Patchy Stories

1999 Február 19. - 1999 Május 15.
Berlin

1999 Május 15 - *****
London

rémálmok, macskák, rózsák, fiúk meg lányok,
bajkeverők és tanárok

Egy éve, hogy ismét Berlinben vagyok. Hogy mi minden történt?
Elmondanám, de nem lehet, mert az ilyen történeteket nem szokás leírni. Történeteket a fiúkról, a lányokról, a rózsákról tüskékkel meg a tegnapi napról, ami besütött az ablakon, hogy rávilágítson a szennyre, amit nem tudtunk lemosni magunkról. Roxforti pályafutásom egy éve nem kerül majd nyomtatásba, de még csak idegen fülekbe sem. Pár napja kiültem a köves útra, a ház előtti úton gályázó vaskapunak döntöttem a hátam és figyeltem a házat meg a rózsáimat. Elnéztem a kicsit sem fellegzős otthonomat, ami nem üvegpalota, nincsenek benne medencék meg báltermek, kicsi és két szintes, fehérre meszelt. Egyszerű, mint én, de a falra futó rózsáktól álomszerű. Engem semmi nem tesz álomszerűvé, én valóságos vagyok. Erről eszembe jutott, hogy hányszor de hányszor próbáljuk Nagy szavakkal megoldani, amit nem értünk. Kicsicsázni a mondatokat, hogy eltakarjuk, mennyire nem értünk valamihez, pedig a legtöbb, amihez jogunk van, az az egyszerű “sajnálom”, “köszönöm”, “szeretlek”, “kérlek”, és  a többi. Mióta Athalea megérkezett hozzám nap mint nap szembesülök olyasmivel, amiről sokakhoz hasonlóan én sem akartam tudomást venni.  A csúf igazság az, hogy míg odakint elégtek az új béke örömtüzei és az élet menete vissza kanyarodott a rendes irányba, a világ hátra hagyott nyomorékokat, akiket túl mélyen, túl nagyon meggyötört a valóság. Megértem, hogy az édes örömkönnyek közt nehéz volt egy pillanatot találni, hogy visszakanyarodjunk hozzájuk, de itt vannak, és általuk elveszítünk valami olyat, amiről nem tudtuk, hogy létezik: az igazi állhatatosságot, a mélyen érző szíveket, akik sajátos versszakokká rendezik gondolataikat, s az szabályozza az életük ütemét. A rossz idők előtt sosem találkoztak olyasmivel, mint veszteség, árulás, csalás, megbánás, mert a szüleik által köréjük bűvölt álom-buborékban nem volt helye rossznak és gonosznak.  Eric sem volt egyszerű eset annak idején, de az ő fejében a valóság makacs elutasítása és ivászattal meg kurvákkal való helyettesítése tökéletesen megfelelt a komoly érzelmek elfogadása helyett. Lea pedig, mint amolyan fogékony, empatikus kis szivacs, magába gyűjtötte ezeket az új, nehéz érzelmeket, amikkel korábban nem találkozott, de végül nem tudta megemészteni őket. Bevallom, miután megérkezett hozzám lenyúltam a naplóját és lemásoltam, hogy nyugodtan olvasgathassam a gondolatait. Életem egyik legostobább döntése volt, nekem is rémálmaim lettek. Én a számokhoz értek, igaz diplomáciát tanlultam, de nem váletlenül döntöttem a számmisztika mellett. Kezdetben tanácstalan voltam, nem tudtam, hogyan segítsek ennek a távoli rokonnak, volt tanítványnak, hiszen nem értek a bonyolult női szívekhez - erről az ex feleségem írásos igazolást is ad, ha valaki nem hinné-, de az egyszerű szavak idővel Leának is segítettek. Magam sem értem honnan szedtem a bölcsességet, az erőt, hogy felkaroljam, de gyanítom pont az segített, hogy az én életem mindig is békésen hullámzó tó volt a Lestrangek vihartól háborított tengeréhez képest. Az én csendességem és az ő hallgatása bár nagyon különbözött, mégis meghallották egymást. A napokban írtam Ericnek is, mert bár nem mondtam el neki, hogy a húga nálam vendégeskedik, azért még mindig beszámolunk egymásnak az élet dolgairól. Leírtam neki, hogy újra felajánlották a régi állásomat a Roxfortban, és azt is, hogy most talán megfontolom a javaslatot. Vagy legalábbis elmegyek a megbeszélésre és részt veszek a májusi bálon. Eric tudja, hogy semmi sem köt oda, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor beláthatom, hogy ide sem. Akkor meg nem mindegy? Athalea is visszatér velem Londonba, hála az új Roxforti házvezetőjének mégis leteszi a RAVASZT. Sokat készültünk rá, biztos meg tudja majd csinálni, most már nem aggódok érte. Eszik, nevet, a saját kezével mázol virágokat a mugli-árvaház falaira, a helyi varrodában párnákat hímez, rengetek pénzt költ ruhákra és énekelget a tus alatt. Három hónap alatt csodás változáson ment át, bár nem tudom, hogy olyan-e, mint a rémálmok előtti időkben, vagy valaki teljesen más, de akárhogy is, most egészséges és már nem sikítozik álmában. Lassan neki sincs már rám szüksége, szóval miért ne mehetnék vissza a diákok közé? Talán akad még olyan, akinek szüksége lehet egy egyszerű lélekre, és talán nekem is jót tenne, ha megint lenne feladatom és kötelességem.
- Mindent összecsomagoltál? - Lea úgy robog le a lépcsőn, mint egy őrült, új, hatalmas fehér macskája a karjaiban. Sokáig siratta a brit-kék nőstényt, amit hátrahagyott, de azt hiszem azon is túl van.
- Mindent. - Az arca vörös, lelkes, de a szemében még ott a kétség árnyéka, pedig én tudom, hogy most már rendben lesz.

Hogy mi minden történt?
Pont annyi értelme lenne beszélni róla, mint elmagyarázni a száznyolcvan éves orosz néninek, hogy Rita Vitrol miért hozott húsvéti tojást gyereknapra: semmi. Pont, ahogy semmi értelme azokról a napokról beszélni, amikor a Roxforti téboly közepén a normálisság színdarabját játszottuk, vagy a Lestrangek múltján rágódni, elmagyarázni, értelmet belemagyarázni a hülye családjukba.

b r o k e n  s t r i n g s


’Mert hogy` szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?'

Megszoktam hogy nem számolom az időt. Hálátlan dolog, mert rohan. Lepereg ujjaid között, mint a homokszemek, és egyszerűen úgy tűnik tova hogy fel sem tűnik. Mióta kerültem Németországba? Hogy érkeztem Modesthez vagy ő hogyan fogadott? Úgy suhant el mindez mellettem, mintha egy üvegfalon keresztül néztem volna a saját életemet. Azt tudom csak hogy itt vagyok, vele. Na meg azzal a nagy szemű barna lánnyal. Az biztos hogy a rémálmaim még mindig megvannak. Az összes. Immár jól tudom őket titkolni, rutint tettem erre is, mint arra, hogy ne féljek kimenni az utcára. Ne essek pánikba ha rajtam kívül még valaki közlekedik az úton vagy netalántán rám pillant.
Nem mondom hogy könnyű volt. Kurvára nem volt egyszerű. Végtére is öt kibaszott évről beszélünk. Az őrület és téboly határmezsgyéjén öt év igazán hosszú idő. Baromi hosszú.
Rádadásul mindez ha nem lenne elég ott van a karomon a jegy, a kulcscsontomnál pedig az átokpecsét. A kettő együtt már megalapozza az éjszakai pihenés helyetti vergődést.
Igazából nem számoltam semmivel. Úgy jöttem ide, hogy nem is akarok semmi. Vagyis, csakis egyet, túlélni. Valahogy.
És miért épp Modest? Mert azon kívül hogy a legrégebbi barátaim egyike, aki eddig sosem hagyott a hullámzó szarban még mindemellé diszkrét is. Igazából pofátlannak éreztem magam félholtan beállítani hozzá és várni tőle a csodát, pláne úgy hogy tudom, családja van... azonban a fehér ház látványa ledöntötte minden megmaradt egoizmusomat. Esélyesen még könyörögtem is volna térden csúszva, de erre nem került sor. Modest csak kitárta az ajtót és ezzel be is fogadott.
Nem tudom hánt óra, vagy nap esetleg hét telt el, mire realizáltam, nem vagyok totálisan egyedül. Modest jelenléte nem volt zavaró, de mikor az a barna fruska is bekémlelt a szobába, ahol a sötétség uralkodott jószerével igazán bosszantó volt. Hogy lehet valakinek ekkora nagy szeme? Hogy tud ennyire velőt rázóan mélyen beléd nézni? Mert úgy néz... úgy hogy kiadnád az összes titkodat, pedig nem lehet...
Próbáltam elkerülni őt. Próbáltam lépten és nyomon nem érintkezni, nem találkozni, de mikor egy négy szobából álló házban éltek nehezen megy hogy ne fuss valakivel össze. Próbáltam arra koncentrálni hogy összeszedjem magam annyira, ne a múltam határozza meg a jelenem. Igyekeztem magam mögött hagyni a Sziget okozta kellemetlen tulajdonságaimat, mint a szótlanság, de még Modesttel is nehezen ment a kommunikáció. Egyenesen pánikoltam ha arra kellett gondolnom, kint az emberek megbámulnak. Még a szemben lévő legközelebbi boltig is képtelen voltam elmenni. Az a tíz perc pedig, amit a barátom minden nap rám erőltetett levegőzés gyanánt maga volt a kínzás. Aztán az idő, ami nem érdekelt szépen segített. Nem tudom valójában miben és miért, de már sokkal kevésbé voltam frusztrált ellenben még mindig feszélyezett Athalea jelenléte. Igen, így hívják azt a nagy szemű lánykát, aki a vesémből is képes kiolvasni az igazságot. Tulajdonképpen talán nem is a jelenléte zavar. Mostanra egész megszoktam, hogy emberek jönnek és mennek körülöttem, noha a tömeget még így sem viselem el. Nem, sokkalta inkább az a fura érzéstömeg zavar, amit nem tudok behatárolni vele kapcsolatban. Elég ha csak megáll az ajtóban míg én egy könyvbe mélyedek, és ott van. Valamiért olyan, mintha visszadobna egy parittyával a múltba, a Szigetre, aminek ezer és egy misztériumára sosem tudtam rájönni. Mondhatnánk hogy ez rossz, kurvarossz, de voltaképp az ő esetében mégis izgalmas és jó érzés.
Kissé csalódott szájízzel vettem mikor Modest közölte hogy elmegy. Evidensen nem maradhatott itt örökké, fiatal bohó és mellé még csinos is. Vár rá az élet. Egy olyan élet, ami tartalmas és jó. Nem olyan gondterhelt és sötét, mint amilyen az enyém.
Behúzom a táskámon a zipzárt. Nem sok cuccom van, ami akad az is mind a barátom hagyatéka vagy ajándéka. Sokkal tartozom neki, tudom jól. Olyan sokkal, amit talán soha  a büdös életben nem tudok viszonozni.
Mély levegőt veszek. Égkék tekintetem körbejár a szobán. Azon a szobán, ami hónapokig biztos pont volt az életemben. Mi mindent látott ez a hely, jó ég! Hány rémálmommal is lett gazdagabb? Jobb nem is összeszámolni... S még így is, a sok rossz ellenére is egy halovány kósza mosoly kúszik arcomra. Akárhogy is, ez a szoba szimbolizálja az otthont, mint olyat. Körbehordozom pillantásom. Az ágy megvetve, a függöny széthúzva. A nap besüt, élénken csillogó fénygömböcskéket csalva elő az ablaktáblán keletkezett kis törés mentén. A levegő friss, mert kiszellőztettem. Olyan, mintha senki nem lett volna itt. Ettől pedig egy kibaszott szellemnek érzem magam.
Egy új élet vár. Magam sem tudom milyen lesz az. Mennyire lesz jó? Kit érdekel...? Nem tud megmozgatni. Mindössze azért tölt el félelemmel, mert immár magamra maradok. Modest visszatér a Roxfortba, ha nem is rögtön de idővel biztosan. Elolvastam a levelét, amit a konyhapulton hagyott. McGalagony írta, ami fura mert nem is tudtam hogy lett az igazgató. Athalea visszatér Modesttel. Gondolom új életet kell kezdenie neki is, és a vizsgák is várnak rá. Mindenkinek lettek céljai, mindenkinek akadt prioritás az életében.
Én továbbra is céltalan vagyok. Nem maradhatok ebben a házban tovább, egyedül meg semmiképpen és bár Modest nem mondott semmi konkrétat, tudom hogy leveszi rólam a kezét. Nem is várom el hogy másképp legyen, nem is haragszom ezért.
Ujjaim rákulcsolódnak a táskára és a vállamra dobom. Behúzom magam után a szobaajtót és némán, mint egy valódi kísértet, elindulok. Két perc sem telik el, mire hallom a barátom hangját.
- Mindent összecsomagoltál?
A kérdés inkább szeretetteljesen türelmetlen mint bosszús vagy követelőző. Tudom, hogy nem nekem szól. Megtorpanok az ajtóban és nekidőlve figyelem a jelenetet. A barátomat, aki nem figyel fel rám, mert épp el van foglalva a maga dolgával hogy minden kész legyen az indulásra és a pár lépés után lerobogó lányt, kezében a nagy macskával.
Nem tudom honnan akasztotta le azt a méretes dögöt, de lelkesen ragaszkodik hozzá. Lehet ez is kell, hogy felépüljön. Jó neki.
Elnézem némán a szép, barna hajzuhatagot. Az ovális arcformát, a kissé csontos arccsontját, a szép ívű ajkait, a nagy pislogó tekintetét... hogy lehet ekkora szeme? Hogy nem vallja be Modest minden bűnét amit valaha elkövetett? Hogy lehet ennyire elcseszettül tökéletes?
A kérdések némán cikáznak bennem, s tudom, nem akarom megszakítani a pillanatot a jelenlétemmel. Így csak némán állok, égkék íriszeim kereszttüzében a lány lobogó óriáskék szemeivel.

****

1999 májusa

Modest már két hete felhagyott a kínzásommal, igaz, az első hónap után már nem is minősült annak. Amikor megérkeztem az volt a maradásom feltétele, hogy minden reggel elmesélem mit álmodtam. Legtöbbször elég volt álmodni róluk, nem hiányzott, hogy reggel ismét végig gondoljam, majd még el is meséljem. Nagyon nyögve nyelősen ment, alig tudom rávenni magam, hogy újra a sötét, jeges vízbe merüljek, hogy bevalljam: még mindig anyám sikolyai ébresztenek fel éjjelenként.  Az első héten meg komolyan számításba vettem, hogy egyszerűen nem ébredek fel többet, nem hagyom, hogy minden reggel duplán megkínozzanak. Főleg, mert egész életemben a “Ha nem mondod ki, nem válik valóra” elv alapján éltem. És most kimondtam mindent, amit nem akartam, hogy igaz legyen. A második és harmadik hét zavaros volt, a negyedik meg életem legfurcsábbika. Az akkori napló bejegyzéseim is homályosak, csak egy nagy, idegen-kék szempár világít ki élesen a ködből. A fura szerzet az első hónap “elvonóm” végén érkezett. Ez is Modest barátja, mi más… Nagy volt és szőrős. Olyan szemeket meresztett rám, mintha szellemet látna, kezdetben azt hittem majd elmúlik nála, de úgy néz ki még nem unta meg ezt az arckifejezést. Lehet más arca nincs is. Nekem viszont sok fajta van mostanában, igaz, Modest azt mondta nekem is csak egy volt. Múltba merengő, árnyékos, unott és keresgős. De az álom fejtegetés segített, megtanultam különbséget tenni a rémálmok és ébrenlét közt, többé nem úgy jártam a házat, mint egy élő-hulla. Taiden érkezése lökött ki az ajtón. Modest már az előtt is pedzegette, hogy el kellene mennem azokra az órákra, amiket kinézett nekem a városban, de mielőtt ez a fura hajótörött meg nem érkezett el sem tudtam képzelni, hogy elhagyjam a biztonságos falakat. Úgy ragaszkodtam a Professzor közelségéhez… És aztán jött ez a tuskó, hogy lenyúlja tőlem. Egy nap, amikor a kapanén ültek a kandalló előtt oda álltam eléjük, Taiden szeme közé néztem és igyekeztem utálkozni. De olyan bambán bámult vissza, hogy kénytelen voltam belátni: neki jobban kell Modest, mint nekem, szóval elmentem az első tánc órámra, az első rajz órámra, az első német nyelvleckémre. Egy pár nap után már a fodrászhoz is eltaláltam. Az árvaházat és a varrodát véletlenül fedeztem fel és nem is akartam visszajárni egyikhez sem, de mindig ott kötöttem ki. Főleg amikor nem figyeltem és az áruló lábaim kihasználták, hogy a gondolataiam a Taiden nevű rejtély körül forognak. Most visszamegyünk Londonba, mind a hárman. Ez a pasi már nem olyan szőrös, mint volt, de még mindig nem szólt hozzám. Ó csak a bámulást hagyná abba. Legszívesebben rákiáltanék, hogy “BU”, de nem gonoszkodhatok most, hogy jó gyerek lettem. De azért jól esne. Vajon megijedne? Minden esetre ő még rosszabul áll, mint én. Reggelente már együtt reggelizünk, olyankor úgy csinál, mintha normális lenne (persze engem olyankor is szellemnek néz), de én hallom éjjel, amikor úgy ordít és nyüszít, ahogy én is tettem nem olyan rég. Hát békén hagyom. Jobban érdekel Modest új háza, a költözés, és hogy ott leszünk Roxmortsban. A gondolatra, hogy Taiden is osztozik majd velünk az ennél is kisebb házon… Köszi, Modest. A lépcsőn megtorpanok vele szemben, összehúzott szemmel. A macskám fúj rá. -Modest? Mikor is lesz a Roxforti bál? - kérdem a prof felé fordulva, hogy a tekintetem elfordíthassam Taiden égető pillantásától. Sosem tudom, miért bámul, sosem tudom mi jár a fejében. De a tekintete mindig vonz, most is vissza kell fordulnom hozzá, amint tehetem, amint Modest válaszolt. Persze én nem megyek a végzős bálra, de vajon Taiden megy? Kérdőn vonom fel a szemöldököm, ami kötözködésnek is elmehetne. Na? Te bálozol; lerobbant bájgúnár barátom?

b r o k e n  s t r i n g s


’Mert hogy` szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?'

Modesttel kapcsolatban minden olyan normális. Olyan tipikusan túl normális. Kedvesen, már-már segítőkészen áll mindenhez. Az egész elbaszott élethez. Mint amilyen mondjuk az enyém. Vagy, amennyire tudom tőle, Athaleáé. Ő olyan, mintha egy felelősségteljes apuka lenne. És valahol az is, csak épp nem a miénk. Szerencsés egy kislánya van. Ezt mindig meg kell állapítanom.
A lépcső teteje messzi sötét pontként ásítozik, de már nem is számít, mert a lány alakja bármily vékonyka is optikailag lecsalva takarja azt.
Észrevett.
Elég egyértelmű a dolog, mert tekintete összetalálkozik az enyémmel. Mint mindig most is érzem hogy az alkarom külső felén lévő tetoválás mintha megmoccanni akarna. Egyszerre őrjítően rossz és eszméletlenül jó érzés. Tipikusan az akarod is meg nem is vagy ha jobban tetszik a se vele se nélküle.
Fogalmam sincs miért jön ez a kettősség és mindössze egyszer említettem meg Mod-nak hogy Lea többször szerepelt a szigetes vízióimban. Erre persze csak aggodalmas arckifejezéssel borúsan hümmögött. Semmi bíztató nem volt ebben, és eszembe sem volt kirészletezni hogy voltaképpen Athalea mása, vagy talán épp ő maga végig ott volt velem. Nem teljesen úgy mint egy álom. Vagy hát.. baszottul nem vágom. Az viszont biztos hogy valami kapcsolat van. Közte és Modest között. Közte és a sziget között. Közte és  talán a jövőm egyik kirakósában. Vagyis tulajdonképp közte és köztem.
Evidensen nem említettem meg a barátomnak mindazon dolgokat, mik kínosan érintettek volna. Talán soha nem is fogok beszélni senkinek ezekről. Nem túl felemelő téma, hogy sárkányharapástól szétkarmolt véres testtel fetrengtem talán három teljes napig, és ha Lea nem lett volna ott, akkor talán túl se élem. Nevetséges hogy szinte éreztem a kezét magamon, és most hogy itt áll előttem inkább tűnik egy kísértetnek vagy egy kivetülésnek. Hiába mosolyog vagy vidám. Hiába fúj rám a rühes macskája, mit a kezében szorongat....
Elnézem őt egy fél pillanatig, majd Modestet, ahogy Leára függeszti a tekintetét. A felhangzó kérdésre felpillantva felel.
Iskolai bál... egyik fülemen bemegy a dátum, a másikon pedig ki. Nem érdekelnek az ilyesféle csacskaságok. Annak idején, iskolás koromban persze szerettem versengeni hogy a legnépszerűbb lányt sikerüljön meghívnom. Fontosnak tartottam megfelelni az elvárásoknak, és tökéletesen ellejteni egy keringőt.
Mostanra már rohadtul nem mozgat meg mindez. Nem érdekel az sem mi van rajtam, mert örülök hogy egyáltalán találok egy tusolót, ahol meleg víz van. Vagy esetleg a pálcám működőképes és egy alap bűbájt kivitelez. Annyi biztos hogy ha az Abszol útra tévedek a közeljövőben, beszerzek egy újabb pálcát. A sziget esélyesen tönkretette a meglévőt. Kár érte. Nagy kár. Jó pálca volt...
Lea kihívóan felszökkenő szemöldöke vonja magára a figyelmem. Nem tudom mirefel villan felém, épp felém ez a pillantás. Mit akar? Bálba menni? Akkor miért nem csatlakozik Dietrich-hez? Mi tartja vissza?
Abban biztos vagyok hogy nem én. Én nem számítok itt, csak megtűrt bútordarab vagyok, abból is a kellemetlen fajta. Nem mintha különösebben érdekelne ez, nem veszem a lelkemre. Tudom hogy csak ideig-óráig senyvedek itt, aztán majd Londonban továbbállok. Hogy hova, még nem tudom. Haza kellene mennem, de nincs kedvem a régi életem darabkáit visszakapni. Az egy másik élet volt. Egy teljesen más ember élete...
Eltelik egy perc, míg rám várakozva figyel. Ugyanúgy ott áll, meg sem mozdul mégis minden más lesz. A kezében a macska csak fúj rám, a jegyek pedig elkezdenek szép lassan ficeregni. A gyomrom összeszűkül majd kitágul. Saját, önálló életet kezd el élni, pedig tényleg igyekszem nem foglalkozni vele. Basszus, mindig ez van... Mindig! De komolyan. És esküszöm már rohadtul unalmas!
Mint mindig most is a Bermudára fogom. Nem csak azért, mert így egyszerűbb... hanem mert mindez olyan rejtély, amit talán sosem érthetek meg. A mágia cseles, de hogy egy jövőkép sorsszerű beteljesülésének kibaszott főszereplője legyek az már-már abszurd.
Lassan, nagyon lassan nemet intek a fejemmel.
Nem akarom. Nem érdekel. Nem megyek.
Nem állok rá készen. Szimplán ennyi a lényeg. Keressen magának másik palimadarat, olyat, aki méltóztat kielégíteni minden kislányos fétisét. Én örülök ha a túlélésért küzdök és esetleg életben is maradok. Ez épp elég feladat nekem mostanság, úgy közel öt éve, köszönöm szépen! Igaz mostanra kissé átalakult a dolog, de... a lényeg nem igazán változott.
Épp ezért szakítom meg a kapcsolatot. Egyszerűen elszakítom a pillantásom róla, bár rohadt nehezen megy. Mint mindig most is tovább felejtem rajta a szemem, és jobban elveszek az emlékfoszlányokhoz társuló érzelemtömegbe, amibe képes lennék belefulladni.
A vérem pezseg, de ez is csak talán a viselt dolgaim miatt vannak, semmint miatta. És már indulhatnék vissza, vagy ki vagy el, bárhova csak innen el, tőle messze. Mégsem mozdul a testem.
Egy szemétnek érzem magam hogy így reagálok neki, pedig nem is kérdezett semmit. A torkomban lévő gombóc kissé enyhül így legalább annyit produkálok hogy a talajról, mit eddig bámulok fél vállról felé fordulva nyers hangom szólalom meg.
- Kizárt. Keress magadnak mást.
Pedig nem akarok kegyetlen lenni, sem pedig elutasító. Végképp nem áll szándékomban megbántani. És tudom, hogy megint megteszem. Épp úgy, mint a szigeten is. Öt rohadt hosszú éven keresztül. És kell egy perc hogy rádöbbenjek, az első teljes, kerek mondatot mondtam el  a jelenlétében. Neki. És talán fogalma sincs hogy mekkora nagy szó ez nálam. Modest azonban tudja. És talán innentől leszáll rólam. Bár nincs ekkora szerencsém, ebben is holtbiztos vagyok.

****

1999 májusa

Mindig ilyen. Olyan, mintha itt sem lenne; apró, kutakodó árnyék a félhomályban. Miért csinálja? Én is ilyen voltam? Elég ijesztő, de a legrosszabb, hogy a jelek szerint Modest sem segít rajta. Mi lehet az, amit Modest nem tud megjavítani? Igaz két hónapja lesem ez az arcot, titokban, de most sem tűnik másnak, mint az első napokon. Talán mert csak a szemét látom, az ijesztő szemét, amivel úgy méreget, éget, mintha egy rémálomból szabadultam volna, hogy torkon szúrjam. Vadságot látok, háborgó tengert és kétségbeesést. Mi lehet az, amit Modest nem tud megjavítani? Nem hallottam a történetét, sosem hallgatóztam, mert tudom, hogy attól megint rémálmaim támadnának arra pedig nincs szükségem. Eddig nem szántam rá túl sok energiát, arra hogy megértsem, vagy elfogadjam a jelenlétét, hiszen nincs túl sok pazarolni valóm, de ma legalább a szemezésben kitartok, mert ma néz rám először úgy, mintha engem látna. Persze hogy mire gondol most sem tudhatom, megint nem beszél, épp csak megrázza a fejét és megszakítja a néma bámuló-párbajt. De mire rázza a fejét? Ráncokba szalad a homlokom, megint Modesthez fordulok. Ő csak áll ott a lépcső alján, kicsit sem feszengve, csupa érdeklődéssel telve figyeli a jelenetet. A tekintetemből süt a kérdés. Az övében nincs válasz. És ekkor megszólal a néma fiú. Hogy mi? -Tessék? - érzem, ahogy az arcomba szökik a vér. Hogy mi? Elkerekedett szemekkel bámulok vissza az arcába? -Mi van? - flegma fintorba rendezem az arcom, miközben Cica egyre erősebben ficánkol a karomban. Észre sem vettem mikor kezdett nyűgösködni, és a Taiden okozta sokktól már nincs időm elengedni, mielőtt karmai az arcomba csapódnának, égetően forró csíkot húzva a szemem sarkától az orrcimpámig. Cica a földön landol és még az előtt eliszkol, hogy szóhoz jutnék. Döbbenet, szégyen vagy emlékszerű fájdalom nyilal belém. Az arcomhoz kapom a kezem, a tenyeremet erősen rászorítom, de az orrom mellől lecseppen egy csepp vér, amit nem tudtam időben elkapni. Nem is biztos, hogy a karcolásból hullott ki, lehet, hogy az orromból, nem tudom. A csepp vér a fehér-fekete mintás blúzon landol, úgy virít, mint az arcom. Le Modesthez, vagy vissza? Ha lefelé indulok meg kell kerülnöm Taident mert elállja az utat. Akkor fel. Úgy fordulok vissza az emeleti folyosó felé, mint akit üldöznek. Meg kell néznem az arcom. Taiden hozzám szólt. A macskám arcon karmolt. Taiden azt hitte, bálba akarok menni. Vérzik a fejem. Az új házban csak három hálószoba van és egy nappali és egy fördőszoba. Vérzik az arcom. Taiden hozzám szólt. -KURVA ÉLET! - sikítom a fürdőszobából! Modestért akartam kiálltani, de más szaladt ki a számon a döbbenetből. A kis dög majdnem kikarmolta a szemem. Három több miliméter mély és egy halványabb karom nyom játszik párhuzamosat az arcomon. A pánik vissza ragasztja a tenyerem az arcomra, míg valaki le nem fejti azt. Érzem, ahogy a szívverésem lassul és a fejem nehéz lesz, a szemhéjam álmos lustasággal pislant még egyet mire a fürdőszoba csempe ki nem csúszik a lábam alól. “Peches ez a mai nap.”- az utoló gondolatom a két másodpercnyi rövidzárlat előtt. És az utáni? Az sokkal inkább hasonlít a káromkodáshoz.

b r o k e n  s t r i n g s


’Mert hogy` szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?'

Félig már háttal a hajam az arcomba hullik. Nem volt ideális ötlet a cipőm orrát bámulni majd úgy közölni hogy hagyjon engem békén a picsába. Most azonban megvan a böjtje. Az előrebukó tincseket egy aprócska fejrándítással igyekszem odébb tessékelni, pont akkor, mikor Lea ajkai szóra nyílnak.
Követelőzően ordít bele a világba. Úgy, mintha nem hallott volna jól, pedig teljesen érthetően mondtam mindent. Még én magam is meglepődöm honnan volt ennyi erőm, ennyi hangom, mely ráadásul nyugodt volt és érzelemmentes. Talán az első alkalmak egyike hogy nem remegett, nem volt elhaló és teljesen jól artikulált.
De mintha ez nem lenne elég. Mintha több kellene, mint mindig. Kibaszott társadalmi elvárások. Kibaszott emberek. Kibaszott nagyszemű Lestrange!
Akaratlanul is, mert bár tudom jól hiba s elmém ellenkezik, mégis mozdul a testem hogy ha nem teljesen de legalább félig felé fordulva lássam. Nem jó ötlet, sose jó. Akárhányszor rápillantok eszembe jut egy csomó kurvaszar emlék. Mondjuk a sárkányok. Mondjuk a farkasok. Mondjuk a vízbe fulladás. Hogy ő vízbe fullad. Mondjuk az, hogy megpróbálom kimenteni és a fél estét a kibaszott óceánba töltöm miatta hogy aztán dideregve a barlangban próbáljak nem tüdőgyulladást kapni, ami naná hogy nem megy. És ki ápol? Ő. Mert egy elcseszett vízió, aki csak játszik velem. Miatta, az ő kérésére süllyesztettem el a hajót is, ami megmenthetett volna. De igaza volt... hány ember élete árán lett volna mindez? A hullámsír az óceán fenekén jobb hely nekik mint itt, bomlott elmével élni a sziget törvényei alapján. És tudtam, az az én szigetem. Csak a enyém. Meg Leáé. A miénk.
Elnézem őt, ahogy most itt áll, parázslóan égető szemekkel várva a bővebb választ amit kurvára nem fogok megadni neki. Egyszerűen ne legyen már telhetetlen. Mi nem érthető ezen?
Nem akarok menni. Nem tudok menni. Ha két embertől több van köröttem úgy érzem megfulladok. Ha egy terembe bezárnak akkor újabb pánikroham tör csak rám, újra a padlón kötök ki és örülhetek, ha Rowle emlékképe nem ötlik fel agyam rejtett zugában és megúszom hogy az átokhegem ne égessen mint egy kicseszett billog.
De ő többet vár. Egyetlen pillanatra fonódik össze a tekintetünk s ez a perc, mikor a kezem ösztönösen mozdul hogy a heget megérintse. Nem fáj, mindössze pulzálva ott van. A részem ugyanúgy mint a jegyek, vagy a hátamon kialakulni kezdődő újabb szimbólum. Annak nem tudom a jelentését. Ki kellene derítenem...
-Mi van?
Hangja hisztérikusan pattan a levegőben és körülbelül ezzel egy időben dönt úgy a macska a kezében hogy elég a karon ülő létből. Csakhogy a lány nem figyel rá csöppet sem. Mert rám néz. Engem akar megfejteni.
A tört pillanatok egyikében a karom végigsuhint az arcán s szinte a fájdalommal jelentkező időben üvölt fel a lány. Arcához kapja a kezét, az állat pedig elérve a célját a földre hullik. Ügyesen talpra, hogy aztán egy kis mocskos szőrgolyóként tova rohanjon a maga dolgára. Karmain ott vöröslik a Lestrange lány vére, amit majd, mint egy kibaszott vérbeli vadász, lenyalogathat nyugalmas percében diadalittasan.
A vércsepp legördülve hullik a padlóra, hogy a deszkákat boldogítsa, na meg a tisztaságmániás Modestet.
Nem tudom mit művel barátom, de valamit kiált a lánynak. Nem értem mert csak bámulom a jelenetet. Nem a vér látványa zavar, a saját sérüléseim számtalan verzióját ápoltam, kötöttem be meg fertőtlenítettem.
Nem. Mindez kurvára nem ha meg. Még csak az se hogy az arcán keletkezett a heg. Az is eltünthetethető, orvosolható. Nem nagy kaland egy jó mágusnak. Dietrichnek tuti van valami főzete erre is. Nyakam teszem rá hogy azért rohant el.
Ami meglep, az a lány üvöltése. Karomon végigszánt ez, mintha csak kés éles pengéje lenne. Mikor eléri a hátama a hátsó tetoválás íve, mert csak az íve van, érzem hogy lüktetni kezd.
Újra olyan, mintha a szigeten lennék. Mintha ez az egész, itt, csak egy kibaszott álom lenne. Hiába hiszem hogy Modest valós, hiába gondolom hogy Lea valóban belém lát azokkal a nagy ártatlan szemekkel... én még mindig a szigeten vagyok. A barlangban. Joe halott, vinnem kellene virágot (a nem mérgezőt) a sírjára. Nem nagy sír, nem futotta tőlem sokra, de azt hiszem így is örülne. De mégsem tudok felkelni. Nem akarok felkelni.
-KURVA ÉLET!
A fürdőszobából való üvöltés lehallatszik hozzám. És a káromkodás az, ami tényleg azt sugallja ez a törékeny lány nem az, aki a szigeten segített nekem. Összevonom a szemöldököm és feltrappolok utána ugyanolyan sebesen mint ahogy ő maga is tette.
Az ajtó előtt torpanok meg csak. Nem akarok rátörni, nem célom megzavarni, de... magára sem hagyhatom, hisz megsérült. Akár a szigeten vagyok akár nem, segítenem kell neki. Mindig segítettem ahogy ő is nekem. Miért is lenne most másképp?
Kicseszett víziók, baszki!
Mély levegő. Belépek.
Arca a tükörbe bámul, ujjai közt a vér szépen csordogál. Nem épp kellemes látvány de volt ettől már sokkal rosszabb is előttem. Mondjuk Joe fekete keze meg véres hányása. Napjába hétszer. Na az undorító volt.
Kivárok egy percet. A tükörből őt nézem, ő meg talán már újra engem. Csak ezután lépek közelebb. Nem fog ellenkezni mert őt ugyanúgy lesokkolja az egész, mint engem.
Nem kellene segítenem. Nem szabadna. Majd Mod megoldja, mint mindig. Az ő felelőssége, nem az enyém. Tudjuk jó, tudjuk jól...
Kezem eddigre már a lány vállán. Szelíden fordítom meg, hogy felém nézzen. Ujjaim felsiklanak a csuklójára és lehúzzák a kezét. A vöröslő ujjacskákat, amik enyhén megremegnek. Bennem az egész belsőm megremeg. Újra meg újra, meg újra. Miatta. Tőle. Az érintésétől. Attól, hogy valós. Nem tudom még mindig elhinni. Talán sose leszek rá képes.
Csúnya a seb és még mély is.
Kurva macska. Mindig is rühelltem.
Szabad kezemmel elnyúlok a lány mögött és megnyitom a csapot. A nadrágzsebebmből előhalászott tiszta kendőt alátartom. Mindig van nálam ilyen mert a sziget megtanított a gyors önsegélyre. Életmentő ha el kell szorítanod a saját artériádat mert mondjuk egy húsevőnövény úgy gondolja, fasza lenne a saját lábad vacsorára neki.
A víz hűvöse biztos vagyok benne, megnyugtatja az izzó, égő sebet. Könnyed, finom mozdulattal nyomom a lány arcába, míg szemeimmel fürkészem őt egy pillanattal tovább, semmint szükséges lenne.
Még így is elcseszettül gyönyörű. Úgy, mint ott a Bermudákon.
Akkor, ott is ő volt az, akiért hittem, érdemes élni. Csak az nem volt tiszta, hogy ennyire.
- Ne engedd közel magadhoz.
Ne engedj közel magadhoz.
- Soha.
Soha. Érted? Soha.
Ennyire egyszerű. És mégis baszottul bonyolult. De ez van. Ezek vagyunk mi. Így ketten. Törött darabok, amiket forrasztgatunk hol így, hol úgy. Magunkon meg egymáson. Most épp én rajta. Aztán majd ő rajtam. Ki tudja. Lehet holnap engem cakkoz ki az a nyüves macska. Amilyen a szerencsém, biztosan.