Egy közös pont

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Ez komoly, hogy O’Maranak hányingere támad egy olyan lány közelében, mint Héloise? Vajon mit ehetett reggelire? Ada tápszerét?
Gauthier kisasszony egyébiránt, hozzá volt már szokva mindenféle reakcióhoz. Mármint ez a férfinépek által vezérelt mezsgye, ez egy igen kiszámíthatatlan terep. Vegyük például Williamsont, aki mai napig nem tudja eldönteni, hogy kibe szerelmes. Héloise hosszas tanakodás után arra jutott, hogy magába a szerelem érzetébe, hisz olyan filozofikus alkat, érthető, hogy nem akarja korlátozni magát. Miért szeressen egyetlen nőt, ha egyszerre többet is lehet? Mennyire impozáns gondolat, már akinek….. Ugyanis Héloise számos álmatlan éjszaka után sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy elkezdjen mindenféle játszmákat vívni, egy olyan férfi kegyeiért, aki úgyse fogja megbecsülni.
Na és akkor ott volt még Mathias is, a rózsazsín fondantos süteményeket majszoló telivér, aki annyira megtáltosodott néhány hónappal ezelőtt, hogy majdnem a cukrászda közepén esett neki Héloise kültakarójának. És utána lásson csodát az ember, ha Héloise szobatársai hónapokig nem szóltak a kis fürtöshöz, merthogy neki horogra akadt Mathias. Bámulatos.
Majd minden este arra aludt el, hogy Marta könyörögve kéri, hogy mutassa be Montregonak, élethű piktúráját pedig elalvás előtt, szinte minden alkalommal végigcsókolgatta. Igazából a szerelem, öl, pusztít és nyomorba dönt… vagy gyomorba? Ezt nem is lehet eldönteni.
Az viszont bizonyos, hogy Héloiset elementális erővel taszította a talajra, s amikor kinyitotta szemeit is egyfajta harcot folytatott, csak nem a legyengült szervezetével, hanem magával Eliottal és a szemtelenül jó megjelenésének a látványával. Persze, ezt a kis büszke lányka, ki nem mutatta volna. Ezért is köhécselt olyan vehemensen és puha ujjaival ezért cirógatta olyan elegánsan Elliot mellkasát. Csoda, hogy bele nem kapaszkodott a gallérjába. Azért akadt némi önuralma.
 Héloiseban az volt a csodálatos, hogy mindig magánál tartotta a kontrollt és egyszerre tűnt elérhetőnek meg elérhetetlennek is a kiszemelt férfiak számára. Ez az ambivalencia pedig meghozta a kellő izgalmat a kapcsolataiba és egyre inkább fokozta a férfiak érdeklődését irányába. De Elliottal kapcsolatban most valami másat érzett, mintha elgyengült volna. Nem merte volna ezt kijelenteni magának, csak érezte, hogy a puszta lénye is, túl sok mindent vált ki belőle. Túl sok volt a gondolata, ki nem mondott szava és ez rendkívül frusztrálta belülről, mert erősnek és hidegnek kellett tűnnie, a fagyos kisasszony nem adhatott alább, meg kellett őriznie a szuverenitását. Hunyorogva kereste Elliot igéző tekintetét és félve pillantott fel, akkoris leginkább a két szeme közti területet bámulta. Az ajkaira nem tévedt a tekintete, ezt a luxust nem engedhette meg magának. Igaz, végigsimított Elliot karján, de az olyan ösztönös volt, nem érezte tolakodónak.
A közelségtől vagy attól, hogy elájultál? – kérdezett vissza, ahogy Héloise keze megérintette a karja mentén húzódó bőrfelületet és gúnyos kis vigyora, pillanatok töredéke alatt játékossá vált. – Az utóbbit egészen jól tudtam volna kezelni, az előbbi meg aligha szokatlan… hiszen már egyszer megcsókoltál…
Héloise az ajkába harapott. Mert mit is jelent egy csók voltaképpen? Azt, hogy követhetné még száz másik is. Mert kívánatos az az ember, aki kiérdemelte. Nagyot sóhajtott és zavartan túrt arany színű tincsei közé. Elliot most nagyon belenyúlt valamibe, amit feszegetni nem túl ajánlatos.
Jobban vagyok, szóval, indulhatunk – bizonygatta, de egyre inkább kezdte azt érezni, hogy most van csak igazán rosszul. Mármint, itt volt ez az Elliot nevezetű fazon, aki hasonló szerepjátékos volt, mint ő, és mindketten belekezdtek valami olyasmibe, ami azzal járt, hogy levetkőzzék ezeket a felesleges álarcokat.  És most így lecsupaszodva mindketten annyira emberiek, hogy itt az idő beismerni, hogy lehet, hogy több is lehetne köztük, mint szimpla macska-egér harc. És ahogy ezeken morfondírozott, datálta, hogy egyre közelebb kerül Elliothoz, és nemcsak azért, mert húzta, akarta, vonta magához, hogy érezze a testének melegét, szívdobbanásait, hanem maga Héloise is kezdte teljesen máshogyan értelmezni mindazt, aki maga Elliot. És ahogy az ölében találta magát se borította ki, sőt, örült, hogy így kompromisszumokat köthetett önmagával. Hiszen végülis nem ő provokálta ezeket és csinálhatott úgyis, mintha tulajdonképpen semmiről se tehetne. A hopponációra viszont nem igazán volt felkészülve. Hanyadik is volt ez? Második? Elliot… kicsit sok ez így egy estére/napra.
Rémülten hunyta össze pilláit és minden erejét összpontosítva kapaszkodott O’Marába, a biztos pontba, aki hercegnőnek nevezte. Életében először nevezték hercegnőnek.. és milyen kedves még a megszólítás is. Ahogy Elliot megrúgta a nehéz ajtót, kicsit összerándult, nem tudta, hogy mi vagy ki vár rá odabent, legkevésbé se számított házimanókra. Pláne nem arra, hogy teát fognak felszolgálni neki.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy – nyúlt a csésze után és fél szemmel Ellioton időzve próbált meg a bögre fenekére nézni. Hogy ezt hogyan kivitelezte, nem tudom megmondani, talán ezért is nyelt félre és kezdett el kísértetiesen hasonlítani valami elcseszett romantikus filmre.
- Hálószoba, mi? Érdekel, tulajdonképpen… miért is ne? – húzta fel a szemöldökét, miután nem fulladt meg a teától és elvigyorodott.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Régen jártam a kastélyban már, még sem ütötte meg újra az a dohos bűz az orromat, amire a legelső alkalomról emlékeztem. Jót tett ennek a helynek a felújítás, na meg Drinky gondos kezei, aki parancsszó nélkül készen állt rendbe tartani mindent. Ha itt éjszakáztam, reggelre minden ruhám tiszta volt és biztosan egy pohár whisky várt mindig a hálószobában, az ágy bal oldalán. Megbeszélés nélkül is ismerte a szokásaimat… ha valami jó is származott ebből a kastélyosdiból, hát akkor az Drinky volt. Persze Ada is élvezte a hercegnőszobát, meg a rokonság, hogy néha kiszabadulhatnak otthonról. Nem egy családi ebéd zajlott már a robosztus falak között. Talán én voltam az egyetlen, aki kevésbé élvezte ezt az egészet. Nem tudtam még mindig elhinni, hogy ez az enyém… szinte a zsigereimben éreztem, hogy nem volt bölcs döntés Phillipet a közelembe engedni.
Nem engedtem el Héloise-t, megvártam, míg Drinky odasétál elénk, kezében aprócska ezüsttálcával, rajta a gőzölgő csészével, amiben a tea volt. A lány még ölbe kapva is könnyedén elérhette azt.
– Az én teámat majd hozd fel a hálószobába… és kérek bele egy kis whiskyt is. – Mondtam, nem mintha a manó nem lett volna ezzel tisztában. Mint említettem, külön megbeszélés nélkül is ismerte a szokásaimat, nem volt szükség arra sem, hogy a szájába rágjam a whiskys tea fogalmát. Odahaza úgysem kortyolgathattam Nat morgása nélkül ilyesmit, lényegében semmit sem csinálhatta lassan anélkül.
Ösztönösen a lépcső felé léptem, csak éppen akkor torpantam meg, mikor észbe kaptam, miként is venné ki magát, hogyha azonnal az „ágyamba vinném” a lányt. Valójában nem volt semmiféle hátsó szándékom, csak rendszerint ott töltöttem a napjaimat. Határozottan kényelmesebb ott az ágy, mint mondjuk a kanapé. A vendégszobákat még nem volt szerencsém kipróbálni, de Drinky szerint ott is pihe-puha ágynemű kap helyet.
– Hálószoba, mi? Érdekel, tulajdonképpen… miért is ne?
–Kényelmesebb, mint a kanapén heverészni és azt hiszem most szükséged van az erődre. – mondtam.
Elindultam fölfelé az öreg kőlépcsőn, amit aranykorlát szegélyezett. Szerettem, ahogy kinézett az egész, egyszerre volt modern és őrizet meg mégis a középkori kastély jellegét. Mindig is lenyűgöztek az ilyen ódon falak, nem akartam hát megszabadulni tőlük. Rajongtam a történelemért, a régi dolgokért… és bár az életmódon sokat változott, ez mégis a régi maradhatott.
Felértünk a lépcső tetejére, ahol szinte azonnal balra fordultam, a hosszú folyosó felé, ahol a hálószobák sorakoztak. Az első a miénk volt, azzal szemben kapott helyet Ada hercegnői lakosztálya. Ennek az ajtaja szerencsére csukva volt, így nem kellett hosszú litániát tartanom a magánéletemnek minden szegmenséről. Amúgy sem hiszem, hogy Adáról éppen Héloise-szal kellett volna beszélgetnem.
– Nos ez a hercegi hálószoba. – Magyaráztam, ahogy átléptük a küszöböt. A falakon lógó festmények árulták csak el a helyiségről, hogy egy kastélyban kap helyet. Egyébként meleg volt, puha és illatos, mintha egy valódi otthonba lépne az ember. A hatalmas ágyon a szokásos szürke ágynemű és egy szőrösebb, melegebb takaró is helyet kapott. A párnák pedig csak még hívogatóbbá tették az egészet. Volt ott egy tükör is, meg ruhás szekrény, egy-egy fotel az ablak közelében… igen, az az ablak, amin nem is olyan régen kizuhantam és összetörtem magamat alaposan.
– Tetszik? – kérdeztem és letettem az ágyra. Csak ekkor vettem észre, hogy ott gőzölög már az én teám is az éjjeli szekrényen. – Általában nem hozok ide senkit. Igaz rajtad kívül nem sok Hercegnőt ismerek. - Elmosolyodtam ahogy tekintetem hidegen csillogó szemeire és szőke fürtjeire téved. Tényleg úgy festett, mint egy mesekönyvből kilépett hercegnő. Lehuppantam hát mellé, egészen közel az ágyra, elvigyorodtam ismét, majd belekortyoltam a teámba, várva reakciót... és még mindig elnyomva a gyomromban duzzadó hányingert.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Ahogy O’Mara elindult az öreg kőlépcsőn, a hálószoba felé, Héloise elkezdett feszengeni. A kisasszony, talán most érezte azt először, hogy az események irányítása innentől kezdve teljesen ki fog csúszni a kezeiből. Igen, a kontrollmániás kisasszony kezeiből és vörösszőnyegen bocsátja magát az oroszlán barlangjába. És hogy milyen is az oroszlán barlangja? Tele van puha, szőrös takarókkal és hasonlít egy királyi palotához, a falakról lelógó festmények pedig bármennyire is meglepő, de rendkívül illedelmesek:
- Üdvözlöm kisasszony, már rég járt errefelé ilyen bájos teremtés – kezdett bele az egyik, ahogy átlépték a küszöböt. Héloise felfokozott lelkiállapotának köszönhetően, úgy megijedt, hogy szinte összerándult Elliot kezeiben. Csak félig kikukucskálva Elliot karjainak fogságából próbálta lokalizálni, hogy merről jöhetett a hang, de Elliot mindent annyira természetesnek és magától értetődőnek vett, hogy szinte alig reagált az eseményekre. Vagy legalábbis nem adta jelét annak, hogy különösebben érdekelnék, ezek a nem tudom hanyadik századi képrámákba ragadt őskövületek, akik egyébként folyton mindenbe beleüthetik az orrukat és nagyon sokat okoskodhatnak. Még párszor hátratekintett, hátha felrobban valami, vagy eltűnik az ajtó, amin beléptek, vagy megjelenik pár vérfarkas, de nem történt semmi.
O’Mara erős kezei fogták és egyik pillanatról a másikra abba a szürke, szőrös ágyba pozícionálták, ami egyébként rendkívül kényelmes fekvőhelynek bizonyult, csakhogy Héloisenak esze ágában sem volt Csipkerózsikát játszani. És valahogy azt is figyelmen kívül hagyta, hogy Elliot rumos teát rendelt, így amikor Drinky megjelent és megcsapta az alkoholnak az a penetráns, átható illata, magából kikelve ripakodott a manócskára:
- Drinky, szerintem rossz citromot használtál… ez a tea romlott. Máskor figyelj oda jobban. Vagy tudod mit? Készítsünk el együtt egyet – ajánlotta fel és már készült is felemelkedni az ágyból, amikor Elliot faggatni kezdte.
– Tetszik? - érdeklődően fürkészve kezdte el  kémlelni Héloise arcát, aki a kérdésre szinte teljesen zavarba jött. Azon gondolkodott, hogy mit is mondjon. Kezdjen-e bele abba, hogy ő tulajdonképpen egy gyermekotthonban nevelkedett évekig, tehát ez a fajta fényűzés messze áll tőle, és tulajdonképpen a szülei örökségének köszönhetően, jár olyan ruhákban, mint amilyenekben most látható. Ha pedig megdicséri ezt a helyet, az nem fog-e véletlenül valami teljesen olyan reakciót kiváltani Elliotból, aminek köszönhetően ismételten összevesznek és meglesz az esti program. Szóval nagyot nyelve és némi mosolyt erőltetve az élettelen, fehéren csillógó arcocskára csak annyit felelt:
- Très sympa – természetesen franciául, hisz ezt a nyelvet érezte magához a legközelebb. És mire ezeket a gondolatokat ajkára szőtte és tolmácsolta, Elliot a kis fekete szembogaraival már ott ücsörgött mellette. Ahogy végigmérte, elmosolyodott.
- Miért vagy velem ilyen kedves? – jéghideg tekintetét belefúrta Elliot íriszeibe és pár másodperc erejéig lélektükreinek átható sugarait O’Mara lényének tanulmányozására szentelte. Aztán nagyot sóhajtva, fordult el a másik irányba és felemelkedve az ágyról kecses lépteit az ablak felé irányította, hogy megnézhesse, hová nyílik rálátása O’Maranak. Szemet gyönyörködtető látvány tárult elé, még a lélegzete is elállt. Valóban gyönyörű volt az, amit jelen pillanatban a valóságból felfogott és érzékelhetett.
Félig háttal Elliotnak ácsorgott az ablak árnyékában, de a fényviszonyok azért elég jól megvilágították,  testének kontúrvonalai nagyon is jól körvonalazódtak. Minden olyan lényeges dolog látszódott belőle, ami egy tapasztalt férfiszemnek árulkodó lehetett. Nem tudni, hogy Elliot ebben az időintervallumban éppen mivel volt elfoglalva, de ha azt nézzük, igazából nehéz lehet ilyenkor, nem azt a hölgyet mustrálni, aki az ódon bútorok és különleges festmények között szinte a legragyogóbb aurával rendelkezik.
- Általában nem hozok ide senkit. Igaz rajtad kívül nem sok Hercegnőt ismerek – végülis a maga módján Elliot is bevallotta, hogy Héloise azért a sok roxforti lány közül egy nagyon különleges, felettébb érdekes személyiséggel rendelkező hölgyemény.
- Nem sokat? Ezt azért megkérdőjelezném… és ők ott ? – mutatott a falakról lelógó festményekre.
- Mennyit tudnak a kis kalandjaidról? – aztán elnevette magát, ahogy tekintete ismét találkozott Elliotéval és megintcsak elkezdte a földet bámulni, mintha az olyan nagyon érdekes lenne. Kezdett kényelmetlenné válni az egyébként nagyon otthonosan berendezett királyi hálóterem, itt is, ott is szorított, mint egy rosszul megválasztott ruhadarab.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Csendes egy kastély volt ez, olyan ami tökéletesen illett egy magányos vándorhoz. Mintha apám személyre szólóan választotta volna nekem, hogy legyen hová behúzódnom most, hogy úgy fest, visszavonultam. Persze ez nem így volt, még ha bármelyik barátom is szívesen a fejemhez vágná: elkényelmesedtem, szobacica lettem, aki csak lustálkodva heverészik egésznap Nathaniel Forest drága házának falai között. Nagy tévedés volt. Valójában az elmúlt hónapokban jóval több kincsvadászatban volt részem, mint abban az időszakban, amikor még Esmével voltam. S hogy ezt nem vertem nagydobra? Miért is tenném? Egy tolvaj nem dicsekszik az erényeivel, csak ha azt kívánja a helyzet. Az én helyzetem pedig cseppet sem kívánta meg.
– Drinky, szerintem rossz citromot használtál… ez a tea romlott. Máskor figyelj oda jobban. Vagy tudod mit? Készítsünk el együtt egyet – javasolta a szőkeség a manónak, de máris ficeregni kezdett az ágyban. Sejtettem, hogy nem fog sokáig ott maradni, főleg akkor nem, ha mellé huppanok. Utálta a közelségem valamiért. Meglepő módon nem zavart ez a tény. Inkább csevegésbe kezdtem vele. Érdekelt, hogy tetszenek e neki ezek a helyiségek, kedveli-e a kastélyokat. Dunnottar persze nem volt belülről klasszikus értelemben vett kastély, hiszen felújítottam, hogy az ódon falak ne rontsák el a képet, ne legyen minden csupa por és pókháló.
– Drinky tudja, hogyan szereti Mr. Forest a teát. – Magyarázta a manó válaszképpen.
Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy majd leéget mert Nat nevén szólít meg. Sóhajtottam egyet, de nem dorgáltam meg a manót, ugyanis a következő pillanatban hoppanált is, hogy visszatérjen teendőihez. Persze nem azért hívott így, mert megkértem. Nathaniel parancsolta meg neki, mert zavarta, ha Mr. Rowle-nak vagy Rowle úrfinak nevezett. Talán mostanra már engem is éppen eléggé zavarna.
– Très sympa – válaszolta. Francia szavak, pont ahogy a lány neve is az volt. Fogalmam sem volt mennyire beszéli a nyelvet eddig, de feltehetően jól. Nem úgy, mint én, akinek bár vannak ázsiai vonásai – sőt szinte elnyomják minden európai hatását az arcomnak –, mégsem tudok egy árva szót se anyám hazájának kacifántos nyelvén. A külsőm ellenére igazi angol voltam, olyan aki közepesen átsütve szereti a húst és tejesen issza a teáját, ha éppen nem rummal tölti fel.
– Miért vagy velem ilyen kedves?
A tekintetünk találkozott. A kékszempár egészen hideg kék volt, szívesen időztem el benne egy ilyen forró nyári napon. Aztán ő szakította meg a pillanatot azzal, hogy félig elfordult tőlem. Még egyszer végig mértem, de nem volt ebben semmi tolakodó. Sejtettem, hogy nagyon fiatal, még ha kívülről idősebbnek is látszott.
– Ne legyek talál kedves veled? Mi okom volna rá? – kérdeztem vissza.
Aztán lehajtottam a fejemet és a szőnyegre, majd a cipőm orrára pillantottam. Nem sok embert hoztam eddig ide, talán a családomon kívül Montrego volt az egyetlen. A szívem mélyén persze szívesen megmutattam volna Merelnek. Csakhogy az a barátság kudarcba fulladt és fogalmam sem volt hogyan hozhatnám rendbe anélkül, hogy írnék neki vagy találkoznánk. Ezért egyelőre elnapoltam fejben a dolgot, nem mintha ez változtatott volna bármin is, ugyanúgy megoldatlan ügy maradt.
– Nem sokat? Ezt azért megkérdőjelezném… és ők ott? – Mutatott a festményekre. A rajtuk szereplő női és férfia alakok nagyrészt éppen aludtak. Általában ezt csinálták, ahelyett, hogy az ideérkezőket szórakoztatták volna. Drinky szerint nagyon régi képek, nincs értelme zavarnom őket. – Mennyit tudnak a kis kalandjaidról?
Elnevette magát, ahogy a tekintetünk megint találkozott, de aztán megint lefelé bámult. Egy kicsit, mintha én is zavarba jöttem. Nem tudtam ugyan, miért váltom ezt ki ebből a lányból, hiszen az első találkozásunkkor ő maga csókolt meg és nem én estem neki.
– Szerintem ők semmit sem tudnak. Naphosszat csak horkolnak. A legtöbbjük egy idős ezzel a kastéllyal és nem voltak jól karbantartva. – Megrántottam a vállamat, csakhogy meséljek neki valamit. Aztán kézbe vettem a teámat és belekortyoltam. Éppen eléggé érződött az alkohol benne, annyira, hogy az ellazítsa minden idegszálamat.
– Miért feszengsz ennyire? Csak érezd otthon magad. – mondtam és felkeltem az ágytól. Elsétáltam mellett és az ablakpárkánynak támaszkodtam. – Nyugi nem foglak megenni.

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Héloise figyelmét most az egyszer valahogy elkerülte Drinky beszédes megszólalása. Mintha a fülében élő szőrsejtek úgy döntöttek volna, hogy ezt az információt, akusztikus ingerületet most nem továbbítják az agy hallóközpontnak nevezett feldolgozó centrumába.  Elliot, mázlista alak vagy, jókora veszekedés alapját képező női haragot spóroltál meg magadnak. Ez a szerencsének nevezett valami pedig, olyan láthatatlanul fonta körbe őket, hogy azt est további részében sem szándékozott Gauthier kisasszony pártjába állni, permanensen ott lebegett Elliot feje felett, akár egy glória. És ez a szárnyas jómadár nem elégedett meg azzal, hogy egy szobában vannak és egy levegőt szívnak és egy teát isznak, hanem direkt közelebb is ült a fiatal francia kisasszony parfümöktől izzó élénkvörös aurájához, fokozva a beszélgetés intimitását, csökkentve a távolságot és növelve az érzelmi kisüléseket, melyek egy tekintetbe, beszédes mozdulatba tömörültek, akárcsak a winrar fájlok.
Még jó, hogy nem akarta kicsomagolni őket senki, legalábbis Héloise olyan gyorsan pattant fel ültő helyéből, mintha versenyzett volna Drinkyvel, hogy melyikőjük tud előbb hopponálni. Az ablak hűvöse, árnyat adó jellege, majd úgyis észhez téríti a kis fagyost, ha eddig esetleg valami butaságon törte volna  fejecskéjét.
- Hogy mi okod volna rá? Fogalmam nincsen – válaszolta meg kérdéseit, ahogy hátát hanyagul az ablak keretének döntötte. Ez a tevékenység nem igazán illeszkedett Héloise eddigi kifinomult úrhölgyes viselkedéséhez, de Elliot valahogy olyan szinten frusztrálta, hogy maga se tudta, hova tegye a kezeit meg a lábait meg a hátát, szóval úgy tűnt, hogy folyton akadályokba ütközik, végtagjainak pakolgatásával pedig próbálta csitítani ezt a folyamatot. Meg néha, amikor ránézett Elliotra, egy olyan mély levegőt vett, mintha valami nagy, nehéz, legendás lényekről szóló olvasnivaló akadt volna a kezébe. Egy olyan félelmetes könyvmutáció, mint amilyet legutóbb Pat kezében látott. Aminek a puszta gondolata is megtorpanásra készteti az embert.
Héloise igazából félt..... A szíve olyan gyorsan dobogott mellkasában, mintha épp üldözni kezdték volna egy sűrű, fákkal teli erdő közepén. Ezért is tekintgetett jobbra meg balra, mintha feltérképezné a kastélyt körbeölelő tájat. Mindeközben azonban folyton azon tépelődött, hogy Elliot vajon mikor fog felállni és elindulni az eddig biztonságot adó boltíves ablak irányába. Már megszólalt volna, hogy neee maradjon csak a helyén, amikor datálta, hogy igazából csak beszédre idomította ajkait. Arcára erőltetve némi mosolyt, csillogó szemekkel nézett Elliot irányába:
- Szerintem ők semmit sem tudnak. Naphosszat csak horkolnak. A legtöbbjük egy idős ezzel a kastéllyal és nem voltak jól karbantartva.
- Ó, persze, valószínű, én is ezeket állítanám, ha nem akarnám, hogy pár csúfondáros pletyka szárnyra keljen rólam – mondta és jegeskék tekintetét ismét Elliot íriszeibe fúrta. De most nem kapta el őket, olyan hamar, mint az előző alkalommal, hanem meghagyta annak a pár perces néma farkasszemezős játéknak a lehetőségét, ami már néhányszor lezajlott közöttük. Mondjuk a Három Seprűben, vagy a Roxfortban, illetve még pár olyan helyen, ahol volt alkalmuk találkozni.
- Szóval.. khm... – köhintett egyet a kisasszony és elpirulva lépett volna még eggyel hátrébb valamerre az udvar irányába, belesimulva az ablak körvonalaiba, amikor látta, hogy nincs is hova és Elliot is épp pont most unta meg az üldögélést és jókat kortyolgatva rumos teájából viszonylag vidáman dalolászva, egyik pillanatról a másikra  fogja sarokba szorítani.. vagyis ablakba, na mindegy.
- Tehát… - elpirulva túrt szőke tincsei közé, kissé megnyalta ajkait is, mert lassan szétszikkadtak izgalmukban. És akkor, abban a pillanatban, teljesen közelkerült Elliot… a hangja, a bőre, az illata, minden annyira kényelmetlenül cincálta Héloise érzékszerveit, hogy szinte belemászott a kisasszony vérkeringésébe.
- Miért feszengsz ennyire? Csak érezd otthon magad. Nyugi nem foglak megenni.... – haha, de vicces, tette volna hozzá, de inkább csak kényelmetlenül nyelt egy nagyot, mintha valami nagyon szoros magassarkúban kellene végigmasíroznia egy emberekkel teli bűzös  halpiac viharában.
- Igaz, még soha nem képzeltem el magam se előételnek, se főételnek, se desszertnek…. mert tulajdonképpen nem vagyok ehető. – nézett újra Elliotra, majd a padlóra, majd Elliot ajkaira, majd az ajtó irányába. Ezen szentháromságon vagy négyességen vándoroltatva szembogarait feszengett tovább, mint egy gúzsba kötött kisgalamb. Csak pislogott és mélyeket lélegezve koncentrált: életben akart maradni.

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Egy kicsit furcsa érzés fogott el, amint közelebb ültem a lányhoz. Nem, nem azért, mert a fiatal arcban olyan jegeskék tekintet csillogott, amiben már is ott volt a nőiesség. Valahogy ezt már megszoktam, még ha nem is találkoztunk túl sokszor. Csakhogy még emlékeztem arra a napra, ott a Három Seprűben, amikor vörösre pingált ajkai finom csókot hintettek az enyémekre… akkor is beleborzongtam, még ha kifelé a ridegség álarcát mutattam is. Volt benne valami lehengerlő, valami baljós, ami előbb-utóbb úgy tarolja majd le a kedves férfinépet, ahogyan azt kell. Ezen a gondolaton még egy aprócska mosoly is átszaladt az arcomon, hogy aztán visszatérjen helyébe a megtévesztő ártatlanság – ami alapvetően sosem volt jellemző rám. Néztem én már tükörbe, tudtam, mi az, amitől kölyöknek hisznek.
–  Hogy mi okod volna rá? Fogalmam nincsen – felelte Héli a korábbi kérdésemre.
Erre persze nem tudtam egyebet felelni, minthogy megrántottam a vállamat. Talán ez annyit jelentett: Hát akkor, minek feszegetni ezt? Nem tudom. Valójában csak nem volt több hozzá fűzni valóm. Korábban persze adott okot arra, hogy ne legyek vele kedves… igen-igen, valamikor az ismeretségünk kezdetén, abban a bizonyos lányvécében, ahol véletlenül én is éppenséggel jelen voltam. Nem mondom, hogy ott és akkor nem fordult meg a fejemben, hogy egyszerűen magára hagyom a hisztijével. Meglepő módon azonban mégis felülkerekedtem minden belső feszültségemen és tettem felé egy lépést. Valahogy mindig így születtek a barátságaim… így kezdődött Montregoval, Nattal, Esmével… de még talán Merellel is. Ez utóbbit persze kusza hülyeségek, rossz döntések és szavak tönkre tették.
Nem tudom, mi történt azzal a lánnyal, aki valószínűleg még felpofozni is képes lett volna talán abban a bizonyos mellékhelyiségben vagy éppen a Roxfort egyik folyosóján. Próbáltam nem okot adni arra, hogy kellemetlenül érezze magát. Kényelembe akartam helyezni a rosszul léte után és mindeközben mindent megtettem, hogy a gyomromban kavargó hányingert megpróbáljam egyszerűen elnyomni. Nem értettem hát, miért hajtja le a fejét, miért nem néz a szemeimbe… mivel vettem el úgy még is a jó kedvét. Előbb még felnevetett a saját viccén, amit a képekre pillantva bökött felém.
– Szóval.. khm... – Hebegte.
Egyelőre csak várakozóan néztem rá. Nem akartam közelebb lépni vagy kényszeríteni, hogy bökje ki mit is akar. Inkább mozdultam egyet, ajkaimhoz emeltem a csészét és nagyot kortyoltam a meleg italból. Talán furcsa ilyesmit inni a nyár közepén, én mégis ezt kívántam… na meg azt a kellemes kis alkoholmennyiséget, amit Drinky volt olyan kedves, hogy beletöltsön. Kellett az a megnyugtató aroma, ami lenyugtatta annyira bennem kavargó kusza érzéseket, hogy újra meg tudjak szólalni – remélhetőleg anélkül, hogy Héloise attól megint zavarba jöjjön.
– Tehát…
Tekintetem megint az arcára vándorolt, ami ezúttal kicsit vörösebben égett. Különös kontrasztot mutatott a szőke tincsekkel, amik szép keretet vontak köré. Figyeltem, ahogy ujjai a haj zuhatagon végig simítottak, majd lassan végig nyalt az ajkain. Ha nem lett volna elég tapasztalatom, hát akkor bizonyára én magam is zavarba jöttem volna ennyitől. Csakhogy Elliot O’Marát ennél valamivel nehezebb olyan helyzetbe hozni. Így hát inkább közelebb léptem hozzá, nem hagyva szónélkül a dolgot.
– Ha nem attól félsz, hogy megeszlek, akkor mégis mitől? – kérdeztem, de bő egy lépésnyire megálltam előtte. Kezeimet a zsebembe dugtam, nehogy attól tartson, hogy esetleg megérinteném vagy neki esnék. Persze azt is láttam, hogy a tekintete csak nem akar rajtam megállapodni…
O’Mara, O’Mara… – ciccegte a kegyetlen kis hang, miközben a csuklómon lüktetni kezdett a Mereltől kapott, átkozott bársonyszalag. Tudtam, miért bukkant fel bennem ez a sötétség. Zavart, hogy megint egy megoldhatatlan helyzettel találom szemben magamat. Ugyanis sosem bántam olyan jól a nőkkel, hogy meg tudjam őket nyugtatni vagy éppen komfortossá tegyem nekik a helyzetet, amiben láthatóan kellemetlenül érzik magukat.
– Ugye… – Hirtelen nyelnem kellett egyet, ahogy megint megéreztem azt a korábbi, kínzó hányingert. – Ugye tudod, hogy az égvilágon semmivel sem tudok neked ártani? – Fogalmaztam meg végül a kérdést. A gyomrom görcsös fájdalommal jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben és ezen valószínűleg az alkoholfogyasztás sem segített. Én még is a kezembe kaptam a bögrét és újabb nagy kortyot vettem magamhoz belőle.
– Tudod mit? Biztos vagyok benne, hogy tudok egy helyet, ahol kicsit ellazulsz. – Mondtam lelkesen. Talán a szemeim is felcsillantak. – Van egy kis ösvény, ami levezet a vízpartra. Onnan gyönyörű a tenger. Van kedved hozzá?

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

A csókok hintése nehéz feladat. Több tényezőtől is függ. Példának okáért például, fontos eltalálni a megfelelő időt, kiválasztani egy jól szituált helyszínt, felismerni, hogy a másik is pont annyira akarja, mint amennyire mi akarjuk. Vagy éppen pont annyira nem akarja, mint amennyire mi sem akarjuk, szóval mindenképpen rendkívül komplex és hálátlan feladat. Főleg olyan helyzetekben, mikor az adó semmilyen visszacsatolást nem kap arról, hogy hogyan érezte magát a vevő, mert nem hajlandó nyíltan megmondani, hogy az, amit a Három Seprűben műveltek, igenis rendkívül jó volt.
Sumákol, titkol, visszafojt, rejteget megőriz magának minden egyes pillanatot. A kifejezéstelen arc, a rezzenéstelen szempár és Elliotnak az a tipikus gúnyolódó hangneme, amivel védeni akarja törékeny lelkének legféltettebb titkait se javítanak egy jottányit se a helyzeten. Sőt, leginkább rontanak, feszültségeket keltenek, és még inkább eltávolítják egymástól a két embert.
Úgyis lehet valaki mérföldekre tőlünk, ha egész közel van hozzánk fizikailag. Ha érzelmeivel, viselkedésével időben és térben is valaki teljesen máshoz kapcsolódik. Ha magatartásával, testbeszédével azt sugározza felénk, hogy akar is valamit, meg nem is. Megérintene is, meg nem is…
Héloise ezekből a pillanatokból viszonylag keveset érzékelt. Úgy érezte, mintha Elliot ebbe a szituációba nem igazán szeretett volna a teljes lényével belehelyezkedni. Néha ugyan megtett két lépést, de körülbelül ugyanannyit hátra is, szóval voltaképpen egy helyben toporogtak. A kedvesség körüljárása is csak egy ilyen állomása volt ennek a sziszifuszi küzdelemnek, aminek se az elejét se a végét nem lehetett datálni. Így hát Héloiset különösebben nem foglalkoztatta, az a vállrántás sem, ami Elliot oldaláról irányult felé, mivel neki sem volt további hozzáfűznivalója  az előbb  már olyan jól megvitatottakhoz.
 Felesleges olyan dolgokra fecsérelni az időt, amik igazából nem is relevánsak. A beálló csönd pedig pontosan azt tükrözte, hogy erről valószínű, hasonlóképp vélekedhettek. Szép, szép ennek a tónak a felszíne, de talán le kéne ásni a mélyre, hogy gyöngyöket halászhassunk. Héló akart is, csak fiatal életkora révén talán nem szerette volna olyan evidensen megragadni azt a kezdeményező stafétát, aminek a hiánya, nem megléte okozta azt a folyamatos zavartságot, amit a kis szöszke minduntalan produkált. Igazából nem tudta, hogy mit tegyen. Nézzen-e bele Elliot csillogó szempárjaiba, vagy inkább az ablakon kikémlelve próbálja meg arra ösztökélni, hogy végre jelen legyen a kettejük játékában, mert egyedül az nem túl élvezes. Sőt, egyáltalán nem élvezetes. Tehát, amikor ilyen a hezitáció végett használandó kitöltő szavakat/lexikális elemeket használt a beszélgetésükben, tudatalatt próbálta arra sarkallni Elliotot, hogy csináljon már valamit… de közben azt is érezte, hogy ez így nem jó és ezt nem kellene, szóval elszorult torokkal figyelte, hogy mégis mi történik. De aztán Elliot közelebbjött és mégiscsak jó volt…. a hangja, az illata, a bőre, mindene úgy vibrált, hogy a kis fagyos szinte beleborzongott abba a felismerésbe, hogy élvezi ennek az embernek a puszta jelenlétét is. Még akkoris, ha annyira zavarba jön tőle, hogy hamarosan többet nézi majd a földet, mint azt a kedves arcot, amit kezd egyre jobban megkedvelni/megszeretni. Ami most olyan ártatlannak tűnik, mintha soha nem érintette volna senki.
- Ha definiálom a félelmemet boldogabb leszel? – enyhén mosolyogva kérdő tekintettel meredt Elliotra, majd gyengéden végigsimított az arcán.
- És a boldogságod hol fog megjelenni? Talán itt? Vagy itt? – ujjaival követte azokat a mosolygödröket, amiket már oly sok alkalommal szemrevételezett, hogy csukott szemmel is meg tudott volna mutatni. Persze, mindeközben végighallgatta Elliot mondanivalóját is és helyeslően bólogatott.
- Tehát ártatlan vagy, mint egy ma született bárány, igaz? Erre most hogyan kellene reagálnom? Mit szoktak az ilyen báránykákkal csinálni? – egyik kezét Elliot felé irányítva, igazgatott el egy gyűrődést a mellkasán, mely ilyen távolságból viszonylag elég szembetűnőnek bizonyult. Miután ezzel végzett nagyot sóhajtva a saját ruháját, haját, ékszereit kezdte el monitorozni, ezzel is kissé lekötve figyelmét és bizonytalan érzéseit.
- Nem vágyom sehova.. – vágta rá Elliot szavaira kicsit indulatosabban, mint ahogyan azt tervezte, amolyan védekező jelleggel. Dehát ez történik akkor, ha egy alvó oroszlánt ingerelnek.
- Inkább arra lennék kíváncsi, hogy te mire vágysz? Mit szeretnél ebben a pillanatban? – tekintete immáron szinte egyértelműen megállapodott Elliot ajkain. Már nem irányította az ajtó felé, se padló felé, se sehova máshova, csakis arra az egyetlen egy pontra. És ha az közös, akkor…….(jöhet a hányás)

N A G Y O N  J Ó  Ö T L E T  V O L T…


HÉLOISE
1999. június

.outfit.

Miért is akarnék ártani neki? Ez a kérdés futott át elmémen, miközben a lányt néztem. Nem csak kék szemeinek hűvös csillogását bámultam meg. Végig futtattam tekintetem a törékeny alkaton, a szőke tincseken. Szépséges volt, hideg… és ez a legtöbb férfit vonzotta. Tudtam én, milyenek vagyunk. Szeretünk harcolni, szeretünk addig küzdeni, míg meg nem kapjuk az áhított nőszemélyt. Én még sem tettem semmit, nem tehettem, mert másfelé sodort az élet. Már választottam s nem is olyan régen az egész életemet Nathaniel Foresthez kötöttem, hiszen embert öltem érte. Vajon Héloise ki tudta ezt olvasni a szememből? Látta rajtam, hogy gyilkos vagyok? Bizonyára nem és ez addig volt jól. Valószínűleg hiába magyarázkodtam volna neki vagy bárki másnak, hogy önvédelem volt… vagyis Nathaniel védelme. Ki a fene hinne egy koszos tolvajnak, aki évekig bujkált a Minisztérium és az aurorok elől, s akit kicsaptak egy olyan patinás intézményből, mint a Roxfort?
Jó volt a kastélyban. Jó volt kicsit más társaságban, mert így kiszakadhattam a mindennapok keserű valóságából. Héloise olyan lány volt, akinek könnyedén hagytam, hogy belerángasson a játékába, hogy szórakozzon velem kicsit. Talán erre volt szükségem, hogy elnyomjam a kellemetlen élményeket, amik befészkeltek a tudatomba s újra meg újra előmásztak valahonnan jó mélyről. Szükségem volt a társaságára, nem akartam, hogy rosszul érezze magát vagy féljen tőlem – erre egyébként oka sem volt. Ezért is kérdeztem rá, ezért is próbáltam megnyugtatni, hogy én aztán semmivel sem árthatnék éppen neki.
– Ha definiálom a félelmemet boldogabb leszel?
Csak lassan bólintottam neki. Közben egy kis mosoly is kiült az arcomra, mintha ezzel is csak nyugtatni akarnám őt. Az én társaságomban tényleg nem eshetett baja. Az esetek nagyrészében ugyan nem voltam úriember, de azért kedvesség még az én szívemben is lakozott. Ujjaimmal sötét tincseim közé túrtam, hogy egy pillanatra kisimítsam a homlokból, aztán ugyanúgy visszaigazítsam őket.
– És a boldogságod hol fog megjelenni? Talán itt? Vagy itt?
Ujjai finoman érintették az arcomat, amitől csak még szélesebbre húzódott az a mosoly. Talán láthatta szemeim csillogásában, hogy milyen önfeledt vagyok a társaságában és hogy mennyire élvezem is ezt az egész helyzetet. Gyönyörű volt, szórakoztató és minden ridegség, nőiesség ellenér ott volt benne egy csepp ártatlanság is. Nem ismertem még egy hozzá fogható lányt. Esmén is túltett a finomságával.
– Szerintem nem csak ott. Hanem itt is. – Mutattam a mellkasomra. Odabent egyre vadabbul kalapált a szívem. Nem sok ilyen élményben volt részem. A nők nagyrésze csak felpofozott vagy egy-egy éjszaka után eltűnt az életemből. Esmén kívül egyetlen barátnőm volt, a többiek csupán szeretők voltak. Egyikük sem játszadozott velem így el s hát én örömmel hagytam magam.
– Tehát ártatlan vagy, mint egy ma született bárány, igaz? Erre most hogyan kellene reagálnom? Mit szoktak az ilyen báránykákkal csinálni?
Hagytam, hogy vékony ujjai végig simítsanak a mellkasomon, mintha egy gyűrődést igazítana el. Valójában nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget annak a mozdulatnak.
– Te mit csinálnál egy ilyen báránykával, mint én? - kérdeztem halkan, szinte érzékien.
A tekintetem csak nem akart tovább állni a szépséges arcáról… és nem is tettem volna semmit, ha a gyomromban megint nem kezd el kavarogni valamit. Éreztem az iszonyatos fájdalmat. Levegőre lett volna szükségem, na meg Héloise félelmét is szerettem volna semmissé tenni. Ezért javasoltam egy nyugodt, tengerparti sétát.
–  Nem vágyom sehova…
Nem örültem a lány válaszának. Na nem azért, mert nem éreztem a meghitt kis pillanatot közöttünk, sokkal inkább azért, mert a gyomrom egyre vadabbul kavargott. Tudtam, hogy ennek jó vége már nem lehet. Nem kellett volna bevedelnem azt a jó nagy adag alkohollal felöntött teát. Mély levegő, O’Mara! – parancsoltam magamra. Éreztem, hogy közben egészen elsápadok.
– Inkább arra lennék kíváncsi, hogy te mire vágysz? Mit szeretnél ebben a pillanatban?
Tekintete az ajkaimra vándorolt. Ez a jelenet már igazán beillett volna egy romantikus könyv lapjaira – nem, mintha sok olyat olvastam volna, de Nat mindenféle dolgokat fel szokott olvasni nekem. Hirtelen elfordultam tőle. Előre görnyedtem, hogy hasamra szorítsam a tenyerem. Ne hányj, ne hányj! A parancs még erőteljesebben tört fel belőle, de a következő levegő vételnél persze kiszakadt minden belőlem. Szerencsére nem Hélire, hanem az antik szőnyegre dobtam ki a taccsot.
Hangosan kapkodva a levegőt, még mindig előre görnyedve próbáltam megtalálni az erőmet, amit a rosszullét alaposan maga alá temetett bennem.
– Bocsi… bocsi… – Nyögtem kiszáradt, fájó torokkal. – Egy kicsit rosszul vagyok… azt hiszem…

[Nagyon rossz ötlet volt...]

Nagyon rossz ötlet volt...

Elliot O' Mara

1999. június

így festek

Mindig azoknak okozzuk a legnagyobb fájdalmakat, akiket a legjobban szeretünk. Nem tudom, ki találta ezt ki és miért van ez így, de akár egy rossz szokás nemzedékről nemzedékre tovább öröklődik és nincs, aki megállítsa.
Elliot se olyan erős, hogy ez ellen bármit is tehessen, szóval csak meghajlik annak a súlya alatt, hogy igen, ő bizony tartozik valakihez, akiről a kis szőkének persze, fogalma sincsen.
Az a kis fagyos, az 2 méterrel a föld felett lebegett, már annak az érzetétől is, hogy Elliot finom arcbőrének mosolygödreit simogathatta. Igen, van, aki ezzel is megelégszik. Létezik olyan ember a földön, akinek egy lopott pillantás is sokat jelent. Példának okáért vegyük csak Héloiset, aki szinte teljesen belefeledkezett a kis fekete csillogó tekintetébe.
Furcsa, hogy eddig ezeket a jeleket nem észlelte. Dehát a büszkesége és az Elliottal kapcsolatos előítéletei elég komolyan megakadályozták ebben. Meg persze, van egy kiállhatatlan természete is, ami mögé csak igen kevesen láthatnak. Elliotnak most mégis lehetősége nyílt egyfajta betekintésre és hogy, hogyan él vele, az csak rajta áll.
A néma bólintás és azok a csillogó fekete szembogarak eléggé beszédesek. Talán ő is örül, hogy mindezt közösnek mondhatják. Ezeket a csodás perceket, amik szinte a végtelenbe nyúlnak és olyan, mintha soha nem érnének véget. Vagy legalábbis olyannak tűnnek egy ideig. Ahogy Elliot a mellkasára mutat, Héloisenak megdobban a szíve. Eddig is tisztában volt azzal, hogy hova pozícionálta magát, de ez az egyértelmű utalás arra ösztökéli, hogy meggondolatlan dolgokat csináljon. Hogy csókot akarjon lopni, hogy vágyjon az érintésére, hogy akarja, amivel eddig csak talán néha játszott el talán – a képzeletében.
- Ne mondj ilyeneket, ezek túlságosan csábítóak! – finoman túr a hajába, majd amilyen gyorsan csak lehet el is kapja a kezét. Nem tudja, hogy miket engedhet meg magának, így marad biztonsági. Szinte alig észrevehetően beszél, így Héloisenak muszáj közelhajolnia hozzá, hogy hallja, amiket mond. Szőke tincsei szinte akaratlanul hullnak Elliot arcába ellentmondást nem tűrően simogatva azt.
- Te mit csinálnál egy ilyen báránykával, mint én?  - Héloise nagyot sóhajtva kezd ajkai harapdálásába. Most mondja ki? Nem, azért ennyire mégsem lehet őszinte. Ennyire nem szabad hagynia, hogy az érzelmei vezéreljék.
- Szerinted? – suttogja, ahogy tekintetét mélyen Elliot bogaraiba fúrja. Minden érdekli, ami vele kapcsolatos. Ha lenne egy könyv, amiben Elliotról írnak, azt is megvásárolná, pedig köztudott, hogy nem is szeret olvasni. Ezért is kérdez rá, hogy mit szeretne, mire vágyik ebben a pillanatban. Minden annyira tökéletes, hogy megtörténjen az a dolog, amit annyira akartak mind a ketten. De nem. Elliot elsápad és fájdalmakkal küszködve dől előre.
- Elliot, te jó ég… hogyan tudnék segíteni? – kérdezgeti tőle, ahogy próbálja finoman megtámasztani a hátát, de nagyon szerencsétlenül érzi magát ebben a helyzetben. Szinte villámgyorsan fut az ódon falépcsőkön, hogy megkeresse Drinkyt és segítséget kérhessen tőle, majd a vezényletével hazahopponálhasson a Roxfortba, hiszen ilyenkor a legjobb, ha mindketten megpróbálnak felépülni. Elliot abból a betegségből, amiben benne van, Héloise meg azokból a tévképzetekből, amiket vele kapcsolatosan gyártott.

Köszönöm a játékot!