Hát ilyesmiben sem volt eddig még részem… És igen, ezen valahol csodálkozom, valahol meg azt hiszem nem. Azon jobban, hogy most itt vagyok. Mintha az, hogy az akadémián elkezdtem tanítani egy újabb szintre emelt volna engem a társadalomban. Már nem csak egy ostoba író voltam, aki lényegében csak az írásra, valamint a cégének vezetésére és az onnan befolyó pénz költésére képes. Hanem intellektuális munkára is. Na nem mintha az írás pont nem olyan hobbi és cselekvés lenne, amit nagyobb részt elég nehéz agy nélkül esztelenül csinálni. Persze van, akinek sikerül, szó se róla. De talán nem arról híresek a könyveim, hogy nincs bennük értelem. Mert azért úgy gondolom, hogy bőséggel akad. Persze, aki nem érti, az nem érti, nem fogom magyarázni. Van arra megannyi összejövetel, magyarázza más.
De ez sem változtat azon, hogy valóban olyan érzésem van, mintha emelődtem volna egy képzeletbeli létrán. Immáron professzor is vagyok, egy díjazott író, aki úgy fest értéket képvisel a mágus világ berkein belül. Vagyis; Olyas valakivé váltam, aki méltó arra, hogy régi iskolájának, a Roxfortnak a falain belül árulja és dedikálja a könyveit, valamint beszélgessen kissé munkásságáról, pályájáról a fiataloknak. És ha már így a épületen belül tartózkodik, meséljen róla, hogy a kiadóján belül milyen munkalehetőségek várnak az álláskeresőkre és milyen módokon vagy végzettséggel lehet megpályázni őket.
Igen. Egy jó bő napot az intézményben töltöttem. És persze nem kevés emlék rohant meg, szinte bármerre járva. Nem… Nem vágyom vissza azokba az évekbe. És azt hiszem nem csoda. Jó ideig céltáblaként működtem, aztán mikor meg híressé vált a könyvem, hirtelen ezren akartak a nyakamba akaszkodni.
Furcsa amúgy, hogy megannyi emlék között én még így is, szinte alig látok át azon a dacos szempáron, ami folyamatosan kitölti gondolataimat. Persze ebben lehet benne van az is, hogy vágynék rá visszamenni az időben ténylegesen és megvédeni őt mind a kicsapástól mind a rossz dolgokkal, amik történtek vele. De nem. Talán akkor nem szeretném annyira, mint most. És ez a fontos. A jelenünk.

Igen Mr. Forest. Itt és most éppen a mai jelen lenne a legfontosabb. Amikor is végső nagy eseményként a Roxfort könyvtárában dedikálom a műveimet. Valójában nagyon is tetszik ez az esemény. A diákok szinte pár hét kivételével el vannak ide zárva. Nem tudnak rajongani értem. Ja viccet félretéve, tényleg nem tudnak eljönni sok-sok rendezvényre. Örültem a lehetőségnek, hogy most végre az ő közegükben beszélgethetek velük az őket érdeklő dolgokról. Fontos az ilyesmi. Mert még így egy évvel a háború után sem árt a lelkesítés. Érezzék csak az emberek úgy, hogy nem volt hiábavaló azok halála, akik áldozatot hoztak, hogy mások élhessenek. Érezzék úgy, hogy a világuk jobb lett és még jobb lesz. És ebbe beletartozik a szórakozás is. Szóval fontos vagyok. Naná.

Újabb kötet felé nyúlok, miközben órámra tekintek. Igen. Közeledünk a napnak a végéhez. Már hallani, ahogy a diákság nagy része a nagyterem felé tart. Oda, ahova én is meg vagyok hívva egy díszvacsorára, már ha valaha elül a tömeg. Ekkor emelem fel kicsit a tekintetem és veszem észre, hogy a lány, akinek épp készülök aláírni a könyvét az utolsó. És bizonyára kicsit későn érkező… De ezen most nem állunk le problémázni.
- Szia. – Mosolyodom csak el inkább, mert a két kedves szó és a névre szóló aláírás neki is jár, még így is. – Hogy hívnak? – Kérdezem, miközben hallom a kis csörgést, majd megérzem a kezemen a nedvességet. – A tinta…

Persze nagyon is elfáradok egy ilyen nap végére. Bár mondjuk ez legalább nem az a fáradtság, ami úgy alapjaiban bosszant. Mert ez valamilyen szinten még kellemesnek is mondható. Mint mikor az embernek tevékeny a napja, ami után még édesebb hazaérni és pihenni. Sokszor a tárgyalások alatt nem azt érzem, hogy hasznos volna az ott létem. Persze kellek oda, ha meggyőzésről van szó, kell a fő főnök, aki megmondja a tutit, de az esetek nagy részében részletekről való diskurálás folyik, ami untat… Amikor rajongók között kell tennem-vennem, akkor legalább azt érzem, hogy nagyon is hasznos vagyok. Persze ebbe bizonyára beletartozik az a jól eső érzés is, hogy itt nagyon nagy részben a rajongók vannak én értem és kisebb részben én a rajongókért. Be kell látnom, hogy szeretem, azt amikor körülrajonganak, és amikor mindenki azért dolgozik, hogy nekem jó legyen. Persze a kiadóban is megvan ennek a látszata, de lássuk be, hogy több száz ember munkáját kell igazgatnom és egyben tartanom, ez azért elég nagy felelősség. Ha rajongók között vagyok, akkor végre újra az lehetek, aki kezdte ezt az egész pályát; csak egy író.
Persze Elliot mellett még különösebb és jobb a dolog. Hisz nála író sem vagyok. Csak egyszerűen Nat. Az Ő Natja, és ez a tény, érzés és boldogság, szívet melengetően vár haza minden egyes nap. Igen… Ez tucatnyi rajongónál is jobb.

Persze azért nem töprengek egész nap azon, hogy hjajj, de jó lesz otthon a szerelmemet karjaimba tartva. Az itt és most igen lényeges egy olyan ember életében, mint amilyen én vagyok. Igen, az emberek körülrajonganak, ami zseniális. És az égvilágon bármit megkaphatok vagy megtehetek. De. Nekem minden egyes rajongóval vagy emberrel, még ha nem is kifejezett rajongóm, azt kell éreztetnem, hogy abban a percben, amíg vele beszélek ő a legfontosabb számomra a teremben. Ezért jön, ezt várja és nekem kötelességem egy percre az életében ezt a boldogságot megadni neki. Ez egy ilyen szakma. A kulturális kiművelés mellett mi lényegében a szórakoztatóipar részei vagyunk. És ezt minden olyan írónak, aki ki tűnik, vagy ki akar tűnni a tucatok tömegéből, be kell ismernie vagy be kell látnia.

- Hmm.. – Mosolyodom el, mikor a tintapaca eltűnik kézfejemről. – Ügyes és legfőképp igazán gyors kis boszorka vagy! – Nézek rá, bizalmat sugárzó tekintettel az előttem álló sötét hajú és kék szemű széplányra. De ő vagy szégyellős, vagy nagyon leköti az asztalom tanulmányozása, mert egyelőre nem viszonozta a pillantásom. Csak végigsimítok kezemen, ott ahol előbb még a paca volt és tudomásul veszem, hogy nem, most nincs már ott semmi. A hideget sem érzem, ami pár pillanattal ezelőtt pedig még ott volt. Most semmi. Tényleg ügyes lány, Szürkének az asszisztensemnek még eszébe se jutott bepánikolni, már el is lett tüntetve a baleset nyoma. Szépen visszarendezek mindent magam előtt, hogy aztán újra a könyvért nyúlhassak, amit a lány hozott. Mára tényleg ő az utolsó… Jelzi a gyomrom is, ami nagyot kordult, tudva, hogy közel már az a vacsora. – Amint látod nem tettél. És úgy fest nekem sem kell tintapacás kézzel leélnem az életem. Ez ugyanis lemosás és szétfolyás gátolt darab. Mázli, hogy mindezt a hatást száradás után éri el… - Mosolygom újra rá bizalmasan, miközben tényleg elhúzom kezéből a könyvet. – Tudod a nagy Nathaniel Forest kézírásának örök darabnak kell lennie, akárcsak a könyveinek… - Nevetek fel, jelezve, hogy ezt némiképp viccnek szánom, de persze általában nem véletlenül tartanak az emberek totál önelégültnek… - Bocsáss meg, de nem értettem a nevet, megismételnéd kérlek. – Mondom, újra a lányra pillantva, aki ezúttal végre rám emeli hirtelenkék szemeit. Váó. Ámulok el, mert bár nekem mindenben inkább a sötét tónusok tetszenek, de ezek szépek. – Gondolom sokan mondták már, hogy nagyon szépek a szemeid. – Mondom ismét bizalmat sugárzó mosollyal azt, aminek a legtöbb rajongóm a legjobban örül. Egy dicséret tőlem… és aznap már nem érheti semmi gond az embert.