Every night I burn - '98. dec. 22. éjszakája - Óraépület

Mathias

Némán ülök a hideg padlón, és bámulom az éjszakai hóesést. Réges-rég elmúlt már a takarodó, de egyszerűen nem bírok aludni, nem megy, nem bírom kikapcsolni az agyam. Nem bírok megbirkózni a magánnyal, azzal, hogy nem láthatlak… Mara néniékhez nem mehettem a téliszünetre, Walesbe meg magam nem akartam, akkor még távolabb lennék tőled… így maradt inkább az iskola. Ide legalább kötnek a közös emlékek.

- Borzasztó a hiányod, és a tudat, hogy miért is nem vagy itt… drága Miyuu, tarts ki kérlek. – suttogom magam elé, szorul ökölbe akaratlanul is a kezem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is így érzek valaki iránt. Az első igaz szerelem, ugye? Mindig én voltam a „hős”, aki sosem adta fel, akkor is mosolyogtam amikor sírni lett volna kedvem. Ahogy láttam, hogy hogyan kerekedik föléd, s hatalmasodik el rajtad hétről hétre ez a kegyetlen kór… s ugyanakkor tehetetlen voltam, bármennyire is szerettem volna, de nem tudtalak, tudlak meggyógyítani… ehhez én kevés vagyok.  Hiába zokog a szívem a mellkasomban, ezt nem mutathatom, nem láthatod mennyire aggódom érted.

Reflexből fogom meg az üveget, s húzok nagyot a már félig kiürült scotchból. Az égető érzés kellemesen marja végig torkomat, belsőmet, s meredten figyelem a padlón pihenő mécses lángjának táncát. A fejemben egyre kuszábbak a gondolatok, s képzeletem elhiteti velem, hogy a vöröslő forróságban magunkat látom, ahogy nevetve-ügyetlenül táncolni próbálunk a lim-lomosban, amikor még sokkal jobban voltál. Öntudatlanul nyúlok a kép felé, mintha meg akarnám érinteni, tenyerembe zárni, s onnan soha el nem engedni. Ez az enyém, nem adom senki másnak… ám csak az ujjaimat perzselő fájdalom mi enyém marad ahogy visszarántom a kezem. Összeszorított ajkakkal kapaszkodom az érzésbe, hogy ne sírjam el magam… majd fogaimmal az alsó ajkam harapom, az újabb adag szenvedésért…

„Every night I burn,
  Every night I call your name…”

Villan reflektorként az agyamba a rég nem hallott strófa… de rég is volt. Persze, hisz Miyuunak hála már nem volt időm a saját depimmel foglalkozni. Teljesen elfeledtette velem a saját nyomoromat, ami eddig csak erőt gyűjtött, hogy most két lábbal rúgja rám az ajtót. Számban keserű epeként köszönt vissza régi barátom, s egy újabb löketnyi scotch-csal üdvözlöm őkelmét, hisz mégis régi cimboráról van szó. Lassan kiürül az üveg, de megnyugtat a tudat, hogy a párja itt hűl egy hókupacban a közelemben… A gitáromért nyúlok, s halk pengetésbe kezdek, hisz az Óratorony akusztikája úgyis jobban felerősíti a hangokat a kelleténél. Valamiért Frics most eszembe se jut, ezen a nyomorult estén biztos van jobb dolga is mint erre kóborolni. Összébb húzom magamon kabátom, s a táncoló lángnyelvre koncentrálva dúdolok a játszott dallamra. Már nem érdekel semmi… sem a hideg, sem Frics, hisz képzeletben a lángnyelv belsejében vagyok Miyuuval, boldogan…

Így nem is hallhatom a lépcsőn felfelé haladó léptek zaját… bár, ha hallanám valószínűleg az se változtatna a jelenen.

zene:  The Outsider


'Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás-sebet.'

Valahogy lehetetlennek érzem, hogy holnap hazautazzak. Tudom, hogy muszáj és azt is, hogy B tűkön ülve várja a karácsonyt. Átszellemülés a lényeg, folyton ezt hajtogatja. Én azonban semmiféle átszellemülési tudást nem érzek magamban. Sőt, inkább élem meg az egészet kényszernek, de hát... hát mit tehetnék? Tudjuk jól, ez a karácsony sem lesz vidám. Ó dehogy is!
Emlékek híján csöppet nehéz bármit is kezdened magaddal. Fogalmam sem volt róla hogy fát szokás állítani, meg hogy mindenféle ügyes kis trükkel kicsicsomázni ésatöbbi. Az sem volt teljesen egyértelmű nekem, hogy ajándékot kellene vennem. Na persze erre jók a roxmortsi hétvégék és persze egy Eric Lestrage, aki szerteszéjjel járja a virágot. Szívből remélem, hogy a barátom töpebaglya nem hagyja el a húgom ajádékát különben nagy szarban leszek...
És noha maga az ajándékkérdésen már túlestem nem lett jobb a hangulatom. Az iskola, amit amúgy sem igazán szeretek, felbolydult méhkasra emlékeztet. Minden diák egymást tapossa vagy épp a másikon keresi a félév alatt itt -ott meg amott elhagyott és amúgy teljességgel felesleges holmiját. Mert hát ha engem kérdeztek, ha valami nem kell két hónapig, akkor voltaképp tök hasztalan.
Mikor Sundance rajtam kereste a tánccipőjét már sok volt a dolog. Tánccipő meg én? Na hagyjuk már! Mérgesen dörmögve hagytam inkább faképnél, mert nem volt kedvem újabb kioktatást hallgatni arról, hogy mennyire szar alak vagyok szimplán azért, mert a zöld-ezüst ház tagjainak sorát gyarapítom. Inkább mérgemben beültem a könyvtárba (ami se nem sűrűn se nem önszántamból történik meg) és ott ücsörögtem Granger savanyú képét firtatva egész estig. Mikor már Cvikker is eloltotta saját íróasztalán lévő lámpáját, tudtam, ideje lenne útra kelnem. Csakhogy semmi de semmi kedvem nem volt a pincébe vezető folyosók irányába sietnem. A ládám ott állt már, bepakolva és teljesen tisztában voltam vele hogy ezen az estén sem tudnék sokkal többet aludni az idegességtől, mint bármelyik ezelőttin.
Az iskola annyiban volt a segítségemre eddig, hogy adott egy napi rutint. Megszokottá vált pár hónap alatt és ösztönszerűen elkezdtem zsigerből utálni. Csakhogy az ünnepekkel más a helyzet. A halloween-t még ki is bekkeltem itt, a többiekkel, de a karácsony családi ünnep. Nekem pedig nincs más, csak Blaire. Neki meg én. És bár imádom a testvérem, semmi kedvem Skye-on a nagy házban kettesben bámulni a pattogó kandallót, még akkor sem ha az otthoni közeg jobb kedvre derít mint az itteni...
Nem tudom hány sarkot tévesztettem el és hanyadik folyosószakasz után tűnt el hogy totál eltévedtem, de persze ez is megesik. Nem meglepő, az iskola folyosói tudnak szeszélyeket produkálni és nem a sötét memóriámmal olyan vagyok, mint egy elveszett elsőéves. Abból is a legbénábbik fajta.
Töprengve torpanok meg az egyik lovagi páncél előtt, ami nyikorogva fordul felém. Olyan ismerős,... mintha láttam már volna. Pillantásom tovasiklik a fáklya fényére, majd vállat vonok. Mindegy, se Malfoy se Zambini horkolása nem fog hiányozni. Csak az a cél hogy ne kerüljön szembe velem Mrs. Norris vagy Frics. Esélyes még prefektusokkal az összeakadás, de ha kell, akkor ott Dean ki tud menteni. A tanárok nehezebb dió, de McGalagony tudja, ha valakit hát engem nem érdemes kicsapni az iskolából. Így hát relatív nyugodtan folytatom az utat mígnem a harangtorony ismerős lépcsőfordulójához érek.
Mindez megkönnyebbüléssel tölt el, mert azt hittem megint be akar kebelezni egy mocskosvörös falikárpit, de szerencsére szó sincs ilyesmiről. Így hát elindulok fel, magamon összehúzva a taláromat, mert a macska rühelli a hideget, az aggastyán gondnok meg nem megy oda, ahogy a házikedvence nem teszi be a mancsát.
A lépcsőket kettesével szedem és mikor felérek és benyitok nesz csapja meg a fülem. Megtorpanok egy percre, mert semmilyen szerelmi affért nem akarok megszakítani és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni az illetőket. Azonban megkönnyebbüléssel veszem ki fél pillanat múlva a gitár húrjának hangját. A homályos derengésben az óra szerkezete mellett elsétálva ki is veszem az alak körvonalát, meg két üvegét, amiből az egyik már üres.
- Úgy látom nem csak nekem vannak alvászavaim...
Nyitok, de elakadok, mert rájövök a másik lehet nem is ilyenekkel küzd, bár... vajon tisztában van vele mennyi az idő? Biztosan, végtére is az Óratorony belsejében ül!
- Csatlakozhatok?
Kérdezem kissé kétkedve az igenlő válaszban. A sráctól jó két méterre állok meg, meghagyva neki a döntés jogát. Remélem nem küld el, mert nem lenne kedvem másik búvóhely után nézni. És remélem lesz oly rendes és megkínál az italból is. Mocskos hideg van itt!