Sötétség

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Nat ujjainak finom érintése a hátamon erőt adott. Még többet, mint amit a fájdalomtól remegő testemből képes voltam még kipréselni pontosan az ő megmentésére. Talán hiba volt lefegyverezni Keant és innentől ő is ellenfeleim sorát fogja majd gazdagítani… nem lepne meg. Mintha minden Rowle vezetéknevet viselő emberbe bele lenne oltva valami Elliot-gyűlölet. Nem tudtam tőlük szabadulni és tudtam: az életem végéig el fognak kísérni ezek az érzések.
Nem a pálca az egyetlen fegyvered? Tényleg nem? Gúnyosan tört fel bennem ez a kérdés és a tény, hogy Kean megint olyan ostoba volt, amilyennek megismertem. Nem utáltam, nem haragudtam rá és nem tartottam az ellenségemnek, ezt ő is tudhatta nagyon is. Egyszerűen csak nem értettem az álmagabiztosságát és azt, hogy miért kell beszélni tartalom nélkül. A logikátlan megnyilvánulásaival éppen maga alatt vágta a fát és ezt is képtelen volt felismerni – hiszen akkor csendben maradt volna.
Remegő kézzel tartottam felé a pálcámat, miközben Nat Nyströmöt célozta. A tekintetem újra és újra elhomályosult a sötétségtől, amit még a méreg okozott… de egyre kevésbé volt rám hatással. Csak a szívem kalapált olyan hevesen, hogy égett a mellkasom a fájdalomtól. Nem törődtem ezzel, ahogy a csuklómon lüktető szalagra sem. Keant néztem, ahogy a falhoz lapul.
– Csak az a bibi, Kean – Hangom kicsit rekedt lett. Az egyik kezemet a szívem fölé szorítottam.
Nem adom most fel, nem lehet… – bíztattam magam kissé remegve. Aztán, egyetlen mély levegőt véve, még erősebben szorítottam a pálcámat. Elég erős voltam, sokkal erősebb, mint Kean hitte. Nem ismert eléggé, hiába tudott a gondolataim között turkálni, ha éppen engedtem neki. Képtelen volt érzelmezni valójában mi van bennem, mert hiányzott belőle az érzelem és az empátia. Legutóbb szerelmet említett… mégsem tudtam elhinni, hogy ismeri azt az érzést. Minden megnyilvánulása arról árulkodott, hogy semmi emberség nincs benne. Ez elkeserített.
– Az, hogy senki sem támadt rád. Te magad keverted ezt a szart, méghozzá azzal, hogy nem miattam jöttél ide… hanem magad miatt. – Mondtam keserűen és kihúztam magamat. Legyőztem a fájdalmaimat, éreztem, ahogy az erő végig lüktet minden porcikámon. – Csak azért nem kötözlek meg, mert rokonok vagyunk. Ezt pedig vedd megtiszteltetésnek.
Nem eresztettem le a pálcámat, egy pillanatra sem, miközben hallgattam az újabb hülyeséget, ami kitört a száján. Nem hittem el, amit mond. Nem akartam elhinni, hogy ez az ember és én ugyanazon vérből származunk. Még Phillip sem volt ennyire mentes az érzésektől, ennyire irreális. Tudom én, hogy ridegen nevelkedtek mindketten, hogy nem volt meg talán az a szerető szülőkép, amit én megkaptam anyám és Dean személyében. Mégis elborzasztott az, amit Keanen láttam.
– Ha úgy gondolod, hogy ez lesz a jó megoldás, akkor töröld az emlékeit, bár ahogy a mennyasszonyodat látom, ő nem fogja ezt hagyni. Bár, nem értem, hogy miért olyan fontos megölni egymás ellenségeit, de ezt ti tudjátok.
Megrökönyödve bámultam rá. Hirtelen nem tudtam szólni… nem hittem el, hogy ezt tényleg kimondta. Vajon miért ölnénk meg egymás ellenségeit? Hát szerelemből, abból amit állítólag ő maga is ismert. Talán szeretné végig nézni, ahogy a nőt, akiért elvileg rajongia kéne, valaki kínozza és bántja? Hogy talán elveszi tőle mindezzel?
– Még mindig inkább szájhősnek tűnsz, mint nagy harcosnak Kean. De elhiszem, hogy erős vagy, ha ez megnyugtat… – Szerencsére megszólalt Nat és egyetértettem vele. Az unokatestvérem beszélt csak, de a szavai mögött egyetlen árva dolog sem volt. Üresen csengtek. – Nem téged akarunk bántani. Neki kell meghalnia. Te nem vagy veszélyes, amíg nem akarsz elválasztani minket egymástól, vagy nem akarsz bántani bennünket. Nem érdekelsz. Se te. Se a családod. Gyűlölni foglak titeket és védem ellenetek Elliotot, ahogy kell. Nem sok érzelem lehet benned amúgy. Ha nem találod fontosnak megölni valaki ellenségét… Úgy érzem talán senkit sem szerethettél úgy, mint mi egymást. Mert nekünk ez nem kérdés, miért is fontos.
Az utolsó mondatokra megint a pálcára szorítottam. Éreztem, ahogy az érzékeim egyre jobban kitisztultak, képes lettem volna megvédeni magunkat Keantől. Erősebb voltam, mint hitte.
Nat azonban az elhangzottak ellenére leeresztette a pálcát, leeresztette és hagyta, hogy én tegyek valamit. Csak ott állt mellettem. A testéből áradó kellemes meleg átjárta a testemet.
– Ne próbálj meg Nathoz érni még egyszer. – Fenyegető hangon szóltam. Tekintetem egyenesen Kean szemeit kereste. Tudatni akartam vele, hogy ezt most komolyan gondolom és ha megmozdul, akkor vége.
A kábult Nyström felé fordultam. Pálcámat óvatosan szegeztem rá, leengedve a padlóra. Nem gyűlöltem őt sem, látni ugyan nem szívesen láttam és nem is akartam folytatni az otsoba harcunkat. Lisbeth csak belekeverte ebbe az egészbe. Így hát, letérdeltem mellé a pórba. Fújtatva próbáltam legyűrni a combomba nyilalló fájdalmat megint. Kellett egy pillanat, hogy visszanyerjem az erőmet és kimondjam a megfelelő varázslatot: – Exmemoriam…
Ezután fordultam csak Keanhez. Elárultnak éreztem magam, csalódtam benne... pedig a legutóbb már együtt is iszogattunk. Vicces volt. Ezúttal mégis úgy viselkedett, mint egy őrült, akibe semmi realitás nem szorult, nem hogy érzések. Szerettem volna rájönni mi ütött belé és mi baja van Nattal, aki legalább azzal a céllal jött ide, hogy megmentesen.
– Remélem egyszer megtanulsz szeretni. - Azzal a lendülettel a lábai elé dobtam a pálcáját.

Elliot & Nathaniel

Vannak szavak, amik sokáig ott csengenek az ember fülében. Ilyen volt az is, mikor apám kijelentette, hogy nem tekint a fiának, és csak azért nem tesz ki, mert nem talált megfelelő örököst. Amit nem hiszem, hogy valóban így lenne, de valami oka tényleg volt. A mai nap során is elhangzott rengeteg olyan dolog, ami jó ideig fog még a fülemben csengeni. Talán nem szokványosak a módszereim, talán apámtól eltérően megvetem azokat, akik gyilkolnak és pont ezért is lett az az életcélom, hogy bármilyen más módszert alkalmazva tegyem ártalmatlanná a bűnözőket, akik az utamba kerülnek. Ábránd? Egy nem férfias módszer? Nem tudom ki, minek hívná, csak azt, hogy ezért fel kellett áldoznom valamit magamból, és még nem találtam meg azt a nőt, azt a férfit akár, aki visszaadná vagy csak visszaterelne erre a vonalra.

Eleinte azt hittem Willow lesz az, hamar barátságot kötöttünk, sok dologban hasonlítottunk is, de rájöttem, ő nem tudja majd megadni ezt. Aztán jöttek a Forest könyvek, amik át vannak itatva azzal, amit én kerestem másokban, de hamar rájöttem, ugyan szórakoztatnak ezek a kiadványok, de még Nathaniellel történt személyes találkozó sem hozta vissza azt, amit kerestem. És hát ott volt ő is, Elsa. Igen, mellette megváltoztam a nehéz kezdet ellenére is, de aztán eltűnt, és rájöttem, senki sem fogja tudni visszaadni azt, amit elvesztettem. Racionális ember vagyok, nem hagyhatom, hogy az érzelmeim befolyásoljanak, mert azzal elveszthetek mindent. És a minden alatt most az életemet értem, mert engem nem érdekelnek az anyagi javak.

Igen, meg lehetne most vádolni azzal, hogy a hatalom igen is fontosabb lehet az életemnél, de erre csak egy dolgot tudnék mondani, nem magam miatt. Láttam a családom megítélését, átéltem a háborúban, és a mai napig. És én ezt meg akarom változtatni, amennyire tudom. Hosszú folyamat lesz, az életem talán nem is elég rá, de ha legalább elkezdhetném, már örömmel töltene el.
- És most úgy gondolod hálásnak kell lennem, mert nem kötözöl meg? Elliot, ne legyél ennyire ostoba, azt hittem ennél jobban ismersz.
És még mindig ez az érzelem mentes arckifejezés az, amire képes vagyok. Persze, megértem, amit mondanak, de úgy tűnik, ők nem értették meg teljes egészében azt, amit én mondok. A magam módján talán, de segíteni akarok nekik és mégis minden aduászt odatettek a kezembe. Na, jó, úgy tűnik nem mindent, de pont eleget ahhoz, hogy később a saját javamra fordíthassam.
- Nem vagyok harcos, soha nem is tartottam magam annak. Legalábbis nem olyan formában, aki egy sereg élére áll feltartott pálcával és kérdés nélkül gyilkolássza az ellenségeit. Én másként vívom ezeket a harcokat.
Azért örömmel tölt el, hogy legalább Nathanieltől nem kell tartanom, így is elég ember miatt kell a hátam mögé néznem. Bár, ki tudja meddig fog ez tartani majd. Sajnos, a kapcsolatok szövevényes szála talán közelebb hoz minket, mint most azt gondolnánk. Meglepődök a fenyegetés hallatán, de úgy érzem, hamar le is pattan rólam, hiszen…
- Nincs okom bántani, amíg nem ad rá okot. De ezt mondtam már korábban.
Némán nézem végig, ahogy elveszi Nyström emlékeit. Nem lep meg, hogy képes ilyen varázslatot használni, sokat fejlődött már azóta is, mióta találkoztunk. Ki tudja mennyit fejlődhetett azóta, hogy visszatért Angliába. És ugyanez elmondható Nathanielről is. Mikor a kávézóban találkoztunk tényleg csak egy író volt, most már képes lenne harcban is helyt állni, de azért még érdemes fejlődni.

Akkor sem szólalok meg, mikor Elliot a lábam elé dobja a pálcát. Egyelőre nem hajolok le érte, mert az jobban foglalkoztat, amit mondok. Megtanulni szeretni? A szeretetet nem lehet megtanulni, és talán nem úgy, ahogy ők gondolják, de én igenis szeretem az unokaöcsémet.
- Remélem… – hajolok le mégis. – Egyszer rájöttök, hogy amit ma tettem – vagy nem tettem, ahogy ők gondolják -, azt szeretetből tettem.
Elrejtem a pálcámat a helyére, majd ellököm magam a faltól. Nem vagyok biztos benne, hogy az a fajta szerelem, ami őket összeköti, nekem is megjár majd valaha. Kiharcoltam, hogy ne kelljen kényszerből feleségül vennem valakit, de valóban rám talál majd az a fajta szeretet? Nem hiszem, de talán jobb is így. Az én sorsom teljesen más.

Összeszedem Adamet, majd megindulok kifelé a szobából. Nem kell majd sokáig cipelnem, csak a lenti kandallóig. Nem tudom, mi lesz később, csak azt, hogy most még az ajtóból visszafordulok.
- Nathaniel, mindenképp vidd el a Mungóba. A bezoár nem hat minden összetevőjére a méregnek. Most talán áll, talán erősnek tűnik, de segítség nélkül két nap múlva akár halott is lehet. Hidd el, tudom.
Ahogy azt is, hogy valószínűleg Elliot nem fogja hagyni magát, de ennél többet nem tehetek. Nem én vagyok az, aki felelősséggel tartozik iránta, mert bár vér kötelék köt össze minket, a lehető legtávolabb állunk egymástól mindenféle szempontból.

Kicsit megemelem Adamet, mert elkezdett a föld felé roskadni, aztán indulok is tovább. Phillip nem lesz majd elájulva az itt történtektől, de legalább a kérése teljesült. Elliot él.
 
 
 

Köszönöm a játékot.

SÖTÉTSÉG

outfit

Vége. Én legalábbis így érzékeltem. Persze éreztem még azt a feszültséget a hármasunk között, de valahogy már nem számított. Elfáradtam. Ismét. Inkább érzelmileg, semmint fizikailag, de érzem, ahogy ez előbbi lassan tagjaimra tapad. Az érzelmi megpróbáltatásokat mindig rosszul bírtam. És valahányszor Elliot életét fenyegetik, újra és újra átélem a legrosszabbat. Már meg sem kérdezem magamtól, még hányszor fog mindez megtörténni. Nincs rá válasz. Talán ha a Rowle-ök eltűnnének a fenyegetés is megszűnne. Bár nem vagyok benne olyan biztos. Mindig jön valami új, valami más. Csak abban reménykedhetek, hogy ez nem lesz alkalomról alkalomra nehezebb…

Csak nézem, ahogy Nyström felé fordul, aztán leguggol mellé és kimondja a varázslatot. Mindig csodálom őt, hogy milyen erős és mennyire ügyes. Ez pedig talán most is kiül az arcomra, ahogy óvatos szerelemmel figyelem mozdulatait. Felé nyúlok, hogy lássa itt vagyok, mint támasz, mint erőfeltöltő kiapadhatatlan forrás. Én nem vagyok ügyes. Nem annyira, mint ő, talán soha nem is leszek. De abban biztos lehet, hogy mindig megfogom a kezét és örökké a támasza leszek. Bármi történjen is. Csak tartom majd a kezem, mint most is. Hogy, ha akar belekapaszkodhasson, hogy segítsek neki felállni vagy újra elindulni.

- Talán sosem fogsz róla meggyőzni Kean, hogy képes vagy bármit is szeretetből tenni. Sőt, hogy képes vagy magára a szeretetre. – Emelem tekintetem Elliotról a nem túl kedvelt rokonára. – De még meggyőzhetsz. Majd. A jövőben. – Jelentem ki és miközben érzem, hogy elérem Elliotot, igyekszem párom minél közelebb húzni magamhoz. Valójában nem túlzottan akarom már húzni ezt a kérdést. Minél előbb a Mungóba akarom vinni, hogy kiűzzék a testéből a mérget, ami bizonyára még mindig roncsolja gyönyörű kis testét, számomra olyannyira értékes szervezetét. – Azért egy apró lépést tettél a bizalmam felé… - Mondom, bár hangom talán kevéssé tükrözi a meggyőződést, mint szavaim. – A méreg egy részét hatástalanítottad, amit köszönök. De azért van még mit javítanod az emberségeden. – Nyúlok Elliot hóna alá, hogy még jobban tartsam, sőt, igaziból arra készülök, hogy felemeljem, de még nem most. Előbb elviszem Kean elől, hogy legalább vele szemben megtartsa méltóságát és erejét. Utána úgyis ölben viszem a Mungóba, hogy esélye se legyen az ellenkezésre. Ennyire már ismerem…

- Mehetünk? – Fordulok felé. Bár inkább kijelentésnek vagy kérlelésnek tűnik szavam, nem is annyira kérdésnek. Csak tényleg, minél előbb el akarok már innen menni. Hisz ez a hely is csak egy rossz emlék marad. Mint minden, ahol valaha is bántani akarták Elliotot vagy tönkretenni azt az egységet, amely minket egy párr tesz. – Elviszlek egy medimágushoz. – Jelentem ki határozottan és őt támogatva megindulok az ajtó felé. – Nem kívánom Kean, hogy találkozzunk még. De az ellenségeim közt sem vagy. Remélem egyszer lesz ez még jobb is. És elfogadtok minket úgy, ahogy vagyunk. Bár kétlem. Azért viszlát. És üdv Philipnek is. – Mormogom gunyorosan, aztán lenyomom a kilincset.

Köszönöm a játékot

SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Kean pálcája után bámultam egy hosszú pillanatra. Talán hiba volt neki visszaadni, hiszen simán felkaphatta volna, hogy aztán rám támadjon. Már nem tudtam bízhatok-e benne… már nem tudtam, mit higgyek róla. Nem láttam ugyanannak az embernek, akivel a kandallóm előtt ücsörögve iszogattunk a közös kalandunk után. Még emlékeztem rá, milyen remekül szórakoztunk. Most viszont valaki más állt előttem… valaki akinek pontosan ugyanúgy egy tárgy vagyok, mint az apámnak… aki hasznot akart húzni ebből a helyzetből. De nem, nem engedhettem, hogy Kean ilyen könnyen áttiporjon rajtam. Ezért fegyvereztem le, ezért vettem el Nyström emlékeit és ezért mertem ezúttal is a szemébe nézni, hiába volt ott a veszély: eltalál valami komoly átokkal és végem. Elegem volt a Rowle családból, abból meg még inkább, hogy még egy tagja szembe fordult velem.
Nem támadott rám. Csak felkapta a pálcáját és az eredeti helyére pakolta. Ahogy figyeltem a mozdulatait, a szavait ízlelgettem. Szeretet… pontosan úgy hangzott, mint bárki más szájából, mégis mintha fogalma sem lett volna mi az vagy hogyan kell kimutatni. Ez utóbbit átéreztem. Én is annyi embernek okoztam fájdalmat, annyi szívet sebeztem meg, pedig nem akartam. Egyszerűen csak ilyen vagyok. Kemény, zárkózott, aki nem szeret gyengének… vagy gyengédnek tűnni.
– Talán sosem fogsz róla meggyőzni Kean, hogy képes vagy bármit is szeretetből tenni. Sőt, hogy képes vagy magára a szeretetre. – Hallottam Nat hangját, de én nem akartam hozzá fűzni semmit. – De még meggyőzhetsz. Majd. A jövőben.
Éreztem, ahogy megtart az erős keze. Finoman húz közelebb magához, hogy az orromat csiklandozza a mindig édes-kesernyés illata. Mégsem néztem rá. Keant figyeltem, ahogy a másik bűnöshöz lépett.
Nem mozdultam. Nem tettem semmit. Hagytam hogy felemelje a másikat, amelyik megpróbált az életemre törni… habár az sem érdemelt különösebb bocsánatot. Nem érdemelte meg, hogy haza vigyék. Éreztem, ahogy ereimben valami sötét erő kúszik fel a szívem felé. Gyűlöltem a félelem érzetet és tudtam: ez az alak, ha Rowle valóban még egyszer a szemembe fog nézni és talán utoljára. Nem értettem Keant, nem értettem, miért nem látja, mi az amit tenni akartak… hacsak ő sem lát egy akadálynak. Nem akartam megszerezni a család vezetését, nem akartam a kezembe venni semmiféle irányítást, de ott, abban a pillanatban, ahogy Kean sötét szemeibe néztem, elgondolkodtam rajta. Mennyi lenne visszavennem tőle az a karvédőt? Semennyi. Okosabb vagyok nála és ha elég ügyesen tanulok, még erősebb is. Ráadásul volt egy nagy előnyöm vele szemben: kevesebbnek hitt annál, ami vagyok. Így pedig okozhatok még meglepetést neki.
–Azért egy apró lépést tettél a bizalmam felé… A méreg egy részét hatástalanítottad, amit köszönök. De azért van még mit javítanod az emberségeden.
Nyeltem egyet. Mondhattam volna ezer csúnya dolgot, vághattam volna még Kean fejéhez a sérelmeiből bőven. De felesleges lett volna. Csak lassan bólintottam a kérdésre, mi szerint mehetünk-e? Nem vágytam a Mungóba, de bárhol szívesebben lettem volna, mint ezen a helyen. Bárhol szívesebben lettem volna, ahol nincs az unokatestvérem, ahol nincsen Phillip génjének egyetlen darabja sem… csak az volt a szomorú, hogy bennem nagyobb volt, mint bárki másban. Ettől keserűséget éreztem. A szívem szinte belefájdult a zakatolásba, a csuklómat pedig elszorította a szalag.
– Nem kívánom Kean, hogy találkozzunk még. De az ellenségeim közt sem vagy. Remélem egyszer lesz ez még jobb is. És elfogadtok minket úgy, ahogy vagyunk. Bár kétlem. Azért viszlát. És üdv Philipnek is.
Lábaim gyengén indultak meg Nat oldalán az ajtó felé. Tudtam, hogyha nagyon akarnám még órákat kibírnék talpon, mert elég erős voltam hozzá. Bennem mindig ott dolgozott egy jó adag valami, ami megmenthetett volna.
– Remélem Kean, hogy egyszer rájössz: belőlem nem jó ellenséget csinálnod. – Mondtam komolyan még az ajtóból. – Apám már elrontott mindent. Te is erre játszol? – kérdeztem, aztán legyintettem egyet, vagy legalábbis valami hasonló mozdulatot tettem. – Add át neki szívélyes üdvözletemet!
Gúnyos mosolyt engedtem meg felé, aztán kicsit gyengén, de átléptem a küszöböt. Odakint, mintha még ugyanaz az áporodott szag is üdítőbb lett volna. A kocsmából áradó alkoholbűz pedig csak még inkább magamhoz térített. Ismét visszatért belőlem az erő, az árnyak pedig nem tértek vissza a szemem elég táncolni. Most már túléled, O’Mara ezt is…