+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  99/2000-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Gyengélkedő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Gyengélkedő  (Megtekintve 4129 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 08. 20. - 20:16:36 »
0



Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, nem ismer lehetetlent, elvégre növesztett már vissza csontot, de kezelt már vérfarkas-harapást is. Ő látja el a diákokat a szükség óráján…
Naplózva

Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 01. - 09:44:55 »
+1

▪ 2000 június közepe ▪
Avery


Isaac arcát képzeltem a gurkó helyére, mikor akkorát ütöttem bele, hogy neki repült a karikák hatalmas oszlopának. Az egész szerkezet beleremegett és fémes visszhangot vert a csendes pályán. Senki sem volt ebben a tikkasztó melegben a kviddicspálya közelében, csak én és én sem azért, mert szerettem magam kínozni, egyszerűen csak kellett ez a kis ütögetés, mielőtt végleg elment volna az eszem a feszültség súlya alatt. A zsarolások, az állandó kényszer már hatalmas, nehéz zsáknak tűnt, amit állandóan végig kellett cipelnem a Roxfort folyosóin. Nem akartam az FT tagja lenni. Túl sok ártatlan embert kellett bántani egy olyan srác miatt, aki még csak meg sem tudta ítélni mi a rossz cselekedet.
Örültem, hogy Welch prof nincs a pálya közelében. Valószínűleg ő is a kastély ódon falai között hűsölt a többiekkel. Nyilván jobban jártam volna, ha én is ezt a megoldást választom és nem utcai ruhában, egy béna iskolai seprűvel próbáltam volna meg ütögetni… ráadásul ilyen figyelmetlenül. Belemerültem a gondolataimban, nem néztem a gurkóra, az pedig visszapattanra a kapuról, egyenesen felém száguldott. Eltalálta az ütőt tartó alkaromat, én meg a fájdalomtól szépen elvesztettem az irányítást a seprű felett. Szisszenve szorítottam össze a fogaimat, mikor végre sikerült megállítanom a zuhanást. A gurkót még nehezebb volt a helyére parancsolni ilyen állapotban… de nem számított.
Elpakoltam magam után, nehogy megkapjam Fricstől, milyen őrült rendbontó vagyok. Aztán elindultam vissza a füves birtokon, a tikkasztó napsütéstben vissza a kastély felé. Ép kezemmel a törött alkaromat szorongattam. Nem ez volt az első veszteségem kviddics közben, talán éppen csak az egyik legbénább fajta.
A folyosón már nem volt olyan döglesztő meleg, mint kint és szerencsére Isaac sem került elő. Az lett volna aztán az igazi rémálom. Képes lett volna megszorongatni a törött karomat, csak azért, hogy hatalmaskodjon felettem. Velünk sem bánt jobba, mint bárki mással az iskolában. Egyszerűen csak kellettek neki a verő emberek, akiket aztán bármikor egymás ellen fordíthat.
Megálltam az egyik folyosón, a hátamat a falnak vetettem és belenyúltam a zsebembe. Előrángattam egy cukorkát, hogy enyhítsem a remegésem. Akárhányszor eszembe jutott Isaac, az FT és amiket tettünk, elfogott az idegesség. Embert tudtam volna ilyenkor ölni… persze elsősorban éppen őt. A cukorkás zacskó kiszakadt és azok széthullottak a padlón. Egyszerű savanyúcukor volt, semmi több, de arra ez is éppen elég lett volna, hogy kicsit lefoglaljon, ahelyett, hogy megállás nélkül Isaacen agyaltam volna.
– Baszki… – Mordultam egyet csendesen, majd letérdeltem és elkezdtem összeszedegetni a széthullott édességet. A testemhez érve lüktetni kezdett a fájdalomtól a karom. Kellemetlen volt még letérdelni is, de elviseltem. Ujjaim gyorsan kapkodták a cukorkákat, ugyanis léptek zaját hallottam. Nem akartam belefutni egyetlen másik figyelőbe sem vagy éppen áldozatjelöltbe.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 07. 01. - 10:29:50 »
0

a v e r y & f l o r i a n

Végigszántottam a nyugati szárny egyik folyosóján, közben pedig az ablakon keresztül szemléltem a tájat; a nap olyan erősen tűzött, hogy még az ablakon keresztül is éreztem az erejét. Kénytelen voltam a hálókörletemben hagyni a taláromat meg sötétszürke pulóveremet, de még az ingem ujját is felhajtottam, hogy ne süljek meg ebben a melegben. Kezdtem elbizonytalanodni, hogy tényleg jó ötlet-e meglátogatni a Nyugati parkot, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy oda úgysem vág be olyan erősen a nap, sőt, talán még meglehetősen hűvös is lesz. Néha unalmasabb reggeleimen - mint a mai - kijárok oda egy könyvvel, azonban ma nincs nálam olvasmány, apa levelén kívül, amit az ingem mellrészénél található apró zsebbe gyűrtem. Nemrég érkezett, és az állt benne, hogy sajnos egész júliusban nélkülöznöm kell, mert fontos munkája akadt. Szóval amint hazaértem, ne lepődjek meg, hogy Karen nem fog várni az állomáson, ahogy azon se, hogy valószínűleg még otthon is csak úgy fog odalökni nekem egy "szia, megjöttél?"-t, mintha közben szorulása lenne. Oké, igazából nem ezt írta, de ez fog történni.
A nyári szünettel kapcsolatban mindig is vegyes érzéseim voltak. Egyértelműen apa volt az, aki miatt vártam a hazatérést, hiszen rettentően hiányzott már az év végére, ugyanakkor meg ott volt Karen, a nagynéném, aki évek, pontosabban anya halála óta velünk élt, és olyan módon gyűlöltük egymást, hogy azt nehezen tudom csak szavakkal kifejezni. Most pedig egy egész hónapig csak ő lesz otthon, apa pedig csak augusztusra érkezik... aztán ki tudja, mikor utazik el megint. Ettől elöntött a düh; nehezteltem apára, gyűlöltem Karent, nem akartam hazamenni, és szomorú voltam, amiért úgy éreztem, hogy apámnak már egyáltalán nem fontos a családunk. A kis, kettes családunk.
Gondolataimból egy nem túl hangos, de azért jól kivehető "baszki" rázott ki, és egy olyasmi hang, mintha tucatnyi üveggolyót engedtünk volna szabadon potyogni a padló felé, majd szétgurulni ott. Felkaptam a fejem, és a hangot követve bekanyarodtam a folyosóra. Egy srác térdelt a fal mellett, és szaporán szedegette a földön mindenfelé szétszóródott kis cukorkákat. Gyorsan megálltam, mielőtt ráléptem volna egyre, amely felém száguldott, így az nekiütközött a cipőmnek, és megállt. Lehajoltam, hogy felvegyem, néhány másik darabbal együtt.
- Én is mindig így járok, csak általában a skittles-szel a szőnyegen - nevettem fel halkan, hátha enyhítem a srác látható rosszkedvét, ami csak úgy sütött az arcáról, közben pedig közelebb lépve leguggoltam mellé és odanyújtottam a cukrokat. - Azért szerintem majd mindenképp mosd meg őket, ki tudja, mi van , vagy inkább mi nincs ezen a padlón.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 07. 03. - 11:39:43 »
+1

▪ 2000 június közepe ▪
Avery


Egyre közeledtek azok a lépések, amiknek korábban csak távolról hallottam a zaját. A törött karomat úgy szorítottam a testemhez, hogy még véletlenül se mozduljon el, de persze minden előre hajolásnál újra és újra belenyilallt a fájdalom. Nem volt kellemes, közel sem. Nem tudom, miért magyaráztam be magamnak annyira, hogy aki közeledik, az csak Isaac lehet és meg fog verni, megszorongatja a törött karomat, ha meglát. Lehet, hogy a fájdalomtól egy kicsit elment az eszem. Azt éreztem, hogy egészen elsápadtam, mikor már megpillantottam a szemem sarkából a közeledő alakot. Nem fordultam oda, mert nem akartam, hogy tudja számítottam rá, inkább csak még két szem cukrot felvettem és eltűntettem a nadrágom zsebében. Még így is rengeteg cukorka hevert mindenfelé a folyosón… végül is egy igencsak tartalmas tasakot sikerült kiszakítanom.
A hang alapján azonnal rájöttem, hogy lány. Csak akkor néztem rá, mikor már lehajolt, tudatosítva magamban, hogy ez bizony Avery Cassen, egy ötödéves mardekáros és nem Isaac. Hangosan sóhajtottam egyet, hagyva, hogy az megtöltse a folyosó csendjét.
– Köszi… – vettem át a felém nyújtott cukrokat. Hálás félmosolyt engedtem meg magamnak, aztán ugyanazzal a komorsággal dugtam a zsebembe a cukrokat. Még egyszer körbe néztem, hogy látok-e bármennyit is, bármerre is gurulva. Ám nem volt már egy darab sem.
Egyet a kezembe vettem és megfújtam, nem mintha segített volna azon. Már bőven túl lépte azt a néhány másodperces szabályt, ami után illik még megenni bármit is a földről. Nekem persze nem számított, csak odahaza az anyáméknak. Állandóan azzal voltak elfoglalva, hogy nem vigyázok magamra eléggé. Bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha Digby professzor értesíti majd őket, hogy eltörtem a karomat.
– Minek aggódni annyit? – kérdeztem és a számba dobtam a cukorkát. Finom, savanyú, citrusos íze volt. Imádtam és máris egy kicsit jobb kedvem lett tőle, ami törött karral meglepő volt. – Te Avery Cassen vagy ugye?
Megpróbáltam felkelni, úgy hogy a törött karomat szorítottam, hogy véletlenül se mozduljon meg, mert az már az előbb is iszonyatosan fájt. Persze, hogy elbénáztam. Az első próbálkozásnál azonnal megborultam és visszaestem, térddel a földre.
– Merlin bassza meg! – Lihegtem egy pillanatra, majd megragadva az egyik ablakkeretet, felhúztam magam nagy nehezen. – Bocs. Általában nem vagyok ilyen bunkó… vagyis szinte mindig, ha valaki megérdemli… de ez most nem neked szólt.
A jobbik karommal a gyengélkedő felé böktem.
– Éppen odatartok. Egy kicsit kimentem ütögetni és eltalált a gurkó. Azt hiszem, eltört. – Magyarázkodtam a csúnya számért. Nem tudtam persze, hogy Avery mennyit tudott rólam, én csak azt, hogy néhányan az évfolyamomból szerelmesek belé. Az „aranyos kis szőke,” a legtöbben így emlegették, én meg csak bőszen bólogattam. Nem mondom, hogy rossz volt ránézni, csak én általában nem a megközelíthetlennek tűnő lányokat vagy fiúkat űztem. Aki jött, az jött, én meg belevágtam.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 07. 03. - 21:14:38 »
+1

a v e r y & f l o r i a n

Meglepett, hogy tudta a nevem. Ha jól tudom, ő most volt negyedéves, és a neve - pontosabban a keresztneve - is csak a kviddics meccsek miatt volt ismerős, de egyébként nem rémlik, hogy bármikor is beszélgettünk volna.
- Aha. - Mindenesetre halovány mosolyt villantottam felé. - Te meg Florian vagy, ha nem tévedek.
Hátrébb húzódtam, mikor láttam, hogy felállni készül, és mivel nem terveztem tovább zavarni, én is így tettem - pontosabban csak tettem volna, azonban a hirtelen jött káromkodás megtántorított. Olyan fájdalmasan csengett, hogy odakaptam a fejem a fiú felé, és amikor láttam, hogy visszacsuklik a földre, egy pillanatra megállt a vérem a... az ijedtségtől? Nem is tudom, inkább volt ez hirtelen jött döbbenet, ami aztán átfordult aggódásba, Florian arcát látva. Azonnal visszaguggoltam, sejtelmem sem volt, mi történt. Akaratlanul is vér után kezdtem kutatni tekintetemmel, amit természetesen nem találtam - valószínűleg hamarabb is feltűnt volna, ha ez állt volna a háttérben.
- Hé, mi történt? Fáj valamid? - Buta kérdés volt, hiszen egyértelmű volt, hogy igen, de mentségemre szóljon, nem voltam felkészülve erre a helyzetre.
Követtem, miközben felhúzta magát a párkánynál, remélve, hogy tudok segíteni, ha esetleg ismét visszahanyatlik. Igazából talán legutoljára tippeltem volna a kezére, ha muszáj lett volna kitalálnom, mi a baja, de a srác szerencsére felvilágosított.
– Éppen odatartok. Egy kicsit kimentem ütögetni és eltalált a gurkó. Azt hiszem, eltört.
Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy ápolónő. Tulajdonképpen borzalmas voltam mindenben, ami az egészségügyhöz kapcsolódott. Természetesen ezt próbáltam minél jobban titkolni, hiszen ki volt büszke a saját gyengeségeire, és ha már fogalmam sem volt, mit is lehet kezdeni egy törött karral, legalább megpróbáltam annyira nyugodt maradni, amennyire csak lehet. Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha nem lett volna a gyengélkedő. Mindenképpen kellemetlen helyzet lett volna. Apával egyszer részt vettünk egy életmentő-tanfolyamon, hát... borzalmas emlék, maradjunk annyiban.
Összevontam a szemöldökömet, és Florian sápadt arcára néztem, ami mintha csak egyre fehérebb és fehérebb lett volna, egyáltalán nem festett jól, így meg se fordult a fejemben, hogy itt hagyom.
- Oké, tudod mit? Inkább elkísérlek. - Ellöktem magam a faltól, hogy a gyengélkedő irányába forduljak. - Nem szédülsz, vagy ilyesmi?
Fogalmam sincs, kellene-e szédülnie. A fájdalomtól, mondjuk, talán, nem? Mindenesetre kissé bizalmatlanul méregettem, remélve, hogy nem végzi úgy, mint szerencsétlen cukrok az imént.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 07. 08. - 11:36:09 »
+1

▪ 2000 június közepe ▪
Avery


A kviddicsen kívül nem sok minden volt elmondható rólam. Szóval elsősorban arra gondoltam, hogy Avery onnan tudja a nevem. Nem hiszem, hogy egy egész sereg mardekáros lány éppen belém szeretett volna ebben a tanévben. Nem voltak olyan adottságaim, mint neki, na meg éppenséggel a szőke herceg típus sem én voltam. Azt meghagytam az olyanoknak, mint Mathias Montrego, aki egy tanévvel korábban ballagott el a Roxfortból. Hogy lett-e végül utódja, arról fogalmam sem volt.
– Te vagy a Griffendél negyedik évfolyamának a múzsája. – Mosolyogtam rá, miközben még mindig a zsebembe tuszkoltam a cukrokat, ugyanis azok megint ki akartak szabadulni, hogy ezer felé guruljanak a folyosón. Törött karral viszont nem sok kedvem lett volna még csak varázslattal sem összekaparni. Nem vágytam másra, minthogy a Gyengélkedőn megkapjam a kellő ellátást és végre pihenhessek egyet. Az a gurkó rendesen nekem jött, de ezt persze a saját figyelmetlenségemnek köszönhettem kizárólag. – Mármint a fiúk nagyrésze beléd van zúgva. Gondolom megkaptad a Valetin-napi kártyákat.
Még szélesebbre húzódott a vigyor a képemen, de nem tartott sokáig. Egészen pontosan addig, míg meg nem próbáltam lábra állni. A karom a testemnek feszült, amitől beleállt egy fájdalmas görcs, még egy halk nyöszörgés is kiszökött a számon, ahogy ép kezem tenyere a padlóra simult. Megszoktam már az ilyen fájdalmakat, csak hát Avery valószínűleg nem sok ilyen sérülést tapasztalt meg első kézből.
– Ne aggódj, kézben tartom a dolgokat! – mondtam, hogy megnyugtassam egy kicsit. Magyarázatként pedig a Gyengélkedő felé mutattam, ahova éppen igyekeztem, kicsit rendbe hozatni magam. A törés megviselte azért a testemet, az egész arcom elfehéredett a fájdalomtól, pedig tavaly is, az első meccsemen jó pár sérülést szenvedtem el. Volt minden: zuhanás, ujjtörés, fejbetörés. Egyszerűen csak akkor még annyira dolgozott bennem az adrenalin, hogy nem számított az egész.
Aztán nagy nehezen összeszedtem magam és amennyire tudtam, megigazítottam magamon a ruhámat. Az ujjaim a törött karomat szorongatták. A tekintetem Avery kék szeméről és szőke hajáról a Gyengélkedő felé vezető hosszú folyosóra vándoroltak.
– Ugyan, ne foglalkozz velem, minden rendben lesz… menj csak a dolgodra! – Legyintettem, de még ettől is iszonyatosan fájt a meg sem mozdított karom. – Egy egészen kicsit szédülök… oké-oké, jól esne egy kis társaság, míg összeforr a csont. – Ismertem be aztán.
Hagytam hát magam kísérni, de azt azért nem vártam el, hogy támogasson. Ha néha meg is rezdült az arcom a fájdalom nyomán, hát mély levegőt vettem és benntartottam a sziszegést a testemben. Csak akkor fordultam felé, mikor már elég közel voltunk a helyhez, de nem lassítottam azért a lépteimen. Próbáltam megérteni, mi tetszik annyira az évfolyam társasimnak rajta. Lehet, hogy a szép szőke haja, az aranyos kis szeplők. Tényleg bájos lány volt, olyan akivel még véletlenül sem jöttem volna össze csak úgy. Az ilyen típusoknak nem voltam az esete és talán ők sem igazán nekem. De Avery aranyos volt már csak azért is, mert eszébe jutott elkísérni a nyomorultját (engem) a Gyengélkedőre.
– Kedves vagy. – Mondtam, majd belöktem az ajtót. Madam Pomfrey pillanatok alatt egy ágyra tessékelt, majd megitatott velem egy bájitalt. Ezután közölte, hogy feküdnöm kell legalább két órát. Averyt pedig leültette az ágyam szélére, egy kakaóval a kezében.
– Nyugodtan menj el, ha unatkozol. – Mondtam, mikor a javasasszony már eltűnt az ágyam mellől.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 07. 09. - 21:05:43 »
+1

a v e r y & f l o r i a n

– Te vagy a Griffendél negyedik évfolyamának a múzsája. Mármint a fiúk nagyrésze beléd van zúgva. Gondolom megkaptad a Valetin-napi kártyákat.
Szóval nem volt rest nyakon önteni információval, én azonban hirtelen nem tudtam mit reagálni. Felvontam szavaira a szemöldökömet, és tulajdonképpen egy csöppet zavarba is jöttem, de ezt igyekeztem nem kimutatni. Persze, kaptam kártyákat, de sosem érdekeltek túlzottan. Aranyos gesztusnak gondoltam, de azért az, hogy ennyien tényleg... szóval sokkoló volt. Talán hízelgőnek kellett volna tartanom a dolgot, de mégis inkább csak összevontam a szemöldököm.
- Hát, köszi az infót - feleltem végül. - Ha szeretnéd, körbekérdezek a többieknél a te nevedben is, hátha találunk pár ötödikes Mardekáros rajongót neked.
Erre egyébként még láttam is volna esélyt, hiszen a kviddics játékosokért mindig mindenki odavolt. Az egyetlen különbség, hogy a legtöbb lány háztársam egész biztosan nem vallotta volna be ezt, már csak a Mardekár-Griffendél ellentét miatt sem.
Közben figyeltem, ahogy nehezen talpra küzdi magát. Nem volt szép látvány, de mire odaléphettem volna segíteni, megoldotta egyedül.
– Ne aggódj, kézben tartom a dolgokat! – próbált megnyugtatni, miközben láthatóan rettenetesen fájt a karja. Én még sosem törtem el semmim - hála istennek -, de ahogy a karja felé pillantottam, még magam is megborzongtam egy kicsit.
- Valóban? - kérdeztem vissza szkeptikusan, és beharaptam alsó ajkam. Közben megigazította magát, mintha tényleg teljesen rendben volna, de az arca mintha másodpercről-másodpercre fehérebb lett volna. Néhány pillanatig felvont szemöldökkel figyeltem, szinte várva a pillanatra, amikor a fájdalomtól kidől, vagy ilyesmi, és bár szerencsére ez nem történt meg, még megpróbált biztosítani az igazáról, miszerint teljesen jól van, hogy azt mondta, nyugodtan menjek csak a dolgomra. Erre csak halkan sóhajtottam. Reméltem, ő is tisztában van azzal, hogy ez nem fog megtörténni.
Hirtelen kinyúltam az ép válla felé, és megigazítottam az ott meggyűrődött felsőjét. Aztán egy pillanatra ott hagytam ujjaimat, amíg arca felé pillantottam.
- Hé, én anélkül is elhiszem, hogy menő Griffendéles vagy, hogy ezt ilyen módon bizonyítanád - mondtam neki, hozzá pedig halvány félmosolyra húztam a számat. - Szóval hagyd nyugodtan, hogy foglalkozzak veled.
Elléptem tőle, aztán a Gyengélkedő felé kísértem. Természetesen továbbra is igyekezett tartani a látszatot, de az arca elárult mindent. Azonban nem mondtam semmit, amíg az ajtóig nem értünk, és Madam Pomfrey végre fel nem bukkant - egyből hozott is bájitalt a fiúnak, közben pedig végig mondta a magáét.
- Ezek a mai fiúk, folyton csak a veszély! Bezzeg az én időmben, nem ilyenek voltak ám a szabályok... Biztos egy lánynak akart ám tetszeni, le Fay, tudom én, milyenek ezek a mai fiúk! - Felém pillantott, én viszont még ellenkezni se tudtam, annyira vigyorogtam a szavain, és inkább csak elégedetten letelepedtem Florian ágya mellé a gőzölgő kakaómmal. - Ezek a mai fiúk... Aztán meg ne moccanjon! Nemsokára visszajövök megnézni a karját!
Miközben a nő elvonult, még mindig hallottam, hogy "ezek a mai fiatalok...". Halkan kuncogva megkóstoltam a kakaót, amit néhány pillanattal ezelőtt kaptam, aztán Florian felé fordultam.
- Oké, majd csak szó nélkül itt hagylak, hadd unatkozz tovább a fájó karoddal - válaszoltam felhúzva a szemöldökömet. - Mostmár nem tudsz lekoptatni, nem akarom, hogy meghalj, vagy ilyesmi. - A kéztörés végződhet halállal?
Közben kipillantottam a Gyengélkedő ablakán; tulajdonképpen nem feltétlen bántam, hogy így alakult, hiszen szívesebben beszélgettem valakivel, minthogy kivonuljak egy fa alá, ahol elsüllyedhetek a saját önsajnálatomban; nos, ezt szívesen kihagytam. Már csak azon gondolkodtam, milyen témát hozzak fel, ami lehetőleg eltereli a figyelmét a fájó tagjáról.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 07. 11. - 07:36:34 »
+1

▪ 2000 június közepe ▪
Avery


A fekvéstől a fájdalom kicsit enyhült. Így nem tettem semmiféle hirtelen mozdulatot, amitől esetleg belenyilallhatott volna az a megszokott kín. Egy kicsit még remegtem, de bájital lassan és biztosan dolgozni kezdett a szervezetemben. Vettem egy mély levegőt, úgy pillantottam fel a plafonra, miközben Madam Pomfrey magyarázatot akart talán a szerencsétlenkedésemre. Ha tudná, hogy én aztán semmiféle lánynak nem akarok tetszeni, akkor biztosan megrökönyödött volna. Nem vagyok olyan, aki sokáig küzd az elérhetetlenért. Inkább csak összegabalyodtam azzal, akivel éppen keresztezte egymást az utunk. Nem voltam a reménytelen esetek híve és ha valakit egy gurkó ütögetésével kellett lenyűgöznöm, az már régen rossz volt. Ha érdekeltem valakit, akkor azt különösebb erőfeszítés nélkül is érdekeltem, csak önmagamért.
– Igen, mert kész tömeg volt aztán a kviddicspálya mellett ilyen forróságban… – Nevettem fel, mikor Madam Pomfrey magunkra hagyott minket az ágyam mellett. Egy ideig még hallottam, ahogy magyarázza, hogy „ezek a mai fiúk,” majd eltűnt a függönyök és ágyak rengetegében.
A mellettem ücsörgő Averyre pillantottam. A kakaós bögréből gőz szállt fel, jelezve, hogy még igencsak meleg. Hát igen, Madam Pomfrey finom meleg italát még ilyen forró időben is szívesen élvezi az ember. Sosem ittam jobbat annál és én bizony sokszor részesültem ilyen kiváltságban a kviddicsnek köszönhetően.
– Szerinted a kartörés halálos? – kérdeztem mosolyogva, majd finoman megpaskoltam a törött végtagot. Fájt még persze, de most nem ült ki a grimasz az arcomra. Az ellátás és a gyógyulás reménye igencsak jó hatással volt rám. – Úgy fest, hogy megmaradok. Szóval ettől ne félj egy pillanatra sem! – Legyintettem végül az ép karommal.
Nem vettem le róla a szememet. Próbáltam megérteni, miért olyan népszerű a negyedévesek között… és hát nem volt nehéz. Tényleg szépen csillogó szőke haja, kék szemei voltak. A tipikus aranyos lány vonásai pedig csak még bájosabbá tették a külsejét. Már értettem, hogy Peter miért áradozott róla olyan sokat.
Egy kicsit feljebb tornáztam magam a párnán, mikor ismét elcsoszogott előttünk mondogalódva Madam Pomfrey. A kezében ott volt egy tálca, rajta néhány kötszer és bájital, de éppen csak felénk sandított.
– Miben, hogy azt hiszi, neked akartam menőzni, mikor eltörtem a karomat… – Mondtam és megint felnevettem. – Az igazat megvallva, örülök, hogy nem láttad a dolgot. Elég béna volt. Már sokszor eltalált gurkó, de még sosem ilyen váratlanul. Egy kicsit elkalandoztam, mikor megtörtént…
Még mindig helyezkedtem kicsit, amíg meg nem találtam a tökéletes pozíciót a párnámon. Igazából nem nagyon akartam elmenni a gyengélkedőről. Nem akartam találkozni azt Figyelők Társaságának egyetlen tagjával sem, főleg nem Isaackel. Jó volt egy kis nyugalomban, normális társasággal. Avery nem akart beverni azért, mert nyíltan kimondtam a véleményemet valamiről vagy mert nem úgy ugrálok, ahogy ő fütyül.
– Ha eltörnéd valamidet, szívesen ücsörgök én is az ágyad mellett.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 07. 20. - 15:49:35 »
+1

a v e r y & f l o r i a n

Az ablakon beömlő lágy napsütés narancssárgává festette a Gyengélkedő sápadt falait, és gyöngéden melengette az arcomat, azonban ez sem állított meg abban, hogy aprókat kortyolgassak a gőzölgő forrócsokiból. Annak ellenére, hogy a csokoládéért szilárd, táblás formájában nem rajongtam, ez a krémes lötty isteni volt, és még azt sem bántam, hogy a bögre fala kissé süti az ujjaimat. A pohár szája felett Florianra pillantottam, és a helyzet ellenére vidáman felnevettem a kérdésen.
- Hogy halálos-e? Elvileg a nátha sem az, de valamiért ti, fiúk, félig belerokkantok - jegyeztem meg tettetett komolysággal, és bár könnyedség keveredett a hangomba, jelezve, hogy vicc volt, apát néha tényleg nagyon le tudta rángatni a lábáról egy kis orrfújás. Erről egyből eszembe jutott a levél a zsebemben, de aztán villám gyorsan meg is próbáltam elhessegetni azt. Bőven volt még időm azon rágódni, mit fogok kezdeni magammal a nyáron, ha már kénytelen leszek kettesben lenni a nagynénémmel. Miért nem kerít magának valami férjet, vagy legalábbis barátnőket, akikkel mondjuk az év háromszázhatvanöt napján utazgathat?
Tovább iszogattam, közben szemem sarkából őt figyelve, azt, ahogy engem vizslat. Próbáltam kitalálni, mire gondolhat, de nem tudtam kiolvasni a szemeiből, amik arcomon pihentek. Mindenesetre nem kaptam el egyből a pillantásomat, csak amikor Madam Pomfrey ciklonként hasított el mellettünk, élesen vizsgálgatva bennünket éles tekintetével, és inkább - ahogy eszembe jutott az előbbi feminim szövege - halvány mosollyal lepillantottam a szoknyámra, hogy aztán kisimítsam rajta az apró gyűrődéseket.
– Miben, hogy azt hiszi, neked akartam menőzni, mikor eltörtem a karomat… Az igazat megvallva, örülök, hogy nem láttad a dolgot. Elég béna volt. Már sokszor eltalált gurkó, de még sosem ilyen váratlanul. Egy kicsit elkalandoztam, mikor megtörtént… - szólalt meg nevetve.
- Sok időt töltesz a Gyengélkedőn, nem igaz? - lestem fel rá aprón kuncogva. - Láttam pár meccsed. Hé, amúgy tudtad, hogy egy csapat Hugrabugos lány szerint neked van a legszebben csillogó szemed az egész csapatban? Még olyan távolról is. De nem tőlem tudod...!
Valóban hallgattam már végig beszélgetéseket nem csak róla, de rajta kívül még sok kviddics játékosról is a lelátón, ám ezeket nem szoktam fejembe vésni, azt meg, hogy ki mondta, pláne nem. A Hugrabugosoknak általában mindenki aranyos és kedvesen csillogó szemű, ez tény, de így közelebbről kénytelen vagyok bevallani, hogy ezúttal igazuk volt. Meg abban is, hogy szép a mosolya, még akkor is, ha közben pokolian fáj a törött karja.
Ekkor realizálódott, hogy a mosolyát bámultam, szóval kinéztem az ablakon, mintha valami nagyon érdekeset látnék, és ezzel együtt néhány pillanatnyi csönd következett. Végül Florian törte meg azt.
– Ha eltörnéd valamidet, szívesen ücsörgök én is az ágyad mellett.
Halkan felnevettem, ahogy visszanéztem rá, és elhelyezkedtem a székben, keresztbe téve lábaimat.
- Húha, köszi! Szavadon foglak. Ha ez tényleg megtörténne, te leszel az első, akit értesítek! - Vidám pillantást vetettem rá. - Egyébként még sosem törtem el semmimet. Bár egyszer megharapott a szomszéd elmebeteg kutyája, szóval azóta nem igazán szimpatizálok az ebekkel.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 07. 27. - 16:32:08 »
+1

▪ 2000 június közepe ▪
Avery


Avery kuncogása olyan kedves volt, hogy még én is elmosolyodtam rá. Így néztem végig a gyengélkedő öreg falain, pontosabban azoknak a kövein. Szerettem a régi dolgokat, szerettem régi kacatokkal telepakolni a szobámat. Apám sokszor elvitt magával a bolhapiacra, hol tisztán mugli árukat tekintettünk meg, hol varázstárgyakat. A zsebpénzem jó részét képes voltam ott elkölteni, nagyrészt azért, mert szerettem volna a nagyapámra hasonlítani. Nem azért, mert mágiatörténész akartam lenni. Egyelőre úgy éreztem nem nekem való ez a pálya, de mégis ő volt az egyetlen a családban, aki igazán azt mondhatta, elért valamit. Én pedig szerettem volna valaki lenni, hogy tehessek az ellen, amit át kellett élnünk a háború alatt… Voldemort már kétszer is olyan hatalmat ragadott magához, és én tenni akartam valamit. Nem tudom másban is ott volt-e ez a késztetés, de bennem egyre jobban, minél mélyebb nyomott hagyott bennem Isaac kegyetlenkedése.
– Hugrabugos lánykák és az én szemem? Miért hangzik ez ennyire tündérmesésen?– Nevettem el magam, ahogy a tekintetem megint rátalált Avery kék szemeire.
Nem hiszem, hogy éppen én valaha tetszettem is volna bárkinek. Mármint olyan volt, hogy valakivel azonnal egymásra hangolódtunk és megtörténtek azok a dolgok, amiknek meg kellett. Ilyen volt Cassandrával is az a csodás éjszaka éppen szilveszterkor. Annyira adta magát a dolog, pedig azelőtt egyetlen lánnyal sem feküdtem össze, de vele ott volt az a kémia. Elég volt egyszerűen a szemébe néznem, megéreznem az illatát és tudtam, hogy kell nekem. Az Everfen-féle fánk csak a ráadás volt, ami kicsalta a palackból a „szellemet.” Ezért is találtam olyan viccesnek, hogy hugrabugos kislányok éppen rólam álmodoznának. Mi okuk volna rá? Nem vagyok izmos, nem vagyok jóképű sem. Hiszen nem mindenki lehet már tizenévesen borostás, mint mondjuk a tavaly elballagott Mathias Montrego. Sosem zavart különösebben, unalmasnak találtam volna a kastély szépfiúja szerepet. Nem érdekelt a külsőm. Ezt Avery láthatta abból, ahogy beletúrtam a hajamba és nem érdekelt, hogy a tincsek kócosan maradnak a mozdulatsor után.
– Azért inkább nem törd el semmid, nem kellemes érzés. – Kicsit megpaskoltam a karomat, amitől persze megint felszisszentem. Közben Madam Pomfrey megint rám nézett, mikor visszatért a közelünkbe egy tálca valamivel. Úgy tűnt, mintha még egy adag finom, gyógyító kakaót készítene és hamarosan az ahhoz tartozó illat is megérkezett.
– De, ha náthás vagy, akkor is szívesen ücsörgök melletted, még teát is szerzek a konyháról. – Megrántottam a vállam nagyon mosolyogva. Nem sokan tudják hogyan lehet bejutni a házimanók birodalmába. Én is csak azért tudtam ilyen jól, mert egy alkalommal, Martinnal kicsempésztünk egy jó adag süteményt, hogy azzal okozzunk kellemetlenséget egy súlyproblémákkal küszködő lánynak. Sikerült is, a szerencsétlen azonnal befalta a sütik nagyrészét.
–Ha még egyszer idekeveredsz nekem, le Fay, nem tudom mit csinálok! – Sietett oda mellém a javasasszony és az ép kezembe nyomta a bögre kakaót. – Ezt idd meg szépen! El fog altatni, így nem érzed majd a fájdalmat, míg gyógyulnak a csontjaid.
Sóhajtottam egyet, aztán belekortyoltam az italba. Kellemes meleg volt, szinte azonnal elfeledtette azt a kis kellemetlenséget, amit a pályán éltem át. Ezt szerettem Madam Pomfrey kakaójában, leginkább akkor, amikor nem pumpálta tele altatóval.
– Nem gondoltam volna, hogy ma még altatókakaót is kapok. Utoljára kisgyerekként kaptam ilyet anyámtól. – Vigyorogtam a javasasszonyra, majd Averyre. – Ha nem akarod, nem muszáj megvárnod, míg elalszom. Kivéve, ha szeretnél addig mondani valami jó kis estimesét.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 07. 30. - 18:37:05 »
+1

a v e r y & f l o r i a n

Figyeltem, ahogy Florian elmereng egy pillanatra a Gyengélkedő falain, úgy látszott, teljesen elmerül a gondolataiban, én addig csendesen iszogattam a forrócsokimat, aztán végül, amikor már égetni kezdte egy kicsit az ujjaimat a bögre fala, letettem azt az ágy mellé az éjjeliszekrényre.
– Hugrabugos lánykák és az én szemem? Miért hangzik ez ennyire tündérmesésen? - kérdezte Florian nevetve, mire én is elmosolyodtam, és megvontam a vállaimat.
- Exkluzívabb információkat is hallottam, de azokat sajnos nem adhatom tovább. - Egy kvidiccs meccs a lelátóról maga volt a pletykaparadicsom, ha valakit érdekelt az ilyesmi, elég volt csak feltűnésmentesen elüldögélni egy adott csapatka mögött vagy mellett, és az ember máris teleszívhatta magát izgalmasabbnál izgalmasabb információkkal. Nem mondom, hogy ezt néha nem használtam ki... de nem sokszor. Amúgy sem voltam egy őrült kvidiccs rajongó, hogy minden egyes meccsen ott üljek és szurkoljak valakinek - kivéve, ha az egyik csapat a Mardekár volt, őket nem hagytam volna ki.
Összevontam a szemöldökömet, amikor Florian felszisszent a karjára mért paskolás után, mire Madam Pomfrey mérges pillantást vetett emiatt a fiúra, miközben ismét elhaladt előttünk. Aztán persze megint rám lesett, mire csak vigyorogtam az újonnan magamhoz vett italomba. Hát jó.
– De, ha náthás vagy, akkor is szívesen ücsörgök melletted, még teát is szerzek a konyháról. – Képtelen voltam nem elkezdeni nevetni, miközben arcomat nagyjából eltakartam a bögrével. Aztán amikor kicsit csillapodott a vigyorom, és már nem éreztem magamon annyira erőteljesen az asszony pillantását, szélesen vigyorogva kicsit közelebb hajoltam Florianhoz.
- Shh! Már így is tutira azt hiszi, hogy együtt vagyunk! - nevetgéltem halkan, miközben Madam Pomfrey után lestem, aki valamit nagyon kotyvasztott. Ezután el is indult felénk, szóval gyorsan felegyenesedtem, és beleittam a kakaómba, mintha csak mi sem történt volna.
– Ha még egyszer idekeveredsz nekem, le Fay, nem tudom mit csinálok! – dorgálta meg a fiút a Madam, aztán a kezébe nyomott egy kakaót, és elmagyarázta, hogy ez milyen pillanatokon belül fogja kiütni. Hogy őszinte legyek, egy kicsit sajnáltam a dolgot, hiszen egészen szimpatikus lett Florian, hiába csak néhány percet sikerült beszélgetnünk, de persze tudtam, hogy így sokkal jobb lesz. Én sem szívesen éltem volna át ébren, ahogy a kezemben lassan elkezdenek összeforrni a csontok... ugh.
– Nem gondoltam volna, hogy ma még altatókakaót is kapok. Utoljára kisgyerekként kaptam ilyet anyámtól - vigyorgott Florian. A nő még egy sejtelmes, kíváncsiskodó pillantást vetett ránk, aztán elvonult, és csend telepedett a Gyengélkedőre, hogy mostmár nem vonulgatott fel-alá. Egy ideig még mosolyogtam a dolgon, aztán megittam a kakaóm maradékát is.
- Ha nem akarod, nem muszáj megvárnod, míg elalszom. Kivéve, ha szeretnél addig mondani valami jó kis estimesét.
Halkan kuncogtam - remélve, hogy eddig sem voltam túl hangos, nem szerettem volna illetlen lenni, hisz ez mégiscsak a Gyengélkedő  - ahogy felé pillantottam, és megingattam a fejem.
- Bocs, nem vagyok túlságosan otthon az estimesékben. Esetleg a Csipkerózsikát elmesélhetem, de nem hiszem, hogy túlzottan élveznéd, hacsak nem rajongasz ezekért a nyálas, valószerűtlen mesékért... Bár mindig is a Rapunzel volt  kedvencem - rávigyorogtam. - Amúgy meg horrorfilm párti vagyok. Anya mindig teljesen kiakadt rajta, hogy miket nézek a tévében, aztán... - Egy kicsit szomorkásba váltott a mosolyom. - Aztán tök nyugodtan elaludtam.
Lassacskán felálltam, hiszen lassan egészen biztos elkezd hatni az altató, és azt valóban nem vártam volna meg, míg elalszik. Viszont mostmár semmi kedvem nem volt lemenni a parkba és azon a levélen pörögni. Talán... nem is tudom, utána nézek valamelyik barátnőmnek, hátha rámér.
- Jobbulást, Florian! Örülök, hogy megismertük egymást, még ha kicsit szerencsétlen módon is - mosolyogtam rá kedvesen, aztán felvettem a poharat, hogy mielőtt elhagyom a Gyengélkedőt, visszaadhassam Madam Pomfreynak.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 07. 31. - 17:27:12 »
+1

▪ 2000 június közepe ▪
Avery


Madam Pomfrey éppen a legjobb pillanatban itattam meg velem azt az altatós kakaót. Á, nem! Még véletlenül sem szerettem volna tovább beszélgetni a mellettem ülő szőkeséggel! Legalábbis ezt gondolhatta a javasasszony, mikor körbe ugrált és a kezembe nyomta az édes ital. Jól esett a meleg, még ha odakint tikkasztó meleg is tombolt. Arról ugyanis könnyedén elvonta a figyelmemet a kartörésem és a nyilalló mély fájdalom, ami újra meg újra a hatalmába kerített.
– Ha azt is hiszi, hogy együtt vagyunk, akkor sincs gond– mondtam. Megrántottam a vállamat és az ajkaimhoz húztam a kakaósbögrét. – Vagy szerinted visszaélne az információval?
A mondandóm végén kortyoltam egyet a tökéletesen kakaós-édes italból. Nem számított, hogy teletömték egy kis altatóval, így is elég könnyen csúszott. Azokra a napokra emlékeztett, amikor kviddicsmeccs közben megsértültem vagy éppen az esős idő miatt teljesen átfáztunk. Madam Pomfrey az öltöző előtt várt minket meleg kakaóval és bíztatott, hogy igyuk meg minden rendben lesz. Máskor pedig, ha éppen nem ért rá, mert valakit ápolnia kellett és akkor, akinek kedve volt az felkacsázott ide egy bögre kakaóért. Én szinte mindig így tettem.
Mikor közölte Avery, hogy ő horrorfilm párti, hirtelen csak két nagyobbat tudtam pislogni. Az iskola falai között mindig megfeledkeztem a mugli dolgokról, aztán nyáron jó pár napomba került újra felidézni őket. A szomszéd kölyökkel rendszeresen összejártam, de folyton az az érzésem támadt, hogy valami titkos nyelven beszélnek, amihez én nem nagyon tudok hozzá tenni. Engem ugyanis senki sem hívott fel telefonon és nem néztem tévét sem valami sűrűn. Láttam már persze ezeket a masinákat, mikor egyikük másikuk áthívott füvezni vagy iszogatni a szünetekben, korábban meg játszani. Furcsa, hogy már tizenöt éves vagyok, mintha tegnap még csak tizenhárom lettem volna. Nem véletlen, hogy a szüleim olyan sűrűn emlegetik, milyen gyorsan repül az idő. Az öcsémet elnézve néha még én is elképedek. Hamarosan ő is megkezdi a Roxfortot. Én pedig már nem a menő nagytesó leszek, aki a Roxfortba járt. Ennek az egésznek ő is a részese lesz.
– A film… mugli?– kérdeztem vissza azért, de igazából tudtam, hogy helyeselni fog a dologra. – A szomszédban laknak muglik. Egyszer láttam egy olyan tévéizét.
Közben egy nagyot ásítottam, éreztem, hogy az altató bizony egyre nagyobb hatással van a testemre. Talán jót is tesz majd az alvás. Még szívesen megkérdeztem volna Averytől, hogy a horrorfilm az ugyanolyan-e, mint a horror mese. Végül ő maga vette búcsúzóra a hangot és nem is vártam volna el tőle, hogy ott üljön mellett, míg végleg be nem kómázok.
– Én is örülök… – dünnyögtem és mire hátat fordított volna nekem, már le is csukódtak a szemeim. A kiürült bögre ott pihent a mellkasomon a sérült karomnak támaszkodva. Még éreztem, ahogy Madam Pomfrey mondogalódik valamit és kihúzza az ujjaim közül a porcelánt. Végül pedig elnyomott az álom. Avery lehetett annak a főszereplője, mert a szőke tincsek és a világos szempár újra és újra felbukkant. Tovább álmodhattam ezt a beszélgetést vagy éppen megint kint jártam a birtokon, mint szinte minden éjszaka. De ez legalább nem rémálom volt. Mostanában abból is kijutott bőven, hála Isaacnek, akit szívem szerint kitöröltem volna még az emlékeimből is, ha éppen nem volt sürgős találkozni vele. Még azokat a napokat is képes volt megkeseríteni a közös ismeretségünk, amikor nem kellett látnom a képét. Ez az álom azonban kellemes volt, nyugodt.

▪ Köszönöm a játékot! ▪
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 08. - 10:13:01
Az oldal 0.142 másodperc alatt készült el 50 lekéréssel.