Bella Wells

BELLA WELLS

Ami nem öl meg, az attól még rohadtul fáj…

Alapok

jelszó || "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... nem félek tőled, Béla!"
így ejtsd a nevemet || Bella Welsz
nem || nő
születési hely, idő || Maryport; 1986.12.28.
horoszkóp || Bak
kor || 14
vér || félvér
évfolyam || Harmadéves

A múlt

Hogy milyen volt a gyermekkorom? Fú, hát az egy nagyon jó kérdés. Sokan azzal büszkélkednek, hogy mindenre emlékeznek, ami kiskorukban történt, még ha ezek az emlékek valójában csak egyszerű hamis, vagy a szülők által „belénk ültetett” emlékfoszlányok is. Én őszinte vagyok mindenkivel. Fogalmam sincs mi történt velem fiatalon, a 0-4 év közötti dolgokról nem hogy emlékfoszlányaim, de semmi sem maradt fenn az emlékezetemben. Szóval, ha valaki gyermekkori cukiságokat keres, azt el kell keserítenem. Mindezek után persze furcsa kezdés lehet a fiatalságomról beszélni, de így van rendjén. Nos… de hol is folytassam… Hm… A gyerekkorom viszonylag békésen zajlott, hisz nem volt semmiből hiányom, egy átlagosnak mondható család gyermeke voltam. Azt leszámítva, hogy félig mágus voltam, meg anyám elhunyt a születésem után nem sokkal, de ezeken ne akadjunk most fenn. Pici voltam akkor ezeket nem foghattam fel igazán. Annak ellenére azonban, hogy családom átlagos volt, én magam úgy tűnt nem igazán voltam annak mondható. Már óvodában kiderült, hogy valami baj van velem. Közös foglalkozások idején mindig elhúzódzkodtam a többiektől és egyedül játszottam, vagy miután már nagycsoportos lettem olvasni tanultam. Szellemi szintem nem volt alacsony, sőt kifejezetten intelligensnek tartottak engem az Óvónők, viszont a megszállott szokásaimból sosem tudtak kiragadni, bármennyire is próbálkoztak. Mindig ugyanazt csináltam, nem bírtam a változást és mindig kirekesztettem saját magamat a játszó gyermekektől. A pedagógusok és apám aggódása persze célba ért és pszichológiai kutatások nyomán kiderült, hogy az autizmus egy valamicskét szolidabb változatában (egyik ágában) „szenvedek”. Asperger-szindróma. Így nevezték ezt a „kórt”. Bár persze ez a „betegség” nem volt veszélyes, a felnőtté válásban igen nagy hátráltatást jelentett volna, ha nem gyógyulok ki belőle, ugyanis szocializálódó képességeimet elképesztő módon befolyásolta, korlátozta. Így hát 5-6 évesen az időm szabadabb részét kezelésekre járva töltöttem. És mi a legszomorúbb? Hogy nem bántam… Pedig kellett volna, hisz minden normális gyerek bánta volna azt az időt, amit nem játékkal tölthetett. Persze szó mi szó, a terapeutások szerint hasznos volt számomra az idő, mert minden kezeléssel látszólag egyre inkább kezdtem levedleni a magányos köntösöm és volt egy rövid időszak, mely után úgy látták, teljesen kinőttem ezt a szindrómát. És valójában annyira nem is tévedtek, de sajnos… ez a „kór” még nem tűnt el teljesen. Persze ez csak később játszott szerepet, de ott még nem tartunk. Szerencsére (szerintem legalább is) az óvoda utána hamarosan megkaptam a levelet, amire Apus annyira várt, hisz reménykedett benne, hogy az ő útját követem majd, ha felnövök és remek bájitalfőző mágus lesz belőlem, így mikor megérkezett a bagoly, magánkívül volt az örömtől. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy ellátogassunk a Varázslók negyedébe, az Abszol Útra. Ez persze felcsigázta a gyermeteg lelkemet, a sok újdonság, a rengeteg számomra ismeretlen kütyü és hasonlók… Jó igen, persze. Kiskorom óta részese voltam épp a varázsló világnak, hisz mégis csak egy ilyen családban nőttem fel, de most végre én magam is boszorkánnyá válhatok, akármilyen rútul is hangzik számomra ez a szó. Pálcavásárlás, a könyveink összeválogatása, talárszabászat, bagolyválasztás… mindegyike olyan volt számomra, mint egy-egy aprócska kaland, mely út utakat nyitnak meg a nagyvilágban. Mindennapos dolog volt a mágia, ám most, hogy én is egy "varázspalánta” lettem, egészen más értelmet nyert ez az egész. Olyan… rejtélyes… olyan… furcsa. Mindenesetre… mire az egész „beérett”, eltelt azért még egy kis idő. Igazából se a várakozás, se a vonatút nem volt valami esemény teli, melyet leginkább csak olvasással, vagy új jegyzetfüzeteimet avattam fel, random firkálásokkal. Hát igen… egy kicsit csalódott voltam. Jó persze a nyitóünnepség, melyet a Roxfort rendezett, persze fenomenális volt és egyszerűen hihetetlennek tűnt, de amint elérkezett a házbeosztás eléggé… eh… furcsa volt. Nem értettem mi értelme ezeknek a külön házaknak, vagy a fölösleges versengéseknek. Nem igazán értettem ezeket, mint mondtam, de nem kifejezetten foglalkoztatott a dolog. Hogy miért? A válasz egyszerű… mert elkezdődtek az órák. Minden gyerek tűkön ülve várta az órákat háztól függetlenül, hisz mindannyian fiatal elsősök voltunk, akiknek ez lesz az első komolyabb mágikus élményei. Jó… őszinte leszek… voltak csalódások, olyan órák, amik nem igazán nyerték el a tetszéseimet, mert jóval kevesebbet mutattak, mint amit elvártam tőlük. De mindent összevetve egész jól haladtam a tananyagokkal és máris kimutatkozott a vérvonal előnyei. A bájitalfőzés már a kezdetektől fogva szimpatikus volt és kimagasló tehetségnek is mutatkoztam… legalábbis az elsőéves tananyagot játszi könnyedséggel ráztam ki a kisujjamból. Hiába… apám oktatása megmutatta milyen fából is faragtak. Őszintén élveztem ezeket az órákat, ahol láthattam mi születik a saját kezem által. Mi mindent vagyok létrehozni és ezek hogy hatnak a környezetre. Az elején azért történt egy-két baleset, ahol elhibáztam a főzetet, de minél többet gyakoroltam annál kevesebb probléma és annál jobb minőségű főzeteket készítettem. Az első év, így mint bátran állíthatom… egész jól telt el. A nyári szünet ideje alatt is egyre jobban vártam az újabb tanévet… bár… azért tegyük hozzá, hogy rengeteg változás történt addig a világban. Tudjukki visszatért és a Roxfortot is kisajátította. Eleinte én nem tudtam mit jelent ez. Túl fiatal voltam, nem érthettem milyen is volt a Sötét Nagyúr uralkodása alatt élni, s bár való igaz, hogy hallottam róla mondákat, én magam ezeket túlzó meséknek gyermek-rémisztgetős történeteknek tartottam… sajnos… úgy tűnt túlságosan alábecsültem a dolgokat. Apám már a kezdetektől fogva az ellenállókat támogatta, és mivel tudatában volt a veszélynek, így elég korán a nagyszüleimhez költöztetett engem. A háború megkezdődött a Halálfalók és az ellenállók között. A csatározások elnyúltak, de az erők közötti különbségek természetesen hamar megmutatkoztak. Az ellenállást megtörték, az embereiket kivégezték. Eddig bele sem gondoltam mindenbe… nem jelentett sokat az egész, hisz nem láthattam a háború borzadalmait ebben az elszigetelt kis városkába… de az atyám halála mindent megváltoztatott. Nincsenek emlékeim anyámról, ezért sosem sirattam meg, hisz lényegében nem is ismerhettem. Apám viszont kicsi korom óta egyedül nevelt és mindig kedves volt velem. És kimutattam neki a szeretetem? Nem… Bántam, hogy mindig ilyen semleges voltam vele, hogy nem mutattam ki felé a hálámat, amiért ilyen jó apa volt… és most már… nem is tudhattam már többé. Természetesen a Halálfalók sosem szolgáltatták vissza az elhunytak testét a szeretteiknek, így mindössze egy üres sírt gyászolhattunk meg. A nagyszülők próbáltak rövid pórázon tartani, hogy véletlenül se keveredjek bele semmi olyanba, ami tragikus lehet… persze… nem is akartam. A bánat, amit éreztem egyszerűen ismét előhozta a régi „sebeket”. Egyre kevesebbet beszéltem másokkal és egyre inkább magamba fordultam. A másodévben történt változások, pedig tovább erősítették ezeket. A tantárgyak egyre inkább kezdtek elmenni a baljósság felé. Egyértelmű volt, hogy a Roxfort valamiféle átnevelő intézetté vált… Mindenki félt… mindenki rettegett, mi lesz ennek a vége. Nem tagadom… én is. Egyetlen megnyugvásom természetesen továbbra is a bájitalfőzés volt, ám az ebben történt változások… valamiért nem rémisztettek el. Bár a tanárunknak fix anyagot kellett adnia, így is érdekes maradt az összkoncepció, ráadásul az eddigiekkel ellentétben előkerültek új főzetfajták is. Mérgek. Olyan szerek, amik befolyásolják az emberi, állati szervezetet, vagy károsítják azt. Egy rendkívüli hatalom, melyet néhány cseppel is elérhetsz. Bármennyire is félelmetes volt a tudat, hogy milyen veszélyes ez a dolog… egyszerűen… nem tudtam nem izgatottan hozzáállni. Egy ekkora erőt tarthattam a kezeim közt… és úgy voltam, vele, hogy ki is használom, ha kell! Persze sosem használtam a lekevert mérgeket, csak akkor, ha a tanár arra utasított, de mindig is bennem volt a kényszer, hogy ki-kipróbáljam az egyik gyengébb szereket emberen, vagy állaton. Mindig is érdekelt milyen valójában a hatásuk, nem csak úgy, hogy leírva látom… nekem…. tények kellenek, amiket saját szememmel látom. Lehet, hogy ez a megszállottság vezetett oda, hogy egyre kevesebben próbáltak meg egyáltalán beszélni velem, egyre többen kerültek el, mígnem magányosan nem maradtam a könyveimmel, amit újonnan ismét egyre többet szorongattam. Úgy tűnt a nagyúr hatalmának senki sem vethet véget, mígnem egy nap végül minden véget ért. A csatározásból nem sok mindent tapasztaltam, hisz a kimenekítettek között voltam, akik nem vehettek részt az ütközetben, de az örömujjongás és a lelkes szemek végül számomra is nyilvánvalóvá tették. Az ellenállók… győztek! Bár én is megkönnyebbültem, azért csalódott is voltam, hisz nagy eséllyel az iskola vissza fog zökkeni a régi tantervéhez… viszont ezért egyelőre nem aggódtam… hisz a fenyegetés eltűnt és végre ismét szabadok lehettünk.

~~~
- Bella! Bella! Hol vagy már megint kis unokám? – hallom nagyi hangját, ahogy szépen lassan közeledik felfelé a padlásra vezető létrán – Áh, itten bujkálsz ni! Egész végig téged kerestelek, Aranyom!
- Bocsi Nagyi. – dünnyögöm, miközben folytatom az olvasást Különleges Gombák és Paraziták című kötetből – Épp a tanulmányaimra készülök.
- Készülsz te, persze… készülsz. – kuncog magában – Látom, mennyire készen van a táskád. Na, indulj szépen és pak…
- Majd összepakolok. – mormogom az orrom alatt és látszódott, hogy ezzel letudtam a beszélgetés ezen részét.
Nagyim rosszallóan csóválja a fejét, de azért mosolygott.
- Sosem változol. Jó lenne ha egy kis céltudatosságot szereznél… Sose lehet rávenni téged olyan dologra, ami nem tetszik neked. Hehe…. tiszta apád vagy…. az is mindig csak azzal foglalkozott, ami érdekelte… hehe….he – itt kuncogása alábbhagyott és szomorúan bámult maga elé egy darabig, majd mikor észbekapott köhintett gyorsan – nos, mindenesetre készülj. Holnap indulnunk kell… végtére is… hamarosan Harmadéves kis Boszorkány leszel! Nem lenne szép, ha lekésnéd a vonatod nem igaz-e?
Egy ideig még nézett rám, várva a választ, ám mivel nem érkezett sóhajtott, majd fejét csóválva lemászott. Persze igaza volt, de most valahogy nem volt hangulatom pakolni. Apára gondoltam és arra, hogy ilyenkor mindig megfenyített játékosan, hogy elveszi a könyveimet, hogyha nem pakolok el gyorsan. Hiányzott… hiányzott a kedvessége és a játékos „szigorsága”. De ő már nincs többé… És még csak a testét se helyettük nyugovóra. Ilyen a világ. Kegyetlen az olyan emberekkel is, akik nem érdemelték meg. Elengedtem egy apró könnycseppet, majd feltápászkodtam, hogy összekészüljek… végtére is… igaza volt a Nagyimnak. Végtére is… holnaptól én is már Harmadéves leszek! Kíváncsian várom, mit nyújt majd számomra ez az év.

Jellem

Hallottad már azt a mondást, hogy ne ítélj először a csomagolás alapján? És most nem arról van szó, hogy le kell hámozni Belláról a ruhát, hanem arról, hogy ne a külseje alapján ítélje meg őt az ember. A szép külső ellenére Bella egy eléggé magába forduló, kissé zárkózott lány, aki elég ritkásan intéz kezdeményezést magától. Gyakran van egyedül, mikor is előszeretettel olvas, vagy tanul. Nem igazán egy karót nyelt típus, de igen nehezen nyílik meg másoknak. Gyakorta egy-két „szellemes” válaszcsapással reagál egy-két felé közeledő felé, és azok, akik még ezt az akadályt is átlépik, és nem tágítanak, el kell viselniük Bella kissé rideg természetét. Nincs sok olyan hétköznapi dolog, ami lázba hozza, bár viszonylag sok dologhoz írt is (ilyen például a sakk, vagy a költészet is), melyeket, bár néha művel, sajnos nem igazán köti le őt sokáig. Mindezek ellenére egy viszonylag kedves lány, akivel bár elég nehéz szót érteni, illetve nem kis tehetség kell „eltűrni”, de ha valaki megszeretteti magát a lánnyal, akkor már jóval könnyebben emészthető lesz, még hosszabb távokon is.

Erősség || Könnyen tanul; Kiváló Bájitalismeretek; Jó helyzetfelismerő.
Gyengeség || Antiszoc; Közegészségre gyakorta ártalmas; Méregfanatikus; Nem érdekelt az általános dolgokban; Életunt.

Apróságok

mindig || Mérgek, Veszélyes lények, Veszélyes növények, finom ételek, a tűz látványa, olvasni
soha || beszélgetni, nagy társaság központjában lenni, mugli ismeretekről beszélni, zaklatók, kiöltözni
hobbik || könyvolvasás (témája elég vegyes), kísérletezések
merengő ||
Legjobb: Az első bájitalának elkészítése, melyet egyedül kotyvasztott.
Legrosszabb: Az egyik kísérlete, mely során kis híján elvesztette a bal kezét.
mumus || villámlás
Edevis tükre || A világ legtehetségesebb méregkeverőjévé válni.
százfűlé-főzet || tengerkék, ám ezzel szemben íze olyan akár az eper habé
Amortentia || régi épületekre jellemző áporodott, mégis csalogató szag
titkok || Kisebb korában enyhe elmezavart diagnosztizáltak nála, de úgy tudják, hogy mostanra már teljesen helyrejött.
azt beszélik, hogy... || Másodikos korában az egyik padtársa az egyik nap rejtélyes betegséget szedett össze, azonban nem tudni ennek az okát. Sok osztálytársa úgy véli Bella tett valamit vele, még ha az ápolónő állítása szerint kizárt, hogy bármi köze lenne az esethez.

A család

apa || Sam Wells (52, félvér, viszonylag semleges, de szerette azért)
anya || Susan White (50, mugli, nem ismerte)
nagyapa || Edmund Wells (72, félvér, viszonylag jó)
nagymama || Emilia Badrick (68, félvér, viszonylag jó)

Családtörténet ||
Sam Wells és Susan White egy átlagos Maryporti család volt, kiknek anyagi hátterük, bár nem volt nagyon eleresztve, de mégis viszonylag jóságban, bőségben élhettek. Az apa mágusként Bájitalkeverésből szerzett magának pénzt, míg a mugli Anyuka a doktori keresetéből tartotta fenn a családot. Miután gyermekének Bella Wellsnek életet adott, Susan White gyenge szervezete miatt, hamarosan elhalálozott, ugyanis a mugli kórház, ahol a szülés elkezdődött nem volt valami jól felszerelve, hogy kellő ellátást adjon a beteg asszonynak. Így végül az apa nevelte tovább a gyermeket. Szinte mindent megadott neki, ami egy normális gyereknek kell, ám mivel félvér családról van szó, így természetesen az aranyvérű társadalom bélyege, már egész fiatalon beleégett a gyermekbe. Bár az Apa-Lánya kapcsolat nem egészen volt felhőtlen, ez főleg annak volt tudható, hogy az apa állandóan dolgozott és csak igen kevés időt töltött otthon. Voldemort „uralkodása” idején az apa a lázadó mágusok oldalán állt, hogy gyermekének békés életet tudjon keríteni. Azonban a csatározások folyamán az egyik Halálfaló megölte őt, így a gyermek a nagyszülők szárnyai alá került és a mai napig náluk él.

Külsőségek

magasság || 167 cm
testalkat || átlagos
szemszín || kék
hajszín || barna
kinézet || Viszonylag magasabb és érettebbnek tűnik koránál, gyakran 16-17 évesnek is mondhatják, főleg ha nagyritkán ki is öltözik. Nőies alkata van, bár nagyon ritkán használ magán komolyabb smink mennyiséget (legfeljebb rúzst). Barna haja a válláig ér, melyet szabadon hagy lógni. Ruházata eléggé visszafogott, nem igazán hord kirívó, flancos öltözékeket. Bár ritkán hord szemüveget, néha felveszi, főleg akkor, amikor olvasni támad kedve, vagy olyan tevékenységet csinál, amihez éles látás kell.

A tudás

varázslói ismeretek || Alapjáraton elmondhatjuk, hogy eszét apjától örökölte, sőt tudása talán később még az övét is túlmúlhatja. Bella nagyon képzett bájitalfőzésből, tudása jóformán meghaladta a jelenlegi évfolyamát, mely általában önképzésének köszönhető, illetve a különóráinak, melyet a tanárainál, magasabb évfolyamtársainál „könyörög” ki. Persze kijelenthetjük, hogy minden előnynek megvan a maga hátránya is, ugyanis míg a Bájitaltanból elképesztő ismereteket mutat, a Bűbájtan, mely jóval kevésbé mozgatja meg a fantáziáját, már jóval gyengébbecske, döcögősebb a szokásosnál. A többi órát figyelembe véve nincs annyira szembetűnő változás, némelyik jobb, másik rosszabb, de a fenti kettőhöz hasonló arány egyiknél sem megfigyelhető.
felvett tantárgyak ||
- Legendás Lények Gondozása
- Rúnaismeret
Egyéb

avialany|| Danielle Campbell