Mágikus Menazséria

Shaelyn Scarborough pennájából

A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák sorakoznak, s nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen: a ketrecek lakói egymást túlharsogva vijjognak, rikoltoznak, cincognak és sziszegnek. Minden betévedő ízlését kiszolgáló a választék; vannak itt kígyók, békák, patkányok, mindenféle színű és fajtájú macska, cilinderré változó nyuszi és drágakövekkel kirakott páncélú teknős… hollók, baglyok. Ha azonban kiskedvenced beteg, itt még gyógyszert és különféle csemegéket, játékokat is tudsz neki vásárolni.

TO; A V E R Y

2000. június


"If I come and go like fashion
I might be great tomorrow
But hopeless yesterday"

Edwin nem sűrűn fejezi ki a nemtetszésété, sőt az igazat megvallva, a külföldi útjaim során időnként nem is kapott rendes bagolycsemegét. Egyszerűen hagytam, hogy a maga útját járva vadászon. Ha szükségem volt rá, elég volt szólítanom és ő megjelent. Tudtam, hogy sosem távolodik el olyan messzire, hogy már ne hallja meg a hangom. Így hát érthető okoknál fogva a több éves terepmunkát követően, eléggé megviselte a bolti csemege a szerencsétlen párát. Ezért hát a mai délután új étel beszerzésére próbáltam meg szánni… ami nem igazán indult könnyen. Egyrészt azért, mert megint Keith protektorával volt találkozóm, aminek a vége nem volt több ócska pocskondiázásnál, miszerint nincs rá bizonyíték, hogy anyám nem csalta meg Mr. Boltont. Én pedig csak tátogni tudtam. Mégis honnan jut eszükbe ilyesmi?
A protektor lényegében Keith gyerekkori sérelmeit visszahangozta abban a pár órában, amit együtt töltöttünk. Persze én sem védelem nélkül érkeztem, de azért ez szíven ütött. Annyira, hogy még a két szál cigaretta sem dobott fel, amit a Mágikus Menazséria ajtajáig elérve elszívtam. Lehajtott fejjel bámultam a macskaköves utcát, ahogy az apró kis négyzetek egyre gyorsabban haladtak el a szemeim előtt. Közben azon jártak a gondolataim, mégis hogyan bizonyíthatnám, hogy igazi Bolton vagyok. Ezeknek még a hullámos hajam, a magasságom sem volt elég, pedig ezek mind-mind a családunk jellegzetes ismertetőjegye volt. Keith ilyen volt egész gyerekkorunkban. Féltékeny volt, mert nem ő volt az első szülött és nem illette meg egy ilyen múltú birtok.
Hangosan sóhajtottam egyet, mikor a tenyerem az üzlet kilincséhez ért. Eldobtam a cigarettát, mielőtt beléptem, majd alaposan meg is taposva, beléptem a zsúfolt helyiségbe. Azonnal lefejeltem egy kalitkát, ami a plafonról lógott – legalább láthatóan. Annak a lakója, egy uhu, nem nézte jó szemmel a történteket és máris felém kapott. Ez elől még sikeresen ki is léptem, de a kezemet a következő pillanatban erős csípős érte. A bagoly csőre satuként záródott össze a jobb mutatóujjamon és csak erőszakosan elhúzva tudtam kiszabadítani.
– A nyavalyába! – nyögtem, ahogy a véres ujjamra pillantva, még kicsit tántorogva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. Már majdnem biztos volt, hogy ez nem az én napom és nem csak Keith kedves szavainak tolmácsolt változatától. Még soha életemben nem fejeltem le bagolykalitkát… más dolgokat igen, mert azért száznyolcvanhét centivel már ilyesmi megesik az emberrel… de az biztos, hogy szédítő élmény tud lenni. A csípés pedig már csak hab volt a tortán.
Nagy tántorgásomban neki ütköztem valakinek, sőt úgy sikerült megkapaszkodnom benne, hogy a véres kezem egyenesen a ruhájára tapadt egyetlen pillanatra. Ez persze elég is volt ahhoz, hogy bemocskoljam az anyagot, amiről még nem tudtam megállapítani, mennyire finom. Kellett egy pár másodperc, hogy összeszedjem magam.
– Bocsánat, bocsánat! – Hadartam el gyorsan. – Egy cseppet apró az üzlet és lefejeltem a… – mutattam véres ujjammal a fenti kalitka felé. Csak ezután fordultam a lány felé, hogy vajon mennyire akadt ki.

[- Amm, hát rendben, semmi baj... -]

a v e r y & s a g e

Valamiért kétlem, hogy a békák túlzottan okos állatok lennének. Talán csak az enyhe félelem beszél belőlem, amit a hatalmas, nem kifejezetten dekoratív varangy látványa okoz, de az alapján, hogy milyen üresen és unottan bámul a hatalmas, zöldes szemeivel, nem gondolom túl intelligensnek. Kicsit olyan, mintha azt akarná kérdezni: "miva', mit bámulsz mán'? inkább adj kaját", és tulajdonképpen egy kicsit meg is értem, mert már pár perce az akváriuma előtt ácsorgok.
Pedig tulajdonképpen csak arra gondoltam, mennyire jól kiegészítenék egymást Karennel. A nő egész biztosan sikítófrászt kapna, ha megpillantaná, én pedig mindezt vigyorogva nézném. Viszont minél tovább fürkészem, annál inkább megsajnálom a varangyot, és elvetem az ötletet, hogy megvásároljam Karennek, mint kedves szülinapi ajándék. Nem azt érdemli, hogy egy egy visítozó nő dobálja kifele a konyhaablakon, mindenféle átkot szórva, hanem, hogy egy újdonsült boszorkány vagy varázsló megtalálja, és első pillantásra beleszeressen.
Valahogy.
A varangy úgy tűnik, rámunt, mert odébb veti magát, szóval én is folytatom az utamat a Mágikus Menazséria bagolykeksz-kollekciójának felkutatása felé. Amikor otthon vagyok, akkor Jensennek nincs lehetősége kedvére repkedni, így kénytelen vagyok valamivel lekenyerezni, különben egész nap sírni fog, és Karen szokás szerint elveszti az eszét. Jó, mondjuk a baglyom hangja egy idő után tényleg elég idegesítővé tud válni. Betérhetnék egy sima kisállat-kereskedésbe is a házunk környékén, de Jensen a világ legválogatósabb baglya, és szerintem megérzi, ha egy falat nem a varázsvilágból került ki. Meg amúgy is szeretek távol lenni, és az Abszol út a kedvenc helyem a bóklászásra - amikor apa nincs otthon, nincs, ami ott tartson. Általában hozom magammal Jensent is - hiszen akkor is kiabál, ha hosszabb időre a szobámban hagyom egyedül -, így ez most sincs másképp, csak épp a boltocska előtt pihen, és néhány másik bagollyal szórakozik. Azt hiszem, senki sem értékelné, ha behoznám ide.
Kíváncsian végignézegetem a legérdekesebbnek tűnő dolgokat, mint ahogy ezt mindig is teszem, mert ezen a helyen valahogy minden egyes látogatásom alkalmával hihetetlenebb tárgyak és állatok vannak. Jensen talán már rá is unt a többiekre kint, szóval sietnem kéne, de előtte megsimogatok még egy aranyos kiscicát, aki a rácsok közt az ujjaimhoz bújik.
Újabb percekbe telik, mire végre elérek ahhoz a részhez, amit keresek, ám mielőtt elkezdhetném összeszedegetni Jensen kedvenc nasijait, valaki egy váratlan pillanatban nekem támad. Egy pillanatig tényleg fogalmam sincs, mi történik, mert csak annyit érzek, hogy nekem ütközik, az ujjai pedig a vállam környékén találnak meg, és ugyanezekben a pillanatokban levegőt sem kapok. Ráadásul amikor felkapom a fejem, egy mellkasnál többet még csak nem is látok, és addig kell felfelé nézelődnöm, amíg már szinte belesajdul a nyakam. Ezidő alatt tudatosul bennem, hogy nem szándékosan lapított ki majdnem, és tett egyelővé a madár eledellel a polcokon, de aztán valami furcsát érzem a vállamon, ahol az imént az ujjait észleltem, és amikor odapillantok, kikerekedik a szemem: vérfoltokat látok a szürke, rövid ujjú és egy pofás kis napraforgóval feldobott felsőmnek azon részén. Újabb pillanatok, mire realizálom, hogy az nem az én vérem, de az is csak azért sikerül, mert nagyjából elmagyarázza, mi is történt. Az ujjára réved a pillantásom, és megállapítom: az még így is rosszabbul néz ki, mint a pólóm. Apró fintorra húzom a számat - nem bírom a sérülések látványát -, és inkább megkísérelek újra a hozzám képest égimeszelő srác arcára pillantani.
- Amm, hát rendben, semmi baj... - A vért ki lehet mosni? Nagyon remélem, hogy igen. Egy pillanatig még bambán pislogok, de aztán észbekapok, és a hátizsákom aljára túrok pár zsepiért. Felé nyújtom, próbálva ignorálni a látványt, hogy a vére a földre csöpög. - Tessék! Várj, azt hiszem, van sebtapaszom is...

TO; A V E R Y

2000. június


"If I come and go like fashion
I might be great tomorrow
But hopeless yesterday"

Az anyaghoz ért persze a nyílt seb, ahogy megkapaszkodtam a lányban. Így nem elég, hogy ügyetlenségemben még össze is véreztem a ruháját, de még hatalmasat is szisszentem is. A sebembe ugyanis pillanatok alatt beleragadt a szürke felső anyaga, így mikor elhúztam és a mentegetőzést is megejtettem, egy pillanatra az ajkaimhoz emeltem. Nem, mintha az megoldotta volna a vérzést, éppen csak annyira volt jó, hogy a fémes íz ott maradjon az ajkaim között. Aztán persze, amint leengedtem a kezem, megint úgy csöpögött a sebből a vér, mint egy rossz csapból.
– Amm, hát rendben, semmi baj... – szólalt meg végül a lány. A tekintetem végre rátévedt, addig ugyanis nem volt időm rendesen megnézni a szőke tincseket, a kék szemeket és a szerencsére sérülésmentes alakját – leszámítva persze, hogy a ruhája megállta volna a helyét egy horror partin.
Ez volt az én igazi formám, ami ott volt minden viccem, minden lazulásom mögött s csak is a testvéreim tudták kihozni belőlem… leginkább persze Keith. Ez alkalommal persze nem is volt jelen a megbeszélésen, mégis pontosan ugyanúgy fájtak a protektora szavai, mintha csak ő mondta volna. Hát nem nézek ki Boltonnak? Komolyan ennyire más lennék? Világ életemben láttam magamon apám vonásait, nem csak a sötét szem és a sötét, hullámos haj miatt. Egyszerűen az egész alkatom tőle származott és talán, ha még időben megemberelem magam, akkor talán a komolyságát is átveszem.
– Tessék! Várj, azt hiszem, van sebtapaszom is...
Átvettem a felém nyújtott zsebkendőt és elmosolyodtam.
– S-e-b-t-a-p-a-sz – betűztem el a szót, remélhetőleg jól. Sosem töltöttem túl sok időt a varázstalanok között, azt a félévet leszámítva, amíg a könyvtáraikat járva befejeztem egy kutatást. Akkor persze nem sok időm volt megfigyelni a szokásaikat, de ez a zsebtapasz… sebtapasz téma, igazán muglisnak tűnt. Ezért hát, nem is tudtam vissza fogni sokáig a kíváncsiságom – mint általában.
– Az valami mugli dolog, igaz? – kérdeztem érdeklődve, közben letöröltem a vért a kézfejemről, majd becsomagoltam az ujjam, hátha abbamarad a vérzés. Ezután megint a lányra pillantottam. – Amúgy nem gond, ha nincs… akkor odahaza akad némi bájitalom.
A „haza” szórészre kicsit összerándultam. A Szirént a legnagyobb jó indulattal sem nevezhettem volna otthonnak, habár az ágyam kényelmes volt, nem áztam el, ha esetleg megeredt egy nyári zápor ebben a nagy hőségben. Egyszóval volt hol dohányoznom és innom, ha éppen nem vágytam a kocsmai hangzavarra. Ráadásul a társaság is kellemes volt. Csak éppen nem otthon. Hiányzott Matlock, legalább annyira, mint a külföldön töltött kutatómunka idején.
– Így azt hiszem nehéz lesz vásárolni. – Pillantottam kicsit önsajnáló tekintettel a becsomagolt ujjamra, majd megint a szőke lányra. Igazából jól esett volna társaságban folytatni ezt a napot, pláne, hogy esetleg megint neki megyek valaminek és egy kisebb balesetet okozok. Ráadásul illet volna jóvá tennem valamivel, hogy összevéreztem a ruháját. Szóval, már ki is találtam, hogy majd meghívom egy fagyira – nekem sem ártana még egy cigi is.

[- A kettő nem zárja ki egymást -]

a v e r y & s a g e

Mélyebbre túrok a hátizsákomban, ami a legegyszerűbb, muglik által készített műbőrből van, néha hasonlóan feneketlennek tűnik, mint az elvarázsolt társai. Azonban jó női táskához mérten, itt is van minden, így nemsoká kezem közé akad a kis csomag, amely az egyik belső zsebből kerül elő. Közben felpillantok rá, amikor idegenkedve elbetűzi a "sebtapasz" szót, és halványan elmosolyodom. A következő kérdésével - amire bólintással felelek - már nyilvánvalóvá válik, hogy még sosem hallott erről a nagyon egyszerű kis találmányról. Erről arra következtetek, hogy aranyvérű. Az én családomban - anya halála óta - semmi mágikus nincs, Karen földöntúli kiállhatatlanságát leszámítva, így én sokkal többször csodálkozom rá egy varázsló tárgyra, de találkoztam már pár aranyvérűvel, akik egyszerűen nem tudtak befogadni olyan egyszerű dolgokat, mint mondjuk a vasaló.
- A kettő nem zárja ki egymást - magyarázom, miközben előhalászok egy közepes méretű, hosszabb csíkot, amivel majd körbetekerheti az ujját. Csak ekkor realizálódik bennem, hogy a sebtapaszon állatok vannak - nem rémlik, hogy bármikor is vásároltam volna ilyet, bár nem kizárt, mert a gyenge pillanataim általában feledésbe merülnek, és ilyen lehetett akkor is, amikor rátaláltam erre a kismacskákkal díszített darabra. Visszanyelek egy vigyorgást, és a lehető legnagyobb jószándékkal elhatározom, hogy segítek neki a tapasz elhelyezésében, szóval lehúzom azt a kis védő papírt, és az ujja felé nyújtom. - Ezzel csak leragasztom, hogy ne vérezzen, meg ne menjen a sebbe semmi. Lenyűgöző, mi?
Továbbra is kiráz a hideg a legapróbb karcolás látványától is, de úgy döntök, jó fej leszek - elég szar napja lehet szegény srácnak, ha már beverte a fejét egy kalitkába, aztán ráadásul meg is harapta annak a lakója -, és miután lefejtem a már szinte teljesen vörös zsebkendőt az ujjáról, rácsavarom a sebtapaszt, és alaposan lenyomkodom a ragasztós széleit.
- Tessék, most már túléled! - jelentem ki, miközben újra felnézek az arcára. Sötét, feketének tűnő tincsek ölelik körbe az arcát, a szemeinek színét pedig nem tudom kibogarászni, de valamennyivel idősebbnek tűnik nálam.

TO; A V E R Y

2000. június


"If I come and go like fashion
I might be great tomorrow
But hopeless yesterday"

Kétlem, hogy lett volna ennél izgalmasabb látogatásom a kisállatkereskedésben. Nem azért, mert megharapott a bagoly, az ilyen estek mondhatni mindennaposak voltak mostanában. Az igazat megvallva nem nagyon tudtam elképzelni sem, hogy esetleg elkerüljön a balszerencse, mert mióta Keith rám szállt nem éreztem magam annak a magabiztos professzornak, aki gond nélkül iszogatott az akadémiai irodában. Valójában ott is csak azért tettem, mert valamivel el kellett nyomnom azt az érzést, amit a kisöcsém okozott.
A szőke lány táskájából hamarosan előkerült egy hosszú csík, ami a tapasz lehetett. Kismacskák voltak rajta, na erről beszéltem. Hát volt valaha ilyen izgalmas látogatásom a bagolyboltban? Nem, soha.
– Ezzel csak leragasztom, hogy ne vérezzen, meg ne menjen a sebbe semmi. Lenyűgöző, mi? – magyarázta, közben felém nyújtotta a zsebtapaszt, aminek a nevében nem voltam biztos, de a mechanikája mindenképpen érdekes volt. Lényegében egy kis nyomókötés volt, amit az ember a táskájában vagy a kabátzsebében is tarthatott.
– Szuper… – Bólintottam. A hangomba némi áhítat is keveredett, minél gyorsabban szerettem volna, ha a sebre kerül. Ugyanis, ahogy a lány elkezdte leráncigálni rólam a zsebkendőt, már önmagában is nagyon fájdalmas volt. Aztán persze levegő érte, ami elképesztően csípni kezdett. Annyira, hogy beleborzongtam.
– Mi is a neve? Zsebtapasz?– kérdeztem, de le sem vettem a szemem a kiscicákról. Azok persze nem mozogtak, ahogy azt a mágikus változattól várta volna az ember. De ha egy valami megtanultam a muglikkal kapcsolatos kutatásaim során, akkor az az, hogy a képeket nem tudják mozgóvá tenni. A könyveik is nagyon unalmasak voltak. Szinte csak szöveg volt és amikor felbukkant egy-egy fotó rúnákról, azokat is egy perspektívából ismerhettem meg. Jó sokat aludtam ebből kifolyólag a könyvtáraikban.
Egy kicsit felszisszentem, ahogy az ujjamhoz ért a tapaszt. Azonban a fájdalomnál jobban foglalkoztatott a kötözés, ezért végig azt bámultam.
– Tessék, most már túléled!
Éreztem, ahogy rám néz, így én is felé pillantottam. Barna szemeimet egészen a tekintetébe fúrtam, mielőtt megszólaltam volna. Átfutott az agyamon, hogy milyen ciki volt összevérezni a ruháját.
– Köszi, tetszenek a cicák, de... nem vagyok benne biztos, hogy túlélem. Inkább a közeledben maradok, hátha elájulnék. Láthatóan értesz az ápoláshoz. – Vigyorogtam rá, közben érezve, hogy kicsit lüktet a seb környéke. – Egyébként Sage Bolton vagyok– nyújtottam felé a kezem.
Ezután pillantottam arra a polcra, ahol korábban nézelődött. Láttam, hogy mindenféle bagolycsemege van ott, így hát pont nekem is alkalmas volt az ottani nézelődés. Reméltem, hogy kiszúrok valamit, ami Edwin gyomrát is helyre teszi.
– Ha találtam kaját egy mogorva bagolynak, meghívlak fagyizni… mármint ha van kedved.

[- Sebtapasz -]

a v e r y & s a g e

Roppant vicces fejet vág, miközben felapplikálom az ujjára a sebtapaszt, óvatosan hozzányomkodva mindenhol a bőréhez. Úgy figyeli a műveletet, mintha legalábbis megműteném, és ettől végig vissza kell fognom a vigyorgást, mert még nem láttam senkit, aki ilyen lelkesedéssel csodálkozik rá egy macskás tapaszra.
- Mi is a neve? Zsebtapasz? - kérdezi, és itt már végleg elszabadul a vigyorom, és röviden fel is nevetek. Közben végzek, és ajándékul a kezébe nyomom a zsepit, amit összevérzett, majd ellenőrzöm az ujjaimat, azok nem vörösek-e.
- Sebtapasz - javítom ki szórakozva. Haragudnom kéne, amiért összevérezte a pólómat, és lehetőleg olyan távol kerülni tőle, amennyire csak tudok, mielőtt mondjuk a következő mozdulattal valami nagyobb galibát okoz, de túlságosan szórakoztat a zsebtapasz és az ujján virító cicás minta. Mindazonáltal persze remélem, hogy ki fog jönni a vér - egy kis varázslattal rásegíthetnék, de mivel már nyár van, ezt nem tehetem meg szeptemberig. Ez roppant elkeserítő - alig várom, hogy nagykorú legyek, és kedvemre varázsolhassak, na persze csak mértékkel, de azért Karent néha nagyon szívesen halálra rémiszteném pár ártalmatlan kis pókkal.
Visszalököm a hátamra a táskámat, és felkészülök egy kínos elköszönésre, ám ekkor közli, hogy inkább velem maradna, félve attól, hogy elájul, vagy ilyesmi, én pedig úgy döntök, nem lombozom le a kedvét azzal, hogy egy madárcsípéstől semmi komolyabb baja nem lesz - bár talán jobban tenném. Ki tudja, lehet, hogy tényleg életveszélyes. Viszont annyira magabiztosan jelenti ki, hogy a közelemben marad, hogy szinte esélyt sem látok védekezésre. Annyira komolyan gondolja, hogy azzal a lendülettel még be is mutatkozik.
- Avery Cassen - válaszolom, miközben kezet rázok vele, s csak egy félmosollyal reagálok vigyorára. - Attól tartok, a szervezeted semmi komolyabb bajt nem szenvedett azon kívül, hogy egy kicsit vérzel, ettől függetlenül lóghatunk együtt, asszem', ha ettől jobban érzed magad. De meg kell ígérned, hogy nem vérezel össze még egyszer! Most csak azért nézem el, mert nem olyan nagy a folt.
A fagyizós rész már valamivel csábítóbban hangzik. Tulajdonképpen mi baj lehet belőle, ha engedem egy vadidegennek, hogy meghívjon fagyizni, aki ráadásul láthatóan nem a legjobb napjainak egyikét éli? Úgy van, szerintem is tök jó mókának ígérkezik. És amúgy eléggé szeretem a fagyit. Úgy értem, annyira, hogy bizonyára én vagyok az egyetlen, aki még télen is hatalmas élvezettel tömi befele, akármilyen mennyiségben.
- Hát jó - egyezek bele, miközben a polc felé fordulok, hogy vére válasszak valamit Jensennek. - De csak ha nem zavar, hogy velem is van egy mogorva bagoly. Elvileg nem csíp, de a biztonság esetére van még nálam sebtapasz.

 

TO; A V E R Y

2000. június


"If I come and go like fashion
I might be great tomorrow
But hopeless yesterday"

Egy pillanatig még elidőztem a kiscicás s-e-b-t-a-p-a-sz-on, aztán megint a lányra néztem, illetve a mögötte lévő polcra, ami tömve volt bagolycsemegével. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, melyik mire jó. Hiába volt már meg jó pár éve Edwin, nem fordítottam soha túl sok gondot rá. Magának levadászta a vacsorát, majd visszatért a kutatótáborba hozzám. A nappalokat könnyedén átaludta, így hát inkább békés együttélés volt az egész.
– Attól tartok, a szervezeted semmi komolyabb bajt nem szenvedett azon kívül, hogy egy kicsit vérzel, ettől függetlenül lóghatunk együtt, asszem', ha ettől jobban érzed magad. De meg kell ígérned, hogy nem vérezel össze még egyszer! Most csak azért nézem el, mert nem olyan nagy a folt.
A tekintetem a pólóra tévedt, egészen pontosan oda, ahol a vérfolt volt. Hát nem volt olyan hatalmas, de azért éppen elég ahhoz, hogy sokan kiszúrják az Abszol úton. Hirtelen eszembe jutott, hogy apám felesége mit is használt az ilyen durvább foltokra. A varázslat ezekkel szemben nem volt túl hatékony vagy legalábbis akkor nem, ha az ember nincs otthon a háztartási bűbájokban. Viszont Madame Suvickus Folt- és Mocsoktisztító Gélje nagyon is. Még azt a nadrágomat is simán kipucolta, amiben napokig bolyongtam az erdőbe, mert meg akartam szökni otthonról.
– Madame Suvickusnak van egy tisztító gélje. Azt szerezd be, már ezer éve a piacon van a termék és nagyon hatásos, bármelyik patikában meg lehet venni – mondtam. – Szerintem egy ilyen apró vérfoltot két perc alatt kiszed.
Közelebb léptem a bagolycsemegékhez és egy nyers egér ízűt kaptam le. Ez már kezdett hasonlítani arra, amit el tudtam volna képzelni Edwinnek. Feltételeztem csak persze, hogy ilyesmiket evett odakint a szabadban, mert nem nagyon voltam jelen, mikor lecsapott az áldozatra. Ő csak egy beszélgetőtárs volt nekem, mikor nagyon egyedül éreztem magam… ami igencsak rendszeresen megtörtént, hiszen bár egy táborban voltam egy csomó más kutatóval, nem nagyon találkoztunk. Mindenki a maga útját járta. Velem is előfordult, hogy napokra bevettem magam az északi erdőségekbe, annak reményében, hogy használható anyagot találok.
Szóval a kis bagoly nagyon is megérdemelt egy rendes ételt. Sokszor csak ő tartotta bennem a lelket.
– Hát jó. De csak ha nem zavar, hogy velem is van egy mogorva bagoly. Elvileg nem csíp, de a biztonság esetére van még nálam sebtapasz.
– Jaj, alapvetően elég jóba vagyok a baglyokkal. Csak az a csípős volt valamiért nagyon agresszív. Talán nem tetszett neki, hogy lefejeltem a kalitkát. – Megrántottam a vállam, levettem egy sült egér ízű tápot is. Ez a kettő már csak elég lesz neki arra, hogy túléljük hasfájás nélkül az elkövetkezendő napokat. Nincs rosszabb egy mogorva bagolynál, főleg, ha ő is előbb-utóbb engem talál megcsípni.
– Fortescue-nál állítólag van pattogócukorral bevont fagyi idén. Azt mindenképpen ki akarom próbálni… a lángnyelv ízűt. De vannak normális ízek is persze, epertortás, csokikrémes, sütőtökleves. Biztosan találsz neked valót. – Magyaráztam és közben megmutattam neki a két választott bagolytápot. – Szerinted ezeket kedvelik a baglyok? Edwin egész életében szinte szabadon vadászhatott, csak ez itt Londonban nem olyan egyszerűen kivitelezhető és a bagolycsemegék morcossá teszik.

[- Hűha. Köszi! Aggódnom kéne, amiért ennyire mestere vagy a vér kiszedésének? -]

a v e r y & s a g e

Jensen nem túl válogatós, ha kajáról van szó, nagyon szívesen csipeget az enyémből is, ha úgy van, ezért nem időzök sokat a tápok kiválasztásával. Szinte már látom, milyen jókedvűen fog huhogni, amikor megpillant ezekkel a csodákkal, főleg, hogy még randizhatott is a többiekkel, és ettől ellágyul a szívem, szóval egyből le is kapok három csomagot - amiből az egyik valami gyümölcsös ínyencség, rózsaszín, pillangó alakú falatokban.
Jensen elsős koromban lett az enyém. Előtte is rajongtam a madarakért, így amikor - mugli apám végett - a boszorkány kísérőmmel, akivel először fedezhettem fel az Abszol út furcsa, ámbár csodálatos rejtelmeit, betértünk egy kisállat-kereskedésbe, nem is volt kérdés, hogy milyen állatot szeretnék. Jensen akkor még csak egy apró fióka volt, aki pici gombóccá kuporodva ült a vijjogó társai mellett, kissé szomorúan pillantgatva az őt bámuló kisebb-nagyobb mágusok felé. Emlékszem, hogy beleszerettem az okos, narancssárga szemeibe, amikkel kíváncsian fürkészett, és további kutakodás nélkül őt szerettem volna. Nos, azóta egy hisztis kamaszfiú lett belőle, de még mindig imádom.
– Madame Suvickusnak van egy tisztító gélje. Azt szerezd be, már ezer éve a piacon van a termék és nagyon hatásos, bármelyik patikában meg lehet venni. Szerintem egy ilyen apró vérfoltot két perc alatt kiszed. - Felpillantok az új társamra, amikor megszólal, eközben pedig megkaparintok egy negyedik dobozkát is, és miközben magamhoz ölelem a szerzeményeimet, elmosolyodom.
- Hűha. Köszi! Aggódnom kéne, amiért ennyire mestere vagy a vér kiszedésének? - kérdezem szórakozva, miközben figyelem, ahogy ő is magához kap egy tasakot.
– Fortescue-nál állítólag van pattogócukorral bevont fagyi idén. Azt mindenképpen ki akarom próbálni… a lángnyelv ízűt. De vannak normális ízek is persze, epertortás, csokikrémes, sütőtökleves. Biztosan találsz neked valót.
Nem igazán tudom, merre van ez a Fortescue, de egyébként nem sietek haza. Mivel apa megint nincs itthon - most épp Németországban dolgoznak valami épületen -, semmi motiváció nincs bennem, hogy otthon üljek a szobámban és csendben tartsam Jensent, nehogy Karen felrobbanjon. Megint. Bárcsak apa egyszer elvinné magával! Akkor legalább enyém lenne a ház. Vagy inkább megmondaná neki, hogy költözzön el. Karen évek óta apán és a pénzén élősködik, se férje, se gyereke, de szerintem még barátai sincsenek. Fogalmam sincs, mivel üti el a napjait. Én már megőrültem volna. Gondolom apa is azért dolgozik ennyit, hogy ne kelljen itthon lennie vele. De legalább nyáron kivehetne egy kis szabadságot, amíg otthon vagyok. Elég időt töltöttem már Karennel.
Visszafordulok Sage felé, remélve, hogy nem vette észre a kis kihagyásomat, és elhessegetem a gondolataim közül a nagynénémet.
– Milyen lehet a lángnyelv ízű fagyi? - kérdezem kissé szkeptikusan. - Figyelj, sebtapasszal és zsepivel tudok szolgálni, de sajnos komoly égési sérülésekre nem vagyok kiképezve.
Igaz, tizenhárom évesen elmentem apával egy ilyen életmentő-tanfolyamra, vagy hogy nevezik ezeket, de maradjunk annyiban, hogy nem sikerült túl jól, és amúgy se emlékszek már semmire. Fogalmam sincs, a varázsigéket hogyan vagyok képes megjegyezni.
A következő kérdésére oldalra billentett fejjel felelek, aprón vállat vonva.
- Szerintem igen, de ha nem jön be neki, legközelebb másikat veszel. Mi a neve, Edwin? Aranyos. Az én baglyom nem igazán vadászik, pedig a kastélyban sokszor kiengedem repülni, de jobban bírja, ha kiszolgálom.

TO; A V E R Y

2000. június


"If I come and go like fashion
I might be great tomorrow
But hopeless yesterday"

– Hűha. Köszi! Aggódnom kéne, amiért ennyire mestere vagy a vér kiszedésének?
Csak elvigyorodtam, úgy pillantottam az egér ízű kajára, amit a kezembe szorongattam eddigre. Reméltem, hogy Edwinnek ez elég indok lesz arra, hogy jól belakmározzon. Odafent északon sem nagyon evett mást, csak egereket meg kisebb rágcsálókat, amikhez hozzá tudott jutni éppen. Akkoriban nem volt ennyi gondom, mint most. Semmi más nem járt a fejemben, mint a kutatási anyagom. Esténként pedig csak bámultam a sarki fényt vagy a durván csillagos eget. Ott aztán igazi nyugalom volt mindig.
– Ki tudja? – kérdeztem vissza és vigyorogva felhúztam a szemöldököm. A biztonság kedvéért aztán még egy csomag képet lekaptam. Ennyi már csak elég lesz Edwinnek és talán a hasam sem fog fájni tőle. Nem szívesen hallgattam volna végig újra az elégedetlen huhogást meg a szárnycsapkodást.
Gondoltam, hogy a fagyi téma sokkal izgalmasabb, mint a vér kiszedése vagy éppen a hasmenéses baglyok etetése. Ezért is kezdtem el felsorolni néhány ízt, ami engem különösen érdekelt. Persze, érett és felnőtt varázslóként engem már a lángnyelv aroma jobban vonzott, mint mondjuk egy epertortás. Az kislányokhoz illett jobban.
– Milyen lehet a lángnyelv ízű fagyi? – kérdezte némileg szkeptikus hangnemben. – Figyelj, sebtapasszal és zsepivel tudok szolgálni, de sajnos komoly égési sérülésekre nem vagyok kiképezve.
Felnevettem a reakciójára és közelebb léptem a pénztárhoz. Ott éppen egy boszorkány csevegett az eladóval, így még volt pár perc, míg sorra kerülhettünk. Beletúrtam a hajamba, hogy az vége ne lógjon ilyen erőszakosan a képembe és jobban lássam a szőke lányt.
– Feltételezem olyan lehet, mint a whisky. – Vigyorogva válaszoltam meg a kérdését. – Szóval csak merész feltételezés, de talán nem fogok komoly égési sérüléseket szenvedni. Már sokszor ittam lángnyelvet és még sosem gyulladtam fel.
Avery tapasztaltabbnak tűnt nálam a bagolytartás terén így felé nyújtottam a nálam lévő csemegéket, hogy megkérdezzem a véleményét. Persze talán az ő baglya kevésbé volt válogatós, mint az enyém. Meglehet annyira mogorva sem volt, mint Edwin, aki csak akkor huhogott, ha valami problémája volt. Elégedettségnek nyomát aligha mutatta.
– Szerintem igen, de ha nem jön be neki, legközelebb másikat veszel. Mi a neve, Edwin? Aranyos. Az én baglyom nem igazán vadászik, pedig a kastélyban sokszor kiengedem repülni, de jobban bírja, ha kiszolgálom.
– Edwint évekig elég szabadon tartottam. – Megrántottam a vállam. – Kutatómunkán voltam Izlandon meg Lappföldön. Ott pedig kedvére szárnyalhatott, éppen csak aludni tért vissza a táborunkba. A leveleket is olyan lelkesedéssel kézbesítette, hogy a mostani énjét látva az ember el sem hinné róla.
Végre sorra kerültünk és letettem a bagolycsemegét a pultra.
– Kifizetem a tiédet is.
Ha Avery is letette az általa választott holmit, úgy néhány galleont odadobtam az öreg eladó elé és megvártam, míg becsomagolja. Ezután magamhoz vettem a papírzacskót és megint a lányra pillantottam.
– Akkor mehetünk fagyizni?

A helyszín szabad!