Rohadni vagy nem rohadni?

Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
Varázslati Traumák osztálya



Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb... Az ilyen bajokat próbálják itt kezelni.
Néha több, néha azonban sajnos kevesebb sikerrel, vagy minden pozitív eredmény nélkül.

+16

Nem hiszem el. Még mindig nem hiszem el. Az a rohadék Michell. Igazán közölhette volna a helyszínelésnél, hogy ne érjek hozzá ahhoz a kanálhoz, mert akár egy veszélyes vírus is lehet a felületén. Ha kijutok a Mungóból épségben, akkor esküszöm, hogy ledugom a torkán azt a kanalat. Szenvedjen ő tőle. Persze, ha későn látnak el, és elkezd majd lerohadni a kezem, akkor majd nehezebb lesz, de addig is… Rohadjon meg. Meg az is, aki kitalálta, hogy nekem oda kell menni, mikor egy sokkal fontosabb ügynek kell utánajárnom. Mert azok a nyomok eléggé feltűnőek, és tudom is, hogy kiknek köszönhető. Más átkot még nem láttam, hogy ilyen nyomot hagyott volna.

De most vissza a jelenhez. Mégis mihez fogok kezdeni majd fél karral? Mi lesz a terveimmel, ha majd már itt megbukik minden? Akkor aztán azt is elbukom, amit eddig felépítettem. Hiába van nálam a két karvédő, ha csak az egyik karomra tudom feltenni. Csessze meg. És ha nem lenne elég a bajom, most még végig kell hallgatnom más emberek siránkozásait is. Az ő karjuk is biztos olyan rossz állapotban lehet, mint az enyém. Na, persze. Megnézem magamnak a kérdéses testrészeket, de szerencsére még semmit nem látok rajtuk. Ez persze, nem jelenti azt, hogy a folyamat nem indult volna meg.
- Fiatalember – szólít meg egy nénike. Nem hagyhatom figyelmen kívül, tudom, hogy nem adná fel. Szóval, előveszem a legszebb mosolyom és felé fordulok.
- Miben tudok segíteni, asszonyom.
- Csak annyit szerettem volna tudni, hogy van-e valakije, mert amilyen helyes, elvinném haza egy körre.
Mondanám, hogy szó szerint leesik az állam, de mivel előre tudtam, hogy mit akar kérdezni, inkább úgy döntök, mondja csak ki. Meg is tartom a mosolyom, és bár megérinteném, az ő biztonsága érdekében inkább nem teszem. Csak kedvesen, szinte búgva válaszolok a kérdésére. Még akkor is, ha hazudok.
- Van, de közel sem olyan szép, mint kegyed.
- Azért keressen meg, ha szüksége van egy kis útmutatásra és új tapasztalatra.
Mégis megveregetem a vállát vállalva a kockázatot, hogy én elkapok még valami nyavalyát, vagy ő elkapja az én nyavalyámat. A fene essen bele, hogy miért nem haladunk már jobban. Nem hiszem el, hogy az a sok oktatás és ráfordított idő, amit a medimágusokra fordít a Minisztérium abban térül meg, hogy nincs senki, aki képes lenne ellátni a betegeket.

Fel is állok, hogy az egyiknek a nyomába eredjek. Már messziről hallom a gondolatait, valami nem is tudom miről értekezik, de leginkább olyannak tűnik, mintha flörtölne. Persze, arra bezzeg van ideje, arra nincs, hogy megpróbáljon ellátni valakit. Így is kész pokol volt ezt a tíz perc, amíg ott ültem a többiek között. Mi van akkor, ha eddig semmilyen bajom nem volt, most viszont összeszedtem valamit? A fene essen bele és csessze meg Michell. Hazaviszek valami baktérium törzset és lenyomom a torkán.

Ahogy azonban meglátom a medimágust a folyosón, inkább csak megszaporázom a lépteim. Talán vége lesz a szenvedésemnek. Talán most ha elkapom a grabancát megmondhatom neki, hogy kicsit jobban szedjék össze magukat, mert ez kritikán aluli, ami itt folyik.
- Elnézést! – lépek oda a fehér köpenyes alakhoz. – Jó napot, tudna szánni rám egy kis időt? Tudja nagyon fontos lenne, és…
Belém is fagy a szó, mikor meglátom, hogy kivel hozott össze a sors. A fiatal Avery néz velem farkasszemet. És most megint ott állok a folyosó közepén, és igazából ott vagyok, hogy vele azért nem kiabálnék és osztanám ki, de ha nem történik hamarosan valami, akkor ki tudja mi lesz ennek a vége.
- Ne haragudj, hogy nem fogok veled kezet, de ezúttal nem kihallgatni vagy nyomozni jöttem, hanem betegként. Tudnál rám szánni pár percet?

zene: w - Scream & Shout




☤

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Nem sokáig szoktam elszontyolodva unatkozni ha egy csaj lepattint. S mivel Sage esete pont ilyen volt, így hamar túl is léptem rajta. Elég gyorsan be kellett látnom, Barbourral csak a baj van és nem hiányzik a hangos szája, még akkor sem ha kiváltképp jól csókol.
Szóval lelkesen vetettem bele magam a munkába és az azzal járó kényelmetlen szituációkba. Már javában tombol a nyár és noha azt hinné az ember, hogy minden létező egyén pihen, s ettől kietlen sivatagra hasonlít a Mungó inézete, hát az súlyosan téved. Ettől nagyobb dömping talán csak Halloweenkor és karácsonykor van, no meg ne feledjük el a szilvesztert se. Akkor aztán akad minden... lángnyelvtorok, hólyagsömör, pezsgőtúladagolás meg amit csak akarsz...
Ha februárban nem a sárkányinfluenza tombol, akkor is akad valami egyén kusza kis járvány, ami kielégíti az unatkozó medimágusokat. Most is annyian vannak itt egyszerű napvízallergiával hogy pislogni sincs időm! Panaszkodhatnék, de persze én vállaltam be a nyári szakmai gyakorlatot, mert jobbnak láttam már most letudni mint jövő ilyenkor. Meg amúgy is, Pye kiesésével még kevesebben vagyunk és a nyári dübörgő betegdömpingbe muszáj valakinek vinnie a dolgok oroszlánrészét. Annyi szerencsém van, hogy a papírmunkával végre már nem kell nekem bajlódnom, elég leadnom a recepción az új szőke lánynak, Melanie-nak, aki meglepően csinos és készséges. Nem is kellett sokat gondolkodnom hogy randizni hívjam és elég hamar be is adta a derekát. Talán ebből kifolyólag van jó kedvem, na meg persze azért, mert mindig élvezet a környékén tölteni jó pár percet.
Most sem sietem el a dolgokat és csak azután indulok vissza miután a szokásos adok-kapok flörtölésünk már elfajulni látszódott. Vigyorral arcomon suhogó fehér köpenyben vonulok a folyosón és odaintek az egyik munkatársamnak. Tudom, hogy ma is itt vagyok esélyesen estig, de legalább nem kell ügyeletet vállalnom és ha valami, hát ez is boldogsággal tölt el.
Egész addig csak Melanie-n jár az eszem, amíg meg nem állít az egyik beteg. Már kissé morcosan torkollanám le hogy hagyjon békén és várja ki a sorát, mikor a mély hanghoz azonosítom az arcot.
Rowle.
Kean Rowle.
Ez a mocsok auror volt, aki becitált a winzengamot elé kihallgatásra, csakis azért mert a Nagybátyám a Sötét Nagyúr pártján állt. Hány gyilkosságot is próbáltak meg rám kenni? Kettőt? Tizenkettőt? Tökmindegy...
A düh bennem növekszik, szép csendben mint a gyom és csak a bennem rekedő levegő nehézkes kifújása jelzi a meglétét.
- Ne haragudj, hogy nem fogok veled kezet, de ezúttal nem kihallgatni vagy nyomozni jöttem, hanem betegként. Tudnál rám szánni pár percet?
Lepillantok a kezére. Nem akarom mondani, hogy alapvetően se fognék vele kezet, mindössze lenézően és undorodva szemlélem az említett végtagot, mintha legalábbis leprás lenne és száz százalékos undorom lenne tőle.
- Mi van Rowle... utolért a balszerencséd?
Nem is leplezem az ellenszenvem, mert ugyan megbocsátok én... csak nem felejtek. Nem kellemes ha az embert becitálják jogtalanul és nem olyan dolog, ami csak úgy egy félszeg mosollyal vagy egy egyszerű bocs-csal elintézhető. És lám-lám... most ő van itt.... az én utcámban.
- Talán várd ki a sorod, mint a többiek...
Intek hanyagul a várakozó szerencsétlen máguspáciensek irányába. Nem kenyerem a kivételezés és alapvetően sem szívlelem a fickót. Ha még Sage lenne... aki hangos... fülsértően hangos... megtenném, mint legutóbb de csakis szigorúan a békesség kedvéért. Most azonban nem ez a helyzet, mert Rowle áll velem szemben. Rowle, akit oly sokáig gyűlöltem, hogy besározni próbálja a nevem. Pont ő, akinek tudjuk milyen a családja. Hát kössz.

Most mégis mit kéne tennem ezzel az egész helyzettel? De komolyan, mintha nem lenne elég az, hogy még mindig nem sikerült lemosni magunkról a megbélyegzést, amivel a háború után kellett szembe néznünk. És persze mindez teljesen jogos. Sok embernek ártottunk, még én is, habár leginkább igyekeztem a Nagyúr elleni tábort segíteni. A bőrömből nem bújhattam ki, se aurorként se Rowle-ként. Így hát nem is ér teljesen meglepetésként az a tekintet ahogy Avery rám néz.

Igyekszem azért figyelmen kívül hagyni a gondolati megjegyzéseit. Már régen megtanultam kezelni őket. Saját magamban. Hogyan kell úgy is mosolyogni és nem nekiesni a másiknak akár fizikálisan, akár csak szóban. Mert hát minél kevesebben tudnak néhány dologról, annál jobb nekem. És talán valahol az illetőnek is.
- Az én balszerencsém a te balszerencséd is lehet még.
Mert hát ki tudja, ha esetleg véletlenül megbotlanék, vagy mégis kezet fognék vele, akkor nem lenne más választása, mint kivizsgálni saját magát. De amúgy is, hol van az a kedvesség, amivel egy medimágusnak kell fogadnia a beteget? Vagy Liamtől már ez sem telik ki? Szomorú lenne a helyzet, ha már ilyen fiatalon megkeseredne.
- Pont eleget vártam. Én jönnék legközelebb.
Ami nem is áll messze a valóságtól, hiszen az éppen behívotton kívül még egy ember van előttem. Szóval, ha így nézzük, akkor akár tényleg meg is vizsgálhatna.
- Bár, ha jobban belegondolok, lehet hozzád mégsem kellene menni. A végén még feleslegesen vágod le a kezem.
Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, arról azért tudnék, de a veszélye ettől még meg van. Ki tudja mire lenne képes egy olyan medimágus, aki ahelyett, hogy megpróbálja megnyugtatni a beteget csak sértegeti. A kérdés igazából az, ha nem akarok balhét, mivel tudnám mégis rávenni, hogy ugorjunk egy kicsit és foglalkozzon velem picit. Mert ismerve őt az nem sokat érne, ha megfenyegetném esetleg azzal, hogy megvonja a családom az adományokat a Mungótól. És kétségtelen, hogy képesek is lennének rá, de nem tartana sokáig a harag. Plusz adományért cserébe az osztálynak pedig olyan lenne, hogy meg akarom venni a helyem. Kétségtelen, hogy valakinél talán működne, de nem nála.
- Tudod, lehetett volna az a szám nagyobb is. Inkább örülnöd kéne, hogy apád megmentett és magára vállalt néhány dolgot különben most az Azkabanban lennél és nem itt.
Igazából úgy gondolom, ezzel a lépésemmel el is búcsúzhatok attól, hogy majd megvizsgál. De annyira nem is lényeges, mert nyílik az ajtó, és az kerül sorra, aki előttem van. Már nem kell sok, de azt persze tudni akarom, hogy tudja. Közel sem lett annyira meghurcolva, mint ahogy azt ő gondolja.
- Azt hiszed neked volt szörnyű? Mutathatnék én olyan emlékeket, amik után az első gondolatod a hála lesz. A muglik boszorkányperei sehol sem voltak ahhoz képest, ami a Wizengamot előtt zajlott le.
És tény, hogy én nem voltam mindig köztük azoknak, akik megpróbáltak segíteni az olyanoknak, mint Avery, de az is tény, hogy volt, akiken sikerült segítenem. Azt viszont senki sem veheti el tőlem, hogy más számon kérjen a tetteim miatt. A saját lelkiismeretemnek kell csak elszámolnom vele. Azzal pedig egyelőre még sikeresen felvettem a harcot.
 

zene: w - Scream & Shout




☤

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Szóval így állunk. Még én vagyok a szemét, amiért nem engedem elsőségi jobbal be a kettes vizsgálóba. Persze mit is várhattam Rowle-től? Nála csak a pénz diktál, nem is feltétlen az övé hanem a családja összehajhászott vagyona amire oly büszke. Megértem ezt részben, végtére is én magam is tehetős és gazdag családból származom. A kastély nem magától teremtődött a semmiből és evidensen büszke arra az ember amije van... de vannak határok. Vannak dolgok, szerintem, amikkel nem élünk vissza. Én sosem kérkedtem különösebben a nevemmel és akkor sem ha épp ez húzott ki a csávából... mint mondjuk a legutóbbi szüléslevezetéses tárgyalásos eset. Persze Pye közreműködése sem elfeledendő de azért ott a családom fenkönt múltja és Mrs. Dean maximális hozzájárulása is döntő tényező volt. Ilyen esetek igen előfordulnak, de egyszerűen hányok a Kean féle alakoktól, akik azt hiszik, elböffentik magukat annyival hogy Rowle és máris tárt kapuk fogadják. Hát nem.
Az meg már csak az utolsó utáni csepp mikor az egész visszakontrázása valami burkolt zsarolásba csap át. Nem vagyok hülye, pontosan jól tudom milyen mecénásai vannak az intézménynek még ha nem is ücsörgök naphosszat a vezetőségben. Apám annak idején rengeteget áldozott ennek az épületnek, és csakis azért nem tesz már így mert úgy van vele, a fia maga önként gürcöl, elég nagy adomány ez már önmagában is...
- Kezdjük azzal.. - fordulok szembe a férfivel. - .. hogy rohadtul nem érdekelnek az emlékeid. Evidensen senkinek nem volt fenékig tejföl az élete, és valószínű a mézsör habos oldala is csak most kopogtat be a legtöbbeknél az ablakon...
Utalok arra, hogy a regenerálódási folyamat milyen hosszú is tud lenni. Nem, nem feltétlen testi értelemben, főleg inkább lelki és anyagi szempontból. Van, akit a háború teljesen földönfutóvá tett. Akkor hol volt Rowle és a híres adománya?
- És köszönöm a felajánlást, de pont elég tőled származó emlékem van, mikor igazságtalanul vádolsz meg a nagybátyám viselt tettei miatt. Persze tudom, mindenki gyanús, mindenki problémás csak épp te, a nagy hős auror nem.
Szívem szerint kiköpnék egyet jelezvén ellenszenvem maximális tetőpontját, de nem teszem. Részben ennek oka maga a folyosó me hát a többi beteg. Valahol szánalmasnak érzem, hogy a Minisztérium maga mindenkit potenciális gyilkosnak képzelt a neve, kora és a származása alapján. Adott esetben meg is hurcolta nyilvánosan. Kivéve azokat, akik aztán nyakig sárosak. Mert lássuk be egy Phillip Rowle-re elég ránézni és süt róla  a mérhetetlen ambíció mellett a kígyó jellem.
- De tudod mit? Én nem vagyok akkora tetűláda, mint te voltál. Nem hagyom hogy lerohadjon a kezed, végtére is valóban szükséged lehet ha egyszer valaha ki mersz állni ellenem párbajban.
Ezzel a mondattal lenyomom a mellettem lévő ajtó kilincsét és szélesre tárom azt. A helységben félhomály uralkodik és intek neki, massírozzon befele ha jót akar magának mielőtt a kint várakozók hőbörögni kezdenek.
- Extra felárat számolok a pofátlanságodért és a tolakodásodért. - jegyzem meg szenvtelenül, amint halk csukódással bezárom az ajtót. - Nem szeretem az erőszakoskodókat. Nos mi a panasz? Vagy rögtön térjek rá az amputálásra? Jól fizet a Parancsnokság a végtagvesztésért?
Horkantva kérdezem ezt kissé cinikusan, végtére is nemrég ő gyanúsított meg hogy nekem pont ez a hobbisportom. A pálcámmal fényt csinálok egy könnyed intéssel, majd magam elé húzok egy kartont aminek a tetejére rávésem a következő szöveget. K. Rowle.
Mellétoldanám hogy diagnózis: agyalágyult és mentális sérült de a kórlapokkal nem szabad játszani mert még valami kis zöldfülű gyakorlótanonc komolyan veszi. Inkább csak egy grimaszt vágok, végül a panaszkodó férfire pillantok és várom hogy kifejtse jövetele valódi okát.

Valahol örültem a találkozónak Averyvel, de az idő ahogy haladt előre már kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a helyzet. Persze, megértem én, hogy nehezményez rám, és azt is, hogy minezt a fejemhez vágja, de most sürget az idő. A kellemetlen részeket ráérünk utána is megbeszélni. Azt hittem medimágusként tisztában van azzal, mennyire fontos az idő bizonyos esetekben. És ez is az a helyzet, szóval örülnék neki, ha nem papolna ennyit valamiről, ami már elmúlt.
- Fogadjunk, hogy most a saját töketlenkedésed akarod kivetíteni rám. Mert ki mondta, hogy nem állhatsz ki magadért? Ki mondta, hogy némán kell tűrnöd? Csak jól kell játszani, és azt te nem tudsz.
Valahol a saját dolgaimra is utalok, hiszen bár tényleg voltak olyanok, akiket élvezettel vittem a Wizengamot elé, azt akit teljes szívemből oda akartam ültetni a vádlottak padjára, azt soha nem kaphattam meg. Még most sem, pedig bizonyítékom lenne rá elég. A saját kezemmel való likvidálása pedig nem az én módszerem. Arra vannak mások, akik vállalkoznának. Az apám halála mégis olyan dolog lenne, ami azonnal szemet szúrna tudván milyen rossz a viszony közöttünk.
- Vicces, hogy azt hiszed nem merek kiállni ellened. Csak mondd meg, hogy hol és mikor és ott leszek.
Feltéve, ha képes leszek még pálcát ragadni, aminek nagyon is sok az esélye azok után, hogy végre bejutok egy orvosi szobába. Csak egy pillanatig tétlenkedek keresve, hogy hova is kéne helyet foglalnom, de aztán megtalálom az ideálisat. Igazából teljesen mindegy, mert ha benn tartana valami miatt, akkor ez csak egy átmeneti hely.
- Nem tolakodtam, tényleg én jöttem.
De ha nem hiszi el, akkor sem érdekes. Majd nyomok a kezébe egy erszényt aztán kész. Benn vagyok, ez a lényeg. Innentől kezdve már nem kell sok ahhoz, hogy egészségesen távozzak. Csak pár perc, csak annyi, hogy elmondom mi történt, és vissza se fogok nézni. De az biztos, hogy ezt még le fogom verni valakin. Nem szeretem az ilyen kellemetlen meglepetéseket.
- Egy rajtaütés közben az egyik kollégám volt kedves egy kanalat a kezembe adni, amiről aztán kiderült, hogy dögvészhályog közelében volt. Esküdözött, hogy nem lehet az eszköz fertőzött, de azok után nem bíztam benne.
Megmutatom a kezem, mert néhány helyen már kezd hólyagosodni a kezem. Biztos vagyok benne, hogy ha nem jövök ide azonnal, hanem várok még egy kicsit, akkor leesik a kezem. Akkor aztán biztos nem kapja meg Avery sem a párbaját, amire olyan nagyon vágyik.
- Nehogy azt hidd, hogy jól fizet bármiért is. De hát te is onnan kapod a fizetésed, nem hiszem, hogy be kéne mutatnom.
Talán medimágusként kicsit más lehet az elosztás, én sem hétköznapi auror vagyok, a végzettségemet tekintve legalábbis. Mert mostanában már egyre kevesebb a különleges megbizatások száma, és néhány napja már egy zöldfülűt is rám akartak sózni. Mondván itt az év vége, és kikerülnek az újoncok az Akadémiáról. Pontosan tudom milyenek azok az újoncok. Ők is ismernek már, tudnak rólam néhány dolgot és pont ezért sem akarok a mentoruk lenni.
- Szóval, mit csináljak? Mert gondolom, hogy a sértegetés és az egymás felé küldött mocskolódó gondolatok nem fognak segíteni a problémán.
 

zene: w - Scream & Shout




☤

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Összeszűkülő pillantással mérem fel Rowle-t. Arcomon egyértelműen látszik az szimpátia teljes hiánya. Nem szerencsés ennyire nyíltan kimutatni az ellenszenvem, tekintve, hogy a szakmám pont hogy az együttérzést követeli meg. A magam sajátos módján ez meg is van, szívén viselem a betegek sorsát, de evidensen ezt nem köthetem az orrukra, nem mutathatom ki, mert különben mire észbe kapnánk már egymás nyakába borulva sírnánk a sanyarú sorsukon. Megtanultam hát a rövid ám annál keményebb gyakornoki időm alatt, hogyan is kell semlegesség közeli állapotban maradni, az azonban egyszerűen felháborít amit Kean művel. Aurorság ide vagy oda, parancsnokság és titulus menjen a fenébe, ő is csak ember. Neki is jár a tisztelet, már ha ő maga is megadja. De erre minden jel szerint képtelen. Ahogy becsmérel, ahogy ravaszkásan úgy csűri a szavakat hogy kiboruljak egyértelműen utal arra, hogy pályázik valamire.
De mire?
Ha nem lenne semmi baja, azt hinném szimplán ki akar rúgatni. Mintha csak azt akarná, hogy leálljak vele üvöltözni a nyílt folyosón több ember szeme láttára... vagy esetleg elhajtsam mint egy rossz koldust vizsgálat nélkül...
Ebből látszik mennyire nem ismer engem. Nem vagyok lelketlen szörnyeteg, nem úgy mint a nagybátyám vagy ő vagy a családja. Nekem fontos a környezetem, fontos a munkám és az emberek... én nem vagyok egy szarházi mint hiszi.
Így hát nem adom meg neki azt a luxust, hogy felveszem a sértéseit, inkább csak tüntetőleg elfordulok tőle és morgok magamban valamit, amit én magam sem tudnék megforgalmazni micsoda.
Bent, a vizsgáló szentségében már egész más a hangulat. Nemcsak azért mert kizártam a külvilágot, hanem mert alapvetően is szeretem ezt a helyet. Normál esetben a fájdalom és a félelem itt ölt igazán arcot a betegek esetében, de Rowle-nek mintha ez is gyerekjáték lenne... mintha ez se számítana...
A párbajkihívásom elfogadására eldörmögök felé egy nagyon helyes válaszfélét, de nem feszítem tovább a húrt. Nem miatta, hanem saját magam miatt. Hogy miért? Mert esélyesen képes lennék puszta kézzel nekiesni és megfojtani párbaj nélkül fittyet hányva a rohadt nyavalyáira!
Ugyancsak szó nélkül hagyom azon bizonygatását, hogy ő jött a sorban. Ha akarom igen ha akarom nem. Biztos tudnék tőle sürgetőbb esetet is találni, végtére is a Mungóban vagyunk könyörgöm, nem holmi szaros magánispotályban! Ha úgy vesszük várakoztathattam volna egész addig, míg tényleg leesik mondjuk a kisujja. Vajon egy aurornak szüksége van a kisujjára?
Kaján mosoly suhan át az arcomon, mert végtére is szóval tarthatnám addig, míg mindez bekövetkezik. Ha nem épp róla lenne szó nem húznám az időt, de hát.... róla van szó.
- Egy rajtaütés közben az egyik kollégám volt kedves egy kanalat a kezembe adni, amiről aztán kiderült, hogy dögvészhályog közelében volt. Esküdözött, hogy nem lehet az eszköz fertőzött, de azok után nem bíztam benne.
- Hmm hát ez felettébb... - elgondolkodva pislogok rá miközben próbálom a röhögésem visszafojtani. -... kellemetlen!
Nyögöm ki végül és nem is leplezem már mennyire élvezem a szituációt.
- Nehogy azt hidd, hogy jól fizet bármiért is. De hát te is onnan kapod a fizetésed, nem hiszem, hogy be kéne mutatnom. Szóval, mit csináljak? Mert gondolom, hogy a sértegetés és az egymás felé küldött mocskolódó gondolatok nem fognak segíteni a problémán.
Hümmögök egyet mielőtt újra megszólalok.
- Nos nem, nem tudom milyen a fizetésed mert én nem az kapitányságon dolgozom, hanem itt. A Mungó teljesen külön szervezet és nem veszek részt a vagyonelosztási osztály munkájában.
Vállat vonok mert tulajdonképp nem is érdekel az egész. Nekem a gyógyítás a fontos, és az, hogy nyugton befejezhessem az egyetemet végre valahára!
- Való igaz, hogy semmiben nem segít a mocskolódó megjegyzésed, ahogy az sem ha engem sértegetsz. Ha azt akarod, hogy segítsek akkor viselkedj normálisan Rowle. Ha erre képtelen vagy szívesen megvárom, míg lerohad a kezed.
Újabb vállvonás követi az előzőt, ezzel jelezvén, nekem aztán tök mindegy. Nem az én kezem, nem az én életem, nem is az én bajom. Dönthet. Kedves lesz, vagy legalább normális, esetleg befogja a száját és megtanul a nevéhez hűen kultúrált ember lenni avagy nem. Hosszan pillantok rá, majd a lapjára firkantom a kórtörténetet és mikor leteszem a pennát újra felé nézek.
- Nos? Akkor kezdhetjük?
Arcomon elterül egy normál esetben barátságos, bíztató mosoly, de Kean esetében inkább egy semmi jót nem sejtető bizarr groteszk maszkká alakul. Olyasfélévé, ami semmi de semmi jóval nem kecsegtet, csakis mérhetetlen fájdalommal.

Mostanra eljutottam odáig, hogy semmi mást nem akarok, csak kijutni ebből az épületből. Nem csak azért, mert Avery gondolatai olyan hangosak a gyűlölettől, hanem azért, mert az elmeosztály is kész káosz. Nem csoda, hogy alig járok ide. Ez az egész olyan nekem, mintha megőrültem volna. És tudom, néha nem is járok olyan messze tőle. És igen, ez is kezd arra emlékeztetni, mikor már nem tudom elkülöníteni a sok hangot.

Bár, ha belegondolok, hogy melyik a fárasztóbb azok közül, amit éppen teszek, akkor nagyon is vetekszik a legilimencia elhallgatása a képességem elárulásával egyetemben, de egyelőre megtartom magamnak ezt az információt. Mert soha nem lehet tudni, hogy mikor árul el egy olyan információt, amit én még fel tudnék használni később. De addig is, úgy teszek, mintha jó fiú lennék, ahogy szerinte viselkedik egy jó fiú és majd kiderül mi sül ki a végére. Pont ezért összeszűkítem a szemem, mikor kis szünetet tartok a történet mesélése között.
- Az, de volt már kellemetlenebb dologban is részem.
Arról pedig nem akarok mesélni, mert ez még mindig sokszorosan kellemesebb, mint az volt. De ha nem jutunk dűlőre rövid időn belül, akkor esküszöm elmesélem azt a kalandot, és az sem érdekel, ha lerohad a kezem közben. Mert végig fogom hallgattatni vele.
- Nem meglepő, hogy nem érdekel az egész fizetési mizéria. Egy olyan gazdag fiú, mint te is vagy, aki régi múltra tekint vissza, az nem kell félnie tőle, hogy majd pénz nélkül marad biztos nem érti meg, amit a kisemberek éreznek, akik ténylegesen csak a munkájukból él meg.
Ez alól én sem vagyok kivétel, ezt pontosan tudom, de én nem is azért dolgozom, hogy fizetést kapjak. Az egzisztencia és a valamikor elvárás a családom felé elég nagy hajtó erő voltak, mikor az aurori pályát választottam. Meg azt hiszem, nem is tudnék nagyon mást csinálni csak olyat, ami ehhez kapcsolódik. Már azért is, mert nem lennék képes egy helyben ülni egy recepciós pult mögött mondjuk.

A mocskolódásról szóló kis papolása viszont teljesen hidegen hagy. Most komolyan? Nem is én voltam, aki ezt az egészet kezdte. Szerintem kettőnk közül, ha választani kéne, hogy ki a kevésbé professzionális, akkor torony magasan Avery nyerne. Én sem viszem be a munkahelyemre a problémámat, hanem megvárom, amíg végzek és majd utána lerendezem.
- Befejezted a papolást és végre neki kezdesz?
Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő akarja, ez már biztos. Mert hát ki tudja, mi a normális neki, ha az nem az, ami nem csak szerintem az, hanem más emberek szerint is az. Ha tudná, amit én tudok, akkor nem beszélne így. Elmosolyodom, igen, szándékosan mutatom magam fölényeskedőnek.
- Jobb, ha szem előtt tartod, ha nagyon fájni fog, és be tudom bizonyítani, hogy a trehányságod illetve a bosszú vágyad hajtott abban, hogy fájdalmat okozz, akkor a felügyelő bizottság elé viszem az ügyet. Lehet nem tenne jót a karrierednek, ha egy éven belül már másodszor kerülnél eléjük.
Igen, ez pont úgy hangzik, mint egy fenyegetés. És azt is tudom, hogy ez nem tartozik a normális viselkedési normákhoz, de ha erre van szükség ahhoz, hogy kicsit ösztönözzem végre, akkor megteszem. Én is akartam már bosszút állni valakin, és azt is tudom, hogy nem hozott megnyugvást, de attól még jól esett. De Avery behozta a munkahelyére ezt, ami hiba volt a részéről.
- Mit szeretnél, hova tegyem a kezem? Mit csináljak vele? Esetleg tegyem az öledbe?
Keresztbe teszem a lábam a székben, és le sem véve róla a szemem várom, hogy mit fog reagálni. Mert ha nem lát el, és véletlenül lerohad a kezem, akkor pontosan tudom, kiket kell megkeresni, mint tanúk. Akik látták, hogy vele jöttem ide be és akkor még nem volt bajom. Ahogy azt is tudnám bizonyítani, hogy a sok időhúzás miatt történt esetleg meg a baleset vagy sem. Szóval Averynek járhat a szája, de ha én bukok, akkor bukik ő is. És nem én járok majd rosszabbul, ezt garantálom.
- Ígérem, hogy normális és jó fiú leszek – mosolyodom el, és csak gondolatban teszem hozzá: Ha te is.

zene: w - Scream & Shout




☤

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmazhat!

- Nem meglepő, hogy nem érdekel az egész fizetési mizéria. Egy olyan gazdag fiú, mint te is vagy, aki régi múltra tekint vissza, az nem kell félnie tőle, hogy majd pénz nélkül marad biztos nem érti meg, amit a kisemberek éreznek, akik ténylegesen csak a munkájukból él meg.
Ahogy Kean az észt osztja, már felettébb irritáló. Nemcsak azért, ahogyan teszi hanem amiatt is amit mond. Pont ő, pont az, aki az aurorok gyöngyszeme! Pont az az ember, akinek aztán a pénz abszolút nem számít. Lássuk be a Rowle-ek nem épp a leggazdagabbak az aranyvérű családok között de szegénynek sem mondanám azokat. Valósz0nű ha csak egy kúriájukat átengednék Weasleyéknek azok felettébb hálásak lennének… de hát tudjuk, hogy a Kean féle bagázs sosem volt ennyire adakozó lelkületű. Ezért is tartanak ott, ahol és úgy, ahogy.
- Pont te mondod, mi? – jegyzem meg maró cinizmussal a hangomban. Képtelen vagyok ezt a kis pikáns fűszerezést elhagyni, egyszerűen akkor nem lenne természetes a dolog.
- Befejezted a papolást és végre neki kezdesz?
A követelőzése rádöbbent hogy valóban gondjai lehetnek és nem csak megjátsza magát no és persze azt is, hogy valóban ki van szolgáltatva nekem. Tetszik ez az egész, hogy végre én fölényeskedhetek és ő az, aki mindennek a szenvedő alanya. Nem kenyerem a bosszú, de persze rögtön ott ugrál bennem az elégtételért sóvárgó vágyakozás.
- Jobb, ha szem előtt tartod, ha nagyon fájni fog, és be tudom bizonyítani, hogy a trehányságod illetve a bosszú vágyad hajtott abban, hogy fájdalmat okozz, akkor a felügyelő bizottság elé viszem az ügyet. Lehet nem tenne jót a karrierednek, ha egy éven belül már másodszor kerülnél eléjük.
Valahogy nem lep meg hogy tud a felügyelőbizottsággal megesett esetemről vagy hogy ezzel hozakodik elő. Valószínű szüléslevezetésről szóló könyveket sem azért venne a kezébe mert hirtelen érdekelni kezdi a szakma vagy épp kispapa és aktuális a dolog, hanem hogy találjon valamit, amit elcsesztem és a bizottság nem feddet meg eléggé érte…
- Mit szeretnél, hova tegyem a kezem? Mit csináljak vele? Esetleg tegyem az öledbe?
- Felettébb! Úgyis te vagy az én szívem kuglófjának egyetlen szem mazsolája, de elfogyott a sütőporom. Segítesz?
Gunyoros mosollyal intek neki, hogy hova is tegye a kezét. Az asztal túlvégén helyet foglalok én is és  a pálcámmal éles fényt idézek, hogy alaposabban szemügyre vegyem a kezét.
- Ígérem, hogy normális és jó fiú leszek.
- Akkor ne nyúlkálj rossz helyekre, Rowle. Mocskos lesz a kezed. Most pedig maradj nyugton.
Közlöm kimérten és hűvösen mert immár levetkőzöm a sértett hiúságom és gyógyítói mivoltomban tündöklöm. Alaposan megvizsgálom az ujjait, majd tovább a tenyerét, végül pedig az egyik alsó fiókból előveszek egy fiolát, amiből két cseppet ejtek a kezére.
- Ez csíphet, de remélem kibírod, nagyfiú.
Gunyorosan pillantok fel, várva a groteszk arckifejezését. Nem bírja ha sértegetik, de hát melyikünk szereti? Lassan telik el két perc és az órámra tekintve szomorúan kell belátnom, Rowle teljesen tünetmentes. Franc.
Pedig jó lett volna egy kis macskakörömfű teát felírnom neki, hogy menjen a hasa is pár napig de így… nincs mire.

Nem mintha kényelmetlen lenne a légkör, de az igazság az, hogy most már nagyon mennék innen. Voltam én már itt, nem is egyszer, de sohasem szerettem. Minden egyes olyan perc, amit azzal töltöttem el, hogy a megváltásért rimánkodtam, végül pont az ellenkezőjét hozta el. De nem baj, a korábbi tapasztalatlanságom után lényegében a háború óta nem voltam saját magam miatt itt benn csak látogatóban. Most pedig lassan megyek is. Tudom, érzem, mert muszáj. Nem maradhatok itt, különben becsavarodok. Lehet fel kéne kutatnom még néhány legilimentort akár a világból is, hogy ők hogyan képesek elviselni egy kórházat.

A döntő pillant számomra mégis akkor következik be, mikor megunom Avery szövegelését. Egy olyan kölyök, mint ő soha nem fogja megérteni a helyzetem. Mindig el fog ítélni, és én belefáradtam az ilyen emberek felé tett folytonos bizonyításba. Már elítélt, és a párbaj ígéretével le is zártam magamban ezt a témát. Innentől már nem gondolok rá másként csak egy orvosra, aki nem kicsit a munkája elé teszi a sértettségét. Én soha nem tettem ilyet a munkámban. Pedig megtehettem volna. Megtehettem volna legutóbb Foresttel és Elliottal szemben is, de mi értelme lett volna? Semmi.
- Nem áll jól neked, ha bókolsz és közben nem is akarod megtenni. És nem csak a gúnyos felhang miatt. Hidd el, így nem fogsz senkit sem levenni a lábáról.
De ha már megígérem, hogy jó leszek és normális az ő elvárásai szerint, akkor nem is teszek majd másként. Még akkor sem, mikor amúgy felbosszantana a beszólása miatt. Azt hittem, hogy világosan elmondtam mi történt, de ha nem érti meg, ahogy nem fogadta el a sorban a helyemet sem, akkor az ellen nem tudok mit tenni.

Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit jónak lát, hiszen most nem az ellenkezésnek van itt a helye. Nem is azt nézem igazából, amit tesz, hanem inkább az arcvonásait. És természetesen a gondolatait. Úgy látom, így hogy mind a ketten túlléptünk valamin, amit már rég meg kellett volna tenni, egész normális légkör is kialakulhat. Örülök, hogy így alakul, már nagyon vágyom a békére, ami úgy tűnik, soha nem jön el, mert a családom miatt mindig is célpont leszek. Valahogy nem lep meg. Valakinek ezt a csatát is meg kell vívnia és mivel én vállaltam magamra a feladatot, szó nélkül fogom tűrni a dolgot.
- Csináld csak, ki fogom bírni. De ha nem, mégis csak egy medimágussal vagyok egy szobában, aki biztosra veszem, hogy nem hagyna meghalni.
Igen, van egy kis éle a megjegyzésemnek, mert ki tudja mi történne, ha én most itt elveszteném az eszméletem. A cseppek hatására csak egy kicsit megremeg a szemem, de igyekszem a teljes érzelemmentesség álarcát magamra venni. Nem adnám meg neki azt az örömöt, ami a fájdalmam kimutatásakor érezne. Nem hagyom, és igazából annyira nem is rossz. De mondjuk azért nem is egy leányálom.

Érdeklődve nézek a kezemre, és várom az ítéletet. Mit kéne látnom? Elszíneződne? Kihólyagosodna? Azt hiszem, ilyenkor jó és áldásos a legilimencia. Szóval nincs semmi bajom. Mintha egy óriási kő gurulna le a lelkemről. Biztos vagyok benne, hogy öregedtem néhány évet ez alatt a kis idő alatt. De vége, szerencsére.
- Végeztünk?
Úgy kérdezem, mintha nem tudnám a választ. Még nem teljesen, de a szükséges papírokat pillanatok alatt aláírom, és ha van, akkor megfogadom a tanácsokat is. Legelőször is azt, hogy legközelebb nem nyúlok hozzá semmi olyanhoz, amiről nem tudom, hogyan került oda arra a helyre.
- Köszönöm szépen – felállok és a kezem nyújtom felé.
Hálás vagyok és ezt most nem csak azért mondom, mert ki akarom békíteni, hanem azért, mert tényleg így gondolom. De nem vagyok naiv. Nem hiszem, hogy ettől még bármi is változott volna közöttünk. Ha kihív arra a felajánlott párbajra, akkor nem fogok megfutamodni előle. Azt nem tudom befolyásolni, hogy ő hogyan tekint rám, de az biztos, hogy az én szememben most megváltozott. Nem fogom ellenségemként kezelni, de nem is keresem majd a társaságát.
 
 

Köszönöm a játékot.

zene: w - Scream & Shout




☤

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Nem célom pont Rowle-t levenni a lábáról, sőt! Erre hamar rájöhetett volna magától is ha nem épp oly magasan hordaná az orrát, hogy az már a Holdat súrolja. Inkább csak egyszerűen eleresztem a fülem mellett a megjegyzését, mert minket itt erőlködni vele? Inkább essünk túl a kötelező körökön, amik halaszthatatlanok. Érdekes, nem sokkal ezelőtt még élvezettel figyeltem a szenvedését, azonban mostanra már minden csöpp ehhez kapcsolódó vigadalmam elszállt. Inkább sajnálom, azt ahogy viselkedik, azt, ahogy cselekszik és azt, amilyen elfuserált az élete. Nem mondom, hogy az enyém jobb lenne, egyszerűen csak másabb. Nekem is megvan a magam baja, a saját keresztem, amit cipelhetek de mégis valahol ember tudtam maradni. Nem téptem ki a gerincem, nem tiportam földbe más emberek érzéseit, nem romboltam le sorsokat és jövőket. Nem zúztam szét családokat, és a becsületem is makulátlan. Mindig a legjobb belátásom szerint cselekszem, mint akárcsak most is. De Kean kibaszottul tökéletesnekhiszemmagam Rowle-re ez hol érvényes? Hát egyszerűen sehol. És míg az elején élvezet volt bosszantani, oly hirtelen csapott át ez terhessé. Nemcsak számára vált sürgetővé a mehetnék, ellenben még így sem engedem meg magamnak, hogy fél munkát végezzek.
Ugyan még várok egy kicsit a megadott két perces hatóidőn túl, de továbbra is tünetmentes a keze. Kicsi elszíneződés sincs az ujjain és valójában olybá tűnik kutya baja. Azért amikor kérdez csak mordulok és a kórlapra firkatok latinul egy sallangot, hogy ha esetleg más érdekesnek találná belepillantani hát tudja a diagnózist.
- Gratulálok, semmi bajod.
Biccentek neki, és miután totálisan fölösleges bájitalt szednie, így nem írok fel semmit neki. Kár, azért bírtam volna ha két nap múlva visszajön egy bibírcsókkal az orrán. Egyes antianyagok hatásos összetevőjének köszönhetően nemcsak nők fokozottan hajlamosak dudort növeszteni, de a férfiak is. Vajon mit szóltak volna a nagy Aurorparacsokságon egy kevésbé kellemes megjelenésű munkatársnak?
Az élénk fantáziámat megszakítja a ’köszönöm’-je. Úgy nézek rá, mint aki megütközött. Nem értem mire fel hálálkodik, mert ugyebár szerinte én csak tesze a dolgomat, mint egy talpnyaló, aki csakis őérte van. Szokatlan ez a kedvesség, és már-már hihetetlen is. Ha valaki elmesélné arcon röhögném. Kean és a hála? Hát az két külön dolog! Erre tessék! Esküszöm magamba kellene csípnem, hogy mindezt nem csak álmodom-e…
Tekintetem arcáról a kezére vándorol, amit felém nyújt, amolyan békejobbként. Elnézem egy másodpercig, de nem fogadom el. Nem azért, mert derogál, hanem mert épp most esett át egy vizsgálaton fertőzésveszéllyel. Én azért nem fogdosnék senkit se még olyan lelkesen, hiába tünetmentes.
- Nos, nincs mit. Azt tettem, amit mindenki megtett volna. – vállat vonok, mintha ez semmi sem lenne. – És a helyedben még pár napig nem érintkeznék senkivel ha nem muszáj. Ugyan semmi bajod, de hordozó még így is lehetsz ha az a kanál valóban fertőzött volt. Ettől függetlenül a munka téged is nemesít. Szóval nyugodtan auroroskodhatsz tovább. Nem kapsz szabadságot.
Biccentek, mintegy jelezve hogy hát akkor itt a vége, ennyi volt és lehet távozni. Az ajtót feltételezem még megtalálja a kilinccsel együtt és nem kellek hozzá. S míg Kean távozik, addig én a kórlapja felé hajolok. Ráírok pár széljegyzetet és a nevét, nyomtatott betűkkel a kusza írásommal. Mikor kész belököm a fiókba a többi közé. Így innen egy tucat… Aztán úgy döntök, jobb meginnom egy kávét mielőtt elkezdek egy újabb pácienst újabb hajmeresztő problémával kezelni.

Köszönöm a játékot!