-Ez tény- ismerem el Elliot fejtegetésére, kettőn áll a vásár. A leglényegesebb rész igazából, hogy minden bizonnyal itt lesz a kutya elásva valamerre, persze ez még nem kíméli meg könyörtelen keresztkérdésektől.
-...És? És odakint te erőlködsz? Azt a részt továbbra is kétlem, hogy idebent ezügyben lennél.
Ha így lenne valóban, meg kell hagynom neki az elismerésem, helyes döntés, az ittlétét viszont továbbra sem indokolja semmivel, és van egy gyanúm, hogy még így is, valami elől menekül.
Valószínűleg nem abban az értelemben, ahogy a Roxfort mint hely menedéket nyújthatna neki, ez inkább valami személyes nyűge elől lehet.
Talán önmaga elől, merül fel bennem, ahogy az erősködését hallgatom arról, mekkora undorító szörnyeteg ő.
-Tessék, erről beszélek, megvolt rá az okod, nem is hangzik elfogadhatatlanul önző oknak, inkább ellenkezőleg. Ismersz engem: ha meg kéne védenem valakit, akit szeretek, mi lenne a legszélsőségesebb, ameddig elmennék, szerinted? Engem gonosznak tartanál érte? Mert valahogy kétlem. Csak magadra neheztelsz azért, mert nem értesz egyet azzal, amit tettél, ami pont inkább arra mutat, hogy gonosz meg szörnyeteg nem vagy. De cáfolj meg, ha nincs igazam.
A mentegetőzésére meg kesernyésen felkacagok.
-Azt hiszed, tudsz még engem bántani? Ne aggódj, azok az idők már rég elmúltak.
Aztán kicsit hátrébb húzódok, távolabb csak egy arasszal, mintegy jelképesen levenni a nyomást Elliotról, elég inkvizitív tudok lenni.
Egy ideig, kábé az erőltetett vidámságáig a teasüteménnyel, amit nem tudtam azért hozzászólás nélkül hagyni.
-Elliot, van neked odakint bárkid, akivel tudsz ezekről, komolyan és kiadósan beszélni? Mert ha igen, akkor nagyon sürgősen rá is erőlteted magad, mert ezeket valakivel mindenképp ki kell beszélned, mert te fogsz másképp beletörni ezekbe a dolgokba. És ha nincs, akkor őszinte részvétem, én fogom pontosan így kifacsarni belőled, mint ma. A te érdekedben.
Könyörtelen, ellentmondást nem tűrő, gondoskodó szigor. Félig-meddig észre sem veszem, hogy fölállok fölétornyosulni - épphogy, pedig Elliot ül - hogy nyomatékosítsam a dolog súlyát.
-Oké.- A jellegzetes "egyértelmúen nem oké" hangon. -Akkor beszélünk másról. De akkor máskor, valakivel, beszélni fogsz erről.
Még csak nem is utasítás, egyszerűen egy tényt közlök vele, és nincs helye vitának. És erősen fontolgatom, hogy nyomatékosítás gyanánt itthagyjam érlelődni a szavaimon, én meg menjek órára, csak késésre redukálni a teljes ellógást, talán még van rá időm.

-"Nincs, de jól vagyok"- visszhangzom gúnyosan Elliotot, és közelebb lépkedek, hogy az ultimátumomat már főlé"magasodva" adjam ki.
-"Minden rendben"- fordítom vissza rá a szavait megint. Kifogás. -Pont úgy nézel ki.
Közelebb lépek mégegyet.
-Hogy is jutottunk akkor innen...- húzom végig a mutatóujjam most a mellkasán, csak emlékeztetőül, -...azon át, hogy oké, csak köpjelek már be a tanároknak, ha úgy végre békénhagylak, egészen addig a te ötletedig, hogy ide jöjjünk fel beszélgetni? Hiszen nincs semmi, tehát nincs amivel békén kéne hagyjalak akár lebukás árán is, és nincs, amiről zavartalanul beszélgessünk egy kávé fölött.
Kesernyés-gúnyos rövid kis kacaj.
-Mondj nekem amit csak kibalettozott akarsz, Elliot, tényleg. Egész nyugodtan, nem veszem már sehogy. Már réges rég nem a szavaidnak hiszek. Viszont!..
Az állánál fogva fordítom magam felé a tekintetét, és megvárom, hogy a szigorú, ellentmondást nem tűrő szemeimbe nézzen, mielőtt a mondatot befejezem.
-...Magadnak, Elliot, ne hazudj. És ha nem akarsz a saját lelki gödröd mélyén maradni, tegyél is ellene.
Hátrébb lépek egyet, kihúzom a hajgumimból Elliot pálcáját, és hatásszünet gyanánt, meg úgy spontán, forgatom egy kicsit, megnézegetem. Addig ülepedhetnek a szavak.
-Hagyjalak békén? Oké, hagylak. A feladatod tudod, engem pedig ismersz: felejteni nem szokásom. Ezt meg ne hagyd itt.- Átnyújtom neki a varázspálcát. -És ha megint a szemem elé kerülsz, tudjál róla, figyellek. És ismerlek. Jobban, mint néha szeretnéd.
Ezzel a végszóval hátat fordítok, és elindulok kifele a szobából.