Soha el nem küldött levelek

Olvasás csak saját felelősségre! Nyomokban káromkodást tartalmaz
+18!

Levelek a múltnak, jövőnek a soha el nem múló mostnak

 

L e a !

Sötétség van. Azt hiszem kezdek megint... itt vannak az álmok. Tudod, azok, amikről már beszéltem.
Megint ott a sziget. Vonzz magához és.... félek beszippant. Sötét van, mert éjszaka uralkodik. Várom a reggelt és te nem vagy itt. Holnap eljössz? Merre vagy?
Esküszöm sajnálom, hogy el kellett hagynunk Németországot. Nem mintha akkor sokat beszéltem volna veled... de az arcod... az megnyugtatott.
A szemeid... kékek, hidegek és mégis végtelenek. Olyan végtelen, mint az óceán, amibe belefúltam. Olyan kék, amiből többször kimentettelek. Sosem mondtam, de végig ott voltál.
Te. Velem.
A szigeten.
Azt hiszem tényleg megbolondulok.

És elégetem.

Beleesek abba a mély kútba. Újra.
Lea! Üvöltöm, de nem talállak.
Lea! Kereslek, de csak a sötétet markolom.
Lea! Ütöm a saját önarcképem a fekete tószerű víztükörben, de hiába...
Lea! Sírva kelek fel.
Miért kísértesz? Miért nem tűnsz el? Miért változik át az arcod a triádjeggyé? Miért hívsz? Miért csábít az óceán túlfele? Miért akarok a szigetre menni?!
Nem, nem muszáj, egyszerűen KELL! Érzem az ereimben, ott zubog a véremben. Minden nap minden egyes kurva percébe.
Tudom, ostobaság, tudom, csak az elmém játszik velem. Tudom, hogy te nem Athalea Lestrange vagy, akit Modest ápolt, hanem az agyam játéka, kivetülés, holmi délibáb... de....
Lea!!! Meghalok! Vissza kell mennem...

... nem vagyok elég erős. Nem...
Egyszerűen nem megy.
Sajnálom.

Bocsáss meg. .

Összetépem.

L e s t r a n g e  l á n y,

Te, akinek a vére nemes.
Te, aki azt hiszed sose jöhet boldogság.
Te, aki ismeretlen és mégis oly ismerős.
Miért látlak az összes ház ablakában? Miért mosolyogsz rám az összes kirakatüvegem? Hol vagy? Miért kísértesz? Mit akarsz?
Vannak jobb napjaim, nem mondom. Van, hogy elfelejtelek. Van, hogy nem gondolok rád. De soha nem nevetek. Senkivel, csakis veled. Vagy veled sem.
Unom Londont. Esős és hideg. Lehet elköltözöm. Modest elment, nem is reagál a leveleimre. Gondolom van jobb dolga, mint az én megtört salétromba áztatott lelkem ápolása.
Nem neheztelek rá, de... azért szar érzés magadra maradni.
Spanyolország milyen lehet? Voltál már ott? Nem bírom az olaszokat. Hangosak.
Hát a görögök? Esetleg Ciprus? Lehet elnézek a tengeren túlra, de valahogy félek. A távolság, az óceán... Nem tudom hl lenne jó. Nem találom a helyem. Nélküled talán sosem fog menni.
Kell a végtelen kékség a szemedben, hogy megnyugtasson. Belefulladnék, de még ezt is elvetted. Lea... te különös, te furcsa... te Lestrange.

Gyere vissza!

Kidobom.

A t h a l e a,

Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,
Nem vagyok ura, hogy mit tegyek...
mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
Érted? Végzetes...
Szemünkön át hatol belénk a villám:
A villám, mi pusztít, öl és mi te vagy. És én.
Mi ketten, egyként. Egy örökként.
Vér vagy, a véremből. Egy és azon. Érem oldalának ugyanazon fele...
Te én vagyok én pedig te...
a vágy, hiába töprengünk a titkán.... titok marad örökre.
Ősi, vad és zabolázatlan. Pont mint te és én. Ketten a világ ellen.
A habozás csak a szerelem árnya;
kimondom hát, mert érzem, ha nem teszem felemészt az egész!
ki szeretett valaha, s nem első látásra?

Elengedem...

L e a,

Utálom a napokat nélküled. Lassan telnek, csökönyösen. Olyan kínok néha, amik képesek lennének felőrölni. Fáj a sebem, fáj a lelkem, fáj a sziget hiánya de a legrosszabb mind közül, hogy te nem vagy itt. Remélem levizsgáztál. Remélem jól alakul az életed. Remélem beilleszkedsz, ha már én nem tudok.
Hogy milyen számomra London? Ne is kérdezd. Kész szenvedés az egész. Úgy érzem magam, mint egy vásári majom. Érzem, ahogy minden szem rám szegeződik, mintha csak az ítéletem adnák a számba. Érzem a félelmet magamban, pedig ezt már rég nem ismertem.
Kellenél, de nem vagy itt. Hol vagy Lea? Merre bolyongsz? Megtalálsz engem valaha?
És én rád lelek valamikor?

Összegyűröm...

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

William Butler

Odaadom.

Suhanó neszek halk zaja.
A padlás... a padláson egy kísértet tanyázik. Utálkozva hörög és csapkod. Nézi a holdat és a hold visszanéz rá. Nem tudom mit tehetek. Nem tudom mit akarok. Nem tudom ki vagyok. Ki vagyok igazán?
Harag villan, hörgés hörög, és a kísértet ott szellemeskedik.
És rájövök. Én vagyok a kísértet.

Ellököm...

Esőcseppek csörgedeznek az ablakon. Kicsi patakok, amik hol összefutnak, hol szétválnak. Úgy futnak össze és válnak külön, mint az emberi sorsok. Mint a tiéd és az enyém.
Sajnálod?
Sajnálom?
Nem tudom...
Hiányzol.

És széttépem

Szoromúság. Hideg.
Félelem. Halál.
A testem marcangolja. Érzem a hegyes fogakat, ahogy belém mar. Tép.
Fáj. Üvöltök. Félek. Meghalok?
Meghalhatok? Engedi?
Nem, nem engedi.
Te nem engeded.
Lea... hol vagy?
Lea... segíts!

Kérlek...!

És leöntöm. Teával.

Sötétben vagyok. Sötétben élek.
Sötét a szívem. Sötét a lelkem.
Sötét a szemem, mert sötét a tükör.
Sötét az arckép, sötét a függöny.
Sötét az angyag, nehezem bomló.
Sötét az ér, sötét a csermely.
Sötét a patal, sötét a homok.
Sötét vagy te is, sötét vagyok én is.
Sötét a sötétben. Még sötétebb sötét.
Sötét a félelem, sötét a magány.
Sötét a halál...

Gyere hát halál...

Összefirkálom.

O h   L e a,

Üres papír. Üres napok. Nehéz Lea. Nehéz nélküled. Igazából nem is tudom mi az, ami rossz. A napok olyan semmilyenek. Jönnek és mennek, mint az égen a felhők. Néha félek. Néha tartok attól mit is álmodok. Nem merem lehunyni a szemem. Nem merek belegondolni mindabba, mi vár rám. Álmaim kósza határmezsgyéin, ahol nincs éles vonal, nincs határ, nincs gát, csak féktelen szabadság. Féktelen vad szabadság féktelen rabságban.
A sziget hív. Mindig hív. Mindig akar, mindig kellek neki. A te arcodban jelenik meg, a te szemeidbe pillantva próbál elcsalni. Nem tudom miért van ez, ez a fránya kettősség. Nem értem miért gyötör, miért nem hagy nyugodni. A te arcos villan be és keserédes ez. Rád gondolok, de veled együtt a sziget is megjelenik. A kín, ami ott szült engem, a fájdalom és a gyötrelem, ami társam volt öt hosszú évig.  

Sosem mertem elmondani ezt neked. Sosem mertem leírni ezt neked.

És most sem fogom...

Kandallóba vetem...

A t h a l e a,

Meglepő, de ma jobban vagyok. Elsétáltam reggel az egyik kávézóba. Igaz unalmas itt Londonban, de meglepően hamar megkedveltem a helyet. A rémálmok megvannak, de mostanság nappal elkerülnek. Kárpótol a napfény a hiányodért. Láttam egy gyönyörű zöld sálat az egyik kirakatban. Megvettem neked. Illene hozzád, igazán te vagy. A zöld sálas lány... az én zöld sálas lányom. Olyan zöld, mint a sziget végtelen rónáié.
Mosolygok ha erre gondolok. Nem okoz fájdalmat mostanában semmi. Magam sem tudom miért, de örülök. Ostobaság lenne azt hinnem ez örökké tart. Talán csak kímél a sziget, kímél a valóság. Vagy talán most álmodom? Vagy meghaltam?
Szerintem élek még?
Magam sem tudom már...

Szétszaggatom...

M i n d e n,

Mihaszna életek, mihaszna sokasága.
Sose látott képek, sose hitt árnyak. Kísértenek. Talán addig, míg világ a világ, talán még tovább is. A kék szemed... belefulladok. A kék szemed... oltalom. A kék szemed... hol van?
Kiáltok, de senki nem hall. Lehet meghaltam már, lehet csak álmodom. Nem vagy itt. A sziget pedig még messzebb van. Egyedül bolyongok a sötétben, tapogatva a helyes utat... de melyik az? Melyik a járható? És melyik a legkevésbé rossz?
Mi a jó és mi a nemes? Mi a rossz? Ha jószándékkal van kikövezve a pokol, hát mondd, te Lestrange, mivégre élünk mi?
Segítenél nekem? Hát tedd meg!
Gyere és ments meg. Hogy aztán én mentselek meg téged. És magunkat.

Álmodom..

Halál és megvetés...

 


Ez vagyok én. Csak ezt kapom. Csak ehhez értek. Büszke vagyok valamire Lea. Arra, hogy megálltam, és nem öltem. Még Joe-t sem, a legvégén. Pedig könyörgött. Sírt, mint egy csecsemő. Habzott a szája. Ma is kísért a rémkép. A teste feladni készült, de a lelke… éreztem a lelkét. Olyan erős, olyan tiszta volt. Olyan eleven. És én mégsem tudtam megmenteni. Tudtam, hogy tud mindent. A tekintete tiszta volt, könyörgő. Rám vetült, az a kékes kissé zöldbe hajló írisz, amiben aranyló pöttyök tündöklöttek. Segítséget várt tőlem, de én csak tehetetlenül ültem. Utáltam magam ezért. Gyűlöltem magam, amiért nem segíthettem rajta. De ha megöltem volna akkor meg önmagam köptem volna arcon.
Az élet kegyetlen. A halál ugyanúgy. Én pedig megvetem magam, amiért nem tettem meg. Ha pedig megtettem volna azért tenném ugyanezt. Érted te ezt?
Szánalmas vagyok. És ezen semmi nem változtat. Jobbat érdemelsz tőlem. Jobb, ha tudod.

..és kiborul a tinta.