+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Taiden Archeron (Moderátor: Taiden Archeron)
| | | | |-+  The Triangle
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: The Triangle  (Megtekintve 3998 alkalommal)

Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 03. 15. - 20:40:34 »
+5

Olvasás csak saját felelősségre! Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott, így az egész topikra jellemző:
+18!



A Bermuda-háromszög rejtélyei

  


Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 03. 15. - 22:00:15 »
+4

   

..Our only Hope..  


  

Szóval az volt, hogy mindent összedobáltam a táskámba. Tértágító bűbáj előnye, hogy kurva gyorsan össze tudtam pakolni mindent egy kis hátizsákba. A legtöbb dolognak elég volt egy gyors invito és csókolom. Nem szaroztam sokat. Nem szöszöltem el semmivel, mert nem éreztem felettébb szükségét. Hogy őszinte legyek, sosem ragaszkodtam nagyon a tárgyakhoz. Igaz, aranyvérű családba nőttem fel, de sosem érdekeltek kifejezetten az értékek, legalábbis ebben a formában abszolúte nem.
Tudom hogy izgatottnak kellene lennem, ellenben mégis meglepően nyugodt hangulatban ácsorgok az ajtóban. Majd a hajón megjön a hangulat azzal együtt pedig az adrenalin is, tudom jól. Ó de mennyire. Még egyszer körbepillantok égkék íriszeimmel a bársonykéket idéző szoba hangulatán. Mindig imádtam a vizet, ezért is választottam ezt a színt. A nap pirkadni kezd, a színek lassan kúsznak be halovány aranyszínbe vonva a tárgyak széleit. Mély levegővel töltöm meg a tüdőmet, majd elfordulok. Örökké emlékembe véstem a wales-i szoba képét, mert ki tudja mikor látom újra? Szívembe az emlékképpel indulok el hogy egy fél óra múlva a kikötőbe találkozzak mentorommal és kollégámmal, Mr. White-tal, akivel útra kelünk. Elindulok, hogy magam mögött hagyjam otthonom, és egykori kényelmes kis brit életem, ismeretlen vizek, ismeretlen kalandok felé sodródva. És ekkor még nem is tudom mekkora hibát vétek. Ha tudnám, talán sosem lépnék ki a nagy kőkapunk, sosem hagynám el az ösvényt, melyet a Modest-től kapott német rózsák díszítenek és soha a jó büdös életbe nem szállok fel Southempton-ban a Hope-ra. Ha tudom, a kandalló tüze mellett maradok és pipázok meg brandy-t iszok míg kint nagy szemekben szakad az eső, nem pedig egy hajókabin aljában könyörgök Merlinnek az életemért. De ekkor ott még semmit nem sejtettem abból, ami rám várt.
Hemptonban nincs semmi izgalmas, hacsak az nem hogy kurva híres. Honnan máshonnan mint a Titanic-ról? Naná! Az összes mugli ismeri, innen fogva népszerű kis városka, ami előszeretettel élvezi a hírnevet. Vicces, hogy pont a White Star Line versenyei kezdődtek innen, azok, amelyeket a főnököm ősei szerveztek. Vagy legalábbis… ha jól tudom kellően sok közük volt hozzá. Joe White-tot azonban sosem érdekelték a családja baklövései vagy a múlt úgy maga. Tisztességes pasas volt a maga közel ötven évével. Friss, fitt fiatalos és az a fajta tipikus örökmozgó, akiről tudod hogy kb soha nem képes unottan ücsörögni egy bárszéken mert ha ez megtörténik ő ott pusztul meg. Emlékszem, mikor először megláttam rögtön az volt az érzésem, ismerem már valahonnan. Nem hiszek a túlvilágban, a karmában meg egyéb ostoba tévképzetekben, amiket a jósok előszeretettel hangoztatnak. Ha már itt tartunk, elárulom, kifejezetten rühellem a mágia ezt az ágát úgy ámblokk. Azt azonban el kell ismernem, vannak olyan… megmagyarázhatatlan pillanatok. Na hát ez pont ezek egyike volt. Lehet White-nál is mert nem volt kérdés, mikor tehette engem kért maga mellé. Így kerültem a közvetlen környezetébe, ami elég jó lépcsőfok volt a szakmai ranglétrán. Jonathan (a barátainak csak Joe) az egyik legelismertebb auror volt ugyanis a brit társadalomban. Nevét onnan szerezte, hogy nem egy nehéz súlyú varázslót vágott az Azkabanba, főleg azokat, akiknek köze volt Voldemorthoz. Persze Tudjukki kis testőreit és csicskásait nem elég csak lesittelni, rá is kell bizonyítani a tetteket. Persze a veritas szérum is hasznos, ha kéznél van, de hát az az ipari mennyiség amit a Winzengamot használt ebben az időben… maradjunk annyiban hogy három szigetországnyi igazságszérum termőföld sem lett volna elég. Itt jött a képbe White, akinek szakértelme volt az álcázás, és a beépülés. Könnyen tudta forgatni a lapjait, kijátszotta a gyengeségeket, mert könnyen belelátott az emberekbe. Lepipálta azokat az aurorokat, akik hosszú éveket fektettek egy-egy ügybe. Hetek alatt képes volt az éveket felölelő munkát elintézni és besöpörni érte az érdemet.
Életem egyik legnagyobb kitüntetéseként éltem meg, hogy mellé kerültem. Mások öltek volna a lehetőségért és a helyért. Nekem egyszerűen meg csak az ölembe pottyant. White később bevallotta nekem, valahol bennem önmagát vélte felfedezni. A kék íriszeim mögött látta az értelmet. A fiatalságom volt a garancia a fáradhatatlanságra. A bennem rejlő metamorfmágia pedig a záloga a sikernek. Tökéletes egyveleg egy utódra…
Sosem terveztem olyan lenni mint ő, mégis nagy elismerés volt ez. Gondolkodás nélkül követtem volna őt bárhova. Apám helyett apámmá vált elég rövid idő alatt. Aztán egyik nap jött a hír, Rowle, akit már régóta kerestünk, végre jelt adott. Hajóra ár az irány szállt s bár az irány bizonytalan, mi követjük. A bagoly háromszor csípte meg a kézfejem, hogy eleséget kérjen, mikor meghozta White levelét benne az időponttal és a névvel. Az utunk a Hope-pal kezdődik meg s ki tudja meddig és hova tart. Hát gondolkodás nélkül összepakoltam. S hogy mi lesz ezután? Csak a jó szerencsém tudja…

A kikötő a hajnali fény utolsó sugaraiban úszott mikor kihajóztunk. Némán néztem a partokat, az ott tüsténkedő halászokat. Unottal voltak, a napi rutint hajszolták. A legtöbbjének érdes és vén, már-már asszott volt a keze. A bőrük barna a sok naptól. Megviselt arcukon csak a szemük csillogott. Volt egy férfi, aki kifejezetten felkeltette az érdeklődésem. Tekintetében volt valami lágyság, ahogy a vízre pillantott. Szívem szerint rákérdeztem volna, mikor Joe mellém lépett és közölte.
- Látod, ő szereti az életét…
Némán pislogtam a társamra. Nem tudtam hogy érti, mígnem tekintetem visszasiklott a férfira. Némán távolodott mert a Hope már elindult velünk.
- Hogy érted ezt?
- Egyszerű Taiden… - sóhajtotta. A pára felszökött ajkairól. – Látszik hogy imádja az óceánt. Neki nem megélhetése. Nem elsősorban emiatt van a tengeren, hanem azért mert valóban szereti. Ilyen a szerencsés ember. Igen. Nem hiszed? Kérdezd meg! Ajánlj fel neki kacsalábon forgó palotát, többezer galleont, vagy csak ezt a hajót!
Akkorát csapott a korlátra hogy szemöldököm feljebb siklott. Sosem láttam White-ot idegesnek. Most történt meg először hogy heves érzelmi kitörést tapasztaltam nála, már ha ezt annak lehet nevezni.
- Nem cserélné el veled. Akkor sosem ha soha a büdös életbe nem hajózhatna ki többet. – nosztalgikus kis mosoly ült ki ajkai szegeltébe. Szerettem, mikor Joe mesélt. Megnyugtatott jobbára. Hümmögve bólintottam s elfordítottam tekintetemet a barátomról. Újra a partok vonala került elém, amik egyre kisebbek egyre egysíkúbbnak tűntek. Tudtam, ha egy vonallá halványodnak hogy végül eltűnjenek, akkor búcsút intek otthonomnak, ki tudja mennyi időre.
- Remélem te is ilyen ember leszel egyszer. – vállamon megéreztem a kezét, melyet rám helyezett. Szelíd szorítása egyszerre volt bátorítás és enyhe jó tanács.  – Remélem neked meghozza ez a szakma azt, amit elvársz. Fontos szeretnünk azt, amit csinálunk.
Ugyan egyetértettem szavaival, de felelni mégsem tudtam rá mit. Éreztem, kellene, mégsem tudtam volna semmi értelmeset kinyögni azon kívül, hogy igen, igyekszem. Majd igyekszem, mint mindig teszem. Azonban szerencsémre Joe folytatta, így nekem nem azon a pár tizedmásodpercen kívül kínosan éreznem magam.
- Valamit tudnod kell. Ez az út nem lesz könnyű. Ha utolérjük Rowle-t…. akkor lehet sok és nagy áldozatot kell hoznunk. Ráadásul nem csak ő veszélyes.
A beálló néma csöndben a tekintetem rá vetült. Kérdőn fürkésztem az arcát, mely komor volt. Ritkán volt ennyire komor.
- Nemrég kaptam a hírt, hogy utunk változni fog. Nem Amerika lesz, de még csak nem is a Karib-szigetek, mint elsőre sejtettük. Phillip a Bermudák felé vette az irányt és több mint valószínű ott is fog kikötni.
A levegő szabály szerűen Joe-ban rekedt és valahol bennem is megfeszült. A Bermudák? Valóban?
Rengeteg gyermekmesét hallottam a helyről. A megbolydult mágiáról, húsevő növényekről, szirénekről, kik tőrbe csalják a matrózokat hogy élve felzabálják őket aztán na meg ott van maga szigetrendszer is. A mágikus viharok, a több ezer voltos villámcsapások, a féktelen energia, mit oly sok tudós ment el tanulmányozni és voltaképp kurvára senki nem tudott. A Bermuda rejtélye egy rohadt nagy kérdőjel volt az emberekben, csakúgy mint a Titanic is. Meglepő hogy egy napra jut nekem mind a kettőből.
Arcomra valószínű kiülhetett a kétség vagy csak az volt kevésbé bizalomgerjesztő ahogy elgondolkodtam, mert  Joe keze újra megszorította a vállamat, visszazökkentve ezzel a jelenbe.
- Te meg én… te meg én, Taiden… mi megcsináljuk. Mi elkapjuk Rowle-t.
Egyetlen néma perc telt el. Egyetlen néma pillanat, amikor csak a felerősödő szél kezdett el fütyülni.
- Hát persze hogy elkapjuk…!
Nyögtem ki eleinte hitetlenkedve, elhaló hangom, de a végére már egy félig-meddig magabiztos mosolyt erőltetve magamra. White mellett mindenre képesnek éreztem magam. Most is elég volt a zöldesbarna szemekbe pillantanom s tudtam, sikerülni fog. Elkapjuk Rowle-t menjen a világ jó büdös végére is, és akkor hősök leszünk. Olyanok, akiket nem látott még a világ… pláne ha a Bermudát is megjárjuk…
Ezekkel a gondolatokkal távolodtam el az otthonomtól. S már nem pillantottam vissza a szürkéskékbe burkolózó partvonalra, mert lefoglalt a búcsúzkodás helyett a kalandvágy. Testemet átjárta az izgalom az új év veszélyesnek ígérkező napokról, hetekről, a helyről pedig már nem is beszélve.
Hisz a saját végzetem felé rohantam. És ezt ott akkor már valahol mélyen, lelkemben jól sejtettem. Mindössze azt nem tudtam, hogy mennyire jól.
Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 03. 17. - 22:51:31 »
+4

   

..destiny in front of you..  



A napok a vízen egysíkúak. Elsőre azt hittem izgalmas lesz, de hamar rá kellett jönnöm ez nincs így. Igazából egy idő után megszokod a sós tenger illatát, és nem bizserget meg a bőrödre fröccsenő vízpermet sem. White sokat mesélt ez idő alatt magáról. Főleg a fiatalkoráról meg arról mennyi mindent élt s szeretett. Mikor olyan fiatal volt mint én, tettre kész és lelkes sosem látta semminek kárát. Mindet céllal csinált és olyan hittel, ami kifogyhatatlannak tűnt. Nem mintha ez ma másképp lenne, ezért nem is értettem a nagy nosztalgiázását, de.. betudtam annak, hogy unatkozik na meg én inspirálom. Vagyis a korom. Szerettem elhallgatni a történeteit, mert valahol kissé apámat idézték. Fiatal koromban vesztettem el, mikor még más idők voltak. Halála nem volt totálisan váratlan, tudtuk hogy haldoklik. Volt időnk felkészülni rá ahogy neki is hogy mindent elrendezzen maga körül. Ennek ellenére sosem könnyű az ilyen. Voltaképp Joe valahol apai példakép volt egy részről. Mindamellett pedig jó baráttá vált. Az esti hajókabinba töltött hosszú órák után szinte meg már úgy hittem, mindent tudok róla.
A napok hetekké duzzadtak ahogy az időjárás kegyeire bíztuk magunkat. Anglia halovány kis emlékképnek tűnt pár nap múlva s csak a cél lebegett előttünk. Már akkor ott tudtuk, mennyire veszélyes is, azt azonban nem sejtettük hogy voltaképp mindaz mi a képzeletükbe élt csak halovány kis árnyéka a valóságnak.
Nem tudom hanyadik nap lehetett mikor éjszaka arra keltem hogy a kabin hánykolódik. Voltaképp nem a függőágyam mondta be az unalmast és nem is a részegség azon fokán voltam, hogy ilyesmiket hallucináljak. Egyszerűen csak egy vihar borította ki a hajónkat megadott váratlan időközönként ki a súlypontjáról. Pillanatok alatt talpon voltam, majd lendületből a padlón kötöttem ki. A kezemmel tompítottam az ütközést, de még így is lila lett a vállam arról meg már nem is beszélve hogy a kezembe a hajópadlóról szálka került. Az éles fájdalomtól elöntötte a szememet a könny és egy hangos káromkodást eresztettem el, hogy a következő percben már támolyogva induljak meg fel a hajólépcsőn. Ki akartam jutni mihamarabb a kabinból hogy segíthessek a fedélzeten rekedt, elemekkel harcoló legénységnek. Súlyos percek alatt sikerült eljutnom a kabinhoz vezető ajtóhoz, aminek a reteszét kioldva s feltépve kinyitottam az ajtót. A sárgás belső kabinfényt felváltotta a kinti kékes szürke homály. Az első amit éreztem a vadul tomboló szél mellett a víz volt. Egyenesen a pofámba csapódott, úgy hogy csak prüszkölni tudtam.
- Menj vissza te bolond! – hallottam Joe hangját, valahonnan messziről jött, távoli kiáltásszerűen. Parancsolóan, de talán ő maga is sejtette, nekem ugyan nem osztogathatja csak úgy a felszólításokat.
- Nem! Eszembe sincs! Segíteni akarok! – üvöltöttem vissza az éjszakába és csak hogy biztosítsam a helyzetem becsaptam magam mögött a kabin faajtaját és visszareteszeltem, hogy ne kerüljön a hajótestbe több víz. A szitkozódást (mert valószínű volt olyan is) elnyelte a szél. A következő pillanatban csak egy fáradt és nyűgös megszólalás jött.
- Rendben, akkor legalább kösd ki magad a kötéllel a hajóhoz mert ha vízbe fulsz utánad nem ugrom!
Tekintetemmel már a kötelet keresetem. Jó megvetett lábakkal gyors csomózással biztosítottam magam majd Joe mellé siettem, aki a vitorlák bevonásával bajlódott. Ilyen ítéletidőben az árbócok csak veszélyben voltak, a vitorla pedig nem barát volt hanem ellenség. A belekapó szél hamarjában letaszíthatott minket az egyik nagyobb hullám oldalvonalába, le a tarajáról a hátára ahonnan csak a hajó felborulásának lehetősége állt fenn. Elég egy rossz szög, amit már nem tudunk a kormánylapáttal kikorrigálni és onnantól vége. Márpedig ha ez a hajó egyszer kibillen, akkor nekünk annyi. Az Atlanti-óceán kellős közepén semmi nem segít, maximum a fohász Istenhez, Merlinhez vagy ahhoz akihez szánod.
Embert próbáló este volt. Ugyan a fővitorla kötélzetét és vitorláját sikerült megmentenünk, de sokkoló volt a reccsenés amivel megadta magát az előárbóc. Úgy csapódott a vízbe mintha csak ócska uszadékfa lenne. Négy embert sodort magával a tajtékzó víztömegbe, akik valószínűleg másodpercek alatt fulladtak meg. A szerencsésebbek rögtön a hajótest alá sodródtak nem szenvedve sokat hogy végső nyughelyük hullámsír legyen.
Pirkadatra a vihar enyhülni látszott s mi a kimerültség határán szemléltük a horizontot. Már mindegy volt milyen partvonal, amit elérünk, csak elérhessük. Már nem számított mennyire kiszámíthatatlan, mennyire félelmetes vagy épp mennyire rettegett egy part …  Én magam is remegő kezekkel vártam, könyörögtem, hogy végre elérjük a célunkat. Így utólag azonban inkább cseréltem volna helyet azokkal a szerencsés szerencsétlenekkel, akik üveges tekintettel bámulták az óceán végtelen mély kékesfeketealjzatát.
Még két nap telt el mire elértük a Bermudát. Onnan volt biztos a dolog, hogy egy hatalmas fekete derengés jelent meg a horizonton a hófehér tejszerű ködgomolyból. Közelebb érve összefüggő csipkézett sziklarendszerként tűnt fel. Egyetlen óriási nagy kapu volt rajta. A látvány egyszerre volt lenyűgöző és rettegést keltő.
-A Bermuda-szoros.
Joe hangja elfojtott izgatottságról árulkodott.
- Tegnap látták Rowle hajóját behajózni rajta. Sok jó auror veszti életét. Sok jó varázsló. Sok jó alakváltó. De legalább az biztos hogy itt van.
A barátom komor arcáról pillantásom a látvány felé fordult. Nem tudom miért, de már csöppet sem akarózott behajóznom oda. Márpedig tudtam muszáj lesz. És ezzel nem voltam egyedül. Elég volt Joe White arcára pillantanom, tudtam jól ő is inkább a tegnapihoz hasonló négy vihart élne túl semmint hogy átmenjen azon a hágón.
- Innen csak egy irány visz tovább. Ha azt választjuk tudnod kell, aki azon a kapun átlépett még nem tért épen és egészségesen vissza. Legtöbbje sehogy sem. –  szavait követően mély csend borult ránk, mit csak a szél fütyülése szakított meg.
- Szép kilátások…! – nyögtem kis fanyarul. Ujjaimban a bizsergés szaladt végig, ahogy az adrenalin a véremben felpezsdült a kaland szagának érzetére. Azonban Joe tudta ahogy rátekintettem égkék íriszeimmel hogy itt, a cél kapujában eszem ágában sincs már meghátrálni.
- Most már minden csak rajtunk áll. Ideértünk. Isten hozott a Bermuda-háromszögben, fiam! Isten hozott!
Joe hátba csapott s tudtam,  itt vagyok. Oda értem ahol egyszerre összefonódik megmásíthatatlanul a sorsunk a végzetünkkel.  Itt hordozzuk a jelenünk súlyát, ami a majdból átlép a mostba. És már alig vártam hogy partot érve megnézzem magamnak azt, ahonnan ember állítólag még nem tért vissza ép ésszel.
Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 03. 22. - 22:29:47 »
+4

   

..taking over your life..  




Igazából azt vártam, hogy amint áthajózunk a fekete kőkapu alatt majd történik valami látványos. Mondjuk a tenger vize óriási hullámtajtékokat vet, hogy játszi könnyedséggel pusztítson el minket. Esetleg ránk omlik a kolosszus s a ránk zuhanó sziklák összezúzzák a koponyánkat, ami alatt ragadunk az idők időtlen végezetéig. Fanyar csalódottsággal konstatáltam hogy semmi ilyen nem történt. Igaz a matrózok többsége lélegzetvisszafojtva várt talán hasonló borzalmat s mintha egyöntetűen lélegeztek volna fel mikor a síri csöndben, mit csak a hullámok egyenletes megtört ritmusa szakított meg , átértünk az új, immár ismeretlen vizekre.
Lepillantottam a hajó oldalán, végig a deszkák félgömbölyű ívén át a vízre. Ugyanolyan sötétkék volt mint eddig. Kellően mélynek hatott ami biztonságosan hajózható.
- Na emberek, irány munkára! Nincs itt semmi bámulnivaló!
Joe hangja megtörte a néma csöndet. Valahol mindenki tudta, ez a hely kiszámíthatatlan. A szóbeszéd még ha túlzás is, rend szerint megalapozott. A feszült idegek pedig nem engedtek senkinek nyugalmat. A rangidős auror hangja ostorként pattant s egy tizedmásodperc múlva mindenki meg is mozdult. Csak én nem. Tovább fürkésztem a vizet, mintha látni vélnék valamit, pedig semmi szokatlan vagy érdekes nem volt ott. Így telt el egy pillanat talán kettő, majd visszafordítottam fejem arra, amerről jöttünk. A szirtek hegyes tüskéi az ég felé meredeztek. Karcsú alakjuk magasan kitűnt a víz fölött de volt olyan, mely csak épphogy kikandikált. A kőboltozat alakja még mindig kivehető volt.
- Mi a baj, Taiden?
- Semmi... - vágtam rá egyből, elgondolkodva. - Csak nem tudjuk mire számítsunk.
Halk hümmögés érkezett válaszként. Joe White sem tudta mit találunk itt. Annyi volt biztos kit akarunk itt elcsípni, de az hogy ezt milyen úton s módon tesszük, kétséges.
- Ezért veszélyes. A legénység vállalta ezt a rizikót. Mi magunk is vállaltuk, nem értem mi...
- Nézd...! - akasztottam meg hirtelen a barátom. Pillantásom továbbra sem emeltem rá, hanem csakis a Bermuda kapuját fürkésztem. Kezem kinyújtottam irányába, ujjaim a levegőn át egyenesen a kapu irányába mutattak mely még addig a percig tartotta alakját, míg Jonathan oda fordította a tekintetét. Aztán, mintha csak egy felhő úszott volna elé, ködfátyolos homály kezdett gomolyogni előtte. Szép lassan kezdte csak a tejfehér palást körbeölelni mely mögött mintha a fekete kőboltozat alakja változni kezdett volna. Olyan volt mintha csak a szeme káprázna az embernek, azonban hiába minden pislogás. A csipke tarajok mintha még hegyesebbek lettek volna a másodpercek súlya alatt s egyben feldagadtak volna, mint egy koszos macska akit egy jó boszorkány etet. Végül pedig a szoros, ami immár a kiutat jelentette nekünk nem pedig a bejáratot totálisan eltűnt.
- Ez változik. Olyan mintha... mintha... élne...
A szívembe belemarkolt a félelemmel vegyes izgalom. Tudtam, hogy a Bermuda immár valóban körbeölelt minket. Hogy innen már nincs menekvés talán sosem, még akkor sem ha akarnánk. Éreztem a mellettem álló férfiben is a feszültségt. Hallottam a hangos nyelését majd az erőteljes szusszantását.
- Minden rendben lesz, minden rendben lesz... - dörmögte az orra alatt és rácsapott a Hope korlátjára, hogy aztán elinduljon utasításokat osztani. Az irányt úgyis ő tudta. A megbűvölt iránytűje mutatta az utat Rowle felé. Én pedig még hosszú percekig bámultam az utunkat, ami már sosem lesz a visszaút. Legalábbis ebben a formában biztosan nem.

A Bermuda feltérképezetlen terület. Ugyan homályos elképzeléseink vannak mi merre, de ténylegesen mindössze a szemünkre tudunk hagyatkozni. Ez elég rossz dolog, mert a víz alá nem lát az ember. A mágia pedig..., nos itt nem feltétlen a mágus legjobb barátja. Annyi biztos volt, hogy Phillip az egyik déli szigetcsoport felé vette az irányt. Ezeknek a vizeknek és az őket tarkító szárazföldfoszlányoknak nem volt külön nevük. Vagy ha volt is mi baromira nem tudtuk. Egyetlen opciónk az volt hogy követtük az elhintett morzsákat mint egy ostoba gyermekmesében. Mi pedig tettük szépen. Joe legalábbis úgy vélte ez a legbölcsebb megoldás. Nem mellesleg az iránytűje segített a kilátástalan helyzet megoldásában. Így esett meg hogy még fél napot a csendes, ám erőteljesen hullámzó vizen töltöttük. Igazából meglepően nyugodtnak tűnt minden. S már kezdett az általános közhangulat javulni mikor a láthatáron feltűntek az újabb csipkeszegélyekkel tarkított szorosok. Ezek nem foglaltak magukba nagy boltozatokat, mindössze kellően veszélyesnek tűntek. Mögöttük az első sziget körvonalai rajzolódtak ki.
- Arra vezet az utunk!
Valahol senki nem örült túlzottan ennek. A kormányosnak nehéz dolga volt. Az áramlatok itt nem voltak teljesen kiszámíthatóak s egyetlen elvétett mozdulat kellően sorsfordítónak tűnt. Ha ugyanis az egyik zátony túl közel ér hozzánk akkor onnantól se Merlin de még maga Isten se segít rajtunk.
S mintha csak végszót éreztek volna, társaságunk akadt. Két oldalt a cápák kíséretében érkeztünk meg az első szirtfokig. Bevont vitorlákkal andalító lassúsággal úszott el a Hope a fekete kőlándzsák közt, hogy aztán a lélegzetünk is bennünk szakadjon. Sokkolónak hatott az első hajóroncs látképe. A hajótest darabkái ócska uszadékfaként úszkáltak körös körül a zátonyoszlopok között. Égkék pillantásom beszívta a látványt, szívem pedig elborzadt. Bele sem mertem gondolni abba hány ember veszthette itt életét. Valószínű rosszul kiszámított manőver áldozata lehetett a másik hajó vagy esetleg az egyik erősebb hullám taszította sírjába... talán senki nem élte túl. Talán Rowle is már meghalt és nekünk teljesen felesleges vesződnünk. Lehet már kereshetnénk a kiutat innen és...
Joe-ra pillantottam, aki rám nézett. Meleg barnáiban láttam, hogy ugyanaz fordul meg a fejében, majd egyszerűen megrázta a fejét. Nemet intett. Egyértelmű nemet.
- Ha meghalt volna, tudnám.
Hangja halk volt, őszinte és nyers. Valahol talán ő maga is szerette volna ha ennyire könnyű a dolog. S minekután én nem érthettem honnan is tudja a halál bizonyosságát az iránytűre bökött. Ezzel értelmet nyert minden, mert a kis piros nyíl inogva mozgott de mégis egy meghatározott irányba mutatott; egyenesen a sziget felé.
A benn tartott levegő sípolva szaladt ki belőlem miközben bólintottam. Akkor hát előre!
A gondolat nem vígasztalt mégis ösztönzött hogy segítsek. Beálltam a matrózok közé és tettem a dolgom. Kötelet hurkoltam és figyeltem a kiálló kőalakzatokat.
- Óvatosan kell elérnünk azt a fekete partsávot, ott! Igen, ott! Az az öböl! Az kell nekünk!
A felverődő hullámok zajában nehezen értettem ki White szavait de a keze irányt mutatott. Valóban nehezen de bemanőverezhetőnek tűnt a partszakasz, ahol talán ha kis szerencsénk is van ki is tudunk kötni. A Hope keskeny de erős hajó volt, s a fekete uszadéktest egész jó állapotban volt az első nagy vihar után is. Nem aggódtam, mert bíztam a navigátorban és a hajóskapitányban, aki egyszerű fickó volt. Életem talán addigi egyik legizgalmasabb másodpercei közé tartozott ahogy a tőlünk pár méterre kiemelkedő sziklák közt sikerült sértetlenül átjutnunk. Az öböl csendes védettsége pedig biztosította hogy még egy nagyobb vihar esetén is biztonságban legyen itt a hajó. A hullámok megtörtek a szirtzátony első körén s a kisebb, ereje fosztott nyers óceánerő már nem lehetett ártalmas ilyen közel a parthoz.
- Nem kellene nagyon kihajóznunk. Ha a vissza akarunk menni... - elakadtam, ahgy Joe mellé lépve a szélben beszélni kezdtem. S mindezt azért mert ő maga emelte meg a kezét és rikkantotta el magát.
- Horgonyt le! Innen csónakkal megyünk ki a partig!
Rám emelte tekintetét ahogy lejött a kormánykeréktől. Az iránytű tetejére rácsapta a fedőt és berejtette a kabátja belső zsebébe, biztonságba.
- Egy hajó megy ki. Taiden és én meg te Arnold és Xavier. A többiek a hajón maradnak. Ha napnyugtáig nem érünk vissza akkor kihajóztok és elkezdtek kiutat keresni.
A legénység moraja visszhangozott bennem. Valahol egyetértettem velük abban hogy a várakozás idegőrlő megléte a legrosszabb. Örültem hogy nem kell itt ücsörögnöm várva a csodára. Ugyanakkor tartottam is a szigettől. Kopárnak hatott, halottnak. Mégis egy fél óra múlva egy üveg vízzel és a zsákommal együtt a csónakban találtam magam ahol a két matróz evezett. Mikor pedig lábam a fekete homokos talajt érintette, tudtam, ha valahol hát itt fogok Phillip Rowle gyilkos szemeibe nézni.

Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 03. 24. - 23:48:00 »
+4

   

..dead island die..  




Talpam alatt recsegett a kemény kőörlemény. A homok durva volt s úgy tűnt a táj totálisan kopár. Halott. Ez volt a legjobb szó rá. Csak kő és víz, semmi más. Körbenézve csak a ködből előbukkanó foszlányok mutatkoztak, de azok sem sejtettek semmi jót. Hiába tűnt minden nyugodtnak, aggasztó volt a helyzet. A levegőben vibrált a feszültség ahogy bennünk ott tombolt. Mégis csak az ismeretlenbe készültünk menni. Mégis csak reményeink szerint párbajoznunk kellett az egyik hírhedt sötét varázslóval...
Nem terveztünk sokáig itt maradni. Voltaképp pár óra alatt gondoltuk bejárni  szigetet. Joe szavaival élve le kellett limitálnunk az időt. Ezzel korlátok közé szorítottuk ugyan magunkat, de valahol a társainkat óvtuk. Muszáj volt hisz a végtelenségig nem időzhettek itt. Ésszerű és jogos döntés, még akkor is ha kockázatos a siker szempontjából. Mi ugyanis először vagyunk itt. Számunkra minden cseszettül ismeretlen míg Rowle ismeri a terepet. Ha nem is száz százalékosan, akkor is... testhossznyi előnnyel vezet előttünk. Kelletlen ismertem be, hogy ha akar, akkor orrunknál fogva tud vezetni. Ez evidensen nem tetszett.
Ujjaim közé vettem a fekete durva szemcsékből egy maroknyit. Hagytam hogy leperegjenek miközben felpillantottam. Négyen voltunk, ebből az egyik én. Nem volt értelme senkit hátrahagyni, mert a csónakot a hajóról is tudták figyelni. Joe kissé távolabb állva tőlem fürkészte a terepet. Komor arca nem sokat árult el, csakis annyit hogy erőteljesen gondolkodik. Amikor már az üres levegőt markoltam elrugaszkodtam a talajról s egyenesbe tornáztam magam. Elindultam a társam felé, aki a befelé ívelő kanyont szemlélte.
- Mire gondolsz?
A csöndet a hangomon kívül csak a hullámok hangja törte meg. Furcsa volt hogy nincs madárvijjogás, mint Hemptonban. Erre nem járnak költözőmadarak a viharok miatt és most hasított belém először a felismerés... voltaképp egyetlen madarat se láttam eddig.
- Nem értem miért épp ez a sziget. Ne érts félre, mindnek megvan az egyedisége, de ez... kívül esik. És nyugodt...
- Nyugodt? - hűltem el meglepetten. - Inkább mondanám halottnak.
Kénytelen ismertem el legelső gondolatomat. Nem volt épp túl bizalomgerjesztő. Épp ezért is lepett meg mikor White felkacagott.
- Ó Taiden! Hát épp ez az! Halott. Hidd el, sehol nem attól kell félni ami halott!
Zavarodottságom kiült arcomra. Nem értettem mire utal mentorom de talán jobb is volt nem firtatni. Az idő szorított és mindketten tudtuk. Percek múlva már egymásutánba sort alkotva indultunk meg a sziget belseje felé.
Nem volt baráti a környezet. Csupa szikla, a legtöbbje éles és veszélyes. A talaj a part mentén vizes volt de távolabb érve inkább már síkosnak mondható. Azt hittük ez jobb lesz, de nem... olyan nyálkás réteg vonta be (feltehetően a ködpárától), aminek következtében csak lassan tudtunk haladni. Nem volt kedvünk a bokánkat vagy a nyakunkat szegni. Ujjaim ráfonódtak a pálcámra, noha az ezzel való hadonászás nem segített az egyensúlyom megtartásában. Mégis jobbnak láttam ha a kezem ügyében van. Hiába halottnak tűnik a hely.. sosem lehet tudni.
Joe ment elől, egyik kezében a pálcája minek a végén egy lumos pislákolt, a másikban az iránytű mely mutatta az utat. Néma csendben tettünk meg félórányi utat. Semmi nyoma nem volt életnek, vagy egyéb veszélynek. Már kezdtem azt hinni az egész mese a Bermudáról ostoba gyerekmese, mikor... halk dörrenés rázta meg a talajt. Mintha csak a föld remegett volna meg. Annyira ugyan nem volt ijesztő mégis mindannyian megtorpantunk.
- Joeee?
Hangomban a visszafojtott kétség vájkált. Vajon jó irányba jövünk? Mi a frász volt mégis ez? Talán Rowle próbálkozik valami mocskos átokkal hogy hátráltasson minket? Vagy esetleg mégis csak korai volt leírni a háromszöget és annak rejtélyét?
- Tovább! Erre! Erre kell mennünk!
A parancs egyértelmű volt. Az irány meg adott. A vezetőnk pedig indult is előre. Én követtem, lépteim az ő nyomait érték. Jobbnak láttam csakis oda lépni ahova ő. Így enyhe sokként ért az újabb remegés, ami már közvetlen alattunk rengette meg a talajt. A lábam az egyik nyákos kőről félig le is csúszott de szerencsére még idejében tudtam korrigálni magam, mielőtt elvágódtam volna.
- Jooooooeee?
Hangomban most már türelmetlenség csengett. Vártam valami megoldást vagy legalább valami kibaszott magyarázatot az egészre. Vagy legalább ötletet vagy tanácsot hogy mi a fészkes bús picsát is csináljuk. De elég volt felpillantanom az előttem álló arcába, tudtam, ő maga is tanácstalan.
- Siessünk!
Jó ötlet... dörmögtem magam elé s már emeltem is volna a lábam, mikor mögülem újabb mély remegéshullám rázta meg a környéket hogy ezt követően hangos sikoly hangozzon fel. Ösztönösen abba az irányba kaptam a fejem, ahonnan a forrást kellett volna felfedeznem, de nem láttam a tulajdonosát. Xavier ugyanis beleveszett egy hirtelen másfél méter szélesre szétnyíló szakadékba.
Íriszeim kitágultak, a levegő bennem rekedt. Nem akartam elhinni hogy egy ember így végezze... az orrom előtt, hogy még csak segíteni sem tudtam rajta. És a repedésrendszer nem állt meg itt. Szép lassan, centiről centire megindult előre. Aztán hirtelenjében gyorsabb tempóra váltott hogy óriási kőtömbök szakadjanak le, túl közel a minket stabilan tartó talaj alól.
- Futás! - üvöltötte el magát White és az ő hangja hozott vissza a valóságba. Tudtam hogy rohannunk kell, ha túl akarjuk ezt élni. A sziget, akár a Bermuda maga, élt. Hiába halottnak tűnt, változott.
- Bassza meg...! - morogtam magamban miközben Joe után iramodtam. Csak remélni mertem hogy Arnold követ minket és nem vesztjük el őt is. Mögöttünk és alattunk egy re több pattogó, repedésszerű hang törte meg a csöndet. A morajok fokozódtak s kezdtek egyenletessé válni.
- Joe, baszki, ez összeomlik! Hallod? Joeee! - hangom két lihegés közt harsant fel utalva a nyilvánvalóra.
- Tudom, tudom! De az irány...
- Kurvára leszarom az irányt! Meg akarsz halni?
A düh felparázslott bennem. Az adrenalin ott lüktetett a testemben, elborítva minden józan ítélőképességem. Ha higgadt állapotba ültem volna érvelhetnék azzal, hogy egy ember halála a küldetés sikeréért nem is olyan nagy áldozat. Az idő, energiaforrás és kutatás összessége mind-mind megtérülne... hát logikusan ezt választanám. De érzelmileg túlfűtött állapotban a helyzet egész másképp festett.
- Taiden, ne! Ne most! Az irá...Baszdmeg!
White száját ritkán hagyta el cifra káromkodás és ez nála már annak számított.
- Mi...miaz?
Az oldalamba szúrt a levegő, mégis megtorpantam és épphogy nem futottam bele Joe-ba hátulról aki szintén váratlan hirtelenséggel fékezett be előttem.
- Vissza! A hajóra!
- Hogy mi a....?
Időm se volt végigmondani a kérdést, mert mögöttem egy óriási kőtömb csapódott földbe. Ha ez rám esett volna akkor most összezúzott koponyával feküdhetnék. Egyetlen hangos nyelésre telt csak majd újra felvettem a futás ritmusát. Mögöttünk a hangok semmi jót nem sejtettek. Annyit tudtam hogy közel vannak, nagyon közel és nem elég gyors a tempó. Rettegéssel töltött el, hogy beleveszek Xavierhez hasonlóan a feneketlen mélységbe. Mikor a part fekete törmelékdarabkái recsegtek talpam alatt sem fordultam meg. Nem gondolkodtunk sokat, pillanatokon belül egy erős lökéssel beküldtük a vízbe a csónakot és bepattantunk mi is. Jó pár evezőcsapás után remegő kézzel pillantottam csak a sziget irányába. Az óriási hasadék akkorára tágult ki mint egy éhes száj, ami mintha csak elnyelni készülne a szigetet...
- Hihetetlen...
A barátom suttogása meglepett.
- Ez szó szerint... meghal...
Meghal? Hogy halhat egy sziget meg? Nem értettem, de már nem is akartam. Csak el akartam tűnni innen mihamarabb. Óráknak tűnt mire elértük a Hope-ot pedig csak percek kérdése volt.
- Horgonyt fel, irány észak!
- White, biztos hogy... - épphogy utolértem őt kormányhoz vezető lépcső aljában. Kezem a korlátra téve állítottam meg. Megvártam míg rám tekint végre istenigazából.
- El kell tűnnünk innen. Mihamarabb. De nem adjuk fel a keresést. Itt volt, ezen a szigeten. Ha nem épp most pusztul meg ez a tetves rohadék ez lehetett volna a sírja... de él. Hidd el, tudom! Most pedig engedj a dolgomra, fiú!
Úgy lökte el a kezemet, mintha egy ostoba útban lévő gallyat hajított volna félre. Én pedig nem ellenkeztem. Hagytam hogy menjen a dolgára, ossza a parancsokat, főnök legyen. Némán álltam ki a hajó korlátjához hogy végignézzem egy sziget fájdalmas haláltusáját. Elárulom, csöppet sem volt szép látvány. Pláne úgy nem hogy jól tudtam, lehetett volna akár az én sírom is s talán csak a jó szerencsének köszönhetem, hogy egyben maradtam. Csakis annak.

Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 03. 25. - 11:42:05 »
+4

 

..lost our Hope..  




Sosem hittem hogy ilyet látok valaha. A fekete kősziget tartotta még magát jó tíz percig. Eddigre a horgonyt serényen bevonták a matrózok és a vitorlákat kibontva irányt váltottunk. A szél erőteljesen repített, messze el a partokról. A manőverezés így jóval nehezebben ment de kisebbfajta csoda folytán sikerült a nyílt vízre kiverekednünk magunkat.
Hasztalannak éreztem magam. Nem voltam tengerész de még csak vérbeli matróz sem. Igaz, mióta úton voltunk sokat tanultam, de vajmi keveset konyítottam a valódi tengerléthez. Köröttem az emberek rohangáltak mint a mérgezett patkányok kik a haláltusájukat élik meg. Nem értettem mire fel ez az egész, úgy hittem túlgondolják és túlaggódják. Csak mikor a sziget egy mély dörrenés közepette totálisan összeomlott saját magába, apró kicsi törmelékdarabok millióira hullva értettem meg, miért őrült meg mindenki, aki csak élt s mozgott ezen a hajón. Ahogy a millió szikladarab egyszerre csapódott a vízbe a tömegük kiszorítva a helyet mozgást indítottak el. Olyasfélét ami egy óriási árhullámként jelentkezett s ez egyenesen felénk tartott.
- Ó Merlin szentséges szakálla!
Nyögésem belevegyült a felharsanó kiabálásba de elfojtotta az emberek szavát a felcsattanó dörgés. Az égen villám cikázott végig, vad, fényes, kegyetlennek ható. Mintha csak a természet megharagudott volna, amiért lábunkat tettük a szárazföldre s olybá tűnt gíy akarja megbosszulni cselekedetünket.
Az ég a szürkéből sötétbe váltott át, szinte átmenet nélkül. A hajó a feltámadó szélben szinte repült. Arcomat vízpermet terítette be újra meg újra, ahogy a feltornyosuló hullámok taraját megmászta a Hope hogy aztán a másik oldalán lecsusszanjon.
- A köteleket! Erősítsétek meg a köteleket!
Nem tudom ki mondta, honnan jött az utasítás de tudtam, ki kell vennem a részem a munkából. A viharok sosem örömteljesek, de szükséges rosszak, és túl kell élni. Valahogy mindig túl kell élni.
A legközelebbi árboc felé indultam, mikor egy óriási hullám felcsapott a fedélzetre végigsöpörve rajta. Lábam alól kiszökött a talaj és hirtelenségben elkövettem azt a majdhogynem végzetes hibát hogy felkiáltottam. Orromon torkomon végigszántott a sós tengervíz, elzárva a levegő útját. Tizedmásodpercek töredéke volt mindez, én mégis hosszú pillanatoknak éltem meg. Prüszkölve, köhögve küzdöttem a levegőért miközben kezemmel a korlátot ragadtam meg görcsösen. Kellett egy pillanat mire rádöbbentem, csak a szerencse hozta hogy nem söpört magával a víz be, a mély óceánba. A hajó farába voltam s innen a tatból nézve az árhullám vészesen közel került.
- Baszki, baszki, baszki!
Hörgésem elnyomta egy újabb fényesen leívelő villámlást követő kőkemény, velőt rázó dörgés. Az egész belsőm megrázkódott, tekintetemmel pedig körbenéztem a hajó fedélzetén. Tőlem másfél méterre egy csomó kötél hevert. Nem teketóriáztam, megragadtam, magam köré tekertem. Erős csomóval biztosítottam, majd a legközelebbi stabilnak hitt ponthoz rögzítettem magam. Ezt követően újabb hullám érkezett, beterítve újra a Hope legénységét. Volt aki nem volt olyan fürge mint én, és alakját elnyelték a habok. Láttam a testét, mint egy szerencsétlenül járt marionettbábut a természet erejével szemben küzdeni, de hasztalan.
Kipislogtam a szememből a vizet s vele együtt a borzasztó látképet. Agyamat az árboc megmászására kalibráltam. Le kellett rögzíteni az egyik elszabadult vitorlakötelet, mely rendszeresen ledobta a hajót a sodorvonalról a veszélyes tajtékzónába. Ha oldalra borul akkor a jó isten se segít rajtunk. Izmaim feszülten álltak görcsbe mire sikerült a vízszintes deszkára felkapaszkodnom hogy ott átvesszem a lábam s felüljek. A hajó épp ekkor döntött úgy hogy az egyik óriási hullám hátán leszánkázva leérkezni kíván a hullámvölgybe. A felgyorsuló sebességtől még több víz került arcomba, eltakarva mindent magam előtt. Annyi erőm volt hogy megkapaszkodjak az árbocrúdba. Nem akartam volna kínkeservvel újra megmászni ha nem feltétlen muszáj. A Hope vészesen kibillent de még bőszen tartotta magát.
- Segítsetek irányba tartani!
Valahol lentről hallottam Joe parancsát. Bíztam benne, tudtam hogy ha valaki képes meglépni az árhullám és a vihar elől, az csakis ő lehet. Az arcomon csattanó megtépázott vitorlafoszlány kötelét lendületből kaptam el és szorítottam magamhoz hogy aztán aprólékos munkával rögzítsem. Alapos munkát kellett végeznem mert ezekben a felszabaduló vad erőkben hamar semmissé válik ittlétem ha nem teszem azt határozottan. Mikor kész volt, a Hope már egy újabb tajtékfodor teteje felé araszolt fel. A kék víztömeg az arcomba ásított és tudtam... ezt már nem tudja abszolválni a hajó.
- Túl nagy! Joe...!
Hangom beleveszett az újabb dörgésbe. A vihar nem csitult, sőt egyre csak fokozódott.
- Zátony! Zátony mellettünk! Vigyázz!
S mintha csak ez lett volna a végszó. A hajó teste erőteljesen megremegett kibillenve. Az erős lökéstől a fogaim összekoccantak és időm már nem volt megkapaszkodni. Úgy jártam mint előttem többek is, egyszerű bábuként kiszolgáltatottá váltam az erőhatásoknak. Kemény ütést éreztem a vállamon és a combomon, ahogy leestem az árboc biztos védelméből. A kötél szerencsére a hajóhoz láncolt, de keményen értem földet a deszkapadlón. Hangos nyögéssel vettem tudomásul újdonsült helyzetemet, míg valaki fel nem rántott onnan. Nem tudom melyik matróz szánt meg és sietett a segítségemre de kótyagos fejjel néztem egy pillanatig, ahogy egy újabb sötét sziget kirajzolódó zátonytüskéi villannak fel a sötétségben.
Újabb lökés rázta meg a Hope-ot és esélyünk sem volt megállítani ezt. A hullámok immár oldalról kapták telibe a hajó testét, és játszottak vele mint egy ostoba kisgyermek a játékaival...
- Joe... Joe...
Hangom halk nyögés volt, ahogy elindultam barátom felé, aki ugyan még próbált valamit tenni, menteni a menthetőt de már talán ő is tudta, eredménytelen minden. A hajó léket kaphatott, egyre mélyebbre süllyedt a hullámokban, egyre kevésbé volt kormányozható és egyre inkább a hullámok rabságába került.
Negyed út választhatott el tőle, kezem már kinyújtottam mikor felhangzott a kiáltás.
- Archeron, vigyázz!
Oldalra pillantottam és a fekete gőzerővel felém suhanó kőszikla, mely sötéten meredt az égbe, ledermesztett. Két másodpercem volt hogy futni kezdjek, hogy aztán ott ahol az előbb álltam átszakítsa a fekete hajó korlátját és felhasítsa a padlódeszka darabjait az ütközés ereje. Újból a padlón hevertem immár odébb kitágult pupillákkal bámulva azt, ahol egykor még a hajótest foglalt helyet most pedig a nagy büdös semmi tátongott.
- Hajót elhagyni! Hajót elhagyni!
A kapitány parancsa egyértelmű volt. Még a legutolsó idiótának is. Az emberek a vízbe ugráltak én pedig még mindig  a durván megmunkált fekete deszkalapon hevertem. A hajó most eltávolodott a szirttől ahogy a víz visszahúzódott, pár perc sosem gondolt nyugalmat adva, hogy aztán új lendületet véve, vészesen gyors sebességgel közelítse meg azt ismét.
- Taiden! Tűnés innen!
Joe White ordítása ébresztett rá arra, hogy a valóban mennem kell. Ez a hajó pillanatokon belül elsüllyed. Nem volt többé kérdés. Kezem remegve de gyorsan oldotta le a hajóhoz bilincselő kötelet derekamról, hogy aztán rohanhassak a szabadság felé.
Nem volt semmi tervem. Nem volt semmi ötletem sem. Egyet tudtam mindössze, nem maradhatok a hajón, mert a roncsok alá szorulva biztos végem lesz. Mozgósítottam minden megmaradt energiámat, hogy aztán a hajó pereméről, onnan, ahonnan már rég eltűnt a korlát, ugorjak. Ugorjak, egyenesen a végtelen, tajtékzó tengerbe. A felcikázó villám bevilágította közben egyetlen pillanatra a vad hullámokkal tarkított végtelennek tűnő vizet. A levegő végigfütyült köröttem, a szél pedig kegyetlenül karmolta arcom. Mindez persze nem számított, mert én már a becsapódásra készültem. Nem tudtam mikor látok bárkit viszont. Nem tudtam mi történt a társaimmal vagy hogy velem mi fog. Hangos csattanással érkeztem a vízbe és merültem el mély levegővel tüdőmben. Olyan érzés volt mintha betonnal találkoznál egy seprűről leesve. Elárulom, kegyetlen szar érzés. Mázlimra volt még annyi lélekjelenlétem hogy úszni kezdjek és irányt törjek felfelé a víz óriás tömege alól. Hosszú pillanatok voltak ezek, lélekörlőek, és hangosan hörögve nyeltem az oxigént a vízcseppekkel együtt mikor felértem. Aztán már én magam is olyan kiszolgáltatottá váltam, mint a hajó. Hánykolódva sodródtam neki-nekicsapódva a szikláknak, amikbe képtelen voltam megkapaszkodni. Mielőtt végleg elvesztettem volna az eszméletem, még láttam, ahogy a Hope teljességgel végleg behódol a víz akaratának s megadja magát, hogy oldalára fordulva vízbe fúljon. Így vesztettük el a hajónkat és vele együtt minden reményünket is.
Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 03. 28. - 18:02:48 »
+4

 

..welcome to the island..  




Düdümmm. Düdümm. Düdüm...
A lüktetés halk volt, de egyenletes. Azt hittem előbb-utóbb megszűnik de olybá tűnt, erősödik.
Düdümmm. Düdümm. Düdüm...
Árasztott egyfajta nyugalmat magából. A ritmus ismétlődött újra meg újra. Nem tudtam behatárolni merről is jöhet, mihez lehet köze. Aztán lassanként még élesebbé vált, még erősebbé. Ekkor kezdett a fülem csengeni. Olyan fémes éles sípoló hangon, ami semmi jót nem sejtetett. Próbáltam volna oda kapni, hátha fizikálisan orvosolni tudom a problémát de mintha ólomsúlyúak lettek volna kezeim.
Düdümmm. Düdümm. Düdüm...
Halk hörgésszerű hang szakadt fel belőlem. Éreztem ahogy a fogam alatt a homok ropog. Apró szemcsécskék mégis zavaróak. Ki akartam köpni őket, de még erre sem éreztem erőt. Lassan nyitottam ki a szemem, pilláim nehézkesen emelkedtek meg. Szemhéjamra is ezer tonnás súly ült rá. Tekintetem homályosan próbálta a világos foltokat beazonosítani, nem sok sikerrel.
Düdümmm. Düdümm. Düdüm. Düdüm, düdümmm, düdümmmm...
A hang tisztulni látszott. S mintha kissé fel is gyorsult volna. A nyakam kínkeservvel emeltem meg s köptem egyet. A nyál félig végigcsurgott arcomon de annyira esetlennek éreztem magam hogy hagytam a fenébe. Inkább csak nyögve húztam testem mellé közvetlen a kezem hogy lökjek végül egyet magamon. Így a hasamról a hátamra gürdöltem. A nap élesen vakított el. A kezem a szemem elé kellett kapnom hirtelenjében. Hunyorogva sandítottam fel s igyekeztem az eget kifürkészni. Úgy gondoltam ha a felhők alakját ki tudom venni talán nagy baj nem lehet. Fogalmam sincs mennyi idő telt így el. Percek? Órák? Talán mindegy is.
Nem tudom mikor hasított belém a felismerés, hogy az egyenletes püfölés, a ritmus az maga a szívem volt. Túléltem.
Túléltem... túléltem!
Ekkor öntötték el a szememet a könnyek. Mindig is az érzelmesebb fajta gyerek voltam. Anyám betudta annak hogy a metamorfmágia csakis ezt hozhatja ki az emberből. Szerinte különleges voltam, egyedi, és az hogy a lelkem is ennyire speciális nem lehet véletlen. Én sosem tudtam az igazat. Nem is érdekelt túlzottan. Ő elfogadott nekem pedig jó volt így. Nem kellett sosem keresnem a miértjét mert nem volt szükségem rá. Most hogy a könnyem csípte a tekintetem, éreztem, valóban élek. Hihetetlenül jó és rossz volt egyben. Nem mintha meg akartam volna halni, vagy úgy amúgy bármikor is a közeljövőbe ezt terveztem volna, de ezzel a ténnyel, hogy élek, jött a fekete leves. Példának okáért az oldalamba hasító kegyetlen fájdalom. Valószínű elájultam mikor a hullámok partra sodortak s elintéztek jó pár találkát nekem a zátonyszirtekkel. Aztán a számba keveredő vér íze sem volt biztató. A tengervíz mellett a sós ízvilág egyértelműen vassal keveredve a véré volt. Az sem volt kétséges hogy a sajátom. A kérdés már csak az volt hol sérültem meg és mennyire. Feltételezni merészeltem, nem halálos még nem, mert ha az lenne akkor már nem hallanám az egyenletes verdesését a szívemnek.
Nem tudtam örülnöm kellene-e mindennek vagy sajnálkoznom. A fájdalom végül is nem rossz dolog, nem feltétlen ördögtől való. Tudatja hogy élsz, ha túléled erősebbé tesz. Megedz. Most mégis inkább azt kívántam, bár meghaltam volna inkább. A nevetséges az hogy később, így utólag visszagondolva számtalan sokkalta rosszabb körülmény volt mikor kívánhattam volna mindezt mégsem tettem.
Az első komolyabb szenvedéseim közé tartozott ez az időszak. Csak azt kívántam, legyen vége valahogy akár így akár úgy. Nem érdekelt.
Mondanom sem kell, Joe sietett a megmentésemre. Nem tudom mennyi idő múlva talált rám, azt sem hogy tulajdonképpen hogyan. Annyi bizonyos nagyfokú teljességgel hogy mellém csoszogott, letérdelt és csak a nevemet hallgattam.
Taiden, Taiden, Taiden
A szívem püfölése nem szűnt meg, de nem is gyorsult fel immár. Egyenletesen lüktetett hiába a homályos fekete folt felém hajolt. A kezem remegve sikerült felemelnem és kinyögnöm a nevét, remegő, kicserepesedett ajkakkal.
- Jj-joe...
Kedvem lett volna újra elhagyni magam, nem küzdeni a rám telepedő sötétséggel mégis a férfi hangja erőt öntött belém. Magam sem tudom hogy, de talán a víz is segített észhez térnem, ami a kulacsából a torkomba vándorolt. Selymes puhasággal csusszant végig, jólesően, mégis a mohóságom meggátolta a folytatást. A víz egy része lefolyt két oldalt az arcomon s egy kisebb köhögőgörcs rám is tört ahogy sikeresen félrenyeltem.
- Hééééka, lassan! - dörrentett rám a mentorom, aki megvárta hogy a hirtelen támadt fulldoklásomba felüljek és kiköhögjem magam.
- Nem akarok pazarolni, kölyök!
Hangja élces volt, és nem túl boldog. Én még mindig remegtem. Pislogásommal annyit elértem hogy kezdett kitisztulni előttem a látkép. Velem szemben az óceán kék vize ásított. A horizonton semmi érdemleges nem tűnt fel, csak a szél citált egy vagy két bárányfelhőt az ég egyik pontjáról a másikra. Tekintetem lassan járt körbe s megpillantottam az ég felé meredező zátonyokat. Míg a másik szigetnél volt egy kis öbölrész, melybe nehézkesen ugyan de be lehetett navigálni, itt abszolúte semmi sansz nem volt erre. A vízben millióegy uszadék, törmelék és mindenféle egyéb akadt fenn. Jobbra fordítottam a tekintetem, ahol egy hajó kibillent és megfeneklett alakját véltem felfedezni.
Vajon hányan vesztek oda?
Tudtam már első pillantásra hogy ez a hajó nem a Hope. Barna volt, vaskos törzsű és félig mohás ott, ahol nem érte a hullámverés. A mi hajónk elsüllyedt. Ez holtbiztos, de... a kérdés ott motoszkált bennem.
- A hajó... - kezdtem de el is akadtam. Lepillantottam a tájról a kezemre, ami a fekete homokon pihent. Ujjaim koszosnak hatottak ahogy begörbítettem. Rettegtem megfordulni és szembe nézni a szigettel. Ha ez ugyanolyan mint a másik... hajó vagy csónak híján esélytelen megmenekülnünk.
- Odaveszett.
Barátom szomorkásan pillantott el a távolba. Félig feltérdelt de csak azért hogy lezuttyanjon mellém.
- A legénység is. Csak téged találtalak élve..
Nyeltem egyet. Hangosat. Ha csak engem talált élve, márpedig így fogalmazott, akkor ezek szerint a többieknek maximum a holttestét sodorta partra a hullám. A sok megtört emberi test... nem akartam tudni Joe mit művelt velük.
Csend telepedett ránk, amit a víz tört meg. A hullámok moraja normál esetben megnyugtatott, most mégis csak felszította az agyamban száguldozó gondolatokat.
- Mitévők leszünk most?
A kérdésem ott csüngött a levegőben. Feszült köztünk, szinte már kézzel tapinthatóan éreztem. Kegyetlen óráknak érzékeltem mire az idős auror sóhajtott. Az a fajta mély, szomorú volt, amikor egy tüzes, élettel teli gyerekkel nem bírsz és meg akarsz értetni vele valamit. Pedig én csak tudni akartam mi a terv, már ha van egyáltalán. Kipuhatolni mire is számítsak. Semmi de semmi többet.
- Most? Nos hát... nem változott semmi.
Ösztönösen kerekednek el a szemeim és emelem fel égkék íriszeimet társamra. Nem változott semmi? Valóban? Szerintem meg kibaszottul megváltozott minden! Elsüllyedt a tetves hajónk. Fogalmunk sincs hogy jutunk haza. Fogalmunk sincs hol lehet Rowle és fogalmunk sincs hogy bánjunk el vele. Könyörgöm, még azt sem tudjuk hol vagyunk? Mi van ha a fejünkre omlik ez az egész szar sziget épp úgy, mint az előző?
- A küldetésünk ugyanaz. Mindössze a körülmények alakultak át.
- Ez most komoly? Joe, épp hogy túléltük! És te azt mondod minden rendben van? És ha ez a sziget is elsüllyed? Mi a szart csinálunk akkor? De komolyan?
Kezem oldalamra szorítottam, annyira sajgott. Éreztem hogy feszül és húz. Biztosan súlyos zúzódás, de nem épp halálos, mindössze kurva kellemetlen.
- Hátranéztél már Archeron? Ez a sziget nem fog elsüllyedni...
A szavai hatására kénytelen voltam elképedni majd lassan megfordulni. A látvány, mely elém tárul elkápráztatott. A part ugyan koromfekete volt de mögöttem csipkés éles sziklák emelkedtek a magasba, melyek burjánzóan zöldek voltak. Az egész sziget ilyen volt.
- Ez él... úgy ahogy megjósoltad. Azt hiszem, mindegyik ilyen. Ez még fiatal. A másik... az kopár volt. A végső haláltusájára értünk oda nagyon úgy tűnik...
- Lenyűgöző...
Suttogva ejtettem ki a szavakat, mintha félő volna hogy csak egy káprázat s a túl hangos szóra eltűnik. Éreztem, ahogy hite az arcomat fürkészi majd ő is követi a tekintetem és az erdő fáit figyeli.
- Az. Valóban az. És valószínű veszélyes. De Rowle itt van.
Elképedtem a magabiztosságon. Hogy lehet abban biztos hogy a sötét varázsló hajója nem adta ugyanúgy be a kulcsot mint a miénk?
- Találtam egy holttestet, aki nem a mi matrózaink sorát gazdagította. És.. - halk kattanás vonta magára a figyelmem. Pillantásom lesiklott a férfi kezében megjelenő kis iránytűre. A piros nyíl szépen pörögni kezdett majd megállapodott észak felé, noha remegve néha meg-megingott mintha a célpont mozgása befolyásolná őt.
- Az iránytű nem mutatna tényleges irányt ha nem itt lenne. Csak körbe-karikába pörögne.
Vállat vont, mintha mindegy lenne, pedig tudtuk jól nem az. Talán tényleg van lehetőségünk hogy elkapjuk a gazfickót. Talán tényleg reményteljesen zárhatjuk a küldetést s még ha tárgyalásra nem is tudjuk visszacitálni megölhetjük itt, igazságot szolgáltatva mi magunk. Egy veszélyes bűnözővel kevesebb lenne a társadalomban, s ugyan mi valószínű itt ragadnánk egy időre de talán egyszer csak erre vetődik egy hajó ami megment...
- Nos Taiden... benne vagy egy kis hajtóvadászatban?
Joe hangja visszafojtott izgatottságtól csengett. A szívem pedig a kérdés hatására megdobbant. - Ha nem lennék benne akkor egyedül ücsörögnél itt...
Vágtam vissza és magamra erőltettem egy fájdalmas grimaszt. Az oldalamat szorítva talpra vergődtem, hogy aztán megvetve a lábam még egyszer körbepillantsak a szigeten, ahova érkeztem. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Egyszerre hordozta magában a jövőt és a végzetet. Hogy melyik jut ebből nekünk nem sejtettem, de bárhogy is, elfogadom a sorsom.
- Menjünk, intézzük el azt a szemétládát!
Barátom nevetése harsant fel s az én ajkaimra is felszökött a néma nevetés.
- Na ez a beszéd! Ezt már szeretem! Akkor mire várunk? Szedd össze a motyód és indulás!
Vágott hátba engem szelíd örömmel és vállára vetve a táskáját elindult az erdő felé, én pedig nem tettem mást, csak összekanalazva gyorsan a saját cuccom követtem őt.
Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 03. 31. - 12:46:35 »
+4

   

..proviehito in altum..  




Iránymutatónak ott volt a kopasz. Látványra nem mondtad volna meg hogy különleges darab. Túl ütött-kopott volt, túl ócskának hatott. S mégis, talán pont ebben volt minden bája. Igaz a szépség tényleges fogalmától messze állt, de volt benne egyfajta különlegesség. Nem tudom Joe honnan szerezte. Azt sem, hogy milyen speciális bűbájjal van megáldva. Fogalmam nem volt hogy ilyen varázstárgyak mennyire jól tudnak szuperálni szakavatott kezekben mint amilyen a mesteremé is. Mindössze számomra annyi volt teljesen bizonyos, hogy követnem kell a társamat. Igaz, az oldalam lüktetett, de a fejemen lévő seb már eltűnt. White segített egy jól irányzott pálcaintéssel. A tengerpart moraja mellett elhaladva a vérem ráalvadt a homlokomra, de többé már csak egy kis karcolás mutatta az ott szerzett sérülés egykori helyét.
Lépteim ruganyosak voltak ahogy a fájdalmat mindjobban megszoktam. Szinte már tompulni látszott a sajgás is, de meglehet ez csak a testem által termelt adrenalin miatt alakult ki. Minden esetre jobb volt hogy a combom nem hasogat, az oldalam pedig aprócska szúró nyilalássá szelídük, amit betudtam az egyenletlen levegővételnek. Az erdőbe bemerészkedni kockázatos volt, mégis kénytelenek voltunk meglépni. Nem tudtuk mi a célszerűbb, kikerülni vagy átmenni rajta, időt pedig nem szerettünk volna veszteni. Jobbnak láttuk maradni a toronyiránt egyenesen verziónak. Minden ijesztőnek ható tényező mellett is, a sziget maga lenyűgöző volt. Burjánzó s élettel teli. Zöld. Olyan zöld, amelyet addig még soha életemben nem láttam, pedig én wales-i gyerek vagyok. Megszoktam a végtelen zöld legelők látványát, a fű friss illatát, ez a hely azonban túltett az otthoni flórán. Nem tűnt semmi halálosan ártalmasnak mégis bölcsen igyekeztünk érintkezés nélkül haladni. A fákat kerülgetve az iránytűre bízva magunkat talán egy, másfél óra bolyongás után értünk ki a sűrűből.
Elakadt a lélegzetünk ahogy az égbe magasodó, zöldes sziklákon siklott végig a pillantásunk. A folyó vizének csobogó hangja jelezte hogy ez a sziget valóban nem készül még a haláltusájára. Ugyan ódzkodtunk bármit is használni innen, mégis az édesvíz gondolata csábító volt. White megtöltötte a kulacsainkat, mert fogalmunk sem volt hány órába vagy akár napba telik, mire utol tudjuk érni Philippet. Reméltem minél kevesebb. Nem akaródzott itt tartózkodnom tovább semmint az feltétlen muszáj lett volna. Engedélyeztünk magunknak a parton egy félórás szusszanásnyi időt. Arcomat a hűs víz megnyugtatta, ahogy átmostam hogy eltüntessem a magamra száradt vért. Most tűnt csak fel hogy szemem alatt nagy feketés-lila folt éktelenkedik. Olyannak tűnt, mintha valaki behúzott volna egy jobbost olyan bunkó mugli stílusban, de valószínű ez is csak újabb jele volt egy zátonyszéllel való találkozásomnak. Sóhajtva pillantottam körbe. Pillangók ezrei cikáztak köröttünk, és a fény melegen áradt körbe.
- Induljunk. Ne hagyjunk neki egérutat mert még feltalálja magát!
Felsandítottam barátomra. Arcát csak félig láttam a tűző naptól, így csak hunyorogva igyekeztem kivenni a vonásait. Bólintottam, mert valóban igaza volt. Jobb ha megyünk mert képes lenne az ember belepunnyadni a nyugalomba. A táskát újra a hátamra vetve indultam el újra, igaz még egyszer a hátam mögé pillantottam. Mögöttünk az erdő sötéten ásított, előttünk pedig az ismeretlen út hívogatóan várt. Egyetlen másodpercre akadt össze a tekintetünk, egy néma pillanatnyi kommunikáció zajlott köztünk. Aztán egy halk torokköszörüléssel megindultunk az ismeretlen, idegen, vadregényes világba a halálfaló után egy iránytű szeszélyeire bízva magunkat és a sorsunkat.

Fél napos gyalogtúra kisebb megállókkal beiktatva nem tűnik vészesen soknak, de ismeretlen terepen azért mégis embert próbáló. Voltaképp nem lett volna ez annyira izgalmas ha mi magunk és a bennünk motoszkáló félsz azzá nem teszi. Ha most kellett volna aludnia bármelyikünknek biztosan nem sikerült volna. Nem azért mert a fáradtság nem nehezedett ránk, mint valami fura láthatatlan lepel, hanem mert tudtuk, sokkalta többe kerül az egyszerű kis elbóbiskolás is. Egy halálfalóval szemben, akire jó pár gyilkosság ráfogható, egy ilyen alkalom könnyed célponttá avanzsál minket. A mulasztásunk súlyos árát pedig egyikünk sem akarta megfizetni.
Megtorpanásra késztetett a kicsike iránytű. Joe olyan hirtelen fékezett be hogy én nem kapcsolatam időben és hátulról bele is gyalogoltam. Mázlinkra szorította annyira a kis ereklyét hogy ne ejtse ki a kezéből. Kerek szemekkel figyeltem, ahogy az iránytű mutatója megpördül, mintha csak céltalanul keresné az utat, hogy aztán nyílegyenes irány mutasson.
- Itt lesz. Északkelet felé. De... - ahogy elakadt barna, átható tekintete tanácstalanul nézett körbe. -... mégis hol?
Elhúztam a szám. Nem tudtam mi a jobb vagy a rosszabb. Megtalálni Rowle-t vagy nem megtalálni Rowle-t? Idő kérdése és ez a sziget is produkálni fogja magát. A Bermuda históriája nem alaptalan, ez biztos. Szóval lassacskán eljutottam arra a pontra, hogy talán valóban jobb szembe nézni az ellenséggel.
Összeszűkülő íriszekkel próbáltam kutatni valami után, mely magam sem tudom mi lehetett. Bizonytalanul léptem az adott irányba pár lépést. Kezemben a pálca nyugalmat árasztott ugyanakkor mégsem akartam rögvest használni. A mágia ugyan mindennapjaink része, de itt fene se tudta mennyire működik jól.
- Talán....
Bizonytalanul torpantam meg. Vélhetően az iránytű nem vezetett félre. Épp csak az orrunk előtt van, amit keresünk s épp ezért nem látjuk. Pillantásom Joe-ra siklott, aki mellém szegődött majd ellépve tőlem tovább indult előre. Néma csendben követtem és pár száz méter múlva egy nagy, szürke, ormótlan szirtömb lábánál kötöttünk ki. Az aljában minden álcázás nélkül ott virított egy barlang. Egyértelmű volt hogy üldözöttünk ide vehette be magát a szabadulás reményében.
A levegő bennem rekedt, s visszafojtott másodpecek teltek el. Köröttünk csend honolt, s az auror kezében lévő kompasz nyila is egyértelmű utasításként szegeződött a barlang sötétbe burkolózó bejáratára.
- Nos hát akkor... előre. Menjünk az ismeretlenbe!
Néma bólintással egyeztem bele a nagy szavakba. A szívem vad kalapálásával a torkomban követtem a barátomat az ismeretlen barlangrendszer nyirkos, hideg világába, hogy pillanatok múlva már csak elenyésző emlékfoszlány legyen a napfény világa.

Bolyongásunk közepette a folyosó sötétjét mindössze a pálcáink végén pislákoló fénybogarak törték meg. Tempósan haladtunk, relatív halkan mégis kiegyensúlyozottan. A lélegzetem szakaszos, ritmikus üteme segített kordában tartani felgyorsulni vágyó szívem kalapálását. Már fél órája kutyagolhattunk, ösztöneinket egyetlen kis tárgy mágikus tulajdonságára bízva. Mindössze akkor torpantunk meg, mikor egy nagyobb, világos barlangszakaszhoz értünk. Meglepve pislogtam kettőt, mert a félhomályból felderengő óriásinak ható tér mellbe vágott. A márvány visszaverte a beszökő napsugarakat és csillogó fényben a porszemek élénk táncot jártak.
- Rowle! Te mocsok!
Meglepetten fordultam Joe felé, aki immár nem mellettem volt hanem rohant a barlang túlfelének irányába hogy máris egy stuport küldjön a szökevényre. Valóban Philip Rowle pillantott vissza s védte ki a híres auror támadását egy másik járat felé menekülve.
- White!  - köpte ki  nevet. Hangja határozottságából érződött, nem első alkalmas összetalálka az övék. - Hát mi történt veled? Ennyit a párbajozási illemtanodról!
Éreztem, ahogy megfagy a levegő. Tudtam hogy segítenem kellene, és ugyanakkor sejtettem hogy ha Jonathan White-on múlna, egyedül is elintézné ezt az embert.
- Te papolsz az illemről? Pont te? Nevetséges vagy!
Figyeltem Rowle-t, ahogy a szemöldöke felkúszik a homlokán. Nem sokat emelkedett meg, sőt, hamar vissza is tért eredeti helyére, de az az enyhe emelkedés is a cinizmust hordozta magában.
- Ha azt hiszed kimehetsz ebből a barlangból élve, akkor súlyos tévedésben élsz.
Léptem. Két lépés volt csak, baromira nem sok. Philip felemelkedő keze állított meg. A maradás jelét mutatta, láttam tenyere ívében a vonalakat, ujjai az égbe meredtek. Rám pillantott míg pálcája a barátomra szegeződött. Tudtam, rá sem pillantva is képes lenne kimondani bármelyik főbenjáró átkot. A tekintete beszédes volt, csaknem annyira mint Joe-é. Hideg, kék szemeiben tükröződött a céltudatosság, a vasakarat, mely tökéletes elegye egy pszichopata elmebetegnek. Mindössze az a kicsike csillanás, azt nem tudtam hova tenni.
- Ne! - a hangja megállásra késztetett. - Maradj ahol vagy, kölyök! Akkor nem lesz baj. Talán...
A jelző sértett. A vérem lázongani kezdett. Zubogva tört fel bennem egyre inkább az indulat. Nehezemre esett visszanyelni. A kételkedésre utaló kis szócskát már fel se fogtam.
- Csak én mehetek ki innen élve, Jonathan. És tudod jól miért! Realizáltad már hogy a Bermuda melyik részén vagyunk, hm?
A kérdés ott csüngött a levegőben. Zavartam pislogtam egyik idős férfiról a másikra.
- Tudom hogy tudod. - mosolyodott el ravaszkásan a varázsló. - Tudod, hogy csak én mehetek. Elmondtad a fiúnak is? A vesztetekbe rohantatok. Persze, nem számoltam én sem a viharral, nem terveztem pont itt kikötni... de ha már ilyen szerencsésen alakult hogy mindketten túléltétek, legalább van esélyem túlélni nektek köszönhetően...
A vigyor az arcán a sunyiból átváltott undorítóba. Nem értettem a felét sem annak, amit magyarázott. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy valamiről -ráadásul valami jelentősről - rohadtul lemaradtam.
- Joe? Mi folyik itt? Miről beszél?
Hangomban a kétkedés vegyült. Nem akartam hinni ennek a fickónak. Egy módszeres hazudozó, aki provokál és bármilyen eszközt bevet célja eléréséhez. Alapvetően sosem adtam volna egyetlen szavára. Csakhogy az, hogy a barátom nem vágott a kérdésemre egyértelmű és megnyugtató választ igazolta a turpisságot. Hogy valamit tényleg elhallgattak előlem... És hogy ettől jobbára kurvára meg is szívtam.
- Kurvaélet! - csattant fel a szitkozódás. Pillantásom ösztönösen White arcára vándorolt. - Minden szigetnek megvan a maga sajátossága. Nevezzük fortélynak. Van egy babona, hogy az egyik, a legveszélyesebbek közül való, csakis úgy engedi el azt, aki ide kerül hogy két életet ad egyért cserébe. Philip hajója hamarabb süllyedt el, hamarabb is ért partot élve. Te meg én utána kerültünk ide, így... ő szabad.
A lemondó szomorkás kicsengést nem tudtam elereszteni a fülem mellett.
Szabad. Szabad. Szabad.
A szó ott visszhangzott bennem. Bassza meg! Hogy lehet hogy ő, pont ő, széllel futhat versenyt? Milyen igazságtalan, beteges őrület ez?
- De ez még nem jelenti azt hogy nem próbálhatlak meg megölni!
Mire észbe kaptam Joe pálcájából újabb átok röppent a terem másik végébe. Rowle ezt nemcsak hogy kivédte, de mintha át is alakította volna az energiát egy saját varázslatba.
Tizedmásodpercek alatt történt az egész. Fel sem fogtam valójában mit látok. Lassított felvételként elevenedett meg a szememben a szikrázó fénycsóva, mely a barlang falán is körbeizzot hogy végül Joe mellkasát találva el kihunyjon. A barátom halkan nyögött fel és zuhant össze mint egy rongybábu.
A következő pillanatban már felette voltam, arcára simult a kezem, hangom a nevén szólongatta. Ő bágyadtan nézett fel rám, én pedig fellélegeztem. Nem halt meg. Még nem.
A düh elemi erővel söpört rajtam végig. Nem foglalkoztam azzal hogy mi helyes vagy mi nem. Nem érdekelt hogy tilos vagy veszélyes. Hangosan üvöltöttem el magam.
- Crucio!
Csakhogy pechemre hiába szaladtam irányába, Rowle könnyű szerrel kihajolt a felé reppenő átkom elől.
- Nem akarlak bántani te ostoba kölyök! - üvöltésére bezengett a barlang. Hangja visszhangozva halt el. Megtorpanva, a mozdulatba belemerevedve bámultam rá, villámokat szóró haragvó tekintettel.
- Forrófejű vagy, sokra viheted még. Nem, nem öllek meg... majd megteszi helyettem a sziget ha akarja. Vagy te magad...
Vállat vont, mintha neki mindegy lenne. Hüvelykujja a pálcán simított végig, mintha csak egy nőt babusgatna.
- De mivel te túl lojális vagy ehhez a piócához...- fejével a földön fekvő Joe felé intett, mit én balga módon lekövettem -...így nem tehetek mást...
Mire észbe kaptam, már egy béklyót kaptam a kezemre-lábamra. A pálcám kihullott a kezemből. Hangosan koppant a kemény padlón s én magam is ólmos zsákként kötöttem ki a gravitációnak köszönhetően.
Üvölteni támadt kedvem a helyzetfelismerés után. Én bamba gyökér! S Philip Rowle ezt a percet választotta, hogy felém hajolva szemembe nézzen.
- Hallottam rólad, Taiden Archeron. Azt kell mondjam, azt hittem jobb vagy... de sebaj, a fiatalságod és a forrófejűséged majd idővel elmúlik. Addig is, kell egy biztosíték.
Izgatottan nyalta meg körbe kiszáradt száját. A tekintete összeszűkült és sunyi ravasz vénember hatását keltette. A félelem eluralkodott bennem. Igyekeztem, hogy testemen ne legyen úrrá a pánik, de így is szabadulni próbáltam ösztönösen. Lában izgett-mozgott, kezem szintén, de eredménytelenül. Ujjaim ki és behajoltak, próbálva fogást találni az elvarázsolt köteleken, azonban csak a levegőt markolásztam újra meg újra meg újra.
- Sajnálom, de ez valószínűleg fájni fog...
Nem jó élmény farkasszemet nézni egyetlen varázspálcával sem. Semmikor. Azonban abban ki kell egyeznünk hogy abban az esetben a legszarabb, mikor lekötözve, kiszolgáltatva ott fekszel. Lehunytam a szemem, mert nem akartam ezt a mocskos fekete mágust látni az utolsó másodperceimben. Inkább idéztem volna fel anyám arcát, vagy az unokatestvéremét, Melanie-ét, de nem ment. A fejem üres volt, olyan üres mint a folyosó ahol végigjöttünk Joeval. A barátom halk hörgései jelezték hogy tőle nem sok segítségre számíthatok.
Wales jutott eszembe, a zöld rétek, az eső illata. Anglia. Az otthon.
Már bántam hogy eljöttem. Már bántam hogy itt vagyok. Hazavágytam. És hamarosan ott is leszek, lélekben biztosan, ha testben itt is rohadok...
Philip hangja halk motyogás volt. Vártam a zöld villanást, ami az egyértelmű véget jelentette volna, de csak a ruhám anyagának szakadását hallottam s hirtelen felszikrázó, fehér fény töltötte meg a lehunyt tekintetem.
Éles, égető fájdalom indult el a jobb vállamtól befele, a mellkasom irányába.
Üvöltöttem.
Soha nem viseltem jól a sérüléseket, de ez... így érezhették a marhák magukat kiket megbillogoznak. Lihegésem szaggatott hangszíne két ordítás közt azt sugallta, még nem ájultam el. Pedig talán jobb lett volna. A fájdalom bekúszott minden egyes porcikámban. Igyekeztem küzdeni, ellenkezni, de semmit nem tehettem.
- Proviehito in altum...
A szavakat alig értettem, pedig visszaverődtek a barlang mennyezetéről és bennem kísértettek tovább. Nem tudtam mit jelentenek, de nem is érdekelt. Jobban lefoglalt hogy két keserves köhögéses hörgés közt oxigént préseljek le a tüdőmbe. Könnyeim kétoldalt végigcsurogtak. Elvesztettem az időérzékem. Fogalmam sem volt hogy két tizedmásodperce, két teljes perce vagy két órája tart-e a szűnni nem akaró fájdalom. Azt viszont hallottam, ahogy Rowle elindul a folyosó irányába hogy eltűnjön innen, sorsunkra hagyva minket. Még egy percre visszanézett, talán szánakozva. Két vonagló emberi roncs, ennyit hagyott hátra a szigetnek. Fogságba estünk, tisztában voltam vele.
Ahogy elhalt nem túl sietős lépteinek hangja kezemről a kötelek leoldódtak. Szabaddá váltam, mégis megkötözött rabnak éreztem magam ugyanúgy. Hörögve, jajgatva feküdtem, remegő kézzel közelítve a seb felé. Ahogy hozzáértem belenyilallt a fájdalom és felüvöltöttem. Fejem visszabicsaklott a padlóra és a mennyezetet bámultam. Piszkosszürke volt, árnyalatinak ezrei tarkították. Felemeltem a fejem, de fekve maradtam. Pólóm darabkái félig leszakadva öleltek körbe, mellkasom felső peremén pedig szűnni nem akaróan, parázsló vérvörösen izzottak a betűk. Épp azok, amiket Rowle hagyott rám...
Proviehito in altum... avagy, előre az ismeretlenbe.
Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 04. 15. - 14:31:36 »
+2

   

..pain show us the reality..  


  

A fájdalom hullámokban járta át a testem. El elvesztettem újra meg újra az eszméletem. Hangos sóhajtással szakadt fel belőlem a fájdalom és velem szinkronban hallottam ahogy Joe is szenved. Össze kellett szednem magam. Tudtam hogy szüksége van rám. Kettőnk közül én voltam a fiatalabb, az energikusabb, a kitartóbb... mégsem éreztem erőt magamban. A heg úgy mart, úgy égetett hogy könnyeim patakokban folytak arcomon. A percek lassan vándoroltak tova, mire elértem saját erőm határát. Kínkeserves nyögések közepette fordultam hasra, hogy aztán megfeszítve karomat kinyomjam magam térdelő pozícióba. Karjaim megremegtek saját súlyomtól, melyet ötször többnek éreztem mint valójában. Igyekeztem mindjobban kipislogni a tekintetem, de minduntalan újra elfutotta a könny, így egy idő után felhagytam a próbálkozással.
- Joe....
Nyögtem félig kétségbeesve, ahogy tántorogva talpra vergődtem. Inogva kerestem valami kapaszkodót vagy mankót de semmi nem akadt a közelembe. Féltem, hogy ha elesek újra, akkor semmi erőm nem lesz ismét felállni. Barátom hörgése mutatta az utat és vakon araszoltam mellé. Finoman belérúgtam a csoszogásom közben, és a következő pillanatban halk puffanással térdeltem le mellé.
- Joe... élsz?
Hangom rekedtségét még magam is éreztem. A fájdalom újra meg újra belenyilallt a sebembe. A lüktetés őrült tempóban vágtázott bennem. Igyekszem nem figyelni rá, hanem a társamra koncentrálni, de alig ment.
- Ééén... ne...fr.....ááágjjjjj
Artikulátlan hörgése egyértelművé tette, hogy ugyan valamennyire magánál van, de az végképp nem túlzottan használható. Ez nem segített sokat. Kézfejemmel megtöröltem könnyáztatta szemeimet és egy pillanatig csak a levegővételeimre figyeltem. Elcsitítottam a vadul doboló szívemet és leküzdöttem a nyüszíthetnékemet. Joe sápadt arca úszott be a látóterembe, ahogy az oldalán feküdt. Arcát újra meg újra elöntötték a grimaszok, mik a fájdalom jelei voltak.
- Ki kell mennünk innen. Rowle meglépett...
Hangom elcsuklott, mert a fejemmel az üreg felé pillantottam. Arra távozott az a gyáva féreg, de mi már nem tudunk utána menni még ha akarnánk sem. Hogy miért? Mert egy méter múlva már kemény sziklafalba ütköznénk.
White üvöltése vonta újra magára a figyelmem. Tudtam hogy biztonságos menedék kell. Igaz Philip innen távozott, mégis új ítéltem meg, jobb ha elmegyünk, ráadásul mihamarabb. Persze a nyílt terep sem tudtam mit hoz. Feltételezem semmi jót. Ez a flóra él, és a benne élők nyugalmát mi abszolút megbolygattuk. Nem kétséges hogy megérezték a varázslatokat. A Bermudák egyedi mágiarendszerrel vannak ellátva, érzékenyek, akár egy hisztis nő, így hát holtbiztos hogy nem lesz egyszerű az itt maradásunk.
Nyögve, kínkeservvel rángattam fel a földről Joe-t és átvetettem karját a nyakamon, hogy valamennyire stabilan tudjam tartani. Araszolva, minden négyzetcentimétert megkínlódva jutottunk ki a szabadba, és mély hörgések között hagytam hogy a nap elvakítson.
A fény a szemembe szikrázott, azt sugallva meleg érintésével, hogy semmi baj és minden rendben. Botor szívem még el is hitte volna hamarjában, de az eszem pislákoló vöröse egyértelműen lelombozott. Semmi nem volt rendben.
- Francba...
Kénytelen voltam elengedni a barátomat, aki a barlang szájába összeesve a földre csúszott. Hátát megvetette a kemény, érdes sziklának, de nem érdekelte a lapockájába nyilalló fájdalom. Lihegett. Úgy mintha egy vad sárkány hátán lovagolt volna hosszú órákat.
- Ez rosszabb mint hittem...
Pillantásommal befókuszáltam a kezét, melyet feltartott a napfénybe. Ujjai végei ébenfeketén virítottak és lassú fekete eret kezdtek el felkúszni a könyöke irányába végig a karján.
- Mi ez?
Nem akartam tudni. Nem akartam azonosulni a ténnyel hogy ekkora a baj. A kérdés azonban mégis csak úgy kibukott belőlem.
- Fertőzés...
A nyögése nem volt túl bíztató. Lemondóan horgasztotta le a fejét, és húzta fel egyik lábát hogy térdére ráhelyezze a sebesült végtagját.
- Abból is az ocsmányabbik fajta. Rowle csúnyán elintézett minket...
Halk nevetése keserű volt, de legalább élettel telinek hatott. Még ha csak gyenge élet is mégis csak élet...
- A te sebed sem túl szép. Átokheg... pfff, de eredeti. Bebiztosította magát, mi? A szemétláda...
Sóhajtottam. Nincs már mit tenni. Hátam ugyanúgy sajgott a kemény kőtől, mint a barátomé, mégsem éreztem erőt megmozdulni. Kibámultam a tájra, a hegyes kőcsúcsokra és tudtam, hogy muszáj gyógyírt találni a sebeinkre, mihamarabb. Kettőnk közül pedig én voltam a használhatóbb állapotban. Szívás.
- Medvetalpfű és mézvirág. A kettőt összekevered és tiszta vízzel felöntöd. Fertötlenít és nem fog égetni a sebed többé. Szar az, tudom jól. Nekem is van. Még apám adta annak idején.
- Az apád?
Milyen barbár apa az aki a saját gyerekét megbillogozza?
- Neveletlen kölyök voltam. Vakmerő és ellenszenves. A saját igazam hajtottam ezért, csak hogy móresre tanítson és... hogy betörjön, kaptam tőle egy igét az oldalamra. Mocsok egy dolog. Anyám három napig ápolt. Szerinted van ezen a szigeten mézvirág? Nem láttam egy... méhet sem...
Tanácstalan voltam. Tudtam hogy néz ki, annak idején sokat foglalkoztam a gyógynövénytannal mert Bimba professzort egész kedveltem, de ez nem jelentette azt hogy minden könyvet kívülről betéve tudtam volna. Már bántam hogy nem foglalkoztam annak idején többet a dologgal.
- Mindegy...
Nem tetszett a lemondó sóhaj. Túlontúl beletörődő volt. Olyan, amilyet Jonathan White-tól nem szoktam meg sosem.
- Miért lenne mindegy? Elmegyek és keresek. Hozok és az jó lesz a te sebedre is.
Szinte biztos voltam benne hogy találok és hogy ez megoldást jelent nekünk. Nemcsak nekem, de neki is. A halk gunyoros kuncogás sem tántorított el ettől a tervemtől, sőt. Csak még inkább megerősített célomban.
- Nekem nem biztos hogy segítséget nyújt ez, fiam, de menj ha érzed magadban az erőt. Én... it megvárlak...
Nagy nehezen húztam magam talpra és pillantottam rá. Égkék íriszeimbe aggodalom költözött, amit ő megmosolygott.
- Nyugodj meg, nem megyek sehova. Ígérem!
Hangjába a fanyar humor fájdalmasan szomorú volt, s ettől csak összeszorult a torkom. Mindössze csak bólintottam és lassan botorkálva elindultam hogy felkutassam a gyógynövényeket, amik az életünk zálogának kulcsai voltak.
Naplózva


Taiden Archeron
[Topiktulaj]
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 11. 12. - 22:35:44 »
+2

   

..It's only just begun. the evolution is coming..  


  

Nem tudtam mi lesz. Azt sem mit várjak. Életem legborzalmasabb hetei következtek. Az ok egyszerű volt. A remény csalfa cédaként fúrta be magát a szívembe, az elmémbe, az életembe. Ott kísértett minden napomban, minden percben és minden elvesztegetett másodpercben. Ott bíztatott némán és kimondatlanul, és ott kísértett a nyugtalan álmokban.
Nyugtalan... igen. Ez volt közel három hónapig. Joe állapota ugyanis eleinte szakaszosan leromlott. Eleinte nehezen vett levegőt, majd láza lett, mindezt röpke egy hét leforgása alatt. Hiába kutyultam a gyógyfüveket, hiába véstem fel a recepteket, hiábavalónak látszott minden. Már-már a kétségbeesés kerített hatalmába mikor végre úgy tűnt, mégis csak javulni kezd. Eddigre kőkemény hetet éltünk túl.
Jobb ötlet híján ugyanis a part sávjában kerestünk menedéket. A sziklák közt akadt is barlang, ami elég tágad volt és a dagály sem bántotta A nagyobb vihar esetén sem folyt be víz, mert a körülötte lévő nagyobb sziklák mind felfogták s távol is tartották a vizet.
Ideális volt, minden szempontból. A sziget kiismerése azonban közel sem volt ennyire egyszerű. Joe miatt nem lehetett messzire menni, voltaképp nem akartam magára hagyni. Ugyanakkor mégis csak élelmet kellett gyűjtenem és vizet, no meg gyógyfüveket. A pálcám használata elég hamar csütörtököt mondott. Az alap apró varázslatok még csak-csak sikerültek, de egy bonyolultabb már egyszerűen nem vagy nagyon rosszul sült el. Joe szerint a sziget lehetett az oka ennek, meg az a sajátos mágia, ami körüljárta a helyet. Szerintem szimplán rühellt minket ez a hely, ahogy mi is őt. Nem akartunk itt lenni. A dolgot nehezítették az éjszakák, a lázálmok. Keveset aludtam és szigorú beosztással éltem a megmaradt kevéske készletünkkel. A napok nagy részében, ha nem épp gyógyfüvek után kutattam, akkor a parton fel alá lófráltam. Részben a megmaradt roncsok közt kutattam használható eszköz és élelem reményében, de titkon arra vártam, hogy feltűnjön a horizonton egy árbóc...
A fehér vitorla kósza gondolata is izgalommal járt át. A remény olyan volt mint a méreg... csöpögött belém és egyfolytában csalódást okozott. Joe sem derített sokkal jobb kedvre. Kezdetben még jól bírta magát, sokat volt tudatánál de egyre rohamosabban kezdte elveszteni az ébrenlétet. Amikor lázálmok gyötörték kiabált és hadakozott...
Sokszor kellett lefognom, sokszor kötöztem meg hogy ne tegyen kárt magában. Aztán egyszer csak eltelt egy hét.
Mire észbe kaptam már nem számoltam olyan sűrűn és olyan gyorsan a pergő napokat. Már mindegynek tűnt minden. Joe állapota romlott, én egyre elnyűttebb lettem és megoldás sem kínálkozott. Tudtam, hogy Rowle szavai nem voltak véletlenek. És azzal is tisztában voltam, hogy innen nem lehet csak úgy lelépni. És mégis... szüntelen a távozás gondolata foglalkoztatott. Ám nem találtam egy csónakot vagy egy foltoznivaló hajót, ami a hasznunkra lehetett volna.
A sebem ellenben két nap alatt tökéleteseb behegget, mindössze a felirat volt jól kivehető. Csak akkor égetett kínkeservvel, mikor gyűlölettel gondoltam Phillipre. Ezt a tényt csak a második héten osztottam meg Joe-val. Szerinte valami speciális átkot szórt rám, ami nem az emléktörés de közel állhat ahhoz. Talán azt akarja felejtsem el örökre, de azt mindenki tudhatja, nem így megy...
A szívemben a harag tombolt és ezt a kulcscsontomon lévő seb sokszor emlékeztetett. Néha csak egyszerűen összeestem a kíntól. Máskor visszahánytam azt a kevéske ételt is, amit magamba tuszkoltam. Volt hogy elájultam és a tenger sós vize térített magamhoz. Ezerszer meg egyszer is elátkoztam a nevét, no meg az embert magát mire rájöttem, valóban a harag a kulcs. De ez hosszú hónapok múlva következett csak be.
Aztán egyszer csak Joe jobban lett. Nem tudom mitől, azt sem hogyan. A kezén ugyan ott volt a sötétség, a fél karja olyan volt, mintha rohadna, mégsem terjedt tovább és nem is ártott ha hozzám ért... Nem tudtam mire vélni és ő sem. Ettől függetlenül az öröm aprócska foszlánya mégis csak kijutott nekünk. Elsőlegesen a barlang berendezésére és megvédésére koncentráltunk. Tudtul hogy noha a sziget lakatlan, azért nem teljesen igaz ez. Ember, és varázsló csak talán mi magunk vagyunk, de állatok azért élnek is. Madarak nem, azokkal egyetlen egyszer sem találkoztam, de az éjszaka a vonyítások, üvöltések és az egyéb morajok ékes példái és bizonyossága voltak annak, nem vagyunk egészen magunkra hagyatva. Botokat kerestünk, lándzsákat faragtunk és közben persze kísérleteztünk. Hamar rájöttünk, a varázslat jószerével semmit nem ér.
- Az anomáliák. - Mondta Joe. - Az anomáliák tehetik mindezt. A varázsló pálcája segít koncentrálni az erődet. És a te erőd, a mi erőnk nem kompatibilis a szigetével. Ezért nem működnek, nem úgy ahogy kellene. Nem is biztos hogy erőltetni kellene... ki tudja mivel járna...
Bölcs meglátás volt. Hallgattam rá. Még a tűzcsiholás is egész jól ment már, amolyan mugli módra. Nevetséges, de ez alatt a pár kósza hét alatt többet tanultam mint az Akadémián együttvéve. Nem tudom, hogy White-nak honnan volt ennyi tudása és tapasztalata, de úgy tűnt, neki a vérében van a túlélés. Egyszer rá is kérdeztem de csak kitérő választ kaptam. Nem akartam firtatni, mert tudtam, ha el akarja mondani, úgy is megteszi. Ez azonban nem történt meg.
Helyette felderítettük a környéket. Hosszabb távra nem mehettünk, élelem és térkép híján eleinte csak rövidebb, beláthatóbb távokra vállalkoztunk. Sokszor a barátomat ez is kellően kimerítette. A furcsa az volt, s az estéink nagy részének beszédtémáját pont ez képezte, hogy a sziget adott pontja nap-nap után más és más volt. Mintha folyamatosan vándorolt volna vagy csak megváltozott. Tegnap még erdőben sétáltunk, ahol ma már mező volt, holnapra pedig sebes vizű patak csobogott...
Nem jutottunk dűlőre ez miért is lehet vagy hogy mi befolyásolja. Nem volt ugyanis kompetencia, semmi ciklikusságot nem fedeztünk fel és ez aggasztó volt. Ahogy az is hogy hiába szőttünk bármilyen szökési tervet, egy sem tűnt elég jónak. Joe fél ember munkáját bírta csak el, sokszor és hamar elfáradt, s ugyan az egyik hajót nekiálltunk helyrehozni még így is hónapok ha nem évek munkája lett volna teljes egészében kijavítani.
A keserűség kísérte a mindennapokat, és egy idő után már nem számítottak a napok.
Aztán meg már amúgy sem. Mert Joe állapota romlani kezdett. Súlyosan és hevesen.
És tudtam, nincs már olyan főzet, növény vagy szer, de talán maga a csoda sem, ami megmentheti...
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 16. - 04:09:32
Az oldal 0.124 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.