Sötétség

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Előzmények

Árnyak… árnyak keringtek körülöttem, miközben körmeim erősen martak bele a poros, már-már korhadt fapadlóba. Éreztem, amint egy szálka felsérti a bőrömet, majd befúrja magát alá, mint valami gusztustalan kórság. Habár az inkább a szervezetemben dolgozott. Hallottam, ahogy hörgök, hallottam saját őrülten gyors szívverésemet, mely már nem csupán a mellkasom felett vette át az uralmat. A lüktetés a nyakamon, a csuklómon legalább olyan erőteljes volt és hamarosan minden porcikám remegni kezdett.  
A pálcámat kerestem, de valószínűleg olyan messzire tették le tőlem, hogy esélyem sem lett volna a padlón kúszva megtalálni. A székből kiestem, a térdeimet összezúztam, felhorzsoltam, mégsem adtam fel. Erőteljesen vonszoltam magam előre, az ajtó irányába… mintha nem lennének az árnyak és Nyström meg a kis segédje sem. Erős vagy, O’Mara… erős… erős… erős… – elhaló kis gondolatfoszlány volt ez, de éppen elég ahhoz, hogy ne halljam a mögöttem fel-felszakadó röhögést.
Még egy jó félmétert másztam előre, mikor éles fájdalom nyilallt a mellkasomba. Homlokomat a padlónak támasztottam, hörögve, vicsorogva, zihálva próbáltam visszatartani a kikívánkozó ordítást.
– Maradj észnél… maradj észnél… – motyogtam a poros padlónak, miközben félkaromon támaszkodva remegtem. A tagjaim megmerevedtek, mintha különös görcs lett volna úrrá az izmaimon. A másik kezemet mellkasomra szorította és minden erőmet bevetve próbáltam elnyomni a kínt.
– Áh… – nyöszörögtem elhaló hangon. A kiáltás éppen csak ennyire tudott kiszakadni belőlem. Még mindig ott volt az önuralmam, na meg Nat illatának emléke az orromban, Ada vékony karjainak ölelése a nyakam körül… újra érezni akartam mindezt. Nem adhattam fel, nem tehettem meg.
Doboló hang ütötte meg a fülemet. Nem tudtam mi az, mert egészen olyan volt, mintha víz alatt lennék és onnan hallgatnám a külvilág szavait. Felemeltem a fejemet, de csak a táncoló, apám csuklyás alakját viselő árnyak jártak körbe. A szoba körvonalai éppen csak kirajzolódtak közöttük. Akkor pedig érkezett a becsapódás, valahol az oldalamnál. Fájdalmas volt, reccsenő és bénító. Oldalra dőltem, de szinte erőszakkal fordítottak a hátamra. Így találtam magam Nyström arcával szemben.
– Ne rontsd el a játékot, O’Mara! – mondta vigyorogva. – Ha túlerőlteted magad még a végén elpatkolsz nekem itt… – paskolta meg az arcomat.
Lassan egyenesedett fel. Hirtelen csapzott szakállát és szakadt ruháját egy sötét árny takarta ki, csak a mellkasomon éreztem meg valamiféle nehezéket. Talán egy csizma talpa volt… nem láttam és fel nem foghattam. Túlságosan lekötött az a kín, ami a testemet kötötte gúsba, fájdalmasan nyúltam oda. El akartam kapni és lökni, hogy legalább levegőhöz jussak.
Ekkor éreztem meg, hogy valóban egy láb az. A bakancs fűzőit végig simították az ujjaim, erre még erősebben szegezett a padlóhoz. Olyan hülyeségeket akartam volna a fejükhöz vágni, mint: „Én nem tehetek arról, hogy ki az apám” vagy „Nem tettem semmit ellenetek!” Gyenge kis lábakon álltak az érveim, szánalmasak voltak. Ugyan kit érdekelne, hogy nem én választottam meg az apámat, ez ugyan egy eléggé egyértelmű dolog volt, a hiba ellenben, az az jómagam, igenis létezett. Nyström gyerekes bosszúja mellett pedig ennek a dolognak az eltörlése volt a cél.
– Nat… – hördültem fel, miközben erőtlenül kapaszkodtam Nyström bokájába. – Nat…
Éreztem, ahogy a szemem le akar csukódni. Nem tudtam tartani a fejem, újra és újra oldalra billent. Talán el is veszítettem volna az eszméletem, ha nem érkezik megint valami dobogó, dörömbölő hang. Fogalmam sem volt arról, mi történik körülöttem, csak hogy a szorítás kicsit enyhült és a tüdőm végre fájdalmasan, de levegőhöz jutott.

Elliot & Nathaniel

Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el. Pont Philliptől kell megtudnom, hogy nem tud vigyázni a saját fiára? De még mindig jobb, ha én megyek, mintha ő menne. Ráadásul egy olyan helyre, ahol már van néhány ellensége, így biztos nem jutna el a kérdéses szobába. Plusz ez az én dolgom, ha már a család feje akarok lenni. Ideje lenne bizonyítanom, nem csak úgy, hogy felmutatom azt a karvédőt. Annak is meg van a helye és ideje, de ez még nem jött el, és amíg Phillip nem dönt Elliottal kapcsolatban, addig biztos vagyok benne, hogy ez lesz az a bizonyos rés a páncélon, amit fel tudnék használni Janus ellen.

Sóhajtok egyet, mikor becsukom magam mögött az irodám ajtaját. Ez a helyzet nem várhat délutánig, és ha nem látom meg a néhány emelettel lejjebb pánikoló nagybátyám gondolatait, valószínűleg késő lenne, mire eljutna hozzám a hír. De most így jó. Legelőször is felkeresem őt, ahogy a Wizengamotra vár. Félrevonom az egyik folyosón, majd úgy intézve, hogy senki se hallhasson beszélni kezdek.
- Te tényleg azt hitted, hogy várhatsz a tárgyalás végéig, mire elindulsz Elliot után? Felejtsd el ezt, majd én elintézem.
Bólint, ami nem vall rá. Titkol valamit, de még nem jöttem rá, hogy mit. Úgy érzem, el kell majd beszélgetnünk megint, mert ez a helyzet így tarthatatlan. Nem beszélnek egymással, de mind a ketten akarnak valamit. Mindegy, erre most nem igazán van időm, ha még életben akarom látni.
- El fogok beszélgetni a lányoddal, mert ez a helyzet tarthatatlan. És talán nem csak elbeszélgetek vele.
Remélem érti, hogy ha kell, akkor ki is törlöm az emlékeit, mert ez már nem mehet így tovább. Nem csak tönkretette a kapcsolatát, de mind a kettejüknek az életére is tört. Mi lesz a következő? Ha ennek ma mégsem lesz vége?
- Phillip, komolyan beszélek. Ha nem te állítod le, akkor én teszem, de akkor elront mindent, amiért eddig dolgoztál.
- Intézem, csak most segíts ki, kérlek.
Nem nézek vissza, mikor otthagyom. Így is elég nagy érzelmi válságban van, nem akarom még jobban rátenni a terhet a vállára. Amúgy sem egy egyszerű per az, ami miatt itt kell lennie.

Sietősen hagyom el a Minisztérium területét, nem is nézek hátra, csak az Abszol úthoz hoppanálok. Ha belegondolnék, hogy mégis mire készülök, akkor a legjobb lenne inkább megfordulni, de kedvelem Elliotot, ha nem lenne a családom része, akkor is megtenném érte. Valószínűleg.

A Foltozott üstbe belépve szerencsére nem rám szegeződik sok tekintet, hanem egy másik varázslóra. Igyekszem is feltűnés mentesen feljutni az emeletre, azonban egy gondolat foszlány megragadja a figyelmem. Csak ekkor nézem meg jobban magamnak azt, aki elvileg eltereli rólam a figyelmet. Megállok az emeletre tartó lépcső aljában, tekintetemmel pedig az írót keresem. Nem volt valami sima az első találkozásunk, és szerintem ez még rosszabb lesz.

Megindulok felé, majd elkezdem a falhoz nyomni. Ha elég ellenségesen lépek fel, akkor talán nem foglalkoznak tovább velünk. Ahogy abban is reménykedem, hogy mivel az itt lévő emberek egy része ismer, majd elfordulnak, és nem törődnek azzal, ami történik. Vagy pont az ellenkezője lesz, mert Nathaniel mégis csak híres, nem véletlenül vonzotta annyira a tekinteteket. Mondjuk ennek lehet más is az oka.
- Megőrültél, hogy egyedül jöttél ide? Egyáltalán honnan tudsz Elliotról?
Nem kiabálok, inkább suttogok, mert nem kell mindenkinek tudnia erről. Arról, hogy mi történik éppen az emeleten.
- Tényleg azt hitted, hogy esélyed lehet egy olyan emberrel szemben, aki már hónapok óta bosszút tervez ellene?
A családomról szándékosan nem ejtek szót, tudom, hogy így se kedvelnek minket, és ha Forestnek még ez is a fülébe jut, azzal még nehezebb helyzetbe kerülhetek. Elvégre nem akarom, hogy bármilyen módon idő előtt felbukkanjon a nevem Elliottal kapcsolatban.
- Tudom, hogy nem tudlak megállítani, és nem is akarlak. A helyedben én is ezt tenném, csak arra kérlek, ne akadályozzuk egymást. Hidd el, résen kell lenni, mert egy rossz döntés az életünkbe kerülhet most.
Elindulok ismét az emelet felé, közben kutakodok az elmékben. Szerencsére nem keltettünk nagyobb feltűnést, mint amekkorát egyébként egy ilyen jelenet szokott. Nem véletlenül járnak ide a Zsebpiszok közből az emberek, ha valamit akarnak. El tudnak rejtőzni, amíg megisznak egy lángnyelvet mondjuk; elég diszkrét mindenki.

Megállok a kérdéses ajtó előtt, bevárom a mögöttem jövőt. Bentről dulakodás hangjai hallhatók, ahogy két ember beszél. Igen, ez az a svéd marha.
- Készen állsz rá? – fordulok az író felé.
Ha készen áll, akkor bemegyünk, ha kell még neki pár pillanat, hogy összeszedje magát, akkor megvárjuk. Elvégre ő nem auror, nem lehet felkészülve az ilyen helyzetekre. Még akkor sem lehetne, ha egyébként gyakorlott mágiahasználó. Ez rajtaütés, amihez nyugodtnak kell lennie. Megmarkolom a pálcám, majd a jelre várok, arra mikor nyitni lehet az ajtót.

SÖTÉTSÉG

outfit

Nem nagyon értem, miért keveredünk mindig ilyen helyzetekbe. Most már nagyon szeretnék egyszerűen csak létezni és élvezni azt, hogy van valakim. Jó lenne szimplán csak boldognak lenni. Mert amúgy az lennék. Nagyon is boldog. De valahogy az élet nem akarja hagyni, hogy ezt élvezzem is. Ha leküzdünk valami nehézséget, jön a következő. Egy végeláthatatlan fájdalomsorozattal harcolunk napról-napra, hétről-hétre. Tényleg olyan nagy kérés lenne, hogy egy kicsit nyugiban hagyjon minket a világ? Mert, ha igen, akkor ezt hamarosan befejezem. Lassan elfogy a türelmem és azt hiszem az erőm is. Nem. Nem akarok örökre elfutni. De ez volt az utolsó csepp. A következő ilyennél fogom Elliotot és Adát és eltűnök velük. Egy hónapra, félé évre, vagy egyre, teljesen mindegy. De egy ideig nem akarok gyilkos ellenségekkel, vagy ami még jobb gyilkos rokonokkal szembe nézni. Sem pedig egy olyan apával aki amúgy szíve szerint bármit megtenne az érdekében, hogy elválassza tőlem az édesgyermekét. Tudom, tudom, már csak vágyaimnál fogva, így pedig életemnél fogva is, egy kelés vagyok az emberiségen. És tudom, valakinek a szemében nagyon is vétkes vagyok, sok-sok dologban. De immáron nem akarok mást, csak élni és lenni és hirdetni a boldogságot, a szeretetet. Nem csak önmagamat elfogadni végre, de más embereknek is megmutatni azt, hogy egy olyan életből, mint az enyém is, alakulhat végül minden jól.

Persze még nem most… Fújom ki a levegőt, de persze ettől nem lettem kevésbé ideges. Úgy pattanok fel az íróasztalomtól, hogy a főnöki székem hátrazuhan, nekidőlve ezzel valami drága kacatokkal telecsicsázott polcos szekrénynek. Nyilván azért áll mögöttem, hogy a hely gazdagságát fitogtassa, na meg az én fontosságomat. De most, ahogy lezúg róla valami üvegtárgy és összetörik, eléggé felesleges dolognak tartom. Bele is ütök még egyet, csak hogy jelezzem minden feletti nem tetszésemet. Alkalmazottak kukucskálnak be az üvegfalon keresztül, kissé feléjük morgok. Ezt a szart is rég le kellett volna cserélnem már. Még egy jót szexelni se lehet ebben a tetves, túlnyitott irodában. Be is falaztatom, amint visszaszerzem az Átokfajzatomat.

Merthogy Elliot az enyém. És immáron jó lenne, ha ezt nemcsak, hogy elfogadná mindenki. De azzal együtt elfogadnák azt is, hogy nincs egyedül. Már nem csak az apjára számíthat ha meg kell menteni a seggét, de rám is. Nem fogom hagyni, hogy baja essen, ha kell egy egész hadsereget bérelek fel, hogy őt megvédjem, vagy kiszabadítsam. Legalábbis abban az esetben, ha ez most egyedül nem menne…
Nem nagyon foglalkozom a kémem intelmeivel. Csak fogom a zakómat, mert a komolyember ruha immáron mintha erőt is adna, no meg a pálcámat és nekiindulok. Persze sokáig hallom még a férfi szavait. Ők erősek, én pedig lényegében mindig csak a testalkatomból adódó fizikai erőmben bízhattam. Senki sem tudja, hogy most már nem vagyok olyan béna… Nyilván egy jövőbeli SVK tanár nem vált belőlem az elmúlt hetekben, de sokat fejlődtem. Ellliot jelenléte, és Ada védelmének reménye, motivál. Meg is szorítom pálcámat és mintegy imát, elmormolom magamban a legfrissebb és legerősebb varázslatokat, amiket megtanultam. Ha mégse megy, még mindig ki tudom vasalni őket forró gőzzel…

A kiadó kandalló helyiségéből azonnal a Foltozott Üstbe érkezem. Persze megint csak az emberi tényezővel nem számoltam. Ha egy híresség megjelenik valahol, az azt jelenti, hogy sokan kiszúrják és felismerik. Hiába gondoltam, hogy egy mocskos helyen majd én is észrevétlennek hatok. Lássuk be, rég nem szokásom hasonló helyeken örömforrás után nézni, így drága öltönyöm és jómagam is eléggé újszerűnek hathatunk a koszos vénségek és mocskos fiatalok között. A berendezést pedig jobb nem is említeni. Az ember tényleg el is hiszi, hogy miközben odafönt az emeleten valaki az életéért küzd, a többiek simán italozgatnak idelent. Bár tény, hogy az ilyesfajta helyeken inkább nem kérdez semmit az ember, nem néz oda, és ha mégis látott valamit, csak hallgat…
Kétségbeesett dühvel próbálom elhessegetni a közelemből azt a pár embert, aki, nyilvánvalóan az alkoholtól felbátorodva, úgy dönt, hogy most éppen nagyon rá kéne érnem egy kis csevejre. De nem érek rá. Így miközben lépek egyet ismét, kezemmel jókorát lökök is a mellettem állón, csakhogy aztán engem ragadjon meg egy erős, és váratlanul érkező kéz és préseljen a falhoz. Na igen… Ez a jókora különbség köztem és Elliot, vagy Will között. Őket egy ilyen mozdulat nem érné váratlanul. Persze, aztán már én sem hagyom magam. Az alak csuklójára szorítok és eltolom magamtól, miközben a körülöttünk állókra förmedek épp úgy, mint bent az alkalmazottaimra. Hatásos. És végre a férfit is van időm jobban megnézni. Láttam már, az tuti, de igazságszérummal se tudnák kiszedni belőlem a nevét… Csak annyit, hogy Elliotnak valami rokona… Így, pedig azt hiszem érthető a jelenléte is… Kár. Ellenszenves alak. És akkor se lesz kedvesebb, amikor lényegében szidni kezd engem.
- Ha Elliot bajban van, semmi sem érdekel! – Lököm arrébb és meg is indulok a lépcső felé. – Nem akadályozlak. De az időt sincs kedvem elvesztegetni miattad… - Morgom, miközben öles léptekkel fel is érek az emeletre. Nem túlzottan kérdés, melyik szobában is vannak, a hangok egyértelműek. Előveszem a pálcám és egy pillanatra úgy rászorítok, hogy érzem, kimegy a vér az ujjaimból. Akko engedek kicsit rajta. Jó lenne nem görcsös kezdőnek tűnni, ha már az embert összehozta a sors valakivel, aki felsőbbrendűségében, de legalább hajlandó segíteni. Lehet, hogy ehhez egyedül kevés lennék, de úgy is nekiindultam volna. Elszánt vagyok és ez szerintem az arcomra van írva. Meg a mozdulataimra, ahogy gunyorosan felhorkantok és már lököm is be az ajtót, fittyet hányva a másikra.
- Stupor! – Kiáltom el magam, amint ismeretlen alakot látok. Nem érdekel ki ő, mi ő, de gyanúsan nem Elliot, mert ő a földön fekszik. Ennyit kiveszek még én is az elszabadult összevisszaságban, amiben átkozok, ütök és rúgok, bárkit, akit érek…  

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Folytatódott a dobogó hang… hosszan, elnyújtottan, mintha valahonnan mélyről származna, talán éppen belőlem. Hiszen éreztem a lüktetését az egész testemben, remegett minden tagom. A szemem előtt megint megannyi árny járt különös táncot. Mindössze akkor tűntek tova, húzódtak a háttérbe, mikor Nyström barátjának arca egészen közel került az enyémhez. Közben a mellkasomon még mindig ott volt a bakancs talpának nyomása. Képtelen voltam kiszabadulni, akármennyire is szerettem volna. Éppen csak az ujjaim szorították még mindig az engem földhöz szögező bokát.
– Te kis fattyú… – morogta a képembe az egyébként teljesen ismeretlen fickó.
Éreztem a büdös leheletét, na meg az erőt, ami által felsőbbrendűnek érezte magát. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy a mellkasomban zakatoló szívem és a testem minden fájdalma ellenére ne nyöszörögjek apám és Nat után… valószínűleg úgyis hatástalan volt minden egyes szó és lélegzet, amit erre pazaroltam. Ne add a gyengét, O’Mara… – lüktette halkan a szalag, mintha csak tudná: most könnyebb lesz őrültségbe hajszolnia.
Kitört belőlem a nevetés. Erőltetett volt, gúnyos és inkább hisztérikus, mint felszabadult. Tudtam, hogy baj van… tudtam, hogy innen nehezebb lesz kikeverednem, mint most gondolnám. Mégis minden erőmet be kellett vetnem, mert képtelen lettem volna elfogadni a tényt, hogy nem élvezhetem azt a boldogságot, amit harmincegy év után végre nekem szánt az az átkozott sorsom. Nem tudtam elviselni a tudatot, hogy nem fúrhatom az ujjaimat csak még egyszer Nat szúrós szakállába vagy nem mondhatok mesét Ada ágya mellett kuporogva… hogy nem nézhetek Daniel és Dean szemébe újra… és nem ölelhetem Ambert is úgy, mintha a saját gyerekem volna. És akkor még ott volt az a rengeteg barát és olyan fontos emberek, mint Merel vagy Blaire, akiknek még annyi mindent kéne őszintén elmondanom az érzéseimről – és valószínűleg akárhogyan is alakulnak itt a dolgok, nem fogok beszélni.
– Mit röhögsz te kis rohadék? – Szorított az államra a fickó, majd ugyanazzal a hirtelenséggel elhúzódott.  – Crucio!
Csupán ennyit hallottam. Éreztem a mellkasomban összegyűlő fájdalmat, amit különös keserűség kísért. Valami elszakadt odabent, valami sötétség ölelt körbe és szorult a torkomra. Nem kaptam levegőt, hörögve próbáltam mélyet szippantani belőle, de nem ment. Nyström talpa engedett és én, megfordulva, négykézlábra tornázva magam szorítottam a tenyerem a szívemre. Nyöszörögve próbáltam valamit mondani: – Ne… ne… – Csupán ennyi tudott kiszakadni belőlem.
Körmeim megint végig marták a padlót, másik kezem pedig meggyűrte a ruhát a mellkasom felett. Tudtam, hogy végem, hogy minden erőm elhagyott és akármennyire is kapaszkodtam belé, nem lehetett visszarángatni. Homlokkal dőltem előre a padlóra. Erősen szorítottam hozzá a fejemet, mintha annak különös, mocskos hűvössége valamiféle békét hozhatna rám. Közben Nat könnyes, majd dühös arca lebegett lelki szemeim előtt, amire kiült minden fájdalom, amit okoztam neki. Néha csak szórakoztam vele, hogy élvezetesebb legyen a békülés… de már megbántam mindent… megbántam, mert úgy kell talán magam mögött hagyni, hogy nem volt teljesen boldog… holott azzá kellett volna tennem, mert az az én dolgom.
Reccsenés, erőteljes reccsenés tört meg a feszült csendet, amiben csak az én lihegésem és nyöszörgésem létezett. Az árnyak, mintha még erősebben táncoltak volna eddigre… és csak az a valami űzte el őket, ami megjelent a szobában. Nem tudtam felnézni. Csak éreztem a tinta keserű illatát, ami belevegyül valami édesbe és elnyomja a poros, öreg bűzt, ami az egész Foltozott Üstöt jellemezte.
– Stupor!
Hirtelen szűnt meg a kín. A varázslat éppen a kínzómat érhette, mert megfeszült izmaim hirtelen engedni kezdtek. Én pedig annyira szerettem volna kimondani azt, ami ott ült a nyelvem hegyén, csak éppen erőm nem volt még csak suttogni sem azokat a szavakat. Mélyet szippantottam megint az imádott elegyből. A szalag, mint megnyugodott volna, mert most már saját, örömteli belső hangom vette tudomásul, hogy aki bejött ebbe a szobába az: Nat… Kellett még egy pillanat, hogy elfogjon a féltés, a düh, amiért besétált a csapdába.
Valamit mondani akartam, de akkor, minden előjel valaki megragadott a nyakamnál fogva. Talpra rángatott és a nyakamnak szegezte a pálcáját. Olyan erősen szorította, hogy egészen a bőrömbe nyomódott. Aztán – valószínűleg, mert távolabb kerültem Nattól – halbűzt éreztem. Nyström volt az.
– Mr. Forest… üdv a köreinkbe… – magyarázta, egészen közel a fülemhez. – Ó… és persze, Mr. Rowle.
Nagyon koncentráltam, hogy az árnyak között kivegyem a majd’ kétméteres alakot és mellett egy valamivel kisebbet. Nem apám volt, tudtam, hogy ő termetesebb, szélesebb vállú. Mély levegőt vettem, hogy aztán rekedt hangon mondjam ki: – Miért engedted ide őt, Kean? Miért?
Közben Natot néztem, nem az unokatestvéremet. Érte aggódtam, hát szemmel kellett tartanom, annak ellenére is, hogy még mindig a szer és a kínzóátok hatása alatt álltam. Remegett a testem még mindig, a szívem zakatolt. A lábaim olyan gyengék voltak, hogy meg sem tudtam volna állni rajtuk, ha Nyström nem tart meg.
– Igen, nagy hiba volt. O’Marának ígyis-úgyis vége…

Elliot & Nathaniel

A szerelem akkor is csak szerelem lesz. Nem számít kit talál el, az akkor sem változik és legfőképp nem válogat. Mert hát ki akarna normál esetben egy olyan alakkal lenni együtt, mint én vagy az apám. És anyám, még akkor is, ha valamennyire kényszerből, de azért képes volt nagyon sokáig kitartani mellette. És persze azt is tudom, hogy egyszer majd én is megtalálom azt a nőt, akiért mindent megtennék. Pont úgy, ahogy most Nathaniel is Elliotért. De mikor lesz az a majd? Mikor lesz az a pont, mikor azt mondhatom, nem egy fantomot kergetek, hanem ott feküdhetek egy nő ágyában nap nap után, boldogan, nem törődve a következményekkel? Talán soha. Most még talán úgy gondolom, hogy soha, de majd egyszer. Elvégre a remény soha nem hal meg.

Elengedem szó nélkül a mellettem állót. Tényleg nem látom értelmét, és nem is tudnék az útjába állni, arra kérni, hogy itt lenn várjon meg és csak szükség esetén avatkozzon be. Én se tenném. Szóval, csendben tudomásul veszem, hogy már nem csak azért kell aggódnom, mert Elliotot ki kell menteni, hanem azért is, mert a nagy szerelem féltésben nehogy a kedves író is megsérüljön. És mert ha ez kiderülne, akkor biztos vagyok benne, hogy meglincselnének a népek, ha kiderülne a részvételem benne. Csak legalább ezek az idegesítő gondolatok ne lennének.

És miért is ne, pont úgy robban be a szobába, ahogy egy akciófilmben kell tenni. Ahelyett, hogy kikémlelnék mi történik benn, megbeszélnénk ki fedezi a másikat. Na mindegy most már berontottunk.
- Nyström! – szűröm a fogaim között, mikor meglátom.
Egyelőre nem akarom elárulni magam azzal, hogy korábban már láttam egy emlékben. Egyelőre maradjon meg ez az előnyünk. Azt viszont el kell ismernem, hogy szép találat volt, amivel kiütötte Adamet a hős szerelmes lovag. Gyorsan el is veszem a pálcáját mielőtt még bármilyen ostobaságot megpróbálna tenni, miután felébred. Eddigre persze már Elliot is észreveszi, hogy ott vagyok.
- Nos, tudod hogy működik. Ha akartam volna, se tudom megállítani. És nem én leszek az, aki kettőtök közé áll bármilyen formában és bármilyen helyzetben. Ha hősködni akar, hogy megmentsen téged, akkor csak annyit teszek…
Nem fejezem be a mondatot, szándékosan. Nem prédikálni jöttem ide, azt majd megteszi helyettem Nyström. És igen, már neki is állt, csak kár, hogy a gondolatai úgy kiabálnak.
- Hát, tudod. Én azért meggondolnám azt az O’Marának különben vége dolgot, mert míg te egyedül vagy, mi hamarosan hárman leszünk.
Nem, egyelőre nem szándékozom felébreszteni Adamet. Nem vagyok teljesen meggyőzve róla, hogy a mi oldalunkra állna. Ellenben Elliotot könnyen ki tudnánk szabadítani egy kis csapatmunkával. De mégis hogyan kéne közölnöm társammal, hogy mire készülök, hogy mind a ketten időben tudjunk lépni?
- De van egy ötletem. Ha ennyire nem akarod, hogy itt legyen, máris eltűntetem.
A pálcámat Nathaniel felé irányítom, és küldök rá egy kiábrándító bűbájt. Készen állok arra, hogy ha az elterelésem nem válik be, akkor is kihasználva a pillanatnyi zavart, hogy vajon mire is volt jó ez, akcióba léphetek. Ha pedig mégis beválik, akkor minden rendben, ő tud intézkedni. Elvégre úgy tűnik, én mégis a fegyverhordozó vagyok ebben a történetben és nem a hős lovag. Mondjuk, nem is akarok hős lovag lenni.
- Osruptum! – irányítom pálcámat Nyström pálca tartó karja felé.
Ha sikerülne eltörnöm a karját, akkor máris előnyben lennénk. Általában a másik karjukkal sutábbak az emberek, és nem tudnak annyira pontosan varázslatokat megidézni. Közben azon gondolkodom, hogyan lehetne felébresztenem Adamet úgy, hogy a mi oldalunkon harcoljon tovább. Mert Lis ezúttal túl messzire ment, ebbe nem kellett volna más ágakból származó családtagokat belekeverni.

Ha a csonttörő átok mégsem érne célt, akkor a nyomában rögtön ott van egy kötőhártyagyújtó átok. Az egyiknek muszáj betalálnia, mert ha nem, akkor az öcskös nagyon megszívja. Látom Nyström gondolataiban, hogy nagyon mérges, puszta kézzel képes lenne ölni.
 

SÖTÉTSÉG

outfit

Fájt ez a látvány. Nagyon is. Mert még mindig ugyanazt bizonyítja; nem vagyok elég erős. Ott álltam és ökölbeszorított kézzel csak nézni tudtam, ahogy a számomra ismeretlen férfi, felráncigálta Elliotot a földről, majd nyakához szegezi a pálcát. Én pedig csak megbénultan álltam. Ahelyett, hogy azonnal nekirontottam volna, elérve, hogy engem fogjon el, hogy engem átkozzon… Így csak kínszenvedés volt… Mintha engem is megkínzott volna. Tudtam, vagyis, hát leginkább csak sejtettem, mi történt a párommal eddig. Hogy milyen fájdalmakat élhetett át. Vajon mióta volt itt? Vajon miért kell már megint így történnie? És a legnagyobb kérdés, hogyan fogom elérni, hogy újra én tarthassam a karjaimban?
Nem nagyon tudom, hogy ebben a Keanban megbízhatok-e… Nem azért, mert kételkedem abban, hogy melyik oldalon is áll. Bár eleve ezt is megtehettem volna, ha nem épp azt látom, hogy Elliotot menti. De semmit sem tudok róla vagy a képességeiről. Nálam nyilván nem nehéz képzettebbnek lenni. De furcsa helyzetben áll neki bájcsevegni. Nem érünk most ilyesmire rá, te eszetlen barom. Magyarázkodni Elliotnak ráér, majd azután is, hogy szépen eltüntettük nyakától a varázspálcát. És mondjuk kinyiffantottuk azt a valakit, aki oda szegezte. Meg aztán mondjuk azt is, aki Elliotra küldte. Van néhány tippem, hogy ki volt. Ennyit már én is tudok az édes kedves Rowle családról. Bár pusztulna az egész és csak Elliot maradna. Biztos, hogy jobb hely lenne a Föld nélkülük. De legalábbis néhány rothadó gyökértől megszabadulna az emberiség.

Már fújtatok a dühtől és pálcát szorongató kezem éppúgy ökölbe feszül, mint a másik, amivel ütni volna kedvem, de nem épp kicsiket. Szólni nem is vagyok képes. Egy ideig csak koncentrálok, hogy a dühömet kissé kordában tartsam és ne robbantsam fel magunkkal együtt ezt a kócerájt. Az idegen szemébe nézek. Talán látja bennem, hogy na, most jött el az a pillanat, hogy ölni vagyok képes. Hirtelen észre sem veszem a kiábrándító bűbájt. Csak akkor, amikor látom, hogy mintha az addig engem fürkésző Elliot elvesztette volna a fókuszt. Gyenge kis tekintete kutakodóvá válik, legalábbis így érzékelem. Én pedig végignézve magamon tapasztalom, hogy nem látszom.
Nem gondolkodok sokat. Főleg, mivel Kean is támadásba kezd. Két átkot is küld a Nyström-nek nevezett alak felé. Kár, hogy úgy látom, nem mindkettő oda talált célba, ahova épp kellett volna neki. Idióta… Sziszegném a fogaim közt, de még van annyi lélekjelenlétem, hogy csak morogjak egyet. És mi van, ha Nyström gyorsabb, vagy épp megremeg a kezében a pálca és eltalálja ő is valamivel Elliotot? Komolyan nekem kéne párbaj tanácsokat adnom egy fickónak, aki az előbb előadta nekem a nagy szakit? Mert most eléggé úgy érzem, hogy totálisan amatőr húzásokat csinál. Legalábbis nekem Will nem ilyeneket tanít, nem így… Nyilván gyorsnak kell lenni és határozottnak, de ha valakinek pálcát szegeznek a torkához, azért akkor jobban meg kéne fontolni a lépéseket. És például olyanba belevágni, amire nem számítanak…

Nem vagyok egy nagy átokszóró. Talán sosem leszek. De még mindig ott van a nagy, behemót testem, amit kihasználhatok. Úgyhogy lépek párat. Nagyokat és gyorsat, kihasználva, hogy talán ebben a néhány másodpercben továbbra sem látszom. Nem érdekel, ha hallatszanak a lépéseim, mert nem finomkodom. Erőteljesen rontok neki Nyströmnek. De, miközben kilököm Elliotot a kezei közül az első és legfontosabb az, hogy rászorítsak a pálcát tartó ujjaira. Teljes erőmből szorítom őket, miközben nagyot lökök, hogy Elliot oldalra essen. Ha meg is üti magát, az még mindig kevesebb, mintha valami olyan átok érné, ami ellen nem tudom megvédeni, vagy aminek hatásából nem tudom kigyógyíttatni. Próbálok nem a zakatoló, féltő szívemre figyelni. Csak az ujjakra, amik mintha megroppannának ujjaim alatt és a kézre, amiből a pálcát feszítem lefelé, hogy hegyét a padlóra szegezzem. Aztán megint gyorsan mozdulva rúgok egyet és másik kezemmel arcához emelem a pálcámat. - Piroinito.

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Éreztem, ahogy egy görcsös, kínzó hullám szaladt át a testemen. Már nem számított, hogy Nyström a nyakamba szúrta a pálcáját, nem számított hirtelen semmi, mikor elveszítettem Natot szem elől. Olyan volt, mintha az is csak a szobában táncoló árnyak játéka lenne, melyek a szemem elé kúszva újra és újra  kitakartak vagy láttatni engedtek apró részleteket a környezetemből. Éreztem, ahogy a fájdalomból származó sötétség körbe ölel, a szívem heves dobogásba kezd.
A szalag közben lüktetett a csuklómon. Dühöt is éreztem a testemben kínzó dobogás mellett… dühöt, amiért Kean megint ilyen bénán akar trükközni, megint olyan dolgot tesz, ami nem oldja meg a problémát csak mélyíti azt… már megszokhattam volna, hogy ilyen, de képtelen voltam rá. Talán azért, mert minden egyes ilyen alkalommal az én életemet is veszélyeztette vagy azért, mert olyan irreálisnak tűnt minden megmozdulása. Aztán jött a csonttörő átok, éreztem, ahogy a karomon eltalál, mikor Nyström rángatni kezd. Minden olyan volt, mintha csupán víz alól hallanám a szavakat, a lépéseket és talán még egy, a falba csapódott varázslat eredményét.
– Kean… – nyögtem ki lihegve a nevét.
Az újabb fájdalomtól éreztem, ahogy megremeg a testem. Előre görnyedt volna, de Nyström még mindig erősen tartott. Csak annyira dőltem előre, hogy a pálca még jobban a nyakamba fúródhatott. Fújtatva próbáltam összekaparni magamat… nem gondolni a kínra, ami egyre erősebben vette át testem felett az uralmat. A fogaimat összeszorítva próbáltam bent tartani a kiáltást, ami egyre inkább kikívánkozott belőlem.
– A kurva élet… – sziszegtem bele a szoba hirtelen beálló különös csendjébe.
Lépteket hallottam, Nat édeskés illatát éreztem… a karjaiba vágytam, mert most szükségem volt a védelmére. Nem szerettem soha életemben gyengének tűnni, de előtte nem szégyelltem. Oda akartam fúrni magam az ölelésébe, csak remegve remélni, hogy túlélem azt, amit beadtak nekem… ami látomást keltett bennem, ami görcsösen feszítette meg az izmaimat, amitől szívem fájdalmas, vad táncot járt és amitől képtelen voltam talpon maradni. Úgy éreztem szét tudna robbanni a testem. Minden procikám reszketett még mindig.
Szerettem volna valamit káromkodni megint, mikor újabb kínhullám futott át a testemen… akkor azonban, hirtelen Nyström is megborzongott mögöttem, majd a pálca eltávolodott a nyakamról. Egy tenyeret éreztem meg a hátamon, ami előre taszított. Fájdalmasan nyekkentem amúgy is törött karomon… nem bírtam ki. Egy halk nyögés hagyta el a torkomat.
– Bassza meg… bassza meg… – lihegtem a homlokomat a padlónak támasztva.
Nem láttam, mi történt. Csak dulakodás hangját hallottam a hátam mögül. Na meg Nyström erőtlen nyöszörgését, amivel talán a támadója ellen akart fellépni… Az illat! Nat… – meg akartam fordulni, de mintha minden erőm elhagyott volna.
Megpróbáltam előre felé kúszni, Kean ott állt előttem néhány méterre. Megfogtam a bokáját. Ép kezem ujjai erősen szorították meg, mintha amúgy nem rám figyelne. Azt akartam, hogy hallja erőtlen szavaimat: – Kell a pálcám… – nyögtem a cipője orrának. Homlokom most annak támasztottam. – Meg kell mentenem Natot… meg kell mentenem Natot… kérlek, add ide a pálcám!
Éreztem, hogy a hangom elveszik a dulakodás zajában.
– Piroinito. – Hallottam meg Nat hangját.
Aztán következett Nyström üvöltése. Fájdalmas, hosszan elnyújtott volt... mintha ő is azt érezné, amit én. Csak éppen képtelen lett volna visszafojtani azt annyira, hogy ne tűnjön bénának és gyengének.
– A francba! – Megint előjött az a durván tört, kissé svédesen hangzó angol, amit úgy utáltam. Talán a beszéde volt az egyik legundorítóbb Nyströmbe… na meg a gusztustalan halbűz, ami régen mindig alkohollal meg hányásszaggal keveredett.
– Kean… a pálcám… – könyörögtem tovább. Tudtam, ha Nyströmöt meg is égette kicsit, sokkal erősebb… mert valamikor ivott, akkor béna volt… de már nem iszik, már nem és meg fogja ölni Natot, ha nem lépek közbe. Nincs az a fájdalom, ami megakadályozhatna az ő megvdésébe.

Elliot & Nathaniel

Phillip sokkal többel jön nekem, mint amivel először gondoltam. Arról nem volt szó, hogy rokon is belekerül a képbe. Nyströmről tudtam, ennek az embernek a felbukkanása szinte meg sem lepett. Mintha Elliot árnyéka lenne, pedig a mi családunknak köszönhető az, hogy ő illetve valaha a családja a képbe került. És ezt Phillip is nagyon jól tudja, nem véletlenül ment oda akkor.

Örülök, hogy sikerül a varázslatom, és legalább Nathaniel eltűnik a szeme elől. Ezzel nyerhetünk egy kis időt. Főleg, amíg Elliotra figyel az az idióta. Mondjuk azzal nem számolok, hogy esetleg a saját elterelésem rosszul sülne el, és így eltalálja az egyik átok Elliotot. Még jó, hogy nem valami komolyabbal próbálkoztam, mint valamilyen kínzó átok, ami bár nem olyan, mint a Crucio, de azért elég hatásos tud lenni. Pont elég szenvedés az a méreg Elliotnak, ami a szervezetében kering. Az unokahúgom meglehetősen jól ért ahhoz, hogyan kell valakit megkínozni.

Aztán persze érkezik a hős megmentő lovag, és hurrá. Mindenki meg van mentve. Tulajdonképpen mit is keresek én itt? Olyan jól megoldják ezt a helyzetet nélkülem. Jobb lesz, ha összeszedem Adamet és távozunk a színről amolyan angolosan. Persze, ha az író palántánk nem akarná leégetni a kócerájt. Mert mi nem végzünk fél munkát, ha a mocsok eltakarításáról van szó, igaz?
- Aqua Eructo!
Célzok Nyström felé. Itt ma senki sem fog meghalni, és ha csak ezért vagyok itt, akkor ezt fogom tenni. És az is biztos, hogy nem fogom Elliot kezébe adni a pálcát. Megkeresem hol is lehet majd magamhoz veszem.
- Nem hiszem, hogy Nyström kárt fog tenni majd benne. Egyedül azért nem mer szembeszállni két felnőtt és jól képzett varázslóval.
A pálcámat a két férfira szegezem, majd kimondom rájuk a Locomotor bűbájt. Remélem ezzel sikerül legalább annyira szétválasztani őket, hogy ne tegyenek komolyabb kárt egymásban.  Bár, az nem különösebben érdekel most, hogy mi történik az íróval, Nyström viszont kell nekem. Még jól jöhet a későbbiekben, mikor Janus ellen lépek fel, kihasználva a gyengeségét, és talán ez a férfi lesz az, aki kegyelemdöfésként fontos szerepet játszhat a saját kis háborúmban.
- Sajnálom, Elliot, de a kis hős lovagod eléggé útban van most. Innentől ez az ügy már nem tartozik rá, akármennyire is akarod, hogy másként legyen.
Megfordulok, és felébresztem Adamet. Szükségem lesz rá, ha végre akarom hajtani a tervemet. A pálcáját még nem adom vissza, így a sajátomon kívül már kettő van a kezemben. Hát, most kiderül majd, hogy mennyire lesz befolyásom a saját rokonom felett, illetve így hogy felébred talán ki is tudom deríteni, mivel vették rá, hogy beszálljon ebbe az őrültségbe.
 

SÖTÉTSÉG

outfit

Van az a düh, ami talán minden másnál erőteljesebb. Nem gonoszságból fakad, és még nem is elkeseredettségből, bár ahhoz nagyon is közel áll. De ezt mindenkép a szív táplálja. A szeretet engedi útjára és az is adja hozzá a mérges folyamot, mai végül erő formájában kitör.
Egy pillanatig sem gondolkozom rajta, mit is teszek, amikor érzem, hogy ujjaim alatt törnek a férfi ujjainak csontjai. Vagy, hogy a rúgásom következtében vélhetőleg a lábszára is megsérül. Meg tudnám ölni. Érzem magamon. Érzem, milyen egyszerűen mondom ki azt a bűbájt, amit eddig világéletemben csak ártatlan kis tábortüzekhez alkalmaztam. És most szinte várom, hogy érezzem az égett hús szagát, az emberi húsét, ami ennek a férfinak az arcáról ég le. Túl sokáig hagytam, hogy Reagan uralkodjon fölöttem és közben talán én is undorítóvá váltam. És végül mégsem én küzdöttem meg vele, ahogy kellett volna szemtől-szemben… Hát most megteszem, amit meg kell. Bűnössé tettem azt, aki újra elkezdett értelmet adni mindennek. Most én is bűnössé válok az ő kedvéért. El akarom tűntetni a poklot az életünkből. Elég lesz halálunk után szembenézni majd vele…

Akkor hőkölök először kicsit hátra, mikor víz ömlik be közénk, hatástalanítva a varázslatom. Persze addigra már némileg megégett Nyström arca. Most még rondább, mint eddig volt. Nem mintha úgy igazán változtatna arcának báján… És a hőkölés sem ront a lendületemen. Pálcámat átveszem másik kezembe és egész egyszerűen beleütök az égett részbe. Reménykedve, hogy most még inkább ordítani fog a fájdalomtól, mint az előbb. Azt érdemli. Mert bántja és fenyegeti azt, akit szeretek. Meg akarom ölni. Ütök újat. Meg akarom ölni. Ütök még egyet.

De akkor újabb varázslat jön közénk. És távolabb kerülök a férfitól. Ujjaim közül szinte kínzóan fájó érzés, ahogy kicsúsznak az ő ujjai. Még ütném. Ütném, amíg meg nem hal. De így nem marad nekem semmi, csak zihálásom és zakatoló szívem, amiben a düh ugyanúgy tovább dolgozik.
- Nem! – Ordítom szinte önkéntelenül is Kean felé, de olyan dühvel, amit talán még sosem tapasztaltam. – Meg kell halnia! Megölöm! – Rontok ismét neki, de csak, hogy a varázslat továbbra is távol tartson. Tényleg puszta kézzel akarnám szétverni. Kezem is ökölbe szorul, mintha még nem végezhette volna be dolgát. – Én vagyok útban? – Üvöltöm. – Engem akarnál tán eltenni láb alól? Hát nem épp az egész családod ezzel próbálkozik? Meg azzal, hogy őt eltűntessék! Pont leszarom, hogy ez az ügy rám tartozik-e! Mert rám tartozik! És ez a pasi, nem megy innen sehova sem élve! Ha pedig meg akarod akadályozni, akkor is megoldom valahogy! Átgázolok a szaros családodon Elliotért!

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Görcsös fájdalom futott át a testemen, még is felfogtam, mit mond Kean. Nem úgy hangzott, mintha az én oldalamon állna vagy miattam jött volna ide. Ráadásul hiába kértem a pálcám, csak nem került a kezemben. A levegőbe kaptam, meg akartam újra fogni a bokáját, de már nem értem el. Éppen csak a nadrágja szárát csíphettem ujjaim közé egy rövid pillanatra, aztán távozott… nem mehetett messzire, mert éreztem a jellegzetes illatát, ami apámra emlékeztetett kicsit. Egyszerre érdekelt és volt taszító. Ez volt talán a Rowle különlegesség. Éppen csak egy pillanatra gondolkodtam el: Vajon én is ilyen érzést váltok ki az emberekből? Valószínűleg nem. Valószínűleg ez az illat csupán nekem jelentett ilyesmit saját emlékeim árnyékában… hiszen hányszor láttam Phillipet az anyám fölött állva, fenyegetően, engem követelve. Az álmaimban legalább ezerszer. Emlékeztem, hogy gyerekként rettegve pillantottam rá, míg felnőttként egyenesen dacoltam vele. Már nem volt meg az a természetesen tartásom vele szembe, ami apa és fia között megvan. Részben az ellenségem lett és úgy tűnik Kean is.
– Sajnálom, Elliot, de a kis hős lovagod eléggé útban van most. Innentől ez az ügy már nem tartozik rá, akármennyire is akarod, hogy másként legyen.
Mi van? Felhördültem a földön, miközben a görcs nyomán a hajamba markoltam. Éreztem, ahogy a fejbőröm ég a tincsek húzása miatt. Közben Nat hangját hallottam, de olyan elmosódott volt, olyan távoli, hogy csak a „megölöm” szót érettem. Éreztem, hogy milyen indulatos, hogy most ott van benne az, ami Reagannél talán nem volt meg.
– Én vagyok útban? Engem akarnál tán eltenni láb alól? Hát nem épp az egész családod ezzel próbálkozik? Meg azzal, hogy őt eltűntessék! Pont leszarom, hogy ez az ügy rám tartozik-e! Mert rám tartozik! És ez a pasi, nem megy innen sehova sem élve! Ha pedig meg akarod akadályozni, akkor is megoldom valahogy! Átgázolok a szaros családodon Elliotért!
Mély levegőt vettem… a látásom tisztulni kezdett. Talán Nat szavai nyomták el bennem a méreg erejét. Igaz éreztem, hogy még lüktet az ereimben. Közben megállás nélkül Phillipre koncentráltam, azt akartam, hogy tudja: még mindig bajban vagyok és ezúttal Kean miatt, aki talán megkattant. Keserű íz gyűlt a számban. Tudtam, hogy Natot az ilyesmibe nem szabad belekeverni, most mégis itt volt… és már nem tehettem mást, minthogy megmentem. A szívem zakatolni kezdett. Az adrenalin felpörgött bennem, így az ép kezemmel nyomtam fel magamat a padlóról.
A tekintetemet Keanre vetettem. Ő eddigre elfordult tőlem, az ájult idióta felé. Talán magához akarta téríteni… talán meg akarta neki bocsátani, hogy ilyen durván az életemre tört. Csalódtam az unokatestvéremben. Már megint érzéketlen volt, ráadásul tökéletesen Rowle. Nem érdemelte meg az alkarvédőt és szívem szerint máris visszavettem volna tőle. Ez még ráér, O’Mara… – gondolkodtam el, persze közben más, kusza gondolatokkal próbáltam elfedni a fejemben összeálló tervet. Nem fogom hagyni, hogy könnyedén kiolvassa belőlem a szavakat, mint egy könyv lapjairól.
– Te valamit kurvára nem értesz itt, Kean… – mondtam, ahogy nagy nehezen lábra álltam. Éreztem, ahogy a térdeim remegnek, de nem érdekelt. A tekintetem az unokatestvéremet kutatta, illetve végig mérte a kezében szorongatott pálcák sokaságát és ott volt közöttük az enyém. Tudtam, hogy csak egy lehetőségem van, egyelőre előnyben van… az egyelőre a hangsúlyos persze.
Intettem Natnak, hogy maradjon mögöttem.
– Egyrészt, az a pálca az enyém… másrészt aki engem bánt vagy Natot, annak vége… – mondtam és Adame felé böktem a fejemmel.
Hát ez volt az én nagy pillanatom. Egyetlen – fájdalmas ugrással – vetettem magam Keanre és a kézfejébe harapva próbáltam kicsavarni a kezéből a pálcákat. Nem érdekelt, ha megsebez vagy támadni próbál, de meg kellett legalább kísérelnem visszaszerezni a fegyveremet.
– Add ide! – Feszegettem az ujjai közül. Persze közben zsongott a fejem, nem volt egyetlen tiszta gondolatom sem, mégis megpróbáltam megnyitni előtte az elmémet. Azt akartam, hogy a közös emlékeinket lássa. Azt, amikor a fagyos kis utunk után együtt iszogattunk és amikor mindenféle akaratoskodás nélkül engedtem át neki azt az alkarvédőt. Én benned bíztam… én benned hittem… – ismételgettem, hogy eljusson hozzá a legfontosabb információ. A te oldaladra álltam, állj te is az enyémre…

Elliot & Nathaniel

Hazudnék, ha azt mondnám, nem élvezem a látványát annak, hogy Nathaniel ott lebeg. Nagyon is élvezem, azonban az indokaim nem ezt a célt szolgálják. Viszont ezt meg kell értetnem legalább Elliottal, mert másként nem fog menni. A valódi tervem viszont nem akarom leleplezni Nyström előtt, és annál hihetőbb, amit teszek minél kevesebben tudnak róla. De ahogy látom a helyzetet, egy valakit kénytelen leszek belevonni az események folyamába.

Sóhajtok egyet, ahogy meghallom Nat szavait. Legalább megráznának valamennyire, de nem. Ezeket szinte minden nap hallom azoktól, akik valaha valamilyen formában szenvedtek a családomtól, és nem értenek egyet azzal, ahogy le lett zárva a családunk története a háború után. De mit lehet tenni?
- Tudod, Nathaniel. Ezek csak szavak. Most lehet, hogy tombol benned a tettvágy, de egyébként nem érsz semmit. Ha azt hiszed, hogy az a kis edzés, amit kaptál elég lesz egy Nyström vagy Rowle kaliberű varázsló ellen, akkor sokkal naivabb vagy, mint gondoltam korábban.
Muszáj őt is ráébresztenem valahogy arra, ami rá vár, mert tény, hogy ha egyedül jön ide, akkor Elliot állapotát látva, simán mind a kettejüket szétráncigálják. Talán nem azonnal, de nem kellene sok hozzá. Viszont nem számolok valamivel. Elliot nincs olyan rossz állapotban, mint ahogy gondoltam korábban, így nincs időm ébresztgetni Adamet. Amint unokaöcsém kiegyenesedik, a teljes figyelmemet élvezi.
- Nem, ti nem értetek valamit. Elliot te értesz valamit nagyon félre. Pontosabban elfelejtettél valami nagyon fontosat úgy néz ki.
Most vallottak be egy gyilkosságot. Eddig csak Phillip emlékeiben láttam, de amellett, hogy kicsit hihetetlennek tűnt szerettem volna hinni az ártatlanságában annak az embernek, akit még nem rontott meg a Rowle vér. De úgy tűnik ez most már teljes egészében szerte foszlott.
- Hééé! – kiáltok fel. – Megőrültél??
Nem sok kell, hogy a lendület és a harapás nyomára a földre kerüljek. Még nem akarom elengedni a pálcáját, de már nem sok kell hozzá. Nem foglalkozok a képekkel, amik a fejében vannak, ezzel nem tud félre vezetni. Sőt, igazából pont arra segít rá, amit én is el akarok érni. Eldobom Adam és az ő pálcáját is, így könnyen hozzáférhet, amikor csak akar. De szükségem van a kezemre. Dulakodásnak álcázva igyekszem fordítani a helyzetünkön, hogy én legyek felül és a szájába tudjam gyömöszölni a bezoárt.
- Ez segíteni fog a méreg ellen. Nem szünteti meg a hatását, direkt olyanra lett megalkotva, szóval mindenképp innen a Mungóba mész majd.
Ezt még elég hangosan mondom ki, a következő szavakat viszont már suttogva. Nem akarom, hogy más hallja rajtunk kívül.
- Bolond, ne ficánkolj! Azt hiszed nem tudom mi történt Wychwood erdejében? Azt akarod, hogy Nat mindent feláldozzon? A jó hírét, a karrierjét, Ada nyugalmát? Örökre a lekötelezetteim akartok lenni? Egy Rowle lekötelezettje, amit ahogy hallom eléggé utál?
És igen, most lényegében saját magam ellen beszélek, hiszen egész eddigi életemben ezeket a lehetőségeket kerestem, de megtanultam mikor tudom elengedni őket. És ez most egy olyan lehetőség.
- Elliot, állítsuk meg Nyströmöt, segítsen is Nat, de ne legyen belőle is gyilkos. Megértettél?
Remélem igen, mert ha most elengedem őt, akkor elszabadulhat a pokol. Ha bármelyiküket is elengedem, akkor elszabadul a pokol. Szerencse, hogy Adamet mégse ébresztettem fel. Felállok, és a két lebegő felé fordulok. Nyströmöt magamhoz lebegtetem Nathanielnél pedig megszüntetem a varázst. Ha ránk támad, visszatámadok. Tartom magam ahhoz, amit az előbb mondtam.
- Akarsz még egy kicsit lebegni vagy eléggé lenyugodtál? – kérdezem teljes nyugalommal a hangomban. – Vagy tán nekem is nekem akartok ugrani, hogy elhallgattassatok az itt történtek miatt?

SÖTÉTSÉG

outfit

Jelenleg nagyon úgy érzem, hogy a megölni való emberek listájának élére került az egész Rowle kompánia. Már nagyon elegem van belőle, hogy mindet ezek az idióták akarnak irányítani. és előadják mennyire magasan is vannak azon a tetves táplálékláncon. Csak morgok, miközben kénytelen vagyok tűrni és hagyni, hogy Nyström kikerüljön a kezeim közül. Utána kapok, bár tudom, hogy nem érem már el. Dühít, mert úgy érzem most megölhettem volna. És megtettem volna, simán. Szemvillanás nélkül. Hisz miért akarjak szép szóval állni egy olyan ember elé, aki meg akar ölni. Igen, talán nem engem személy szerint. De Elliotot igen. És úgy érzem, ez nagyjából pont ugyanaz.

- Túl sokat beszélsz, de valahogy nem látom, hogy ártalmatlanítanád ezt a bűzlő, égett kis rohadékot! – Válaszolom a remek, becsmérlő kis szónoklatára. Aztán egyet Nyström felé rúgok, de ezzel csak azt érem el, hogy még messzebb kerülök tőle. – A kurva életbe. – Szitkozódom és immáron nagyon is igyekszem kikerülni a csapdából. Az persze baromi nagy kérdés a számomra, hogy honnan tud az edzésekről. Senki se tud róluk, csak Will. Még Elliotnak sem meséltem, nem is tudom miért nem. Talán később, amikor már ügyesnek és jónak érzem magam, meg akartam lepni vele, hogy mennyit is fejlődtem. Miatta akartam változni. Miatta akartam erős lenni. És nesze, amikor itt vagyunk, ugyanúgy csak kínlódok és nem vagyok képes segíteni neki.

Még szerencse, hogy ő sokkal, de sokkal erősebb nálam. Mindig rácsodálkozom, mennyire képes az utolsó utáni erejét is bevetni a túlélésre. Minden küzdelemben már régen vesztesnek néz ki, amikor egy újabb ugrással egyszerűen leteperi ellenfelét. Nem taktika ez nála, egyszerűen ilyen a jelleme vagy az ereje. Mindig van egy újabb tartalék, amit elő tud venni. Bár én is ilyen lennék…
De továbbra is csak tehetetlenül nézem az eseményeket. Nem akarom ezt. Harcolnék, ütnék, vágnék, még ha most már nem is igazán vagyok vele tisztában, hogy ki az ellenségünk.

- Hagyd békén Elliotot! – Üvöltöm a mozdulatlanságból Kean felé, bár amúgy fogalmam sincs mire készül. Látom, ahogy ad neki valamit. És persze hallom után a szavait. Szóval azért segít. Legalább annyiban, hogy életben tartja a párom, ha már nekem nem hagyta, hogy kicsináljam azt, aki megmérgezte. Aztán látom, hogy odahajol és úgy súg neki valamit. Én pedig tovább mozgolódom, hátha végre ereszt ez az átok és oda tudok menni Elliothoz. Hallani akarom, miről beszélnek, mert ha megfenyegette valamivel, akkor őt is kicsinálom. Bár lehet eleve ki kéne mindenkit.

Összefűzöm a karjaimat és bár érzem, hogy fortyogok a dühtől, most, hogy Keannal szemtől szembe állunk, vagyis lebegünk, próbálok úgy tenni, mintha fölényben lennék. Még azokon a tárgyalásokon is így teszek, ahol alapjaiban semmivel többet nem tudok felmutatni, mint a másik fél. Bár ez ritka. Az meg, hogy kevesebbet, még ritkább. De ezek nem pénz vagy vállalkozás ügyek. Ezek varázstani dolgok. Lehet itt nem annyira jön be a beképzeltség, de próbálkozni szabad…
- Te is eléggé ártó vagy, valahogy… - Kezdem szenvtelen kifejezéssel arcomon, ami egészen hatásosan adja rám a higgadtság álarcát. Sőt valahol én is elhiszem, hogy a szívem nem kalapál ezerrel az izgalomtól és haragtól. - Nem érzem, hogy teljes mértékig mellettünk állnál. Nyströmnek meg kell halnia, mert meg akarta ölni Elliotot. Életet életért, ebben az esetben. És igen, lehet, hogy nem vagyok erős párbajhős. De, hogy szét tudom verni az arcod puszta kézzel a felől ne legyen kétséged. Azért Nyström ellen sem voltam teljesen hatástalan… De amúgy kösz, hogy kérded. Most már elvinném innen Elliotot, ha őkelmed engedi.

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Ne… ne… ezt nem teheti velem… Erőszakosan rugdalóztam, miközben Kean megpróbálta lefogni a kezeimet. Az egyikkel ugyan a pálcák után nyúltam, még rájuk is szorítottam, de a másik önmagában kevés volt rá, hogy visszatartsam az unokatestvéremet. Most erősebb volt nálam, még a termete ellenére is. Talán jobban elhagyott az erőm, mint hittem. Túl sok volt az, ahogy neki estem. A combomban ott lüktetett a fájdalom, a szívem pedig úgy zakatolt, mint ami menten ki akar törni a mellkasomból. A lélegzetem is hangos volt, erőtlenül ernyedtek el a karjaim, ahogy Kean a földön tartott. Éreztem, ahogy valamit a számba présel… és majdnem azonnal fel is ismertem: egy bezoár volt.
Még egyet rúgtam fel, amolyan jelzés értékűen. Az erőm ugyanis még mindig nem tért vissza, csak a megragadott két pálcát szorongattam az ujjaim közül. Mintha minden élet, ami még bennem tombolt, odakoncentrálódott volna: nem akartam elveszíteni az egyetlen fegyveremet, amivel megvédhetem Natot. Egy dolog világos volt: Kean nem kenyerezhetem le azzal, amit tettem érte. Ő nem mellettem áll. Ő a Rowle család ember… ő valami olyan, ami veszélyes rám… talán pontosan annyira, mint Lis. Neki is csak egy akadály leszek, amit el akar távolítani és bár én nem láttam a fejébe… megint logikátlannak, hirtelennek látszott. Bár én sem voltam soha életemben megfontolt, de nem hoztam magamra feleslegesen a bajt, amennyiben azt jobb volt elkerülni. Talán csak az szalaggal a csuklómon kezdtem fejjel rohanni a falnak.
–  Bolond, ne ficánkolj! Azt hiszed nem tudom mi történt Wychwood erdejében? Azt akarod, hogy Nat mindent feláldozzon? A jó hírét, a karrierjét, Ada nyugalmát? Örökre a lekötelezetteim akartok lenni? Egy Rowle lekötelezettje, amit ahogy hallom eléggé utál? – Suttogta.
Felmordultam, mikor érezni kezdtem a bezoár jótékony hatását. A tagjaim még gyengék voltak, de lassan olyan erő tért belém vissza, amit talán nem is az, hanem Nat mély hangjának ritmusa hozott. Nem tudom, miért, de a tettei ellenére is megbízhatatlannak láttam és ez a fenyegetés, amit az utolsó mondataival vágott a képembe, csak tovább erősítették ezt a félelememet. Bár nem is nevezhető igazán félelemnek. Nem számítottam már jó dologra egyetlen Rowle-tól sem.
„Örökre a lekötelezetteim akartok lenni? Egy Rowle lekötelezettje, amit ahogy hallom eléggé utál?” Többször megismételtem magamban a mondatot. Talán nem is figyeltem igazán a szemei csillogását és már az sem érdekelt, hogy belelát a fejembe. Hát akkor olvassa csak ki: ezt nagyon nem kellett volna. Talán védeni akarta Natot… talán nem… az önkifejezés nem volt az erőssége sosem. Mindenestre én annak hallottam, aminek hangzott: színtiszta fenyegetésnek.
– Elliot, állítsuk meg Nyströmöt, segítsen is Nat, de ne legyen belőle is gyilkos. Megértettél?
Naná, hogy megértettem. Direkt olyan képet vágtam, mint aki teljesen egyetért vele… de még ott volt a tarsolyomban az az Exmemoriam, amivel gondoskodhatom arról, hogy ne legyek a lekötelezettje. Nem akartam még csak Nat közelében sem látni. Ő is csak egy Rowle volt, aki közénk állhat, aki elszakíthat minket egymástól. Vigyáztam a gondolataimra, most már tudtam annyira koncentrálni, hogy ne csak összezavarjam Keant, de el is fedjem, amiről nem kellett tudnia.
Míg ő Nat felé fordult, addig én jobb kézbe vettem a saját pálcámat, a másikat meg ott tartottam tartaléknak.
– Akarsz még egy kicsit lebegni vagy eléggé lenyugodtál? – Kean hangja nyugodt volt. Kíváncsi lettem volna, hogy belül is ilyen békésen, mert ha igen, akkor hamarosan nem így lesz. Szívesen tettem volna ellene valamit. A bezoár ügyes csel, de nem fogom futni hagyni Nyströmöt. Már túl sokat megéltem ahhoz, hogy futni hagyjak egy ilyen alakot. Nincs szükségem még valakire, aki megpróbál újra és újra kivégezni, míg nem egyszer célt ér. Akad elég ember, aki a nyomomba ered Lis egyetlen csettintésére.
– Vagy tán nekem is nekem akartok ugrani, hogy elhallgattassatok az itt történtek miatt?
– Te is eléggé ártó vagy, valahogy… – Hallottam meg Nat szavait. – Nem érzem, hogy teljes mértékig mellettünk állnál. Nyströmnek meg kell halnia, mert meg akarta ölni Elliotot. Életet életért, ebben az esetben. És igen, lehet, hogy nem vagyok erős párbajhős. De, hogy szét tudom verni az arcod puszta kézzel a felől ne legyen kétséged. Azért Nyström ellen sem voltam teljesen hatástalan… De amúgy kösz, hogy kérded. Most már elvinném innen Elliotot, ha őkelmed engedi.
Megköszörültem a torkomat, miközben nagy nehezen felálltam. Kean hátának szegeztem a pálcát. Nyeltem egyet, nem gondolkodtam. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe vagy éppenséggel kiolvassa onnan a következő lépésen terveit. Egyszerűen, egy néma Capitulatusszal próbáltam megszerezni a pálcáját, pontosan, ahogy az imént ő is tette.
– Vége Kean! Elég! Köszönöm a bezoárt, de elég! – emeletem fel a hangomat. – Nyström sorsáról én döntök. Nem a te életedet próbálta elvenni, hanem az enyémet!
A mellkasom hullámzott a heves szívdobogás és a fullasztó légszomjtól. Az egész testem remegett, de éreztem magamban, hogy milyen erős vagyok. Éreztem, ahogy a koncentrációm visszatér és már az árnyak sem táncoltak olyan hevesen a szemeim előtt. Nem akartam én ártani Keannek, csak a szükséges óvintézkedéseket akartam tenni.
– És soha többé ne merj pálcát emelni Natra. – Ezt már nyugodtabban jelentettem ki. – Nyström emlékeit töröljük rólam, Natról és a Rowle családról.

Elliot & Nathaniel

Van olyan, amire az Akadémia sem készíthet fel. Van ilyen, hiszen a készségeink és képességeink nem tanulhatóak csak fejleszthetőek. Annak a képessége pedig mindenképpen veleszületett, hogy tudja az ember, mikor kell valamit hagyni, hogy onnan az események saját magukat irányítsák. Hiszen, a lehetőségek adottak, a feltételeket megszabtam, innentől már nincs ráhatásom arra, hogy kicsit mások gondolatait terelgessem. Lenne, de nem teszem.
- Azért mérget ne vegyél rá, hogy képes lennél szétverni.
És hát igen. Akinek csak a szája nagy, annak nehezebb bizonyítani. De nem akarom elvenni tőle ezt a lehetőséget, ezért még azelőtt megszüntetem a rá kimondott átkot, mielőtt Elliot elvenné a pálcám. Így Nyström továbbra is lebegett, de ezt a varázslatot csak én tudom megszüntetni, és ezzel mind a ketten tisztában lehetnek.
- Elliot, tudod hogy a pálca nem csupán az egyetlen fegyverem. És tudom, hogy megpróbálsz védekezni, de közel sem vagy elég erős.
Úgy helyezem a kezem, hogy mind a ketten lássák, nem akarok semmi hirtelen mozdulatot, ezért nyugodtan sétálok a fal felé, aminek neki is dőlök. Jobb ha kivárom a helyzetet, mert ahogy Nat be van indulva azzal, hogy megölje a svédet, és Elliot mennyire nem akarja, még lehet köztük egy ellentét. Keresztbe is teszem a karom. Persze, amiről így nem tudnak, hogy mindig van B tervem, így a zakóm zsebében is lapul egy meglepetés, ha mégsem úgy alakulnának a dolgok. És itt most arra gondolok, ha esetleg meg kéne védenem magam.
- Elliot, eddig próbáltam azt sugallni, hogy bízhatsz bennem, ha a tettem megtévesztő is, nem vagyok ellenetek, de… - És itt egyenesen Nathaniel szemébe nézek. – Ha rám támad valaki, azzal szemben megvédem magam és visszatámadok. És nem érdekel, hogy rokon, barát vagy egy gyilkos.
Visszafordítom a tekintetem, majd kérdőn nézek az unokaöcsémre.
- Vagy te nem ezt tennéd? Hagynád magad megöletni csak azért, hogy ne bánts meg valakit?
Szándékosan vettem elő a legdurvább helyzetet, mert lehetséges, hogy ha a helyzet úgy hozza, akkor például hagynám magam megverni. Ahogy egyszer már meg is tettem, de akkor szerencsére sokkal gyengébb volt az illető, mint ahogy azt képzelte. Most már vele szemben is vigyáznom kéne.
- Ha úgy gondolod, hogy ez lesz a jó megoldás, akkor töröld az emlékeit, bár ahogy a mennyasszonyodat látom, ő nem fogja ezt hagyni. Bár, nem értem, hogy miért olyan fontos megölni egymás ellenségeit, de ezt ti tudjátok.
Nem vagyok nyugodt ezzel kapcsolatban, de bízom Elliotban, így abban is, hogy a jó és megfelelő döntést hozza meg. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy ha mégis téved, akkor magam fogok az ügy végére járni. És ez esetben nem érdekel, ha megromlik a kapcsolatunk. Ha a ma történtek után történne még esetleg bármi is ebből a kapcsolatból.

SÖTÉTSÉG

outfit

Kicsit tényleg megnyugszom, ahogy a lábam eléri a talajt és térdeim kicsit megrogyasztva végre megérkezem. Igen. Megérkezem. Mert pár perce úgy érzem én nem is vagyok a helyszínen, csak egy külső szemlélő, akinek nem adatott meg, hogy ott legyen, ahol lenni akar. De itt akarok lenni. És, amint végre az undorítónak is nevezhető padlózaton állok, tekintetem Nyströmre emelem. Kezemmel pedig próbálom elérni őt, így is, hogy ő továbbra is lebeg. Belemarok a karjába, mikor végre elérem és furcsamód élvezem, ahogy megégett arcára kiül némi fájdalom. Ha tehetném az arcát marnám. Az égett bőrt fejteném le a fejéről, de akkor talán már szadista lennék. Pont mint ő. És azt hiszem kell, hogy ennyi elválasszon minket egymástól. Én ember vagyok. Ő pedig szörnyeteg. Keanról pedig még nem döntöttem el, hogy csak megjátssza, hogy nem normális, vagy már ő maga sem tudja mi, merre hány méter. Illetve, hogy kit kéne ellenséggé és kit baráttá tenni. Bár szerintem a baráti segítséget hírből sem ismeri. Holott a legelején még reménykedtem, hogy esetleg azért van itt…

Elengedem Nyströmöt. Bár még szemeim sóvárgón nézik egy ideig a testét, hogy hol és miként is tudnának az én tagjaim kárt tenni benne. De közben érzem, ahogy húz valami sokkal erősebb a másik oldalra. A fény és emberség. Az az oldalam, amelyik nem gyűlöl, hanem szeret, az az oldalam, amelyik nem gyilkolni akar, hanem védelmezni, Elliot közelébe csalja egész bensőmet és lényemet. S én óvatosan csúsztatom karom a hátára, hogy segíthessek neki felállni és megtartani magát. Érzem, hogy gyenge. S ez fájdalmat okoz nekem, amiért ismét ott az a sóvárgás, hogy ölhessek. S tekintetem oda-vissza vezetem a szerelmem és a kínzója között.
- Minden rendben. – Suttogom, szinte csak magunknak megnyugtatásul, holott nagyon is látom, hogy nincs éppen minden rendben. Még nem tettük el láb alól Nyströmöt, mert igen a célom ez továbbra is, csak kínozni nem akarom, és nem tűntünk el innen. De jól esett kimondani. – Hogyan tovább? – Kérdezem szintén ugyanolyan csendesen, mert tisztában vagyok vele, hogy Elliot továbbra is sokkal jobban átlátja az ilyen szituációkat, mint én.

Kezemmel az Elliot kezében lévő pálcámért nyúlik és finoman húzom ki ujjai közül. Aztán egyszerűen Nyströmre szegezem.
- Még mindig inkább szájhősnek tűnsz, mint nagy harcosnak Kean. De elhiszem, hogy erős vagy, ha ez megnyugtat… - Mondom, miközben erősen koncentrálok, hogy valami gyilkos átok az eszembe jusson. Sose voltam jó ebben. – Nem téged akarunk bántani. Neki kell meghalnia. Te nem vagy veszélyes, amíg nem akarsz elválasztani minket egymástól, vagy nem akarsz bántani bennünket. Nem érdekelsz. Se te. Se a családod. – Rántom meg a vállam. – Gyűlölni foglak titeket és védem ellenetek Elliotot, ahogy kell. – Nyströmről most ő rá emelem a tekintetem, de a pálcám továbbra is az északira szegezem. – Nem sok érzelem lehet benned amúgy. Ha nem találod fontosnak megölni valaki ellenségét… Úgy érzem talán senkit sem szerethettél úgy, mint mi egymást. Mert nekünk ez nem kérdés, miért is fontos.

Visszafordulok Nyström felé. Egy pillanatig ismét csak nézek az égett arcra. Olyan jó lenne találni valamit… Valamit ami megölheti. S agyamban kotorászva megint nem találok semmit. Csak megérzem mellkasom fájdalmát, s a benne dobogó szívet, amiben továbbra is elnyomja a gyűlöletet az Elliotért való aggodalom. Csak kimondom a kábító átkot. Hangosan és határozottan. Aztán csak az elernyedő testet látom, ami eddig megfeszült az égés nyomán ért fájdalomtól. – Ennyi. – Eresztem le pálcám és finoman Elliothoz bújok. – A tied. A te ellenséged, ebben Keannak igaza van amúgy. De a te jogod eldönteni, mi legyen vele és ez vitathatatlan.