..hold on, I still need you..

e l ő z m é n y e k

zene: XAs - Unsteady

dress

N E K E D

'Hold on, hold on to me
'Cause I'm a little unsteady'

100. poszt


~~ ❈ ~~

Nem tudom megmondani, melyik pillanatban kerültem szemtől szembe vele. Arra sem tudnék értelmes választ adni miként ölelt át mindkét karjával, miként tűnt teljesen normálisnak az a tény, hogy a víz alá bukó keze finoman, mintha csak alig érintené, de rásimul a fenekemre és hogy ezért miért nem vágtam élből pofon. Ennek persze betudható a teljesen elbódult agyam, ami biztos, hogy talán holnapig, de meglehet soha a jó büdös életben, nem tér vissza. Gyomromban a forróság felélénkül és kivirul, mint egy virág. Melegség tölt el, őrjítő forróság, ami hozzá hajt, felé űz...  Idegőrlő az a két másodperc, amit még kivár. Lehet látja a szememben felsejlő végtelen türelmetlenséget vagy megérzi mennyire kapaszkodom belé. Mikor is csusszantak a kezeim a karjára? Mikor szorítottam rá, hogy ha már a lábaim bemondták az unalmast legalább szégyen szemre azok tartsanak meg és ne kerüljek a víz alá? Ujjaim szelíden vájnak az izmokba, amikbe korábban oly sok más női kéz is, de ez most itt és most abszolúte nem érdekel. Ma semmi nem érdekel, ami túlkomplikált és egynél több agysejtet igénylő funkcióra bírja az agyam. Képtelen is lennék gondolkodni, mikor vele szemben, szemébe nézve, közvetlen közelről el tudok veszni a tekintetében....
Megadóan hunyom le a pilláim mikor orra az enyémet súrolja és tudom innen mi következik. Nem vagyok bolond, felismerem a jeleket. S míg azt hiszem ugyanolyan lágy lesz, mint legutóbb, csalódnom kell. Ajkai izzanak a vágytól, talán a haragtól is, ami lelkét mardossa. Érzem a mozdulataiban a türelmetlenséget, az akarást, a fékezhetetlen vad vágyat. Meg kellene ennek rémítenie, és talán valóban meg is rettenek kissé, de a szenvedélyes csókja ledönt minden akadályt, amit az útjába pakolhatnék... Nem marad már semmi, csak egyenes út hozzám. A testemhez, a lelkemhez. A valómhoz.
Az illata bekúszik az orromba, be egészen a bőröm alá, mintha csak tudná ez kell, ez hiányzik és ezt szeretem a legjobban. Ajkaim szétnyílnak a határozott követelésére és megadom magam. Karjaim valamikor valahogy felérnek a nyakához, hogy körülöleljék őt egyetlen céllal; hogy még közelebb kerüljek hozzá.
Érzem a vadul száguldó szívem mellett az övét, ami hol azonos, hol épp ellentétes ritmus szerint ver, mikor épp melyikünk vére szökken meg jobban a kelleténél a másiktól. Nem ellenkezem, mikor keze lesiklik és szétfeszíti az amúgy is hasznavehetetlen lábaim, miközben megemel. Tudom, hogy tart és a magam esetlen módján én is kapaszkodom belé, úgy, ahogy csak tudok. Lábaim bilincsként ölelik át derekát, épp úgy ahogy ő is akarta.
Nem cselekszem semmint tudatosan, minden valahonnan ösztönösen jön. Míg Elliot esetében a fejem is ott volt ezeknél az első perceknél addig Eric esetében már talán egy jó fél órája eltávozott. Mert ugyan mégis hogy lehettem ennyire hülye, hogy bejövök ide vele? Miért nem gondoltam arra, hogy ha leveszem a ruhám a vízbe az majd megtorlás nélkül marad? Normál férfi sem bírná ki ezt a kísértést... nem hogy egy Eric Lestrange féle nagyágyú...
De megmaradok annak a naiv teremtésnek, akinek alkotott a sors és most éppenséggel nem is bánom. Hazugság lett volna váltig állítani, hogy nem sejtettem (vagyis inkább tudtam) hogy mi is lesz. Jócskán benne volt a pakliban, de már jó ideje mélyen bennem szunnyadt az az immár zubogva feltörő vágy, ami jelenleg is itt ég kettőnk közt. Hogy mikor kezdődött? Fogalmam sincs. Meglehet akkor, mikor a bátyám elvesztette az emlékeit, mikor könnyek közt írtam Ericnek, sírva fogadtam. Mikor segített, olyan kedvességgel, amit sosem láttam. Mikor megvigasztalt a testvérem miatt. Mikor kitartást csöpögtetett belém a szavaival. Nem mindig kedves, sőt az esetek többségében egy nagy tapló, és mégis velem mindig más. Valahogy tudom, hogy megbújik egy másik világ a felszín alatt épp csak ritkán mutatja meg. Én pedig világéletemben kíváncsi természet voltam...
Nem érdekel, hogy a nap hanyatlóban van, az sem hogy holnap mi lesz vagy a jövő héten. Csakis a pillanatnak élek és az azt következőnek. Hagyom, hogy vigyen, oda amerre akar, mert nem érdekel az sem ha a világvégére is kerülök csak vele legyek.
Halk puffanással érkezek vízszintesbe és puha matracnak csapódik a hátam. Innen tudom, hogy valahogy csak elkeveredtünk az ágyig, ami még ezelőtt nem sokkal viszolygással töltött el... most meg? Most örülök hogy megtartja a súlyom, hogy elterülhetek, és hogy felszívja a testemről lefolyó medence vizét. Felötlik bennem, hogy talán ennek a másik nem örül, végtére is most vágom tönkre az ágyneműhuzatot, de hát velem együtt ő is ludas benne...
Fátyolos ködfelhő úszik előttem mikor résnyire kinyitom a szemem. Pilláim mögül látom az arcát és kezem elernyed, mert már nem kell szorítanom, hisz elmúlt a gravitáció vonzása. Ujjaim lesiklanak az arcára, végig a borosta mentén ami eddig finoman szúrva csiklandozott s szelíden elhúzok tőle épp csak annyira, hogy levegőt tudjak venni. Számban ott a csókja íze keveredve a cigaretta kesernyés utójával és mellé párosulva fűszeres illatával, a bőre izzadságával és a medence vizének frissességével. Tökéletes kombináció hogy elveszítsd minden maradék méltóságod és behódolj neki. Épp úgy, ahogy én is teszem, pedig... volt idő mikor azt hittem sosem fogok idáig jutni. De Eric Lestrange már csak ilyen... képes észrevétlen elérni, hogy a szíved védtelenül hagyd és megszerzi magának gondolkodás nélkül.

****

Úgy homályosult el minden, mintha tetteink sorai nem ugyan abban az idősíkban követték volna egymást, hanem teljes kuszaságban, ide-oda ugrálva a Most meg a Majd és a Volt között. A lepedő egy jókora folton teleitta magát a vízzel, ami a bőrünkön majdhogy hideggé hűlt hogy aztán Blaire háta alatt ismét felforrjon. Hirtelen nem akadt sok megbeszélni valónk. Az a sok minden, ami nem olyan rég még égetően fontosnak tűnt elveszett a kapkodó lélegzetek mögött megbúvó finom de türelmetlen érintésekben. Mintha ezer éve vártam volna arra, hogy ez a lány eléggé felnőtt legyen ahhoz, hogy az enyém lehessen. Miért alakult ez így? Hogy a lány, aki alattam piheg az ugyan az a lány, akit láttam kisbabaként, láttam totyogó csipke hógolyóként randalírozni a kastély folyosóin és most itt van, elég idősen ahhoz, hogy egy olyan férfi kelljen neki, mint én. Talán valahol elrontottuk a nevelését,... de az enyém se épp ideálisan alakult. Senki, a világon senki nem mondhatja, hogy ez nem beteges egy kicsit. És hogy ez érdekel-e? Szerintem erre inkább nem válaszolnék. Elvégre csak szegről-végről rokon, pont annyira, mint bármelyik másik aranyvérű lány, és igen, eltudok vonatkoztatni attól, hogy nem olyan régen még pelenkában téblábolt. Most szívesebben gondolok arra, hogy hány helyen kell még végig csókolnom mielőtt feljön a holnapi nap, amikor elhajózok. A szája mindkét sarkára került már ezernyi puha csók, de holnapra biztos feldagad az alsó ajka a fogam élétől, ami újra és újra belekapott a puha húsba, és talán a combja finom fehér bőrén is ott marad az ujjaim nyoma. Minden apró érintésével felszít, ha most próbálna arrébb tolni nem tudom lenne-e elég erőm elengedni. De nem hiszem, hogy apró sóhajai a menekülési kísérletei miatt hagynák el az ajkát, sőt, mintha talán az elmúlt tizanhatéve minden percében efelé az este felé menetelt volna, s most olyan szorosan kapaszkodik belém gyenge karjaival, mintha a sorsát ölelné magához. A szívem olyan szokatlanul vad tempóban pumpálja a vért, mintha valami teljesen új kalandba keveredtem volna, az adrenalin, ami csak a kimondottan veszélyes vizeken talál meg most olyan makacsul verdes bennem, mintha ennél nagyobb őrültséget még sosem tettem volna. Pedig ez is csak szex, semmi extrém, semmi új, de a tudat, hogy ez az apró női test, ez, amitől próbáltam távol tartani mocskos gondolataimat most az enyém lesz  olyan mámorral terít be, mintha egy különösen szép napon száguldoznék a felhők felett. Az a néhány szövet-foszlány ami még útban van csak akkor válik kimondottan zavaróvá, amikor a gondolataim helyre rázódnak annyira hogy felfogjam: férfiasságom meredező egésze nem Blaire forró bőréhez simul, hanem a kellemetlenül átázott pamuthoz, de legalább eszembe juttatja, hogy valamit még el kell intéznem. Kezem végig csúszik a félig még nedves combján, fel a derekára, hogy átfogjam és átforduljak vele. A nem létező lendület lustán fordít távolabb a vizes lepedő folttól, de ahogy  hátam szárazabb partra érkezik az ujjaim a kelleténél erősebben ragadják meg Blaire csípőjét, hogy az alsónadrágom szövete alatt domborodó farkamra igazítsam. Csak hogy mindenkinek kényelmes legyen. - Úgy emlékszem mondtam már, mennyire nem illik hozzád ez a rózsaszín csipkecsoda. Nem szabadítanál meg tőle mindkettőnket? - suttogom a szájába, amit még nem húzott el az enyémtől.

  

zene: XAs - Unsteady

dress

N E K E D

'Hold on, hold on to me
'Cause I'm a little unsteady'


~~ ❈ ~~

Elég egyetlen perc, hogy levegőt vegyek. Ajkaim ismét rátalálnak az övére vagy az övé az enyémekre. Igazából lényegtelen semmiség melyikünké melyik, hisz újra össze összetalálkoznak. Bőröm bizseregve zsong minden egyes csókja után melyet ezer meg egy követ. Élvezettel nyílnak szét ajkaim mikor körülöttük cikáz sajátjával s így incselkedik velem az őrületbe kergetve. Valahol azt várná az ember hogy törékeny virágszálként kezel de vagy nem képes rá vagy tudja, hogy felesleges finomkodnia... mert ahogy újra magamhoz húzom, újra elveszek úgy mint még sosem, ő erre felel. Alsó ajkaimba beleszánt újra meg újra. A fájdalom persze csak utólag bukkan fel, valahol a tudatom legmélyén pislákolva, de nem érdekel. Valahogy ez nem annyira éles hanem sokkalta inkább tompa, ami egyben még jobban megrészegít.
Hozzátapadok a nyírkos, hideg anyaghoz s mindössze ez csak akkor tűnik fel, mikor Eric keze végigsimítva a combom mentén eléri a csípőmet hogy onnan egyetlen határozott fordulóval változtasson a felálláson. Nem is érzem hidegnek a hideget mert az egész belsőm lángol. Bőrömön pedig futótűzként szalad végig minden egyes mozdulata, érintése. Kezének siklása nyomán csak örvénylő forróság marad.
Most ő kerül alulra, ráadásul egy az ágy szárazabb részére. Már értem miért is jó a három embert is elnyelő bútordarab. Szimplán most baromira praktikus. Belemosolygok a csókba a lendületben, de nem szüntetem meg. A vágy a gyomromban újra kivirágzik, amit csak tetéz az ahogy szelíd erőszakkal magára húz. Mindez persze zavarba kellene, hogy hozzon hisz érzem magam alatt őt, a színtiszta lüktető vágyakozást és a ritmusból melybe nekikezd, egyértelmű minden szándék. Mégsem rettenek meg egy csöppet sem, sőt... egyenesen élvezem, hogy nem olyan szelíd mint annak idején Elliot volt és meglep mennyire feltüzel mindez.
- Úgy emlékszem mondtam már, mennyire nem illik hozzád ez a rózsaszín csipkecsoda. Nem szabadítanál meg tőle mindkettőnket?
Nevethetnékem támad a kérésére, amit szinte ajkaimba suttog bele. Kezemmel a két oldalt lecsüngő hajamat az egyik irányba fésülöm át gyors sietséggel, hogy csak az egyik oldalát csiklandozza a nyakának, vállának, arcának meg a felsőtestének. Ujjaim lesiklanak nyakához onnan meg a kulcscsontján át a válla ívéhez hogy finomat belekapaszkodjak.
Ennyi pedig elég ahhoz hogy erőt gyűjtsek és elszakadjak tőle, de csakis annyira hogy finoman lejjebb csusszanjak a nyakához. Orrom végigszánt borostás arcélén, majd a csiklandós utóérzéssel nyugszik meg a bőrén. Mélyen szívom be illatát és nyomok rá egy csókot majd egy újabbat majd még egyet és még ki tudja hányat miközben halkan mormogom.
- Szerintem nem is az enyém... és megoldod te...
Nem kell hozzátenni hogy ha akarja, mert úgyis akarja. Ez nyilvánvaló. Így hát inkább csak beletúrok a hajába miközben ugyanolyan szemtelen leszek mint amilyen ő maga is. Mindig is volt, mindig is lesz... és belőlem is ezt hozza ki. Beleharapok a puha húsba a nyaka ívén közel a kulcscsontjához, miközben megpróbálom a gonosz kis mosolyt eltüntetni lelkem mélyéről, de persze... esélytelen próbálkozás.
- Nem adom meg neked ezt az örömöt...
Elhúzódok tőle épp csak annyira hogy a leheletemmel a bőrét cirógatva s egyben hűsítve közöljem a tényeket. Elégedetten látom hogy szelíd pírben úszik ott, ahol megtámadtam, lehet holnapra kissé kék vagy épp zöld is lesz vagy lila... ártatlanul pislogok fel rá de ezüstkékjeimben  megcsillan a kihívás. Ha azt hiszi én az vagyok, akinek csak úgy parancsolgathat hát jó nagyon téved. Nem adom könnyen magam, sosem adtam. Ismerhetne már ennyire, tudhatná hogy a felajánlásai és a burkolt követelőzései mit sem érnek velem szemben. Beleharapok alsó, kissé már sajgó ajkamba, amit ő okozott. Tekintetem az övébe fúródik s így várok ki egy pillanatot. Nem tudom eldönteni milyen megtorlást is kapok ellenkezésemért, így hát csak kacéran elvigyorodom mert tudom, ezzel biztos elérem a célom. És csak hogy végleg felkorbácsoljam a képzeletbeli állóvizet még bedomborítom a hátam hogy felé magasodjak. Lábaimmal szoros satuba fogom derekát ujjaim pedig a vállán végigkarcolják az utat egészen a hasfaláig. Ott viszont megállok, egyrészt hogy én is az őrületbe kergessem őt a lassúságommal, másrészt meg mert tudom, ennyi elég, hogy elveszítse az önuralmát és megszabadítson a maradék ruháimtól ha már én nem tettem.

****

Pontosan érzem, ahogy teste megrándul a visszafojtott nevetéstől, és meg is mosolyogtatna, ha ajkaim ráérnének mosolyogni. Mikor váltak az ujjai parázsló szítóvassá? Nem hittem, hogy eljön a perc, amikor a bőröm olyan forrón fog égni, hogy a kint tomboló jeges tengerbe vágyok. Pedig most más aligha csillapíthatná a vágyat, amit érzek, de miért is kellene csillapodni? Nem erre vártam ezer éve? Halálos csendben nézem, ahogy felém hajol, helyezkedik, keresi a megfelelő pozíciót… Hogy aztán gyalázatos módon piszkálódásra nyissa a száját. -Mi az, hogy nem a tiéd? - kérdem nevetve, testem belerázkódik a csendes hahotázásba, a jókedv elér egészen a szemeimig hogy összeszorítsa azokat. Míg nem B támadásba lendül. A nevetés olyan gyorsan marad abba, mint amilyen gyorsan kezdődött, hogy  utat engedjen annak a kis elégedett sóhajnak, ami a tüdőmből tör fel, hogy a hajába leheljem. Minden idegszálam többet akar az élvezetből és fájdalomból, de mire kezeim a hajába fúródhatnának hogy közelebb húzzam ajkait a nyakamhoz már el is távolodott tőlem. Szóval harap is, hát nem ő a tökéletes feleség jelölt? -Hátl így állunk... Hogy ne oldanám meg? Mindent megoldok… - hangom kezd cserben hagyni, a végére már csak rekedt suttogás, de ujjaim újra kedvenc elfoglaltságukat űzik. Volt olyan lány, aki megijedt - talán a vasujjaimtól, vagy a szememben őrjöngő vágytól - de általában ez volt az a pillanat, amikor hirtelen nyuszi hangon bejelentették, hogy ők nem erre szerződtek. Vagy csak egyszerűen leléptek. Fene se érti, sosem bántottam én senkit…  Blaire-en a félelem szikrája sem látszik,  még csak a bizonytalanságé sem. Sőt még incselkedik is, azt mondja nem adja meg azt az örömöt. Vajon mit művelt vele Elliot? Lassan végig hordom a tekintetem a felém magasodó alakján, gondolataim veszélyes terepre érnek. Úgy mélyedtek az ujjai a combja finom bőrébe, mint az enyémek? Pont ott, ahol most az enyémek vannak? Tudom, hogy átsuhan az arcomon a harag, de azzal is tisztában vagyok, hogy az arcomat tanulmányozza ezért gyorsan letörlöm a magamról a bosszúságot. Egy pillanatra zavarba is jövök attól, hogy mit olvashatott le rólam. Micsoda perverznek nézhet… -Hát jó… - a két pillanatig húzódó mélázásból hirtelen kitörve megragadom a mellkasomon kalandozó kezeit, hogy visszahúzzam a lány testét a magaméra. Nincs ebben a mozdulatban semmi romantikus, csak színtiszta követelőzés és játékosság; büntetés. Karjait elhúzom a füleim mellett, messze bármitől, amit elérhetne, forró ujjai csak az ágytakarót érhetik messze a fejem mögött. Az egy oldara igazított haja szétterül az ágyon az arom mellett, hogy szabad füle csak milliméterekre legyen tőlem.  Egy pillanatig még tartom a karjait; ha nyüszít, nem hallom, ha morog, nem érdekel, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem repes a kissé kiszolgálhatott, kényelmetlen pozícióért. -Na moost mi lesz, angyalom? - súgom a fülébe. A hangom mostanra szinte teljesen elment, még rekedtesebb mint volt, minden él kiveszett belőle. Ajkaim a lány fülét csiklandozzák, újdonsült gyengédséggel csókolják a fülcimpáját, hogy megpuhítsam mire vékony karjait elengedem. Nem szeretném, ha egyből pofon vágna mihelyst lehetősége lesz rá, így nem is hagyom abba a csókolgatást míg el nem olvad. Aztán szépen óvatosan engedek a szorításon, végigcirógatom a karját, a vállát, a hátát, hogy végül a melltartó kapcsához érjek. Nem nagy kihívás kiakasztani az apró kampókat a helyükről, most hogy a probléma elhárult szabat teret adok neki, hogy megint kényelmesen elhelyezkedjen, de ujjaimmal továbbra is a hátát cirógatom, ahol csak érem.

  

zene: B - Crazy in love

dress

N E K E D

'Hold on, hold on to me
'Cause I'm a little unsteady'


~~ ❈ ~~

-Mi az, hogy nem a tiéd?
Kérdése abszolút jogos. Nevetése, mely néma rázkódásként jelenik meg, végighullámzik a testén s így alattam. Eléri a szemeit is. A tekintete  másodpercek alatt megváltozik. Nem olyan követelőző, nem olyan ragadozó, most inkább olyan, amilyennek szeretem.Valóban szeretem.
Kedves.
Ó ha tudná...! Ó ha tudná a történetet! Ó mennyire jót mulatna! Végtére is, eszembe nem jutott hogy ma bármi különleges történhet. Máskülönben nem jutottam volna el oda, hogy épp Padma kissé kevésbé használt cukormázos kislányos melltartóját nyúljam le... Akkor inkább lehet nem is vettem volna el egyáltalán semmilyet se...
- Hosszú történet...- kezdek bele sejtelmesen. - ...tudod, a lányhálóban sokminden megesik...
Közlöm kissé cinikusan vállat vonva, de továbbra is rejtélyesen mosolyogva. Azt hiszi csak a szájfényt vagyunk képesek cserélgetni? Vagy mondjuk a tankönyveket? Na nem. Igaz nem vagyunk kebelbarátnők, sose leszünk, de a bajtársiasság mégis működőképes. Ha alkalomadtán úgy van, gond nélkül lenyúlhatok valamit a másik bőröndjéből. Pláne úgy hogy Patilnak fel sem tűnik... amekkora kuplerájt tart az ágyában és a ládájában...!
Az Ericből feltörő elégedett sóhaj ránt vissza a valóságba. Egészen pontosan oda, ahol vagyok. A nyakánál, közvetlen a bőrénél, az illatával körbeölelve. Olyan ez, mintha csak nekem találták volna ki. Gondolom nemegy delikvens gondolta már ugyanígy....
De még ennek ellenére is a gyomrom újabb szaltót vet, realizáva mit is művelek. Jobb elhúzódni, jobb távolságot ékelni közénk, mert ha nem teszem akkor végleg elvesztem a kontrolt.
-Hát így állunk... Hogy ne oldanám meg? Mindent megoldok…
A magabiztos mordulása mindent elárul. Újra türelmetlenné vált, és talán nem tetszik neki hogy húzom az időt vagy nem adom meg neki azt, amit voltaképp valóban akar. De hát ismerhet... kiskorom óta ott volt velem. Hol nyíltan, hol a háttérben meghúzódva, de folyamatosan látott. Tapasztalta  valaha hogy egy pillanat alatt behódolok? Bárkinek is? Még a saját apámmal is képes voltam dacolni!
Ujjaim a hasa feszes izmairól visszasiklanak a mellkasára, hogy körözzenek a szőrszálak között míg ő enyhe bosszúságát levetkőzi. Csakis arra tudok gondolni hogy a makacsságom idegesíti... Mert mi más is lehetne?
Épp ezért ér váratlanul mikor ujjai a kezemre kulcsolódnak és maga felé ránt.
-Hát jó…
Halk puffanással zuhanok rá egy apró meglepett sikkantás kíséretében, ami nevetésbe fullad a végén. Újra szemtől szemben vagyunk, orrunk összeér, centikre vagyok csak tőle. Hangom elhal, ahogy mellkasom alatt érzem az ő süppedő majd megemelkedő vad szívveréssel tarkított lélegzetvételét. A szenvedély végigfut a gerincem mentén, ahogy testünk összeér. Nem tudok mozdulni, mert a hát jó arra vonatkozik, hogy kiérdemeltem egyfajta kényszerpályát. Kezeim a semmit markolják vagy ha el is érnek bármit az is puha és selymes. Egyértelműen valamiféle anyag, ami most oly kevésbé használható, mint mondjuk az agyam. Pláne azok után hogy ajkai a szabadon hagyott fülemre találnak rá és oly szakavatottan vesznek kezelésbe hogy csak a szemem vagyok képes lehunyni. Egy az övéhez kísértetiesen hasonlatos, de sokkalta mélyebbről feltörő sóhajjal beleolvadok pillanatok alatt a karjaiba.
Ne ennyit az ellenkezésemről...
Mikor enyhül a szorítása a kezemen nem kezdek el kapálózni vagy vadul kiutat keresni. Voltaképp fel sem tűnik, hogy újra használhatnám a végtagjaim. Érzékem mindegyike ki van élezve ujjaira, mely a vállamon át a nyakam ívén szánt végig hogy aztán a hátamon iramodjon meg lefelé. A bizsergést könnyeden csalja elő belőlem s talán nem is tudja, mennyire őrjítő az a két pillanat míg a zárt oldja fel a csipke melltartónál.
-Na most mi lesz, angyalom?
A halk, rekedtes hangja juttat újra túl a ködfátyolon. Rájövök hogy választ vár a kérdésére, de hogy lennék képes bármi értelmeset kinyögni szaggatott lélegzettel és remegő testtel? Ugye nem gondolta ezt komolyan?
Pilláim felnyílnak, tekintetem pedig az arcára fókuszálnak. Orrommal játékosan végig simítok az övén, miközben elveszek a világos kékezsöld tekintetében.
- Hogy mi lesz? - suttogok pimasz szórakozottsággal, majd a tekintetem ellágyul. - Amit csak akarsz...
Szándékosan nem mozdulok abból a pozícióból, amibe lerántott. Nem mintha félnék a megtorlástól, egyszerűen csak nem világos mit és azt is hogy akarja. Kivárok egy pillanatot, amit végül egy csókkal zárok le de nem mélyedek el benne. Nem, helyette inkább mégis megmozdulok. Karomban a vér zsibongva indul meg. Újra felegyenesedem de kezemmel még megtartom az előre bukni akaró ruhadarabot, ami ilyesformán takar még mindent, amit kell hiába a végei szabadok.
- Na meg amit hagyok... -
Kuncogásom még nagyobb megtorlásra számíthat, tudom jól,  de hát akkor is mókás mindez. Vajon hány lány merte feszegetni a határokat nála? Hány nő mert ellent mondani neki? Biztos nem én vagyok az első. És talán az utolsó sem leszek... azonban mindez itt és most nem érdekel. Jobban elfoglal az arcán átsuhanó felismerés, miközben szabad kezemmel finoman útjára indítom csigalassúsággal a melltartó pántját hogy azt aztán a másik kövesse hacsak ő közbe nem avatkozik.

****

-Amit akarok, meg amit hagysz, az végül ugyan az lesz… - morgom szórakozottan, túl sok és túl színes fantázia képek játszanak a szemem előtt, hogy értelmesebb arcot öltsek, mígnem a melltartó pánt lecsusszan. Újraélem a medencés jelentet, amikor Blaire a vizes ingét gombolgatta, ahogy a melegtől kipurult az arca, remegtek az ujjai. Csakhogy most nem félénkség ül az arcán, hanem egy csintalan mosoly, amitől legszívesebben megint megharapdálnám az ajkát. Hogyan tudja elsöpörni a türelmem maradékát ilyen könnyen? Valahol megértem, amit Modest mondott újra, és újra, és újra. Hogy két ugyan olyan pillanat sosem lesz, mindegyik egyedi és egyedülálló, ezért jobb, ha a jelenben élünk, nyitott szemmel, kiélvezve a múlandóságot. Ezt szerettem úgy értelmezni, hogy éljünk a mának és ne törődjünk semmi mással, most azonban tudom, hogy a szívem nem fog mégegyszer ugyan így félreverni, és ha ezer estét is töltök ugyan ezzel a lánnyal egyik sem lesz olyan, mint a másik. Felülök, hogy szorosabban a ölembe húzzam, térdem felhúzom, hogy a hátát neki dönthesse. Arcán megjelent az az elgondolkodott arckifejezés, amiről azonnal valami teljesen ide nem illő jut eszembe, de ez is egy olyan röpke pillanat, ami sosem fog megismétlődni, így jobb most elmerülni benne. Próbálom visszatartani a nevetést, de nem megy. Lelki szemeim előtt felvillan Mr Montrego, ugyan azzal az arckifejezéssel, mint aki nagyon töri a fejét valamin. Olyankor mindenketten kissé hunyorítanak a nagy koncentrálásban. Csendesen nevetgélek pár másodpercig, sunyin felpillantva a lányra. Mondjam, vagy ne mondjam? Előbb utóbb úgy is megtudná, mert ezek után minek kellene titokban tartani bármit is… - Tudod, olyan arcot vágtál, mint édesapád, akárhányszor új férj jelöltet kellett keresnie neked miután lebeszéltem az aktuális kiválasztottjáról, például Cormac McLaggenről. Lövésed sincs, hányszor jött hozzám új névvel, és hányszor távozott azzal a koncentráló arckifejezéssel, amivel számba vette a listáját. - Tessék, bevallottam. Mr Montregro Matthiasnak elég korán talált mennyasszonyt, és Blairenek is körülbelül 12 éves kora óta kereste a megfelelőt. Csak hogy én szabotáltam mindet. Csak azért jött el hozzám kitárgyalni az illetőt, mert akkoriban nekem voltak a lehető legjobb informátoraim, amit Mr. M. szemérmetlenül ki is használt - Utolólag is bocs, nem tudom… Lehet, hogy kedvelted volna. - Azt hiszem, ez titok volt mostanáig. Az apró, de sorsdöntő sunyiságok egyike. Mint az hogy, alattomban elszedtem a melltartóját, hogy a hüvelykujjammal körbecirógathassam a lányos kis mellet, két ujjam közé fogjam ágaskodó mellbimbóját. -Ne haragudj. - súgom a fülébe, szabad karomba zárva. Nem tudom, miért kérek bocsánatot; azért, mert nem lesz McLaggen felesége, vagy azért mert felemlegettem az apját. Már jó ideje nincs közöttünk, de az ilyen sebek nagyon lassan gyógyulnak. Nekem az segített, hogy felidéztem magamban apám minden szórakoztató arckifejezését, viccét, nevetséges dolgát. Mr. Montegro is szinte az apám volt, nekem szülők terén dupla a veszteségem. Ő sosem találkozhatott apámmal, anyámmal is csak néhányszor, s most hirtelen mellbe vág, hogy mennyi minden van, amit sosem magyaráztam el Blaire-nek igazán, hogy ő a halálfaló Eric-et jobban ismeri, mint az igazit. Mégis itt van, és ahogy a nosztalgikus pillanat tovább száll és már nincs mit mondani, újra csókba gabalyodunk. Hosszú este lesz.

  

zene: B - Crazy in love

dress

N E K E D

'Hold on, hold on to me
'Cause I'm a little unsteady'


~~ ❈ ~~

A mormogása, mely elér, szórakozott. Valami olyasmi hogy amit akarunk az egy és ugyanaz, de igazából nem vagyok teljesen biztos benne hogy valóban ezt mondta. Valóban így mondta. Valóban így értette...
Nem számít. Csakis a bőrömet cirógató levegőre vagyok képes koncentrálni, ami perzselően csiklandoz. Egyszerre jóleső és örjítő. Hogy tud ekkora szélsőségeket kiváltani csak ennyivel?
És azt hiszi ennyivel megúszhatja? Hát azt már nem!
Már duplán öröm hogy a visszatáncolást választottam, amely az átmeneti elszakadással jár tőle. Így van egy kis lehetőségem, egy maroknyi kis sanszom arra hogy visszaadjam azt, amit ő nyújt nekem. Ajkaim kiszáradnak, ahogy az arcát figyelem. Tudom hogy élvezi a látványt. Melyik hülye ne tenné? Viszont az elismerés, mégpedig abból is a maradéktalan fajta hogy le tudom kötni Eric figyelmét száz százalékosan. A tekintetében újra felcsillan a vad, ragadószó pillantás és nyelni kényszerülnék ettől egy jó nagyot és hangosat, de nincs mit. Torkom olyan mint egy sivatag... száraz.
A pillanat mintha elmélyülni látszana és a levegő bennem reked. Soha, senkinek nem tettem még ilyet. Nem vetkőztem le így, ezen az úton és módon. Sosem adtam én meg ilyen formán a zöld utat, márpedig...  ez igen csak sokat jelent. Lesütöm a pilláim, nem azért mert bármi baj lenne hanem mert elfog egy enyhe kétségbeesés. Nem amiatt hogy helyes-e ez. Tudom hogy nem, de ki hallgat ma már az eszére? Én garantáltan nem. A gond ott van hogy nem tudom ez elég... vonzó-e. Sosem éltem ilyen szituációt meg, mindössze csak sejtéseim vannak...
A férfi nevetése zökkent ki, na meg az ahogy alattam megmozdul. Nincs ebben semmi ártani akaró, inkább olyan mintha csak újabb pozitúrát keresne, ami kényelemsebb. Neki. Elsősorban persze neki, de azért rám is tekintettel van. Halkan felnyögök a váratlan támadásra, ahogy feltornázza magát ülő helyzetbe. Kissé hátrébb siklok, majd visszacsusszanok az ölébe hogy végül hátamat a lábával támassza meg. Nem dőlök neki, nem teljesen. Ujjaim ösztönösen indulnak meg a karjáról, amiben kapaszkodtam felfelé.
- Mégis mi olyan vicces? - vonom össze a szemöldököm. Kigúnyol? Valóban? Ó hát... hát valóban béna és ostoba próbálkozás volt mindez? Franc... Tudtam. Tudtam hogy nem leszek elég jó neki. Soha semmilyen téren. Milyen ostoba idióta gondolat volt, hogy majd ő, pont ő másképp tekintene rám. Hogy én, aki mindössze eddig egy férfival volt, majd én jobb leszek mint azok, akik előttem henteregtek már vele?
Én ostoba naiv liba...
- Tudod, olyan arcot vágtál, mint édesapád, akárhányszor új férj jelöltet kellett keresnie neked miután lebeszéltem az aktuális kiválasztottjáról, például Cormac McLaggenről. Lövésed sincs, hányszor jött hozzám új névvel, és hányszor távozott azzal a koncentráló arckifejezéssel, amivel számba vette a listáját.
- Hogy mi? - hőkölök hátra. Megrökönyödésem kiül arcomra. Most komolyan az apámhoz hasonlított? Most ez egy kibaszott sértés? Vagy voltaképpen bók?
- Utolólag is bocs, nem tudom… Lehet, hogy kedvelted volna.
Cormac Mclaggent? Hát hülye ez? Esküszöm elmentek Lestrangenél otthonról.
A mozdulat ösztönösen jön, fel sem mérem mit művelek. Kezem hátrahúzódik a mellkasa ívéről hogy aztán jókora lendületet gyűjtve mellkason vágjam. Az ütés jókorát csattan a bőrén. A vöröslő kéznyomom tuti ott marad.
Sosem ütöttem meg. Őt sosem. Jó, lehet néha játékosan oldalba löktem, vagy inkább ő engem, de sosem pofoztam mondjuk fel. Nem úgy mint Elliotot a villásreggelin vagy mindenki mást, aki többet engedett volna meg magának, mint amit én elterveztem.
- Cormac egy seggfej! - vinnyogó hangom főleg a felháborodástól magas, habár azért közrejátszik a tény, hogy Eric szabotált mindent jelöltet, aki velem kapcsolatos. Na meg azért a pánik is ott motoszkál bennem. Képes lett volna apám egy olyan bájgúnárnak adni? Engem? Szent Merlin! Hermione egykori randipartnere kritikán aluli, minden téren. Valójában ezért hálás vagyok Ericnek, ó de mennyire! Na de hogy is mondjam ezt ki? Nem olyan egyszerű...
Kellene egy perc hogy lenyugodjak. Vadul kalapáló szívem a teste közelségétől máris kész van, erre meg még rájátszik hogy az agyamat is lázba hozza... Mocsok vagy Lestrange!
S mintha mindez nem lenne elég... valahogy valamikor elérte hogy a melltartóm kereket oldjon a helyéről. Mondjuk a lendületből mellkason vágás biztosan nem segített szinten tartani a dolgokat, így hát nem volt nehéz feladat hogy az is valamerre a padlón kössön ki. Ujjai pedig vándorútra indulnak a hátamról előrekúszva. Először csak szelíden súrolva a határvonalat majd gátlástalanul átlépve azt. A testem pedig ösztönösen reagál, ugyanúgy mint eddig mindig. Tekintetem elhomályosul, ahogy ujjai a legérzékenyebb terület egyikére téved. Halk sóhajjal hagyom, hogy közelebb húzzon magához és a fülembe súgjon érzékien.
-Ne haragudj.
Ne haragudjak? Miért kellene haragudnom? Cormac miatt? Nevetséges... Sosem haragudnék emiatt. Sőt, valójában örülök. Nem tudom miért, de az a botor tévképzetem támad hogy nem csak testvériességből védelmezett ennyire. Meglehet már akkor akart volna tőlem valamit? De hát utána Amerikába ment, ahol összejött azzal a libával...
Franc se érti a Lestrange-eket. Pedig szeretném. Nagyon szeretném megfejteni őt. Talán mindennél jobban, viszont annak nem itt és nem most van a helye.
- Nem haragszom.. csak... csak...- elakaldok, mert szaggatottan kell levegőt vennem. Valahogy lepréselek valamennyit, hogy kinyöghessem a maradék gondolatfoszlányt, mindezt persze csigalassúsággal és összeakadó nyelvvel. - .. csak... abba ne.. hagyd...
Sóhajtásom belevész félúton az újabb érintésébe, mit ellenem intéz s én tehetetlenül sodródom vele. Egyik kezem ujjai a nyakát karolják át, belevájva a húsába, míg a másikkal a barnásarany göndör fürtökbe túrok bele hogy közelebb húzzam magamhoz és ajkaimmal vad csókkal köszönjem meg neki, amiért nem hagyta hogy egy McLaggen-féle undorító kretén fogdosson. Mennyivel jobban jártam... és ő is.