Japán

MOMOTARÓ

outfit

Még, hogy démonerdő… Morogja magában, mert amit itt átél, az egészen konkrétan lassan már rossz viccnek illene be. Bár tény, ami tény, hogy a repkedő esernyő még mindig egészen komikus látvány. Az pedig, hogy ő pofozgatja, mint pimasz legyet a légycsapóval tuti valami humorosnak szánt angol színdarab szövegkönyvében jelenhetne meg. Bár a muglik színpadai nem éppen alkalmasak röpködő ernyők megjelenítéséhez. Vagy lehet, hogy azok, csak neki sikerült mindig valami dögunalmas drámára beülnie, amire eleve be se akart, csak, hogy aztán a közepén bealudjon, majd a végén elsírja magát, mert a főszereplő a saját kardjába dőlt. Szó szerint…
Nos, hát ez nem olyan színdarab lenne. Sőt. Ha némileg átkomponálnák és sem ő, sem Elliot nem egy, a másikat nagyon is féltő, szerelmes férfiember lenne, akkor kifejezetten jó kis vígjáték állna össze belőle. Önmaguk komplett paródiája. Hogyan ölessük meg magunkat egy majom után még egy önműködő ernyővel is… Azt meg végképp marhára élvezi, hogy komplett élet-halál harcukon maga az említett tárgy is rohadt jót mulat. Legalábbis a fanyekergésre emlékeztető kis kacaj, igazán erre utal…
De, hát, mint tudjuk, az nevet, aki utoljára nevet, így mikor Elliot végre kicsinálja azt a szart, hát pont mint a majom esetében, most is hangos kacajban tör ki. – Még valami? – Tárja szét a karjait és kiált az erdő neszének csendjébe. – Trappoló ruhásszekrény? Erdőjáró csónak? Faevő könyvek? Valami? – Kérdezi a fák lombjain végigtekintve és csak aztán ereszti tekintetét Elliot felé. – Te jól vagy?

Persze örült, hogy ennek is vége. És mára már nem akarna több ilyen kalandot… Csak reménykedik benne, hogy a kincs valahol itt van a közelben és ez az ernyő volt az őrzője. Szemével el is kezd kutatni, előbb a lombokat, az ágakat, majd az avart.  Gondolta a nevetgélő, most már kábult tárgyat innentől kezdve Elliotra bízhatja. Bár tény, hogy örült volna neki, ha nem gyújtja fel, hiszen végtére nekik sem esett nagy bajuk. Valamiért mindig úgy volt vele, hogy az efféle, lényegében nézve ártatlan varázsakármiket nem szabad elpusztítani. Nyilvánvalóan nem véletlenül teremtődött ő sem, ahogy más sem. Létezik és talán érez is. Ez pedig valami megmagyarázhatatlan alázatra késztette őt. Jó, persze egy baromi nagy, őrjöngő, dühöngő százlábú izét ő sem állna neki istápolgatni, ha már egyszer legyőzték… Szóval kedvességgel áll a dolgokhoz, de csak a józanész határain belül…

- Hogy mi? – Kiált fel, mert azért talán hazavinni mégse kéne… Legalábbis ezt már tulajdonképpen Kuszkusz esetében sem díjazta túlzottan. Bár akkor csak kerti törpének akarhatták volna használni. – Nem akarok egy őrült, karcosan nevető, repkedő ernyőt a házba! – Dühödik kissé fel. De szinte azon nyomban lejjebb is nyugszik. – Mi van, ha ez lesz. Ha nem szelídíthető? Felgyújtod mégis? Akkor már nem lenne jobb itt hagyni? Inkább keressük meg a kincsedet, amiért jöttünk! – Kicsit nekiáll túl lelkesnek tűnni. És immáron mindenféle gallyak alá betekinteni, hátha talál valahol, csak így tök hirtelen, egy csillogó tárgyacskát, amit szarkamódban üzemelő párja esetleg szívesebben hazavinne, mint az ájult ernyőt.
Miután a környéken nagy sebesen mindent átfésül, sóhajtva Elliotra néz. – Ő is egy lenne a millió házi kedvencünk közt? Nevet adnál neki és házőrzőnek vagy kuckóvédőnek használnád? – Odalép és immáron, miután Elliot vállán kicsit végigsimított, ujjával megbökdösi a papírtárgyat. – Nem bánom… Hozd, ha nagyon szeretnéd. De most szólok, hogy ha a szobába piszkít, nagy papírkakikat, te fogsz utána takarítani!

[NAT]

M O M O T A R Ó

[viselet]

NAT
1999. május

Te jól vagy? – ismételtem meg magamban Nat kérdését, miközben testem még mindig az ernyő fölé hajolva – talán – várta, hogy a szeleburdi tárgy új életre kelljen. Ha lett volna válasz erre a kérdésre nyilván menten rávágom: élek. Most azonban komolyan elgondolkodtam. Ott ácsorogva a mozdulatlan tárgy felett, hirtelen megint szabadnak, erőnek és izgatottnak éreztem magam. Kíváncsiságomat csak tovább hajtott a korábbi düh emlékétől lüktető bársonyszalag.
Nyeltem egyet, kinyújtottam kezemet. Megérintettem a vastag anyagú, szépséges napernyőt. Ujjaim finoman, erőszak nélkül fogták közre és emelték fel. Elmosolyodtam legújabb szerzeményem láttán, szívem erősen kalapált. Ez most csak a tiéd, O’Mara, egy kopott, vén ernyő… – vihogva gúnyolódott velem a kis hang, majd folytatta: Tudod mi vagy te? Egy bohóc! Grimaszszerű vigyor ült ki az arcomra, talán fel is mordultam volna, ha Nat szavai nem rántanak vissza az erdő csendjébe:
– Nem akarok egy őrült, karcosan nevető, repkedő ernyőt a házba! – Dühösen beszélt. Aztán, mintha sikerült volna úrrá lenni indulatain folytatta: – Mi van, ha ez lesz. Ha nem szelídíthető? Felgyújtod mégis? Akkor már nem lenne jobb itt hagyni? Inkább keressük meg a kincsedet, amiért jöttünk!
Felhorkantam.
– Unalmas vagy Nat… – mondtam, tekintetem még mindig az öreg ernyőn tartottam és újra megforgattam az ujjaim között.
Valószínűleg úgy csillogott a szemem, mint egy kisgyereknek. A szívem még mindig erősen kalapált a mellkasomban, ahogy közelebb vontam az arcomhoz. Láttam, ahogy díszes felületén apróbb, de igenis javítható lyukak tátongnak.
– Majd én rendbe teszlek… – súgtam a tárgynak.  – Meggyógyítalak.
Nem érdekelt egy pillanatra, hogy Nat csinál. A csuklóm körüli lüktetés nem engedte, hogy felé forduljak, csak az ernyőben gyönyörködtem. Nem érdekelt, hogy az erdei élet piszkossá és megviselté tette. Szépségesnek, lenyűgözőnek és nagyon is értékesnek láttam.
– Ő is egy lenne a millió házi kedvencünk közt? Nevet adnál neki és házőrzőnek vagy kuckóvédőnek használnád?
Nat hirtelen lépett mögém. Lágyan simított végig a vállamon, majd ő is olyan bizalmatlanul bökdösni kezdte az ernyőt, mint én, amikor csak fölé hajoltam. Nyeltem egyet, mert ahogy ujja finoman ért a elrongyolódott papírhoz, szívem nagyot dobbant. Egy pillanatra elfogott a féltékenység, hogy valaki más érinti a tárgyat, amit megszereztem. Erősen koncentrálnom kellett, hogy ne forduljak felé és vicsorogjak rá, mint egy veszett kutya.
Hosszan fújtam ki a levegőt válasz helyett.
– Nem bánom… Hozd, ha nagyon szeretnéd. De most szólok, hogy ha a szobába piszkít, nagy papírkakikat, te fogsz utána takarítani!
Szerettem volna visszavágni, hogy „na persze” vagy „takarítson a rabszolgád, Forest.” A számat ugyan ki is nyitottam, de valami különös érzés a talpam alatt megakadályozott ebben. Valami egészen gyenge, de nagyon is érezhető remegés volt az. Arra hasonlított, amit az Abszol úton éreztem, mielőtt egy sárkány tűzokádó képével találtam szemben magamat. Ezúttal azonban valami különös, morgásszerű hang is követte.
A távolba pillantottam a fák között. Valami vöröset láttam, de nem volt rajtam szemüveg, így csak egészen közelről tudtam kivenni a szarvakat, az ágyékkötőt, a tüskés bunkót és az izmos testet. Azt menten kiszúrtam, hogy nem ember volt, hanem valami… szörnyeteg.
– Mi a szar? – kiáltottam fel. Közben erőteljesen szorongattam a pálcámat, készen állva, hogy felemeljem.
Hatalmas üvöltés rázta meg az erdőt. Ösztönösen Nat elé léptem és előre szegeztem a pálcámat. Remek, O’Mara, még egyet ide kéne csődíteni! Üvöltözz csak! – gúnyolódott a kis hang. Az ernyő, mintha megremegett volna a kezemben. Félelmet éreztem áradni belőle, ami egy pillanatra az én testem is átjárta. Még életemben nem olvastam vagy hallottam semmit – a meséken kívül persze – onikról. Fogalmam sem volt miként lehet ellenük hatásosan fellépni.
– Ez egy Oni volna? – kérdeztem. Aztán elvigyorodtam. – Tetszik. – A megállapítás szinte önkéntelenül szakadt ki belőlem.
A teremtmény még Natnál is jóval magasabb és izmos volt. Teste megfeszülten fékezett le úgy három méterre tőlünk, egy vékonyka fa törzse mellett. Még egyszer végig mértem magamnak, ahogy felmordult és bunkójával erősen a sáros talajba csapott.
– Mekkora szerencse, hogy nem ott álltunk… – Vigyorogtam tovább és hátra fordulva Nat kezébe dobtam az ernyőt. – Vigyázz rá, nagyfiú!
Aztán pálcát szorongatva megindultam az oni felé.

MOMOTARÓ

outfit

Soha nem fog tudni ellent mondani Elliotnak… Már amikor Adát örökbe fogadta megmondták neki, hogy annyira a gyönyörű kislány annyira az ujjai köré fogja csavarni, hogy képtelen lesz bármire is nemet mondani majd. Nem mintha ezzel az örökbe fogadásáig várni kellett volna… Ada abban a pillanatban meghódította a szívét, amint, alig pár naposan először tartotta a kezében. Onnantól kezdve bármit és mindent megtett volna érte. És ez azóta sem változott. Szerencséje volt azonban vele, hogy a kislány nem volt az a fajta teremtés, aki ezt ki akarná használni. Kellett hát valaki, aki viszont simán megteszi. Eddig nyilván túl egyszerű volt minden, kellett valaki, aki felforgatja a kis közös, kettesben való létüket és felülír minden szabályt, minden meghozott döntést, minden elhatározott érzelmet. És immáron teljes mértékig a szolgájává vált Elliotnak. Alárendelve lassan mindent az ő akaratának… Még, ha néha azt is mutatja vagy mutatják a világ felé, hogy bizony ő a főnök. Furcsa, összevissza szerep egyelőre. Épp ugyanúgy behódolt, mint Reagan esetében. De minden, amit ott nem kapott meg, minden amit akkor elvettek tőle, most az övé. És akárhogy is van, erősnek érzi magát és boldognak. Mit is kérhetne hát ennél többet? Csak Elliotot és Adát kéri, bármi ami velük jön, már csak extra kiváltság…

Azért persze csak ráncolja a homlokát, amikor tapasztalja azt a szenvedélyes imádatot, amivel Elliot becézgeti a papírtárgyat. De hát ez van… Arról végül is, pont most nem igazán panaszkodhat, hogy vele bezzeg sosem ennyire oltalmazó. Mert hiszen nagyon is. Elvégre Amerika után ápolta őt, akkor is, amikor még nem lehetett tudni, mi és mennyi marad vissza a mérgezés nyomán. Egy kicsit remegő kéz… Ennyivel ki tud békülni egy életen keresztül. Ennyivel boldoggá tudja tenni még Elliotot is. Megadni neki mindent, amire vágyik… Igen, még ezt a napernyőt is.

Nem érezte Elliot féltékenységét. Nem vett észre semmit a hangulatának rezdüléséből, amikor megfogta a tárgyat. Számára a kincs két személyt és egy-két könyvet jelent. Nem értheti milyen az, amikor egy ismeretlen tárgy keríti bűvös hatalmába. Így a talpa alatti rezdülést is először csak valamiféle képzeletnek hiszi. És csak mikor a morgásszerű hang is követi, akkor válik nem csak gyanússá, de egyértelművé is, hogy bizony megint nincsenek úgymond kettesben.
- Ajjj, ne máár! – Hagyja el a száját a keserű kiáltás, amikor oldalra fordulva szembesül a szörnyeteggel, amelyik feléjük sétálgat. – Ez még csak nem is egy ruhásszekrény… - Fintorog. – Bár méretre épp akkora…

Csak egy pillanatra veszi le a szemét a démonról és néz Elliotra, mikor a férfi elé lép. – Igen, ez egy oni. – Jelenti ki határozottan előkotorva a mesékből szerzett tudását, és lép egyet oldalra, hogy kikerüljön párjának háta mögül. Annak egy cseppet sem örült, hogy ő látszólag különös izgatottsággal tekintett a szörnyre, de csodálkozni se csodálkozott rajta. Pálcáját ott szorongatta a kezében és készen állt rá, hogy háztartási tudásának legjavát rászórja a lényre. Tanult ő már védőbűbájokat azóta, de még mindig nem elég ügyes, hogy használni is tudja őket… Összerezzen, amikor az oni lecsap. Ja, még szerencse… Különben rövid történet lett volna ez, ha összelapítja őket egy bunkósbot… Hátrál párat, miközben önkéntelenül kapja el az ernyőt, amit Elliot felé dob.
- Na, azt már nem! – Hajítja szinte ugyanazzal a lendülettel a földre és pálcáját még erősebben szorítva indul Elliot után. Agya ezerrel gondolkodik az oniölés módszerein, de persze semmi se jut eszébe. Csak abban reménykedik, hogy amíg Elliot kitalál valamit, ő a sokkalta nagyobb és lassabb emberke, magára tudja hívni a figyelmét. Összevissza mozog és lődözi felváltva a gőzölő és szárító átkokat, amik kellően forróak tudnak lenni hozzá, hogy egy embernek fájjanak, de amik látszólag nem nagyon hatnak meg egy onit. Nos, az ő tervei itt véget is értek. Jöhetnek a mind meghalunk című vinnyogások… Már ha olyan alak lenne, aki így szokott nekiállni a dolgoknak. De szerencsére nem.
A szörny persze megint lecsap, immáron pár centin múlt, hogy a bunkóval nem őt találta el, hanem mellette egy vékonyabb fát. A széttörő szilánkok pattanva repültek, megsebesítve az író bőrét, miközben próbált arrébb ugrani a támadás elől.
- A Merlin feneke vigye a… - Szitkozódik önnön bénasága fölött, miközben szemével Elliotot keresi. És reméli, a férfi kicsit sikeresebben küzd majd meg vele, mint ő, akinek faszilánkok állnak ki a karjából…

[NAT]

M O M O T A R Ó

[viselet]

NAT
1999. május

Na, azt már nem! – vagy legalábbis valami ilyesmit hallottam, ugyanis időközben az oni újabb örült tombolásba kezdett. Egy pillanatra megtorpantam és csak csodálva bámultam az erejét, amivel egyesen az irányomba lendült. Nem lehetett túl okos teremtés, ugyanis amennyire szeretett volna eltalálni, legalább annyira távol állt tőlünk. Hangosan üvöltött fel sikertelensége nyomán. Legalábbis abban őszintén kételkedtem, hogy Nat valamelyik abszolút hatástalannak tűnő támadása betalált volna és megsértette volna vastag bőrét.
Dühében ismét lecsapott. Ezúttal Nathaniel közelében. Egy hozzá nagyon is közel eső vékony fa recsegve-ropogva adta meg magát a szöges bunkó támadásának. Az én ajkaim elismerő kis mosolyra húzódtak, majd lassan bólintottam is.
Remek, Forest uraság, most már kellően mérges is… – gúnyolódott a szalag. Lehunytam a szemem, erőteljesen megráztam a fejem. Aztán Natra pillantva próbáltam koncentrálni. Szívem hevesen kalapált, tudva, hogy meg kell mentenie a férfit. Nem számított a szalagból származó keserűség és sötétség, ami a karomon felkúszva elmémet próbálta feketébe burkolni.
– A Merlin feneke vigye a… – Nagyjából ez volt az a mondat, ami pillanatok alatt kirángatott mélázásomból. Hangosan felnevettem, annyira, hogy az oni izzó tekintete egy szempillantás alatt rám szegeződött.
– A segg az a szó, amit keresel – gúnyolódtam.
Rászorítottam pálcámra és egy intéssel megperzseltem a szörnyeteg vörös bőrét. Erre ugyan felhördült. Talán érezte a kellemetlenséget, de kétlem, hogy túl nagy fájdalmat okozhattam neki, kárt pedig végképp nem tehettem benne. Minden bizonnyal persze jóval erősebb volt ez az aprócska támadás, mint amivel korábban Nat próbálkozott.
A következő intéssel a már felém menetelő oni melletti vékonyabb fát borítottam lángba, majd minden erőmet bevetve megpróbáltam kidönteni azt. Recsegve-ropogva fordult ki ez is a fejéről, de éppen csak a teremtmény nagylábujjára esett rá. Erre újra felkiáltott és még vehemensebben indult meg felém.
Hatalmas bunkóját a levegőbe emelte.
– Azt a kurva… – kiáltottam fel.
Lassan tettem hátra egy lépést. Éreztem, ahogy egy faág összeroppan a talpam alatt. Tekintetemmel egy pillanatra a szörnyeteg háta mögé került Natra pillantottam. Úgy tűnt ezúttal ő nincs veszélyben, sem az ernyő, amit annyira szerettem volna saját kincseim társaságában tudni.
Újabb lépést tettem hátra. Éreztem, hogy lapockáim és tarkóm nekiütköznek egy masszívabb fatörzsnek, az oni pedig már lendítette is a hatalmas bunkót. A szívem olyan erősen vert, mint korábban sosem. Úgy tűnt nem csak kiszakadni akar mellkasomból, hanem messzire rohanni a teremtmény előtt. A légzésem olyan hangos volt, hogy megtöltötte a csendet – egészen addig, míg az oni ismét fel nem üvöltött.
A rengés azonban abba maradt. Furcsa, kacarászó, kattógó hang hallatszott, majd egyszerűen beugrott látóterembe az ernyő. Hangosan csattogva – lényegében ki-benyílva – óriási papírkakikat repített az oni képébe. A lény üvöltözni kezdett, mert nem látott semmit, majd örült fogásba kezdett, kissé eltalálva a napernyőt hatalmas kezével, így az megint kábultan hullott a földre.
– Tehát őrzővédő vagy… – állapítottam meg, majd pálcámat a szörny felé nyújtva, felkészültem a harcra.

MOMOTARÓ

outfit

A Reagan mellett átéltek után, vagy azután amit Wychwoodban tettek a férfival, azt gondolta már talán sosem fog félni. Legalábbis erősen bízott benne, hogy a félelmet egy szinttel magasabbra emelte az érzetek listáján, mint az talán másoknál szerepel… Vagy netalán áthelyezte élete szótárának egy másik címszava alá.
És igen…
Mikor az ő szíve hevesebben dobog. Mikor lélegzetvételét mintha csak egy burokból hallaná, ott sziszeg egyenesen fülei mellett. Mikor ujjai mozdulnak, szorítják a pálcát és immáron komorabb átkokkal szórják az onit. Akkor tudja, hogy messze elmúlt már az az idő, amikor önmaga miatt félt. Bár ez amúgy sem volt túl gyakori… Nem mert bátor volt, de nem is azért, mert gyáva. Egész egyszerűen úgy gondolta egy ilyen testnek, ilyen élettel, mindegy a fájdalom, így mindegy volt a félelem is. Csak a lelkét ne veszélyeztesse senki. Azt a lelket, amit hosszú éveken keresztül épp maga veszélyeztetett a bezártsággal. És immáron, amikor szíve dobban, már a lelke fél, Elliotért…

- Biztos azt szeretnéd elérni, hogy kinyírjon? – Kérdezi dühösen, miközben tehetetlenül figyeli, ahogy az oni Elliot felé indul. Persze az egész hajcihőben a szörnyeteg háta mögé került. Így nyilván csak az a célja nem sikeredett, hogy magára vonja a figyelmét addig, amíg Elliot kitalál valamit. Mert, hát azt be kell látni, hogy harci helyzetben párja némileg ügyesebb, gyorsabb és ötletesebb… Át is járja rögtön a tehetetlen düh érzése. Tudja, hogy nem lesz képes elviselni, ha Elliottal valami történik, így lényegében nyugodtan megölhetné egyszerre akkor már mindkettőjüket… Csak, hogy közben meg otthon van egy kislány, akinek azt ígérte, immáron vele lesz, amíg szüksége lesz rá. Mégis a szerelem fogja kicsinálni… Ebben már egészen bizonyossá válhatott.

- Hé! Behemót! – Váltott stratégiát és immáron pálcából kilövellő tűzcsóvák helyett, igen az egyetlen támadónak is mondható bűbáj, amit ismer, immáron egyszerűen letört fadarabokat és ágakat kezd el az onihoz vágni. Úgy fest ismételten csak eredménytelenül, mert Elliot még mindig egy kicsit jobban érdekli. Olyannyira, hogy Natban már-már felmerül a gyanú, hogy ő egész egyszerűen láthatatlan. Sőt, a cselekedetei is érzékelhetetlenek. – Miért van az, hogy ezen a rohadt földön vagy mindenki téged akar, vagy mindenki téged akar kinyírni… - Dohogja átpillantva a szörny mellett, párjára. Próbálva ezzel a gorombasággal is elrejteni, mennyire kínzóan próbál valamiféle megoldást, ellenátkot, csalogatást, bármit kifundálni, hogy a démont maga felé, vagy bármi felé terelje, csak végre ne Elliot irányába lóbálja a bunkós botját.

Ekkor veszi észre az ernyőt. Ijedten kapja felé a pálcáját és szór rá valamiféle rontást, ami persze megint nem talál. És immáron nagy örömére és megkönnyebbülésére. Nyilván első pillanatban azt gondolta, a furcsa kis lény megint az ő támadásukra készül. De végül megdöbbenve látta, hogy az oni felé indul és csapkodva eregeti papírfegyvereit a szörnyre, hogy aztán egy találat nyomán ismét a földre hulljon.
Persze annyira már edzett volt Elliot mellett érlelődve, hogy képes legyen kihasználni a szörny zavarát, és szeme világának sötétségét. Pár gyors mozdulattal eliszkolt mellette, éppen csak ügyesen kikerülve néhány vaskos karcsapást, amit a szörny úgy vaktában lódított, majd Elliot mellé érkezett, ő is kivont, előre szegezett pálcával.

- Na jó, azt a papír izét tényleg hazavihetjük. – Jelenti lihegve, miközben gyorsan párjához érinti ujjait, kissé bele is kapaszkodva, jelezve nagyjából mindent, az itt van és együtt harcoltól, egészen az örökké szeretiig. – Mondd, hogy van egy terved. És az nem az erdő komplett felgyújtása… - Jelenti ki, miközben nézi a kis ernyőt, ahogy ismét mocorogni kezd majd felrepül melléjük. – Hát jó. Akkor harcra fel, vagy ilyesmi? – Pörköl egy erőteljesebb gőzfürdővel az oni lába alá.

[NAT]

M O M O T A R Ó

[viselet]

NAT
1999. május

Hosszú pillanatoknak tűnt, ahogy megint a sérült ernyőre pillanatottam. A szerencsétlen teremtés még mindig ájultan hevert az avaros-sáros földön. A támadás ugyan csak egyetlen percre tudta megzavarni az onit, ez mondhatni kevés volt ellene, akárcsak az én tűzcsóváim. Úgy tűnt, akármivel próbálkozom, képtelenség eltalálni.
Valamikor ekkor érkezett meg mellém Nat. Tekintetemet magára vonzotta, mintha valami fényes tárgy lenne, amit távolról szúrtam ki. A szívem még erősebben kezdett kalapálni, nem azért, mert ujjaink finoman összeértek és nem is oni miatt. A féltés dolgozott bennem. A bársony pedig újra rászorított a csuklómra.
– Na jó, azt a papír izét tényleg hazavihetjük – mondta kissé lihegve.
Lágyan kapaszkodott belém. Testem eddigre már egyenesen remegett a heves szívveréstől, de valahogy mintha a forróság is átjárt volna. Az adrenalin ott dolgozott bennem, amibe belevegyült Nat édes-tintás illata. Egyszerre voltam indulatos és vágyakozó, mint valami vadállat, aki élethalál harcot vív a várva várt nászért.
– Mondd, hogy van egy terved. És az nem az erdő komplett felgyújtása…
Nat hangja rángatott vissza a remegésből, az indulatok tengeréből. Újra az onira pillantottam. Alaposan végig mértem izmos testét, a bunkóját magasba tartó, erős karját. Aztán magát a fegyvert is, a hatalmas fából, durván faragott eszközt, amit tüskékkel vertek ki. Tudtam, hogy ez komoly sérülést képes okozni, olyat amilyet már biztosan nem fogok tudni meggyógyítani. Tehát a cél megvolt: távol kell tartani magunktól.
Válaszképpen csak bólintottam.
– Hát jó. Akkor harcra fel, vagy ilyesmi?
Natra pillantottam hirtelen.
– Nem egy béna kalandregényben vagyunk – jelentettem ki kissé ridegen. – A legnagyobb hülyeség volt idejönnöd... így mindkettőnknek vége, ha ez nem válik be
Hirtelen rántottam el a kezemet és elé ugrottam. Minden koncentrációmat be kellett vetnem, hogy ezzel az egyetlen mozdulattal a lehető legnagyobb felületét eltakarjam Natnak. Majd a pálcámat előre szegeztem, a szörnyeteg felé: – Bombarda! – kiáltottam el magamat.
Reménykedve vártam a hatást, ami egy tizedmásodperc alatt láthatóvá is vált. A varázslat egyenesen homlokon találta a teremtményt. Komolyabb sérülést nem okozott neki, de hátra lökte annyira, hogy megtántorodjon. A bunkó szinte hátra rántotta, a feje pedig belecsapódott a talajba. Hatalmas ordítás jelezte, hogy ez bizony elég fájdalmas volt. A földön vergődött.
– Maradj itt és szedd össze az ernyőt! – Parancsoltam Natra, a következő pillanatban pedig egyszerűen hoppanáltam.
Az oni mellé érkeztem. Közvetlenül az arcába szegeztem a pálcámat, amire ismét felmordult. Villanó szemei jelezték, hogy amin összeszedi magát képes lenne újra támadni. Végig néztem a hatalmas testen. Csupán ekkor fogtam fel valódi méreteit és hogy az én vékonyka, izomtalan testem éppen csak töredéke az ő hatalmas, izmos alkatának.
– Nos, most alszol egy kicsit – suttogva beszéltem és gúnyos vigyort eresztettem meg a teremtmény felé.
Egy cseppet sem féltem már tőle. Tetszett az érzés, hogy egy ekkora dögöt csak így le tudok dönteni oszlopszerű, erős lábairól. Látod, szalag, képes vagyok még ilyenekre. Meg tudom védeni Natot... – mormogtam magamban félhangosan ezt a két mondatot. A szalag pedig erősen rászorult a csuklómra. Szinte éreztem, ahogy szívja a vérem.
– Dormito... – Halkan mondtam ki a varázslatot is.
Az oni hangos horkolásba kezdett.
Elégedett vigyorral pillantottam még egyszer végig rajta. Aztán Nat felé fordultam, remélve, hogy felnyalábolta az ernyőnket.
– Remek kis kincsvadászat volt ez.

MOMOTARÓ

outfit

Ezt még mindig nem szerette. Sőt kifejezetten szánalmasnak találta, hogy behemót teste ellenére immáron megint párja ugrik ő elé. Elliot erősnek akarta látni és ő is önmagát. De vajon képes lesz-e egyszer végre teljességgel és minden téren azzá válni, akinek lennie kéne? Mert néha úgy érzi ő maga csak kihagyott lehetőségek sora, magán az íráson kívül… Néha egészen belenyugszik abba, hogy nem tudja honnan jött és ki is ő valójában, máskor megnyugszik a ténnyel, hogy ő Nathaniel Forest az egyik leghíresebb író a világon. Van egy szeretett lánya és egy szeretett párja. És tudja, hogy ezzel teljes mértékig boldognak kéne lennie. Csak, hogy aztán belekeverednek egy ilyen szituba, ahol nem csak írónak kéne lennie, de egy mindentudó varázslónak is. És egész egyszerűen kínozza a tudat, hogy ő akár egy kvibli is lehetne, mert a képességei éppen csak azon a szinten vannak, amire már egy másodikos roxforti tanuló is képes. Pedig ez van… Ő ilyen… Csak úgy érzi, az ő tehetetlenségétől, olykor maga Elliot szenved. És ez a legrosszabb, amit érezhet.

- Mintha lenne életem nélküled… - Morogja a szakállába és kilép Elliot takarása mögül. Persze lényegében feleslegesen. Most is, mint mindig a férfi egyszerűen zárta végül rövidre a csatározást. És a jól célzott lövésével egyenesen homlokon találta az onit. Nos igen, ő bezzeg ügyes és tettre kész. Felsóhajt. De magát is meglepi, mikor ökölbe szorítja kezét és úgy fújja ki a dühödt levegőt. Még Reagannal szemben sem érezte magát ennyire tehetetlennek. Ott kivételesen úgy érezte, hogy részt vett az eseményekben, hogy ő is hozzájárult ahhoz, hogy végül legyőzzék és ő felszabaduljon. Itt most csak egy dísztárgy volt, akit Ellito kénytelen volt végig akként is őrizni. És egy szaros esernyő volt az, akinek köszönhetően párjának nem esett nagyobb baja. Nem miatta, hanem egy esernyő miatt.

Prüszköl egyet, de csak, hogy dühös könnyeit magában tartsa. Nm veszi le a szemét az oni és Elliot párosáról, de úgy tesz, ahogy párja parancsolja és óvatosan odanyúl a nála sokkal hasznosabb őrző-védő tárgyhoz. Kicsit talán erőteljesebben szorít rá, mint arra szükség volna. Talán hall is valamiféle fájdalomhangnak tűnő csikorgást a tárgy felől, de ez most aztán végképp nem érdekli. Szemeit még mindig az onira szegezi, pálcájával együtt, hátha mégis úgy döntene a lény, hogy hirtelen felpattanva Elliotra veti magát, de erre nem sok esélyt látott. Ahogy arra meg végképp nem, hogy egy ilyen esetben ő majd szépen képes lenne megvédeni párját. Most valahogy mindennél szánalmasabbnak érezte magát, ott állva, szorongatva egy ernyőt, nézve, ahogy gyönyörű párja úgymond végső győzelmet arat.
Tökéletes és erős… És hirtelen azon veszi észre magát, hogy nyel egy nagyot. Immáron nem dühét akarta lepréselni torkán és nem a félelmet akarta elrejteni… De mintha a párjának adrenalinnal átitatott énje csak úgy árasztaná ő felé illatát, s ez az illat arra ösztönözné, hogy innentől csodálja és imádja, amíg végül ki nem merül a testük…

Nem. Elrántja a fejét, mikor Elliot ő felé néz, és inkább az erdő végtelenségét mustrálja. Elliot ugyan megérdemelne minden kényeztetést, ő viszont egy pillanatig se érdemelné most meg, hogy imádatával adózzon neki… És mégsem bírja megállni, hogy végül vissza ne forduljon és tekintete ne találkozzon a férfiéval. Szeretlek. Tükröződik mindez talán arcán és végül eddig dühtől dermedt tagjai, most párja felé indulnak. Lassan kerüli meg az onit, de immáron egy pillantásra se méltatja, csakis Elliotot nézi. És felé nyúl. Ujjai lassan érintik a diadalittas férfikart, amit szorítani és csókolni akar.
- Menjünk. – Mondja rekedtes hangon és miközben ujjait rákulcsolja a férfi karjára, testüket szorosan összeérinti. És hoppanál.

[NAT]

M O M O T A R Ó

[viselet]

NAT
1999. május

Diadalittas mosollyal pillantottam az előttem heverő onira. Hangos horkolása kellemes zenének tűnt korábbi, hangos ordításához képest. Még egyet böktem rajta a pálca végével, erre sem mordult fel jobban, még csak meg sem mozdult. Ebből tudtam persze, hogy elég mélyen alszik és már is vissza fordultam Nat felé, megnyugtató kék tekintetét kerestem.
Éppen csak elkaptam a pillantását, mikor újra meghallottam a fülemben csengni a szalag kegyetlen szavait. Igazi hős vagy, O’Mara, elaltattál egy szörnyeteget, ahelyett, hogy végeztél volna vele. Nyeltem egyet, még egyszer az oni felé fordultam. Ártalmatlannak, védtelennek hatott. A pálcát tartó kezem emelkedni kezdett kissé, minden erőmet be kellett vetnem, hogy visszatartsam. Képes vagy ölni, erős vagy hozzá… – magyarázta a hang, miközben a szalag erősen megfeszült a csuklómon. Vöröses anyaga lüktetni kezdett, közben valami furcsa, láthatatlan sötét erő indult meg a nyakam fejé. Fojtogató érzés lett úrrá a torkomban. Hörögve kaptam levegőért…
Dühös lüktetéssé fokozódott a bennem tomboló feszültség. A szalag persze élvezte, éreztem, ahogy felveszi testem ritmusát, majd lassan, erőszakosan fokozni próbálta azt. Öld meg, öld meg… – mantrázta vér után sóvárogva. Megráztam a fejem, a vigyor már régen leolvadt az arcomról… ismét Nat biztonságot nyújtó szemeit kerestem.
– Nem ölöm meg… – súgtam magam elé az erdő csendjébe.
Tekintetem minden erőmmel Naton tartottam. Nem néztem meg, hogy ott szorongatja-e az ernyőt a kezei között, holott egy pillanattal korábban még csak az érdekelt, mennyire meg akarom tartani. Annyira szerettem volna a kincsim között tudni… aztán beindult a gépezet. A szalag minden erejével bele akart taszítani abba az agresszióba, ami egyre erősebben uralkodott el felettem. Éppen csak egy csepp erőm maradt, amivel még vissza tudtam fogni magától mozogni készülő kezemet. A fejemben már ott volt a gyilkos átok, amit sosem használtam, de tudtam: képes volnék rá. Talán nem voltam képzett varázsló, de volt bennem olyan erős mágia, amivel mindent meg tudtam tenni.
– Menjünk.
Nat rekedtes hangja és ujjainak erős érintése a karomon rántott ki a szalag egyre fojtogató szorításából. Hagytam, hogy testemet közelebb húzza a sajátjához. Finoman simultam hozzá, hogy érezze a meleget, a szívverését az enyém közelében. Szabad karom finoman siklott derekára. Beszívtam az illatát és lehunytam a szemem.
– Menjünk… – suttogtam.
Érkezett is a rántás, a kellemes szédülés, aminek a végén a menedékünk vár majd rám. Reméltem, hogy ott a szalag ereje nem talál meg, nem kényszerít gyilkosságra.
Már vége, nyugodj meg, Elliot! Már vége…