Dolce Vita Café

Egy mediterrán hangulatú kávézó apró, fedett terasszal. Odabent télen kellemes meleg, nyáron üdítő hűvös csapja meg az érkezőket. A süteményes pultnál a legkülönbözőbb cukrászkülönlegességekből lehet válogatni, mint például hupikék álom, a varázslók gyöngye, vagy a kihagyhatatlan málna bálna. De természetesen szívesen várják azokat a vendégeket is, akik csupán egy reggeli kávét szeretnének elfogyasztani a reggeli meleg croissantjuk mellé.

SEMMI

outfit

Éreztem, ahogy szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet. Most mi lesz? Kérdeztem magamtól azt, amit megannyiszor feltettem az elmúlt napokban. És a válasz ugyanaz volt. Fogalmam sincs. Újra kihagy szívem egy ütemet, miközben a forró csokimat kevergetve meg-megcsap a szemben lévő kávé illata. Americano, pontosan úgy rendelve, ahogy Elliot azt a legjobban szereti. Kiváltságnak tartottam, hogy megfőzhetem neki minden reggel. Azt hittem, hogy ez egyfajta bizonyíték is talán… Vagy nem tudom. Sosem hittem, hogy ennyi elég, mégis végül önző szerepben tűntem fel pont annak a szemében, akinek az egész életemet odaadtam volna. Hogyan lehetséges ez? Szívom magamba ismét a kínzó illatot, miközben önkéntelenül dörzsölöm meg gyűrűs ujjamat. Nem vettem még le. A gyűrű ugyanúgy ott fémlik ujjamon. És azt hiszem még egy darabig nem is fogom tudni levenni. Hiába mondta azt, hogy vége, hiába bizonyítottuk be már mindketten, hogy igen, most talán tényleg betelt az a pohár, amibe cseppenként gyűltek a sérelmek. De borulhatott volna ez jó irányba? Vajon van az úgy, hogy kiborul, de csak azért, hogy aztán mindenki tiszta lappal induljon a másik szemében újra és újra? Nem tudom. Sosem volt olyan kapcsolatom, amiért megérte volna küzdeni. Ez az első. De végül ezt is elrontottam. Vagy talán inkább elrontottuk. Nálam is volt egy pohár, ami túlcsordult. De ettől még nem kellett volna kimondanom azt, hogy rendben, akkor menj. Talán azt gondoltam, esze ágában nincs nekiindulni. Azt hittem akkor majd rájön arra, mennyire is fáj minden egyes alázó kis szava. De nem. A dacosságáért imádtam meg és talán éppen ugyanaz a dacosság fog nekem rideg sohaviszontnemlátást mondani. Hiába imádom minden porcikáját és erejét épp ugyanúgy, mint a legelején.

Ez van. Dőlök hátra, majd órámra pillantok. Ez a legfurcsább érzés mind közül, hogy őt várom, egy idegen helyen. Ez semleges terep. Nem az otthonunk, nem az életünk része. Ilyen helyen kell kimondani talán, hogy minden ami közös volt, most elosztásra kerül. Nem mintha ki akarnám mondani. Még a széfből is elhoztam a papírt, amit a fogadalomtételünkre kaptunk. Betéve tudom már minden apró sorát és bár újra előhúzom, hogy megnézzem, de gyorsan visszarejtem zakóm zsebébe, nehogy meglássa, ha közben megjönne. Vissza akarom hódítani… De talán ezzel nem menne. Ez csak nekem kell, hogy erőt adjon. Nem lehet véletlen, hogy akkor kimondtuk ezeket a szavakat. Nem lehet véletlen az sem, hogy olyan hevesen akarta és annyira csak kettőnknek megtartva ezt az egészet. Biztos vagyok benne, hogy még mindig szeret. És, igen, nyilván a legjobb komolyember ruhámat vettem fel és még a szemüvegemet is az orromra biggyesztettem, ma sem az a célom, hogy az ágyamba rángassam. Én az otthonunkba akarom visszahívni.

Mintha valaha is lettem volna elég erős ehhez… Sóhajtok ismét, leengedve magam mellé a karjaimat, csak bámulva a még mindig üres helyet és a távolságot, ami a két pohár között van. Elliotnak egy vezér kell, aki beéri önnön önzőségével és mégis valahogy tud utat engedni neki. Ez nekem sosem ment. Ha önző vagyok, azt teljes erőből csinálom és nem úgy, ahogy azt Elliot akarta volna. Azt hiszem. Azt hiszem a legrosszabb ez, amit most, épp most teszek. Sóhajtozok azon agyalva, vajon mi romolhatott el, miközben reménykedek benne, hogy ma, talán utoljára, de van még egyetlen egy esélyem arra, hogy visszahódítsam. Mert ha tényleg ennyi volt. Ha bizonyosan vége, akkor nem tudom, hogy mindaz, aki most még vagyok, mivé fog összetörni. És az a szörnyű kis teremtmény, majd hogyan fogja újra emberré építeni önmagát…

V É G E


Nat
2000. február

.outfit.

Úgy beüvöltöttem volna a lakás csendjébe, hogy kapja be a világ, kapja be az egész nyamvadt élet… de leginkább az a kibaszott sors, ami újra és újra kitép a karjaim közül azt, amibe mindennél jobban kapaszkodok. Őszintén szólva nem számoltam a napokat, mióta ott hagytam Nathanielt Tengerszemben, csak hagytam, hogy történjenek az események. Nem, valójában rohadtul nem történt semmi. Egésznap csak aludtam vagy a kávémat kortyolgattam, hol hidegen, hol melegen. Ebben a két tevékenységen a világ elleni az össze dühöm benne volt. Éreztem, ahogy megremeg a kezem a bögre felemelése közben, máskor pedig rémálmok gyötörtek.
Azon a bizonyos januári napon, amikorra a találkozót megbeszéltük a Dolce Vita Café-ba, normálisan kellett kinéznem. A napok óta nem fésült hajamat hosszú percekig próbáltam megszelídíteni. A tükörbe nézve persze azonnal elfogott a keserűség. A sápadt arca, a fakón szemek és az alattuk húzódó sötét karikák tökéletesen leírták, milyen érzések kavarognak bennem. Nem az az Elliot voltam, aki néhány napja még úszott a luxusban és drágábbnál drágább parfümöket fújt magára, nem is beszélve a finom selyem ingekről. Alig hoztam el valamit Nathanieltől. Egy-két ruha azért persze akadt, de például a fürdőből egy fogkefén és egy fésűn kívül, nem sok minden volt nálam.
Ezért csak belebújtam az első ruhába, ami a kezembe akadt. Fekete, csíkos ingek és egy egyszerű, szakadt fekete farmer. Ez utóbbi esetben nem is nagyon volt más választásom, hiszen ezt hoztam magammal egyedül. Ezen kívül csak egy csinosabb nadrág volt nálam, de az még mindig mosásra várt. A régi órám még ott volt a házban, így azt csatoltam fel a csuklómra… mintha ezzel is vissza fogadnám az egykori Elliotot. Úgy öleltem magamhoz, mintha szükségem lenne rá és a keménységére. Azonban akárhányszor találkozott a tekintetem a tükörképemével, keserűség töltötte meg a számat. Ugyanaz a gombóc kezdett el nőni a torkomba, ami annak idején Esmé után. Éreztem, ahogy iszonyatos fájdalommal akarja szétfeszíteni az állkapcsomat. Nyugodj meg, O’Mara! Erősnek kell maradnod! A parancs csak nem vált be. Remegő kézzel igazítottam meg magamon a ruhákat. Éreztem, hogy máris fogytam. Nem volt olyan nagy csoda, nagyjából nem ettem, mióta kitettem Tengerszemből a lábam.
Még utoljára megvakartam Zeusz fejét és odasúgtam neki: – Vigyázz a házra!
Aztán elindultam a kávézóba. Hosszú sétának ígérkezett, de nem érdekelt. Már nagyon is szükségem volt arra a friss levegőre, hogy kitisztítsa a fejemet. Mélyet szippantottam a fagyosságból s közben összehúztam magamon a kabátot. A hideg még így is átjárta minden porcikám, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy a zsebemben lapuló kulcsot odacsúsztathassa Nathaniel elé és lezárjam ezt. Az utolsó köteléket is el kellett vágnom ahhoz, hogy a lelkem megnyugodhasson.
Már távolról láttam a kávézót, mikor elkezdett hullani a hó. Megtorpantam és felnéztem az égre, mintha választ várnék onnan. Valójában azonban kérdés sem munkálkodott bennem… egyszerűen csak féltem, hogy a könnyek kiszakadnak belőle és nem fogom tudni férfiként viselni az újabb vereséget, amit rám mért az élet. Ezt érdemled… – súgta a kegyetlen hang, mikor lehajtottam a fejemet. A tekintetem szinte önkéntelenül is a feliratra tévedt, amit Reagan égetett a bőrömbe.
– Egy senki vagy, O’Mara… – Súgtam magamnak, de mintha nem is a saját hangomon szóltam volna. Ugyanaz a hideg kegyetlenség csendült, ami az imént még bennem szólt.
Nyeltem egyet, remélve, hogy ezzel megszabadulok a gombóctól. Aztán kihúztam magam és a lehető legtermészetesebb arcot erőltetve magamra, elindultam a kávézó felé. Nem is sejtettem, hogy mikor meglátom az egyik asztalnál, az ilyen nehéz és ilyen fájdalmas lesz… mintha egy hatalmas, éles kést vágtak volna a mellkasomba. Nem torpantam meg, csak mentem az asztalhoz. Hagytam, hogy arcon csapjon az illat, amibe szerelmes voltam. Újabb érzések kavarodtak fel, én mégis úgy ültem le, mint aki halálosan nyugodt.
–  Bocsi, hogy késtem… – A tekintetem ezúttal inkább a kávés bögrére vándorolt. Látni sem akartam azokat a kék szemeket, többet jelentettek a saját életemnél. Azt kívántam, hogy múljon el minél gyorsabban ez az őrjítő érzés. – Remélem nem vártál sokat.
Ez az Elliot, csak lazán. Próbáltam bíztatni magam és végre megengedtem magamnak, hogy az arcára nézzek. Megpróbáltam nem látni rajta semmit inkább. Beletúrtam a hajamba és az ajkaimhoz emeltem a kávét.
– Köszi, hogy rendeltél… – Aztán belekortyoltam.

SEMMI

outfit

És most? Ülök az érkezővel szemben és egyszerűen mindennél rosszabb, hogy nincs köztünk meg az az összenézés, majdhogynem összekacsintás, ami nyilvános találkozásokkor jelezte, egy pár vagyunk. Ja, mert már nem vagyunk azok… És bármennyire is fáj, csak ki kell mondanom magamnak, hogy ez nagyobb részt, nekem köszönhető. Talán tudott volna még szeretni, ha jobb vagyok. Talán tudott volna még szeretni ha erősebb vagyok. Talán nem kellett volna olyasmit kimondanom, amiről egyáltalán nem akartam, hogy bekövetkezzen. Hogy lehettem ilyen rohadtul ostoba? Teszem fel magamnak a kérdést, és közben szinte érzem, hogy a kétségbeesés egy pillanatra átcikázik feszülten nyugalmat sugárzó arcomon. Persze, mi más is történhetett volna, mikor illata úgy kúszik bele tudatomba, mint ahogy napfény siklik be a tiszta ablakon.
Ez az enyém… Volt.
Köpi ki agyamból a lehangoló igazságot a felismerés. Elvesztettem. Elszartam, ha lehet így fogalmazni az egyértelműt. Amit mintha még mindig, valahogy mégse lennék képes elfogadni. Jó ideje mindennél fontosabb volt nekem… A hajának illata és finom cirógatása, szemeiben a dacos tekintet, ami komolyan nézett én rám és csakis rám, gyönyörű alakjának és bőrének érintése… Mindez csak volt az enyém.

- Nem vártam sokat. – Jelentem ki, próbálva nem elkapni gyönyörű sötét szemeinek tekintetét, de ahogy felnézek, látom, hogy talán ő is kerüli az enyém. Nem néz felém. Látni sem akar. Megaláztam, nem egyszer. Fogollyá tettem, nem egyszer. És most, most tényleg elértem azt, hogy undorodjon tőlem. Amitől a legelső érintésünk előtt féltem és aggódtam, az mostanra bekövetkezett.
A kávé kihűlt. Tehát egyszerű kis mondatom egyértelmű hazugság, amit azonnal ki is szúrhat, ahogy ajkai a sötét folyadékhoz érnek. Vagy a bögréhez… - Semmiség. – Vonom meg a vállam, majd önkéntelenül az asztalra támasztom karom, hogy a forró csokimban lévő kanállal kezdjek el babrálni. Jobb ez, mintha az elmaradt apró érintéseinkre vágynék vagy várnék, immáron egy örök életre is hiába.

Felsóhajtok. Talán ezzel végre magamhoz vonom tekintetét, nem mintha bármikor is tudtam volna rá hatni szomorúságommal. Most sem azzal kéne próbálkozni. Figyelmeztetem magam, mire határozottan kihúzom alakom és feljebb tolom orromon professzoros szemüvegem. Hol is van már az a színes gúnyákba bújt, bohó viseletű Nat? Sehol. Mégis kár, hogy a belsőm nem változott annyit, mint a külsőm. Az akarat itt legbelül megvan, de az erő kifelé valahogy sosem úgy mutatkozik, ahogyan kéne neki.
- Örülök, hogy eljöttél. – Kezdem némi torokköszörüléssel. Aztán, nyilván magamra förmedek és talán kissé el is pirulok, mert nem vágom, hogyan lehet ekkora marhasággal kezdeni. Persze, hogy eljött. Közös megbeszélés volt. Közös ötlet és terv, hogy itt mondanak végső búcsút egymásnak. – Jól nézel ki… - Igen. Ismét egy nagyon-nagyon felesleges kijelentés, mert nem, egy cseppet sem fest jól. A szemei karikások, a haja magához képest csapzott, az illata meglepő aromát tartalmaz, ami valószínűleg ódon otthonának sajátja. Szép és finom így is, és ott van benne minden az én Elliotomból, de akkor sem egészen az enyém már.
- Ez most az a pont, amikor nem tudom, mit is lehetne mondani… - Kezdem aztán mégis a lehetetlent. Csak, hogy megszűnjön a feszült, kínos csend közöttünk. – Csak egy dolgot akarok, hogy visszaköltözz hozzám. Mert az az otthonod, az otthonunk. És jó lenne, ha befejeznéd ezt a duzzogást, hogy akkor innentől ez két külön élet. Mert nem az. A férjem vagy, és ezen már nem változtat holmi gyerekes veszekedés.  

V É G E


Nat
2000. február

.outfit.

„Nem vártam sokat.” Megismételtem a mondat gondolati szinten, ahogy ajkaimhoz ért a kihűlt kávé. Tudtam, hogy hazudott, de nem tehettem szóvá. Sőt, azon elmélkedtem, hogy vajon megfordult-e már a fejében, hogy felpattan és tovább áll egyszerűen, nem várva többet rám. Azt is hihette volna, hogy nem jövök el és átverés volt az egész. Nem akartam valójában több fájdalmat okozni neki… azt csak magamnak okoztam volna még több kínt. Már nem bírtam volna többet elviselni. Elég volt az első komoly kapcsolatom végén elszenvedni ezeket. Ezúttal erősebb akartam lenni. Nem akartam engedni az engem ostromló démonoknak, amik egyre csak azt suttogták: Nem érdemelsz boldogságot, O’Mara.
Leeresztettem a bögrét, hagytam, hogy koppanjon az asztalon. Nem akartam Nathanielre nézni, féltem, hogy rossz hatással lesz rám, ha találkozik a tekintetünk. Ezért csak hátra dőltem a székben. Ujjaim a bögre fülét piszkálták, közben azon gondolkodtam, hogyan tudjam le ezt az egészet minél gyorsabban. Ott volt a zsebemben a kulcs, amit csak asztalra kellett volna tennem, kimondva: most tényleg vége. Csakhogy nem nyílt szóra a szám s a kezeim sem mozdultak a kabátom irányába.
– Örülök, hogy eljöttél. – Jegyezte meg némi torokköszörüléssel indítva az egészet. Mit lehetne erre mondani? Hogy én is? De hát nem örültem. Nem örültem, sőt egyenesen gyűlöltem ezt a helyzetet. Nem akartam itt lenni, azt kívántam, bár körültekintőbben rohantam volna el Tengerszemből, elhozva mindenem és otthagyva a kulcsom. Elhibáztam. Túl heves indulatok dolgoztak bennem és éppen csak a gyűrűket rángattam le az ujjamimról. Azt pedig egyfajta bosszúnak tekintettem.
– Jól nézel ki…
Zavarba jött tőle. Én azonban csak értetlenül pislogtam kettőt. Megint megtalált a keserűség, mocskos kis hidegséggel kacagva a fülembe. Megváltoztam. Nem csak a külsőmön látszott, hogy eljöttem Tengerszemből, bennem is olyan végtelen sötétség uralkodott, ami ellen már alig ha lehetett küzdeni. Hagytam, hogy átöleljen, magához vonjon és megnyugtasson a legnehezebb órákban. Ennek ellenére erősebbnek éreztem magam. Nat nélkül nem volt olyan gyengepontom, ahol Phillip brutálisan nagyot üthetett volna… a családom bizonyára könnyebben megvédi magát, mint ő.
– Kösz… –Válaszoltam egyszerűen. Mást nem tudtam volna erre mondani és éppenséggel viszonozni sem akartam a bókokat. Azt szerettem volna, ha komolyan vesz… ha nem próbálja meg visszacsinálni az egészet. Utáltam, mikor szinte könyörgött, hogy maradjak vele és bizonygatta, hogy megváltozik. Haragudtam rá, de valójában sosem ezt akartam hallani. Ha magához láncolt, hát azt tegye rendesen… ha parancsolni akar, hát ne sértődjön meg, ha némi ellenállást tanúsítok. Ezekben a helyzetekben azt éreztem, nem ismer, nem látja át, már hányszor hódoltam be az akaratának. Talán vele sem egymásnak rendelt minket ez a nyamvadt élet. Igaz, hozzám kit is rendelhetne? Ha a világon mindenki párba állna, bizonyára én lennék az, aki egyedül kullognak mögöttük, nem is várva, hogy valaki megfogja a kezét.
– Ez most az a pont, amikor nem tudom, mit is lehetne mondani… – kezdte hosszú csend után. Ő legalább tudott beszélni, nekem viszont, mintha egyszerűen nem akaródzott volna semmit mondani. – Csak egy dolgot akarok, hogy visszaköltözz hozzám. Mert az az otthonod, az otthonunk. És jó lenne, ha befejeznéd ezt a duzzogást, hogy akkor innentől ez két külön élet. Mert nem az. A férjem vagy, és ezen már nem változtat holmi gyerekes veszekedés.  
Nyeltem egyet, majd újra az ajkaimhoz emeltem a szobahőmérsékletű kávét. Így nem esett annyira jól, mégis nagyot kortyoltam belőle, hogy megnedvesítsem a torkomat.
– Nem duzzogok. – Jelentettem ki ridegen és ezúttal a szemébe néztem. Rákönyököltem az asztalra, hogy közelebb hajoljak hozzá. –Komolyan gondolom és ezt láthatnád te is, ha figyelnél.
Nem húzódtam hátra. Egyenesen a kék szemekre szegeztem még mindig a tekintetemet, megpróbáltam nem arra koncentrálni, hogy milyen sármos lett, mióta először találkoztunk és hogy mennyivel jobban áll ez neki. Nem eshetem megint a testi vágyak csapdájába.
– Elküldtél a házból. Azt mondtad, ha nem tetszik a rendszer tűnjek el… hát, ha annyira ott akarnál tudni, eszedbe sem jutott volna elküldeni. Ha meg csak keménykedni akartál, azt remélve, hogy így behódolok megint, csinálhattad volna ügyesebben. Ezt a játszmát te vesztetted le. – Normális hangon válaszoltam, visszatartva mindenféle morgolódást.
 

SEMMI

outfit

Gondolhattam volna, hogy nehéz lesz. Nyilván számítottam arra, hogy egy szakítás nem épp könnyed délutáni kávézgatás. A nyilvános helyet is épp azért választottuk talán, hogy meg tudjuk őrizni a méltóságunkat egymás társaságában. Vagyis… Nem tudom Elliot mit gondol, vagy mit gondolt. Sosem tudtam. Én nyitott könyv voltam az ő számára, de mindhiába fürkésztem a dacos szemeket, azok ugyanazt a fénylő erőt mutatták csak. Ahogy most is. Ellenáll nekem. Örökké ellen fog. De ő így szeret, így szeretett. Vagy hát… Ki tudja épp most mit érez. Ugyanúgy begubózik, ugyanúgy az ereje mögé rejtőzik és Merlin a tudhatója talán, mindennél jobban tisztelem azért is, ahogy most itt ül előttem. Felvértezve tökéletességével. Még ha bőven érzem és látom is rajta az elmúlt napok gyötrelmeit. Így is szeretem, így is minden porcikájáért és lelkének, szívének minden négyzetmilliméteréért rajongok. Nem lehet hát az, hogy ennek vége legyen. Nem és nem és nem…

De nem mutathatom ki neki a szomorúságom. Mindig ez volt a baj. A romantikus, túlérzékeny természetem a rossz döntések felé sodort. Bár kétlem, hogy erre éppen most az utolsó utáni pillanatban kellene rádöbbennem. Amikor talán már semerre sem mozdíthatom el magunkat. Most tanuljak meg küzdeni? Éppen ideje lenne. Jó vagyok, és Elliot mindennél jobban megérdemli azt, hogy boldog legyen. Annyi mindenen kellett már keresztülmennie. Kéne neki végre egy otthon. Egy olyan otthon, ahol vigyáznak rá és szeretik. Én pedig csak félig voltam képes ezt megadni neki. Holott azért sétált be éppen az én nappalimba akkor, mert talán azt gondolta én végre képes leszek megvédeni őt az örök magánytól. Aztán mégis én mondtam ki, hogy húzzon el. Nem kellett volna. És ha lenne egy időnyerőm, most belepiszkálnék a múltunkba. De nem lehet. Elcsesztem, ezt a hibát pedig most kellene valahogy megoldanom, visszacsinálnom. Reménykedve, hogy nem késő. Hiába tűnik most az egész nagyon is annak.

Ismét kihúzom magam, még jobban feszítem hátizmaimat, mint ahogy mondandóm alatt tettem. Kemény szavakra, kemény válasz érkezik, sejtettem, hogy így lesz. Csak hallgatom csöndesen és komolyan, miközben lefoglalom magam a forró csokimmal. Akarom, hogy lássa, nagyon is érdekel, amit mond, de azt nem akartam, hogy észrevegye szemeimben a neki igazat adó kétségbeesést. Néhány hosszú, mély levegőt veszek, mielőtt újra rátekintek. Persze így orromat immáron nem csak kávéjának illata járja át, hanem minden, ami ő maga is. És ahogy egy pillanatra hagyom, hogy elvesszek aromájában, úgy elveszek szemének csodálatában is. Ahhjj… Hogy lehet, hogy még mindig ugyanúgy…

- Rendelek egy újat… - Mondom komolyan és egyszerűen, miután befejezte mondandóját. Aztán már intek is a pincér felé. Ujjaimmal dobolni kezdek az asztalon, miután leadom a rendelést és várom, hogy megérkezzen az ital, amit szerencsére szerény személyem híres mivoltát bevetve nagyon is hamar megkapunk. – Tessék. – Tolom Elliot felé, mert ja, így azért mégiscsak jobb lehet, nem mintha kérte volna. Gyanítom mindig ezt csinálom és most is elcsesztem, de most már ez van. Gondoskodó énem versus józan énem egy-null. 
- Ez is pont egy duzzogás. – Vonom meg aztán a vállam, mivel volt vagy tizenöt percem összeszedni a gondolataimat, mielőtt megszólaltam. – Ezt a játszmát épp együtt veszítjük el. Pontosan jól tudhattad, hogy sosem tudnálak komolyan elküldeni a házból, abból az életből, amiben a tiedét a magaméhoz akartam kötni. Sőt, amit hozzá is kötöttem. Kicsikartál belőlem egy rossz döntést. Egy rossz elszólást. De szerintem most már elégszer kértem bocsánatot, ahhoz, hogy felfogd mit is akarok. Innentől nem lesz más választásom, mint megfogni téged és hazavinni. Mert ott a helyed. Mellettem és ezt pontosan látom a csapzott hajadból és a karikás szemeidből is. Velem vagy boldog, mert én meg tudom adni neked mindazt, amire szükséged van. Ennyi volt ez a játék. Mi nem válhatunk el. A férjem vagy. És az is maradsz. 

V É G E


Nat
2000. február

.outfit.

Szerettem volna az arcába üvölteni, hogy fejezze be, hogy ne akarjon rólam gondoskodni. Az elmúlt hónapok azzal teltek, hogy meg akarta váltani az életemet. Túl sok volt és erőszakos minden lépése és ugyanez történt a kávéval. Meg sem kérdezett, meg sem próbált úgy tenni, mintha érdekelné, én mit gondolok. Egyszerűen eldöntötte, mi a jó és ahhoz igazította azt, ami „hibás”… azaz engem. Elliot O’Mara egy nagy hiba volt Nathaniel szemében, amit helyre kellett hozni. Kipucolt a mocsokból, szép ruhákat adott rám, addig fésült, míg a kócos kis tincsek tökéletesen nem álltak a fejemen. Egy ócska baba lettem, ami úgy festett, ahogyan az beleillik Mr. Forest csodás, csillogó kis világába.
Behódoltam neki, állandóan ezt tettem. Megint nem ellenkeztem.
Ujjaim az új bögre fülére tévedtek. Ezúttal azzal kezdtek el játszadozni, de közben Natra néztem. Erősnek akartam tűnni, mintha nem hódoltam volna be éppen neki. Komolyan kellett volna vennie, meghallania a szavakat, amiket éppenséggel hozzá intéztem, de ő mintha erre képtelen lenne. Csak azt hajtogatta, ami az ő igaza volt és meg sem hallotta a segélykiáltásomat.
Elszakítottam a tekintetem tőle a mondandóm végén. Hiába csengetek olyan határozottan azok a szavak, nem bírtam sokáig megőrizni az erőmet vele szembe. Olyan voltam, mint egy rókakölyök, akit könnyen megijesztett a lépések zaja. Visszamenekültem a menedékembe újra és újra vele szemben, bár éreztem a gyengeségét, a bizonytalanságát.
– Ez is pont egy duzzogás. – Rá pillantottam ismét, mikor megszólalt. Ahogy megrántotta a vállát, abból is éreztem: nem veszi komolyan a szavaimat. Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy csak egy játékszer vagyok, ami kell Nathaniel Forest tökéletes kis világába.
– Ezt a játszmát épp együtt veszítjük el. Pontosan jól tudhattad, hogy sosem tudnálak komolyan elküldeni a házból, abból az életből, amiben a tiedét a magaméhoz akartam kötni. Sőt, amit hozzá is kötöttem. Kicsikartál belőlem egy rossz döntést. Egy rossz elszólást. De szerintem most már elégszer kértem bocsánatot, ahhoz, hogy felfogd mit is akarok. Innentől nem lesz más választásom, mint megfogni téged és hazavinni. Mert ott a helyed. Mellettem és ezt pontosan látom a csapzott hajadból és a karikás szemeidből is. Velem vagy boldog, mert én meg tudom adni neked mindazt, amire szükséged van. Ennyi volt ez a játék. Mi nem válhatunk el. A férjem vagy. És az is maradsz.  
Megint egészen hátradőltem a székbe. Valahogy azt éreztem megint győzött, addig menetel előre erőszakosan, míg azt nem mondom: rendben. Csakhogy megint beszökött a makacsság az én kis menedékembe és dühös tekintettel bámultam vissza rá.
– Kicsikartam belőled egy rossz döntést? – Nevettem fel megjátszottan. Csak gúnyolódtam, nem volt semmi több. – A kimondott szavakat nagyon nehéz visszavonni és te ki mondtad azokat, Nat. Nem is egyszer hangzott el az elmúlt félévben, hogyha nem tetszik, húzzak el. Hát harmadjára és a Deannel való viselkedésed után, nem hiszem, hogy nagy meglepetés lenne, ha besokalltam már.
Vettem egy mély levegőt, mert éreztem, hogy egyre hangosabban beszélek. Nem akartam egy kávézó közepén üvöltözni vele, hogy még ezt is megírják az újságok. Gyűlöltem, hogy nem lehet magánéletem… olyan, amin nem csámcsognak Nat ostoba rajongói meg a sajtó.
– Nem fogsz visszavinni Tengerszembe. – Folytattam aztán csendesebben. – Azt hiszed, hogy hagyni fogom magam? Talán eddig engedtem, hogy ide-oda rángass, ahogyan éppen tetszik neked, de annak már vége. Szakítottunk és részemről már le van zárva ez az egész. Csak azért vagyok itt, hogy tisztességes, a te világodba is beleillő lezárást adjak ennek az egésznek. Ennyire tisztellek azért.

SEMMI

outfit

Nem alakul jól… Nagyon nem. De hát ez sejthető volt. A hónapok sérelmei, amik nyomnak belülről mindkettőnket nyilván nem múlhattak el öt perc alatt. És mit csináltam én már megint? Na mit? Ugyanúgy elnyomva meg sem kérdeztem tőle, hogy kér-e új kávét, csak döntöttem helyette, mint megannyiszor az elmúlt időben. Holott most sem akartam én rosszat. Sosem akartam én azt. Csak gondoskodni szerettem volna a férfiról, akit mindennél jobban szeretek. Évekig voltam elnyomva, aztán évekig voltam magányos egyedüllétemben. Nem volt senkim, legalábbis azt hittem, s belemerülve az önsajnálatba a családommal sem annyira törődtem. Most… Most mivé nőtte ki magát a családom, Elliotnak köszönhetően. Életet vitt abba a lelketlen mozgó robotba aminek éreztem magam. És nem voltam képes ezt kellőképpen megköszönni… Nem is tudom mit vár tőlem most már az élet. Ha nem vele van létjogosultsága a jövőmnek, akkor kivel. Elképzelni se tudom már, lehet-e valahol valaki más, aki mellé szívesen feküdnék le, s aki mellett akkora örömmel ébrednék, mint mellette. Nem. Hozzáfogható teremtés nem létezik már sehol ebben a világban.

Itt és most kell hát győznöm. Ez az utolsó esélyem, hogy megmutassam, méltó vagyok mindarra, amit megérdemel ő maga az élettől.
Félretoltam bögrémet, már úgy se maradt benne túl sok, az is szinte teljesen ki van hűlve, szóval már mindegy neki, és közelebb hajoltam Elliothoz mondandója közben. Lehet, hogy még sem volt olyan jó ötlet ez a nyilvános hely dolog. Nem kellene, hogy mindenki a mi veszekedésünket hallgassa, az meg pláne nem, hogy fel is ismerjenek minket. Az utóbbi időben amúgy is igyekeztem védeni Elliotot a nyilvánosságtól, mert nem tett jót az életének. Még ebben is különlegesebb volt, mint mások. Én pedig talán csak túl későn jöttem rá arra, hogy el kéne rejtenem, mert arra jobban vágyik… Egy pillanatra lesütöm a szemem, mert nagyon is szégyellem a Deannek mondottakat. Bár volt olyan, amit nagyon is komolyan gondoltam, de a legnagyobb része színtiszta hülyeség volt. Nem mintha Elliot nem féltékenykedett volna totálisan random emberekre… De mindegy. Ez akkor is túlzás volt részemről, beismerem.
Sóhajtok, miközben ő mély levegőt vesz és még közelebb hajolok hozzá, hogy halkabb hangját is jól megértsem. Nem mintha szembesülni akarnék azzal, amiket ismét a fejemhez vág. Megint csak én vagyok a rossz. De mindegy is ez. Nélküle végképp minden üres és vacak. Elviselnék én már bármit tőle, csak azt nem, hogy elhagyjon…

- Egy kapcsolatban ketten vagyunk Elliot… - Kezdem egy újabb sóhajjal. – És köszönöm, hogy megtisztelsz ennyivel. Hát tisztelj meg azzal is, hogy őszinte vagy velem és nem csak a jól begyakorolt dacos keménységedet játszod meg. Igen… Elrontottam dolgokat, amiket szégyellek, és amikért bocsánatot kértem. És elrontottam dolgokat, amiket szeretetből tettem és kedvességnek szántam. De, egy kapcsolat két emberen múlik. A helyrehozás is két emberen múlik. Tökéletes a maszk, amit most arcodra vettél, de ismerlek annyira, hogy tudjam, mindez hazugság. Szerettük egymást és ezen nem változtatott sem az a rosszul sikerült mondatom, sem az elmúlt napok. Vegyük egymást komolyan. Dolgozzunk azon, hogy minden jobban alakulhasson. Mert én ebben hiszek. Magunkban. – Kissé kesernyésen felnevetek. – Még, ha ezt most gyűlölöd is, mert nyálas, meg vacak, amitől tudom, hogy te a falnak mész. – Ahogy ismét mozdulok egyet érzem, ahogy a lábam önkéntelenül is Elliotéhoz ér. Nem mozdítom el, direkt ott hagyom, miközben komolyan a szemeibe nézek. – Egymás mellett a helyünk. És csakis ott.

V É G E


Nat
2000. február

.outfit.

Miért kell ennek ennyire fájni? Fájt az eddig is, de Nat, mintha élvezte volna, hogy tovább nehezíti az egészet. Kimondtuk, hogy vége, kimondta, hogy elmehetek és már nem lehet visszaszívni. Gyűlöltem, hogy képtelen felelősséget vállalni a kimondott szavakét, helyette megpróbálta rám kenni őket, mintha én csikartam volna ki. Ő kezdte azokkal a sértő feltételezésekkel, amiket Dean fejéhez vágott a gyerekkori otthonomban… mégis mit gondolt? Hogy majd hazaérünk, ágybabújunk és minden elszáll? Biztosra vettem, hogy azt is rám fogta volna, ha tehetné, holott én nem tettem semmit, csak jól éreztem magam egy olyan ember társaságában, akinek a szeretetére egész gyerekkoromban vágytam, de csak felnőttként kaphattam meg. Nathanielnek még ezt is el kellett rontani, mintha csak akkor szerethetnénk egymás, ha körülöttünk senki más nincsen.
Elegem volt. Minden szava egy újabb szúrás volt a szívemben. Szükségem volt a régi Elliotra, aki képes átvészelni minden gyötrelmet. Bele kellett bújnom a hatalmas sötétség ölelésébe, hogy biztonságra leljek a sértések sokaságával szemben. Nem akartam látni sem őt, mégis egyenesen a szemeibe néztem, ha éppen nem az újabb adag, melegebb kávét emeltem ajkaihoz. Ez voltam én, Elliot O’Mara, aki szembenéz bárki és bármivel… de még mindig nem tudtam igazán építkezni a fájdalomból. A dühöm lüktetett csupán erőteljesebben, amit a világ iránt éreztem nap, mint nap. Most Natra is így kellett néznem, ez pedig jobban kínzott bármiféle kegyetlenségnél, amit addig el kellett szenvednem.
Ahogy beszéltem közelebb hajolt. Még jobban ki tudtam venni a szemében ülő csillogást, az illatát is megéreztem, ami annyiszor késztette a szívem hevesebb ritmusra. Tudtam, hogy még szeretem, de azt is, hogy már besokalltam és nem engedhetek neki többet. A saját rovásomra töltöttem vele az elmúlt hónapokat, elnyomva, mindent, ami én voltam, csak azért, hogy az akaratos hisztijének engedjek… sosem értékelte. Neki az volt természetes, hogy minden az ő ízlése szerint történik: Elliot költözik Tengerszembe, Elliot puccosruhákat hord, Elliot megjelenik a rendezvényeken, Elliot neveli a kölyöket, Elliot megeszik mindent… Eszébe sem jutott komolyan venni a véleményemet és akkor itt ül és nyafog, hogy elhagytam. Igen, haragudtam nagyon is.
Ártott neked, O’Mara… – súgta szinte kéjesen a kegyetlen kis hang. Talán az a belső árny, nagyon is érezte: ezzel most tényleg szíven talált, ezzel most a lényegre tapintott. Olyan állapotban voltam, hogy el tudtam hinni ezeket a szavakat.
– Egy kapcsolatban ketten vagyunk Elliot… – Sóhajjal kezdte. Szinte éreztem, hogy most vagy kioktat, esetleg elmondja miért az hibám az egész. De nem, dolgozzunk rajta, hozzuk rendbe ketten… klisék klisék hátán, miközben meg sem fordult a fejében, hogy amit lát, rohadtul nem egy maszk, hanem az őszinte besokallás tükörképe.
Úgy csaptam a bögrét az asztalhoz, mikor felnevetett, hogy szinte csoda volt, hogy nem repedt máris meg a porcelán és tört darabokra az egész.
– Még, ha ezt most gyűlölöd is, mert nyálas, meg vacak, amitől tudom, hogy te a falnak mész.
A lába az asztal alatt hozzám ért. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, csak ültem ott, megint érezve magamon a hatalmát, aminek ha megint ellenállok, szokás szerint hisztéria követheti.
– Egymás mellett a helyünk. És csakis ott.
Erre a mondatra sem húzódtam hátrébb. Nem érdekelt, hogy hozzám ért. Éppen elég indulat dolgozott bennem ahhoz, hogy így is kimondjam, azt ami zavart.
– Bele sem gondolsz, hogy ez végre nem egy maszk, hanem az igazság? – mutattam az arcomra. – Hát ennyire nehéz komolyan venni? Mármint persze, megszokhattam volna már tőled, hogy eldöntöd helyettem, mi a jó nekem… csakhogy ez most más helyzet. Nyisd ki végre a szemed!
Erősen markoltam az asztal szélét, minden dühömet beleadva. Éreztem, hogy még az ujjbegyeim is egészen elfehérednek. Ez volt az egyetlen módja, hogy ne kezdjek el üvöltözni.
– Szerettem, ha erős vagy és irányítasz. Az az oldalad mellettem született meg és igazán az enyémnek éreztem végig… de aztán előjön valami dacos kölyök, aki a sérelmeit vágja az ember képébe sírva és olyankor nem tudom eldönteni, melyik vagy te igazán. Ezzel is csak összezavarsz. Látod? – magyaráztam. – Mivel magadról sem tudod, ki vagy, legalább ne vágd a képembe, hogy álarcot viselek! Ez nem maszk, hanem egyetlen szó az, hogy: elég. És te még csak észre sem veszed!

SEMMI

outfit

Nem vagyok én elég erős vagy jó ehhez…
Csak nézek Elliot sötét szemeibe és most immáron kedvem lenne felállni és beismerni, hogy igen, tényleg jobb neki nélkülem. Már akkor sem távozhatnék méltósággal, ahhoz ebben a kapcsolatban egyáltalán nem értettem. És utána sem értek. Azt hiszem. Elengedhettem volna már ezt az egészet, bőségesen meglett volna rá az a pár napom, ami alatt letudódik a gyász. De én nem vagyok rá képes. Igaza van, nem tudom elfogadni, hogy elég. Nem megy. Nélküle azt hiszem a létezésemnek úgy, ahogy van vége szakadna. Most is talán még azért állok a két lábamon, mert az utolsó utáni remény szálába kapaszkodom. De rajongok. Egyszerűen rajongok érte, azért is, amilyen most, amilyen még most is. Mindig is ilyen dacos volt, és ez tetszett benne. Szívem szerint ismét a zuhany alá tartanám, csakhogy még egyszer átéljem milyen volt az a pillanat, amikor megismertem.

Lábam ott tartom lábánál, bár nem tudom lehet-e ezzel már bármit is elérni. Olyan vagyok, mint egy reményvesztett harcos, aki minden fegyverét igyekszik bevetni, még azt is, aminek igaziból talán pont semmi haszna sincs. Sebaj. Így legalább Elliot tényleg tudhatja mekkora egy szánalmas teremtés vagyok, még akkor is, amikor erősnek próbálom mutatni magam.
Hátrább húzódom azért, bár ebben a mozdulatban talán benne van az is, hogy íme elismerem, vesztésre állok egy olyan küzdelemben, ahol győzelemért jöttem volna. De mit mondhatnék még? Bocsánatot kértem már, fenyegetőztem is, követelőztem is. Beismertem minden hibámat és kijelentettem, hogy mi egymásnak vagyunk kitalálva. Elfogyott az erőm, ehhez azt hiszem soha nem is volt. Elliot előtt nem volt senkim, akit meg akartam volna tartani, akiért egy cseppet is küzdeni akartam volna. Kár. hogy ez nem látszódik rajtam…

Elfordulok, miközben beszél. Fájnak a szavai és nem akarom, hogy minden szúrás, amiknek nyoma tökéletesen kiül az arcomra az ő szemében tükröződhessen. Igaza van. Bár én legbelül nem így éltem meg. Nem akartam elvenni tőle sem a döntési jogát, sem az életét. Én számtalanszor felajánlottam, hogy menjen kincskereső útra… Csak azt nem tudtam volna elviselni, ha egy évre tűnik el. Féltettem, és túlzottan is szerettem, szeretem. Azt hiszem ez mindenben meggátolta őt. Ilyen az, amikor foglyul ejtesz valakit, csupán annyival, hogy szereted.

- Tudod… - Sóhajtok ismét csendesen és most újra ráemelem tekintetem. – Való igaz, hogy te tettél emberré Elliot. És most tanulom a szerepem, mint kisgyerek a dackorszakát. De elképzelni se tudom az életemet nélküled. Sőt, talán nem is létezik olyan, hogy nélküled, így, hogy tudom milyen is veled. A klisé, klisé marad. – Vonom meg a vállam immáron komolyabban. – Ha több teret akarsz… Több teret kapsz. Hogy ne döntsek helyetted? Akkor döntsünk együtt. De kérlek ne mondd azt, hogy ennyi volt. Hogy elég volt… Szeretetből akartam tenni mindent, amit tettem. Csak néha azt hiszem túlóvtalak, miközben talán gyermekien követeltem ki a figyelmed. De fényévekkel jobb embernek éreztem magam melletted, mint eddig bármikor az életben. És jó lenne még egy esély, hogy ezt kellőképp meghálálhassam.

És megint nyálas vagyok… Fordulok el ismét, miután befejeztem mondandóm, de lábam nem húzom el Elliottól. Valahogy éreztetni akarom vele, hogy amíg lehetséges én küzdök, és ahogyan csak lehetséges én úgy küzdök. Mert továbbra is, hiszek magunkban.

V É G E


Nat
2000. február

.outfit.

Éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni az ücsörgést éppen vele szembe, belenézve a kék szemek bánatos csillogásába. Mindig így nézett rám, ha szembesítettem az igazsággal. Őszinte megbánás volt ez, de hiába. A változás akkor sem érkezett el, talán csak párnapra, mintha Nat nem értené meg: ha az ember birtokolni akar, egészen birtokolnia kell, ha viszont szabadon akar engedni, akkor azt is ugyanazon teljességgel kell megtennie. Hányszor tettem fel magamban a kérdést: miért jó fél munkát végezni? Nem kaptam rá választ és az a forró szenvedély gyorsan el is nyomta bennem mindezt.
Csak figyeltem, ahogy magyaráz és védekezik. Bennem viszont még mindig ott lüktetett az elég… mintha nem akarnék már valóban esélyt adni neki. Egy részem még kapaszkodott volna belé, ugyanúgy, mint régen. Tudtam, nem lesz változás és talán újabb vita újabb szakítást szül majd. Nekem viszont már nagyon fájt és nem akartam megint sebeket szerezni. Megtanultam a leckét. Elliot O’Mara magányos teremtés, akinek nem jár olyan, hogy gondtalan boldogság.
– Ha több teret akarsz… Több teret kapsz. Hogy ne döntsek helyetted? Akkor döntsünk együtt. De kérlek ne mondd azt, hogy ennyi volt. Hogy elég volt… Szeretetből akartam tenni mindent, amit tettem. Csak néha azt hiszem túlóvtalak, miközben talán gyermekien követeltem ki a figyelmed. De fényévekkel jobb embernek éreztem magam melletted, mint eddig bármikor az életben. És jó lenne még egy esély, hogy ezt kellőképp meghálálhassam.
Sóhajtottam egyet, aztán lesütöttem a szemeimet.
Nem akartam látni s érezni sem a közelségét. Még sem húzódtam ki az asztal alól, csak éreztem a lába finom simulását magamon. Ez már csak testiség, O’Mara… – súgta a hang, válaszul arra, mi is ez a bizsergés. A szalag lágyan, de lüktetett a csuklómon, fel-felkorbácsolva újra a keserűséget. Az üresedő kávésbögrémre pillantottam inkább Nat kék szemei helyett. Biztonságosabb volt, ridegebb. Nem váltott ki érzéseket.
– Nem, Nat, te ezt nem érted. – Válaszoltam egyszerűen. Ujjaimmal megpiszkáltam a bögrét. – Azt sem tudod, te magad, mit akarsz. Olyan vagy, mint valami elcseszett érzelmi hullámvasút. Keménykedni akarsz? Hát keménykedj akkor rendesen. Engedni akarsz nekem? Akkor engedj rendesen. Ebben nincs aranyközépút. – Tettem hozzá és felkeltem a székből.
Még álltam ott egy darabig az asztal mellett úgy néztem rá. Érzéketlennek akartam látszani, hogy ne találhasson rajtam többé fogást. Valójában már a könnyek szorongatták a torkomat, egyre nagyobbá téve azt a bizonyos gombócot.
– Ezt viszont már nem rajtam fogod tovább tesztelgetni. – Tettem hozzá aztán a szemébe nézve. – Talán azt a srácot, akivel múltkor a kávézóban csókolóztál, nem fogod így elküldeni, mint engem. Megvolt a kísérleti alanyod, hát azt a lehetőséget ne cseszd el.
Még kimondani is fájt azokat a szavakat. Nem tudom, ki volt az a kölyök, nem emlékszem a nevére akkor sem, ha bemutatkozott. Fiatalabb is volt, nyálasabb is, mint én, tökéletesen beillet Nat csillogó világába, amibe én sosem. Adhatott rám akármilyen ruhát, akkor is csak egy koszos tolvaj voltam. Én ugyanis mellette sem lettem jobb ember. Belőlem egy kiadás van, az, aki vagyok… az aki átadta magát neki, ő pedig elküldte.
– Minden jót… – súgtam oda, de még egy pillanatig álltam ott. Letettem Tengerszem kulcsát leé az asztal lapjára, csak azután fordítottam hátat.

SEMMI

outfit

Elég volt… Most már talán én sem tudnék semmi mást mondani csak ennyit. Elég volt. Ismételten megkínoztam magam, de lassan, nagyon lassan belátja az én szívem is azt, hogy ennek vége. Minden porcikám küzd a felismerés ellen. Érzem, ahogy testem megremeg, mikor a gyönyörű fekete szemekbe nézek, amik az enyéim voltak. Keserűség… Elönti mindenemet, beleissza magát az édes illatba, ami még mindig, mint valami drog, hatással van rám Elliot felől érkezve. S szépen lassan végigáramlik testemen is az elvesztés érzése. Ott van a forró csoki íze mellett az ajkaimon, végigfut ereiben, hogy aztán még inkább fokozza a remegést. Megfogom a poharam, remélve, ha valamibe kapaszkodom akkor Elliot talán majd kevésbé veszi észre mennyire félek is most. Nem tudom mi lesz. Elképzelni sem tudom. Az elmúlt napok csak hóbortos játszmának tűnnek a szerelmi életünk fonalán. Mintha épp így találtuk volna ki, hogy izgalmasabbak legyenek a hétköznapjaink. De most már visszatérhetnénk az unalmas életünkhöz. Már, ha a mienk valaha unalmas lett volna… De nem volt. Így szerettem magunkat. Csak nem kellett volna kimondani azt a végzetes mondatot…

Nagyon is tudom, mit akarok… Üvölteném bele a kávézó nyüzsgő csendességébe, de aztán mégis inkább ledöbbenve nézek el valamerre, bármerre, csak ne, csak Elliot ne lássa a szememben váltakozó szomorúságot és fájdalmat.
Mert ismét igaza van. Miért van az, hogy csak neki van igaza? Hogy ő közben nem látja, nekem mennyi minden fájt, mert bántott. Erősnek lenni? Erős vagyok? Igen talán. Csak talán nem annyira, mint ahogy ő azt akarta. De nem kell minden téren eldöntenem mit akarok. Egy dolgot nagyon is tudok. Őt tűzön vízen keresztül áttiporva is akarom.

De igaza van. Mintha valami kísérleti alanya lenne az emberré válásomnak. De nincs szükségem tesztalanyra és második verzióra. Ez nem ilyen. Az én szívemet egyvalaki vitte el és gyanúsan nála is fog maradni. Lehet innentől bármi. Én nem fogom már megtalálni… Épp ezért összerezzenek. A remegés ugyanúgy mardossa testem, de Elliot felálló alakja mintha még egy tőrdöfés lenne a már amúgy is sajgó lelkemen. Ne csináljuk ezt… Könyörögnék. Sírnék, ahogy leteszi a kulcsot és búcsúzik. Bőgnék mint egy kisgyerek, hogy ne hagyjon el, nem akarom. Csakhogy ő maga nem erre vágyik. Igaz? Az erős Natot akarja. Mintha mindig félreértettem volna… Én gyengédségre vágynék olykor, de azt a gyengédséget tőle akarom megkapni. Akkor nincs más lehetőségem, mint kierőszakolni belőle? ő ilyen… Mindig is ilyen volt. Most pedig kereken megmondta, ha csinálsz valamit, csináld teljes egészében. Ha birtokolni akarsz… birtokolj teljes egészében.

Úgy pattanok fel, mintha valami elektromosság vagy tűz, netán mágia hatására tettem volna. És azzal a lendülettel az asztalra tett kulcsot is felkapom.
- Nem voltál a kísérleti alanyom. – Kapom el Elliot kezét, hogy némileg visszatartsam. – A férjem vagy. Az egyetlen és utolsó, akit el tudok, vagy el akarok képzelni az életemben. Ez egy lehetőség. Mindig is csak annyi volt, attól a pillanattól kezdve, hogy beleugrottunk. Nem kell több ember, nem kell más. Csak te. – Mondom nagyon is komolyan, miközben rászorítok a kezére, nehogy meglépjen. Az italok árát az asztalra dobom, vagyis hát, annyi pénzt amennyi a zsebemben volt, legyen az bármennyi is. Aztán ott, mindenki szeme láttára elhoppanáltam Elliottal haza. Haza a mi otthonunkba. – Ha neked határozottság kell, megkapod. Téged akarlak. És kész. – Sziszegem az ajtó előtt állva, majd belököm, s belököm rajta Elliotot is. Hogy aztán magunk mögött bezárva világunkat, vad csókra húzzam, esetleg ellenkező ajkait is…

A játék Tengerszemben folytatódik
A hELYSZÍN SZABAD

Mi a szar ez már?


Sophie
2000. június eleje

.outfit.

A reggli hűvös szellő után igencsak betalált a meleg Londonba. Éreztem, ahogy a hosszú ujjú fekete póló alatt kifejezetten zavaró hőség uralkodik. Nos, ez volt leginkább az indok arra, miért is utálom annyira a nyarat. A tavalyi után szívesen magam mögött hagytam volna Angliát, de Nat semmipénzért sem költözött volna velem végleg Jégkockába… bár a tegnap éjszaka után nagyvalószínűséggel szívesebben vette volna, ha elhúzok otthonról. Ilyen ciki pillanataink is régen voltak már közösen… vagy inkább soha. Az igazat megvallva mostanában alapvetően több a feszültség, mint kéne. Nem csoda hát, hogy a párnák között sem találjuk meg az összehangott.
Nagyot nyelve, mérgelődve bámultam a fickót, akinek a zsebóráját kellett volna ellopnom. Persze, amilyen szerencsém volt a mellénygombjába volt fűzve a lánc és a mi kis varázstárgyunk éppenséggel abban az aprócska zsebben pihent a hasán. Az egy dolog, hogy igazán jó tolvaj vagyok, de ehhez már igenis be kellett hatolnom az intim szférájába, amihez azon a napon a legkisebb hajlandóságot sem éreztem. Így hát, csak haladtam a nyomában, úgy tettem, mintha én magam is csak a kirakatokat bámulnám, de valójában, ha másképp nem is, hát a szemem sarkából szemmel tartottam a zsebórát.
Valahol a Diadém előtt járhattunk, mikor bizony Elliot O’Mara szokás szerint elveszítette a türelmét. A pasas persze nagy nyugodtan ácsorgott és figyelte a csillogó ékszereket, engem még mindig nem véve észre. Nem érdekel, nem loholok utána tovább! – morgolódtam magamban és készen álltam rá, hogy odavessem magam, éppen elé, s ha kell hát az egész rohadt mellényt letépjem róla. Csakhogy, ekkor váratlanul egy boszorkány hoppanált közén és finom csókkal hajolt a kövér pasashoz. Dühös sóhaj szakadt ki belőlem.
– A jó büdös… – Üvöltöttem volna bele még jó hosszan az utca morajába, csakhogy az áldozatom és a kedvese felém fordultak. Láttam, hogy valami eszelősnek gondoltak, majd hümmögve összesúgtak. Az egy dolog volt persze, mit gondolnak, de ezzel olyan sikeresen felhívam magamra a figyelmüket, hogy már biztosan nem fogom tudni csak úgy kirabolni. Ettől pedig még mérgesebb lettem.
A lábaimat erősen csapkodva a kemény macskakövekhez. Így indultam meg a Dolce Vita kávézó felé… ahová annyi „szép” emlék kötött… példuál az Esmével vagy a Nattal történő szakítás… hát egyenesen remek volt mindkettő. De azt biztosan tudtam, hogyha rákacsintok a pincérnőre akkor feltölti egy kis lángnyelvvel a legerősebb feketét is.
Minden lépésre egy-egy morgás tört fel belőlem. Biztosra vettem, hogy valami elcseszett átok ül rajtam, amiért sem a munkám, sem a magánéletem nem tudom éppen összeegyeztetni. Nem értettem, miért történik velem mindez… hiszen mindent a megszokott módon próbáltam intézni, de nagyon úgy festett, csak nem jönnek össze a dolgok. Megálltam egy pillanatra a hatalmas kirakat előtt és benéztem a kávézóba, csak úgy ellenőrizve, hogy nincs-e odabent valami őrült Forest rajongó vagy éppen egy újságíró. Ekkor kapott el hirtelen az az érzés, mintha kinőttem volna a ruháimat. Valamiért nagyon szorítottak és ami azt illeti egy kicsit szellősnek is éreztem a dolgot… szóval végig pillantottam magamon a kirakat visszatükröződésében. Az persze nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben… egy perce még fekete, szakadt farmerben, fekete, hosszú ujjú felsőben voltam, de az üvegben valami női göncöt láttam magamon.
– Mi a szar ez már?! – üvöltöttem el megint magamat… s kb ezzel egy időben pillantottam meg a lányt az üveg másik oldalán, az én ruhámban. Ingerülten indultam meg befelé, készen állva, hogy azt mondjam: – Ez egy rohadt szar trükk volt, kislány!