S c a r l e t t június vége
"she is water;
soft enough
to offer life
tough enough
to drown it away" - Bocsánat, nem akartam. Remélem, nem fáj nagyon a karod. Megdörgöltem a kezemet, és halványan megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy minden rendben, túlélem. Valóban nem haltam bele a dologba, sokkal inkább megrezzentem a hirtelen találkozótól az ajtó szélével. Vetettem rá egy kissé félénk pillantást, és még arrébb húzódtam, azzal a célzattal, hogy akkor most véget is vetek a kellemetlen szituációnak... Azonban hirtelen csak felém nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
- Szia! Scarlett vagyok - üdvözölt, hogy kénytelen voltam én is egy gyengéd kis mosolyt megengedni felé. Fogalmam sincs, hogy a viselkedésem mit váltott ki egészen pontosan az emberekből: gondolom nem sokan kedvelték a visszahúzódó, nem túl barátkozó énemet, és ezt meg is értettem. Szívesen is változtattam is volna rajta, ha tudok, de ha őszinte akarok lenni, nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy nyitottan és teljes lelkesedéssel tudjak nyitni valaki felé. Mindenesetre én megpróbáltam... még rá is mosolyogtam.
- Szia. - Lágyan megráztam a kezét, közben a szemébe pillantottam. De legalább mostmár tudom, hogy nem voltam neki ismerős, ha már így bemutatkozott.
- Theodora vagyok. Úgy voltam vele, hogy bár én a legjobban a Theo megszólítást kedveltem, megadom neki a lehetőséget, hogy él-e a nevem áltat elég tisztán felkínált becézési lehetőségekkel. Már ha egyáltalán kihozza úgy a szó, vagy vagy találkozunk ezután bárhol is a jövőben.
Miközben elhúztam a kezem, Scarlett körbepillantott, köszönt az eladónak. Én szerettem volna minél hamarabb túllenni a macskatáp beszerzésén, ha már minden más megvolt és eléggé el is fáradtam, na meg az éhség... Aztán a lány visszafordult felém.
- Tudod esetleg, hogy merre találom a macskákat? És a kaparófákat meg egyéb tárgyakat? - érdeklődött.
Először kissé esetlenül pislogtam, mert hazudnék, ha azt mondanám, én nagyon jártas voltam itt. Gyorsan körbelestem, csak mint ő egy pillanattal ezelőtt, a tekintetem pedig végül megállapodott baloldalt.
- Hát, arra vannak a macskakaják. Gondolom akkor a közelében lehetnek a cicák is... - találgattam visszapillantva felé.
- Macskavásárlás? Merész döntés. Ezt úgy mondtam, mintha nem boldogítottuk volna egymást Kean-nel már vagy két éve, de talán pont innen tudtam, hogy a cicázás nem csak játék és szórakozás. Elindultam a pult felé, és reméltem, követ.
- Milyen cicára gondoltál? - érdeklődtem szolidan, ahogy elsurrantam néhány ketrec mellett, vigyázva, nehogy felborítsam őket, habár ha jól láttam, ezek lebegtek, nem is egymáson álltak... De azért nem kockáztattam volna meg, mi történik, ha telibe nekik ütközök. - Nekem is van, igazából. Egy bengáli kandúr. Neki jöttem kaját venni.
Nem voltam biztos benne, hogy érdekelte az információ, de hé, nyugalom, Theo. Ha nem érdekli, csak nem válaszol rá. Ennyi. Ne gondold túl...
Elhaladtam a tápok előtt, és valóban egyre több dolgot fedeztem fel. Ez a bolt éppen nem is volt olyan durván "mágiával dúsított", egész mugliszerűk voltak a tárgyak, amelyeket kapni lehetett. Bár nem tudom, egy macskakaparón mit lehetett nagyon durvulni, az enyémnek bármit vettem, még mindig az otthoni ágyam lába volt a kedvence, amin koptatta a körmeit.