Dolce Verica

Nathaniel Forest pennájából

Anglia Tóvidékének egyik kis települése Portinscale büszkélkedhet a környék leghíresebb cukrászdájával. Verica tökéletességgel ötvözi energikus olaszságát a környék egyszerű angolságával, az édesítőszereket a gyógynövényekkel és a mágikus édességeket a kevésbé varázslatosakkal. És mindezt, persze minisztériumi engedéllyel, ajánlja vegyes vásárlóközönségének. Mindemellett, ha eléggé jóban vagy az olasz asszonnyal, a pult alatt, egyszerű papírzacskóban, olyan ártalmatlan kis édességekhez juthatsz, amelyek pikáns különlegességükkel dobják fel szerelmi életedet.

A cég terjeszkedés alatt, immáron kiszállítást is vállalnak mágusok számára az Egyesült Királyság egész területén belül.

Dolce… mi?


Phillip
2000. május

.outfit.

Furcsa volt a hirtelen jött nagy meleg… mintha csak egy hatalmas hőhullám érte volna el Angliát. Hiába öltöztem lazán, kénytelen voltam levenni korábban vállamra dobott kockás zakót, így nem maradt más, mint a kockás nadrág, a fényesre sikált fekete cipő és egy egyszerű póló. Így már, a következő kisebb utcában, egész kellemesen csiklandozott végig a szellő a bőrömön. Nem szerettem a lenge ruhát, nem szerettem a meleget, hiszen máris úgy éreztem felforr az agyvizem. Minden porcikám kívánkozott inkább vissza északra, az izlandi házunkba. Az ottani hűvös levegő volt nekem való, na meg az a sok különleges lény, amit még talán Salamander feljegyzései sem értintettek. Példuál ott volt Kidhusz… hát történte-e velem élvezetesebb dolog, mint az aprócska, rohadt krumpliszerű teremtmény üldözése? Idehaza biztosan nem. Mostanában meg aztán végképp.
Talán mindezek hatására döntöttem úgy, hogy eljövök Portinscale-be. A Dolce Vericában kapható csokoládék állítólag minden kapcsolatot helyre tesznek… már ha lehet hinni annak, amiket Nathaniel mond. Hogy boldoggá akarom-e tenni? Igen, nagyon is vágytam rá, csak mintha beszakadt volna a kettőnket összekötő híd és már nem találnék utat hozzá. Hiába keresem a kapcsolódási pontokat, mintha egyetlen egy sem létezne.
Hangosan sóhajtottam egyet, ahogy a távolból megpillantottam a kis cukrászda cégérét. Elfordítottam róla a tekintetem, hogy kicsit lassítva a lépteimen, megnézzem magam a kirakatok visszatükröződésében. Megint fogytam, mint mindig, ha gond van… és ezt a gondot már nagyon szerettem volna a helyére tenni. Nagyon szerettem volna a régi dolgokat érezni, a régi magabiztossággal bújni hozzá. Csakhogy tudtam mi lesz ennek a vége is: újabb próbálkozás, újabb keserűség, meg egy halom cikk, hogy „Elliot Forest a Dolce Vericában vett olyan csokit.” Leszarom! – mordultam magamban. A szalag lüktetni kezdett a csuklóm körül. Talán ezzel akarta kifejezni, mennyire örül annak, hogy megint alaposan felhergeltem magam egy ilyen idióta gondolaton.
Hangosabban kezdtem el venni a levegőt, a szívem vadul kalapált és éppen csak megérintettem a kilincset, mégis úgy téptem fel az ajtót, mintha minden indulatom abban az egy mozdulatban lenne. Nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy ki néz hülyének s mit gondol rólam. Sőt egy zsebkamerát is előrángathattak, hogy lefényképezzenek… akkor sem engedhetem el Natot… nem tehetem, mert ő volt az egyetlen, aki a tavalyi márciust követően még értelemet tudott adni az életemnek. Csak miatta nem voltam egy átkozott emberi roncs.
Azonnal a pulthoz siettem. Közben még hallottam, hogy a hátam mögött becsapódik az ajtó, de nem számított. Maga Verica szolgált ki, aki régi ismerőshöz híven, nagy mosollyal az arcán köszöntött.
– Köszönöm, csak egy kávé lesz… – mondtam és közelebb hajoltam hozzá. – És pár darab Nat kedvenc csokijából. Szeretném meglepni. – Vigyorodtam el, sőt még a boszorkányra is kacsintottam, mielőtt visszahúzódtam a pult mögé, normálisan várakozva, mint bárki más.
Az vigyor a képemen persze nem volt több, mint egy maszk, amit csak a világnak mutattam. Valójában a szégyent próbáltam meg vele elfedni, amit még mindig éreztem. Elcsesztem mindent… elcsesztem, pontosan úgy, mint egy év és talán még ez a tizenhárom csodás hónap sem lenne a hátunk mögött, ha Nathaniel nem ragaszkodott volna a makacs fejemhez annyira. Ez az, O’Mara, ez a te formád! – gúnyolt a kegyetlen kis hang, miközben fizettem és a kávéval a kezemben leültem az egyik asztal mellé, hogy megvárjam a csokikat… illetve csak leültem volna, ugyanis mikor megfordultam, megpillantottam Rowle-t… mármint apucit.
– Bassza meg! – Rázkódtam meg. Nem is tudom, hogy ijedtség, meglepettség vagy pánik volt az, amit éreztem, de már egészen másképp zakatolt a szívem, nem úgy, mint korábban. A kezemben megremegett a fekete löttyel teli csésze. – Neked pont nem kéne ilyen némán a hátam mögé lopózni, apuci!

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
2000. május

Jó idő eltelt már, hogy a fiammal találkoztam. Megígértem, hogy békén hagyom, és tartottam is ehhez a szavam. Az, hogy egyébként megfigyelem, más kérdés. Főleg úgy, hogy mostanában már semmilyen eszköz nincs nála, amit annak érdekében bűvöltem, vagy bűvöltettem meg, hogy szemmel tudjam tartani. Talán ideje lenne egy új tárgyra váltani, csak még nem tudom mi lenne a legjobb ehhez. Főleg olyankor, mikor tesz egy kiruccanást egy másik országba, és ott a fél mágus társadalmat magára haragítja. Erről csak pletykát hallottam, de tudom, hogy nem kellene mostanában visszamennie Törökországba.
Lassan ideje lesz vele is felvennem a kapcsolatot. A családban egy ideje már lenyugodtak a kedélyek. Úgy tűnik az, hogy nem járkálok utána nem hozza ki a legrosszabbat a lányaimból. Vagy csak tanultak abból, amit mondtam nekik. Aztán az is lehet, hogy csak a taktikámból tanultak és valójában valahol a háttérben nagyon is szervezkednek. Most viszont egy üggyel kell foglalkoznom, ami ettől nagyon is eltér. Valahogy meg kell oldanom azt, hogyan mentsek fel valakit, aki nyakig bűnös, és erre megdönthetetlen bizonyítékok is vannak.
A Dolce Verica felé lépkedek, mert ide beszéltem meg találkozót az illetővel. De valójában nem ez az oka annak, amiért ide jövök. Mostanában sokat járok ide. Eléggé messze van mindentől, jó a kiszolgálás, és nem ismer senki sem. Nagy előny tud lenni.
Igazából most is van egy kis időm még, amíg megérkezik az illető, szóval nyugodtan tudok enni egy süteményt, és inni egy kávét. Megszaporázom a lépteim, mikor látom, hogy csukódik be az ajtó. Sikerül elkapnom, magam után viszont hagytam becsukódni, nem érdekelt, ha akart jönni valaki utánam. Lepakolom a holmim az egyik asztalhoz, majd a pult felé indulok.
A szívem hevesebben ver, mikor felismerem a sorban álló férfit. Nem gondoltam volna, hogy itt fogok találkozni vele. Nem fog majd örülni nekem, ebben biztos vagyok, de mindazok ellenére, hogy tudni szeretném merre jár mostanában, és nem magánnyomozóval megfigyeltetni, ez most teljesen véletlen találkozás.
- Ez itt a sor, ami a pulthoz vezet. Nem értem, hogy mi a baj azzal, hogy beálltam mögéd a sorba – a végét külön kihangsúlyozom, mielőtt még valami másra gondol. – Egyébként neked is szia!
 Verica felém fordul, én pedig jelzem neki, hogy a szokásosat kérem. Nem hagyom elmenni Elliotot, ha már így alakult, így odakísérem a foglalt asztalomhoz. Verica már azt is tudja, hogy nem szoktam megvárni a sort a pult, dolgozzanak csak nyugodtan. Ráérek én, általában nem sietek sehova.
- Foglalj helyet! – mutatok az egyik székre annál az asztalnál, ahol a holmim van. – Örülök, hogy látlak.
Még akkor is, ha ez az öröm talán nem kölcsönös. Nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnék néhány dolgáról, de nem fogok kérdezősködni olyan erőszakosan, és legfőképp nem fogom bevallani azt, hogy nem tudom, az utóbbi időben merre járt. Legyen inkább az, ami egyébként nagyon foglalkoztatja a gondolataimat.
- Milyen volt a kirándulás Törökországban?

Dolce… mi?


Phillip
2000. május

.outfit.

Hogy mi a gond azzal drága apuci, hogy beállsz mögém a sorba? Gúnyosan felhorkantottam. Őszintén szólva, átfutott a fejemen az is, hogy esetleg követett és nem csak „kávézgatni” ugrott be ide. Ismertem már, nem egyszer próbált meg tönkre tenni ő is meg a lányai is… ráadásul elrabolta Natot. Feltételeztem, hogy legalább azzal tisztában van, nem úszhatja meg szárazon a dolgot. Persze voltak ügyek, amik lelassították a bosszúállásomat, de amint minden rendeződik, majd Phillip Rowle-ra fogok koncentrálni.
Már éppen elindultam volna az egyik asztal felé, mikor az apám a nyomomba eredet. Mégis míg gondolt, hogy vele terveztem eltölteni ezt a napot? Őszintén szólva elég nagyot tévedett. Nem fogok azzal kávézgatni édeskettesben, aki elrabolta Nathanielt és aki miatt hónapokig bujkálnom kellett… sőt az is megfordult a fejemben, hogy átmenetileg elköltözök Tengerszemből. Undorodva néztem rá, ahogy az asztalánál a másik székre bökött.
– Foglalj helyet! – mondta olyan természetességgel, hogy az állam leesett volna, ha nem tudom kordában tartani az arckifejezésem. – Örülök, hogy látlak.
Morogva vágtam le a csészémet az asztallapra. Nagyot koppant, de végül is nem repedt meg, éppen csak egy-két cseppnyi fekete ital került a fehér felületre. Kegyetlen vigyorral pillantottam Phillip sötét szemeibe.
– Én is örülök, apuci. – Az utolsó szót direkt jó hangosan mondtam ki, remélve, hogy legalább egy pillanatra összerezzen és ijedten néz körbe. Bár ki tudja, lehet, hogy már régen elintézte azt, amiről legutóbb beszélt… hogy valamilyen módon az örökösévé tegyen. Úgy azonban aranyvérűnek kellett volna feltűntetnie. Ki tudja, hogy ezt mégis hogyan tudta volna véghez vinni. Nagyvalószínűséggel sehogy. – Megkérdezném, hogy ityeg a fityeg… de hát ha itt vagy, akkor feltételezem nem jól.
Jól esett gúnyolódni vele, ugyanis megérdemelte. Ám egy újabb vigyort elnyomva, az ajkaimhoz emeltem a csészét és csak ezután foglaltam helyet a székben, amit felkínált nekem. Nagyot kortyoltam a keserű feketekávéból. Pontosan olyan volt, mint a szám íze, mióta megpillantottam apámat a sorban, közvetlenül mögöttem.
– Mindenki tudja, miért jár ide annyi korodbeli férfi. – Tettem hozzá kacsintva.
Egy kicsit fészkelődtem és a pultfelé bámulva vártam, hogy Verica kinyújtsa a csomagot, amit kértem. Alig vártam, hogy eltűnhessek innen és ne kelljen többé látnom Phillipet. Akármennyire is utáltam, gyűlöltem a gondolatot, hogy meg kell ölnöm. Mégis csak az apám volt, mégis csak neki köszönhettem az életemet… ugyanakkor ő volt az is, aki egész egyszerűen elrabolta a számomra legfontosabb embert és bántotta. Ha nem találjuk meg, hát képes lett volna otthagyni abban a barlangban, hogy meghaljon.
– Milyen volt a kirándulás Törökországban?
Ridegség, O’Mara… A hang rám parancsolt. Az arcizmaim meg sem rezzentek. Óvatosan engedtem le a csészét az asztalra megint és csak ezután néztem Phillipre. Olyan módon akartam válaszolni, hogy ne lássa rajtam, mennyire gyűlöltem a kérdést is. Utáltam, hogy a nyomomban van, hogy tud rólam.
– Ó, ha te azt tudnád…– Legyintettem. – Na és mi a helyzet veled, öreg? Nem festesz valami jól… mondjuk gondolom, ha jól festenél, nem kéne potencianövelő édességgel tömnöd magad. – Tettem hozzá, szándékosan elterelve a figyelmet magamról. Aztán még ki is röhögtem egy kicsit.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
2000. május

Ha már így összehozott a sors, akkor megígérem magamnak, hogy nem fogok olyat tenni, amivel ki tudnám hozni a sodrából. Nem akarok még egy olyan kellemetlen jelenetet, mint a korábbi. De nem is ez a legfontosabb, amit meg kell ígérnem magamnak, hanem az, hogy ő sem tud semmi olyat tenni vagy mondani, amivel kihozna a sodromból. Pont ezért nem fogom magamra venni a hangsúlyokat sem. Eléggé kiismertem már a fiam ahhoz, hogy tudjam, mire képes és mire nem.
A szemem rándul azért egyet, mikor meghallom, hogyan szólít. Reménykedem benne, hogy mivel nem ismernek itt sokan, nem lesz belőle komolyabb gond. Főleg akkor, ha nem reagálok a kijelentésére különösebben. Ezt is teszem, csak meginvitálom az asztalomhoz. Keményebben kell dolgoznia azon, ha ki akar hozni a sodromból. Ma nem fog menni neki.
 - Hidd el, pont úgy ityeg az, ahogy kell. Azért, mert neked nem megy, undort kapott a férfiaktól, azért még ne feltételezd a világról, hogy másnak se jön össze.
Nem tagadom, valóban volt már rá szükségem, de szerencsére az egy átmeneti állapot volt, és akkor sem süteményeket hívtam segítségként. Meg vannak azok az emberek, akiknél ilyen szereket és a nem éppen legális párjaikat be lehet szerezni.
Annak örülök, hogy nem utasít el azonnal és ténylegesen helyet foglal az asztalomnál. Bár, nem úgy tűnik, mintha érett férfiak módjára tudnánk beszélgetni majd egymással, azért teszek rá néhány kísérletet. De hogy tereljem a témát kicsit innen, jobb ha felé tekintek és olyat kérdezek, amit talán nem akart elárulni nekem. Vagy legalábbis nem gondolta úgy, hogy meg kéne említenie.
Még az sem lep meg igazán, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre. Elég könnyen leráz és azt hiszi, hogy hagyom is annyiban? Vajon tudja, hogy mi mindent okozott a Minisztériumban? Mondjuk nem nálunk, mert nekünk sok közünk nincs hozzá, szerencsére sikerült is hárítani a dolgokat, de ettől függetlenül még lehet rossz napja.
- Valami gond van veled, hogy ennyit emlegeted a szexuális képességeimet? Azokkal nincs gond. A rossz kinézetem továbbra is neked köszönhető.
Csak azért, hogy visszakanyarodjak kicsit a kérdésemhez. Mert mindent meg lehet oldani, csak ügyesség és rátermettség kérdése.
- Szóval, találkoztál az ottani vezetővel és felgyújtottad a táborát. Nem kis galibát okoztál a helyi varázsló társadalomnak. Ugye tudod, hogy kérvényezték a kiadatásod, hogy ott náluk el tudják csitítani a helyzetet?
Szerencsére a leírás, amit róla adtak az nem annyira pontos, ezért van még néhány ember, akire ráillik. Mindig is tudtam, hogy mázlista, de nem tudtam, hogy ennyire. De ideje lesz kicsit ráijeszteni.
- És nem csak téged követelnek. Azt is, aki veled volt. Tudod, téged meg tudnálak védeni, pont van egy ügyfelem, aki a nemzetközi kapcsolatokról van bajban, de érte nem tudok garanciát vállalni. Kivel is voltál ott? Lehet jobb lenne felkészítened, hogy hamarosan ismét utaznia kell.
Biztos vagyok benne, hogy nem fogom tudni átverni. Ha ennyi információt tudok, akkor valószínűleg azt is meg fogom tudni mondani, hogy kivel volt ott. Nem téved majd nagyot, mert biztosra nem tudom megmondani, csak tippelek a leírás alapján. A kérdés az, hogy ő el fogja-e árulni magát majd. Nos, a labda most az ő oldalán van és kíváncsian várom, hogyan fogja lecsapni.
 

Dolce… mi?


Phillip
2000. május

.outfit.

Lehetne ennél elcseszetebb ez a nap? A borzalmas szexuális életemet próbálom rendbe tenni egy jó adag ajzószerrel dúsított csokoládéval, erre még az apám is berobban a képbe. Biztos voltam benne, hogy valamiért nagyon ver az az átkozott élet, csak éppen azt nem tudtam, mivel érdemeltem ki. Mostanában még csak lopni sem loptam… igazából otthonról is alig volt kedvem eljönni. Nemhogy másokkal elszórakozni.
– Valami gond van veled, hogy ennyit emlegeted a szexuális képességeimet? Azokkal nincs gond. A rossz kinézetem továbbra is neked köszönhető.
Nyeltem egyet, majd az ajkaimhoz emeltem a kávés csészét. Mégis mi a franc köze lenne ahhoz, hogyha van is? Nem, mintha így lett volna. Tudtam nagyon jól, hogy nem én vagyok a probléma forrása, hanem az az egész, amin átmentünk mostanában Nattal… ez a se veled se nélküled dolog nekem nem működik. Vagy legyünk rendesen együtt és veszekedjünk jó nagyokat, ha kell… vagy egyszerűen kopjunk le egymásról. Ez utóbbit persze nem akartam. Nem álltam volna oda Verica elé ilyen kéréssel, h a nem lett volna fontos ez a kapcsolat már nekem és, ha nem akartam volna magaménak tudni Natot.
– Lényegében pont annyi közöd van hozzá, hogy semmi. – Megrántottam a vállamat. – Viszont, ami azt illeti, nekem van közöm a tiédhez. Ha nem lenne olyan fene nagy a libidód, most nem ücsörögnénk itt és gondolkodnék azon, hogy miért pont ez a gyökér az apám. – Tettem hozzá, remélve, hogy megbántom. Nem tudom, miért, de jól esett volna belérúgni, rajta levezetni minden problémámat.
Jobb is volt, hogy Törökországról faggatott. Az nem érintett olyan borzalmasan, mint az állapotok odahaza. Nem akartam ennél jobban összekapni vele, szóval, míg okoskodni kezdett, a csészémért nyúltam megint. Ujjaim eljátszottak a fülén, tekintetem elvolt a fekete lötty bámulásával.
– Szóval, találkoztál az ottani vezetővel és felgyújtottad a táborát. Nem kis galibát okoztál a helyi varázsló társadalomnak. Ugye tudod, hogy kérvényezték a kiadatásod, hogy ott náluk el tudják csitítani a helyzetet?
Elvigyorodtam.
Imádtam drámai hatást elérni és ahogyan Mr. Rowle hangján elhangzottak ezeket a szavak, egyenesen repestem az örömtől. Hát van olyan tolvaj, aki ilyen világmegrengető dolgokra képes? Történt hasonló Görögországban, de ott még nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy csak így megússzam a dolgot. Ezúttal azonban sikerült és ez elmondhatatlan büszkeséggel töltött el… nem csak engem a hangot is. Ez az, O’Mara, mutasd meg apádnak, milyen ügyes fiú voltál. Nem érdekelt, hogy a dicséret gúnyos kis köntösbe volt csomagolva. 
– És nem csak téged követelnek. Azt is, aki veled volt. Tudod, téged meg tudnálak védeni, pont van egy ügyfelem, aki a nemzetközi kapcsolatokról van bajban, de érte nem tudok garanciát vállalni. Kivel is voltál ott? Lehet jobb lenne felkészítened, hogy hamarosan ismét utaznia kell.
– Ó igen… remek kis kaland volt. Alig várom, mi lesz a vége a dolognak. – Mondtam nagy büszkén. Azt inkább nem kötöttem az orrára, hogy Nat egyelőre erről az egészről nem tud.
Szokás szerint az Esmé témát erőltette. Nem értettem, miért van ennyire ráállva… bár igaz, a fiatalabb nőket kedveli, mint az az esetemben is bebizonyosodott. Csak akkor egy dolgot nem értettem, miért nem őt bombázza a hülyeségeivel helyettem.
– Elárulnád, mit akarsz Esmétől?– kérdeztem. – Ugye tudod, hogyha hozzáérsz, én tönkre teszlek? Szóval ajánlom, hogy kattanj le róla… ja és igen, ezt veheted fenyegetésnek, apuci. – Tettem hozzá angyali mosollyal, majd az ajkaimhoz emeltem a csészét.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
2000. május

Soha nem fog felnőni. Legalábbis addig nem, amíg azt hiszi, a sértegetéseivel bármit is elérhet. Úgy gondolom, az elmúlt lassan háromnegyed évben én teljesítettem az ígéretem, és békén hagytam. Az már más kérdés, hogy ő mennyire akart ebben részt venni vagy mennyire nem. A követés pedig más tészta. Most mégis úgy érzem, jelenleg nem ez lesz a legnagyobb gond.
Kénytelen vagyok terelni kicsit a témát, leginkább azért, mert nem gondolom, hogy a potenciámmal lévő gond vagy nem létező gond másra is tartozna. És bár ennél sokkal rosszabb dolgokkal is meg tudna alázni vagy legalábbis zavarba tudna hozni, az biztos, hogy nem fog előhozakodni vele. Mert az biztos számára is kellemetlen lenne. Van bőven olyan rovás a számláján, amiről nem akarná, hogy kiderüljön. Sajnos nekem is tetszik, nem tetszik be kell vallanom, hogy egymásra vagyunk utalva. Ő is tud olyat, amiről nem akarom, hogy nyilvánosságra kerüljön, és igaz ez fordítva is. Mert akárhogy nézzük is, tolvaj a fiam.
- Azért mert véletlenül megszülettél már felvértezve érzed magad arra, hogy minősíts? Bár, ilyen könnyen menne minden a világban, és akkor téged már valószínűleg leölnek, hiszen megbuktál, nem vitted semmire az életben.
Érzem, hogy talán ezzel túl megyek egy határon, de nem érdekel. Nem én rugattam ki magam a Roxfortból és lettem koszos kis utcagyerek. Ahogy nem én voltam az se, aki a szégyen miatt inkább elmenekült egyedül hagyva az anyját.
- Tudod nagy lehetőségeid lettek volna anélkül, hogy bármikor is segítenem kellett volna. Te az élet könnyebb részét választottad és úgy gondolom megkaptad érte a büntetésed.
Nem vagyok olyan naiv, hogy tényleg azt gondoljam, az ő választott útja volt a könnyebb azok közül, amiken még végigsétálhatott volna. Azt viszont el kell ismerni, hogy a rabiga láncának egy részét lerázta magáról.
De akkor térjünk is vissza arra a témára, ami szerintem mind a kettőnknek lehet elég semleges. Igen, Törökország kérdése lehet az az arany középút. Vagy ha neki nem is, nekem mindenképpen. Legalább tudom, mire kell felkészülnöm az elkövetkezendő napokban, hetekben.
- Látom tetszik a tetted, és annak következménye is.
Legalábbis a vigyorából erre következtetek. Kíváncsi vagyok akkor is fog-e még vigyorogni, ha folytatom a mesémet. Oké, kicsit eltúlozva, de akkor is. De azt hiszem, nem gondolta végig a mondandóját. Mert ha tényleg kiadná valaki, akkor semmi jó nem lehetne a vége. Olyan szempontból biztos nem, ami rá nézve az. Mert vegyük a jobbik esetet a rosszak közül, és mondjuk legyőzi azt az alakot, aki követeli most magának. Mi lesz utána? Háborút szít? Átveszi a helyét? Egyik sem éppen a legjobb módszer lenne.
- Nem hiszem, hogy tényleg akarod te azt tudni, hogy mi lesz a vége annak az ügynek.
Tudom, már rég nem olyan, mint az első találkozásunkkor. Tudom, hogy kezd előtörni belőle a Rowle vér. Vagy legalábbis kezd ráébredni, hogy mit adhat neki az a hatalom. Pont ezért szeretném valahogy féken tartani, de Forestet túl nagy figyelem veszi körbe ennek köszönhetően pedig a gyerekeket is. Szóval nincs más hátra, mint azt az embert támadnom, aki még fontos lehet neki. Mert ezt viszont többször is bebizonyította. Legutóbb akkor, mikor megalázott mindenki előtt, mert az erdőbe nem hiszem, hogy miatta jött utána.
- Tudod, elég szemrevaló, fiatal. Olyan, akit könnyen lehet befolyásolni, és a pénz mozgatja, az anyagi biztonság, ezért sok mindenre meg lehet kapni. – Kicsit hátradőlök a széken, és onnan figyelem a szavaim kiváltotta hatást. – Szerinted meddig tartana meggyőzni arról, hogy pártoljon vissza hozzám? Vagy ha nem is a művészet részéről közelítem meg őt, a teste emlékezni fog mindarra, amit vele tettem, és volt köztük jó dolog is. Ezúttal azonban vigyáznom kell, mert nem akarok még egy meglepetést, a gyerekeket pedig nem szeretem megölni. Vagy az anyjukat, hogy el tudjam rejteni a gyereket a világ elől.
Igen, jól gondolja. Neki is ez lett volna a sorsa. Szerencséje volt, hogy akkor mikor lehetőségem volt rá, még nem ez járt elsődlegesen a fejemben. Azóta viszont nagyon is megbántam azt az egy alkalmat, mikor a közelébe sikerült jutnom, hogy nem használtam ki.
- Azt mondod, tönkre teszel? Fenyegetsz? Vajon tényleg képes leszel megvédeni? Hónapokig az új lakcímét se mondta meg. Biztos vagy benne, hogy te még ugyanolyan fontos vagy neki? És abban biztos vagy, hogy nem értem már hozzá?

Dolce… mi?


Phillip
2000. május

.outfit.

Ujjaim közé csippentettem a csészém fülét. Persze, hogy dolgozott bennem a dac, de leginkább a csalódottság, amit akkor éreztem, ha csak apám arcára pillantottam. Van olyan ember rajtam kívül, akit ilyen módon alázott meg és bántott a saját szülője? Ha van is, az biztosan aranyvérű és elvárás volt tőle, hogy a megfelelő formában hozzon meg egy döntést. Csakhogy én nem voltam az és a legkevésbé sem tartoztam apámnak semmiféle magyarázkodással az életemért. Én nem akartam tönkre tenni az életét, nem akartam ellenkezni vele, míg nem környékezte meg Esmé, míg nem próbált meg tönkre tenni mindent körülöttem. Azt hiszem, éppen elég indokot szolgáltatott már ahhoz, hogy úgy álljak hozzá ahogyan… és ezt leginkább azzal érte el, hogy bántotta Natot. Ostobább módon meg sem próbálhatott volna elszakítani minket egymástól.
– Azért mert véletlenül megszülettél már felvértezve érzed magad arra, hogy minősíts? Bár, ilyen könnyen menne minden a világban, és akkor téged már valószínűleg leölnek, hiszen megbuktál, nem vitted semmire az életben.
Az az érzésem támadt, hogy fogalma sincs, miket hord össze. Olyan hangnemben beszélt, mintha még neki lett volna oka bármiféle sértettségre… holott az egyetlen, akit itt tényleg okkal minősítette a másikat, az én voltam. Hát mentem én oda hozzád, öregem, hogy megöljem azokat, akiket szeretsz? A kérdés úgy bukott ki belőlem, mintha csak a kegyetlen hang mondta volna, ez azonban az igazi Elliot fájdalma volt.
– Tudod nagy lehetőségeid lettek volna anélkül, hogy bármikor is segítenem kellett volna. Te az élet könnyebb részét választottad és úgy gondolom megkaptad érte a büntetésed.
Ökölbe szorítottam a kezem a csésze mellett. Éreztem, ahogy egy jó adag indulat végig lüktet az ereimen. Kedvem lett volna egyenesen a képébe öklelni, hogy érezze csak azt, ami engem belülről feszít szét. Ha ez a könnyebb része az életnek, O’Mara, akkor jobban jártál… A hang úgy kacagott bennem, mintha csak engem gúnyolna. Ám ez valószínűleg apámnak szólt.
Ezt persze meg tudta koronázni azzal, hogy beletúrt két kézzel az életemben. Semmi köze nem volt hozzám, sem ahhoz, ami körülöttem történt. Mindent visszaadtam neki, amit valaha nekem adott, nem kértem több segítséget, nem akartam látni sem, nemhogy a fiának lenni. Az volt a szerencséje, hogy legalább egy kicsit élvezetet jelent arra gondolni, milyen ügyesen megszabadultunk Esmével arról a helyről. De az undort nem tudtam tagadni. Hánynom kellett tőle, hogy ilyen mocskos módon viselkedik és olyan dolgokat vág a fejemhez, amik csak még szánalmasabbá tették az egész természetét. Vajon én is ilyen vagyok? Átfutott az agyamon a kérdés, ahogy végig néztem fintorogva rajta.
– Tudod, elég szemrevaló, fiatal. Olyan, akit könnyen lehet befolyásolni, és a pénz mozgatja, az anyagi biztonság, ezért sok mindenre meg lehet kapni. – Magyarázott tovább, ahogy hátradőlt a székben. – Szerinted meddig tartana meggyőzni arról, hogy pártoljon vissza hozzám? Vagy ha nem is a művészet részéről közelítem meg őt, a teste emlékezni fog mindarra, amit vele tettem, és volt köztük jó dolog is. Ezúttal azonban vigyáznom kell, mert nem akarok még egy meglepetést, a gyerekeket pedig nem szeretem megölni. Vagy az anyjukat, hogy el tudjam rejteni a gyereket a világ elől.
Az asztalra könyököltem és úgy sziszegtem elé a szavakat: – Ezzel mit akarsz elérni? Szánalmas féreg vagy, a saját fiad korábbi jegyesét akarod meghúzni, csak azért, mert azt hiszed ezzel bármit is elérhetsz. – Mély levegőt vettem. – Ez valami elcseszett nevelési módszer? Mert akkor már érthető, miért vagy ilyen kibaszott szar apa.
Hogy is tudtam volna kihagyni, hogy megfenyegessem? Könnyedén az orra alá dörgöltem a szavakat. Undorodtam a puszta jelenlététől is, minden szavával csak azt érte el, hogy jobban utáljam. Megtörni akart? Hát elég szar módszerhez nyúlt.
– Azt mondod, tönkre teszel? Fenyegetsz? Vajon tényleg képes leszel megvédeni? Hónapokig az új lakcímét se mondta meg. Biztos vagy benne, hogy te még ugyanolyan fontos vagy neki? És abban biztos vagy, hogy nem értem már hozzá?
Ezúttal én dőltem hátra. Nyugalmat erőltettem minden porcikámra, majd az ajkaimhoz emeltem a csészét, hogy kortyoljak egyet belőle. Ezután, gúnyos kis mosollyal pillantottam rá. A kezemet felemelve megpiszkáltam a hajamat. A szalag ott lüktetett a kezemen, a szívem is fájdalmas ritmust járt.
– Hát, akkor nagyon jól titkold el, apucika, mert ha kiderül, akkor elvágom a torkod. – Válaszoltam magabiztos vigyorral, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Azt hiszed, csak te vagy veszélyes? Azt hiszed, csak neked áll hatalmadban mások életéről dönteni? – kérdeztem. Éreztem, ahogy minden indulat átveszi felettem az uralmat megint. Megremegtek a kezeim, sőt az egész testem, mint amikor az az őrületféle rám talált. – Ha még egy valakihez hozzáérsz, akit szeretek, meglátod, milyen bátran vállalom az Azkabant is akár, hogy a véred folyjon... ha kell kiirtom az egész mocskos családod. Te is tudod, hogy képes lennék rá és tudod, hogy élvezném.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
2000. május

Nem tudom miért, de nagyon élvezem a kettőnk között lévő adok-kapokot. Biztos vagyok benne, hogy bár valóban lehetnek valósak a szavak, amiket mond, csak üres fenyegetések. Egyelőre nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy újra a nyomába eredek, érezze csak a törődést, amit Forest és a szánalmas kis élete nyújthat. Bár, ahogy hallom, az is egyre kevésbé nyújt neki örömöt.
Csak azt sajnálom, hogy így megint az bizonyosodik be, hogy nekem volt igazam. Ők nem illenek össze, sokkal jobb lenne, ha egy rendes nőt venne el. Mondjuk egy aranyvérűt, és akkor valahogy végre el is tudnám fogadtatni azt a nyamvadt aranyvérű születési bizonyítványt. Már meg vannak a papírok, csak nem is tudom mire várok, valami merlini csodára? Nem, arra aztán biztos nem.
Látom, hogy néz rám. Valószínűleg nem sok kell neki, hogy a torkomnak ugorjon. Helyes, nekem csak erre van szükségem, az erőszakosabb énjére. Ha az meg van, akkor talán tudnék rá bizonyos mértékben hatni. A Rowle vér még soha nem hagyott cserben. Ha valakit magával csábít a sötétség, és esetleg még uralni is tudja, akkor biztos vagyok benne, hogy könnyen irányítani fogom tudni. Csak arra kéne rájönnöm, hogy mi az a pont, ami után úgy tudom átlökni a sötét oldalra, hogy nekem engedelmeskedjen, pontosabban a vérének.
Az már nem kérdés, ha ilyen jellegű terveim vannak, akkor Forest felől kell közelítenem. A lányka már nem elég meggyőző még akkor sem, ha igyekszik úgy tenni, mintha az lenne. De Foresthez nem tudok hozzáférni, hacsak nem úgy, hogy nem őt keresem meg közvetlenül, hanem valakivel elcsalom valahova. Nem hiszem, hogy az túlságosan is feltűnő lenne. Majd kiderül, egy próbát megér. De addig is vissza ahhoz, amibe már belekezdtem.
- Már megtanultam, hogy téged nem lehet nevelni. Amivel pedig lehetne, az még számomra is kegyetlen. Ezek csak szimpla megállapítások voltak. Az exed egy jó nő, aki beindított. Tudod milyen mikor elveszik valakitől a legdrágább kincsét, nem?
És ne mondja, hogy nem, mert biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja. Talán nem olyan értelemben, ahogy most céloztam rá, de biztos vagyok benne, hogy tökéletesen tisztában van vele. Az apaságra tett megjegyzését igazából fel sem veszem. Nem tudhatja milyen vagyok, hiszen egy percet sem élt velem. Az ő nevelése nem rajtam múlt. Bár, ha jobban belegondolok, akár lehetnék ettől is szar. Hogy akkor nem voltam erőszakosabb és vettem magamhoz.
A fenyegetésre elmosolyodom, kicsit előre dőlök a széken és csak suttogok. Provokálom, kíváncsi vagyok meddig menne el egy nyilvános helyen. Az arcon öntést már tudom, de az közel sincs ahhoz, amire valójában képes.
- Most hiába mondanám, hogy milyen jól nézett ki valamelyik háló ruhájában, ha te nem is tudod, hogy van neki olyan. Őt már nem szereted. Ne legyél álszent.
Nem gondolom, hogy a szeretet és a szerelem ezúttal ugyanazt jelentené. De az is biztos, hogy Esmé már nem áll közel sem annyira közel hozzá, mint mondjuk fél éve. A kapcsolatuk kezd kihűlni, és egyszer majd elengedi, nem figyel, akkor fogok lecsapni rá.
- Tudod, amíg Elliot ápolgatod és próbálod megmenteni a házasságodnak nevezett viccet, addig észre sem veszed, de szép lassan eltávolodnak tőled azok, akik egyébként nagyon is közel álltak hozzád. Mikor mesélt neked utoljára bármit is a magánéletéről? Esmé vagy Daniel?
Most komolyan jól hallom, hogy megfenyegeti az egész családot? Oké, megértem, hogy nem akar senkit sem látni, de az egész családba a beházasodott emberek is beletartoznak, és vannak néhányan, akik igazából pont ugyanolyan elnyomásban vannak, főleg a főág körül, mint ő is. Elnyomásban? Ezt így nem is mondanám.
- Tudod mit? Várom a pillanatot, mikor az első Rowle vére a lábad előtt fog szétterülni a földön. Ha ezt megteszed, és sikerült Janust vagy Keant lenyugtatnod, hogy ne indítsanak hajtóvadászatot ellened, akkor biztos vagyok benne, hogy jól végzed a munkád. Már ami egy teljes aranyvérű család kiírtását jelenti, és ide azokat is beleértem, akik úgy házasodtak be. Tényleg képes lennél egy Fowleyt, vagy Averyt vagy Monstrót megölni csak azért, mert rossz helyre házasodott?

 

Dolce… mi?


Phillip
2000. május

.outfit.

– Már megtanultam, hogy téged nem lehet nevelni. Amivel pedig lehetne, az még számomra is kegyetlen. Ezek csak szimpla megállapítások voltak. Az exed egy jó nő, aki beindított. Tudod milyen mikor elveszik valakitől a legdrágább kincsét, nem?
Önkelendezhetnékem támadt a szavaitól. Már ránézni is undorodtam. Mégis milyen apa az ilyen? Mondana ilyet a lányainak vagy csak engem tűntet ki vele? Az nem érdekelt, ha engem aláz, de fogalmam sem volt, hogy Esmé mire kell neki annyira. Bármilyen nőt megkaphatna, de persze azzal is csak belém akar tiporni, hogy az exmenyasszonyomat akarja ágyba vinni… vagy már vitte is. Fogalmam sincs, mi történt, hogy Esmé egyáltalán emlékszik-e valami és, hogy elmondaná-e egyáltalán. Sokat találkozunk a galériában, de azért az túlzás lenne, hogy egy-két rövidke csevegésnél többet folytatunk le. Mindkettőnk élete tele van feladatokkal és elfoglaltságokkal, amiket nehéz összeegyeztetni.
– Most hiába mondanám, hogy milyen jól nézett ki valamelyik háló ruhájában, ha te nem is tudod, hogy van neki olyan. Őt már nem szereted. Ne legyél álszent.
Megforgattam a szememet.
Újabb ékes bizonyítéka volt, hogy mennyire nem ismer. Nem, nem vagyok szerelmes Esmébe, ez tény. Sok dolog kiábrándított akkor s talán hiába is adtuk volna meg egymásnak azt az újabb esélyt, de én a barátomnak tekintettem. Apámnak valószínűleg nem létezik olyasmi, hogy barátság, még csak ránézésre sem volt képes kötődni bárkihez is. Olyan ridegséggel beszélt velem, az egyetlen fiával, mintha csak egy tárgy lennék. Ha voltak is valaha ilyen érzései, már régen kiölte belőle valami vagy valaki.
– Olyan szinten nem ismersz, apuci, hogy az már röhejes… – Közöltem keserű szájízzel, rideg hangon vele a tényeket. – Azt hiszed, mert megfigyeltetsz, tudsz bármit is? Éppen csak a felszínt kapargatod.
Ujjaim még mindig a csésze fülét piszkálták. A düh annyira utolért, hogy remegtek a tagjaim, de nem számított. Phillip ezt élvezi, én pedig szívesen megadom, ha a végén sebesülten távozik innen. Már régen túlléptem azon, hogy ne mutassak neki semmit. Tudtam, hogy ez lehetetlen, mert ha mégis próbálkoznék vele, ő úgy erőszakolná ki belőlem, ahogy csak lehet.
– Tudod, amíg Elliot ápolgatod és próbálod megmenteni a házasságodnak nevezett viccet, addig észre sem veszed, de szép lassan eltávolodnak tőled azok, akik egyébként nagyon is közel álltak hozzád. Mikor mesélt neked utoljára bármit is a magánéletéről? Esmé vagy Daniel?
Nem bírtam tovább. Úgy szakadt ki belőlem a halálos fenyegetés, ahogy csak módja volt rá. Nem fogtam vissza többé magam, nem voltam rá képes egyszerűen. Az apám pedig pontosan tudta, hogy képes lennék eltenni a családját láb alól. Nem érdekelt hányan vannak, még ha nem is vagyok erősebb mindegyiknél, okosabb mindenképpen és ezt hajlandó voltam ki is használni kőkeményen.
– Tudod mit? Várom a pillanatot, mikor az első Rowle vére a lábad előtt fog szétterülni a földön. Ha ezt megteszed, és sikerült Janust vagy Keant lenyugtatnod, hogy ne indítsanak hajtóvadászatot ellened, akkor biztos vagyok benne, hogy jól végzed a munkád. Már ami egy teljes aranyvérű család kiírtását jelenti, és ide azokat is beleértem, akik úgy házasodtak be. Tényleg képes lennél egy Fowleyt, vagy Averyt vagy Monstrót megölni csak azért, mert rossz helyre házasodott?
Ez barom baszki… Egyenesen fújtattam a dühtől. Komolyan azt hitte, hogy érdekel a családjuk összetétele? Én nem Keanról és a baromarcú apjáról beszéltem, hanem Phillip családjáról, ami nekem köszönhetően már nem is tisztán aranyvérű. Vajon Janust érdekelné, ha kiírtom őket ennek a kis információnak a birtokában?
– Nem arról az ágról beszélek, apuci.– Tudatosítani próbáltam benne a tényeket. – Gondolod Janust érdekelni fogja mit csinálok egy vérárulóval? Tudod mit? Megkérdezem tőle. Adhatod itt a nyugodt embert, de ha bántani mersz bárkit, akkor neked, nektek annyi. Tudod, hogy nem viccelek és tudod, hogy vagyok olyan őrült, hogy komolyan vehesd a szavaimat.
Felpattantam a székből.
– Na megyek, megkeresem Kean apukáját… – Kacsintottam rá, de igazából vártam, hogy visszatartson. – Amíg meg tudod, mi lesz az eredménye a kis csevejünknek, te is foglalkozz az elcseszett kis családoddal, ami még az én házasságomnál is viccesebb.

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
2000. május

Az én drága fiam, ilyen ostobán hogy kerülhetett be a varázsvilág legbefolyásosabb emberei közé? Mert bizonyos körökben már aként emlegetik, holott nem tudom, honnan szedik ezt. Se a nyilvánosság elé nem lép, se olyan különösen fontos dolgot nem tesz, amivel ki kéne emelni a többiek közül. A szépség pedig múlandó, ahogy a hírnév is. Bezzeg, ha hírhedt lenne, akkor még a halála után is félnék a nevét. Láttunk már rá példát bőven.
- Azt hiszed meg akarlak ismerni? A megfigyelésnek nem az az oka, hogy ismerjelek. Csak szemmel akarlak tartani, hogy a befektetésem a lehető legjobb állapotban legyen mire hozzám kerül.
Azt hiszem, ideje lesz eloszlatni néhány homályos foltot vele kapcsolatban. Mióta letettem arról, hogy bármilyen módon talán nevelhetem a saját képemre, és legfőképp mióta összejött azzal az órácskával, azóta semmilyen formában nem akarom megismerni. Az utolsó cérnaszálat pedig akkor vágta el nálam, amikor mindent visszaadott, amit kapott. Szeretettel adtam. El kellett volna venni őt az anyjától és akkor most fele ennyi problémám lenne.
Úgy látszik fel kell világosítanom a való világ dolgaival kapcsolatban, mert néhány dologban úgy tűnik nem elég biztos vagy nem tudja megfelelően. Persze, honnan is tudhatná, ha senki sem volt, aki megmutatná vagy megmondaná neki. Oké, elismerem, ez viszont tényleg az én hibám.
- Legközelebb egyértelműbben fogalmazz. Lehet, hogy nálad a család csak saját magadat jelenti, de nálunk minden tagot, nem számít melyik ágból származik.
Bár azt meg kell vallanom, hogy Kean reformjai, amire készül lehet nagyon is megváltoztatják majd a helyzetet. Nem mondom, hogy az ágak szét fognak szakadni, de talán nem is lesz ennyire szoros közöttük a kapocs. Simán kilátásban van egy nagyobb családszakadás.
Az viszont nagyon nem tetszik, ahogy Janusról beszél. Nem tudom eldönteni, hogy ismeri vagy sem. Mondjuk az is igaz, hogy ha ismerné, akkor nem merne odaállni elé a véráruló szóval és kifejezéssel, mert ő lenne az első, aki nem hagyná el a kastélyt. Szóval igen, úgy érzem, még mindig én vagyok nyeregben.
- Ha be tudod bizonyítani, hogy tényleg én vagy mi voltunk azok, akik bántani mernek bárkit is a… - mutatok valami idézőjel félét – ’szeretteid’ közül, akkor állok elébe annak a bosszú hadjáratnak.
Mert az biztos, hogy valamilyen módon megbosszulná azt, ami történt velük, ez nem kérdéses, de abban is biztos vagyok, hogy megőszül majd mire bebizonyítja, hogy mi történt. Követem a tekintetemmel, ahogy feláll. Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy hagyjam a végzetébe sétálni vagy állítsam meg. Képes lennék rá, hogy elhitessem vele nem érdekel, hogy mi van vele? Mert megtehetném azt is, hogy most hagyom elmenni, de elé megyek a kastélyhoz.
Egy ideig figyelem, ahogy távolodik, de aztán meggondolom magam, felállok és utána szólok.
- Elliot, várj!
Megszaporázom a lépteim, nem akarom, hogy más is hallja azt, amit mondani akarok neki. Megfogom a karját és az épületen kívül kicsit elvezetem az ajtótól.
- Tehetsz úgy, mintha ismernéd Janust, de biztos vagyok benne, hogy nem. Ha odamész azzal, hogy a fiam vagy, én pedig a Rowle család vérárulója, akkor te már nem jössz el onnan. Tudod mi az oka annak, hogy Kean annyira le akarja váltani, hogy még Grönlandra is hajlandó volt elmenni azért az izéért? Janus zsarnok, ha valami nem úgy történik, ahogy akarja, akkor addig zsarol és gyilkol, amíg el nem éri a célját. Ha el is jönnél onnan, nem lehetsz biztos benne, hogy Forest vagy Esmé vagy akár Dean, Daniel biztonságban van. Mi eljátszunk egymással, fenyegetőzhetünk, de ő más kategória. Sem rövid távon, sem hosszú távon nem fenyegetőzik, hanem cselekszik.
Elengedem, és el is lépek tőle pár lépést. Ha menni akar, akkor hagyom menni. Majd később kitalálom, hogy mi legyen. Valószínűleg minket annál jobban már nem tud büntetni, ahogy vagyunk, kitagadva.
- De ha tényleg menni akarsz, akkor menj. Nem tudlak megállítani, ebben biztos vagyok.

Dolce… mi?


Phillip
2000. május

.outfit.

Bizonyítás… na persze! A kegyetlen hang hördült bennem, nem plántálva belém semmi olyat kivételesen, amit nem akartam. Szánalmas volt az egész gondolat, de apám ilyen volt. Hülyeségekkel védekezett, hülyeségeket vágott a fejemhez és hülyeségekkel próbált befolyásolni. Már azt sem értettem, hogyan fordult meg a fejében a gondolat, hogy majd bizonyítani akarom, ő vagy a családja tette, amit tett vagy tenni fog. Nekem elég volt indoknak az, hogy én tudom. Nem kell több indok ahhoz, hogy Rowle-vér tapadjon a kezemhez. Elég a tény is, hogy tudom… hogy én tudom, ő bántotta Natot. Nem vagyok auror, hogy nyomozgassak ennél jobban. Ráadásul nem ejtettek a fejemre, hogy ártatlannak gondoljam éppen őt.
Fenyegettem, mert fenyegetnem kellett. Ez volt az egyetlen aduászom ott a Dolce Vericában vele szemben. Az információ, hogy én vagyok a házasságon kívüli, fattyú fia volt az egyetlen dolog ugyanis, ami tönkretehette. Nem, nem csak őt. Az egész családja vele bukott volna.
– Elliot, várj! – Szólt utánam, mikor már félúton voltam kifelé. Nem érdekelt a csoki sem, amit kértem, ha kell itt hagyom és úgy sétálok haza, ahogyan eljöttem. Már nem érdekeltek a gondok, amiket az édességgel akartam megoldani. Átvette minden aggodalmam helyét  a düh, amit Phillip Rowle mindig olyan erővel ráncigált ki belőlem.  
A kezem már éppen a kilincsért nyúlt volna, mikor megéreztem a szorítást a karomon. Nem volt időm ellenállásra, könnyedén félre rángatott az ajtótól az egyik sarokban, ahol nem állt asztal csak valami szobanövényféle. Nem néztem meg jobban, a tekintetem ugyanis egyenesen apám sötét szemeibe fúrtam. Éreztetni akartam vele, hogy ezt most elbaszta és nem fog olyan könnyen lebeszélni a tervemről – nem, mintha valóban meg akartam volna lépni. Csak rá akartam ijeszteni és úgy tűnt ezt sikerült is megtennem.
– Mire várjak baszki? Mire? Hogy megint elmondd mekkora egy szarok a kapcsolataim és hogy majd jól megdugod Esmét? – Förmedtem rá. – Ezért aztán kurvára nem kell itt lennem, mert már megértettem az előbb is. Ócska fenyegetőzés minden szavad. Ha engem akarsz, akkor engem bánts és ne mást!
Szerencsére a cukrászdában elég nagy volt a zaj, hogy ne tűnjünk fel senkinek. Éppen csak maga Verica pillantott rám a pult mögül. Képtelen lettem volna megerőltetni magam, hogy olyan arcot vágjak, mintha nem történt volna semmi, így néhány hosszúnak tűnő másodpercig farkasszemet néztem vele is. Csak akkor fordultam megint apámhoz, mikor megszólalt.
–  Tehetsz úgy, mintha ismernéd Janust, de biztos vagyok benne, hogy nem. Ha odamész azzal, hogy a fiam vagy, én pedig a Rowle család vérárulója, akkor te már nem jössz el onnan. Tudod mi az oka annak, hogy Kean annyira le akarja váltani, hogy még Grönlandra is hajlandó volt elmenni azért az izéért? Janus zsarnok, ha valami nem úgy történik, ahogy akarja, akkor addig zsarol és gyilkol, amíg el nem éri a célját. Ha el is jönnél onnan, nem lehetsz biztos benne, hogy Forest vagy Esmé vagy akár Dean, Daniel biztonságban van. Mi eljátszunk egymással, fenyegetőzhetünk, de ő más kategória. Sem rövidtávon, sem hosszú távon nem fenyegetőzik, hanem cselekszik.
Végre elengedett és hátrébb lépett tőlem. Sóhaj szakadt ki belőlem, úgy ráztam meg a fejemet, fogalmam sem volt mit kéne mondanom.
– De ha tényleg menni akarsz, akkor menj. Nem tudlak megállítani, ebben biztos vagyok.
Én is tettem egy lépést hátra. A hátam kishíján neki ütközött a falnak, valahol a cserepesnövény mellett. A tekintetem azonban nem vettem le róla, sőt gyanakodva méregettem tovább. Mégis mi a fenét akar ezzel? A kérdést ezúttal nem a hang tette fel, hanem én magam.
– És mi lesz, ha megöl? Semmi. Egy gonddal kevesebbed lesz. – Morogtam rá. – Ne tegyél úgy, mintha érdekelnélek. Ha így lenne, meg sem próbálnál ártani Esmének, Natnak vagy bárkinek körülöttem. – Tettem hozzá és elsétáltam mellette, ki a cukrászdából az utcára. Túl dühös voltam, ahhoz hogy hoppanáljak. Úgy vert a szívem, hogy az szinte fájt s a levegőt is csak kapkodni tudtam. Megint utolért a keserűség, mint általában, ha Phillippel volt dolgom. Életem egyik legnagyobb csalódása volt… pedig gyerekként azt hittem, hogy képes lesz egyszer szeretni…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[Elliot O’Mara]

Elliot O’Mara
2000. május

Vajon megértené, ha azt mondanám, hogy szeretem, de a biztonsága érdekében nem akarom, hogy ő szeressen vagy közel kerüljön hozzám? Másrészről ott van a vérem, amire annyit hivatkozunk mind a ketten. Ez a vér hajt olyan helyzetekbe, ahol kénytelen vagyok fellépni ellene erőszakosan. Hogy a külvilág vagy akárki más számára úgy tűnjön, mintha mindent megtennék azért, eltöröljek egy foltot a becsületemen. Azt a foltot, amit saját magamnak köszönhetek, mert ő nem tehet róla.
Vajon, ha elmondanám, elhinné nekem? Egyértelmű a válasz, hisz én magam is ezt mondanám, gondolkodás nélkül. Nem. Ennyi minden után már nem hinném el, pedig betartottam a szavam, nem bántottalak, piszkáltalak hosszú ideig.
- Szerinted, ha nem lennél fontos nekem, akkor most megpróbállak megállítani? Szerinted, ha nem érdekelne mi van veled, akkor megfigyeltetnélek? Lehet, hogy nem voltam olyan apa, amit elvártál és amit megérdemelsz, de ártani neked nem tudok. Közvetlenül nem.
Nem tudom mennyit hall abból, amit mondok neki, valószínűleg a dühtől nem sokat, de azért teszek még egy próbálkozást. Bár, szívem szerint jobb lenne, ha ezt nem kéne kimondanom, később úgyis letagadnám, ha valaki ezzel vádolna meg.
- Ha választanom kéne a lányaim és közted, akkor a lányaim és a nevem odadobnám bárkinek, de…
Mert mindig van egy de. Belefogtam valamibe, amiből nem tudok kihátrálni anélkül, hogy bárkinek is ártsak. Ha a saját életem feláldozása megmentené őt, akkor megtenném, de nem így lenne. Feleslegessé és nevetségessé tenném magam, a családom és veszélybe sodornám őt. Így marad ez a macska egér játék, amiben nem engedhetlek a közelembe, de mindennél jobban vágyom rá.

Köszönöm a játékot.

[***]

Dolce Verica

***

2000. augusztus 24.
Merel

„Nem, Nolan Pye, addig ki nem teszed innen a lábad, míg nem viselkedsz normálisan!” Ezt a mondatot legalább háromszor elrikácsolta anyám a nyár folyamán, apám pedig egyetértően mordult minden szavára. Persze, amikor megkérdeztem, hogy az amúgy mikor lesz, akkor sejtelmes, érthetetlen válaszokat kaptam, mint például: „Ez csak rajtad múlik kisfiam!” vagy: „Majd szólok!” Egyre bizonytalanabbnak tűnt az a bizonyos időpont, ráadásul a nyár vége is egyre jobban közeledett és csak egyszer találkozhattam Margával, mikor az Abszol útra keveredtünk végre megvenni a tanszereimet a következő évre.
Ő mesélt erről a Dolce Vericáról, ahol állítólag különleges édességeket árulnak. Azt már vihogva közölte, hogy ajzószerekről van szó. Komolyan kezdett érdekelni hely, bár nem abból az apropóból, hogy valakit le akarok venni a lábáról olyan téren. Emmeline óta nem sok lányhoz volt közöm romantikus szinten. Egyszer megpróbáltam flörtölni Héloise Gauthier-vel, de elég furcsán sült el. Valójában fogalmam sem volt, hogy az a lány képes e érzelem nyilvánitásra vagy bármi másra.
Mindenestre augusztus 23-án éjjel már annyira untam magam, hogy komoly erőfeszítésembe telt nem összeveszni a szüleimmel az otthoni fogvatartásom miatt. Nem. Ilyesmit nem tettem, csak szépen fogtam a hátizsákom, megtöltöttem pulcsival, tettem el egy hidegvizes palackot, a zsebpénzemet – mármint, ami maradt belőle és kimásztam az ablakon. Úgy osontam végig a Pye család házai között, remélve, hogy ilyenkor aztán nem lát meg senki. Végül pedig bejutottam a városba. Mugli módra kellett Portinscale-be jutnom, elvégre nem használhattam az otthoni kandallót. Az tuti feltűnt volna a szüleimnek.
Szóval vonatjegyet váltottam, így nagyjából két átszállással és több, mint négy óra úttal jutottam el ehhez a Dolce Vericához. Igazából nem is tudom, hogy miért akartam annyira éppen oda menni. Nem is az oda volt a lényeg, hanem az el. Bárhol szívesebben voltam, mint otthon. Nem számított, hogy a vonatra várnom kellett és délelőtt tizenegy előtt nem értem oda. Elég volt a tény, hogy itt senki sem keresne. Ráadásul a hatalmas plakát, ami már kint is hirdette a legújabb fagyi csodát, csak még jobban bevonzott.
Beálltam hát az amúgy is elég hosszú sorba. Elővettem a Zabhegyezőt a táskámból, hogy a mugli irodalom egyik remekének hódoljak, míg sorra nem kerülök. Közben próbáltam nem törődni azzal, hogy lassan leolvad rólam a ruha. Valószínűleg hosszú nadrág helyett a rövid is megtette volna, de odahaza, valamivel északabban egészen hideg szél fújt.
Annyira belemerültem a könyvbe, hogy fel sem tűnt a körülöttem lévő egyre nagyobb kavarodás. Csak akkora eresztettem le a kötetet, mikor végre odajutottam a pulthoz.
– Csak nem egy adag Mindenízű Drazsés fagylalt lesz? – kérdezte nagyon nevetve a boszorkány.
– Ha már így kérdezi – bólintottam és megvártam, míg kiszolgálnak. Gyorsan dolgozott, majd egy hatalmas tölcsér fagyit nyomott a kezemben. Már majdnem meg is örültem magamnak, hogy na végre valami étel kerül a hasamba, még ha az csupán fagyi is… aztán BUMM! Valaki tiszta erőből nekem csattant, én pedig egyenesen a testébe kentem a gombócot. A zuhanó testet mindenesetre megtartottam, amennyire a kevésbé izmos karomtól telt.
– Francba! – állapítottam meg csalódottan nézve az üres tölcsérre, de a karomba zuhant lány lábra állítottam. Kellett egy pillanat, hogy leessen, láttam már az iskolában… sőt azon az illegális szilveszteri bulin is, aminek a végén felbukkant Lancaster. Ever…. Ever… mi? Everfen? Igen, ez a neve. Hiszen még a Hugrabug kviddics csapatában is benne van. De nem valószínű, hogy egy szónál is többet váltottam vele valaha. A háború előtt találkozhattunk persze, nem sok minden maradt meg arról az időről. A barátaimmal kapcsolatos emlékeim szép lassan homályossá váltak és a haláluk előtt bizony mindennapot együtt töltöttünk az iskola falai között.
– Minden oké? – kérdeztem a lányt és a ruháján éktelenkedő hatalmas foltot bámultam. – Szegény fagyi…

Nem kezdek megint monológba a szabadságról, meg a mennyiségéről, amit még biztonságosan lehet nekem adni, és hogy ennek kicsit sokszorosához fértem hozzá ezen a nyáron. Csak magamnak szólna, én meg már tudom kívülről.
Mindenesetre itt vagyok Portinscale-ben, mert azért, mert miért ne. Kíváncsi voltam erre az új fagyijukra, amiről még Londonban is beszélnek, na. Amúgyis ki kell használni a felelőtlenkedést még a tanév előtt, ugyanis szolgálatba lépek szeptembertől a roxforti rendtartás felkent segítőjeként. Mert a valószínűség, úgy tűnik, hajlandó filléres trampliként kiszolgálni a drámát egy sötét sikátorban, és valaki úgy döntött, prefektusi jelvényt ad pont nekem.
Oké, valljuk be: úgyse lesz belőlem hirtelen szabálymániás kis tanárnyaller egy kitűző miatt, főleg, ha a tanári kar folytatja a hasonló húzásokat, mint amivel az utóbbi két évben szeretett boldogítani.
Talán pontosan nem az a prefektus vagyok, amelyikre a Roxfortnak szüksége van, hanem az, amilyet érdemel. Vajon ilyen alapon kapott indokolatlan kitűzőt annak idején anyám is?
Apropó Morgana, szép meg jó kísérletezés volt a nyárra kipróbálni ezt a csinoskodás dolgot, de jobban járok, ha visszatérek az eddigi szokásomhoz, és meghagyom a tényleg csak alkalmi alkalmakra. Többre érdemes ez a ruha például, mint mások fagyiját őrízgetni.
ghuy'cha...
Mert nem tudnak kultúráltan sorbaállni, úgy tűnik! Igen, itt vagyok én is, ér észrevenni, hogy nem a padló vagyok attól, hogy nem nőttem másfél méter fölé! Amúgy se tessék a padlót se lecsöpögni, kár a fagyiért, akkor inkább meg se vedd!
De megállom a balhézást és csak a szememet forgatom, a következő már úgyis mindjárt én leszek, aztán kivágom innen magam, és ott fagyizok tovább, ahol nem rajtam ácsorog mindenki más.
Vagy nem.
-Qu'vatlh!
Vagy a következő anyaszomorító belelök a pulttól épp elforduló srác fagyijába, meg karjaiba is egyben.
-Megvagyok, köszi- segítettem én is talpra segíteni magam.
-És bocsánat.- A felelős nevében is!, nézek körül gyilkos pillantással, keresve a legvalószínűbb gyanusítottat. Végül inkább felhagyok az inkvizícióval, és megnézem a megmentőmet, aki a fagyiját áldozta azért, hogy ne essek el. Fel is ismerem Nolan Pye-ként.
Vajon ha Wenlock itt lenne, betriggerelne azon hogy a karjaiban voltam csak pár pillanat erejéig is? De inkább én nem tartom föl a sort mögöttem, és így fagyifoltosan járulok a pult elé. A ruhának mostmár úgyis mindegy, mosásig már ki kell bírnia mindenízűen.
-Kettőt kérnék.
Kiszámolom az árát, úgy teszem hozzá még füstölögve:
-A másodikat bizonyos lökdösődő állja, valahonnan mögülem.
Ennek ellenére kifizettem mindkettőt, inkább üzenetnek szántam, ami remélem, el is jutott az illetékes fülekig.
Ellépek a pulttól a két tölcsér fagyimmal és egy éles torokköszörüléssel, akinek szól, az szíveskedjen venni a lapot, és emberi helyet hagyni lökdösődés és csöpögés nélkül. Az egyik fagyit Pye felé nyújtom.
-Ha rárakod fentről  tölcséred, szabilabban is foghatod, meg ütközés esetén a nagyja a tölcsérekbe nyomódik bele és megmarad- vetem föl az előbb történtek fényében, aztán én a magam részéről elkezdem kinavigálni magam - vagy magunkat, ha ő is jön - a cukrászdán kívülre, ahol már van elég hely minimum méterekre távolodni a tolakodó sortól.