Folyosók

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.

Sara Wattle

          Alig pár napja tértem vissza Törökországból. Mivel tudom, hogy másként nem érném utol az unokabátyámat, kénytelen vagyok a Roxfortba jönni hozzá. Meg is beszéltem az időpontot vele, ezért sietek. Ha jól tudom utána lesz még egy szakkör neki vagy valami felkészítő jellegű. Mindegy, örülök, hogy látom őt, karácsonykor megint nem volt velünk, és szeretném odaadni neki az ajándékát, meg a kis szuvenírt is, amit külföldről hoztam.
          Olyan jó és nosztalgikus élmény visszatérni az iskola falai közé. Megnézek minden beugrót, még mindig tudom melyik lépcsőkre nem szabad rálépnem. Bár tavaly voltam itt, de akkor csak a sírkertig jutottam, most viszont már ténylegesen be is az iskolába. Akkor kicsit bántam, hogy nem látogattam meg Willow-t, de most megteszem. A Sötét varázslatok kivédése tanári szobája felé sétálok a folyosón, mikor meglátok egy griffendéles diákot. Az arca olyan ismerős, bár nem tudnám megmondani biztosra, hogy tényleg így is van-e. Még ha most hetedéves is, akkor is két évvel jár alattam, esélytelen, hogy emlékezzek rá.
          Egyenletes tempóban haladok tovább, majd hirtelen előbújik az egyik fal mögül a Véres Báró. Sikkantok egyet, mert már elszoktam a látványától és attól, hogy csak úgy felbukkannak a szellemek a semmiből. Aztán jót is mosolygok rajta, most komolyan úgy viselkedtem, mint egy elsőéves? Mindegy, legalább lesz majd miről mesélnem, ha legközelebb találkozok Briával. Biccentek a griffendélesnek, ahogy elmegyek mellette, majd egyenesen a már ismerős ajtó felé megyek. Nem jártam itt olyan sokszor korábban, de a terem felé menet, mindig erre kellett menni.
          Az ajtó azonban zárva van. Talán elnéztem volna az időt? De az is lehet, hogy csak közbejött neki valami, és elfelejtett szólni? Jobb lenne megkérdeznem egy diákot, talán csak valamilyen tanári értekezlet jött közbe. Visszarohanok a folyosóra, és még sikerül elcsípnem a lányt ott.
          - Szia, várj!
          Talán furcsa lehet neki, hogy nem Roxfortosként járok a folyosókon, de biztos vagyok benne, hogy már mással is találkozott így, hiszen a könyvtárba például szabad bejárása van bárkinek. Sikerül beérnem a diákot, igaz egy kicsit futnom kell hozzá.
          - Nem tudod véletlenül, hol van Willow?
          Meg se fordul a fejemben, hogy talán nem fogja így tudni, hogy kiről van szó. De, az ember csak nem felejti el a Sötét Varázslatok Kivédése tanárának a nevét, aki egyben az igazgató helyettes is. Tényleg, ezért még nem is gratuláltam neki. Nem tudom, mit követett el, amiért ezt a büntetést kapta, de biztos vagyok benne, hogy helyt fog állni és nem adja fel majd olyan könnyen.
          - Esmé vagyok, Willow unokahúga. Két éve végeztem a Roxfortban.
          Igen, pont a legrosszabb évben, a háború évében, de ettől még a tudásom meg van ahhoz, hogy a főiskolára járjak. Akkor sem kételkedett benne senki, most pedig nem is tudom, miért jutott eszembe. Mindegy, majd lesz, ahogy lesz.
 

Esmé Fawcett

Céltalanul a gondolataimba mélyedve járom a folyosókat és a legutóbbi bűbájon gondolkozom. Azon, hogy miképp is épül fel és hogy mit lehetne rajta módosítani. Mostanában mindig ilyen dolgok járnak a fejemben. Sokszor kapom azon magam, hogy a nemrég vagy régebben tanult bűbájókat miképp tudnám jobbá tenni, fejleszteni.  Már nem kevés lapot írtam tele ezekkel a tervekkel és néhány kísérletet is végeztem. Ezeknek hála párszor ébredtem a gyengélkedőn, ahol megkaptam a fejmosást, hogy nem a szobámban kéne ezt csinálnom. Természetesen előttem a kihagyhatatlan mondatot, amikor ez először történt meg; “Ismeretlen mennyezet.” Az ott lévő tanár szemét forgatta ezt hallva, de azért egy kis mosoly is megjelent az arcán. Ez még olyan négyszer történt meg azóta, jobban figyelek és felkészülök, mielőtt a bűbáj a falhoz vágna.
Mély gondolataim bugyraiból egy fiatal nő rángat ki, aki köszön, amikor elmegy mellettem. Hasonlóképp teszek és tovább haladok előre. Ismét elmélyedek és fejben szétszedem az összetételt, a mozdulatot. Néhány lépés után viszont majdnem ugrok egyet, amikor egy sikolyt hallok. Megfordulok és az előző nőt látom, amint elmegy mellette a Véres Báró, aki nem érti ezt a reakciót. Elmosolyodok rajta és ismét elmerülök, alig pár percen belül háromszor, ám most nem sikerül. Oldalra nézek és emlékek rohannak át rajtam. Két évvel ezelőttiek, amikor erre rohantam, amikor a közelben harcoltam. Még mindig vegyes érzelmeket kelt bennem az egész és nem igazán tudom, hogy mihez is kezdjek velük. Végül ebből is kizökkentenek, amikor ismét köszönnek nekem. Az előző nő, megint.
- Helló. - válaszolok neki és most kicsit jobban is megnézem őt, az előbb ez elmaradt. Szemmel láthatóan nem diák és abból kiindulva, hogy ezen a folyosón van, nem is a könyvtárba jöhetett. Aztán lehet, hogy csak eltévedt. Ám a következő kérdése miatt, nem hiszem, hogy olvasni jött. Willow igazgatóhelyettest keresi és gyorsan hozzá is teszi, hogy az unokahúga.  Mellé azt is meg tudom, hogy itt végzett két évé. Pont a legjobb időben, az irónia teljes erejével mondva.
- Tudommal a tanár úr olyan fél órája ment el egy fontos ügy miatt. - válaszolok neki, mivel éppen sikerült azt a beszélgetést hallanom, ahol ez elhangzott. Most, hogy még közelebb van és még inkább meg tudom nézni őt, kicsit ismerősnek is. Lehet, hogy ő is harcolt és azért, vagy nem, de segített? Van néhány óra, ami igazán homályos abból az időből.

Sara Wattle

          Nem hiszem el, hogy lekéstem. Most komolyan, hogyan lehetek ennyire ügyetlen? Kiveszem a zsebemből az üzenetet, majd az órámra nézek, és homlokon vágom magam. Elnéztem az időt egy órával. Fújtatok egyet, majd mosolyogva fordulok a griffendéles lány felé.
          - Köszönöm az információt. Így most ülhetek itt egy órát. 
          Nem gondolnám, hogy olyan nagy bajban vagyok, el tudom ütni az időt, meg ha nagyon akarnék, akkor kandallón keresztül haza is mehetnék. Mégis, nem igazán van kedvem többször megjárni ezt az utat, és úgy különösebben nincs okom sem rá, hogy hazamenjek.
          - Tudod, én Mardekáros voltam, de valahonnan nagyon ismerős vagy. Hogy is hívnak?
          Leülök az egyik ablak párkányára, a lábamat lógatom. Remélem marad ő is, és nem kell órára rohannia vagy ebédelni. Eléggé el volt gondolkodva, mikor az előbb elmentem mellette, de szerintem nem a tanulás miatt. Ismerem az ilyen elrévedéseket, anya is mindig azt mondja, hogy akkor alkotok igazán, mikor nem is veszek tudomást a környezetemről. Azt hiszem, ez a művészek és a tudósok együttes érdeme, hogy ilyeneket tudnak produkálni. Elzárkózni a külvilág elől, hogy más ne háborgassa őket.
          - Amúgy milyen most a tanári kar? Milyenek az újak?
          Igazán érdekel, hogy vajon sikerült-e a Roxfortnak megváltoznia, legalább ebben. Én szerettem a tanárokat az időmben, kivéve az utolsó évemet, és azt is mondtam, hogy soha nem jönnék ide vissza, ami valószínűleg be is következett volna, ha nem jön közbe egy rokonom beköltözése.
          - Bocsánat, modortalan vagyok. Biztos sietsz valahova én meg csak feltartalak. 
          Előkapom a táskámból a vázlat füzetem, majd rajzolgatni kezdek egy részletet az iskolából. Igazából csak fél szemmel figyelem, hogy az ismeretlen egykori diáktársam itt van-e még. Nem tudom, ha esetleg szóba kerülne a háború, akkor tudnék-e mesélni róla. Kitalálni nem akarok történeteket, és köztudott, hogy mardekárosként el kellett hagynunk az iskolát az ostromkor. Én a kisebbeket segítettem a menekülésben. Soha nem sajnáltam, hogy így tettem, hiszen apa eltűnése után megígértem anyának, hogy az első adandó alkalommal, ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor elmegyek. Mondjuk valamelyest megszegtem ezt az ígéretemet, mert akkor már az első hónapban haza kellett volna mennem. Mindegy, ami megtörtént, az megtörtént.
 

Látom, ahogy elővesz egy lapot a zsebéből, majd a mondatára kicsit elmosolyodok.
- Megesik. - válaszolok a kijelentésére. Leginkább saját tapasztalatom miatt, nem ritkán mélyülök el a gondolataimban és a pappírhalmokban, teljesen megfelejtkezve az időről.  Oh hányszor jártam már így és hányszor kaptam már ezért fejmosást. Valamiért viszont továbbra se különösen érdekel. Meg van a magam kis belső órája, ami alapján szoktam működni és ez többnyire máshogy jár.
- Hmm... - reagálok a kijelentésére, hogy melyik házba járt. Arra nem igazán járok, mert nem nagyon vannak onnan barátaim, így nem látom értelmét odamenni. Közben látom, ahogy leül egy ablak párkányára és kinézek a válla fölött a mögötte elterülő tájra. Kicsit elmélyülök, majd ismét felé fordulok, amikor megszólal. Nincs órám, így akár beszélgethetek is egyet, ártani nem árthat.
- Két éve én is harcoltam. - válaszolok a kérdésére, hogy honnét lehetek ismerős - Sara Wattle. - mutatkozik is be, ha már a nevem is kérdezte.
- Nem rosszak. Újak. - válaszolok kicsit szűkszavúan - Ügyetlenek és néha hibáznak, ám egész jól helyt állnak. - teszem még hozzá. Az utóbbi évek eseményei után a kar nagyrésze lecserélődött, így egyik évről a másikra sok új arc került velünk szembe az órákon, akiket mind meg kellett szokni. Azt, hogy melyiküknél hol van a határ és hogy mik az elvárásaik. Furcsa ezen ismét átesni, ám nem tudunk mit tenni ellene.
- Nincs órám, ráérek. - szólalok meg és ülök le mellé a párkányra és egy ideig a szemközti festményeket bámulom, ők meg engem. - Egyetemre jársz? - teszek fel egy kérdést végül.

Sara Wattle

          Nem lep meg a reakciója, mikor a házam kerül szóba. Valamiért a házak közötti versengés egy ideje már nem a jó irányba ment el, hiszen a célja az lenne, hogy ösztönözze a diákokat. De ez bizonyos házak között már utálatba csapott át. Hogy ez mennyire felesleges, csak akkor lesz látható, mikor elballagunk a Roxfortból és a való életben vagy a főiskolán már egyáltalán nem számítanak ezek a dolgok. Pont ezért én csak elmosolyodom a reakción.
          - Szia Sara. Örülök, hogy összehozott a sors. – Egy pillanatig elgondolkodok rajta, hogy nem kéne beavatnom az ostromban betöltött szerepemben, de végül úgy döntök, hogy nincs értelme titkolnom. Akkor úgy döntöttem, és most is így tennék. – Az ostromban én nem vettem részt szóval biztos máshonnan vagy akkor ismerős.
          És most nem olyan értelemben, hogy elsétáltunk egy párszor egymás mellett a folyosón. Annyira nem jó az arcmemóriám. Pedig nagyon jó lenne, de tényleg nem az. Ráadásul itt azért sokan vagyunk, voltunk akkoriban és az utolsó évben szinte mindenki lehajtott fejjel ment. Valaki azért, hogy ne lehessen felfedezni rajta az ellenállás jeleit, másvalaki inkább azért, hogy a félelmét leplezze.
          - Óh, értem. Ez mondjuk elég diplomatikus válasz volt. Nyugi nem mondom el Willow-nak, hogy milyen véleménnyel vagy róla. Ez a kettőnk titka lesz. Csak tudod, én alig ismerem, ez egy hosszú és bonyolult családi történet. A lényeg, hogy az ostrom után találkoztam vele úgy igazán, hogy szabadon beszélhettünk bármiről és elkezdhettük megismerni egymást. Szóval, lehet te jobban ismered valójában, mint én.
          De legalább tudom, hogy jól végzi a munkáját, és nem ment még senkinek sem az idegeire, ha úgymond semleges véleménnyel vannak róla is.
          Folytatom továbbra is a rajzot, pedig már majdnem mindent megörökítettem itt, amire szükségem volt. Van, amit többször is. Mégis egy új megvilágítás, egy addig nem látott elem a korábban unalmasnak gondolt látképet is képes újszerűvé és izgalmassá varázsolni. Nem véletlen az sem, hogy elkezdem felskiccelni Sarat is a képre, amint odaül mellém, és egy teljesen más perspektívából rajzolni.
          - Ennek örülök. Tényleg nem szeretném, ha miattam kapnál, de ha így van, akkor maradj nyugodtan. – Az egyetemi kérdésére csak hümmögök először, pont egy fontos arcél vonalat húzok meg. – A művészetis főiskolára, festő leszek. Mellette dolgozok is egy kiadóban gyakornokként.
          Néha nagyon nem könnyű a kettőt összeegyeztetni, de valahogy mindig megoldom ezeket a helyzeteket. Az új háznál pedig lehetőségem van arra is, hogy kicsit kimenjek a levegőre és pihenjek a napsütésben. Bár, most télen nem igazán van rá lehetőségem, ha lehet, akkor mindig kihasználom az alkalmat.
          - Te tudod már, hogy mihez fogsz kezdeni, ha elvégzed az iskolát?
          Azt ugyan nem kérdeztem meg tőle, hogy hányadikos, de ötödéven én már régen tudtam, hogy mit szeretnék csinálni majd a későbbiekben. Valahogy megtalált, nem is kellett keresgélnem. Szerintem nekem ez a szerencsém, mert nem tudom elképzelni mivel foglalkoznék, ha nem ezzel. Gondolkodtam már rajta, hogy teljesen új életet kezdek, felrúgok mindent, amit eddig csináltam, de hacsak nem valami gazdag manusnak lennék a szépen mosolygó felesége, nem tudom mihez kezdenék.
          - Ha egyszer úgy döntenél, hogy te is azt az iskolát választod, akkor szólj bátran, majd elnavigállak a lehetőségek között, amit az iskola nyújt.
 

Mint kiderül nem vett részt a harcokban, ám nem tudnék olyan helyet mondani ahol találkozhattam volna vele.
- Akkor más ötletem nincs, hogy honnét lehetek ismerős. Semmi olyat nem tettem amivel hírnevet szereztek volna. – gondolkozom a magam szétszórt módján. Tény, hogy egyszer majdnem felrobbantottam a bájital termet, de arra nem jöttek rá vagy iszonyatos fejmosást kaptam volna minden irányból és iszonyat mázlival maradhattam volna itt. Valamiért mégis megúsztam és azóta se nagyon tudják, hogy ki lehetett a tettes.
A másik kérdésére a tanári kar új részét illetően, valóban eléggé diplomatikus választ adtam. Mondtam is valamit, még nem is. Ám valóban így velem, új arcok és nem ismerjük őket így nem is annyira fezsegetünk még. Vagy csak én nem figyelek ezen részletekre. Mostanában kevés órán figyelek rendesen.
- Nem ismerem jobban, mint te vagy bárki, akit itt leszólítasz. – felelek neki és kissé elgodnolkozok – Bár azok a lányok, akinek tetszik, ők lehet, hogy többet tudnak róla. – teszem még hozzá és felé pillangók, hogy mit is alkothat. Magam vélem felfedezni az egyik skiccen, ami meglepően jól is néz ki. Én megmaradtam a gyermeki szinten és igazából nem is kell több. Azt is megtudom, hogy festőnek tanul, ami magyarázza a jó rajzolási tehetségét.
- Én valószínűbb, hogy más irányba indulok el. Valamelyik mágia kutató szakra, ám pontosan még meg nem mondanám. Művészet terén maximum egy lelkes hároméves szintjén állok, így az esélytelen. – válaszolok neki és közben egyetemeken kattog az agyam, hogy melyik lehetne jó nekem. Túlzottan még nem néztem ennek után, pedig nem ártana.

Sara Wattle

          Hát, azt hiszem, azért nem akkora nagy rejtély, hogy honnan ismerős az arca. A Roxfort nem elég nagy ahhoz, hogy sohase találkozzunk. Ha máshol nem, a nagyteremben vagy egy-egy kviddicsmeccsen biztos összefutottunk. Annyit nem változik az ember pár év alatt, hogy ne lehessen egyáltalán felismerni. Egy egykori elsőssel mondjuk valószínűleg már bajban lennék. Meg aztán, akárhogy nézzük, ez mégis csak egy zárt közösség, itt még a falnak is füle van. Ha csinálsz valamit, azt rövid időn belül mindenki tudja. A tanárok is, nem kell félni tőle, talán csak nem verik nagy dobra, mert utólag, főleg bizonyíték nélkül már miért próbáljanak meg bárkit is megbüntetni?
          - Óh, szóval Willow-nak vannak rajongói az iskolában?
          Mondjuk, meglepő lett volna, ha nem. Balmoralt is sikerült felszednie, bár nem tudom mi van a kapcsolatukkal mostanában. A nyár eleje óta nem hallottam, hogy bármit is mesélt volna róla. Talán szétmentek, és az valós lehet, amit Elliot és Reginald is említett velem kapcsolatban. Túl fiatal vagyok, túl nagy a korkülönbség közöttünk, és ezért soha nem érthetem meg az ő gondjukat. Oké, talán ezt így soha nem mondták ki, de azért nem volt nehéz rájönni sem.
          Visszafordulok a rajzom felé, majd hamarosan készen is leszek. A skiccekhez nem kell sok, csak a nagyobb vonalak. Szerencsére van olyan jó memóriám, hogy a környezetet ne kelljen alaposabban megjeleníteni egy rajzon, viszont az árnyékok nagyon fontosak. Sarát sem a mostani ruhájában rajzolom, hanem egy kicsit másmilyenben. Még nem tudom mi lesz belőle pontosan.
          - Akkor bűbájtanból biztos nagyon jó vagy. Érdekes lehet kitalálni új varázslatokat és utánajárni egy-egy réginek az eredetének. De nem veszélyes? Mi van akkor, ha véletlenül rosszul sül el valamelyik, amit kitaláltál?
          Valószínűleg a lehető legrövidebb úton felgyújtanám a lakásom, ha megpróbálkoznék a bűbájtan bármelyik formájával.
          - Már csak ez hiányzott – nyögök egyet, mikor meglátom Mrs. Norrist.
          Az a macska már akkor sem szeretett, mikor idejártam, nemhogy most, mikor illetéktelen behatolónak számíthatok. Mondjuk, ha jól tudom, ez a macska senkit sem kedvel a gazdáján kívül, szóval nem érzem különösebben kitüntetettnek.
          - Remélem, nem lesz gond azzal, hogy egy nem az iskolához tartozó illetéktelen személlyel tartózkodsz együtt.
          De ha mégis valamiért elővennék miatta, majd szóba hozom az unokabátyámnál, hogy ne engedje a büntetést. Főleg, mert Friccset ismerve még rám is kiosztana néhány büntetést csak azért, hogy jó napja legyen.