Memories of Hogwarts...

Olvasás csak saját felelősségre! Nyomokban káromkodást tartalmaz
+18!

A Roxfortos iskolaévek

  

This is War

   

..Everything is blue..  


  

Vannak emberek, akik soha, semmilyen körülmények közt nem fognak jól kijönni egymással. Vannak ősi ellenszenvek és akadnak elemi ellentétek. Nem fognám ezt csakis az egyszerű szimpátia hiányára, inkább nevezném amolyan zsigeri utálatnak, ami egyszer csak tudatlanul gyökeret ver benned és szépen lassan, észrevétlen, elburjánzik. Nos, valahogy így volt. Valahogy így kezdődött.
Már elsős koromban sem csíptem a Mardekárosokat. Túl nagyszájúak voltak, túl sokat képzeltek magukról és túlontúl azt hitték, lehetnek és lesznek is valakik. Csakis a vér miatt.
Én, noha aranyvérű vagyok, mégsem osztottam ezeket az elképzeléseket. Sosem érdekelt hogy ki honnan jön vagy épp mit hoz magával. Épp elég volt saját bajom, amit a metamorfmágiám okozott. Tudod milyen szar tinédzserként amúgy is pattanásos fejjel közeledni egy lányhoz, hogy aztán a legváratlanabb helyzetben az orrod áttranszformálódjon egy malacéra? Nem elég megalázó és önbizalomromboló a hormonok tombolása, még ez is? Hetekig szóbeszéd tárgya voltam és a leghencegőbbek evidensen a zöld-ezüst ház tagjai voltak. Mintha egyszerűen élveznék hogy a másik szenved épp az orruk előtt.
A gyomrom sokmindent befogad, de az ilyen értékrendet birtoklókat zsigerből elutasítja. Talán pont ezért is volt messzemenőkig hosszú és mélyen gyökerező ellenszenv Lestrange és köztem. Talán pont emiatt utáltam a fejét már ott, akkor, az ódon folyosókon. Emlékszem mennyire nem bírtam elviselni őt. Emlékszem hányszor kerültünk összetűzésbe. Sosem felejtem el a napot mikor hasát fogta a röhögéstől ahogy fellökött egy jól célzott bűbájjal miközben én a kerti padon ülve magoltam a mágiatörténetet. Meg akartam felelni végre egyszer Binns professzornak, úgy istenesen, de persze ez is kudarcba fulladt mint oly sok-sok minden.
Sosem felejtem el a párbaj napját, mikor épp dupla bájitaltanról siettem fel a griffendél tornyába. Gondoltam ledobom a táskám, talán szusszanok is egyet, aztán levágtázok a Nagyterembe vacsorázni hogy utána hajnalig üljek a kandalló előtt és a könyvtárból kikölcsönzött könyvek közt készüljek a rúnatan vizsgámra. Persze az elgondolás mindig remek... a kivitelezés... már annál zűrösebb.
- Na hova hova Archeron?
A hang a hátam mögött egyértelműen Eric Lestrange-hez párosult. Ösztönösen torpantam meg, és kissé tétovázva fordultam vele szemben. Mellette, pláne így ha meg is szólít, nem lehet csak úgy elmenni.
- Mi közöd van neked ahhoz?
Visszavágásom persze semmit nem ért. Tudtam hogy ezzel csak táptalajt adok az amúgy is rohamosan szaladó tűznek, de hát nem voltam sosem az a típus, aki képes volt meghunyászkodni bárki vagy épp bármi előtt.
- Hogy mit pofázol? - Eric szemei vészjóslóan szűkültek össze. Társai mögötte röhögtek. - Mr. Disznóorr talán titkolózik? Na mi van Taiden? Csak nem egy újabb fergeteges randira készülsz? Mondd csak ki a szerencsés akit megpróbálsz megtöffködni?
A felcsendülő röhögés betöltötte a folyosót. Azt hittem pár hét alatt lecseng a rólam terjengő megalázó és egyben undorító pletyka, de mintha Lestrange életcélja lenne fenntartani.... újfent orrom alá dörgölte. Agyamra pedig vészjóslóan gyorsan szállt rá a vörös köd. Fáradt voltam, hosszú nap után nyűgösen és tele problémákkal. Nem hiányzott épp Lestrange és a bandája. Bizonyítani akartam. Hogy én is érek annyit. Sőt. Hogy jobb vagyok! Mire észbe kaptam a kezemben már ott volt a pálcám. Nem tudom végig szorongattam-e vagy csak a pillanat hevében rántottam-e elő, de lényegtelen a dolgok kimenetele szempontjából.
- Na mi az? Csak nem rászánod magad egy kis párbajozásra? Ugyan Archeron, ne butáskodj.... alul maradsz mint mindig!
- Azt majd meglátjuk, seggfej! - kiáltottam vissza félig morogva, félig üvöltve. - Itt és most!
Eric arcán ravaszkás, kéjes vigyor jelent meg. Szemeiben megcsillant valami, amit nem tudtam hova tenni. Talán élvezte, hogy célt ért a provokálása. Talán a magabiztos önelégültség -amiben nem szenvedett sosem hiányt- jelent meg rajta nyilvánvaló formában. Nem érdekelt.
- Itt és most? Bátor! Hát rendben, Archeron. Remélem tudod a szabályokat. Meghajlás... ésatöbbi...
A fiú szavai gunyoros lenéző stílusban pattantak felém, míg kivált társai gyűrűjéből és elém lépett. Észrevétlen kialakult köztünk egy kör, mely csupa diákokból állt össze, akik addigra összeverbuválódtak és kíváncsian figyelték a jelenetet.
Kelletlenül tettem eleget a kérésének. Derékból hajoltam, ahogy tanították és fordultam háttal a mardekárosnak. Nem volt épp ínyemre védtelenül hagyni magam és támadási felületet biztosítani, de hát a varázslóhagyományok ezt kívánták meg és én ki vagyok hogy felülbíráljam ezt?
Léptem. Egy, kettő, három négy....
A tizediknél lendületből fordultam és lőttem ki nonverbálisan a capitulatus átkot. A vörös fény felreppent majd a kőfalba csapódott mert Eric ügyesen elugrott előle. Macska kecsességével maradt talpon hogy aztán újra meg újra megajándékozzon válogatott átkaival. A protegok záporoztak akárcsak a reducto-k, stupor-ok és capitulatusok.
Eric persze bevetett egy-két rémdenevér-rontást, de én sem maradtam az adósa. Az egész óráknak tűnő hosszúságúnak hatott pedig csak másodpercek műve lehetett... Aztán egyszer csak, mintha a pálcák összekapcsolódtak volna. Mintha megunnák a csatározást, és akkor, ott valami történt. Nem tudom megfogalmazni mi, de lehet az apámtól elsajátított gyenge legillimencia volt a ludas.
Halovány, szürke, fátyolos kép úszott be a szemem elé. Egy kislány arca, kinek nagy szemei tekintenek rám. Hangjában volt valami enyhe sejpeség, ami bájossá tette nem pedig gyerekessé.
- De Eric! Én akarom! Érted? A - K - A - R - O -M!
A hisztit még egy dobbantással is megtoldotta. Éreztem, hogy ez a kép nem az enyém, hanem az övé. Hogy ez fontos lehet neki, vagy valamiért mélyen érinti.
- Tűnj el innen Lea! Nem érdekelsz!
A hang dühös volt, vad és ellenszenves. A kislány rettegő kék pillantása szinte a vesémbe láttak és mire feleszméltem, már Lestrange türkizkék haragban forgó tekintete vetült rám.
- Mit műveltél? - hörgött. - Hogy másztál bele a fejembe? Te szarházi! Aranyvérűek szégyene! Ezt még megkeserülöd!
Az üvöltése félelmetes volt és a pálcára emelő keze csak azért nem sújtott le rám mert hirtelen egy éles hang zökkentette ki. Pedig minden bizonnyal célt ért volna most az egyszer az átka, mert a kék, ártatlan, könyörgő íriszek teljesen kimostak minden átkot, bűbájt és egyebet az agyamból. Csakis az maradt meg... de az nagyon.
- Archeron! Lestrange! Maguknak elment az eszük? A nyílt folyosón párbajoznak? Elsősök jelenlétében?
McGalagony úgy száguldott a folyosón végig, mint egy haragvó hurrikán. A tömeg engedelmesen ösvényt nyitott neki. A szemüvegén keresztül is látszódott a mély döbbenet és a visszafojtott düh.  
- Hát így mutatnak példát hatod éves létükre?  Mit képzelnek mégis maguk? Húsz pont a Griffendéltől és a Mardekártól! Igen, jól hallotta Archeron! Ne hápogjon itt nekem! A saját házamtól vonom le! Szégyen gyalázat! Ha problémájuk van egymással beszéljék meg kultúr mágusok módjára! Nem vagyunk mi holmi IQ szegény trollok, hogy dúvad módjára hadonásszunk a pálcáinkkal! Mit tanított maguknak Earswick professzor? Maguk nem járnak hozzá Sötét Varázslatok Kivédése órára? Ne! Ne is válaszoljanak! Nem vagyok rá kíváncsi! Mélységesen megrendültem. Frics úr majd gondoskodik a büntetőmunkájukról és nyugodjanak meg... ott aztán nem kell pálcát rántaniuk. Garantálom!
Azzal elfordult és elvonult. Csak ekkor, hogy kizökkentett a belső világomból tűnt fel a sok arc, ami körbevett. A sok-sok szempár mind engem nézett, kíváncsiságtól fűtve. Ez persze rögtön zavarba hozott. Aztán a pillantásom megállapodott Ericen. Mellé már odaléptek a barátai és vállon veregették.
- Egyszer még kicsinállak, Disznóorr!
Kiáltott és fenyegetően felém bökött de az egyik lány halk szavára elfordult tőlem és elvonult. Valószínűleg nem akart nagyobb ponthátrányba kerülni. Vele együtt a összes mardekáros is elsietett. A többi ember szintén lassú oszlásba kezdett, ahogy rájöttek, a műsornak vége.
- Azért jó voltál, Archeron! - kiáltotta valaki.
- Ja, megérdemelé végre ez a majompofa Lestrange hogy valaki legyűrje.
- Kár hogy évfolyamelső és rohadt jó párbajozó...
A sajnálkozó és félig-meddig bátorításnak szánt szavak nem segítettek. Mély sóhajjal kissé zilálva túrtam bele amúgy is kócos hajamba. A verejtékcseppek kiültek a homlokomra, a tarkómra. Kalapáló szívem miatt vártam még az indulással, de közben mindvégig Eric mocskos kis titka foglalkoztatott. A kislány a nagy, kék szemekkel.
Lea, aki sírt. Miatta... és aki fontos neki. Tudom.
Éreztem.

This is War ..moonshine blue..      Büntetőmunka. Vele. Pont vele. Nem tudom miért ver a sors, nem értem mivel érdemlem ki. Egy biztos, mint mindig, most is szívok. Szar itt, szar így. Inkább ülnék a klubhelységben és magolnám a bájitaltan alapanyagokat az ellenmérgekhez. Piton megesküdött, hogy tesztel minket, a tudásunkat, mégpedig úgy, hogy szúrópróba szerűen valakit megmérgez. Szép kis iskola ez! Dumbledore meg hagyja... nevetséges! Szóval ahelyett, hogy most a pattogó tűz melletti egyik kényelmes kanapén terpeszkednék egy halom anyaggal a kezemben itt állok, és várom Lestrange mellett mi is lesz a büntetésem. Nem is tudom sírjak-e vagy épp röhögjek a szánalmasságon, amit a helyzet szült. Ha nem veszem fel a sértéseit nem lennék itt. De hát ha nem vettem volna fel nem is igazán lennék én. A rivarizálásunk már szinte elsős korunk óta megvolt. Magam sem tudom miért, de talán a vér vagy a házak versengése miatt... meg mert olyan tenyérbe mászóan idegesítő képe van. Nagyképű, nem vitás. És persze az sem segít hogy a jelleme sem épp egyenes. Szóval ez már talán történelem. Talán az élet része és talán jól is van ez így. Vagyis, egész pontosan jó lenne, ha nem épp én szívnám meg miatta. Megint. Piton a Mardekárosokat nem fogja mérgezni. Nem célja mert a saját háza tanulói. Szóval Eric élvezheti a holnapi dupla bájitaltan óra minden előnyét, míg én a Frics által kiszabott hajnalig tartó büntetőmunka után még reggelig magolhatok. - Itt jó lesz. - Az öreg gondnok fogatlan mosolya csöppet sem barátságos. Tudom, hogy valami ocsmány undormányságot talált ki nekünk, ráadásul McGalagony ígérete szerint a pálca sem lesz a kezünkbe. Nem lesz segítségünkre semmi, csak a puszta kezünk. - Nos, látjátok az üvegházakat? Sikáljátok le az ablakokat. Te, griffendéles, tied az az oldal. Tekintetemmel követtem a görbe ujját, ami az említett irányba bökött. - A tied pedig az. Nem épp távol helyezkedett el Lestrange. Ennek persze megint csak nem örültem. Jobb lett volna, ha legalább egy üvegház közénk ékelődik. Minimum. - De hát, tök sötét van! Eric dohogása szánalmas gyereknek hatott. Ostobán viccesnek. Mintha csak... - Mi van Lestrange? Nem vagy olyan bátor? Félünk a sötétben? - Fogd be, Disznóorr! Letorkolására egy kaján vigyorral jutalmaztam. Megérdemli. Ő a Mr. Tökéletesség, legalábbis, mindenkinek így adja elő magát. És hoppá, neki is van gyenge pontja. Na tessék! - Csend legyen. A telihold világít. Pucoljátok az ablakokat, itt vannak a vödrök és a rongyok. Egy csík se legyen rajta, különben Dumbledore professzor fog hallani róla! Akkor aztán kilógathatlak végre titeket a csillagvizsgálóból... de várom már! Az öreg, zsémbes Frics az utolsó mondatokat már szinte magának motyogta átszellemült örömmel. Valószínű ez volt az egyetlen öröme ebben az életben. A remény a gyerekcsínyek megtorlására. Undorodva fogtam meg a büdös kendőt és nedvesítettem be a langyosmeleg vízbe. Nem akartam tudni, hogy a benne úszkáló darabok mik és hogy kerültek oda. Csak sikáltam némán, egy ablakot, majd még egyet. Az idő pergése sem érdekelt, mert olyan sötét volt hogy fogalmam nem volt már tíz perce ácsorgok ott vagy már órák óta. - Ezért még megfizetsz, Archeron... A halk fenyegetés teljesen érthető volt, annak ellenére is, hogy Eric a fogain keresztül sziszegte oda nekem. - Ki volt az a lány? Ki az a Lea? Néma csend. Hiba volt nyíltan rákérdeznem, tudom. Hiba volt felhoznom a párbaj közben megesett incidensre. Ha nem említem, ha nem vallom be, talán olyan, mintha meg sem történt volna. De így.... így napvilágra került az a sötét tény, hogy Eric Lestrange pajzsán is van hiba. Hogy valahogy akaratom ellenére át tudtam surranni a résen és hogy sikerrel jártam. Én, pont én. Az, akit a legjobban utál a földön. - Senki. A válasz olyan halk, olyan semmitmondó és mégis olyan jelentőségteljes volt, hogy tudtam, ez több és mélyebb, mint gondoltam. Ott abban a percben is éreztem a súlyát. Tudtam, hogy fontos Lestrange-nek. De hogy ennyire... azt nem gondoltam volna. A kék szempárt láttam magam előtt az üvegház vizes ablakában. A kék szempár kísértett előző álmomban is. És az a kék szempár retteget Erictől. Tudom. Éreztem. És engem kért, hogy megvédjem. - Felejtsd el különben kitörlöm az agyad is, seggfej! A fenyegetése egy távoli világ távoli zajának hatott. Képzeletben már megint máshol voltam. Ott, ahol a kék szempár nézett vissza rám. Csak a testem ragadt le az üvegházak ablaktábláinak ezüstös árnyékában.