Ajándék

A J Á N D É K


Nat
1999. június

.outfit.

Nat ujjai a csuklómra szorultak. Éreztem, hogy nem akar most elengedni, mintha neki is nehéz lenne a helyzet… de addig nem úgy viselkedett, mintha valóban így lenne. Lehetőségnek és ajándéknak nevezte azt, ami nekem egy újabb késszúrás volt a már amúgy is vérző szívemben. Fájdalmasan nyögtem volna talán fel, mert már annyira bántott, mégsem tettem semmit. Tűrtem. Ezt is csak tűrtem, mint mindent, ami valaha kárt tett bennem. Csak a könnyeim árulták el: már alig bírom… nem tudok még egy ilyet elviselni. Túl sok volt az elmúlt félévben. Az élet újabb és újabb leckéket rótt rám, hogy bebizonyítsa: nem érdemlek boldogságot. De miért nem? Miért nem lehetek egy kicsit felszabadult? Miért kellett azért fogadalmat tennem, mert Anson és Nat csókolóztak… vagy még több? Miért kellett megint nyelnem egyet, megint azt látnom, hogy Natot az én fájdalmam teszi majdhogynem boldoggá?
Ezekre a kérdésekre sosem találhattam meg a választ. Ezzel már rég tisztában voltam és nem is kutattam őket. Inkább csak feltettem magamban és hagytam, hogy sodorjanak a nagy semmibe, előre a bizonytalanság sötétjébe. Szinte reméltem, hogy a távolban már vár valamiféle megnyugvás és béke… mert szívem szerint csak lefeküdtem volna a földre és vártam volna, hogy befejezhessem ezt. Túl sok volt… túlságosan fájt… mert megint az arcomba lett vágva: nem tudok senkinek sem örömet okozni, nem tudom boldoggá tenni…
– Tudod a fogadalmunknak éppen az egyik legnagyobb lényege az, hogy a nehézségekkel együtt nézünk szembe. Nem azt mondom, hogy mosolyogva fogadd el, ha van egy gyerekem. De ahogy eddig is mi voltunk a világ ellen, úgy most is mi vagyunk a világ ellen. És ha az a világ egy baba, akkor összetartozással és szeretettel küzdünk a baba ellen. Azzal, hogy elfogadjuk és nem engedjük, hogy tüskeként szúródjon közénk, még ha amúgy nagyon is úgy tűnik az anyjának ez a célja vele.
Nem pillantottam rá, ahogy hátra fordult. Nem akartam látni azokat a csillogó, kétségbeesett kék szemeket. Hagytam, hogy vonszoljon tovább, mintha minden erőm elhagyott volna… mintha valaki mássá váltam volna. Nem az az ember voltam többé, akit sem Keannek sem Natnak nem kellett igazán megmentenie, mert a legnagyobb kínok között is talpra tudta erőszakolni magát. Csakhogy már nem bírta a testem tovább ezt a fájdalmat, a szívem heves kalapálással kínzott tovább. Nat minden szava egy apró szög volt, amit belevágtak a vérző lelkembe.
– Addig biztosítalak róla, hogy mi ketten rendben leszünk, mert szeretlek, amíg el nem jut az agyadig. Mert ez az igazság. És tudom, hogy te is ugyanúgy szeretsz engem. Hát jöhet bármi, én harcolok. Mindennel egyben, önmagunkért is.
Egy kevésbé forgalmas környékre érve álltunk meg. Nat a szemembe nézett, én pedig minden maradék erőmet bevetve álltam a tekintetét. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig. A könnyeim még jobban megeredtek.
– Szóval mondjuk ki, Nat elszartad a dolgokat. Vágom, feltűnt. De mi ketten vagyunk, és erre bizonyítékom is van. – A gyűrűs ujjainkra pillantottam. A látványtól elfogott a düh, láttam, ahogy a kezem meg remeg a szalag lüktetésében. Még mennyit kell tűrnöd, O’Mara? Állj bosszaút, itt a lehetőség! – bíztatott a kegyetlen hang.
– Hát fogjunk össze és oldjuk meg ezt ketten. Mert egyedül mocskosul fog fájni az a tüske, amit innentől kapunk és ami egyre mélyebbre fúródik, ha hagyjuk.
Elrántottam a kezemet, őt pedig ugyanazzal a lendülettel meglöktem. Már közel sem voltam olyan erős, hogy hanyatt essen, legfeljebb megtántorodhatott. Belezokogtam az utca csendjébe. Ez volt az első, hogy egyetlen hang is elhagyhatta az ajkaimat a fájdalom nyomán. Éreztem, hogy a szívem görcsösen próbál szabadulni a mellkasomról. Odaszorítottam a kezemet, miközben hörögve kapkodtam a levegőt.
– Elég! Ne gyere nekem ezekkel az átkozott klisékkel! Nem ezért mentem bele a fogadalom tételbe! – Üvöltöttem rá rekedten.– Köztünk valami különleges van, nem?! Miért nem vagy képes tisztelni engem annyira, hogy ne kérj ilyet! Lehet, hogy az én múltam sem makulátlan, de nem kerülnek elő belőle sorra kis hibák, amiket aztán meg kell oldanod!
Újra meglöktem, aztán felpofoztam. Le kellett vezetnem a dühömet, méghozzá rajta.
– Elegem van! Nem bírok ki több fájdalmat! Nem! – Még mindig üvöltöttem. – Menj vissza dolgozni! Otthon megbeszéljük, addig pedig hagyj békén! – Tettem hozzá, majd ugyanazzal a lendülettel hoppanáltam. Nem, nem érdekelt, hogy valaki esetleg megláthat vagy egy mugli éppen most kapott lencsevégre. Pont leszartam, büntessenek meg, vigyenek az Azkabanba… még azt is jobban viselném, mint ezt a szívfájdalmat…

AJÁNDÉK

outfit

Nem. Nem. Nem. Nem fogom hagyni, hogy az életem megint összeomoljon. Hisz végre a helyén vannak a dolgok. Vagyis voltak… Minden pillanatban kicsit mintha az én szívem is meghalna, mikor Elliotra nézek. Nincs már semmi, amivel meg tudnám nyugtatni. Persze, hogy nincs. Hiszen eleve én okoztam ezt az egész szarságot. Már megint. Köthettem volna csomót magamra anno. De nem… És íme. Persze aztán gőzöm sincs ki az a vad barom, aki ilyen módon próbálja a tudtomra hozni, hogy tartásdíjat kér. Elég béna. Jött volna ide, dugta volna az orrom alá a gyereket vagy már eleve a hasát. Hogy hahó emlékszel rám, nyolc, kilenc, tíz, mittoménmennyi, hónapja lefeküdtünk és látod, látod, ő itt a babád. Kérem a lóvét. Sok-sok lóvét, hogy eltartsam és nagy házam lehessen és mindenfélét megvehessek magamnak és a gyereknek. Te meg ha akarod ránézhetsz néhány hetente. És, ha még többet fizetsz el se kiabálom a világnak mekkora perverz, gusztustalan alak vagy, hogy gyereked születik egy rendes, kedves nőtől, miközben egy férfival élsz együtt.

Csak hagyom, hogy a könny szemeimbe gyűljön és ki is csorduljon onnan, miközben Elliot meglök, én pedig kénytelen vagyok engedni, hogy keze kicsússzon ujjaim közül. Megint. De immáron elgyengültem, újra. Ez már nekem is sok. Nagy a teher én pedig meg akartam volna felelni mindenkinek. Azt gondoltam jól cselekszem. Csak helyesen akartam a dolgokhoz állni, erővel. De nem ez volt most a jó taktika. Mert örömnek tűnt kifelé minden, amit kétellyel fogalmaztam meg. Igen, látom a lehetőségeket, vagy láttam, de a legnagyobb lényeg akkor is az, hogy Elliot velem maradjon. És ezért képes vagyok azt mondani, hogy nem akarom látni a fiút. Legalábbis most így gondolom… Bár kérdés, milyen lenne az élete aztán annak a gyereknek…

Csak sírok, miközben hallgatom Elliot szavait. Nem szólok semmit, és a lökésben vagy a pofonban sem akadályozom meg. Hagyom, hogy a düh végre kitörjön belőle és más felé fordítsa, ne önmaga ellen. Hisz én vagyok a hibás. És az én nagy behemót testemben nem nagyon tehet kárt. Az ő gyönyörűségét viszont nagyon féltem.
Már visszatartani se akarom. Menjen. Jobb lesz talán mindkettőnknek. Kicsit összeszedjük magunkat, hogy aztán otthon folytathassuk. Bár már nem akarom. Elegem van az egészből. Elliot most úgyis leissza magát őt ismerve. Ez az amit legalábbis tényleg nem kéne már elvennem tőle. Hogy néha kiélje magát. Mert leblokkolom, minden téren.

Lehajtott fejjel állok egy darabi a sikátor szélén. Körbe sem nézek, látta-e valaki, hogy Elliot elhoppanált. Talán azt hitte káprázik a szeme. Teljesen mindegy. Sóhajtok egyet és kihúzom magam, miközben körbenézek a nyílt utcában. Egy pub táblájára írja ki épp a mai italakciókat a csapos. Whisky. Whisky te csodás…
Még jobban kihúzom magam és bemegyek, hogy rögtön rendeljek is egyet az italból. Bár olyan gyorsan döntöm le az egészet majd távozom, hogy azon az az egy szem vendég is elcsodálkozik így nap közepén. Jó, délutánján. A kezdeti cél az volt, hogy na most én is leiszom magam, de nagyon. Viszont a második ital után, amit séta közben egy másik pub pultjánál hörpintettem fel, már egészen más terv ötlött fel bennem.
Kerestem egy mágus üzletet, ahol jóféle lángnyelvet árulnak, fogtam, vettem belőle vagy négyet, biztos, ami tuti, bár én ennyitől is olyna jól nézek ki, hogy csoda, hogy kiszolgáltak… Aztán hazahoppanáltam. Szépen eltávolítottam Adát a házból, mert ilyen kedves és jó apa vagyok, bár lényegében a házasságom mentem éppen, úgyhogy senki se vádoljon a rossz szülő címmel. Kell a gyereknek az anyja… izé… apja… vagy Elliotja… Mindegy nevezzük bárminek is. Fogom a kandalló elé húzóm szépen beállítva az egyik fotelt. Kinyitom az egyik lángnyelvet, jó nagyit belekortyolok, aztán lerángatom magamról minden ruhámat, bevágom a fürdőbe és levetem magam az üveggel a kezemben a fotelre. Íme. Pucérság, én és whisky. És reméljük nem most hoz magával haza vendéget Elliot, bár ha még néhány kortyot megiszok, lényegében tökre mindegy lesz…