+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Folyóügyek
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyóügyek  (Megtekintve 7191 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 04. 22. - 13:13:43 »
+1

R O X F O R T
L Á N Y V É C É



1999. május
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 04. 22. - 13:18:04 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Ez a kibaszott kastély… – dühöngtem magamban, ahogy nagyon is telt hólyaggal kutattam egy mosdót. Már ledöntöttem egy jó adag teát, amit egy házimanó nyomott a képünkben és emellett jó ideig be is voltam zárva a Nagyterembe. Eszem ágában sem volt a többiek után menni az igazgatói iroda felé, én ugyanis még távozás előtt el akartam intézni a folyóügyeimet. Ezért hát… az első ajtón – ami gyanúsan vécének tűnt – beléptem.
Csupán a küszöböt átlépve vettem észre, hogy bizony egy lánymosdóba sikerült beslisszolnom. Ezért, amilyen halkan csak tudtam, végig néztem a fülkéket, de úgy tűnt, rajtam kívül nem volt ott más. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet és gondolkodás nélkül beléptem az egyik fülkébe. Be sem csuktam magam után az ajtót. Először kirángattam a zsebemből a lapos üveget, jó nagyot húztam belőle. Ugyanazzal a lendülettel tettem vissza a zakómba.
Ezt az éjszakát sem lehet kibírni itt józanul… – állapítottam meg, miközben már a nadrágomat gomboltam ki. Gúnyos kis vigyor ült ki az arcomra, mint egy nyugtázva: ezt a kastélyt sosem fogom megszeretni. Akárhányszor jártam erre valami szörnyűség történt. Címszavakban mindössze ennyi: kicsapás, sírás, fájdalom, utálat, elvesztés…
Hosszan elmélkedtem ezeken. Közben persze végre érkezett a megkönnyebbülés.
A csempét bámulva gondolkodtam csak el azon, mi történt ma. Majdnem biztos voltam benne, hogy ezt majd megírja az az ostoba Reggeli Próféta – természetesen csak amellett a tény mellett, hogy jelen volt Nathaniel Forest „kínai szeretője” is az eseményen. Odahaza persze jobb lett volna ezt még csak meg sem említeni. Tudtam, hogy csak felizgatná magát… és talán megint könnyes szemmel kérné: ne menjek sehova. Ez végül is nem egy kaland volt, de nyilván rájönne, hogy egy ilyen kis kitérő is legalább olyan veszélyes, mint az erdőkben alvás, na meg a kincskeresés. Arról sem sokat beszéltem neki, hogy folyamatosan bérgyilkosok vannak a nyomomban. Jobb az ilyesmit magamban tartani, amíg csak lehet. Nat rosszul viseli az ilyesmit, azt hiszem.
Sóhajtottam egyet, még a szememet is lehunytam.
Nem baj, O’Mara, zárasd csak be magad még jobban! –gúnyolódott a kegyetlen kis hang. A szalag lüktetve feszült meg a csuklóm körül. Éreztem, hogy egy kisebb düh mennyiség is átszalad a testemen, ezúttal azonban esélyem sem lett volna engedni neki, ugyanis minden bennem kavargó érzést megzavart a kinti ajtó nyitódása. Nem zavartattam magamat, merthát azért a folyóügyeim mégis csak előrébb voltak, mint egy tinilány lelkifejlődése… habár hátulról nem nagyon láthatott semmit, mindössze a hátamat.
Ne aggódj kislány, mindjárt végzek – mondtam megnyugtatás gyanánt. – Remélem nem sokkolt le a látvány… –tettem hozzá.
Hamarosan már igazgatni kezdtem a ruhámat, remélve, hogy minden a helyére került. Nem szerettem volna tovább sokkolni a mögöttem ácsorgó kölköt. Ezek a kislányok még nem szoktak hozzá a férfi test látványához, egyik prűdebb, mint a másik… és ezt tapasztalatból mondom. Például ott van az az Olivia Stane. Rám mászott és egyértelműen kikezdett velem. Utána pedig úgy kezelte az egész helyzetet, mintha én erőszakoltam volna rá magamat. Bosszantó egy fruska volt, meg sem érdemelte, hogy megmentsem azon az ostoba bálon, mikor kishíján mindkettőnket agyon taposott a tömeg. Igen, hagyhattad volna veszni, te idióta… – került elő a kegyetlen hang. Megráztam a fejemet, nem akartam hallani… nem akartam most utat engedni az állandóan fellángoló, őrült indulatoknak.
Bocs, ez volt a legközelebbi mosdó…
A lány felé fordultam, aki az imént slisszolt be. Egy kicsit ázott és megviselt volt, de valahogy olyan ismerős. Ezért résnyire húzott szemekkel méregetni kezdtem, hátha csak gyenge látásom miatt nem ismerem fel a vonásait. Áh, szóval te vagy az… Gonosz vigyor ült ki a képemre és szándékosan igazgattam még egy kicsit nadrágomat.
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 05. 08. - 14:53:37 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E



O' Mara
1999. május

Való igaz, hogy a kastélyban rengeteg szemet gyönyörködtető hely lapult. Néhány perccel ezelőtt még a bálterem is az volt, ahol Héloise tartózkodott, de a női mosdók és azok környéke, nem tartozott azok közé, amiket az ember úgy a tekintete megnyugtatása érdekében látogatott. Az esetek nagy többségében ezek a félreeső zegzugok - villanásnyi találkozók színhelyéül szolgáltak, összekötötték a kellemetlent a hasznossal. Mert az inger, az persze sürget, és Héloiset is azonnal szólította.  
A kis szőkeség azonban már azt se tudta eldönteni, hogy mi az, ami igazán a lelkét mardossa. Az, hogy a másodperc tört része alatt sikerült eláztatnia a ruháját és minden kiegészítőjét, amit a bálra elcipelt, vagy hogy egy ügyetlen házimanó ismételten végigöntözte teljes kültakaróját, azzal a frissen készült citromos teával, amit annak érdekében szolgált fel, hogy ne kelljen a gyengélkedőre szállítani.
- A francba.. a  francba…. – sziszegte Héloise csak úgy észrevétlenül a fogai között, mire az alázatos házimanó éktelen sírásra fakadt, hiszen ő nem akarta, egyszerűen csak megtörtént, aminek nem kellett volna. Habár Héloise nem igazán tudott együttérezni ezzel, nem szerette volna magára felhívni a figyelmet, így kénytelen volt valamivel sokkal kedvesebb és reményteljesebb hangszínre váltani:
- Na, ne vegye annyira a szívére, majd megoldom valahogy, ismerek pár fortélyt, nem történt semmi gond – tolmácsolta a delikvens felé, de azért elég komoly nehézségeket és kognitív funkciókat igényelt, hogy ilyesfajta emberséges mondatokat meg tudjon fogalmazni, valljuk be, nagyon kitett magáért. Aztán persze néhány perccel később ezt a fajta empátiáját kompenzálni is kellett valahogy, ezért a lánymosdó felé sietve, úgy istenes erővel lökött arrébb egy vagy két furcsa leányzót, akiknek az öltözete jobban hasonlított egy madárijesztőhöz, mint egy előkelő bál külleméhez.
- Istenem, honnan szalajtották ezeket?  - sóhajtozott és igyekezett a továbbiakban behunyt szemmekkel haladni a kitűzött cél felé, titkon reménykedve abban, hogy nem kap hirtelen egy idegösszeroppanást, mert  azt itt úgyse tudnák megfelelően kezelni. Csak úgy félig tapogatva, elnyújtott léptekkel, a taktilis érzékelésére támaszkodva haladt, az oly sokszor látogatott, ismerős folyosók útvesztőjében, majd finom mozdulatokkal ragadta meg az ajtót, aminek érintése nem volt sem túl hideg, sem túl meleg...  lehet, járt már itt valaki? Nem volt ideje ezen gondolkodni,  hisz egyedül az járt a fejében, hogy végre találhasson egy tükröt, amiben alaposan szemügyre veheti magát és rendbe teheti azokat a károkat, amik a ruhájában, kültakarójában és úgy magában a lelkében keletkeztek. Már épp nyúlt volna a táskája felé, amikor egy furcsa női hangra lett figyelmes. Nem értette, hogy miért magyarázkodik, hogy ez a legközelebbi mosdó, hiszen egy hölgy, azt választja, amelyik a legjobban tetszik neki.
- Semmi baj, Marta, hisz egy szobában lakunk – reagálta le az eseményeket, amikor valami isteni sugallat révén, mégiscsak odafordította tekintetét a hangforrások irányába, akkor lepődött meg igazán:
- O’ Mara mégis mi a csudákat képzelsz te megadról? Én értem, hogy fontosak ezek a folyóügyek, de nem lehetne diszkrétebben kezelni? És mi az ott….. tegyél oda valamit.. Jézusom.. – Héloise sipítozása sokakat kiborított volna, tehát valószínű Elliot se volt elragadtatva tőle.
- Ja és…. – némi hatásszünet után – nem zavar, hogy ez a női mosdó? Jaaaaaa, te úgyis nő vagy, nincsen benned semmi férfias – s aztán mindkét kezével eltakarta szemeit, mert elege lett a látványból. Az  ott középen lemeztelenedve volt mindennek a teteje.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 05. 11. - 15:37:18 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Már-már komolyan kezdtem jól érezni magam a megkönnyebbülés nyomán. Na meg a tetemes mennyiségű whiskeytől, amit éppen csak ledöntöttem a torkomon. Az alkohol kellemes melegsége pillanatok alatt elárasztotta a testemet és már szinte úgy éreztem: megérte eljönnöm erre a bálra. Végül is volt minden, amit szeretek. Mélyen dekoltált ruhák, sütemény, egy kis izgalom, villámcsapás meg sikoltozó diákok formájába és bár elég sokszor elestem, nyilván a testemen is elég sok kék-zöld folt talált otthont, jól éreztem magamat. Igaz valószínűleg az utólagos whiskeyzés fényében minden egészen másképp hatot.
Na igen, O’Mara… talán nem ártott volna már előtte is iszogatni egy kicsit – gúnyolódott velem saját belső hangom. Erre csak keserűen nyeltem egyet, kissé későn észre véve, hogy bizony nagyon is kinyílt az az ajtó és besétált a mosdóba egy szőke cicababa. Illetve csak azt hittem, hogy azzal van dolgom, mert aztán jött a felismerés, mikor Martának hívott: ez bizony az az irritáló kiscsaj a Három Seprűből. Azóta sem tudtam, mit akart tőlem… mármint nyilvánvalóan elcsábítani. Nagy pofára esés lehetett neki, hogy csak úgy otthagytam. Ezért is, vigyorogva kacsingattam ki a fülkéből, remélve, hogy ő is felismer. Nem takargattam magamat egy pillanatra sem, azt akartam, hogy megbotránkozzon és elővegye megint az az irritáló hangszínét, amivel ott is kitűntetett… és természetesen ezt hamarosan meg is kaptam
O’ Mara mégis mi a csudákat képzelsz te megadról? Én értem, hogy fontosak ezek a folyóügyek, de nem lehetne diszkrétebben kezelni? És mi az ott….. tegyél oda valamit.. Jézusom…
Felhorkantottam, majd kiszakadt belőlem a röhögés. Nem különösebben foglalkozott a kamaszlányok lelkifejlődése, mint azt az elmúlt néhány hónapban alaposan bebizonyítottam. Kezdhetnénk Esmével, hiszen ő sem volt sokkal idősebb, mint a roxfortos lányok. Majdnem feleségül vettem, tönkre téve a fiatalságát… aztán ott volt Stane, na az csak még őrültebb lett, miután ágybabújtam vele. Talán a legkiemelkedőbb Blaire volt, akit januártól kezdve meg akartam szerezni magamnak. Olyan volt, mint egy gyönyörűen csillogó aranyékszer… ezért is volt olyan furcsa más karjaiban látni. Merel pedig, őt magamba bolondítottam, még ha fogalmam sincs, miként tettem meg ezt. Nem volt nekem célom az ilyesmi… ahogy valójában azzal a kócos csajjal sem.
–  Ja és… – érkezett a cseppet sem érdekes folytatás – nem zavar, hogy ez a női mosdó? Jaaaaaa, te úgyis nő vagy, nincsen benned semmi férfias.
Valóban nincs, cicamica? Futtattam végig rajta gúnyos tekintetemet, miközben ő a szemét takargatta. Nyilván nem így viselkedett volna, ha nem lát bennem semmi férfiasat… végül is nőknek miféle takargatni valójába lehet egymás között? Az persze már bizonyos volt, hogy ez a buta kis teremtés nem látott még meztelen férfit és olyan sem, aki éppen az egyik vécéfülkében ácsorogva próbálná végezni a dolgát.
Nos, akkor nincs miért eltakarnom sem, igaz? – kérdeztem és teljes nyugalommal folytattam azt, amit amúgy is éppen csináltam.
Közben elővettem a laposüveget megint. Az ajkaimhoz emeltem, ujjaimmal könnyedén lepattintva a kupakot. Nagyon kortyoltam a whiskeyből, majd hatra nyúlva, ki a fülkéből a szőkeség felé toltam az.
Igyál egy kortyot, az majd segít rajtad – mondtam.
Reméltem, hogy elfogja, ha nem akkor is zsebre dugtam volna. Ugyanis itt volt az ideje, hogy a lehető leglátványosabban a helyére kerüljenek a dolgok és kilépjek a fülkéből. Csak semmi szemérmeskedés, O’Mara… – bíztattam magam. Közben vigyorogva igazgattam odalent a „dolgot” meg a nadrágomat. Kérdés sem volt, hogy még odakintről is láthatott mindent az ártatlan kis teremtés… és furcsa módon ez cseppet sem zavart. Általában csak olyan emberek társaságában jövök zavarba a testemtől, akik érdekelnek, akiket érdemesnek tartok rá, hogy megtiszteljem őket normális viselkedéssel.
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 05. 14. - 11:37:52 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E



O' Mara
1999. május

O’Mara kiengedte a gőzt, Héloise meg pont nem akart ennek a részese lenni, csak éppen senki sem kérdezte. Nem volt elég, hogy a meztelen külsejű, félelmetes idegen whiskeyvel átitatott lehelete bejárta a helyiséget, és félig kivillanó farpofái farkasszemet néztek az előkelő hölgyeménnyel - aki francia divatlapok nézegetésével töltötte a fél életét –, még maga mellé is invitálta, hogy premier plánból nézhesse végig, meztelen alsótestének nem kívánt szegleteit.
- Merlin szakállára…Elliot, te részeg vagy… mennyit ittál abból az üvegből? – épphogy kimondta ezeket a mondatokat, már nyúlt is a pálcája felé s félig csukott szemekkel mormolta:
- Invito whiskey és invito whiskeys üveg! Invito férfi nadrág és vingardium leviosa – lebegtette Elliot felé, hogyha esetleg visszatérne a józan esze, akkor fogja meg magát és vegye fel a lábaira, meg a férfiakat megszégyenítő furcsa szervére, amit most inkább hadd ne nevezzek nevén, különben nagyon nagy bajok lesznek. Miután ezek megtörténtek elégedetten sóhajtott egyet. Csak percek kérdése volt, hogy ő is kinyithassa a szemét és a taktilis érzékelés után, újra vizuális csatornákra válthasson. Persze, ehhez Elliot közreműködése elengdhetetlen, de elnézve alkoholtól mámoros szemeit, nem nagyon fog engedni azokból, amiket kilátásba helyezett.
- Én nemcsak akkor kívánom az együttléteket, amikor részeg vagyok…… veled ellentétben, nekem van tartásom – reagált a férfi szavaira, közben persze minden izma megfeszült. Végtelenül dühös volt, hogy ilyen állapotban kell látnia Elliotot és hogy ennyire nincsen tisztában azzal, hogy miket művel. Héloise számára az alkohol és annak kortyolgatása egyenlő volt egy hatalmas erkölcsi lejtővel, melyen egyáltalán nem akart elindulni. Túl fiatalnak tarotta magát ahhoz, hogy kikészítse a máját és bérletet váltson egy diabetis mellitusra, egyszerűen nem tudott ezekkel azonosulni.
- Egyetlen kortyot se többet és….. míg összeszeded magad, megvárlak odakint – fogta és becsapta az illemhelyiség ajtaját. Kilépve igazított egyet ruházatán és rakoncátlan tincseit kiszabadította abból a kontyból, mely egy kis időre foglyul ejtette őket. Kissé ideges volt, izgatott ujjai furcsa ütemeket doboltak az ajtó felületén, néha mintha valami ritmus is ki lehetett volna hallani belőlük. Ki tudja, hogy mit csinál Elliot? Mindesetre Héloise, mint ahogy egy francia hölgyhöz illik, inkább kihátrált a helyzetből. Nem fogja kihasználni, hogy a férfi részeg, őt teljesen más fából faragták. Igazi szerencse, hogy még vannak ilyen figyelmes leányzók....ugye,  te is így gondolod O'Mara?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 05. 16. - 14:39:02 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Na drágaságom… te sem láttál még részeg Elliotot – állapítottam meg kissé ridegen. Közben a lapos üveg bordó zakóm zsebébe vándorolt. Jobb helyen is volt, mint ennek a felnőttre sminkelt kislánynak a szájába. Valakibe kár fecsérelni a drága italt és hát ez a lány nagyon is olyannak tűnt, aki ezt a tábort erősíti elragadó személyiségével. Na nem azért, mert már egy újabb túlzó hisztériát csapott le az éppen kilátszó részeimről, hanem mert még talán az is kevés lenne, hogy felrázza. Olyan volt ez a csaj, mint valami jégkirálynő, ahogy az emberre nézett, talán csak ez a kis obégatás hitette el velem, hogy talán akadnak érzései. Nem, mintha különösebben meghatott volna. Nat is rendszeresen hisztizik, szóval már-már immunis lettem az ilyen kifakadásokra. Megtanultam némán tűrni a szenvedést vagy éppen egy kicsit szórakozni, hogy még jobb legyen az esti műsor. Arra persze nem számítottam, hogy az otthoni elbeszélgetés helyett, ezúttal egy lányvécé közepén próbálok meg lenyugtatni valakit. Volt ebben az egész helyzetben valami groteszk.
Figyeltem, ahogy vakon próbál varázsolni, persze nem sikerült neki. Valójában nem figyeltem rá onnantól, hogy konstatáltam: továbbra sem óhajtja látni a legnemesebb testrészem. Ó, pedig, ha tudnád, miről maradsz le kislány… – gúnyolódtam, közben egy gonosz kis vigyor is kiült az arcomra. Kilépve a fülkéből, immáron csak a sliccemmel voltam elfoglalva.
Én nemcsak akkor kívánom az együttléteket, amikor részeg vagyok…… veled ellentétben, nekem van tartásom – magyarázta.
Felhorkantottam. Közben betűrtem az ingemet, szépen, óvatosan, nehogy túlságosan meggyűrjem a heves mozdulat következtében. Azért nem úgy akartam hazamenni, mint akin átment a fél Roxfort. Egyrészről nagyon kellemes volt a gondolat, hogy ilyen színben tűntessem fel magamat, már csak a játékkedvéért is. Másrészt viszont tudom, hogy Nat mindenre venné ezt, csak éppen poénra nem.
Tudod, ha most részeg lennék, az nem így festene – válaszoltam nyugodtan. –Másrészt éppenséggel közösülni sem áll szándékomban senkivel. – Próbáltam az ő stílusában megfogalmazni a mondandómat.
Az ing betűrésével végeztem. Minden ránc szépen kisimult rajta, így tértem rá a nadrágom gombjára. Nem tudom, hogy ez az aprócska mozdulat vagy valami más zavarta-e meg lányt, aki bizonyára eddigre semmit sem láthatott „belőle” és más részemből sem, vagy esetleg csak túl sok behatás érte addigra. Ez utóbbi gondolaton önkéntelenül is elvigyorodtam megint. Nem állt szándékomban ugyanis egy kisebb felháborodásnál nagyobb kellemetlenséget okozni neki. Egyszerűen csak jól szórakoztam és ő, mintha minden szavával egyre jobban és jobban fokozta volna a remek hangulatot.
Miután távozott a mosdóból, egyszerűen a tükörhöz léptem. Begomboltam a nadrágomat és utána felpillantottam. Egy kicsit még látszott, miféle bál is volt ma este. A ruhámon látszott az eső nyoma, habár amennyire tőlem tellett már megszárítottam. Azonban a fáradtság miatt, na meg az állandóan lüktető fájdalom közepette, nem tudtam koncentrálni. Túl sokszor vetettem magam a földre, túl sokszor próbáltam életeket menteni s hol az egyik oldalamat, hol a másikat rúgták össze a tolongó diákok. Ez pedig az egész kinézetemre kiült. Egy kicsit megborzoltam a hajamat, majd ujjaimmal finoman igazgatva igyekeztem a helyére keverni a tincseket.
Megköszörültem a torkomat és már-már úgy éreztem magamat, mint korábban, amikor még izgatottan érkeztem a bálra. Habár nem feltétlenül abban leltem volna az örömömet, hogy Shirleyvel táncolhatok… sőt lényegében vágytam is arra a bizonyos, sokat emlegetett szórakozásra. Csak hát akkor még úgy voltam vele, hogy majd én okozom a rendbontást, ha már meguntam az úriember létet.
Lassan indultam ki a rám váró leányzó felé. Útközben léptem rá véletlenül egy darab vécépapírra, erre megtorpantam persze, hogy lerázzam a talpamról, de jobb ötletem támadt: meg akartam lepni a lányt. Előráncigáltam a pálcámat. Gyerünk O’Mara… koncentrálj! – parancsoltam magamra. Nagyon erős koncentrációval sikerült egy vécépapírszerűen szürke, de felépítésében tökéletes rózsabimbót alkotnom. Felkaptam a földről és azzal a kezemben léptem ki a lányhoz. 
Tessék… – Nyomtam az arcába. – Ezt neked csináltam. Tetszik?
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 05. 20. - 16:32:20 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E


O' Mara
1999. május

Héloise Gauthier sok mindent látott Elliotból, például olyan részeket is, amiket fiatal kora révén nem biztos, hogy górcső alá akart vetni. Sőt, igazából biztos, hogy nem, a megfogalmazás így lenne pontos. Az pedig, hogy valami szeszes italt tartalmazó butykosüveg is lapult a kezében, csak még jobban tetézte aggodalmait. Egyrészt nem tudta, hogy hányadán is állnak, másrészt fogalma sem volt arról, Elliot hány éves, mit akar tőle és miért találja viccesnek azt, hogy egy lánymosdóban meztelenre vetkőzve férfiakat megszégyenítő szervével riogathat tizenéves sihedereket. A csigatempójú ingbetűrés még talán hagyján is volt, de amikor ismételten a nadrágja felé kezdett el matatni, miközben angyalarccal hirdette, hogy ő nem fog közösülni senkivel, csapta ki igazán a biztosítékot.
- Na, persze… én meg most jöttem le a falvédőről –  Héloise elágansan legyintett egyet maga körül, majd távozott a helyiségből, megígérve, hogy megvárja az igen labilis állapotban leledző pernahajdert - odakint. A másodpercek hihetetlen gyorsasággal teltek, a kis szöszi csuklóján nyugvó karóra pedig különleges üzeneteket fogalmazott meg a lány számára, amik jelen pillanatban semmit se javítottak Héloise kisasszony aktuális hangulati állapotán.
- Úgyse fog kijönni… miért várod? Tudod, hogy tisztességtelen, múltkor is lopott. Azt akarod, hogy te is az egyik áldozata légy?
Héloise dühösen szorította össze ajkait.
- Hallgass már el… tudok vigyázni magamra – bizonygatta, mire Elliot alakja már feltűnni látszott a messzeségben. Némiképp nyugodt ábrázatot magára öltve, próbálta fogadni az igen furcsa kinézetű, tolvajként megismert idegent, de azért a gondolatainak nem tudott olyan könnyedén megálljt parancsolni.
- Merlin szakállára… mi lehet a kezében? Azzal fog most eltenni láb alól - hát igen, sok minden átfutott Héloise agyának igencsak kis méretű vérerein, csak az nem, hogy amit Elliot a kezében tart, egy rózsa.
- Haha, nagyon vicces! És mikor jön az rész, amikor az ebbe  - mutatott a kis rózsára -  rejtett bomba, véletlenül felrobban? – próbált úgy csinálni, mint aki viccelődik, de halál komolyan gondolta.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 05. 21. - 13:08:48 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Ahogy kiléptem a folyosóra és megpillantottam a szőke kiscsajt – akinek döbbenet módon még mindig nem tudtam a nevét –, elvigyorodtam. Alig vártam, hogy mit fog szólni a feltehetően használt vécépapírból készült rózsámra. Sajnos nem lettek tökéletesek a szirmok. Tapintásra ugyan élőrózsának tűnt, a felülete mégis csúnya, szürkés maradt, mint a papír, amiből átformáltam. Mostanában gyengén muzsikálok az átváltoztatásban, főleg, ha gyorsan akarok valamit alkotni. Talán a koncentrációm romlott, hogy nincs a nyomomban senki sem. Már szinte hiányzott, hogy Lisbeth nem küldött a nyakamra egy újabb bérgyilkost. Hetek óta nem üvöltöttek rám az utcán, hogy: „Te fattyú!” vagy „Véged!” Őszintén borzalmas volt ez a hiányérzet.
Csupán apróbb szórakozások maradtak az életemben. Olyasmi, amiben éppenséggel nem sodrom veszélybe a testi épségemet… mint például tizenéves lányok szivatása. Most, ezzel a rózsával mégsem volt rossz szándékom. Éppenséggel hálás voltam, amiért ilyen kiváló műsort rendezett nekem egy mosdó kellős közepén, csak azért, mert meglátta a hátamat egy nyitott vécéfülkében. Nem mintha sok mást láthatott volna. A lényeget tökéletesen takarta a kezem. Egyszerűen lehetetlen lett volna, hogy azt kiszúrja. Éppen csak sejthette a méreteimet abból a szögből ahol állt. Mégis úgy tűnt, hogy a máskor rideg cicababa most kiváló színésziképességeivel akart megjutalmazni és hát ki ne értékelné ezt.
Így hát, kicsit meghajolva előtte, átnyújtottam a rózsát.
Virágot a virágnak… – tettem hozzá nevetve.
A lány arcizma sem rezdült persze… hacsak nem látszott még felháborodottabbnak, mint eddig. Azért persze reméltem, hogy a remek színészi játéka ellenére tetszik neki az alkotásom. Általában nem szeretek ingyen dolgozni, szóval legalább egy elismerő mosolyt vártam volna.
Haha, nagyon vicces! És mikor jön az rész, amikor az ebbe rejtett bomba, véletlenül felrobban?
Fogalmam sem volt, minek szánja ezt a mondatot. Mármint, hogy viccel-e vagy komolyan gondolja… ugyanis az arcáról továbbra is képtelen lettem volna leolvasni bármiféle érzést. Csupán a sápítozásából sejtettem, hogy még mindig nem bízik bennem. Én mindenesetre a kezébe nyomtam a rózsát.
Nem viccnek szántam. – Jelentettem ki és kihúztam magamat.
Még mindig a ruhámat igazgattam, hogy normálisan nézzek ki. Nem akartam tovább adni a szétesett csavargót, inkább elővettem az úriember oldalamat. Az eddigre már tökéletesen megszáradt ruhám amúgy is jobban festett már, mint odabent a Nagyteremben. Éppen csak a csokornyakkendőmet kellett egy pálcaintéssel helyre tenni. Kivételesen még nem is fojtottam meg magamat a könnyed mozdulattal. Talán azért, mert le akartam nyűgözni a lányt.
Csupán egy kis meglepetésnek szántam, amiért ilyen kedvesen megvártál – magyaráztam. Meg is köszörültem kicsit a torkomat, hogy a szokásos mély, mégis selymes hangomon beszéljek hozzá, amivel másokat le szoktam venni a lábukról. – És nincs miért aggódnod. Egy cseppet sem vagyok részeg. – Tettem hozzá, csak úgy nyugtatásképpen.
Azt persze sejthette volna magától is, hogy egy-két korty whiskey ehhez kevés volna. Természetesen arra elég volt, hogy kellemesen felmelegítse a testemet és egy kis erőt adjon a fájós lábamnak. Azzal ugyanis még mindig bicegve tudtam közlekedni. Túl erőltettem magam, mint mindig. Szerettem volna azt hinni, hogy még mindig ugyanúgy mozgok, mint régen… olyan könnyen ugrok el az átkok vagy a veszély elől. Nem volt így. Az a sérülés túl mélyre hatolt, túlságosan tönkre tette a lábamat… és tudtam: már sosem leszek a régi.
Ne kísérjelek vissza a klubhelyiségedig? Azt mondták nem mászkálhattok egyedül a folyosón. És én mégis csak felnőtt vagyok. – mondtam és felmutattam a pálcámat, hogy lássa, meg tudnám védeni.
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 05. 21. - 21:56:03 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E


O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"



Ha Elliot O’Mara csak sejtette volna, hogy Héloise Gauthiernek milyen gondolatai vannak vele kapcsolatban, akkor lehet, hogy nem rózsát készít neki, hanem elgondolkodik azon, hogy egyáltalán érdemes-e a továbbiakban bármilyen kapcsolati szálat is kialakítania a fiatal hölgyeménnyel.
Héloise mindig olyannak mutatkozott, mint egy kívánatos alma, gondolok itt arra, hogy gyönyörű külsővel rendelkezett, de a belső káoszát csak igen ritka emberek tudták kibogozni és Elliot még közelében sem járt a bűvös rejtvény megfejtésének. Milyen kár…. ugyanakkor teljesen érthető, hisz amennyit O’Mara más nők lelkivilágának megértésére pazarolt, az egyenlő volt egy kövér nullával.
Hogy is gondolhatta, hogy ezt a fagyos teremtést egy WC papírba ágyazott figyelmességgel, majd le fogja tudni venni a lábáról? Rossz ötlet volt, nagyon rossz. Héloise nemhogy nem örült a meglepetésének, teljesen ki is akadt a használt papírrózsa láttán. Ráadásul ezt az úriemberféle viselkedést se nagyon bírta befogadni, amit Elliot ragyogóan produkált úgy nem tudom hány perce. Azt a tolvajt, akit látott meg ezt a báli ruhába öltözött ficsúrt, egyszerűen nem tudta összeegyeztetni. Már régen megbánta, hogy azt ígérte, megvárja odakint, mert igazából semmi kedve nem volt a továbbiakban egy légtérben maradni ezzel a csodálatos színészi képességekkel bíró fiatalemberrel. Nagyon-nagy energiáiba telt, hogy ne hányja el magát és ahogy a kis feketeség megpróbált közelítené felé, nyomban sasszézott is hátra párat, hisz meg volt győződve arról, hogy nagyon veszélyes Elliot közelében maradni.  Rendkívül viccesnek hatott ez a szituáció, megidézte a Tom és Jerryt.
- Nem vagyok virág, viszont te… te egy igazi kis tolvaj vagy. Most épp WC-papír – ha eddig elkerülte volna O’Mara figyelmét, hogy hogyan találkoztak, hát akkor most eszébe juttatta Héloise, és könnyed mutatóujját, hogy szavait nyomatékosítsa, O’Mara mellkasának szegezte.
- Igen, valóban figyelmes volt tőlem, hogy megvártalak. Úgy lászik, még mindig nem sikerült tanulnom a múltkori esetből. Rendkívül naiv vagyok, de ez mit sem változtat azon, hogy te meg… mit is mondtam? – húzta fel a szemöldökét.
- Ja, tolvaj… - nevette el magát és dühösen simított végig ruházatán, ami persze egy számmal kisebb volt, mint maga Héloise mérete, szóval a nagy kiakadások közepette, teljesen megadta magát és a cipzár, ami valahol középvonalon húzódhatott, leszaladt a hölgyemény gerincének vonala mentén.
- A francba… - suttogta Héloise, de azért Elliot számára is jól kivehető volt, hogy miért van a kétségbeesés. Esze ágában se lett volna segítséget kérni O’Marától, de amint az előbb említettem a ruha olyan kicsi volt, hogy egyedül esélytelen lett volna próbálkoznia vele, ugyanis a bál előtt is az egyik szobatársa imádkozta rá a testére. Héloise igen nagy gondban volt, Elliot meg talán lépéselőnyben, de ki tudja, meddig tart ez a hirtelen jött fordulat?
- Nem kell visszakísérni, boldogulok egyedül…. –  bizonygatta. Azt meg, hogy nem részeg, már meg se hallotta. Boldogul egyedül? Elég merész kijelentés volt, ugyanis jelen pillanatban meg se tudott mozdulni a szuper passzos outfitben..
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 05. 23. - 17:16:37 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Már komolyan kezdett a tököm kilenni ezzel az elcseszett épülettél és nem azért, mert kis híján a talpamra ragadt egy vécépapír, amit aztán jófejségből rózsává változtattam. Ez ugyanis láthatóan kevésnek bizonyult hisztis kisasszonyunk számára… sokkal inkább maga a viselkedése bosszantott. Az a különös ridegség, ami eddig valahol vonzó volt és érdekes. Sőt, már-már felkeltette annyira az érdeklődésem, hogy komolyabban foglalkozzak a leányzóval, semmissé vált. A helyét valamiféle bőgőmasina vette át, akinek aztán semmi sem jó. Előre sajnáltam azt a férfit, aki majd egyszer megpróbálja levenni a lábáról… mert hát, ha nekem nem ment, akkor egy jóval átlagosabb alak aztán teljesen feleslegesen próbálkozhatott.
A mellkasom felé szegezett ujjára pillantottam le. Elhúztam a számat, mosoly helyett csak egy gúnyos kis grimaszra futott. Aztán hagytam, hogy szónokoljon.
Igen, valóban figyelmes volt tőlem, hogy megvártalak. Úgy lászik, még mindig nem sikerült tanulnom a múltkori esetből. Rendkívül naiv vagyok, de ez mit sem változtat azon, hogy te meg… mit is mondtam? Ja, tolvaj…
Nevetni kezdett, ezért felnéztem rá. Nem értettem, hogy ezen mi olyan baromi vicces. Az emberek általában nem szórakozásból kezdenek el lopkodni, mondhatni a szükség viszi rá őket. Velem persze más volt a helyzet, de ezt a velem szemben libáskodó szőkeség nem tudhatta. Ezért nem is szerettem volna az orrára kötni, hogy valójában már gyerekkorom óta különösen élvezem mások megkárosítását és örülhet neki, hogy ő nem került fel a listámra. Nem, mintha lett volna bármi, amit így ránézésre ellophattam volna tőle.
Ó, te nem naiv vagy cicavirág, hanem egy elcseszett jégcsap. – Jelentettem ki nagy határozottan, még ki is húztam magam közben. Még egyet igazítottam a csokornyakkendőmön. Ezúttal nem pálcával, csak az ujjaimmal. Lényegében ezzel jeleztem is volna, hogyha ő így viselkedik, akkor részemről el tudtam ezt a beszélgetést… csak hát megütötte a fülemet az az aprócska, kétségbeesett káromkodás. Talán ezért is ajánlottam fel, hogy visszakísérem, mert valahol az úriemberségi kényszerem mellett aggódtam is érte. Akármilyen hihetetlen, nem vagyok szívtelen, csak éppen nem mutatom ki mindenkinek.
Nem kell visszakísérni, boldogulok egyedül… – Bizonygatta természetesen borzalmasan takargatva ezzel, hogy valami igencsak nagy gondja van.
Végig mértem, ahogy totál szerencsétlenül ácsorog előttem. Azt hittem, hogy az ilyen ruhában a nők nagyon magabiztosak, na meg általában kihúzzák magukat. Ez a szőke cicamicáról nem volt elmondható. Ezért horkantottam egyet és egész egyszerűen megkerültem, remélve, hogy kiszúrom a problémát. Nem is került sok lépésembe, mert amint a háta mögé léptem, meg is pillantottam a kissé megviselt cipzárt.
Hmm… – morogtam és úgy álltam, hogy az esetlegesen erre kódorgó diákok vagy tanárok ne lássák a kivillanó hófehér hátat. – Tudod, ezt nagyon nem érdemled meg… – tettem hozzá, de elvigyorodtam. A pálcámat a számba tettem, mindkét kezemmel a ruha felé nyúltam. Az egyikkel megpróbáltam kisimítani az anyagot, a másikkal a cipzárt kezdtem rángatni, de az csak nem akart mozdulni, mintha beragadt volna.
Mi a franc van ezzel a szarral? – elmélkedtem, de nem mertem volna pálcát használni, nehogy aztán a lány bőrét is becsípjem vele. Mindig is nagyon béna voltam a női ruhadarabokkal és jobb volt ezt sem tovább feszegetni. Ezért távolabb léptem tőle és onnan méregettem egy percig. Csak ezután dugtam a pálcámat inkább a nadrágom zsebébe.
Mégis csak elkísérlek a klubhelyiségig – Jelentettem ki. Levettem a bordó zakómat és a lány vállaira terítettem, várva hogy majd mutatja az utat.

Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 05. 25. - 11:42:55 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E


O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"


Ahogy Héloise mutatóujját O’ Mara mellkasának szegezte és önmagából kikelve idézte fel elmúlt találkozásuk nem túl mesékbe illő körülményeit, döbbent rá arra, hogy O’Mara puszta jelenléte is igen kemény megpróbáltatások elé állítja, s habár nem áll szándékában ilyen hisztis Mirtillként viselkedni, a vége úgyis mindig az lesz, hogy az egyébként szemrevaló babaarcú kiprovokálja. Hogy ez jó vagy nem jó, majd a későbbiekben elválik, mindenesetre a helyzetükön az sem segített, hogy O’Mara egyáltalán nem akarta komolyan venni a fiatal virágszál feltételezéseit. A kis fagyos meg ahhoz volt hozzászokva, hogy az esetek nagy többségében ő irányítja azokat, akik körbeveszik.
A gúnyos vigyor, mely Elliot arcára lopakodott, mélységesen elszomorította Héloiset, de büszkeségéből fakadóan esze ágában sem volt hangot adni ezen érzéseinek, csak nyelt egy nagyot és egy könnyed kézmozdulattal levette mancsait Elliot kültakarójáról. Ekkortájt hangozhatott el a férfiú igen kedves mondata:
– Ó, te nem naiv vagy cicavirág, hanem egy elcseszett jégcsap – majd elkezdett babrálni a nyakkendője körül, mintha azzal visszavonhatná azokat a sértéseket, amiket a kis szőkeség irányába küldött. Héloise hosszas tanakodás után, hogy visszavágjon-e vagy sem, végül úgy döntött, hogy ezúttal megkíméli a kis tolvajt a verbális csatározástól, ezért nagyot sóhajtva közelebb lépett a férfihoz és végigsimított annak mellkasán.  Egyrészt el akarta egyengeti az Elliot ingjén keletkezett gyűrődéseket, másrészt odairányította kezét a gallérjához, ahol az a rakoncátlan kis ruhadarab, a hanyagul lógicáló nyakkendő lapult.
- Látom, nem boldogulsz egyedül. Még szerencse, hogy én tudom, hogyan kell megkötni egy nyakkendőt – és pár kecses mozdulattal könnyedén helyreigazított a fentebb említett nyakravalót. Ekkor történt, ami miatt a kis szőke káromkodásba kezdett. Nem számított arra, hogy ez az outfit eddig bírja, mikor a szekrényéből előhalászta, elég masszív ruhadarabnak mutatta magát a kis piros. Bár nyilván ezeknek a finom szövésű francia felöltőknek nem tesz jót, ha citromos teákkal és mindenféle nagy viharokat megidéző esőkkel öntözik őket.  Elliot persze úriemberként viselkedett, rögtön felajánlotta segítségét.
- Mi az, hogy nem érdemlem meg? Miért, te mit érdemelnél? – ismételten olyan heves reakciókat váltott ki a lányból, hogy azokon maga Héloise is meglepődött.
- Mármint… - kezdett volna mondatai korrigálásába, de aztán feladta a próbálkozásokat.
- Értsd, ahogy akarod – ajkába harapott. Elliot egész normálisan viselkedett vele, így Héloise mozgástere is kezdett beszűkülni. Ahogy ráterítette a zakóját is csak ezt a vonalat erősítette, szívesen vergődött volna a kisasszony, csak épp nem volt miért.
- Köszönöm! Egész jó illata van – jegyezte meg, majd lépteit a klubhelyiség felé irányította.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 05. 25. - 20:22:47 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Talán tényleg túl kedves voltam, nem tudom. Mindenesetre megigazítottam a bordó zakót a vállain, hogy még véletlenül se csússzon le onnan a folyosón mászkálva. Jól van, O’Mara, meg volt a napi jó cselekedet, most már lehetsz rohadék! – gúnyolódtam magamban. A bársonyszalag egy kicsit rászorított a csuklómra. Tudtam, hogy mire vágyott: izgalomra és veszélyre. Nekem azonban már elegem volt. A testem kimerült az egész estét rohanástól, vetődéstől, na meg nyomorgástól és mintha valamivel több életet is mentettem volna meg kelleténél. Általában beérem a saját védelmemmel, de most ott volt Shirley, akiért felelősséget vállaltam erre az éjszakára… hiszen megfogadtam, hogy úriember leszek. Stane-t meg a közös kis emlékünk kedvéért nem hagyhattam agyontaposni, így hát már két plusz életnél tartottam és még itt volt ez a lány is a cipzárjával. Talán ez nem éppen egy életmentő szituáció, de az esetleg szégyentől azért mégis csak megóvtam.
Végig simítottam a nyakkendőmön, ami ezúttal tökéletesen állt. Talán a szőkeség finom ujjai kicsit ügyesebben boldogultak az ilyesmivel. Én ugyanis, bár képes voltam lágy mozdulatokra, azokat a tárgyak elcsenésénél többre még nem igazán használtam. Így tehát, mondhatni kvittek voltunk, hiszen ő rendbe tette a külsőmet, én pedig megóvtam az övét a zakómmal.
Mármint…
Hirtelen olyan más lett a beszédstílusa. Valószínűleg meglepte, amit tettem és ez tetszett. Az ilyen játékokat szerettem én, ahol a partner nem számított a következő lépésemre, amivel egyszerűen az ujjaim köré csavartam. Azt hiszem a legtöbb barátság is, amit kötöttem az elmúlt félévben – mióta ismét Angliában vagyok – így kezdődött. Én csak szórakoztam egy jót, aztán jött valami mély, valami megrendítő fordulat. Montrego egy dementortól mentett meg, míg Merellel egymás fájdalmát hallgattuk meg. Habár az is igaz, hogy őt már nem sorolhatom a barátaim listájára. Ő fontos nekem… ő pedig nyilvánvalóan nem akart engem a közelébe tudni. Most már csak remélhetem, hogy valaki vigyáz majd rá úgy, ahogy annak idején én akartam, mert megérdemelné, ahogy a boldogságot is. Nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott a lány. A szívemre, mintha erős ujjak szorultak és egyszerűen összepréselték volna. Fájdalmamban talán sóhajtottam is egyet. Talán sosem fogom feldolgozni, hogy elveszítettem azt a köteléket, ami közöttünk volt… de azt kérte, amit nem adhattam volna meg neki.
Értsd, ahogy akarod.
Erre a mondatra kaptam fel a fejemet. Az ajkába harapó lány felé pillantottam és kicsit átkaroltam, ahogy mellé léptem. Ezzel már végképp megakadályoztam, hogy lecsússzon róla a zakóm. Szándékosan csak a vállára tettem a kezemet, nehogy félre értsen esetleg. Volt egy olyan érzésem, hogy a mosdós hisztiroham után kitelne tőle ez is. Ezen a gondolaton kicsit elmosolyodtam.
Ne aggódj, én mindig úgy értem, ahogy akarom… – Magyaráztam csendesen. Közben kicsit megszorítottam a vállát, majd engedtem rajta, hogy szabadon mozoghasson, nem akartam korlátozni. El is emeletem róla a tenyerem, hátha nem akarja az érintésemet. – Vigyázz, hogy el ne hagyd azért! – Tettem hozzá és még mindig mosolyogtam. Talán már kevésbé elégedetten és gúnyosan, szinte természetesnek látszatott.
Köszönöm! Egész jó illata van – jegyezte meg.
Megköszörültem a torkom, ahogy követni kezdtem. Direkt lassan lépkedtem, mert fájt a lábam és tudtam, ha begyorsítok, esetleg sántítás lesz a vége. Az elmúlt napokban, mintha megint jobban kínzott volna a sérülésem.
Próbáltam kitenni magamért, hogy a lánynak, akivel táncoltam, jól sikerüljön a bál. – Bólintottam. – Még új parfümöt is vettem csak erre az alkalomra.
Elmosolyodtam megint, ahogy eszembe jutott Shirley fölém magasodó alakja. Persze jóformán pataszerű cipőt viselt. Így nem volt meglepő, hogy a majd’ száznyolcvan centim fölé magasodott. Egy idő után pedig nehéz volt még túlzottan kihúzva is ácsorognom, így mindenki jót röhöghetett a szerencsétlen párosunkon. A tánc persze anyám emlékét idézte… hiszen az ő mániája volt, hogy fiai ezt is tanulják meg. A keringő dallamára pedig mindig az ő elégedett, örömkönnyektől csillogó, sötét szemei jutottak eszembe… na meg az, hogy mennyire hiányzik és még bocsánatot sem tudtam kérni tőle, amiért egy átkozott kölyök voltam világéletemben. Csak fájdalmat okoztam neki jóformán.
Talán meglepő, de tudok úriember lenni. Jó nevelést kaptam, viszonylag – magyaráztam. Lényegében azért beszéltem, hogy kicsit megtörjem a jeget. – Csak szegény anyám azt nem tudta, hogy milyen baromi unalmas jógyereknek lenni.
Egy kicsit kihúztam magam.
Egyébként melyik házba is tartozol?
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 06. 03. - 22:43:34 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E


O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"

Való igaz, szokatlan volt Héloise számára Elliot ezen figyelmessége, amely most épp egy bordó zakó formájában pihent meg vállain és arra késztette, hogy közelebb kerüljön a férfi belső világához. Mert bizonyára van neki, csak eddig jól leplezte, és az a tolvaj, akit a kis szőkének ott a Három Seprűben kellett megismernie, csak egy álca, egy szerep, amit valamilyen esemény hatására kellet magára öltenie. Ahogy ott állt a babaarcúval szemben és farkasszemet nézett vele, sok irányban csapongtak gondolatai, de egyáltalán nem olyan dolgokon, hogy hogyan néz ki, vagy mi lesz a ruhájával, vagy Elliot kihasználja-e majd a helyzetet. Egyszerűen csak hagyta, hogy az az őszinte érdeklődés, amit még évekkel ezelőtt az emberek iránt érzett, a hatalmába kerítse.  
Íriszei fókuszába, most nem Elliot, a tolvaj, hanem Elliot, mint az ember, mint a hibáiból tanuló, folyamatos fejlődésen keresztülmenő, újdonsült idegen került. Ebben a megvilágításban pedig pont ugyanolyannak találta, mint saját magát, aki folyamatosan azt kereste, hogy ki lehet, hogy mit akar, és hogy milyen módokon tudná elérni azt, amit szeretne. Héloisetól egyébként távol állt az ilyen jellegű mély gondolkodás, de a hirtelen keletkezett csönd, amibe csak úgy belecsöppent és a mondatai, amiket próbált javítgatni, arra ösztökölték, hogy vizsgálja meg, miért teszi azt, amit. Nagyot nyelve túrt egyet szőke fürtjeibe, mikoris arra lett figyelmes, hogy Elliot némit javítva a köztük terpeszkedő távolságon, közelebb lép hozzá. Olyan ösztönösen húzta össze magát, mint aki nem akarja, hogy azt a kis távolságot, ami köztük van, megtörjék, de igazából, vágyott a biztonságra, akarta, hogy valaki erős karjaival megtámogassa, csak épp saját büszkeségéből fakadóan ezt sohasem mondta volna ki. Ijedt szemeit Elliotra emelte, majd nagy sóhajtással nyugtázta, hogy csak a válláról lecsúszott zakót akarja megigazítani. Olyan mély kő gördült le a szívéről, hogy egy hegyomlás ehhez képest semmi se lett volna:
- Ahha…. úgy érted, ahogy akarod – próbált reagálni a fiú szavaira, de inkább elcsitította feltörekvő gondolatait, mielőtt ismételten ott kötöttek volna ki, hogy ő hisztizik, Elliot meg kénytelen végighallgatni, amiket mond. Persze, Héloise nem szereti, ha csak úgy megzabolázzák, ezért némi fintorokat erőltetve arcára, vágott a fiú szavaiba:
- Ha elhagyom, majd lopsz egy másikat.. egész tehetséges tolvaj vagy, nem? – hát igen, a kis szőke sokszor nem érezte a határokat. Itt sem lehetett tudni, hogy tulajdonképpen megbántja-e Elliotot, vagy majd sikerül érzékelnie, hogy ő csak viccel és ezzel a fanyar humorával próbálja keserédesebbé tenni a beszélgetésüket. Közben elindultak a klubhelyiség felé és az elején fogalma sem volt arról, hogy miről folytasson bájcsevejeket az ismeretlen idegennel. Igyekezett egy finom odaszólással oldani a hangulatot, hogy milyen kellemes illata van a férfiú zakójának, de az azt következő filmszakadás megintcsak elbizonytalanította, így némiképp köszörült egy kicsit a torkán és szólásra bírta ajkait:
- Ó, tehát összekötötted a kellemeset a hasznossal? Vagy a kellemetlent a hasznossal? – jegyezte meg csak úgy mellékesen, amikor szemei a fiú félig sánta lábai felé irányultak. Héloise nem szokott túl empatikus lenni, de most szinte érezte, ahogy végigfut a fájdalom a lábaiban, ami egyáltalán nem volt kellemes… sőt.
- És örült a lány? Elkápráztattad? – megdöbbentő, de Héloise-t ezen a ponton elkezdte érdekelni O’Mara háreme. Persze, arról fogalma sem volt, hogy a Roxfort falain belül vajon hány kiemelkedő szépséget volt alkalma ilyen előkelő figyelmességekben részesíteni.
- Hollóhátas vagyok, nem látszik? – nevette el magát, persze nem a tanulásra gondolt.
- És a jól neveltségedbe mi fér még bele, azonkívül, hogy random időpontokban WC-papírrózsákat ajándékozgatsz ismeretlen lányoknak? – valóban elgondolkodtató kérdés ez, nem csoda, hogy Héloiset is foglalkoztatta.
- Ja, egyébként még be se mutatkoztam – némi szünetet hagyva, barátságosan emelte kezét a férfiú felé, arcának szegletében némi halvány mosoly húzódott.
- Héloise Gauthier vagyok – és akkor végre előjöhetett belőle az az igazi francia akcentus, amit általában jól palástolt, de az esetek nagy többségében mindenki kedvelt. Akaratlanul is kihúzta magát, hiszen büszke volt a származására, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy jól áll neki ez a francia temperamentum.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 06. 09. - 15:59:00 »
+1

F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Szokás szerint jött a gúnyos megjegyzés arról, hogy milyen jó tolvaj vagyok. Nem ez a szőke démon volt az egyetlen, aki ilyesmit dörgölt az orrom alá… ettől még mindig felkavart. Ugyanúgy – ha nem jobban és betegesebben – ragaszkodtam a saját dolgaimhoz, mint bárki más. Szerettem a közelemben tudni a nekem fontos tárgyakat… és mostanában a ruhákat is. Nat mellett elkényelmesedtem, ragaszkodtam a csinos ruhadarabokhoz, a jó illatú parfümözött, bársony anyagokhoz, a finom érintésű ingekhez… mintha valami bűnös szenvedély lenne ez is, akárcsak a lopkodás. A kincseimet egy hatalmas aranyozott szegecsekkel díszített ládában rejtegettem a dolgozószobában, a ruháimat pedig szépen, színek szerint válogatva egy hatalmas szekrényben. Szerettem őket néha csak végig simítani vagy bámulni, miközben a szívem boldog ritmust járt: hát ez is az enyém.
Már annyit kellett nélkülöznöm… olyan sokszor feküdtem le éhesen… olyan sokszor feküdtem csak az erdőben a tábortűz mellett felbámulva a fák lombjaira, szinte elengedve a másnapot. Megszoktam, hogy semmi sem hullik könnyen az ölembe, talán ezért ragaszkodtam mindenhez, amit valaha megszereztem. Semmi sem volt egyszerű. Minden kincs abban a ládában egy-egy vércsepp, amivel megrövidíthettem volna az életemet… én mégis túléltem. Talán apámnak is volt hozzá némi köze, időnként küldött egy-egy fényes érmét, hogy vegyek kaját vagy szálljak meg egy jobb helyen, de a veszélytől nem tudott volna megvédeni mindig.
Inkább a bálra tereltem a szót. Nem akartam reagálni arra a megjegyzésre… habár örömmel vettem volna, ha valaki embernek lát és nem tolvajnak. A Roxfortba ugyanis nem abban a minőségembe érkeztem, sokkal inkább valaki barátjaként. Shirley arcára mosolyt akartam csalni és ha nem is sikerült, akkor az ezúttal legalább nem az én bűnöm, hanem a helyzeté.
És örült a lány? Elkápráztattad? – kérdezte.
Közben egyszer még végig simítottam a fájós lábamon. A heg, mintha erre felizzott volna, csak még jobban lüktetni kezdett. Talán a tudtomra akarta adni most már nagyon is, hogy ideje lenne a seggemen maradni. Ha nem is örökre, de pár napra biztosan. O’Mara, nagyon nem neked való már ez a sok ugrálás… – érkezett a kegyetlen kis megjegyzés valahonnan mélyről, szinte kiváltva a szalag heves táncát a csuklómon. Ezt persze a lány nem láthatta, csak én éreztem… vagy én képzeltem oda.
Persze. Hirtelen nőtt is tíz centit, mikor meglátott – mutattam magasan a fejem fölé közben és vigyorognom kellett.
A lány persze nem biztos, hogy értette a viccet… illetve talán csak akkor, ha látott minket távolról. Olyan volt, mintha egy gyönyörű modellel táncolt volna valami nyüzüge alak. Nem vagyok én kérem törpe – mégis csak százhetvennyolc… khöm… száznyolcvan centi vagyok –, de azért arra nem számítottam, hogy a táncpartnerem jóformán patákat fog viselni. Valamiért az a gyanúm támadt, hogy Montrego évekig kertitörpének vagy gnómnak fog gúnyolni ezeket után.
–  Hollóhátas vagyok, nem látszik?
Kicsit elhúztam a számat. A hollóhátasokról általánosságban nem volt sosem jó véleményem. Mindegyik iszonyatosan stréber és valamiért meg akar felelni a világ hatalmas elvárásainak, amiket én megasról leszar… akarom mondani megpróbáltam nem betartani. Igaz, végül is Nat is a Hollóhátba járt, ahhoz képest nem éppen sikerült elsajátítani a bűbájok és átkok tömegét. Már akkor is többet tudtam nála valószínűleg, mikor tizenöt évesen kicsaptak ebből a csodálatos Roxfortból és megszöktem otthonról. Engem az élet tanított meg a többire, a kényszer, hogy életben maradjak odakint… mert hát innen bentről annak idején minden biztonságosnak tűnt. A kastély vastag falai megvédtek minket, a tanárok is azt az érzetet keltették az emberekben, hogy egyszerűen nem történhet semmi. Talán csak akkor jött a felismerés, mikor kisétált az ember a birtokra és távoli hegyes-völgyes vidéket kémlelte, szinte tudva: odakint mindent veszélyesebb és nehezebb. Akkor persze még nem számítottam arra, hogy egyszer Dumbledore rúg belém, de olyan keményen, hogy Európa másik végéig meg sem állok szégyenemben. Tudtam, hogy mit tettem. Tönkre tettem az anyámat, aki egy egész életet áldozott fel értem, aki megvédett egy vadállattól… és ott, azon az estély, majdhogynem legálisan sétálva a kastélyban, kicsit mintha megint előjött volna a keserűség. Az, amivel az utolsó napomon sétáltam végig azon a folyosón, hogy aztán elhagyjam a birtokot… remélve, hogy elkerülöm az anyámat és Deant. Már akkor is szökni akartam.
Nyeltem egyet. Megpróbáltam nem a falakat bámulni, a rajtuk sorakozó, ismerős képeket. Nem akartam érezni a keserű ízt, ami lassan az egész testemen átvette az irányítást. Immáron erőltettem a vigyort és csak reménykedtem benne, hogy a kiscsaj nem vesz észre rajtam semmit. Ha így is lenne, nyilván akkor sem beszélnék. Az a nap az én titkom, az én fájdalmam, amire jobb minél több földet borítani, ami elfedni, hogy senki se láthassa.
Én mardekáros voltam, nem látszik? – kérdeztem vissza ugyanabban a hangnemben. Jobb volt fenntartani a fecsegést, míg a sötét folyosókon mászkálunk a Hollóhát klubhelyisége fel. Elég lesz visszafelé átadni magam egy kicsit azoknak a borzalmas emlékképeknek, amik idekötöttek.
És a jól neveltségedbe mi fér még bele, azonkívül, hogy random időpontokban WC-papírrózsákat ajándékozgatsz ismeretlen lányoknak?
Hümmögve szorítottam meg az átkarolt vállát. Ezzel is csak biztosítani akartam, hogy ne vesszen el az a bizonyos zakó, míg nem figyelek. Ugyanis lefelé néztem, a lábamra… a valamikor fényesre sikált cipőre, ami most tompán csillogott. Az események hatására lett maszatos és piszkos.
Ja, egyébként még be se mutatkoztam.
Hirtelen megtorpantam és felé fordultam. Valahol hálás voltam, hogy még kapok egy kis időt, mielőtt az anyámról kell beszélnem, mielőtt ki kell böknöm, milyen remek asszony volt és mennyit tett értünk… csak hát bennem már ott volt a rossz vér, amivel szerencsétlen nem tudott mit kezdeni. Képtelenség volt kinevelni, főleg, mert olyan jól színészkedtem. A többi gyerek, akiktől elvettem ezt-azt nem mertek beárulni, ezért könnyedén adhattam a jófiút… de anyám még így is annyit és annyit küzdött miattam.
Héloise Gauthier vagyok. – Közben megfogtam a kezét. Ujjaim finoman kulcsolták át, éppen csak egy pillanatra szorítottam meg a puha bőrt.
Elliot O’Mara… bár feltételezem nem kell már bemutatkoznom. – Villantottam meg egy szép mosolyt. – Héloise… ez valami francia név, igaz? – kérdeztem, habár válasz nélkül is tudtam a választ. A Loire-mentén nem egy kastélyba bemásztam, ismertem az ottani embereket, na meg azt, hogy csigát esznek. Fúj… – még a gondolattól is elfintorodtam.
Közben elengedtem és lassan tovább indultam remélve, hogy meghallom a cipője kopogását a hátam mögött. Nem akartam ott hagyni, csak egyszerűen nem tudtam, mit mondjak a korábbi kérdésére. Végül a neveltetésem további részletezésének kihagyás mellett döntöttem.
Te nem vagy ismeretlen lány. Csak a nevedet nem tudtam. – Magyaráztam még a korábbi kérdésre. – Egyébként meg a szép lányoknak szeretek virágot adni, főleg, ha vannak olyan kedvesek, hogy befejezik a pánikolást, ha megkérem. – Tettem hozzá nevetve.
Kicsit kihúztam magam, hogy legalább mellette ne látsszak törpének és ma este már nem is elsőre, de végre félresöpörjem az érzelmi hullámvasutat, ami éppenséggel bennem dolgozott megállás nélkül. Talán csak a kastély tette, talán az a rengeteg minden ami bennem kavargott napok óta… vagy azok a dolgok, amiket az elmúlt időszakban a szerelem nevébe tettem.
Egyébként nem az a rózsa volt a mester művem. Általában sikerül egészen élethűeket alkotnom, csak mivel odabent kétszer is elestem… egy kicsit fáj mindenem. – Azért jelzésértékűen végig simítottam a sántikáló lábamon.
Naplózva


Héloise Gauthier
Eltávozott karakter
*****


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 06. 13. - 21:51:25 »
+1

Ő M E Z T E L E N S É G E


O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"

Elliot mintha sokáig időzött volna Héloise azon megjegyzése felett, amit amúgy a kis szőke, csak úgy bohókásan vetett oda, egyáltalán nem állt szándékában vérig sérteni, sőt. Talán eddigi találkozásaik során most érezte először szükségességét annak, hogy megismerje ezt a férfit. És nem, nem olyan felszínesen, mint ahogyan azt a múltkor kellett, hanem egy kicsit komplexebben, minden egyes vadhajtásával együtt.
Mert jó, a hangját hallotta és igen, az arcát is látta, s volt alkalma némi bepillantást nyerni az öltözködésébe is, de mindez hol volt azoktól a bonyolult pszichológiai folyamatoktól, amik ennek a szemtelen úriembernek a lelkében dúltak? S ahogy így oldalról félig reá sandítva elmosolyodott, született meg a döntés benne, hogy bizony ők most távolságokat fognak ledolgozni és nemcsak a klubhelyiségig vezető méterekre gondolt itt, hanem az amúgy két azonos személyiség lelke között meghúzódó fizikai határok legyőzésére is.
Próbálta nyomon követni Elliot gondolatait, már amennyire a kis feketeség engedte, de sokszor volt az a benyomása, hogy Elliot nem kifejezetten őszinte, vagy ha az lenne, akkor bizonyára fájna neki. Igyekezett ilyenkor tapintatos maradni, ami azért eléggé szembement személyiségével, mert alapvetően egy nagyon kíváncsi természet volt mindigis. De ennek ellenére nem telepedett rá Elliotra, nem akart belemászni az aurájába, egyszerűen csak meghagyta a férfinak azt a teret, amiben igazán önmaga lehetett, vagy annak mutathatta magát, ami. És akkor Elliot elkezdett beszélni és kiderült, hogy nem is olyan gonosz és ördögtől való, mint amilyennek Héloise a képzeletében lefestette:
- Persze. Hirtelen nőtt is tíz centit, mikor meglátott – Héloise akaratlanul is elmosolyodott, mert eszébe jutott Shirley meg a kérdései, amikkel a bál előtt ostromolta. Hogy jó lesz-e az a cipő, és hogy milyen ruhát vegyen fel, hogy tetszen a rejtélyes, ismeretlen idegennek, aki mint most kiderült nem volt más, mint Elliot. Micsoda meglepetés. Ha Héloise ezt tudja, talán nem veszi rá White kisasszonyt, hogy ilyen hatalmas holdtaposókban járuljon a nagyérdemű elé, de sajnos ezek már megtörténtek és utólag nem lehet ezeket korrigálni.
- Azt hiszem, az én hibám volt – irányította tekintetét Elliotra és kissé elpirult. Idegesen nyúlt a nyaka felé, hisz nem akarta elrontani senkinek sem az estéjét, csak egyszerűen szívesen ad tanácsokat, azoknak a lányoknak, akik hozzáfordulnak. Sőt, valamilyen szinten ez nagyon hízelgő is neki, mert így tulajdonképpen elismerik, hogy van érzéke a divathoz és jól is választja meg azokat a ruhadarabokat, amik hozzájárulnak hibátlan megjelenéséhez.
- De miért pont Shirley? Azért itt a Roxfortban elég nagy a választék – jegyezte meg  csak úgy mellékesen, mert valahogy sehogysem tudta gondolataiban úgy összeilleszteni egymással a párost, hogy az jó legyen. Nagyot nyelt, kérdő pillantásaival O’Mara arcát fürkészte,mert  még mindig nem érzékelte teljesen, hogy körülbelül mire, hogyan fog reagálni. Például arra, hogy a Hollóháthoz tartozik, igazán elkeseredett és ez egészen furcsa felismerésekhez juttatta Héloise-t, amiknek nem is sajnált hangot adni:
- Miért,  Mardekárosként jobban festenék? Olyan fontos, hogy melyik házba tartozom? – egyik kezével megérintette szőke tincseit, másikkal meg feljebb ráncigálta O’Mara zakóját, amire azért próbált a tőle telhető legjobban vigyázni, már amennyire lehetett. Közben meg olyan nagy levegőket vett, hogy jobban hasonlított egy kövér galambhoz, mint egy karcsú leányzóhoz, de hát mit tegyen mást az ember, ha csak így tudja, magán tartani a piros testtakarót…
- Hmmm… - mérte végig Elliotot.
- Nem, azt hiszem, nem látszik – ajkait tanácstalanul biggyesztette a szélrózsa minden irányába. Igazából nem akart, most pont nem akart előítéletes lenni. Hasonlóan reagált volna, ha Griffendéles, Hugrás vagy esetleg Hollóháti lett volna a kis fekete.  Ez nem oszt, nem szoroz a dolgokon, ez csak egy részleg a kastélyban, ahol az ember életének jelentős részét eltöltheti. Aztán meg lenézett a lábaira, mintha a beszélgetésük egy igen mélypontjához érkeztek volna. Furcsa volt, de valahogy ösztönszerűen tört ki Héliből a jól ismert varázsige:
- Suvickus – és újra eredeti pompájában ragyoghattak Elliot cipői.
- Amúgy az enyémek is elég leharcoltan festenek… de ez történik akkor, ha az ember része lesz egy olyan akciónak, aminek nem kellene – nevette el magát és görcsösen rámarkolt a pálcájára, majd eszébe jutott, hogy úgysincs hová tennie, szóval mindegyis, ha így marad nála – kézközelben. Aztán mondott is volna valamit , meg nem is, így úgy döntött, mégiscsak jobb, ha a kis fekete a nevén szólítja, így bemutatkozott neki. Olyan könnyedén duruzsolt franciául, mintha mindigis oda tartozott volna, pedig sok helyen megfordult már,  kalandos élete révén.
- Bemutatkoznod?  Haha.. engedd meg, hogy egy kicsit elidőzzek ezen. Igazán hatásos volt az a múltkori belépő- utalt a tolvajlásra, meg a csókra, meg úgy összeségében mindenre, ami neki egyelőre Elliot volt.
- És mire is kellett az a tükör? – érdeklődött, hátha ki tud húzni a férfiból valamit. Bár nem nagy valószínűségét látta annak, hogy mindezeket mindenfajta ellenvetés nélkül fogja elcsicseregni.
- Szép, ugyan… - finoman intett egyik kezével.
-Mi a szépség?  - kérdezgette csak úgy magától.
- Múlandó  dolog –  válaszolta meg és keserűen nyelt egy nagyot. A szép emlékei valószínű, egy pálcában nyugszanak és ki tudja, kinek a birtokában.
- Nem kell magyarázkodnod, szép volt, csak én.. talán … nem megfelelően reagáltam – Hmmm. Héloise gondolkodóba esett hogyan fejezze be a mondatát? Mit csinálsz vele, Elliot?
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 02. - 12:54:58
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.