkodtam, mert nem istenhez, de nem is a sorshoz, talán csak az élethez, ami már annyiszor gurított keserű akadályokat az utamba. De ezt… ezt képtelen lettem volna túlélni. A gondolatra, mintha a szívem is kihagyott volna egy ütemet. Mély levegőt kellett vennem, hogy megint képes legyek beszélni.
– Nem találkoztam azzal, aki kezel– válaszoltam rekedten. – Azt tudom, hogy súlyos a mérgezés. Az, hogy ez milyen következményekkel jár, rengeteg dologtól függ… – Rideg akartam lenni, de nem ment, újra elcsuklott a hangom.
Megtöröltem a szememet, mert a könnyek most már patakokba folytak.
– Könyörgöm, soha többé ne csinálj ilyet… inkább az én képembe robbanjon bele méreg… az enyémbe… – nyögtem és letettem közben a poharat.
Aztán egyszer csak eszembe jutott. Gyűlöltem apám láncát, pedig nagyon is impozáns volt a maga módján. Nem hordtam, csak letettem a konyhában az Esmével való találkozás után és többé hozzá sem értem, nehogy Phillip kövessen. Nem volt rá szükségem, de Natnak most igen. És ha azt hiszi, hogy Nat én vagyok, akkor megmenti, ha baj van.
Nem tudom, miért – talán mert már tudat alatt elhatároztam ezt az egészet– betettem a kabátom zsebébe a Hermész szárnyas lábfejét ábrázoló ékszer a zsebembe. Azonnal odanyúlt a az éppen csak felszabadult kezemmel és kihúztam.
– Ezt viselned kell mától. Sosem veheted le. Még éjszakára sem. – Mutattam meg neki az ékszert.

LOS ANGELES

- Rengeteg dologtól függ… - Ismételte meg lehelethalkan. Majd kissé ajkaihoz ért. Élvezte kiszáradt bőrén a víz nedvességét. – Kérek még. – Nyögte és ismét felhajolt, hogy a pohár felé nyúljon és Elliottól segítséget kérjen. De végül nem az üveget érintette meg gyenge karjaival, hanem párjának könnyeit. Lassan simított végig a gyönyörű fehér arcon, ami úgy elbűvölte, még akkor is amikor üvöltözött. És ami most annyira csodaszép a könnyek alatt is. De nagyon is elszomorította a látvány. Mert ezt most ő rontotta el. Minden csakis az ő felelőtlenségének a következménye. Amivel boldogtalanná tett egy olyan lelket, akinek soha többé, semmilyen szomorúságot nem szabadna átélnie. És akit csakis boldognak és szeszélyesnek akart volna látni. Nem boldogtalannak, elkeseredettnek és tehetetlennek. De jóvá teszi ezt még valahogy. Sok van a számláján, ezt is felírja közéjük szépen a sor legelejére. Mert ez oda való. Soha többé nem csinál ilyet. Soha többé nem hoz rossz döntést, jó szándékkal. Ennél okosabbnak és erősebbnek kell lennie. Mert az élet sorra küldi eléjük az akadályokat, de meg kell oldaniuk őket. És együtt megfogják. Minden égre és istenre és jóra és rosszra megesküszik, itt és most.

- Azt sem fogom hagyni, hogy te tedd ezt. Hogy veled történjen valami. – Mondja csendes komolysággal tekintve a most szomorúbarna szemekbe. – Ha veled történik valami azt éppúgy nem élem túl én sem. Ez oda-vissza működik Elliot… - Kissé körülnéz, mintha azt lesné, hogy az emberei tényleg kimentek-e. – Kell egy mindenes. Aki nem fél bepiszkolni a kezét, akit mi sem félünk feláldozni… - Mondja, de maga is meglepődik a szavain. Reagannak bevált, hogy mással intéztesse a mocskos munkát. Neki nem egy gyilkos kell. Csak valaki, akire rábízhatnak kétes védelmi célú feladatokat is.

Furcsa is neki, milyen tisztán van most előtte ez a cél, holott gondolatainak többsége még mindig kusza. És testének remegése sem akar szűnni, ahogy Elliot kis ékszere felé nyúl. Meg akarja érinteni. A kezében fogni, hiszen eddig Elliot meleg érintésének volt a része. Végül inkább mégis a férfi bőréhez ér és lassan végigcirógat rajta. – Viselni fogom. – Egyezik bele. Tudja, ez a legkevesebb, amit megtehet most, azért, hogy megnyugtassa párját. Csakhogy megint megremeg. Ujjai megrezzentik a láncot, majd visszahullnak a takaróra, hogy azt markolva próbálja meg csitítani a fájdalmas érzést.


Ekkor nyit be egy magas, kellemes arcú, idősebb férfi. Nagyember int, Szürke Kisegér pedig becincogja az alak mellett, hogy bizony ő a medimágus. Gyorsan bemutatja Maldue Professzort, majd távozik. A férfi viszont ott marad és gorombán mér végig Ellioton, hümmög egyet, majd a beteg felé fordul. – Örülök, hogy felébredt. – Jelenti ki, aztán közelebb lép, hogy kezével végigmasszírozzon az író közelebbi karján. – Én vagyok az egyik medimágus, akit hajlandóak voltak a közelébe engedni. Szerencséje van. Erős és egészséges. Így a méreg nem tudott olyan gyorsan hatni. – Kitakarja a lábait és kezéről áttér a férfi combjaira, majd lábszáraira, hogy azokat is végigmasszírozza. – Nem kertelek, a méreg adagja halálos lett volna, ha ez nem így van. Vagy, ha a hölgy nem lép olyan gyorsan. Az életveszélyen túl van. – Megint Elliotra néz, majd vissza Natra. – De nem tudjuk, mik a hosszú távú, maradandó károsodások. Legrosszabb esetben nehezen fog tudni járni vagy mozogni. Legjobb esetben azonban minden elmúlik. És mi bizakodóak vagyunk. Ez a valószínűbb eshetőség.

[NAT]

T Ö R E D E Z V E

[viselet]

NAT
1999. május

Remegve néztem Nat kezét, ahogy a lánchoz ér. Figyeltem, ahogy ujjai megpróbálják megfogni és elvenni, de nem sikerült. Karja erőtlenül hullott vissza a takaróra. Hosszú pillanatig csak néztem a testrészt, ahogy megfeszül a fájdalomtól… éreztem, amint a szívem kihagy egy ritmust és újabb adag könny buggyant ki a szemeimből, hogy végig folyjék az arcomon.
Meg kellett markolnom az ágy szélét, hogy ne zokogjak. Nem akartam magamra nagyobb figyelmet vonni. Nat volt a fontosabb és az, hogy akármi is lesz ennek a végeredménye, én akkor is ugyanúgy mellette fekszem le aludni. Akkor is vele akarok összekapni a reggeli kávém felett, akkor is vele akarok ücsörögni a kandalló előtt és élvezni a kellemes meleget, amit ont magából, miközben ő csak némán olvas.
Mondani akartam valamit, hogy ne csak a keserűséget érezze, ami árat belőlem. A szalag még mindig lüktetett közben, szinte növelve a fájdalmamat. Talán ez egy újabb húzása volt, hogy az őrületbe kergessen… hogy még többet vegyen ki belőlem. Lehunytam a szememet, mély levegőt vettem és már szóra nyitottam volna a számat, mikor halk nyikorgás ütötte meg a fülemet.
Azonnal az ajtóra pillantottam, ahol egy ősz fickó ácsorgott, majd felmérve a helyzetet megindult az ágy felé. Aztán láttam azt a pillantást, amit felém eresztett meg. Undorodott tőlem egyértelműen… én pedig csak megszeppenve, nagyokat pislogtam, mint egy idióta iskolás gyerek.
– Örülök, hogy felébredt – magyarázta. Természetesen nem nekem, a gusztustalan elemnek, hanem Nathanielnek. – Én vagyok az egyik medimágus, akit hajlandóak voltak a közelébe engedni. Szerencséje van. Erős és egészséges. Így a méreg nem tudott olyan gyorsan hatni. Nem kertelek, a méreg adagja halálos lett volna, ha ez nem így van. Vagy, ha a hölgy nem lép olyan gyorsan. Az életveszélyen túl van.
Közben végig taperolta Nat testét, amire azonnal elapadtak a könnyeim. Féltékenység vette át a szomorúságom helyét. Éreztem, ahogy a félelem, amit eddig éreztem már nem hatott úgy a testemre, mint eddig. Elmúlt a remegés. A kis szekrényre tettem a láncot, hogy később Nat nyakába csatoljam.
Ekkor bámult rám újra a fickó. Ez is csak egy pillanat volt, majd úgy fordult Nat felé, mintha egy kísértet volnék csupán, aki nem sok vizet zavar.
– De nem tudjuk, mik a hosszú távú, maradandó károsodások. Legrosszabb esetben nehezen fog tudni járni vagy mozogni. Legjobb esetben azonban minden elmúlik. És mi bizakodóak vagyunk. Ez a valószínűbb eshetőség.
Megköszörültem a torkomat és az ágyon keresztül a fickó felé nyújtottam a kezem. Megvártam, hogy megfogja, majd úgy megszorítottam, hogy ne tudja elhúzni. Közelebb rántottam magamhoz.
– Elliot Forest – morogtam a nevemet az arcába. – Örvendek a találkozásnak, kedves…
Vártam, hogy a nevét mondja, aztán elengedtem. Felőlem aztán bárki lehetett volna, valójában nem ez érdekelt. Csupán nem szeretem, ha átlátszónak kezelnek. Mert ha egy valamit biztosan tudok, akkor az az, hogy csupán akkor vagyok láthatatlan, ha én is úgy akarom.
– Engem egy dolog érdekelne. Mikor térhetünk vissza Angliába? – Határozottan beszéltem. Azt akartam, hogy egyenlő partnerként kezeljen, még ha én egy ocsmány meztelencsigaként gondoltam is rá a korábbi viselkedése miatt.
– Tudnék neki bájitalokat készíteni… és otthon gyorsabban erősödne, mint itt. – A mondatomat valójában Natnak szántam, ezért ránéztem.

LOS ANGELES

Nem tetszett neki az a nézés. A fájdalmán keresztül is látta és még inkább elkeserítette. Senki se nézzen így Elliotra. Így még annyira sem, mint vágyakozva. Lehet, hogy férfi, lehet, hogy egy férfi párja, de neki, vagyis ennek a híres és tehetséges írónak, ő a mindene. Tessék ekként kezelni. Ott van az az ujján az a rohadásos gyűrű, amit tőle kapott, amit ő vett neki, keserűséges úton, módon. És nem azért, hogy aztán lenézzék. Ezt meg ne merje tenni vele meg aztán pláne senki sem. Önmaga nem érdekelte. Beszélhetnek vele akárhogy, túléli, de akkor se nézzen senki sem ilyen lealacsonyítóan Elliotra.
Kissé felhúzza magát. Próbál kevésbé betegnek tűnni. Mintha testének remegésén túl, most tükrözni akarná, hogy márpedig ő egy főnök. Nem akar gyengének tűnni, pláne nem egy ilyen helyzetben, mikor valaki lényegében a párját sértegeti. Régen sokat hangoztatta és most is szívesen megtenné, hogy ő a nagy Nathaniel Forest, aki itt ül mellette, az pedig nem más, mint Elliot Forest. És pont.

Persze a teste kicsit sem érzi azt most, hogy ő a főnök. Megint megremeg és csak nyomja magát bele a párnába, hogy próbálja elfedni. Erős. Ő erős. És túl lesz ezen. Maldue Professzor is megmondta… Legalábbis próbál nem a fájdalomra vagy az esetleges rosszra figyelni. Tudatába veszi a gyógyulást és fejben már most mondogatja magának, hogy így kell lennie. Nem fog egy életen keresztül járásképtelen vagy mozgásképtelen lenni. Nem akarja, hogy egy életen keresztül sajnálva legyen, amiért egy hülye merénylet áldozata lett. Mert az lett. De kézre fogják keríteni a tettest. És valahogy megoldja, hogy ebből az egészből Elliot kimaradjon. Meg fog gyógyulni. Erős. És ha kell innentől egy komplett bűnszövetkezetet fog vezetni az ellene irányuló bűnök megfékezésére. Ennyi. Meggyógyul. Minden rendben lesz.

Megfogja Elliot kezét. Direkt feltűnően kapaszkodik bele az ujjakba és fűzi össze őket. Dacosan néz előbb az orvosra, majd sokkal lágyabban párjára.  
Az orvos persze bemutatkozik, újra, kezét Elliot kezébe illeszti. Bár Nat látja, hogy így meg aztán, hogy még ő is fogja Elliot kezét, nem sok kedve van az egészhez. Nem baj. Az a dolga, hogy embereket gyógyítson, ilyen párt, min tők mégsem látott még sosem. Ebben azért kételkedett…
- Mindenképp haza akarok menni. A lehető leghamarabb. – Jelentette aztán ki, bár hangja gyengébb volt és jobban is remegett, mint szerette volna.
Az orvos kihúzta magát és kezét is Elliot ujjai közül, majd immáron Natra is kissé komor arc mögül tekintett le. – Nem javaslom még az utazást…
- Tudom… De nem kérdeztem, hogy javasolja-e. A londoni ispotályban jobban érezném magam. Ha minden adatot megosztana velünk pergamen formájában, innen az embereimmel azonnal odavitetném magam. – Most sikerül olyan határozottságot és erőt csempésznie a hangjába, hogy a férfi érezze és tudja, a saját felelősségére ő már döntött. Döntésétől pedig eltántoríthatatlan. Pár pillanatig azért farkasszemet néz az ősz medimágussal. Gyenge volt, tudta magáról, de a tárgyalás az élete, így most ugyanúgy nem volt hajlandó veszíteni, mint máskor.
- Értettem. – Húzza el tekintetét a férfi, majd elindul kifele a szobából. – Azonnal összeírok minden fontos információt. – Néz még vissza, majd szinte meg sem várja, ahogy az író köszönésképp bólint, máris távozik.

Nat visszasüpped a párnájába, egészen erőtlenül fekszik el megint a paplanja alatt. Azért egy óvatos mosolyt és kacsintás megenged Elliot felé, miközben megpuszilja az ujjait. – Hallottad, masszázsra lesz szükségem. Ha nem akarod, hogy más tapizzon…

[NAT]

T Ö R E D E Z V E

[viselet]

NAT
1999. május

Még egyszer megszorítottam a fickó kezét, miközben farkasszemet néztem. Elliot O’Marát… vagyis lassan Forestet, nem lehet levegőnek nézni. – mordultam fel kissé, éppen csak annyira, hogy a medimágus tökéletesen hallhassa, meg talán Nat is. Ezután engedtem csak a szórításból, hogy elhúzhassa a kezét.
Újra Natra pillantottam.
A szívem gyors ritmust kezdett el kalapálni. Mindent megteszek, hogy vigyázzak rád – gondoltam és finoman megcirógattam a kézfejét. Régen éreztem magam ennyire tehetetlennek, de legalább haza akartam vinni. A Királyság az ő otthona, ahogy az enyém is, mi oda tartozunk. Valamiért jobban bíztam a Mungóban, még akkor is, ha én nem szívesen keveredtem oda. Talán azért volt, mert valamikor Dean és az öcsém is ott dolgoztak… vagy mert engem is oda akartak küldeni anyámék annak idején. Valahol mindigis vágytam ilyen fajta elismerésre, gyerekként eszembe sem jutott, hogy majd főállású tolvajként, aztán valami elcseszett döntés révén patikusként kezdek el tevékenykedni.
– Nem javaslom még az utazást… – Magyarázott nagyon tárgyilagos hangon Maldue.
Megint egy morgás szakadt ki belőlem.
– Nem érdekel, mit javasol! Az ő helye nem itt van! – Fojtott hangon, de éppen elég indulatosan szólaltam meg. Közben megszorítottam Nat kezét, jelezve, hogy ne aggódjon, megoldom.
– Tudom… De nem kérdeztem, hogy javasolja-e. A londoni ispotályban jobban érezném magam. Ha minden adatot megosztana velünk pergamen formájában, innen az embereimmel azonnal odavitetném magam. – Szólt bele, szavait a medimágushoz intézve.
Éreztem, hogy még mindig nem elég erős a hangja, de mintha kezdett volna magára találni. Felé fordultam újra. Sápadt volt és kicsi az ágyban, pont mint korábban, mégis éreztem: rendben lesz. A szívem megnyugtató ritmust kezdett.
Maldue végre elindult kifelé.
– Azonnal összeírok minden fontos információt. – Még egyszer kinézett, aztán végre a csukódott mögötte az ajtó.
Végre újra csak kettesben voltunk. Nat kék szemeibe néztem, hogy megnyugtasson azok csillogása. Talán az én hatásom volt, talán a bájitaloké, amiket belédiktáltak, nem tudtam. Sokkal jobban festett, mint akár egy pillanattal korábban. Csupán fáradtság formájában ült ki az arcára a gyengeség. Mégis mosolygott és az a kacsintás… nem tudtam nem elvigyorodni rajta. Finoman csókolt végig az ujjaimon.
– Hallottad, masszázsra lesz szükségem. Ha nem akarod, hogy más tapizzon…
Áh, szóval már játszani is van erőd – állapítottam meg. Gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra. Szabad kezemmel megsimogattam az arcát, ujjaim egy pillanatra szakállába fúródtak, finom, körkörös mozdulattokkal játszva a szállakkal.
– Csak jussunk ki innen, Mackó és olyan masszázst kapsz, hogy még évek múlva is emlegetni fogod.
A hangom játékos volt. Talán ezzel jobban tartottam benne a lelket, mint könnyekkel. Ezért azokat most is csak a szívem láthatta, ahogy az aggodalmat is, ami belülről gyötört… és a bűntudatot, amiért nem akartam vele Amerikába jönni. Mellette lett volna a helyem, hogy vigyázzak. Mert csak én tudom megóvni…