Addig-addig simogattam az ölemben heverésző kis nyuszit, amíg végre egészen ellazult, és talán még tetszett is neki a dolog, bár ki tudja, nem mintha túlzottan ismertem volna a nyulak érzelemkifejező-képességeit. Viszont legalább már nem rángatta olyan kegyetlenül a lábát, ami jó, ráadásul hála Sophienak, az már nem kerülhetett rosszabb állapotba a mostaninál.
- Mennyivel jobb lenne, ha nem csak baglyok macskák és patkányok lehetnének az állataink. Valahogy hozzájuk olyan nehéz kötődni, a baglyok is elvannak, szabadok, a macskák meg... hát ők csak macskák. A patkányokról ne is beszéljük, nem nagyon csípem őket. Kicsit megrekedtünk ez ügyben, pedig a legtöbb hiedelem történetben a boszorkányoknak más állat követőik is vannak, például farkas, vagy ló esetleg holló. - A hangulat érzékelhetően kezdett feloldódni, ahogy halkan felnevetve felvázolta a véleményét, míg én azon ügyködtem, hogy a nyúl ne akarja ismét kivetni magát az ölemből.
- Farkas? - kérdeztem vissza kissé bizonytalanul, ahogy felé pislogtam. - Nem tudom, mennyire lennék boldog, ha a lépcsőn egy farkas sétálna csak úgy velem szemben... a kastélyban... viszont elég viccesen mutatna pórázon, az tuti. Meg szájkosárral. Ugh... De igen. A patkányokat én se fogom megérteni soha.
Közben kiszúrtam a vadőr kunyhójának sziluettjét, már nem is volt olyan messze, és tulajdonképpen a nyuszi is csendesen fészkelődött a karjaim közt, elbírtam vele. Nagyon reménykedtem Hagrid tudásában.
A bemutatkozásom utáni megjegyzésre kaptam csak oldalra a fejem, és kissé eltátottam a számat. Aztán sietősen be is csuktam, hogy ne engedjek az arcomra több érzelmet annál, mint amennyit szoktam és szeretnék. Valahogyan mindig feljött ez a téma, de nem is értettem... Nem tartottam magam olyan szép lánynak, hogy ennyien belém legyenek esve, mint ahogy már hallottam innen-onnan... Ahelyett, hogy elbíztam volna magam a dologtól, most már inkább csak zavarba hozott, de ezt mélyen igyekeztem titkolni.
- Nagyon titkos lehet, ha tudsz róla. - Felnevettem, de nem volt őszinte. Nem is ismertek, és nem tetszett, hogy valaki csak a külsőm alapján határozott rólam, teljesen ignorálva a tényt, hogy van személyiségem is, amit talán ki nem állna.
Egy ideig csendesen baktattunk tovább, csak egy kis szünet után szólaltam meg, addig a füvet figyeltem. Sophie válaszán felkuncogtam.
- Szerintem is klasszak. A nagynéném retteg tőlük, elvileg azért, mert megmarta egy kiskorában, de szerintem ez nem igaz. Elég érdekes személyisége van, na mindegy is... Egyszer látott egy siklót a kertben, és felhívta a rovarirtókat. Nagyon durva...
Közben elértünk a kunyhó sötét, öreg falaihoz. Sophie be is kopogott, belülről pedig szinte azonnal mocorgást hallottam. Oldalt nyitva lehetett pár ablak, talán épp ezért halottam olyan élesen a következőket: valaki olyan fürgén ugrott fel bent az asztaltól - ezt a szék csikorgásából sejtettem -, amit valószínűleg Hagrid nem tudott volna produkálni, és már itt rosszat sejtettem, aztán pedig még a beszédet is meghallottam hozzá:
- Ki lehet az, aki ilyenkor keres, öreg barátom? Nagyon remélem, hogy nem egy diák, mert akkor... - A többi szót elnyelte csészék csörgése és Hagrid morgós felelete. - Majd én kinyitom, biztosan nem olyan fáradt. Ha akár egy csirkefogó is, na majd én...
Kétségtelenül Frics hangja volt ez, amitől még a hideg is végigfutott a hátamon. Nem gondolkoztam sokáig, megragadtam Sophie kezét, és oldalra rántottam őt, hogy még idejében a házikó egyik olyan oldalához simulhassunk, ahol Frics talán nem vesz észre minket. Ha legalábbis nem kezd el nézelődni... Ha megtalál, biztosan olyan büntetőmunkát kapnánk, hogy még belegondolni is veszélyes. De vajon mit kereshet itt?

Jól esett Sophie megértő pillantása, amiért nem egyből egy picsának gondolt, aki csak panaszkodik a rá irányuló figyelem miatt. Legalábbis remélem, hogy nem ezt gondolta.
- Hát, tudod, a fiúk már csak ilyenek. Kiszúrnak egy szép lányt róla álmodoznak, beleírjaák a monogramját a pergamenre, vagy ahova csak tudják, elképzelik a közös jövőt, bármeddig is tartson...khm, és aztán meg mennek tovább egy másik szép lányra és így tovább - vázolta fel, mire elnevettem magam, és hirtelen szerettem volna megölelgetni. Talán meg is teszem, ha nincs a kezemben egy rángatózó nyúl. Pedig bakker, tök óvatosan fogom! Nem mintha a két mellső lába alá nyúlva lógatnám, vagy ilyesmi...
- A fiúk furák - állapítottam meg. - Az állatok sokkal jófejebbek, még akkor is, ha... AÚ! Hé, te most komolyan megharaptál?
Vádlóan meredtem a nyúlra, majd a mutatóujjamra, amit megcsíphetett, de szerencsére nem vérzett, épp' csak egy kis nyoma volt a dolognak. Mindenesetre szigorúan összehúztam a szemöldökömet.
- Csak jót akarunk neked, meg a lábadnak! Igazán lehetnél kedvesebb. - S ne szóljak egy szót sem, az út végéig egész rendesen tűrte a dolgot, nem kezdett el újabb toporzékolásokba, de még az ujjamhoz sem nyúlt még egyszer. Talán rájött, hogy esélytelen, nem fogom elengedni. Vagy csak elálmosodott. Mind a két opció tetszett.
- Hát ez eléggé. Szegény sikló. Én örökbe fogadtam volna. Bár nem tudom, lehet szerencsétlen Rose néni macskáinak a szétzilált játékszerévé vált volna. Ugh - fintorgott Sophie, mire egyetértően bólintottam.
- Nekem talán a baglyom ette volna meg, Jensen. Elég féltékeny típus. - Úgy gondoltam, nem kérdezek rá, ki az a Rose néni, valószínűleg személyes lehetett a téma, amihez nem sok közöm volt.
Végre elértük Hagrid házát, de nem sokáig örülhettünk a dolognak - miután meghallottuk Frics hangját, gyorsan bevetettük magunkat a ház oldalához. Erre persze a nyúl vadul elkezdett rúgkapálni,  hogy éles körmével párszor meg is sértette a csuklómat, de összeszorítottam az ajkaimat, és visszafojtott lélegzettel vártam, mi fog történni. Frics zsörtölődése egyre közelebb ért, aztán már egészen elhittem, hogy nyert ügyünk van, és nem fog minket észrevenni... amikor megjelent a feje.
- Átkozott nyavajások, mégis mi van a kezetekben? - Akkorát üvöltött, hogy nem csodálkoztam a nyúl heves reakcióján, és bár igyekeztem magamhoz szorítani, sikerült kiugrania az ujjaim közül, de még én is megrezzentem, egyébként. Már láttam magam előtt, ahogy aljasan röhögcsélve mosat fel velünk valami nagyon undorító helyet a Roxfortban vagy környékén, de mielőtt szembenézhettem volna a rusnya arccal, Sophie megragadta a kezem és felrántott. Majdnem megbotlottam a saját lábamban, miközben igyekeztem olyan sebesen felugrani, mint ő, aztán én is a nyúl után eredtem. Szerencsére viszonylag hamar beértük a jószágot, aki csak kínkeservesen vonszolta magát a bekötött lábával, és ismét felkaptam. Most kicsit erősebben fogtam, hogy ne tudjon kiugrani, mert a futás mellett nem volt energiám még dúdolva simogatni is a kezeim közt, hogy megnyugodjon.
- Álljatok meg, aljas rendbontók! - Valami ilyesmit ordíthatott utánunk Frics, de mi csak rohantunk tovább a fák felé, amelyek közt talán elvegyülhetünk, és akkor nem vesz észre... bár fene tudja, mikre képes ez az ember, ha a diákok megbüntetéséről van szó.

Még Sophie "Vattacukor!" kiáltásán sem volt időm fennakadni, olyan lendülettel vetettem utána magam, majd kaptam fel az előttünk ugrálni próbáló, azonban csak szerencsétlenül magát vonszoló nyulat.
Néhány perc múlva fékeztünk csak le, amikor már beértünk az erdő sűrűjébe. Ekkor realizálódott csak bennem, hogy a rengetegben találtuk hirtelen magunkat, ezzel egyetemben pedig arra is rájöttem, hogy konkrétan semmit nem látok, csak épp a mellettem álló Sophiet és a kezemben szorongatott nyulat, olyan sötét volt, hogy a szemem nem tudott ilyen hamar hozzászokni ehhez, a fáknak is csak épp a sziluettjét láttam. Már nyúltam is volna a pálcámért, de szerencsére hamar észbe kaptam, hiszen ha itt nekiállok lumosolni, Frics azelőtt megtalál minket, hogy annyit mondanék, rúnaismeret.
- Nos... Mi legyen? - kérdezte Sophie zavartan. - El kellett volna szórnunk út közben valami követ, mint a Jancsi és Juliskában.
- Valami követ? - kérdeztem vissza halkan. - Legközelebb előre szólj, és akkor szedek egy kicsit, mielőtt ez a szőrmebunda megint kiugrik a kezemből!
Kicsit idegesen pillantottam körbe, nem a helytől féltem, inkább csak frusztrált a gondolat, hogy fogalmam sincs, merre vagyunk és mit tegyünk. Az, hogy Frics megtaláljon, nem volt opció. Nem lehetett. Közben újra felcsendült Frics hangja, mellette a vadőrével, és ha ez nem is volt biztató, hiszen ezek szerint töretlenül követtek minket az erdőbe, legalább nagyjából bemértem, merre vannak.
- Gyere, menjünk erre! - suttogtam oda Sophienak meglepően nyugodtan, és elindultam egy hirtelen szimpatikus irányba. Eddig nem sokszor keveredtem a Tiltott Rengetegbe, valószínűleg nem is véletlenül, így igazándiból dunsztom se volt, merre megyek, csak próbáltam követni az érzékeimet és tájékozódni a hangok alapján - pontosabban elkerülni őket. A nyúl közben riadtan lesett ide-oda, én pedig sietősen lépdeltem a vaskos gyökerek közt. Annyira sötét volt, hogy ez volt az összes aljnövényzet, a fatörzsek pedig ugyanolyanok voltak. Nem sok támaszpontot találtam, amely alapján behatárolhattuk volna magunkat. Azonban a hangok kezdtek kicsit elhalkulni, talán lassan sikerült távolabb keveredni Fricséktől.
- Próbáljunk meg kijutni - mondtam Sophienak, még mindig halkan. - Aztán elrohanunk a kastélyba, és meglátjuk, mit tehetünk a nyuszival. Mondjuk... keressük a világosságot!
Körbekémleltem, de minden ugyanolyan fekete volt. Ilyen mélyre keveredtünk volna? Vagy csupán pont ezért volt tiltott a Tiltott Rengeteg.