Váratlan felismerés

Hertfordhire városa
Esmé Fawcett lakása



Esmé egy kis lakásban lakik, Hertfordshire város egy nyugodtabb részén.
Egy társasház tetőterében van kialakítva direkt művész palánták számára a mugli egyetem miatt is,
ami itt található. Rövid idő alatt belakta a helyet. A műterem, ahol az illusztrációkat és
festményeket készíti egy hatalmas és világos helyiség. Bár zsúfoltnak tűnik, valójában minden a
megfelelő helyen van, hogy kényelmesen el lehessen érni. A hálója ezzel szemben kisebb, és alig
lehet ott mozdulni. A vendégeket a konyhában szokta fogadni. Szerény hajlék, amit a kiadóban
keresett munkájából tart fenn.

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Általában véve jól érzem magam Angliában. Már megszoktam a Roxfortot is, pedig alig egy hónapja töltöm be a tanári posztot és vettem a vállamra vele együtt megannyi nyűgöt. Az ég tudja, hogy minek is. Nem éppen szűkölködtem az eddigi életem során, egyáltalán nem vagyok rászorulva, hogy beképzelt gyerekeket tanítsak seprűn lebegni. De valahogy… valahogy egészen röhögök már magamon. Mert azt vettem észre, hogy ezek a gyerekek, egészen jó fejek. És, ha nem is mind, de azok, akik már a kviddics felsőbbéves ágaiba is eljutnak, azok egészen ügyesek. Van pár kiemelkedően tehetséges diák a hangyabolynyi tömegben, ami egészen üdítő ahhoz képest, mint amire számítottam. Persze mi is iskolai berkekből lettünk nagy csapatokhoz átigazoltatva még az előtt, hogy az utolsó vizsgáinkat letettük volna. Nem véletlenül csalogattam most is híres csapatok edzőit és tulajait a Roxfortba. Van kit megnézni. Szerencsére. Jó ez így, mert ők is nagyon jól tudják, az utánpótlás márpedig az iskolákból jön. Nem kell senkit kétszer emlékeztetni erre, mármint most már talán engem sem. És íme. Batsa után jöttem, csak úgy, hobbiból, majd híd leszek a gyerekek és a csapatok között. Remek pályafutás az aktív kviddicsjátékostól az utánpótlásedzőig… Mindezt még a nyugdíj előtt.

Na, de ha valamit nem szeretek az Hertfordshire. Mondanám, hogy az ég tudja az ellenszenv okát, de valójában nem kell kétszer magamba néznem azért, hogy rájöjjek. Itt mindenki jövőt építeni jött. Ambiciózus tervekkel, boldogsággal, pont úgy, mint Batsa. Hiába van mögöttem egy jó kis karrierút, a maga emelkedőivel majd lejtőjével, majd kompromisszumaival. Valahogy sosem voltak terveim. Hosszú távúak legalábbis semmiképp. Nem az én világom lett volna a tanulás. Pedig lehet a baleset után a családom örült volna neki, ha seprűkészítő leszek. Már mindegy. Nem az vagyok.

Zsebembe nyúlok. Előveszem a kis pergament, amire a címet írta fel nekem Batsa és ellenőrzöm, hogy valóban jó helyen állok-e. Pont jön egy idősebb hölgy, így csengetés nélkül be tudok menni a kapun, fel az emeletig, aminek a száma szintúgy ott látszik Batsa gyönyörű kézírásával a lapomon. Miért van az, hogy húgom egyszerűen tökéletes? Felsóhajtok és a küldetésemre koncentrálok. Batsa azt találta ki, hogy a szüleink házassági évfordulójára valami igazán különlegeset adjunk. Egy képet, ami egyszerre jeleníti meg angliai múltjukat, izraeli jelenüket, őket magukat és mindhárom gyermeküket. Az ötlet tetszik, bár némileg nagyratörő tervnek gondoltam mindezt egyetlen vászonra felpingálni, még ha az a vászon széltére egy méteres is… Mindegy. Batsa azt mondta van egy művész ismerőse, hogy látásból ismeri-e csak vagy beszélt is vele az számomra nem derült ki, de a lényeg, hogy állítólag nagyon jó. Elvileg Nathaniel Forest kiadójánál illusztrátor, ami gondolom ilyen hűűű, meg haaa szintű. Szóval ezek szerint tényleg jó lehet. Mert ha valamihez, hát a művészetekhez aztán pláne nem értek. Szerintem egy ecsetvonást nem ejtettem még pergamenen sem, nemhogy vásznon. Szóval felőlem a csillagos eget is lerajzolhatja, úgyis elhinném neki, hogy a családom múltja, jelene meg jövője található a képen, egyben.

Közben persze megmásztam a lépcsősort, ami az utamban állt a kitűzött cél, vagyis az emeleti lakás felé. Gondolom a műterme vagy mije is itt lehet, különben eléggé indokolatlan egy iylen helyen üzleti megbeszélést lebonyolítani. Ha Batsa nem lenne épp Franciaországban a csapatával, még azt is megkérdőjelezném, hogy én mit keresek a képletben, ezt mégis miért nekem kell intéznem. Persze erre lehurrogna, hogy ne nyafogjak, hanem csináljam meg, amire nagy ritkán megkér, én meg igazat adnék a szépséges fejének. Mert igaza lenne. És pont. Na, de nem tudom mit elmélkedek itt a küszöbön a megbeszélt időpont előtt fél perccel. Inkább bekopogok.  

          Nem voltam még úgy projekttel, mint ezzel a mostanival, hogy többszöri nekifutásra is a falhoz vágjam a terveket, majd a már megkezdett képet. Pedig maga a feladat nem tűnik nehéznek, mielőtt elvállaltam alaposan utána is néztem annak ellenére, hogy csak a következő tanévben lesz majd tananyag. Vonzott a kihívás, ezért is vállaltam el, és nem fogok pocsék munkát kiadni a kezeim közül. Nathaniel számít rám, és mint olyan, nem fogom cserben hagyni. Nem véletlenül kért fel engem.
          De ott van az a rejtélyes dolog is, amiről Batsa beszélt. Azt mondta, hogy a tesója fel fog keresni, és a részleteket majd vele megbeszéljük, de készüljek fel, mert valami nagy és fontos dologról van szó. Szóval, ennyit a nyárra tervezett pihenésnek, de nem baj, örülök neki, hogy nem csak a kiadóban fogok végül is dolgozni. Azért szerettem az iskolát és a kiadót egymás mellett, mert kiegészítették egymást. Néha ugyan nem volt olyan sok időm a sok teendő miatt, de a tapasztalatok és az emberek, akikkel megismerkedtem, mindenért kárpótoltak.
          Pont egy könyvet olvasok a retusálás és a képek megmentéséről, mikor eszembe jut, hogy a vendégem bármelyik pillanatban megérkezhet, így nem ártana kicsit rendet raknom, és átöltöznöm. Nem vagyok hozzászokva, hogy olyan embereket fogadok magamnál, akik nem ismerősök, hanem esetleg megbízók lehetnek. És erről Elliottal is beszélnem kell, bár amíg semmi sem biztos nem akarom zaklatni. Most úgysincs általa megrendelésem. Sokkal könnyebb lett az életem, mióta ő vigyáz rám és lát el kérésekkel. Bár néha elég furák és gyanakszom, hogy saját szakállára rendel képeket.
          Szóval, összepakolok kicsit és készítek egy kevés süteményt is egy asztalra, valamint egy kis italt. Ha sokáig fog tartani a megbeszélés, akkor biztos szükség lesz rájuk. A retusálandó képet ott hagyom gondosan lefóliázva a könyvek tetején az asztalon. Még így is ott van a legnagyobb biztonságban messze az ecsetektől, messze a ceruzáktól. Zuhany után egy tér alá érő szoknyát veszek fel és egy blúzt. Csinos, és túl elegáns ahhoz, hogy valaki az alkotás közbeni öltözékemnek nézze. A hajamat laza kontyba fogom, azért nem én vagyok az, aki képes üzleti tárgyalásokat lebonyolítani. Hát, ebbe is bele kell jönni, mert ha nem lett volna Phillip és ennek következtében Elliot, akkor nekem kellene ezt intézni. Ráadásul ki tudná a legjobban megmondani, hogy mennyit ér a munkám, ha nem én?
          Nem csak én hallom meg a kopogást. Felix odarohan az ajtóhoz, majd ugatni kezd. Remek, róla elfeledkeztem. De most már nincs se időm, se lehetőségem, hogy bezárjam valahova még úgy sem, hogy két lépésre van tőlem a fürdő, ezért felkapom az ölembe, amitől mindjárt el is hallgat, csak nagyon figyel. Kicsit óvatosan, de mosollyal az arcomon nyitom ki az ajtót.
          - Üdvözlöm, Esmé Fawcett vagyok – nyújtom a kezem.
          A bemutatkozás után beljebb tessékelem a lakásban, de igyekszem távol tartani Felixtől. Látszólag megbarátkozott a látogatóval, de ilyenkor viszont már nagyon is barátságos is tud lenni, és lépni sem tud tőle az ember.
          - Erre gyere, kérlek.
          Elvezetem a műterem felé, és megkérem, hogy egy pillanatot várjon, amíg beviszem a kutyámat a hálóba. Bár, a műterem és a háló össze van kötve, jobbnak látom, ha a folyosó felőli ajtót nyitom ki. Tényleg csak pár pillanatig tart, amíg megfordulok.
          - Elnézést, Felix nem kedveli a váratlan vendégeket, pedig hozzászokott már a kandallós utazáshoz is. Remélem nem ijesztett meg nagyon.
          Csak ekkor tűnik fel nekem, hogy a férfi egyedül érkezett, pedig én több emberre számítottam.
          - Batsa nem jött? Azt hittem, ő is jönni fog.
          Persze, amennyire szétszórt vagyok manapság, könnyen lehet az is, hogy mondta, ő nem jön valami miatt. Nem lennék meglepődve.

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Kicsit hátrahőkölök, amikor a csodaszép nő ajtót nyit. A fenébe. Állapítom meg magamban, miközben némileg szidom a húgom, hogy a legjelentősebb apróságot elfelejtette említeni a választott művészünkkel kapcsolatban. Méghozzá azt, hogy gyönyörű, illetve, hogy a gyönyörűsége mellé vajon egyedülálló-e. Nyilván nem az. Az ilyen nők sosem azok. Igazi végzet asszonyai. Egy jön, imádják, becézik, majd lecserélik egy csillogóbbra, mert megtehetik. Nem baj. Szeretem az ilyet. Nincs vele bajom. Csak hitesse el pár hónapra, hogy a világon a legjobb vagyok. Persze tuti Batsa kicsinálna a gondolataimért. Hogy ettől a gyönyörűségtől mit kapnék, azt mondjuk megnézném. Már bizonyos értelemben…
De most üzletelni jöttünk. Szóval háttérbe is teszem azt a férfit magamban, aki meglátta a kihívást a nőben. Jobb is. Főleg, hogy ha nem ő csinálja meg a képet, akkor nem nagyon tudom mégis ki más. Így jobb nem most elrontani a dolgokat némi keveréssel-kavarással.

- Üdv. – Kezdem inkább úriemberesen lazán, hátha az már egy jó pont. – Miron Welch. – Mutatkozom be, majd a lábaimnál sertepertélő blökire nézek. – Nem zavar. – Jelentem ki, mert a fehér macskaszőrök után, amiket hetekig varázsolgattam a ruháimról Batsa lakásából kilépve, már amúgy is teljesen mindegy. Meg aztán mindig olyan család voltunk, akik kedvelték az állatokat. Jó pár házi kedvencet fel tudok vonultatni, akik között felnőttem. A kedvenc kutyám már túl öreg ahhoz, hogy Angliába utazzon hozzám, de a baglyom szerencsére mindenhova magammal vihetem.
Most is szívesen lehajolnék a kutyushoz, de a gazdája eléggé lényegre törőnek tűnik. Nem mondom, hogy nem tartom vonzónak ezt a tulajdonságát is… Inkább felemelkedem, még mielőtt igazán megsimogathattam volna a kis négylábút, és a vendéglátóm formás alakját figyeltem meg inkább.

Követem a műterem felé, ami elég éke bizonyítéka foglalkozásának és hobbijának. Hát igen… ez a nő tud festeni. Állapítom meg, mikor kicsit körbekémlelek a szobában. – Tényleg nem zavar a kutya. – Szabadkozom, miközben eltereli az eseményektől, vagyis tőlem, a kis jószágot. Sajnálom, mert vélhetőleg a napja legérdekesebb mozzanata egy-egy új jövevény. Plusz talán a megbeszélés túlzott üzleties mivoltát is elvehette volna. Túl vagyok már nem egy szerződéstárgyaláson, de ezt én valahogy sose tudom megszokni. Vagy csak nem akarom. Mindig is csak annyit akartam, hogy hagyjanak játszani. De nem… Amikor bejött Batsa a képbe, még rosszabb lett minden. A húgomat övező túlzott figyelemből bőven jutott nekem is. Élveztem, igen, valahol. Hisz a legtöbb ember először megrészegül a pénztől és a hírnévtől. Bár Batsa nem ilyen volt, azt hiszem néha talán én erőltettem rá dolgokat. De aztán belefárad az ember. És messze vágyik az egésztől. Biztosan nem mindenki van ezzel így. De mi így érzünk most. És Batsa életén nagyon is látom, hogy mennyit változtatott azért, hogy végre az legyen, amit szeretne. Jól tette. Követem a példáját. Mármint valahol furcsa mód a professzori ranggal már követtem…

- Batsa nagyon sajnálja, de nem tudott jönni. – Magyarázkodom, mikor arra kerül a sor, hogy magyarázkodhatok. -  Szerintem nem gondolta, hogy ennyivel előbb kiutaznak Franciaországba a csapatával. Ott lesz egy fontos mérkőzésük, arra edzenek épp. Rossz, mert az ő utasításai szerint kellene dolgoznod. Örültem volna, ha személyesen ő is tudja elmagyarázni neked, mit szeretne, vagy szeretnénk. De remélem a munka közben lesz még esély egy-egy megbeszélésre és esetleges korrigálásokra. Vagy nem… - Mosolyodom el, kissé zavartan. – Nyilván fogalmam sincs, hogyan működik a festés. Mármint szerintem ecsetet de fogtam a kezemben vagy húsz éve. Szóval rád bízzuk magunk. Meg minden családi szennyest, amire a képhez szükséged lehet. – Próbálom oldani saját hablatyolásom, amitől persze még nagyobb marhaságokat hordok össze. De hát ez az én formám. Pedig állítólag beszélni tudok. A szakmám is az hivatalosan, mindkét pódiumon. Hol meccseket ordítok végig, hol gyerekeknek magyarázom századszor is el, hogy attól még, mert kiabál a seprűjéhez, az nem fog engedelmeskedni neki…

          Kicsit meglepődök mikor kinyitom az ajtót és meglátom Batsa testvérét. Valahogy másnak képzeltem el, de örülök, hogy végül így alakult. Meg annak is, hogy Felix végül is nem lesz majd zavaró tényező és nem azért, mert beviszem a hálóba, hanem mert kedves vendégemet nem zavarja. Ezért nyitva is hagyom kicsit az ajtót. Elég ügyes ahhoz, hogy kinyissa innentől kezdve, de legalább a beszélgetés elején legyen egy kicsit távol.
          - Akkor nincs mit tenni, majd megbeszéljük mi, amit tudunk, és ha szükséges, akkor a későbbiekben a fontos pontokon egyeztetek vele. A kezdeti szakaszban, amíg az alapokat dolgozom ki, annyira nem gond, ha nincsenek konkrét információim. Majd utána lesz ez már fontos.
          Most már viszont tuti, hogy a kukába dobhatom a nyári terveimet miszerint nem fogok annyit hajtani. Igaz, két projektem van csak jelenleg, de ez a kettő pont elég ahhoz, hogy lekössön a munka mellett. És akkor még ott volt az a megbeszélés is Elliottal. Azt mondta nyár végére megnyitja a galériát, de nem tudom hogyan gondolja pontosan. Ahhoz is kéne még néhány képet festenem, és ha lehet, akkor a legkülönfélébb módszerekkel. Ha pedig a muglik között is el akarok érni valamit, akkor nem ártana ráerősítenem a hagyományos módszerre sem.
          - A festés részét nyugodtan rám bízhatjátok, ha kérdésem van, akkor majd kereslek titeket. A kezdethez viszont szükségem van néhány információra.
          Leülök egy jegyzetfüzettel és a vázlatfüzetemmel a kanapéra, keresztbe teszem a lábam, majd egy ceruzát is magamhoz lebegtetek. Összeszedem a gondolataimat, majd feljegyzek néhány dolgot. Először is a határidő, az nagyon fontos. Tudnom kell, hogyan tudok takarékoskodni az időmmel. Másodszor a megrendelők és hogy mit szeretnének. A kép méretét, ami nem lesz majd kis feladat. Legalább egy méter. Ekkora vászonnal még nem dolgoztam, de nem lesz jobb vagy rosszabb, mint egy normál méretű.
          - Tudsz adni egy képet a családról? Az igazi az lenne, ha mindenki el tudna jönni hozzám vagy én mehetnék hozzájuk, ahogy kényelmesebb, de gondolom ez nem lehetséges. Vagy igen?
          Ha jól emlékszem, akkor Batsa valahonnan a kontinensről jött. Érdekes lenne elmenni oda. Mondjuk munka miatt mennék és nem nyaralni, de ez még nem jelenti azt, hogy a kettőt nem lehet összevonni. Minden csak szervezés kérdése.
          - És még egy fontos dolog. Mikorra kell elkészülnie a képnek?
          Igen, mondjuk az ár is biztos fontos lenne, de ebben nem tudok sohasem dűlőre jutni. Eddig Phillip szabta meg az árakat, Natnál pedig fizetést kapok, néha egy kis jutalékot a munkákból, de ennyi. Lehet ezt is át kellett volna beszélni Elliottal, mikor a galériáról beszéltünk. Most már mindegy, azt ráérünk később is átbeszélni, mert ugye sok mindentől függ, hogy egy-egy képem mennyibe kerül.
          - Még egy fontos dolog. Pontosabban nem is annyira fontos, ha szabad kezet adtok. Mennyire legyen különleges a festék? A vászon? Vannak excluzív nagyon ritka festékek, de vannak olyanok is, amik bármelyik boltban kaphatóak. Ugyanez igaz a vászonra is.
          És reménykedem benne, hogy most nem olyan nyelven beszélek, amit nem ért, különben órákig magyarázhatnám, hogy mi egy-egy festék vagy vászon között a különbség. És ugyan ráérek, erre szántam ezt a mai napomat, de nem vagyok benne biztos, hogy Miron is így van vele.
          Mikor mindennel kész vagyunk, az alapokat illetően legalábbis hirtelen felpattanok, mert eszembe jut, hogy eddig nem is kínáltam meg vendégemet. Hellyel is csak éppenhogy, miután visszaszaladtam Felix elzárása után.
          - Megkínálhatlak egy kis gyümölcslével, teával? Süteményt esetleg?

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Csak tétován lépek párat. Aztán inkább megállok egy helyben. Félek, ha itt bármihez is hozzányúlok azzal világméretű katasztrófák sorozatát indítom el. És, hát nyilvánvalóan ezt nagyon nem szeretném. Neki az itt található dolgok a munkaeszközei. Bár nekem egy pillanatra inkább úgy tűnik, mintha valami kiállítás részei lennének. Ilyen egy tökéletes művésztelep címmel. Nem mintha zavaró lenne. Valahogy fura bájt ad az egész helynek, ami még inkább engedi tündökölni a művésznő szépségét. Más persze direkt alakítja úgy a környezetét, hogy ő szebb legyen mindennél, de valahogy ebből a természetes össze-visszaságból kitűnik, hogy ez csak így alakult. És milyen jól alakult. Nyilván csak szemeimmel lesek körbe és várok valamiféle parancsot, hogy leüljek, vagy menjek arrébb, vagy marajak, ahol vagyok. Bármi jó lenne, mert lábaim kezdenek gyökeret ereszteni ott ahol vannak és nem mernek arrébb mozdulni. Csak innen nézem a szemkápráztató nőt és próbálok normális tárgyalópartnernek tűnni.

- Engem tényleg csak az alapok letárgyalása miatt küldtek. – Emelem még kicsit a kezemet is fel, jelezve, hogy az egész kiötlője nem én vagyok, csak egy bábu, akit épp meg lehetett mozdítani. – Körülbelül tíz nap és Batsa is itthon lesz. Csak szerette volna, ha úgymond elindítjuk a folyamatot. Megtudni, hogy vállalod-e, hogy milyen feltételekkel satöbbi. Az információhiányodnak pedig állok elébe. – Mosolyodom el, miközben megint ránézek, valami festési próbálkozáson átsiklatva tekintetemet. – Mondd mit akarsz tudni. - Mutatom kezemmel, hogy bármit szabad kérdezni. Sokszor intim kérdéseken se borulok ki, neki meg aztán pláne szívesen válaszolnék mindenfélére, mondjuk én is kérdeznék tőle ezt-azt…

- Ó… - Húzom kis problémamegoldó grimaszra az arcom. – Hát mindenki Izraelben van… - Jelentem csöndesen, nem mintha nem szoktak volna olykor-olykor meglátogatni minket. – Döntsd el, hogy otthoni környezetben jobb-e körülnézned az inspiráció miatt, vagy esetleg itt a jobb a műtermedben az anyagok miatt. Mindkettő megoldható. – Simul ki homlokom a megoldást közölve. Batsa örülhetne nekem, kész problémamegoldó lettem. Aztán persze lehet neki lenne valami frappánsabb ötlete, olyasmi mint engem elküldeni tárgyalni. Mert ez is üti a majdnem zseniálist. Nem. Nem üti. Engem viszont kissé fejbe kólint a kép, ahogy Esmé leül és keresztbe fonja a lábait. Nem baj… Siklik végig megint tekintetem azon a félbehagyott alkotáson, amin az előbb is, de aztán megint inkább a nőre nézek, még mindig nem mozdulva, hisz hellyel nem kínált. Biztos anyi minden van ilyenkor a fejében, hogy nem lepődök meg rajta amúgy. És mivel nem sok művészembert ismerek, nem is rovom a szemére.

- Nem akartunk senkit sem szűkös időkorlátba szorítani, ezért bőven hagytunk időt. Csak szeptember végére kell. Előtted az egész nyár és még majdnem egy hónap. Reméljük így megfelel. Az anyagok tekintetében pedig nyilván minőségi munkát szeretnénk. Azt használsz és abból annyit, ami ezt a minőséget szolgálja. Havi részletekben fizetnénk, ezzel támogatva az anyagköltséged. Aztán a végén egy nagyobb összeggel megvennénk tőled a képet, úgymond. Legalábbis Batsának ez a terve, ha neked is megfelel. – Magyarázom a jól betanult címszavakat, amiket nyilván húgom adott a számba, különben magamtól nem tudok ilyeneket. Azért ő mozog kicsit ezekben a társaságokban, lévén közös az akadémiájuk. Vagy mijük…

- Egy kis gyümölcslevet kérek. – Mondom, miközben Esmé kutyusának hangja felé fordulok. Hirtelen furcsa emlék szökken az agyamba. Volt egy kutyánk nagyon régen, még itt Angliában, Nemonak hívták. Halvány emlékeim vannak csak róla. Főleg, hogy nem is az enyém volt, hanem a bátyámé Natané. Ugyanúgy, ugyanakkor eltűnt, akárcsak a gazdája…
Egy pillanatra elgondolkozom vajon ez miért most jutott eszembe. Hisz kutyát látok eleget és mégsem elmélkedem ilyesmin. Aztán eszembe jut a festmény, ami fölött párszor már átsiklott a tekintetem. Nem is a festmény volt a lényeg, hanem egy kép letéve mellé.
Kapkodva lépek oda és emelem fel a régi kopottas fotográfiát az asztalról. Ismerős kisfiú arc mosolyog vissza rám, mellette az emlegetett ebbel. Sok hasonló képet látni szerte a házunkban. Sőt, még Batsa is hozott magával egyet Angliába, amiről mindhárman integetünk a gyerekseprűink mellől. Mondanám, hogy ez csak véletlen lehet, egy kisfiú nagyon hasonló arccal, mint a bátyám. De az, hogy egy ugyanolyan kutya ül mellette, mint az övé is volt. És az a tény is, hogy a kép körülbelül olyan régi lehet, mint a mieink…
Érzem, hogy arcomból kicsit kimegy a vér és csak bámulom a képet, szinte meg is feledkezve róla, hogy nem vagyok egyedül. Tüzetesen átvizsgálom, megnézek minden apró részletet a háttérben lévő fák állásától kezdve, próbálom megnézni a kutya nyakörvét, mindent. Még meg is fordítóm, hátha van a hátulján valami írás. De nincs ott semmi, szóval csalódott sóhajjal fordítom vissza és nem vagyok képes szólni semmit. Csak szinte elálló lélegzettel bámulom tovább.

          Percek telnek el, mire észreveszem magam. Ez nem a konyha vagy a hálóm, itt nincs annyi ülőhely, ha hellyel akarom kínálni vendégemet, akkor a konyhából kell hoznom egy ülő alkalmatosságot. Meg is teszem ezt, de valahogy eddigre mintha kicsit elveszteném. És a változatosság kedvéért Felix is kiszabadul a szobából. Már megtanulta hogyan tudja könnyen kinyitni az ajtót. Imádom azt a kutyát.
          De előtte még maradjunk az alapvető kérdéseknél, ami leginkább a képpel kapcsolatos. Mondjuk annak nem örülök, hogy meg kell várnom Batsa érkezését a konkrétumok miatt, de azért nem akkora katasztrófa sem. Az alapok és nagyjából több vázlat elkészítéséhez elég. Annyit pedig nem vesztek a szeptemberi határidőig, hogy ez a pár nap már gond legyen. A másikhoz képest ez még a mérete ellenére is sokkal könnyebbnek tűnik.
          Az utazás és a család elszakadása miatt viszont ez egy bonyolultabb feladat lesz. És mégis, ez a helyzet adott egy jó ötletet. Igaz, valóban utaznom kéne hozzá, de ez legyen a legkevesebb.
          - Lehetne az, hogy elmegyek a szüleitekhez, ott megcsinálom az ő részüket, ez jelentené a múltat és a gyökereket. Majd itt Angliában ha Batsa és te is ráérsz, akkor megcsinálnám a jelent.
          Igen, szerintem ez így működhet. Persze, nem kötelező ennek így lennie, de ha nem muszáj, akkor én könnyebben mozgok, mint az ő szüleik. Meg mint ők maguk. Ha jól tudom, akkor Mironnak vissza kell majd mennie a Roxfortba szeptembertől, Batsának pedig folyamatosan vannak mérkőzései.
          - Ha nektek így megfelel, akkor nekem is. És úgy gondolom, hogy kezdetnek sikerült is mindent megbeszélnünk.
          Hogy azért ne tűnjön úgy, hogy a megbeszélés végeztével már el is akarom küldeni, főleg mivel Felix fel akarja fedezni vendégemet, alaposan megszagolgatja, elmegyek a hűtőhöz és hozok be egy kevés gyümölcslevet. Hideget, mert a szobában lévő már eléggé megmelegedett. Kicsit dalolászva és az új kihívástól jó kedvűen térek vissza a szobába, le is teszem az asztalra a tálcát, majd kicsit elhessegetem kutyusomat, aki felül a kanapéra.
          Odateszem a poharat a vendégem elé, és mellé még egy kis süteményt is, talán jól esik majd neki. Csak mikor felnézek ezeknek a végeztével, akkor veszem észre, hogy a csönd nem azért következett be, mert várja, hogy ne legyen már annyira kiszáradva a szám. Egy kis ideig figyelem, ahogy figyeli a képet. Látom rajta, hogy teljesen le van blokkolva és semmi másra nem koncentrál.
          - Az a kép a főnökömről készült gyerekkorában. A tiétek mellett ez a másik legnagyobb projektem a nyárra.
          Ezúttal sokkal közelebb teszem a széket a vendégemhez. Annyira elsápadt, hogy félek, rosszul lesz. Talán később értem ide azzal az itallal, mint gondoltam. Az viszont tény, hogy az a kép jól sikerült, és sajnálom, hogy így elhalványodott. Remélem, sikerül majd megmentenem, mert nagyon aranyos a kép.
          - Visszakaphatom?
          Kicsit félve kérdem meg, mert igazából addig nézegeti, ameddig akarja, viszont a fontossága miatt a lehető legnagyobb gonddal vigyázok rá. Nem véletlenül van külön helyen a többi képtől, festéktől és minden mástól.
 

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Csak letaglózva bámulom a képet. Szinte éppen, hogy hallom vendéglátóm szavait, de sem mozdulni, sem szólni nem vagyok képes. Állok. S keresem felnőtt énem a tucatnál is több, rám törő gyermekkori emlék között.
Kicsi vagyok újra, s anyám kezét fogom a Diófák ligetében, mert apám megszidott. Szinte érzem puha, biztonságot nyújtó ujjainak érintését, ahogy körülöleli kézfejem. Batsa derűsen lépked a másik oldalán. Emlékszem, hogy dúdolt valami vicces kis gyerekdalt újra és újra. Ott csendül a fejemben, szinte hallom a gyermeki kis hangját, ahogy a végére már bosszantóvá válik az ismétlése. Apám pár lépéssel mögöttünk lépkedett. Meg-megállt a fákat tanulmányozva, engem azért szidott meg, mert az egyikbe elkezdtem belekarcolni a nevem. Az ő szemében a fák a mai napig szentek. Munkájából adódóan érzi a mágiájukat. Vannak a közönséges fák és azok, amikből árad a varázslat. Ezek használhatóak fel seprűkészítésre. Én pedig épp egy rossz fát néztem ki a nevem helyéül… Natan előttünk lépkedett Nemoval, hűséges társával. Igazi túrázóként valami botot tartott a kezében azzal haladt gyorsabb léptekkel. Anyánk néha-néha kicsit rászólt, hogy ne siessen annyira előre. De akkortájt fotózhatta le. Ez lehet az a kép…

Nagyon mások voltunk. Nagyon különbözőek természetben és viselkedésben. Bár külsőnk alapján néha szinte ikertestvéreknek néztek minket a kis korkülönbség miatt… Natan álmodozó volt, szeretett történeteket kitalálni és azokat mesélni. Számára minden mese és történet eleven volt, létező. Mégis volt benne valami komolyság, valami erő, amivel nagyon is kimutatta, itt ő a legnagyobb és legügyesebb. Érdekelte a seprűkészítés is. Sokat járt apával az erdőben a megfelelő fákat keresve. De érdekelte a seprűlovaglás is, pont mint mindannyiunkat. A kert hátsó részében játszottunk eleinte csak egy-egyet, aztán bevettük Batsát is és váltogattuk kivel legyen... 

Furcsa… Mintha egy élettel ezelőtti élet lett volna. Valami, amit féltve őrizgetek, de amiről szinte elhinni se tudom, hogy létezett valaha. Itt Angliában valóságosabb kicsit és egyre inkább. De Izraelben mintha szépen lassan az új élettel együtt a régi elveszett volna valahol. Nem akartunk keseregni, csak élni. Megemlékeztünk bátyámra minden évben a születésnapján, de ennyi. Éltük tovább az életünket. És megremeg kezem, mikor tudatosul bennem a tény, hogy talán valahol, itt Angliában Natan is élte tovább az életét. Csak ő a családja nélkül…

- A főnököd? – Förmedek szinte a kérdéssel Esmére. De nem azért, mert nem hiszek neki, egyszerűen nehéz volt kiejtenem ezeket a szavakat. S szinte könnyek is gyűltek a szemembe, mikor végre sikerült kimondanom. – Esmé? Mit jelent az, hogy a főnököd? Ki ő? És mit tudsz a múltjáról? Mennyit? Mesélt valaha valamit valakinek? – Szorongatom továbbra is a képet, egyszerűen nem tudom visszaadni a lánynak, csak tartom ujjaim között, miközben tucatnyi kérdésem szegezem vendéglátómnak. – Kérlek… Ez fontos. Ha… Ha akarod elmagyarázom. Úgyis kelleni fog valaki, aki közvetít… Hogy néz ki? A főnököd. Hasonlít rám? Milyen a szeme? A testalkata? Kérlek, mesélj el róla mindent. Tudnom kell. – Kapkodok. Tudom és érzem, de szinte alig tudom fegyelmezni magam, hogy ne sírjak, holott még lehet ez az egész egy nagy tévedés. Talán nem kéne ennyire beleélnem magam. A gyümölcslevet és a sütit sem veszem észre, de szegény kutyust se, ahogy figyelemfelkeltésként a lábamnál ugrál. Csak a gyerekkori én létezik és a felnőtt énemnek az a szelete, aki ugyanúgy meg akarja találni bátyját, mint annak idején, mikor én is a keresőcsapattal akartam menni. Nagyon szerettem őt. Gyerekként a legjobb barátom volt. És azt hiszem senki sem tudta pótolni ezt az érzést a mai napig. Hiányzott, minden percben. Még, ha éltem is az életem ő nélküle…

          Szinte már rémisztő, ahogy nézi azt a képet, és igazából mintha meg sem hallaná a hangomat. Nem tudom mi lehet az oka, hogy ennyire megbabonázta. Tudom, hogy Nathaniel híres, de gyerekként még nem volt az, és tudom, hogy azokból az időkből nem is kerültek elő képek róla. Szóval biztos vagyok benne, hogy nem ismerhette fel. De akkor miért babonázta meg ennyire? Kicsit kifakult már ugyan, de csak egy normális mágus fénykép. Nekem legalábbis úgy tűnik, nincs rajta semmi olyan, ami említésre méltó lenne és kiváltaná ezt a reakciót valakiből.
          Bólintok egyet az első kérdésére. Igazából fogalmam sincs, hogy mit mondtam, de az biztos, megijesztett azzal, ahogy hozzám szól. Felix is érzi, hogy ez már egy más helyzet, ezért felugrik a kanapéra, majd onnan figyeli a párosunkat. Hamarosan én is követem példáját. Azért, mert Miron nem akar leülni, az nem jelenti azt, hogy én sem.
          - Igen, ő a főnököm. A kiadóban, ahol a gyakorlati időmet töltöm a főiskola mellett ott ő az, aki mindent irányít. A kiadónak ő az alapítója és vezetője. Batsa ezt nem mondta? Mármint, hogy dolgozom is az iskola mellett?
          Nem lennék meglepődve, ha ez az információ elmarad valahol. Nem csináltam belőle sohasem titkot, és könyvekben is megjelent már a munkám, de nem szoktam vele dicsekedni. A tanáraim tudnak róla, és korábban gratuláltak is, de nem szoktuk nagy dobra verni, ha egy-két napot kések a határidőkkel ez miatt. Pont azért, mert más is dolgozik így, de nem tudom velük milyen megállapodást sikerült kötniük.
          - Túl sok kérdés ez így, de azért igyekszem mindegyiket megválaszolni – veszek egy mély sóhajt, majd belekezdek. – Ő a Kalamáris Kiadó vezetője, Nathaniel Forest. Egy nagyon híres íróról van szó, de a múltjáról nem sokat tudok. Csak annyit, hogy árva volt, egy mágus család fogadta be magához, ahol sok testvére volt.
          Megpróbálok felidézni minden információt, amit tudok róla, de igazából nagyon kevés. Annyira nem követem a magánéletét. A róla szóló pletykákat sem, amik szinte hetente röppennek fel. Elliot sem mesél a kapcsolatukról, én pedig nem kérdezem. Tudom milyen vele együtt dolgozni, tudom milyen magánemberként és tudom milyen főnökként. De azt is tudom, hogy az a kapcsolat, ami most közöttünk van jó így. Nem túl távoli, de nem is túl közeli.
          - Várj! Várj egy kicsit, ez túl sok kérdés.
          És igen, nagyon is érdekel, hogy mi ez a nagy faggatózás, de úgy érzem, előbb az ő kérdéseit kell majd megválaszolnom, és csak utána kerülnek sorra az enyémek. Sóhajtok egyet, majd felállok a helyemről. Van olyan, amit könnyebb megválaszolnom, ha mutatok egy képet.
          - Egy pillanat és jövök.
          Átmegyek a hálószobába, majd megkeresem a Próféta egyik számát, amit nem is olyan régen hoztam el az egyik kávézóból. Nem Nathaniel miatt, hanem egy másik cikk miatt, csak a véletlen miatt van az, hogy ő is benne van. Úgy fordítom az újságot, hogy a kép pont Miron elé kerüljön, mikor odatartom felé.
          - Ő Nathaniel Forest. A főnököm.
          Visszaülök a helyemre a kanapéra, és magamhoz veszek egy pohár italt. Felix a fejét az ölembe rakja, én pedig elkezdem simogatni a buksiját. Nem is tudom mihez kezdenék nélküle. Egyedül elég hamar becsavarodnék mikor napokig csak a munkára koncentrálok. Komolyan életmentő ez a kutya, és ezért is imádom őt annyira.
          - Akkor most jöjjenek az én kérdéseim. Mégis miért olyan fontos ez? A másik pedig, miért is kell közvetíteni?
          Tudom, hogy nem olyan könnyű elérni Natot, még akkor sem, ha csak úgy besétálna a kiadóba, hogy találkozhasson vele, de azért nem is lehetetlen. A nagyobb eseményeken megjelenik, vagy egy könyvbemutatón vagy lényegében bármin, ami kapcsolatos a kiadóval.

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Ezernyi emlék kavargott a fejemben. Olyasmik, amikről régen azt hittem elvesztek. Őriztük Natan emlékét, de igyekeztem mélyre temetni őket. Nem akartam, hogy hiányozzon. Már gyerekként sem akartam. Sírtam, sokat sírtam, úgy fájt az elvesztése. Míg nem egy nap döntöttem. Batsa lesz a mindenem. A legszeretettebb testvérem.
De ez a kép a szívembe mar. És egy pillanatra sajnálom, hogy húgom nincs itt… Ezt együtt kéne éreznünk. Ezt együtt kéne átélnünk. É talán mégse. Hisz lehet, hogy tévedés az egész. Bár nem hinném…
Elhúzom a képről a tekintetem. Szinte szenvedek olyan nehéz levennem a szemem az ismerős gyermeki arcról. De Esmére nézek. A szépség csak néz rám, látszik, hogy zavarja izgatottságom, mégis türelmesen válaszolgat minden kérdésemre. – Szóval árva volt… - Suttogom, de talán vendéglátóm vagy tárgyalópartnerem vagy mim nem is hallotta a megállapításom. Ez azért biztató kezdet, lássuk be. Hisz lényegében egy árvát keresünk. Elveszett anno a családjától és egyedül kellett boldogulnia a nagyvilágban. És, ahogy hallom jól is sikerült. Kiadót alapított, főnök lett… Akkor jól sikerült az élete. Remélem. Remélem boldog.

Követem Esmét a tekintetemmel, amikor elmegy, majd visszajön. Az újságot automatikus mozdulattal vette el tőle, de még így is kellett egy pillanat, hogy, mikor a lapra nézzek, ne a gyerek képet keressem, hanem az újság cikkeit. És ím, egy felnőtt férfi néz rám az egyik oldalról. Szakállas, magasnak tűnő, kék szemű, ismerős férfi. – Jé… - Mondom megint csendesen. – Ismerem őt. – Igen. Jó megállapítás, nagyjából a világ háromnegyede ismeri. Ha máshonnan nem is, de képről bizonyosan. A híres író. Aki mágusvilágban hírhedt arról, hogy előszeretettel vegyül a muglikkal és adja ki nekik is a könyveit, hogy ők is élvezhessék. Végül is, jó taktika, még ha a mágusvilág egy részén belül ellenérzéseket kelt is. Mindig lesz olyan, akit ez sem zavar. És bizonyára mugli pénzből is lehet valamit kezdeni, ha meggazdagszol belőle… - Találkoztam vele egyszer egy étteremben. Egy alacsony fekete hajú fiú volt vele. Mármint… - A fekete hajú fiú épp jött, gondolom hozzá az ő írójához, erre vadul lesmárolt a pasija szeme láttára. Talán nem ez az, amit éppenséggel mondanom kellene Esmének… – Azt hiszem nem tettem jó első benyomást… Szerintem haragszik rám, mert összetűzésbe keveredtem a barátjával. – Igen, így már kicsit jobban hangzik. Mosolyodom el magamon, miközben még mindig a felnőtt ember képét nézegetem. Hasonlítunk. Ezt tükör és egymás mellé állás nélkül is bizonyosan megmondhatom. A szemeink színe, annak alakja, a szakáll és talán még a testalkat is. Bár ő nyilván nagyobb, mint én. Magasabb és izmosabb, úgy összességében tekintve testesebb. Erre nagyon is jól emlékszem abból a nem túl kellemes első bemutatkozásról.

Sóhajtok egyet, miközben óvatosan leteszem mind a két képet a szekrényre, ahonnan a gyerekkorit elvettem. Esmére nézek újra, de most követem is őt, hogy leüljek mellé a kanapéra.
- Volt még egy testvérem. Egy bátyám, Natan. – Kezdem Esmének a magyarázatot. – Amikor menekülnünk kellett Angliából, lezuhant és eltűnt. Apámék hetekig járták a környéket, hogy megtalálják. De az ilyen utak kockázatosak voltak. És egy idő után fel kellett adniuk… A szívünkbe zártuk az emlékét és új életet kezdtünk. De az a kép… - Mutatok a szekrény felé. – Azon a képen ő van a kutyájával; Nemoval. Legalábbis szerintem ő az. És, ha van gazdája a képnek, meg egy felnőtt, úgymond megfelelője a rajta lévő kisfiúnak. Akkor lehetséges, hogy a bátyám túlélte a zuhanást, a háborút és felnőtt. – Egy pillanatra elhallgatok és komolyan nézek Esmé szemeibe. – Meg kell őt ismernem. Beszélnem kell vele. Viszek neki képeket, bármit, mindent. De össze kell hoznod vele egy találkozót. Más ezt nem tudja megtenni nekem. Kérlek.

          Csak azért nem mondom, hogy ez a legfurább megbeszélésem, mert soha nem volt még megbeszélésem. De ha lesz, az biztos, hogy nehéz lesz majd felülmúlni. Minden esetre most nem ezzel foglalkozok. Megígértem Natnak, hogy vigyázok arra a képre, ezért gyorsan fordulok meg az újsággal a kezemben. Utána pedig nem is veszem le róla a szemem, egészen addig, amíg meg nem hallom a válaszát. Sokan mondhatják el, hogy ismerik, hiszen sok tárgyalása van, rengeteget jár dedikálni, de az a történet, amit előad teljesen egyedi.
          - Miron, ne aggódj miatta, a barátját hamar megbékél majd. Nem nehéz kibékíteni, hidd el. Kicsit nehéz eset, de Elliotnak a helyén van a szíve.
          Legalábbis remélem, hogy róla volt szó, mert az alacsony, fekete hajú fiú másra enged következtetni. Hiszen Elliot már elmúlt harminc, és magasabb is nálam. Szóval, lehet hogy mégsem ő volt?
          - Az alacsony, fekete hajú fiú alatt egy kínai kinézetű fiúra gondoltál? Mert ha igen, akkor ő tényleg Elliot, és hát elmúlt már harminc szóval nem is annyira fiú. Sokkal inkább bácsi – kacsintok egyet játékosan, hiszen hozzám képest tényleg a bácsi kategóriában van.
          Az is igaz, hogy soha nem gondoltam rá így, mert először bosszantott csak, aztán lassan belopta a szívembe magát. Igazából mikor beleszerettem, még nem is tudtam a korát. De Miront nem fogom sem Elliottal untatni, se a saját tapasztalataimmal, egyébként sem rá kíváncsi.
          - Mondjuk Nat már más eset, de őt nem ismerem annyira. Azt hallottam, hogy féltékeny típus, kicsit mogorva és mintha koravén lenne, pedig alig idősebb nálam. Én viszont azt tapasztaltam vele kapcsolatban, hogy precíz, igényes a munkájára, kedves és igazságos. Összefoglalva, nem harap.
          Elmosolyodom, mert azért ez nem a legjobb összefoglalása, de úgy érzem, Mironnak most ez a legfontosabb. Akármi is történt abban az étteremben, valószínűleg nem azokat az oldalukat ismerte meg Natnak és Elliotnak, amilyenek valójában.
          Elhelyezkedek a kanapén, és várom a történetet, hogy miért is olyan fontos neki annak a kisfiú a kiléte a képen. És főleg, miért olyan biztos benne, hogy ő lehet az. Elvégre annak az esélye, hogy ennyi idő után egy ilyen véletlennek köszönhetően bukkanjunk rá elveszett családtagjainkra, tényleg elég kicsi.
          Kihasználom az alkalmat, amíg levegőt vesz. Ez egy nagyon szomorú történet, és nagyon jó lenne, ha valóban igaz lenne.
          - Miron, ha a képen tényleg ő van, akkor jogod van megtudni, hogy mi történt vele. Nem mondom, hogy azonnal a nyakadba fog omlani, mostanában elég sok minden történt vele. De kérlek, légy türelmes.
          Abból ítélve, amit eddig mondott, még nem is tud Adáról, valószínűleg az étteremben nem volt ott, ahogy én se mondtam most. El kéne mondanom? Vajon hogyan fogadná, hogy van egy unokahúga? Egyelőre ez is nagy meglepetés, a szüleinek is biztos sokat számít, ha előkerül és a csöppségnek is örülnének.
          - Miron, én nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha belekeveredek.
          Tényleg nem tartom jó ötletnek, de közben azt is tudom, hogy mennyire fontos ez nekik, és talán Nat sem érezné többé egyedül magát. Megtudná mi történt vele. Beharapom az alsó ajkam, agyam vadul kezd kutatni a lehetséges megoldások után. Végül sóhajtok egyet.
          - Talán kicsit körülményesnek hangzik, de ez jut most eszembe, ahol talán nem fog majd gyanút Nat, és lesz esélyed beszélni vele. Mert a kiadóba biztos nem tudlak majd bevinni hozzá.
           Még egyszer átgondolom a terv minden részletét. Nagyon sok ponton jöhet közbe valami, de ugyanakkor mindenki jól járna. És még akár azt is el tudnánk hitetni Nattal, hogy csak véletlen az egész. Nem tudom, hogyan reagálna, ha meglátná az étteremben történtek után, főleg, hogy azt sem tudom pontosan mi történt.
          - Néha vigyázok egy kislányra, akit Ambernek hívnak. Ő és Ada, Nat lánya nagyon jóban vannak. Megbeszélem vele, hogy egyik délután had töltsék velem az időt mind a ketten, mondjuk az egyik parkban. Akkor ha eljön Adáért tudsz vele beszélni. Jó lesz így?
          Így hangosan kimondva elég bonyolultnak hangzik, de nem tudom mivel tudnám rávenni az igazságon kívül arra, hogy szánjon úgy rám néhány percet, hogy nem is én vagyok a központban, hanem Miron. Sóhajtok egyet, mert érzem a sok buktatót.
          - De ha nem jön ez így össze, akkor megpróbálom elhívni ide, hogy beszéljünk kicsit a képről, és akkor jöhetsz te is ide. Egy véletlen találkozás megfelelő lenne? – Reménykedve nézek rá, hogy valamelyik elnyeri majd a tetszését.
 

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Csak kavarognak a gondolatok a fejemben. Kérdések, amelyekre valaki választ adhatna, de mégis kicsoda? És hogyan? És igen, pontosan ott is van mindegyik előtt az a aprócska kérdőszó; Hogyan?
Évekkel ezelőtt elveszítettem egy testvért és egy barátot egyben. Hosszú-hosszú éveken keresztül gyászolt a családom valakit, akit elvesztett. És aki közben valahol máshol új életet kapott, egy másikat. Nekünk is mást ígért a sors gyerekként, és másképp nőttünk fel. De csak az ég tudja min ment keresztül ő, és hogyan, vagy kiknek a segítségével jutott oda, hol most tart.
Hogyan fogom megmondani neki, hogy a testvére vagyok? Vajon mit fog rá reagálni? Miket akar majd tudni? És én miket kérdezzek majd?

Sok-sok gondolat és kérdés. És én elmerülök bennük, bár tudom, hogy nem kéne. Mert közben Esmé illedelmesen válaszol mindarra, amit az előbb ő rá is rázúdítottam. Majd egyszer engesztelem kesze-kuszaságomért valahogyan. Már ha ezek után lesz még bátorságom hozzá. Így is sokkal, de sokkal többet kell majd megtennie, mint amit eredetileg bevállalt erre a nyárra. Egy halom szívességet, amit a képpel együtt most családom szépen rátestált. Bármennyit is beszél meg Batsával, mint fizetség, ahhoz tuti, hogy jó sokat hozzá kell majd dobnunk, mint közvetítői díj. Vagy mint komplett információs központi hozzájárulás.

Bár hiába mesél nekem Natról, érzem, hogy nem nagyon ragadnak meg az információk. Az a fickó van előttem, aki ott állt az étteremben, fenyegetően, amiért hozzá mertem érni párjához. Még ha csak egy pillanatra tettem is, ráadásul nem is önszántamból vagy önhibámból. Én voltam az áldozat, mégis bűnösként szerepeltem a tiltólistán. Izgalmas lesz ezek után a közelébe sétálva azt mondani, te figyi, szerintem a bátyám vagy. A pasid lényegében ezért csókolt meg… Igen, lehet az utóbbit jobb, ha lehagyom majd a történetből. Azt hiszem a nélkül is kellően ellenség leszek az első napokban. Míg valahogy nem bizonyítom be, hogy azt amiben hiszek, igaz. Talán ha kellő alázattal érkezem, talán ha az elején kifejtem, hogy a hasonlóság és a megszerzett információk, valamint a gyerekkori kép alapján nagyon-nagyon valószínűnek látom. De persze simán lehet, hogy tévedek, és ha tévedésére bizonyítéka van, akkor soha többé nem zavarom. De majd én is bizonyítékokat gyűjtök. Igen. Valahogy ki kell csempésznem az izraeli otthonunkból a képeket, születési papírokat, bármit ami kell, a nélkül, hogy a szüleim észrevennék. Az veszélyes. Őket nem akarom bántani hitegetéssel.

- Mindegyik nagyon jó ötlet Esmé. De egyelőre nincs titkolni- vagy rejtőzködnivalóm. – Kezdem, miközben kissé megrázom a fejem, hogy szemem elől eltűnjön a bamba távolnézés és végre a lányra fókuszáljak. – Nincs most másra szükségem, mint egy időpontra, amikor be tudok menni az irodájába. – Magyarázom. – Nem kell becsempészned, vagy ilyesmi. Ahogy hallom, ismered őket. Ha megmondod neki, hogy munkaügyben tárgyalnál vele és valakit be szeretnél neki mutatni, kétlem, hogy elutasítana. Hacsak nem utál téged eleve nagyon, bár akkor gyanítom nem dolgozhatnál vele… - Felsóhajtok és komolyan kérő kiskutya szemekkel nézek Esmére. Legalábbis azt gondolom magamról, hogy most pont olyan édes lehetek, mint egy kiskutya, de kitudja. Simán lehet, hogy épp totálisan hülyét csinálok magamból… Szokásom szép nők körében… - Ha nagyon nem akar látni, akkor jöhetnek ezek az egyéb tök jó ötletek. De előbb egy út kell az irodájába, például. Kérlek…

          Csak nézem szótlanul Miront, mert fogalmam sincs mi játszódhat le benne. Valami olyan, amit én biztos nem tudok megérteni, hiszen az elmondottak alapján nem vesztettem el még egyik rokonomat sem úgy, hogy vissza is kapjam. Persze örülnék neki, ha apa visszatérne, de ennyi idő után már szinte lehetetlen. A Minisztérium először eltűntnek majd halottnak nyilvánította. A sok név közül az egyik. A sok olyan név közül, amiket Phillip Rowle soha nem vehet a szájára és soha nem értheti meg mit jelent elveszteni valakit, Elliottal mégis úgy játszik, mintha ezek az érzések semmik lennének. De nagyon elkanyarodtam a saját témámtól.
          Igazából fogalmam sincs, hogy mit vár tőlem. Nem ismerem annyira Nathanielt, az egyetlen közös projektünkön kívül nincs is és nem is volt semmilyen közös pontunk. Még igazából beszélgetni sem beszélgettünk, pedig nem váltunk el soha haragban. De mióta együtt vannak Elliottal nem keresem a társaságát. Pedig lehet figyelmeztetnem kéne, hogy legyen óvatosak. Nem fognak megállni, csak még egy embert belekevernek a Rowle-ok a saját ügyeikbe. Igazság szerint ennek nem kéne az én dolgomnak lennie már, de nem akarom Elliotot szenvedni látni, de fog, amíg ki nem tud kerülni a hálójukból.
          Visszatérve Mironhoz és a tervekhez, hogyan fogjuk meghódítani Natot talán kicsit elszáll a fantáziám, de néha nem működnek a legegyszerűbb megoldások. Sóhajtok egyet, majd a mellettem ülő férfi felé fordulok.
          - Rendben, megpróbálok egyeztetni vele egy időpontot, amikor be tudlak vinni. A jövő héten a vizsgák miatt keveset leszek benn, de küldök majd neki egy baglyot, és megkérdezem, pénteken tud-e rám szánni egy kis időt. A péntek megfelelő lenne?
          Mondjuk lehet, hogy bocsánatot kéne kérnem tőle? Valamiért úgy érzem haragszik rám, de lehet ennek semmi köze ahhoz, hogy elvittem Elliotot Németországba. Ahhoz már viszont lehet, hogy csúnyán megsérült és majdnem meg is halt. De az meg nem az én… nem csak az én hibám volt. Miért is áltatom magam, ki tudja hogyan gondol rám. Soha nem kérdeztem, de tartom valószínűnek, hogy nem lehet jobb vagy rosszabb a helyzetem annak ellenére, hogy az exem az ő kedvese most.
          - Azt nem hiszem, hogy utál, de nagyon fura helyzetben vagyunk. Az én exem most az ő kedvese.
           Nem hiszem, hogy segítség kell Mironnak összerakni a részleteket. Vagy rólam gondolja majd azt, hogy meleg vagyok vagy Natról. És bár nem lenne ellenemre kipróbálni milyen lehet egy azonos neművel együtt élni, hosszabb távon egyelőre nem tudnám elképzelni magam így. Főleg úgy, hogy most már van egy párom is.
          - Nyugi, majd próbálok olyat kitalálni, ami miatt mindenképpen fogadjon. Ha nem pénteken, akkor majd másik időpontban. Nem annyira nagy az a kiadó, hogy el tudjon tűnni előlem, ha nem akar.
           Elmosolyodom, mert igazán aranyos ezzel a tekintettel, nem is tudnék neki ellenállni, főleg ha ilyen szépen kéri. Tényleg ki fogok valamit találni, mert ezek a boci szemek fognak a sírba vinni.
          - Jó lesz, ha bagollyal küldöm az üzenetet? Ha most megírom, miután elmentél, akkor talán még ma választ is kapok. Vagy ha akarod, akkor meg is várhatod. Addig legalább vázlatot készítek rólad.
           Fel is állok, és odamegyek az íróasztalhoz. Pedig eleinte mennyire nem akartam megtartani azt a bútordarabot, de most mennyire jól jön. Elkezdem leírni a levelem, de mikor Coco-hoz lépnék, akkor jövök rá, hogy őt már elküldtem valahova.
          - Bocsi, meg kel várni, amíg Coco visszajön. Meddig érsz rá?
 

[VÁRATLAN FELISMERÉS]

VÁRATLAN FELISMERÉS

Mocorogni kezdek. Nem mintha eddig nagyon tudtam volna nyugton ülni. Izgatottság fog el, jobban, mint eddig bármikor. S jobban, mint eleve a kép láttán. Igen. A kezdeti sokk kicsit mintha kezdene alábbhagyni és a nyomában ott jönne megannyi érzéssel együtt maga a tettvágy. Ha tehetném most azonnal hazamennék egy halom képért, mindenféle papírokért, ami talán egy kicsit is bizonyítja az igazamat, aztán úgy, ahogy vagyok berontanék Nathaniel Foresthez. Bár, ahogy így Esmé mesél róla, gyanítom már a főbejáratnál megállítana egy halom nagydarab őrféleség. Legalábbis így képzelném el. Azon pedig gondolom az sem segítene, hogy valamilyen szinten, egy nagyon másik szinten még én is ismertnek vagyok nevezhető. Még. A kviddicsjátékos, aki annyira összetörte magát, hogy mágiával sem lehetett összepofozni. Ezzel a hírrel elszállingózhatok még egy darabig a levegőben, de messze nem kerülhetek olyan magaslatokba, mint Batsa. Bár amennyire otthon vagyok a könyvek világában a nagy Nathaniel Forestet nehéz lenne is bármiben utolérni. Talán húgomnak lenne eslye bejutni az épületen belülre. Ő sokkal, de sokkal híresebb, mint én. Nem mellesleg pedig gyönyörű. Gondolom nem ugranának rá az őrök, vagy átkoznák szét az arcát. Na jó, ráugranának… csak sajnos vélhetőleg perverz módon. Nem pedig olyan Mr. Forestet őrző módon.

- Nagyon kedves vagy, hogy segítesz. – Állok közben fel, mert tudom, hogy már épp elég ideig alkalmatlankodtam. – Főleg, hogy minden bizonyíték és kétség nélkül teszed ezt. Nagyon hálás vagyok érte. – Mondom kedvesen, miközben kicsit közelebb lépek hozzá és megfogom a kezét. Igen. Valószínűleg túlontúl közvetlen vagyok, de egyszerűen most meg tudnám ölelni. És nem csoda. Lehet, hogy segít egyesíteni a családom. Már nem tekintettünk élő személyként Natanra. Elfogadtuk, ami történt. De ez, ez tényleg mindent megváltoztathat.
- Figyelj. Nekem, nekem bármi jó, igaziból. Bármikor és bárhogyan. Ahogy Nathaniel Forest fogadni tud, én már ott is vagyok. – Magyarázom, hogy tényleg ne is figyeljen semmire, csak szervezze a találkozót. Nekem nincsenek igényeim. Bármi is legyen és bármikor is, úgy időzítek, hogy el tudjak szabadulni könnyen. Hogy ne legyek lefoglalva. – Ígérem, hogy Mr. Forest előtt nem foglak lejáratni. – Magyarázkodom, miközben elhúzom tőle a kezem. – Elnézést. – Suttogom a tenyereim, majd az ő gyönyörű arcát nézve, aztán inkább zsebeimbe rejtem a kacsóim.

- Megyek. Nem zavarok. – Mondom, kissé kapkodón, miközben elkezdek elindulni a kijárat felé. Valójában, nem csak, nem akarom zavarni őt. De igaziból jelenleg úgy érzem nem is tudnék egy helyben ücsörögni egy ilyen hír és lehetőség után. Muszáj leszek repülni egy kicsit. Igen… baleset ért, de amúgy is tanár vagyok már. Repülnöm kell és lehet is, összetörnöm magam, na az a tilos. – Csak, csak írj nekem, ha bármi is lenne. – Nyújtok felé egy kártyát, amin ott vannak az elérhetőségeim. – Ide tudsz baglyot küldeni. Bár Avalon minden más bagolyra rögtön féltékeny lesz, szóval lehet néhány görbe tollal ér majd haza a te Cocód, de bántani nem fogja. Na, de tényleg megyek. – Intek egyet a kezemmel, aztán szinte kiviharzok az ajtón. – Szia. És köszönöm. – Mondom még, visszafordulva, aztán eltűnök. Bocsáss meg Esmé, de kellett a levegő. Kellett, hogy túléljem azt az érzelmi sokkot, ami most a vállaimat nyomja. De köszönöm is neked ezt. Mert reményt adtál.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!