Célkeresztben

          Látom, ahogy a lila fény repül felénk, és bár a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem talál el, valahol bennem van az is, hogy ha nem teszem, meghalok. Igen, sok minden történt eddig velem, ami megtanított erre. Bár, azt mondhatnám, hogy ez csak egy álom, és az elmúlt pár év egy folyamatos álom volt, de nem. Szerencsére vagy szerencsétlenségre, ezt már nem tudom eldönteni.
         Azt viszont sajnálom, hogy nem leszek okosabb a kérdésem után. De mondjuk nem is annyira meglepő. Egyrészt nem nehéz kitalálni ki és mit akar tőlünk, másrészt viszont azért nem ártana tudni, hogy tényleg csak egy eltévedt átokról lehet szó vagy valaki az életünkre tör. Még akkor is, ha Elliot szerint ennyire egyértelmű. De ha már ennyire egyértelmű, akkor ideje lenne ki is jutni innen.
          Aztán jött az a meglepetés, amire nem igazán számítottam. Szerintem egyikünk sem. Az ajtó hatalmas robajjal robban be, és olyan porfelhő kerekedik ennek hatására, hogy nem látszik semmi sem a szobából. Azt tudom, hogy valahol Elliot mögöttem volt, mikor megindultunk kifelé, de fogalmam sincs, hogy merrefelé. A kezemmel próbálom eltakarni a számat, de akkor megérzem, hogy valami megsértette az oldalamat. Nem vészesen, csak annyira, hogy fájjon.
          - Elliot!
          Megindulok visszafelé, meg kell találnom. Nem fogom hagyni, hogy az a valaki elkapja. Aztán meg is hallom a hangját. Szerencsére úgy tűnik, hogy jól van. Nem, annyira nincs, de legalább még él.
          - Itt vagyok. Merre vagy?
          Hirtelen el is felejtek válaszolni a kérdésére, de talán erőteljes hangomból rájöhet, hogy jól vagyok. Ez a feltételezés viszont veszélybe kerül, mikor egy pillanattal később már egy zöld fénycsóva száguld felém. Ezt már tényleg az utolsó pillanatban veszem észre a portól, ezért nem is tudok teljes egészében kitérni előle. A bal vállam találja el, ami után a testem azon fele le is bénul. Lényegében nem tudom használni a karomat.
          Megrémülök, de leginkább azért, mert most esélyem van Elliot közeléből elcsalnom. Szerencsém van, mert a jobb karomat így tudom használni. Ledobom a táskát a hátamról, előveszem a pálcámat és nagyjából oda küldök egy átkot, ahonnan az érkezett, ami engem eltalált. Hallom, ahogy a falba csapódik, majd nem sokkal később egy másik irányból ugyanaz a zöld fény villan. Ezúttal már sikerül kitérnem előle, és menekülni is kezdek. El kell csalnom Elliot közeléből.
          A szomszédos helyiség felé rohanok, de mire beérnék oda, és felmérhetném a terepet, eltalál egy átok, ami összebilincseli a lábam. A lendület még visz előre, így elesek és csúszok is egy kicsit. Megmarkolom a pálcám, és az ajtó felé szegezem. Nem látok senkit érkezni, ezért megpróbálom feloldani a lábbilincset. Szerencsére sikerül is, de mire felállnék, addigra egy újabb átok suhan felém, de ezt sikerül kivédenem.
          - Mit akar? Ki maga?
          Nem érkezik válasz, ami valahol nem lep meg. Hogy óvatosabbnak kéne lennem, az meg sem fordul a fejemben, mert míg én egy világos részen vagyok, az illető pedig egy sötétebben. Esélytelen, hogy bármit is lássak belőle. Aztán persze meghallom a léptek zaját.
          - Elliot?
          Reménnyel telik meg a hangom. Talán sikerült hátulról meglepnie és minden rendben van. Felállok és bár eltávolodok a bejárattól, hatalmas mosollyal köszöntöm a felém érkezőt. Mert valahol tudom, hogy az Elliot lesz. Sikerült a csel. De ez a mosoly hamar lelankad mikor meghallom a hoppanálás hangját, egy kar fonódik a nyakam köré és egy pálca a halántékomnak.
          - Már nem él, ne aggódj – suttogja.
          - Nem igaz!
          Rémület és határozottság is cseng a hangomban. Megemelem a kezem, meg akarok szabadulni a nyakam körül lévő szorítástól.
          - A megbízóm üdvözletét küldi, és reméli, hogy jó sokáig nem találkoztok majd a másvilágon. Ja, igen, és üzeni, hogy ha lesz legközelebb, akkor jobban válogassátok meg az alkalmat. Bár, figyelmeztettek, hogy a látszat ellenére kemény ellenfél is lehetsz, csak egy ijedt vad vagy, akit könnyű volt levadászni már sokkal korábban.
          Korábban? Mikor korábban, hiszen nem is találkoztunk. Ekkor viszont megérzem az illatát és azonnal eszembe jut. Ez a kar, ez az ölelés volt az, amelyik megmentett az autó elől. De biztos, hogy megmentett? Nem lehet, hogy az egész balesetet ő okozta?
          - Ne aggódj, csak egy pillanat lesz.
          A szemem sarkából látom a pálca végében lévő szikrákat. A pálcás kezemet meglendítem, de könnyedén elüti, ezáltal kiesik az eszköz a kezemből. Kihasználom a pillanatnyi megingást és rúgok egyet. Csak a lábára lépek rá, de így is elég ahhoz, hogy az én remegő lábaim ne bírják el a hirtelen rájuk nehezedő súlyt. A földön kötök ki, és mire legközelebb felnézek már megint a pálcája szegeződik rám.
          - Ég veled!
          Villan a fény, és ezzel egyidőben a lábam is mozdul. Csak annyira, hogy kitérjek az átok elől. Szitkozódik a támadóm, majd nem sokkal később már a fal tövében találom magam. Ha azt hitte, könnyen feladom az életem annyi szenvedés után, akkor nagyon tévedett. Nem fogom. De az is igaz, hogy nem vagyok harcos alkat, egyedül ezt nem nyerhetem meg. De nem adom fel.
          - Figyelmeztettek, hogy kitartó vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire.
          Megragadok mindent, ami a kezem ügyébe kerül és a támadóm felé hajítom. Időt kell nyernem. Elliotnak, magamnak. És igen, ezért ki is fogok tartani még az oldalamba nyilaló fájdalom ellenére is.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Szedd össze magad, O’Mara! A bíztatónak szánt mondat kegyetlen hangon csendült meg bennem. Mintha saját valóm is velem próbálna meg gúnyolódni, amint a földön fetrengve, egy halom törmeléken, próbáltam magamra találni. Négykéz lábra tornáztam ugyan magam, de nem tudtam lábra állni. Sérült combom lüktetése elviselhetetlenre fokozódott, így amint megpróbáltam kiegyenesedni a falba kapaszkodva, térdre rogytam. Meleg tenyeremet fájós combomra fektettem… a poros levegőből mélyet szippantottam. Szemeimet erőszakosan hunytam le, próbálva megnyugtatni még mindig reszkető testemet.
– Nem fáj… nem fáj… – motyogtam magam elé, hátha elhiszi nekem a heg. Olyan volt, mint egy varázslat, amire erősen koncentráltam, még sem használt… mintha meghaladta volna a képességeimet. És akkor jött az a valami. Valami, mintha mellkasomnak csapódott volna, felhördültem, majd egyszerűen előre görnyedtem. Nem kaptam levegőt és bár a szememet kinyitottam, nem láttam semmit, csak a port.
Az oldalamra dőltem. Erőtlenül kinyújtottam a kezemet. A pálcámat ugyanis elejtettem… de olyan közel volt, hogy még a por sem tudta elrejteni a szemeim elől. Ujjaim finoman cirógattak végig a kemény fán. Szükségem volt rá, meg kellett mentenem Esmét… mert még ha én, őrült módon rohantam is volna a támadóm felé, ő nem érdemelt ilyen kegyetlen halált. Hirtelen nem volt kilátás arra, hogy túl éljem. Talán azért, mert egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, agyam eltompult és nem láttam mást, csak boldog pillanatok képeit. Szinte éreztem Nat karjának ölelését, a tinta kesernyés illatát az orromban. Az övé akartam lenni megint. A fülébe súgni, mennyire szeretem és mennyire boldoggá tesz. Csak beletúrni a hajába és a szakállába, szeretni őt, újra és újra.
Ujjaim ráfeszültek a pálcára. Erőteljesen szorították meg, miközben távolról varázslás és beszéd hangja szűrődött. Minden maradék energiámra szükségem volt. Az izmaim megfeszültek, ahogy karjaim újra négykézlábra tornázták magukat. Már nem hallottam lépteket, csak a beszédet és az újabb varázslatok becsapódását. Nem ért embert, olyan volt, mintha a falat vagy a padlót ostromolná – ebből tudtam, hogy Esmé még életben van.
Csendesen próbáltam meg kúszni, remélve, hogy megszabadulok a porfelhőtől. Egy ajtóig jutottam. Onnan már egészen tisztán kivehettem a szavakat, amik elhangzottak. Remegve kapaszkodtam meg az ajtó helyén maradt nyílás mentén, hogy megint feltornázzam magamat. A szalag megint lüktetni kezdett a csuklóm körül, ujjaim görcsösen kapaszkodtak a hideg kőbe. Közben próbáltam nem nyögni, tűrni a fájdalmat, visszafogni egészen – szinte – némára a lélegzetemet. 
– Ég veled!
Nem, nem, nem! – ellenkeztem és bár felemeltem a pálcámat, képtelen voltam koncentrálni. Tudtam, hogy így nem lennék képes erős varázslatra. Talán meg sem sebezném és még nagyobb bajba sodornám Esmét. Meg akartam menteni, ehelyett magát mentette… nem is rosszul. A villanás nem talált, ő pedig valamit a fickó felé hajított. Reméltem, hogy érzi, ott vagyok, segíteni fogok.
– Figyelmeztettek, hogy kitartó vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire.
Mély levegőt vettem megint, ezúttal már elült annyira a por, hogy nem érezzem. Csak egyszer kell, O’Mara… – bíztattam magamat, miközben terv állt össze a fejemben. Minden tagom remegett, de koncentráltam erőteljesen. Meg kellett óvnom Esmét, még ha a saját életembe is kerül az. A tüdőm még mindig fájdalmas görcsben próbált több levegőt magába szívni. Hiába volt ugyanis a mély szippantás. Agyam még mindig tompán próbált koncentrálni és szédültem. De nem érdekelt. Meg kellett próbálnom. Így hoppanáltam, hogy a fickó mögé kerüljek.
A pukkanásra persze megfordult és alig, hogy odaértem megfordult és megütött. Az öreg padlóra zuhantam. Felhorzsoltam a könyökömet. A pálcámat elejtettem és nem volt időm utána nézni sem.
– Nocsak, hát még is élsz? – kérdezte szinte nevetve.
Vicsorogva bámultam rá. Közben próbáltam ülőhelyzetbe kerülni, hogy legalább megpróbáljam ledönteni valamilyen úton módon a lábáról. Csakhogy elmém egyre tompult és a szédülés is átvette felettem az uralmat. Egyenesen hányingerem támadt. Ki kell bírnom… – határoztam el és szemem sarkából a pálcám irányába pillantottam.
– Engem egyetlen Rowle sem ölhet meg… – mondtam fojtott hangon és a lábába rúgtam. Csak reméltem, hogy erre legalább az egyensúlyát elveszíti. Sajnos nem láttam, ugyanis ugyanazt a lendületet felhasználva a pálcára vetettem magamat. Hason találtam magam, karomat előre nyújtva kerestem a padlóra esett tárgyat… az utolsó reményemet, amivel még megmenthetem Esmét.
Már az ujjaim között szorongattam fegyveremet, mikor megéreztem a nyomást a hátamon. A hajamnál fogva húzta hátra a fejemet… gerincem nagyot roppant. Éreztem, ahogy a fájdalom végig fut a testemen.
– Esmé… menekülj… hoppanálj! – Rekedten beszéltem. Reméltem, hogy hallgat rám és nem akar ezúttal felesleges áldozatokat hozni. Neki több esélye volt túlélni, mint nekem.

          Nem válaszol. Nem tudom, hogy hallott-e, de nem válaszol a hívásomra. A pánik olyan mértékben szalad át rajtam, hogy nem is csodálkozok azon, nem tudok időben ellépni a felém tartó átok elől. De menekülni kell, elvinni a közeléből, talán csak egy pillanat az egész. Talán nincs komolyabb baj. Ugye nincs?
          Időm viszont nincs arra, hogy megpróbáljam megválaszolni ezeket a kérdéseket. A támadások, az események úgy jönnek egymás után, hogy lényegében csak kapkodni tudom a fejem. Nem értem, miért. Mármint sejtem, és abból ítélve, amit hallok, nem is kell sokat találgatnom a továbbiakon. A kérdés már csak az maradt számomra, hogy meddig bírom.
          Felhorkanok kicsit, mikor a kitartásom kerül szóba. Ezzel még nem is látott semmit. Ha ezt már kitartásnak gondolja, akkor eddig tényleg elég könnyű dolga lehetett az emberekkel. És azt hiszem, ez az a pont, mikor kifogyok mindenféle segédeszközből, amit hozzávágok a támadóhoz. Nem tudom, mi lesz innentől, mert biztos vagyok benne, hogy nem lennék elég gyors a pálca villanásának kikerüléséhez.
          Tudom, nem lehet felkészülni a halálra, még akkor sem, ha olyan sokszor állt hozzá közel valaki, mint én. De ez az idő meg is tanított arra, mennyi mindent veszthetek, és amíg itt töketlenkedek, addig nem tudom mi lehet Elliottal. Mire ezt azonban ki is gondoltam volna, addigra meghallom a pukkanást, ami egy hoppanálásból fakad. Némán figyelem a kialakult helyzetet. Egyrészt örülök, hogy Elliot él, másrészt viszont most olyan bajba került, amiből nem tudja kihúzni magát. Miattam. Rémesen néz ki, és látszik rajta, hogy a szobából nem jutna ki, nemhogy harcolni tudjon.
          Elönt a szégyenérzet, amikor arra gondolok, hogy eddig azt vártam valahol a lelkem mélyén, majd megment. Nem válaszolt korábban, nem láttam sehol sem a porban. Igen eltereltem a figyelmét a bérgyilkosnak, de ettől Elliotnak még nem segítettem. Lenézek a kezemre, és végig gondolom egy pillanat alatt, mennyi mindent változtam. Korábban mindig én voltam az, aki segített az unokatestvéremnek. Aki megvédte magát mástól, még ha bajba is kerültem, nem hárítottam át másra a felelősséget. És most? Most azt akarom, hogy megmentsenek. Ez nem én vagyok.
          Leveszem a cipőmet, és óvatosan megpróbálok odaosonni a pálcámért, de még így is elég hangos vagyok, ezért reppen felém egy átok, ami elől azért sikerül egy sikoltás kíséretében kitérnem.
          - Remélem, nem hiszed, hogy megfeledkeztem rólad. Azért, mert most ezzel foglalkozok itt, még a szemem rajtad tartom.
          Ezzel itt? Nem kicsit háborít fel, ahogy Elliotról beszél. Persze megértem, hogy az ő szemszögéből mi csak tárgyak vagyunk, akit olyan könnyen el lehet intézni, ahogy mi a legyet szoktuk. Ez a gondolat még jobban elkeserít, de egyben fel is dühít.
          Figyelmen kívül hagyom Elliot felszólítását. Nem fogom itt hagyni. Nem fogok elmenekülni. Egy ugrással annyira előre tudok lendülni, hogy elérjem a pálcámat, de nem ez a lényeg. Szerencsére Elliot lefoglalja megint, így kevesebb figyelmet szentel nekem. Felállok, pár lépéssel áthidalom a köztünk lévő távolságot, majd egy hirtelen mozdulattal orrba rúgom a férfit. Elengedi Elliotot és hátradől. Látom, ahogy az orrából szivárog a vér.
          - Capitulatus! – szegezem rá a pálcám, és sikerül el is vennem tőle a pálcáját.
          Úgy fordulok, hogy mind a kettejüket szemmel tudjam tartani. Eltöröm a férfi pálcáját, hogy már véletlenül se árthasson nekünk azzal. Gondolom, úgyis fogyóeszköz lehet náluk valamennyire, de ez most a legkevésbé sem érdekel.
          - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak majd?
          Kis dorgálás is kihallatszik a hangomból, de akármennyire is akarom, nem szentelhetek Elliotnak nagyobb figyelmet. Még nem múlt el a veszély csak azért, mert elvettem a pálcáját. És, hogy ezt bizonyítsa is, egy pillanat alatt talpra áll, az orrából ömlik a vér. Remélem eltörtem neki.
          - Ribanc! – morogja.
          Ettől valamiért elmosolyodom. Úgy tűnik alábescsült, pedig figyelmeztették. És mondjuk jogosan is becsült alá, mert eddig nem ezt az oldalam mutattam. De kellett az, hogy ezt lássam, hogy rájöjjek, ha én vagyok a harcképesebb, akkor ne várjam el mástól, hogy megmentsen.
          - Canis morsus – lendítem a pálcám, majd a férfi görcsbe rándul.
          Régen láttam már a család által használt átkot működés közben, de most örülök, hogy eszembe jutott, és legalább annyi időre sikerült lefoglalnom, amíg Elliotot elviszem innen. Ki kell jutnunk, így felé fordulok, és megpróbálom megemelni úgy, hogy a karját átvetem a vállamon.
          - Menjünk, nem tudom mennyi ideig tart még az átok hatása. Ne hagyd el magad, hallod, mert egyedül nem foglak tudni kivinni.
           Megfordul a fejemben a hoppanálás, de nem merem megkockáztatni az ő állapotában. Szeretném, ha minden porcikája oda érkezne meg, ahol a többi is van.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Az ujjak erősen martak a hajamba. Már-már az az érzésem támadt, hogy kiszakítja tövestől azt a marék hajszálat, amit éppen szorongatott. Nem láttam tökéletesen a támadónkat és ez annyira zavart, hogy nem figyeltem a viselkedésemre. Mikor még egyet roppant a hátam egy hangosat sóhajtottam. Valójában jobban szerettem összeszorítani a fogaimat és elviselni a fájdalmat. Már megszoktam, hogy időnként kisebb-nagyobb sérüléseket szerzek. Ezért is tudtam: mindent túl élek… mert túl kell élnem. Hiszen mostanra már van is miért.
Esmé azonban csak nem hallgatott rám. Nem mozdult, nem menekült, nem hoppanált. Biztonságba akartam tudni, így ahelyett, hogy küzdöttem volna minden aggodalmammal az ő tekintetét kerestem. Reméltem, hogy így hathatok rá. Ehelyett azonban felpattant és orrba rúgta a pasast. Valószínűleg gratuláltam volna neki más helyzetben, de éppen elég komoly fájdalmaim voltak, ráadásul engem is alaposan betalálta az a rúgás a fejemen, mivel a pasas éppen fölém hajolt.
A szorítás azonban lazult, én elterültem a koszos, hideg földön. Alig fogtam fel, hogy Esmé lefegyverezte a pasast vagy, hogy egy kisebb harc bontakozott ki. Kellett egy pár perc, míg magamhoz tértem, míg újra mély levegőt tudtam venni a bennem tomboló fájdalomtól vagy míg. Lényegében a lefegyverzés után nekem szegezett kérdés térített magamhoz.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak majd?
De, Esmé, pontosan erre gondoltam – háborogtam kicsit magamban. Közben nagy nehezen felültem. Persze a támadónk is kemény fickónak látszott, így szinte azonnal lábra állt, én meg mint egy idióta a pálcámat kerestem. Szerencsére Esmé lefoglalta valamivel addig, nem figyeltem a varázslatra. Már csak arra lettem figyelmesen, hogy görcsösen rángatózni kezd.
Eddigre a kezemben volt a fegyverem is és én is, lassan, a falhoz húzódva – és abba kapaszkodva – próbáltam felállni. Végül csak az segített, hogy Esmé átkarolt. Az ő támogatása nélkül valószínűleg még több órára lett volna szükségem, hogy kellően összeszedve magamat el tudjak innen menni. Azt viszont Lis ember könnyedén kihasználhatta volna.
– Menjünk, nem tudom mennyi ideig tart még az átok hatása. Ne hagyd el magad, hallod, mert egyedül nem foglak tudni kivinni.
Elindultunk közben kifelé. Én persze nagyon lassan tudtam haladni, mert az oldalam, a hátam fájdalma mellett ott volt az a megszokott, lüktető kínzás is, ami állandóan a combomban dolgozott. Közben lepillantottam a bepiszkolódott cipőmre, a porlepte ruhámra… és döbbenetes módon ezúttal zavart is a dolog. Esmé vállát erősen szorítottam meg, mintha ott vezetném le a kis dühömet, amiért még egy adag ruhát alaposan tönkre tettem.
– Esmé, le kell ezt zárnunk… – Motyogtam halkan, közben egy szerencsétlen lépés miatt újra felnyögtem. – Az a pasas utánunk fog jönni, nem ússzuk meg ennyivel, ha nem teszünk ellene. Lis ember, olyan, mint egy vadászkopó. Addig nem nyugszik, míg le nem tesz egy darabot belőlem a gazdája lába elé…
Halkan beszéltem, de magabiztosan. Tudtam, hogy nem fogom elhagyni magamat. Ismertem ennyire a képességeimet… csak szükségem volt néhány mély lélegzetvételre, meg arra az adag adrenalinra, amit éppen készült kihozni belőlem a szalag. Újra megszorítottam Esmé vállát.
– Vissza kell menni… vissza kell menni, hogy végleg megszabaduljunk tőle! – magyaráztam.
Erőszakosan állítottam meg Esmét a sétálásban. Tudtam, hogy sosem engedne vissza magától… ahogyan azt is, hogy ez a fickó még keresni fog minket. Esélytelen lett volna tőle csak úgy megszabadulni.
Elszakítottam magam Esmétől. A másik kezemmel még mindig erősen szorítottam a pálcámat. Ismertem a gyilkos átkot, innen távolról is talán elég hatásos lett volna. Tedd meg, tedd meg! – súgta nevetve a mindig kegyetlen kis hang. Megremegett a kezem.
–Megteszem.

          Komolyan gondolta. Látom a szemén, hogy komolyan gondolta. Megértem, hogy meg akart óvni, talán meg is fogadtam volna a szavait, ha jobb állapotban van, de nem így. Így biztos, hogy nem. De most már, hogy visszatért az az énem, akit akkor ismert meg, mikor ott a kakaózóban pofon vágta, remélem rá is jön, nem fogom csak úgy itt hagyni.
          Egy dologgal viszont nem számolok, mikor akcióba lendülök. Az idegen ahogy meglátja a lábam közeledni reflexből rántja Elliotot maga elé, így őt is elérem a rúgásommal. Amibe szinte minden erőmet beleadom, így biztos vagyok benne, hogy valamennyire meg is sérült. De most nem érek rá ezzel foglalkoznom, le kell fegyvereznem a támadónkat, meg kell szabadulnunk tőle, mert ha nem lépünk, akkor ő szabadul meg tőlünk. És így, hogy már ketten vagyunk egy helyiségben, még a pálcájának eltörése után is sokkal könnyebb dolga lenne.
          Végül sikerül időt nyernem egy jó átokkal. Odamegyek Elliothoz és igyekszem összenyalábolni annyira, hogy ki tudjunk innen jutni. Lassan indulunk el, nem akarom, hogy megerőltesse magát. Azt se tudom, hogyan fogom annyira rendbe hozni, hogy haza tudjon menni épségben. Értek az gyógyító mágiához, de nem ennyire. Én nem vagyok medimágus.
          - Sajnálom, nem akartalak megrúgni – suttogom.
          Lassan haladunk, szinte már kínzóan lassan, de jelenleg nem tudok gyorsabban. Hoppanálni nem merek, félek, hogy a sérüléseink miatt valami baj történne. Főleg Elliottal és azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. A legfontosabb feladatomnak azt érzem, hogy ne hagyjam itt és most elaludni. Biztos vagyok benne, hogy legszívesebben azt tenné, de nem lehet. Kicsit felszisszenek, mikor megérzem az erős szorításokat a vállamon, de nem foglalkozok vele. Nem szabad hagynom, hogy ez bármilyen formában befolyásolhassa őt. Hiszen, nem okoz fájdalmat. Nem úgy okoz fájdalmat, ahogy talán ő gondolná. Megtartom, mikor megbotlik, és igyekszem tovább is vinni. Már kinn vagyunk a teremből, nem kell sok, hogy kiérjünk az épületből is, utána el tudunk rejtőzni, amíg elmúlik a veszély. Pálca nélkül a muglikkal körbe véve nem fog tudni sok mindent tenni. Szerintem már a robbanásra is felfigyeltek.
          - Nem. Nem vagy olyan állapotban, hogy visszamenjünk.
          A hangom legalább annyira határozottan és magabiztosan cseng, mint az övé. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ezt itt le kéne zárnunk, de néhány perce még az életünkért harcoltunk. Ő a kelleténél jobban meg van sérülve, én pedig nem vagyok annyira tapasztalt a harcok terén. Könnyen legyőzhet. Az előbb is csak szerencsém volt.
          - Nem… Nem…
          Agyam vadul tiltakozik a hallottak ellen, de igaz, hogy tenni különösebben nem tudok és talán nem is akarok. Mert minden porcikám érzi, hogy ez lenne a helyes, hogy ezt tényleg meg kell tenni a saját érdekünkben, de akkor ott van az a pillanat is, mikor elenged és megfordul, és akkor tudatosul bennem igazán, ha nem állítom meg, akkor nem tudom mit, de megteszi. És az a nem tudom mi, még a halálos átok is lehet.
          - Nem, nem teszed – fordulok meg. Miért nem tudok ennél többet kinyögni? – Elliot, tudom, igazad van, de ne… Nem akarom, hogy megöld.
          Vajon sejti, hogy miért? Nem azért, mert nem érdemelné meg az alak. Nem azért, mert tudom, hogy ha ezt nem tesszük meg, akkor nem lesz nyugtunk egész életünkben.
          - Elliot, nem akarom, hogy gyilkos legyél. Az alak fegyvertelen, most ez nem lenne más, mint gyilkosság.
          Közben bentről elhal a férfi hangja. Cselekednünk kell, mert az átoknak megszűnt a hatása. Beállok a férfi és Elliot közé. A pálcás kezére teszem a kezem, nem akarom elvenni tőle, de azt akarom, hogy rám szegezze. Azzal se foglalkozok, hogy így lényegében védtelenül hagytam a hátam. Ha a férfi megindul még pálca nélkül is tudna komoly kárt tenni bennem.
          - Menjünk. Hoppanálok, majd később elintézzük. Most se neked se nekem nincs elég erőnk ehhez. Nem intéztem el annyira, hogy legyengüljön. Maximum az orrát törtem el a rúgással, ha pedig elég erős, akkor az átoknak sem lesz különösebb hatása rá. Elliot, kérlek.
          Én hoztam ide. Én akartam, hogy eljöjjön, és most ez történik. Felelősséggel tartozok érte, nem hagyhatom, hogy ennél jobban sérüljön. Sem fizikailag, sem szellemileg.
          - Kérlek, nem akarom, hogy miattam legyél gyilkos.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

A szívem még mindig kalapált. Le akartam győzni. Véget akartam vetni ennek… pontot akartam tenni és üzenni ezzel is Lisbeth-nek. Tudta jól, hogy kicsaptak ötödikben és ezt akarta kihasználni. Csakhogy azt is látnia kellett, hogy ennél azért több van bennem. Ennél sokkal erősebb voltam valójában. Már túl léptem a roxfortos szinteken és ha valamit varázslattal nem is tudtam megoldani, hát józan paraszti ésszel neki estem.
Esmét figyeltem, ahogy minden porcikája és minden gondolata ellenkezett a tervemmel szemben. Csakhogy én nem hagyhattam befolyásolni magam az aggodalomtól csillogó szempárnak. Bár többet éreztem még mindig iránta, mint barátság, mégsem volt rám ugyanolyan hatással. Igaz, akkoriban is csak annyit tudott elérni, hogy a háta mögött intéztem a veszélyesebbek dolgokat. Most ott volt bennem még azaz egy-két cseppel több sötétség is, amit talán apámtól örököltem és a szalag csak jobban kihozta belőlem. Éreztem, ahogy most is felkúszik a testemen, átjárja minden porcikám és bosszút akar a történtekért. A szívem vadul lüktetett, már-már fájdalmasan. Végezned kell vele, végezned kell vele… Bólintottam, mintha magammal folytatnék párbeszédet, de talán Esmé nem vette észre. Olyanokat harsogott, hogy: „Nem akarom, hogy megöld” és „Elliot, nem akarom, hogy gyilkos legyél.” Fegyvertelen? A francokat az. Biztosan tudtam, hogy nem csak egy pálca volt nála. Sőt, talán veszélyesebb tárgyakat is rejtegetett valahol.
– Menjünk. Hoppanálok, majd később elintézzük. Most se neked se nekem nincs elég erőnk ehhez. Nem intéztem el annyira, hogy legyengüljön. Maximum az orrát törtem el a rúgással, ha pedig elég erős, akkor az átoknak sem lesz különösebb hatása rá. Elliot, kérlek.
Nem értettem a könyörgő hangvételt. Nem értettem Esmének miért olyan fontos az én lelkem tisztasága… ami amúgy is mocskosabb, mint hinné. Megöltem Reagant, igen megtettem, mert az élet ezt a feladatot szabta ki nekem és ha még kéne ezer meg ezer Reagannel végeznék. Tudom jól mennyit ér egy emberi élet… sőt azt is, hogy az enyém semmit. De ha nincs más megoldás, hát én gondolkodás nélkül védem meg magam és Esmét.
– Kérlek, nem akarom, hogy miattam legyél gyilkos.
A fájdalom hirtelen minden indulatom mögé húzódó érzés lett. Lüktetett ugyan egy egészen kicsit még a combom, az oldalam, a testem minden összezúzott pontja. Mindez mégis apróságnak tűnt ahhoz képest, ami ránk várhatott volna. Le akartam zárni. Véget akartam vetni neki és a csuklómon lüktető bársony is erre ösztönzött. Ezúttal egy hullámhosszon voltunk. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy erősebbé tegyen, hogy előrángassa belőlem azt az erőt, amit mindig.
– Ne kérlelj! Elég! – Emeltem fel kicsit a hangomat. Közben léptek zaja tört elő a sötétből. Ujjaim erőszakosan szorítottak rá a pálcámra, készen álltam és nem, nem csak a védekezésre, hanem valódi támadásra is.
Mély levegőt vettem, szembe fordultam a sötétséggel és a szálló porral, ami jelezte, hogy honnan is érkeztünk valójában. Esmé elé léptem. Közben a lábamba belenyilallt a fájdalom. Lüktetett bennem az erő, de közben mégsem tudtam elég koncentrálttá válni. Zavart Esmé könyörgése, az aggódás a szemében. Tudtam, hogy semmi oka rá, mert bár semmit sem ér az életem, engem még nem tudtak eltiporni… és nem is fognak, amilyen szerencsém van állandóan.
– Azt akarod, hogy Lis győzzön, hogy azt higgye meg tud minket ijeszteni? – kérdeztem halkan. – Nem, Esmé, én már sokat nyeltem az életben. Ezt nem fogom. Unom a menekülést. Unom, hogy a sötét utcán állandóan hátra kell fordulnom, figyelni, ki is jár a nyomomban.
A szabad kezemmel hátra nyúltam. Finoman kerestem az ujjait, hogy nyugtatásként megsimítsam. Minden rendben, O’Mara… túl fogja élni a kislány… – gúnyolódott bennem a hang.
– Már nem védekezhetek tovább, Esmé. Támadnom kell. – Tettem hozzá halkan. Tudtam, amint előkerül a fickó a porfelhőből és farkasszemet nézhetünk egymással, az én pálcámból az a zöld fény fog villanni, amit annyiszor láttam, de sosem használtam. Képes lettem volna rá. Ott volt bennem minden hatalom hozzá... csak erősen kellett koncentrálnom...

          Többször éreztem már úgy, hogy megsemmisültem. Többször, mint kellene, de mégis mindig van egy pont, amikor szembe kell néznem valami újjal, ami rosszabb vagy jobb, mint az előző. A mélyponton már túl voltam, de azt is biztosra veszem, hogy a mostani sem lesz könnyű. Az egész helyzet az én hibám. Ha nem állok kötélnek annak idején Phillipnek, ha nem fogadom el Elliot ajánlatát. De ide sorolhatnám még azt is, mikor nem mentem el, nem kértem találkozót Philliptől, hogy tisztázzam vele a szakításunkat. Nem akartam én azt a balhét ott, de valahogy mégis így alakult. És ez a helyzet, erről én tehetek, arról, hogy Elliot ennyire megsérült. Soha nem tudtam megállítani úgy, ahogy ez Nathanielnek sikerült. És most én vagyok az, aki visszarántja ebbe a veszélyes világba. Pedig tudom, hogy már nem akarja, láttam rajta, hogy boldog.
      Ha történik vele valami, az az én hibám lesz, mert nem tudom megállítani.
          Elhallgatok, elég nyilvánvaló, hogy nekem itt nincs beleszólásom. Ez a párban meg fog történni, és csak annyit tudok tenni, hogy segítem őt, támogatom, amiben tudom. Lélekben, átkokkal, képességgel. Remegve engedem el, ahogy elmegy mellettem, de az biztos, nem fogom megadni magam a gyengeségnek, nem fogok letérdelni és könyörögni bármelyiküknek, hogy hagyják egymást békén. És az is biztos, ezt már hoppanálással nem tudom megoldani.
          Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha fognám az egyiküket elhopponálnék innen és kész. Megmenekültünk, Elliot nem lesz gyilkos, egyelőre senki sem sérül meg jobban. És mégis tudom, ha ezt megtenném, akkor azzal elárulnám Elliotot, és nem oldanánk meg hosszabb távon a problémát.
          - Azt akarom, hogy… - kezdek bele ugyanolyan halkan, ahogy ő is kérdezte tőlem.
          De igazából mit is akarok? Azt hogy mi ne sérüljünk meg még jobban? Ahhoz hoppanálni kellene, azt nem lehet. Azt hogy a férfi és Lis is leszálljon rólunk? Ahhoz valóban meg kell mutatnunk, hogy mi vagyunk az erősebbek. Hogy nem félünk. De ennek mégis milyen áron kell bekövetkeznie?
          - Akkor ne menekülj tovább – fogom meg a kezét, kulcsolom bele az ujjaim az övébe. – De ne…
          Nem fejezem be, hiszen tudom, mi lenne a válasz. „Másként nem megy, csak ha megölöm.” Tudom, csak azért nem mondja ezekkel a szavakkal, mert nem akar megijeszteni, de azt is tudom, hogy másként nem tudná kifejezni magát. Hiszen hogy mondod másként, hogy meg fogsz ölni valakit?
          Megfordulok és odaállok Elliot mellé. Nem fogom hagyni, hogy engem védjen, nem fogom hagyni, hogy amíg én nem figyelek oda, addig kockára tegye az életét.
          - Ne csinálj ostobaságot, itt vagyok – fejezem be végül a korábban megkezdett mondandómat, még akkor is, ha nem úgy, ahogy eredetileg akartam. – Nekem sokat számít az életed. Nem tudnék tükörbe nézni, ha valami történne veled.
          Igen, ezzel most sikerül saját magamat is megijeszteni és remélem, hogy őt is. Hisz tudja, mi mindenre vagyok képes, és amíg ő túlélőtípus, nekem egyszer nem lesz ilyen szerencsém. A porfelhőn túl aztán megjelenik a férfi. Látszik rajta, hogy azért megviselte az átkom, de még mindig nincs olyan rossz állapotban, amire azt mondanám, hogy van esélyünk. Fura, hogy mi ketten vagyunk, és még mindig úgy gondolom, hogy nincs esélyünk ellene. De ha így van, akkor is csapatként összedolgozva talán legyőzzük majd.
          - Nem megyek el a közeledből, még akkor sem, ha elengedem a kezed – suttogom.
          Márpedig a kezét hamar elengedem, ahogy néhány holmi repül felénk, és kénytelen vagyok megvédeni magamat. Ehhez egy Protego nem lenne elég. De igaz, akkor sem képek el, mikor átkokat látok felénk repülni.
          - Tényleg azt hitted, ha eltöröd azt a pálcát védtelen leszek – hallom csengeni a hangját. – Megleptél, de ennyi. Még egyszer nem követem el ezt a hibát. Főleg, hogy olyan ostobák voltatok és itt maradtatok.
          Csak pár pillanatra, de bevillan valami. Még mindig engem tart gyengébbnek, nem véletlenül próbál újra szétválasztani minket azzal, hogy több átok repül felém. Döntést kell hoznom, és talán ez a döntés nem lesz olyan jó, mint ahogy elsőre gondolom. Főleg úgy, hogy a szavam is megszegem. Elhoppanálok Elliot mellől, mert úgy gondolom, ha meg kell osztani a figyelmét, akkor le tudjuk gyengíteni. Biztos vagyok benne, hogy a másik pukkanás is hallatszik, mégse fordul felém. Tényleg nem tekint ellenfelének, így viszont kihasználhatnám a helyzetet és véget vethetnék ennek. Megemelem a pálcám, látom ahogy Elliot és közte az átkok oda-vissza repkednek. Csak egy pillanat kellene, csak egy megkeményedett szív. Csak egy búcsú a jövőtől, de én soha nem leszek erre képes. Mégis lendül a pálcám, és villan a zöld fény arrafelé, ahol őket sejtem a porban. Látom a körvonalaikat.
     Nem hagyom, hogy Elliotból gyilkos legyen miattam. Ez az én saram, és én is fogom kihúzni belőle.
          - Elliot, hasra! – kiáltom el magam még időben ahhoz, hogy ezáltal elkerülje az átkot, de a bérgyilkos már ne tudja. Viszlát jövő.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Esmé ujjainak érintése talán még több erőt adott. Tudtam, hogy harcolnom kell… küzdenem, hogy végre megmutassam ki vagyok, mire vagyok képes. Eddig csak trükköztem, pálca nélkül is könnyedén megmenekültem, de most már ideje Lisnek is megtudnia, hogy már nem az az ötödikben kicsapott kölyök vagyok, hanem valaki egészen más… valaki, aki könnyedén rázza le az őt szorongató kezeket… és nem utolsó sorban meg tudja védeni Esmét is.
– Akkor ne menekülj tovább – válaszolta. – De ne…
Nyeltem egyet.
Én nem arra koncentráltam már rég, amiről Esmé beszél. A szemből érkező zajokra figyeltem minden porcikámmal. Olyan voltam, mint egy vadászkopó, aki készen áll a támadásra, amint felbukkan a zsákmány körvonala távolba. Éreztem, ahogy a fájdalomtól remegő testemben erő és adrenalin keveréke fut át. Minden képességemet bevetve nyomtam a háttérbe a hátráltató tényezőket és most csak én voltam, a bérgyilkos és a pálcám, amivel bármire képes voltam. Ismertem a varázslatot, bár még sosem használtam, de tudtam: nem lenne előttem most akadály.
– Ne csinálj ostobaságot, itt vagyok – folytatta. Közben mellém lépett. Éreztem a mindig kellemes illatát az orromba, de nem hagytam, hogy megzavarjon.– Nekem sokat számít az életed. Nem tudnék tükörbe nézni, ha valami történne veled.
Felemeltem a szabad kezem. Jelezni akartam, hogy már éppen elég figyelmeztetés hangzott el. Tudtam nagyon jól, hogy mit csinálok. Nem számított a lüktető szalag sem a kezemben. Talán most könnyebben átvette felettem a hatalmat, nem tudom… de olyan volt, mintha mindez belőlem származna. Én akartam megölni, én akartam véget vetni ennek. Tervezgetés, átgondolás nélkül. Meg kellett lépnem, ugyanúgy, ahogyan annak idején Reagennél. Tudtam, hogy a következő Lisbeth lesz ezen a listán, ha még egyszer megpróbál ártani nekem vagy azoknak, akik fontosak.
– Elég, Esmé! – válaszoltam halkan.
A tekintetem még mindig előrefelé szegeztem. Még mindig figyeltem, már nem törődve a lány utolsó mondatával. Tudtam, hogy nem mozdul el mellőlem, még akkor sem, ha képtelen lennék megvédeni… pedig annyival könnyebb lett volna minden, ha rá tudom venni a hoppanálásra. Nem akartam még nagyobb bajba sodorni őt. Ez az ember ugyanis engem akart eltenni lábalól és nem őt… valami beteges oknál fogva az ő létezése fontosabbnak tűnt az enyémnél a Rowle- család számára. Erről tett tanúbizonyságot az a bizonyos este is, mikor megfenyegettem a nővéremet.
Tárgyak repültek felénk, Esmé ujjai kicsúsztak az enyémek közül, ahogy oldalra léptem tőle. Az már bizonyos volt, hogy ezt a fickót nem rám, hanem a tizenhat évvel ezelőtti énemre készítették fel, mert komolyabb varázslatot még nem igazán láttam tőle. Így hát talán meglepte, mikor egy nagyobb követ egyetlen pálca intéssel zúztam porrá. Nem, nem pajzsbűbájjal, hanem robbantással tettem mindezt. Tetszett a kő szétmorzsolódó látványa.
Nem érdekelt a bérgyilkos pofázása, nem is figyeltem igazán rá. Egyszerűen félre léptem a következő támadásánál, hogy megint ne találjon el. Olyan volt, mintha Esmének nagyobb figyelmet szentelne, mint nekem. Mi van, O’Mara, élve kellesz a nővérednek? Röhögni kezdett odabent a kegyetlen kis hang és belőlem is egy gúnyos vigyor bukott ki. Talán betegesnek hatott az arcom, miközben egy pálcaintéssel megvágtam a támadónk oldalát. Láttam, hogy a ruháját pillanatok alatt átitatja a vér… de benne is ott volt az a szívósság, mint bennem. Ha komolyan fájt is neki, az nem látszott rajta. Támadt tovább, de ezúttal már engem… Esmé ugyanis eltűnt. Tudtam, hogy a közelben van, mert hallottam az érkezés zaját. Még sem láttam és ez zavart, annyira hogy majdnem bekaptam egy átkot. Végül az utolsó pillanatban táncoltam ki előle.
– Avada Kedavra – A hangom halk volt, de határozott, láttam, ahogy az átok elhagyja a pálcám hegyét… de szinte ezzel egy időben hallottam meg Esmé hangját a hátam mögül – figyelmeztetni akart, hogy dobjam magam hasra. Éreztem, ahogy valami tarkón talál. Talán még azt is, ahogy a törmelékekre esek. Aztán minden elsötétült.
Nem láttam, hogy célba ért-e a varázslat. Nem láttam, hogy végzek-e azzal a bolonddal, hogy elég erős voltam-e hozzá… csak a portól bűzös levegő töltötte meg az orromat egy hosszú pillanatra. S úgy tűnt, mintha hosszú idő múlva nyílt volna fel újra a szemem. A homlokomba csípős fájdalom nyilallt. Tudtam, hogy már ott is vérzek. A combom ugyanúgy lüktetett a fájdalomtól, mint korábban. Duplán láttam, így csak kezemmel kerestem a pálcámat, tekintetem nem volt még rá képes.
– A franc… – nyögtem.

          Nem tudom, mikor csúszott ki minden irányítás a kezemből, csak azt tudom, hogy mire legközelebb magamhoz térek, már minden más, minden felborult és éppen csak sikerül elkapnom azt a pillanatot, amitől mindig is meg akartam óvni őt és valahol magamat is. De akkor is végignézem, és akkor is ott fog ez körülöttünk lebegni, mint egy halálig tartó titok.
          Korábban nem örültem neki, ha elhallgattatott. Én csak azt akartam, hogy tudja, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban. Hogy minden erőmmel keresem a megoldást, de mégis csöndben maradok, és figyelem a katasztrófát. Igyekszem megvédeni őt, és igyekszem erős is lenni, hogy belőlem merítsen erőt, de végül mégis úgy alakul, hogy el kell tőle szakadnom.
          Ekkor határozom el, hogy nem fogom hagyni neki azt, amit akar. Nem akarom, hogy miattam tegyen meg olyan dolgokat, amiket egyébként nem tenne. Komolyan mondtam minden szavam, de a könyörgés mintha lepattant volna róla. Ez megijesztett és tudom, már csak egyféle módon tudom megmenteni. Ha cserébe feláldozom magam. Mégis abban a percben mikor elkiáltom magam, hogy feküdjön hasra magamhoz térek, és csak némán figyelem a jelenetet. Azt ahogy Elliotot eltalálja az én átkom, ahogy a férfit eltalálja a halálos átok és ahogy az élettelenül esik össze.
          Egy pillanatra mintha megállna az idő. Aztán a pillanat ahogy elszáll, odarohanok Elliothoz és megnézem hogyan van. Fogalmam sincs, milyen átkot küldtem felé, csak azt tudom, hogy nem halhat meg. És azt is tudom, hogy nem a halálos átok volt azt, ami eltalálja. Szerencsére nekem nincs olyan erőm, mint neki. És ez tényleg akkora szerencse lenne? Akkor most sokkal jobban megvédhettem volna, mint amit tettem.
          - Elliot! – sietek hozzá. – Elliot!
          Próbálom élesztgetni, de nem sok sikerrel. Az viszont megnyugtat, hogy még él. Fel fog épülni. Mindig felépül, és ez most sem lesz másként. Igaz, most nincs annyi időm, mint korábban, nem lehet ott vele végig, de legalább az elején, a nehezén túl lehet. Ehhez viszont el kell vinnem innen. De nem csak őt. A robajra felfigyeltek a muglik, és nem lenne szerencsés, ha azt az idegent itt találnák. De mégis mi a fene legyen? Mi meneküljünk és őt mégis hagyjuk csak itt vagy el kell rejteni őt is? Ezzel talán időt nyernénk Liszel szemben is.
          Határozott léptekkel indulok meg a férfi felé, de mire odaérek, addigra eltűnik a határozottságom. Nem akarok hozzáérni és az a rémisztő ábrázat, ami kiült az arcára. Szó szerint beleborzongok, de akkor is lehajolok és hoppanálok. Nem messze, csak annyira az erdőben, hogy ne találja meg akárki olyan hamar. Kicsit el is rejtem a falevelekkel, és hagyok ott egy kevés élelmet. Megpróbálom turistának álcázni, aki eltévedt. Mikor mindennel végzek visszatérek Elliothoz, ekkor már magához tér.
          - Úgy örülök, hogy jól vagy. Sajnálom azt az átkot. Ne haragudj – ölelem át. – Gyere, mennünk kell, a muglik hamarosan ideérnek.
          Igyekszem a vállamra kapni és hoppanálni vele a szállodai szobába. Szerencsére a kulcsot nem kellett leadni. Mintha otthon még éreztem volna ezt a helyzetet, mert becsomagoltam pár bájitalt a táskámba. Szerencsére az egyik diák a Mandragóráról tudott ajánlani néhány dolgot miután meséltem neki, hogy mennyire béna vagyok a kirándulások alkalmával.
          Lefektetem Elliotot az ágyra, de nem tudom mit mondhatnék neki. Annyi minden kavarog bennem, annyi érzés és talán egy kis félelem. De leginkább az, hogy megnyugodjak. Most arra lenne a legnagyobb szükségem.
          - Köszönöm – mondom végül. – Megmentettél.
          Előveszem a fiolákat és nézegetni kezdem a rá írt címkéket. Végül egy csont forrasztó, egy fájdalomcsillapító és egy olyat, ami általánosan segít neki majd talpra állni. Néhány karcolását majd én ellátom, de most úgyis arra van szükség, hogy pihenjen.
          - Ezeket idd meg, holnapra jobban leszel.
          Aztán ki tudja mi lesz holnap azon túl, hogy igyekszem rávenni őt, menjen haza, Nat biztos aggódik érte, míg én megvárom a páromat. Leülök mellé az ágyra, nem akarom elszalasztani a pillanatot, mikor megissza az italokat. Adok egy puszit a feje tetejére.
          - Ez a gyógyulj meg puszi, rendben?
          Figyelem egy picit, aztán felállok és kimegyek a mosdóba. Le kell zuhanyoznom, muszáj megszabadulnom a ruháimtól, nem tudok még egy percet bennük lenni.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Magamhoz tértem, láttam a romos épület robosztus kőfalait… de mégsem voltam teljesen éber. Olyan volt, mint egy álom, csak arra tudtam gondolni, hogy ne kelljen Esmének túl sokat erőlködnie. Ezért próbáltam talpon maradni, próbáltam nem túlzottan rá nehezedni. Nem volt elég erőm, már megint gyenge voltam. Bosszantott az érzés, a szalag lüktetni kezdett a csuklómon, de képtelen volt rávenni a testemet, hogy mozogjon. Ritkán találtak eddig el kábítóátkok, ezért a szédelgés, a gyengeség és a félálomhoz hasonló állapot idegen érzésének keverékét szinte lehetetlenség volt legyűrni. Talán amúgy sem megy, hiába van ott a dac és erőszakosság az emberben, most mintha az is kevés lett volna, hogy magamhoz térítsen. Kérdezni akartam, kérdezni, hogy meghalt-e, de csak egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Az a káromkodás volt az egyetlen, amire képes voltam. Minden erőm arra ment el, hogy a pálcámat szorongassam… hogy azt ne hagyjam el. Tartottam tőle, hogy újra ránk támadnak.
A hoppanálástól hányingerem lett, még jobban rám tört a szédelgés és még akkor is zsibbadtnak éreztem a fejemet, mikor az a párnán landolt. Szinte belesüppedtem az ágyba, annyira nehezemre esett a mozgás. Erőtlenül hevertek a végtagjaim, miközben testemben ott lüktetett a fájdalom és a düh. Hát ilyen érzés a magatehetetlenség… nekem nem jött be.
– Köszönöm. Megmentettél. – Esmé hangját hallottam meg. Az az érzésem támadt, mintha ettől még jobban tisztulni kezdene a kép, kirajzolódtak a szobánk körvonalai. Esmé pedig hangja pedig, mintha egyre érthetőbben, egyre közelebb csengett volna.
– A franc… – Nyögtem ugyanazt a káromkodást, amit még a romoknál. Egyik kezemet finoman a combomra csúsztattam, megdörzsöltem a sérült terültet. Nem lett tőle jobb és már tenyerem melegsége is kevés volt a kínzó fájdalom enyhítésére.
– Ezeket idd meg, holnapra jobban leszel.
Nem fordultam felé, így nem láttam, miről beszél. Csak reméltem, hogy egy üveg erős whiskyről van szó, nem pedig valami bájitalról. Azok ugyanis a legkevésbé sem voltak hatásosak az én fájdalmammal szemben. Az a csapda olyan mélyen hatolt a lábamba, átszakítva izmot és húst… hogy talán már tényleg sosem szabadulok a gyötrő érzéstől.
Ahogy Esmé leült az ágy szélére és kicsit besüppedt a matrac, felé nyúltam. Vártam, hogy a kezembe adja, amit meg akar itatni velem… bíztam benne. Nem kérdeztem, csak a számhoz emeltem, bele sem szagolva. Tudtam, mik azok. Az ízéből egyértelműen nem whisky volt, hanem olyan bájital, amit az ember nem szívesen nyel le fintorgás nélkül. Eddigre azonban helyre állt az önuralmam, úgy tettem, mintha nem volna keserű csak nyeltem és nyeltem, remélve, hogy ezzel őt megnyugtathatom.
Aztán kaptam azt a puszit. Hirtelen öt éves gyereknek éreztem magam. Esmé mindig ilyen volt, túlságosan aggodalmas… pedig néhány karcolásba és egy kábításba még nem sokan haltak bele. Én sem fogok, mert annál szívósabb vagyok.
– Ez a gyógyulj meg puszi, rendben?
A szemeibe néztem. Azt akartam érzékeltetni vele, hogy mindent túlélek, minden rendben lesz. Nem halhatok bele ilyen ostoba sérülésekbe. Voltam már rosszabb bőrben is és ezt ő tudta a legjobban. Talán megnyugodott, azért is pattant fel és vonult be a fürdőbe, én pedig… gondolkodás nélkül felültem. Éppen csak hörögtem egy halkat.
Az oldalamra szorított kézzel nyúltam a nagyobbik táskám felé, hogy kirángassam a lángnyelvet belőle. Óvatosan letekertem a kupakot és nagyot húztam belőle. Esmé nyilván nem tervez csókolózni velem, szóval őt nem zavarhatja az alkohol bűze… nekem viszont csak jobb tőle. Úgy dőltem vissza az ágyra, hogy magamhoz öleltem az üveget. Hangosan lélegezve próbáltam közben legyűrni a fájdalmat, ami újra testembe nyilallt.

          Hagyom, hogy a tusból a vízcseppek lassan folyjanak le rajtam. Jól esik, mintha ezzel le tudnám mosni magamról a mai nap történéseit. Ahogy lehunyom a szemem folyamatosan csak a férfi halott arcát látom, és ez megijeszt. De nem fogom elárulni, nem addig, amíg képes vagyok tartani magam. Úgyis tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani, de Elliot túl sok mindent élt át mellettem, és nem akarom, hogy az aggodalma tovább fokozódjon. Van így is elég gondja, és nem hiszem, hogy én lennék a legfontosabb. Tény, hogy a Rowle-okkal történt bármiféle érintkezés végül katasztrófába torkollot, ezért el sem tudom képzelni mit élhet meg Nat.
          Sóhajtok egy nagyot, majd elzárom a csapot. Ha nem aludt el eddig, akkor nem kéne jobban megvárakoztatnom. Biztos vannak kérdései, amiket nem fogok megválaszolatlanul hagyni. Csak azt tudnám, hogy mégis mire kéne felkészülnöm, mert rengeteg eshetőség van. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem szabad elpuhulnom csak azért, mert már nincs veszélyben az élete. Hiszen ki tudja, talán most is az életéért küzd; nem vagyok medimágus, hogy ezt meg tudjam mondani.
          Kicsit lesokkolódva veszem tudomásul, mikor körbenézek a fürdőben, hogy váltó ruhát nem hoztam be magammal, de a régit nem fogom visszavenni. Sóhajtok egyet, majd úgy döntök a törölközőt alaposan magam köré csavarva kimegyek a táskámhoz és kiveszem belőle a ruhát. Mert hát a pálcámat is kinn hagytam, ahogy azt kell, így még csak magamhoz se tudom venni. Nem tudnék olyat mutatni Elliotnak, amit még nem látott, de most már akkor sem tartom illendőnek, hogy meztelenül flangáljak előtte. Kilesek az ajtón, de úgy látom nem aludt el. egy újabb sóhaj hagyja el az ajkam.
          - Ne haragudj, csak kinn hagytam a ruhám. Azonnal visszajövök.
          Gyorsan megfordulok majd legközelebb már egy rövid nadrágban és pólóban lépek ki a helyiségből. A hajamat összetűzöm, nem akarom, hogy átnedvesítse a felsőmet.
          Leülök Elliot mellé, majd kicsit szemügyre veszem. Nem hatnak elég gyorsan ezek a bájitalok, de talán reggelre akkor sem lesz belőle baj. Nem akarom úgy elengedni innen, hogy nem tud esetleg hazamenni.
          - Jobban vagy?
          Tudom, hogy nem a sérülések azok, amik igazán fájdalmasak neki. Mármint a combján lévő sérülés biztos az, és ezt Daniel is megmondta annak idején. A lelki sérülések viszont olyanok, amikhez értek és bár kezelni nem tudom őket, nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljen róla. De az is lehet, hogy inkább nekem lenne fontos, hogy beszéljek róla.
          - Azt hiszem, van néhány kérdésed, de legalább egy részét szeretném megelőzni. – A tekintetét keresem. Ha nem is tudom melyik a legfontosabb kérdés, azt hiszem, sejtem. – Meghalt. A testét elvittem az erdőbe, ahol még napok fognak eltelni mire megtalálják.
          Nem tudom ezzel segítettem-e az ügyünknek, az viszont biztos, hogy akkor ott ezt találtam a legjobb megoldásnak. Nem szabad túl sok embernek feltűnnie és akkor talán megússzuk egy cikkel a mugli lapokban az idegen túrázóról.
          - Igyekeztem túrázónak feltűntetni, elvettem a pálcáját és otthagytam az élelmet, amit reggel csomagoltattam.
           Ennél több időt viszont nem akarok erre az alakra pazarolni. Csak egy eszköz volt egy nagy játszmában, amiben még lehetek én is eszköz. Nem hiszem, hogy Phillip bérelte volna fel, akkor talán engem megkímél, de még ebben sem lehetek biztos.
          - Elliot, én ezt nem akartam. Én… - Csak egy kicsit csuklik meg a hangom, remélem nem is tűnik fel neki, hiszen az erős oldalam akarom mutatni. - Te túl jó vagy ahhoz, hogy gyilkos legyél. Biztos lett volna… Akarom hinni, hogy lett volna más választásunk, csak akkor ott nem találtuk meg.
          Hoppanálhattam volna is. Már az első alkalommal, mikor beomlott az a fal. Akárhogy nézem az én hibám az, ami történt, hiszen többször is megakadályozhattam volna.

C É L K E R E S Z T B E N 


ESMÉ
1999. május

Szinte félálomban szorongattam az üveget a testem mellett. Közben a plafont bámultam. A gondolataimat most nem Nat foglalta le, hanem olyan egyszerű gondolatok, mint: vajon tényleg Lisbeth volt? Esetleg apám bérelte volna fel? Nem hiszem. Az utóbbi elképzelhetetlen volt, elsősorban azért, mert tudtam: engem képtelen lenne megölni. Talán Esmé most már hasztalanná vált számára, hiszen többé nem jelentet kapcsolatot felém és túl sok titkot is tudott a Rowle családról. Mégsem hiszem, hogy éppen akkor küldött volna a nyakára bérgyilkost, mikor én is ott vagyok. Az áldozat valójában én voltam, Esmé csak egy plusz dolog volt, amit nem ártott eltűntetni. Ez a bérgyilkos viselkedéséből egyértelmű volt. Újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy csak is Lis állhat ennek a hátterében.
Arra fordítottam csak oldalra a fejem, hogy kinyílt a fürdőszobaajtó. Egy éppen csak törölközőbe bugyolált Esmé jelent meg. Nyeltem egyet, végig néztem rajta… és már megint elfogott az az érzés: ezt direkt csinálta. Minden férfivel ilyen volt, minden férfi csak egy játék volt neki és most talán én is erre a sorsra jutottam. Jól emlékeztem, mennyire fájt, mikor el akarta adni magát azon a rohadt kártyán… vagy amikor azzal a Damiennel láttam. Vajon az új pasas is – aki már akkor ráhajtott, amikor még együtt voltunk – ugyanígy érez?
Nem gondolkodtam ezen tovább, egyszerűen elfordultam, nem foglalkozva többé a látvánnyal és a sértettségemmel. Csupán akkor pillantottam újra rá, szigorúan a szemeibe nézve, mikor leült az ágy szélére, felöltözve. Miért játszol velem, Esmé? Ez a kérdés lett volna az első, amit fel akartam tenni, csakhogy nem akartam feleslegesen megsérteni vagy vitába keveredni vele… habár tényleg nem tudtam, mit akar ezzel az egésszel elérni.
– Azt hiszem, van néhány kérdésed, de legalább egy részét szeretném megelőzni.
Igen, voltak. Korábban akadt jó pár, de eddigre álmos voltam, sok bájital volt bennem és még ez a viselkedés is megakasztott. Éppenséggel köntösbe bújhatott volna, hamár egyszer ennyi pénzt fizetünk ezért a helyért és a szolgáltatásokért.
– Meghalt. A testét elvittem az erdőbe, ahol még napok fognak eltelni mire megtalálják.
Röviden bólintottam. Ujjaim rászorította az üveg nyakára, de nem emelkedtem fel, hogy egy kortyot is igyak belőle. Hagytam, hogy a fájdalom ott lüktessen bennem még mindig… talán erősebbnek éreztem magam attól, hogyha rövid ideig is, de elviselem azt. Közben régi emlékek sokasága dolgozott még mindig bennem… közben még mindig Esmé szemeinek csillogását kutattam.
– Igyekeztem túrázónak feltűntetni, elvettem a pálcáját és otthagytam az élelmet, amit reggel csomagoltattam.
Nem akartam reagálni. Nem akartam azt mondani, hogy sokkal messzebb kellett volna vinni… mert én sem tudtam volna nagyobb távolságba hoppanálni a harc után. Az ugyanis minden erőmet felemésztette és talán Esmé is így érzett, még ha komolyabb sérüléseket nem is szenvedett.
– Elliot, én ezt nem akartam. Én…
Mit? Meztelenül flangálni a volt párod előtt? A kegyetlen hang csendült fel bennem, éreztem, hogy megremegek tőle. A keserűség egy pillanat alatt járta át a testemet és egy kis düh is ott pislákolt valahol a bennem dolgozó sötétségben.
– Te túl jó vagy ahhoz, hogy gyilkos legyél. Biztos lett volna… Akarom hinni, hogy lett volna más választásunk, csak akkor ott nem találtuk meg.
Ujjaim engedtek az üveg szorításán. Kezem finoman Esmé kezére siklott, hogy érezzem annak kellemes melegét. Tudtam, hogy meg kéne nyugtatnom, de újra és újra lecsukódott a szemem, már nem bírtam tartani magam a bájitalok és a fáradtság súlya alatt.
– Nem ez tett gyilkossá… – Suttogtam a szavakat csukott szemmel, bele sem gondolva, mit mondok. Aztán, egyszer csak éreztem, ahogy a düh körbe ölel, de nem próbál meg agresszív érzéseket előhozni. Egyszerűen lenyomott… mintha még jobban besüppedtem volna a takaróba és a párnába. Olyan kényelmes volt… olyan kényelmes, hogy alig tudtam betelni vele. Még éreztem Esmé kezének érintését, közben pedig átható csoki illatot éreztem. Így, félig alvás félig ébrenlét között még ennyit súgtam oda: – Ha több csokit eszem, összeragad a szám. Ugye te sem akarod ezt?

          Túl nagy a csönd. Bár tudnám, hogy most mire gondol. És remélem nem arra, hogy megbántottam volna valamivel. Azt nem tudnám jóvá tenni egyhamar. Pont ezért minden bátorságom összeszedem, hogy leüljek az ágy szélére, és elmondjam azt, ami szerintem a lelkét nyomja, és ami talán ébren tartja ennyi bájital után is. Elmosolyodom a laposüveg láttán. Régen nagyon sokat harcoltam azért, hogy elmaradjon, de végül feladtam. Azt hitte ettől lesz jó és talán még most is ezt hiszi, pedig nem. Biztos vagyok benne, hogy a fájdalmára lenne valamilyen megoldás, csak egyelőre még nem jutott el arra a pontra, hogy megtalálja. Túlságosan jól érzi magát a mostani életében, és ez talán jól is van most így. Megállapodott és lenyugodott. Csak én akartam visszarángatni a régi életébe.
          A szavak csak úgy folynak ki a számon, csak néhány perc vagy pillanat szünetet tartok, hogy biztosan fel tudja fogni mit mondtam. Látszik rajta, hogy egyre kevésbé tud ébren maradni. Örülök neki, mert akkor fog igazán elkezdeni hatni a bájital, ha alszik. A végén viszont mindent elmond az a kézfogás. Úgy érzem, egy hatalmas kő gördül le a vállamról, ami ezzel a lendülettel még a padlót is átszakítja. De akkor sem fogom magam gyengének mutatni. Most már nem.
          Elliot megölte azt a férfit, én pedig ahelyett, hogy otthagytam volna elvittem máshova. Ezzel bűnrészes lettem, és ez nem is a legrosszabb. Reginald mit fog szólni hozzá, ha elmondom? El merem majd mondani neki vagy úgy kell tennem, mintha nem történt volna semmi? Ebből a gondolatomból azonban hamar ki is rángat, amit mond. „Nem ez tett gyilkossá…” Ezt hogy érti? Mármint tudom, hogy nem lehet másként érteni, de… Mikor? Mi történt? Miért?
          Ezeket a kérdéseket azonban már nem tudom feltenni. Azért nem, mert békés és nyugodt arca arról árulkodik, hogy elaludt. Elmosolyodom, kicsit megigazítom a haját, hogy ne álljon így összevissza, majd leteszem az ágyra a kezét. Elveszem tőle a lapos üveget is, de csak az éjjeli szekrényig viszem. Tudom, hogy balhé lenne belőle, ha nem találná. Éppen felállok, mikor meghallom a hangját. Azt hiszem, hogy felébredt, de nem. Csak túl fáradt és álmában beszél.
          - Ne aggódj, a te szád akkor sem ragadna össze a csokitól, ha megennéd a világ összes csokiját – mosolyodom el megint, majd elindulok kifelé a szobából, hogy rendeljek reggelre egy kis reggelit és megigyam én is a bájital adagomat, ami majd helyreteszi az oldalam. Muszáj másnapra tökéletes formában lennem, mert párom könnyen kiszimatolja, ha baj van.

Köszönöm a játékot.