Hilton Szálló

A leghíresebb szállodalánc belvárosi tagja: a Hilton Metropole. Található egy-egy a Heathrow, illetve a Paddington állomás közelében is.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik az igazán nagy katasztrófa. Még alig kezdtük el a munkát ifjú és bátor társaimmal. Eddig semmi igazán veszélyes nem történt, leszámítva talán azt a legelső esetet, melyben némileg a Minisztérium útjába álltunk. Aki eddig névtelenül hozzánk fordult, az mind jelentéktelen, kevéssé rangos személynek volt mondható. Csak egyszerű közemberek voltak, ha szabad így fogalmaznom. Szükségük volt a főzetre, ki kellett törölni a mugli család kellemetlen emlékeit, esetleg lelki támaszra szorultak. Ez a mai eset azonban más volt.

"Névtelen kívánok maradni, mert vadásznak rám, de szükségem van bájitalra. Ma este, a Hiltonban, a jótékonysági rendezvényen! Ha megoldható a diszkréció, mert figyelnek, mindig, mindenütt..."

Amint a kezembe akadt a kandallóból csavarogva kiröppenő papírcetli, az első gondolatom ez volt:
- Én is névtelen óhajtok maradni! Hogy gondolta ezt egy nyilvános eseményen lebonyolítani?
Így füstölögtem magamban, majd azonban, ahogy végiggondoltam, rájöttem, ez a segélykérő üzenet most sokkal többet mond, mint az eddigiek. Elmélázva forgattam meg a cetlit az ujjaim között. Az néhány pillanat elteltével egy belépővé alakult, de nem lepett meg vele különösebben. Egykedvűen figyeltem az anyagában gyöngyházas, cirkalmas, fekete betűkkel teleírt papírt, ahogy megcsillan a délutáni gyér fényben.  Az írás szerint a ma esti gálát a szervezők a muglik egyik rettegett betegségének, egy bizonyos AIDS nevű, fertőző kórnak a megsegítésére rendeznek meg. Az rögtön világossá vált számomra, hogy ide nem az átlagemberek tévednek majd be. Csak a jegyek árából is így gondolom - egy kisebb vagyonról volt szó, és ez még csak az alap belépésre jogosít, a tomboláról és a további jótékonykodásról még szót sem ejtettem. Nem, erre az eseményre rangos és pénzes személyek mennek majd el, gondolom jobbára kapcsolati tőkét ápolni és összeméregetni, kinek mekkora a... pénztárcája. Úgy sejtettem, egy ilyen alkalmon éppúgy megjelenhetnek a tehetős és nagy befolyású varázstalanok, ahogyan azok a varázslók is, akik inkább a mágiamentes világban kívánták - gyanúm szerint nem ritkán kétes eszközökkel - megtalálni a szerencséjüket. Egy dologban azonban biztos voltam; e rendezvényen megjelenők mindegyikének rengeteg embere van, akik nyilván mindig velük vannak. Szomorú, ha áldozatom már a saját testőreiben sem bízhat - szomorú, és ugyanakkor okos döntés.
Sajnos a meghívó más, fontos, de kevéssé szívderítő információt is hordozott még magán. Halk szisszenés bukott ki belőlem, mikor a rendezvény fő támogatói között a Samogon Szeszipari Nyrt. logóját megpillantottam. Jól ismertem a céget, melynek neve oroszul annyit tesz, Holdfény, és nem a termékeik fogyasztása okán... Nos, nemcsak.
Hamar előkerült a szekrényemből a megfelelő, bordó estélyi, és a hozzá illő csinos, tűsarkú topán. Nyugodtan készülődtem, bár el-eltöprengtem azon, mit is teszek éppen, és jól is teszem-e vajon. A mai alkalom azért is volt kirívó eset, mert ezúttal egyetlen velem dolgozó társamnak sem szóltam róla. Tudtam, ez most veszélyes lesz. Itt most nagy eséllyel megjelenik legnagyobb ellenfelünk is. Valószínűleg a segélykérő maga sem egy ártatlan golymók lesz. De nem futamodtam meg. Volt bennem némi óvatos magabiztosság is - ha úgy ítélem meg, hogy túl forró a talaj a talpam alatt, vagy nem éri meg a kockázatot az egész, egyszerűen eltűnök.
Elegáns, fekete köves kistáskámba a szokásos estély-kellékek mellé a tértágító bűbájnak köszönhetően került néhányféle hasznos főzet, apró fiolákba rejtve, valamint a fűzfapálca és egy kis, fekete revolver is. Ha az őrök átkutatják, ezeket persze nem fogják megtalálni benne - erről szintén mágiával gondoskodtam.
A lemenő nap utolsó sugara adott fényt, hogy a bejárati ajtó mellett lógó tükörben még elvégezzem az utolsó simítást a meggyszínű rúzzsal, mely éppen passzolt az öltözékem színéhez. Magamra öltöttem könnyű, tavaszi fekete kabátom, és kiléptem az estébe. A taxi már a ház előtt várt.
Nem sok idő elteltével már a Waldorf Hilton bársonyszőnyegén lépkedtem, céltudatos mosollyal köszöntve a pókerarcú biztonságiakat, akik az ajtóban a belépőként szolgáló meghívókat hivatottak ellenőrizni. Kecses mozdulattal nyújtottam nekik a sajátomat, bár magamban elméláztam azon az eshetőségen, hogy mi van, ha a jegy esetleg hamis, vagy felfedezik, hogy nem névre szól. De semmi ilyesmi nem történt. Egykedvű biccentéssel engedtek tovább, én pedig hálás pillantással haladtam a bálterem felé.
A kabátomat leadtam a ruhatárban, majd letáboroztam egy nem feltűnően félreeső, de mindenképpen jó megfigyelőállásként szolgáló helyen. Igyekeztem nem azonnal az embereket vizslatni, mert bár fontos volt, hogy kiszúrjam majd célszemélyem, ámde a helyismeret és az ezzel összefüggésben lévő esetlegesen szükségszerű menekülés útja még inkább az volt. Az előtérben bárpult és magas, álló asztalkák kaptak helyet, valamint néhány embermagas pálmafa, mutatós cserépben. Az egyik ilyennek a tövénél álldogáltam én, a terem szélén, lezseren egy asztalnak támasztva oldalamat. Az asztalka közepén, egy, a meghívóhoz hasonlatosan gyöngyházas kartonlap kapott helyet, rajta az est programjával:

"Kötetlen ismerkedés
Megnyitóbeszéd
A zenekar meglepetés előadása
Az alapítvány elnökének beszéde
Vacsora
Kötetlen beszélgetés és tánc
Főtámogatói beszédek és tombolasorsolás
Köszönőbeszéd, záróbeszéd"

Beljebb kerek, fehér asztalok kaptak helyet elegánsan megterítve a vacsorához, oldalt pedig a majdan megnyitásra kerülő svédasztalok. A terem falán bézs drapériák nyúltak alá, s jóval a fejünk fölött egy galériaszinten helyet kapó körfolyosó oszlopait láttam. Nem dobott fel a gondolat, hogy ott a magasban bárki észrevétlen elrejtőzhet és megfigyelhet,  de épp ekkor két őrt láttam ott elhaladni, fegyelmezett egykedvűséggel, ami némileg azért enyhítette aggodalmaim. Valahonnan szintén fentről, egy páholyszerű helyiségből hegedű és zongora halk, szomorú melódiái hanyatlottak alá. A páholy alatt, a terem hátuljában egy zsebkendőnyi emelvény magasodott, rajta kis pódium, mikrofonnal. Háta mögött a falon óriási molinó hirdette a jótékonysági est témáját és küldetését. Itt is felbukkantak a támogatók logói, s tekintetemet újból magához láncolta az általam annyira gyűlölt, vörös kör, közepén az emblematikus, acsargó fehér farkassal.
- Szabad egy italt? - toppant a látóterembe egy fehér öltönyös, jóképű pincér, s fegyelmezett derűvel az orrom elé tolt egy karcsú pezsgőspoharakkal megrakott tálcát. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a tálca oldalán körben futva, cirill betűkkel írva a Samogon felirat díszlett.
- Köszönöm - vettem el egy italt, majd az iménti elkalandozásomra alibiként hozzátettem: - Lenyűgöző ez a hely, nem igaz?
- Igen, asszonyom - biccentett a fiatalember illedelmes, hideg mosollyal, majd továbblépett, hogy újabb vendégeket kínáljon.
Kecses mozdulattal körbelendítettem hosszú poharamban az aranyszín, gyöngyöző folyadékot, de csak az orrom alá emeltem, nem ittam belőle. Az ital felett kíváncsi pillantással lestem át, azt vizslatva, ki nyúlt még az általam is elemelt pezsgőspoharak után. Főként sötét öltönyös, fiatalosabb és középkorú urak, némelyik csinos, de butácska arcú, színes estélyiben pompázó hölgyeménnyel az oldalán. Akadt néhány őszes öregember és egy kevés ravasz képű, elegáns üzletasszony is. Nem vagyok különösen tájékozott a napi politikában, sem a közéletben, de nem kevés arc ismerősnek tetszett. Nagyobb cégek vezetői, rangosabb politikusok, vezérigazgatók és néhány közéleti személyiség, akiket legalábbis arcról, ha névről nem is, felismertem.
Most egy másik pincér apró falatkákkal megrakott tállal közelített felém. Amint mellém ért, orromat meglegyintette a füstölt lazac, a tatárbeefsteak és a fűszeres vaj illata.
- Köszönöm - vettem el egy ropogós falatot, s egy pillanatra beletemetkeztem a nyers marhahús és a bors aromájába. Körvonalazódni kezdett valamiféle terv, arra az esetre, ha nem fogna el vérfarkas társam láttán egy olyan megmagyarázhatatlanul egyértelmű érzés, mint korábban Mr. Cobham esetében - hiszen erre nem volt garancia. De kiindulva a kór sajátosságaiból, úgy döntöttem, szemmel tartok például mindenkit, aki a nyers húst tartalmazó ételeket részesíti előnyben. Felkeltette gyanúmat néhány olyan ruhadarab is, mely akár sebhelyeket rejthetett - volt például egy nagy, színes sálat viselő keleties, barna bőrű hölgy, illetve egy úr, akinek feltűnően hosszú volt a mandzsettája, alig látszott ki alóla az ujjai hegye. Egy másik, idősebb fickó pedig kesztyűt viselt. Akadt egy sebhelyes arcú, mogorva figura is, de ilyen távolságból azt még nem tudtam megállapítani, hogy a sérülést vajon farkaskarmok okozták-e, vagy egy kellemetlen találkozás a fallal. Bosszúsan gondoltam rá, hogy ez a mostani ügyfelünk aztán jól feladta nekem a leckét, de ha már itt voltam, nincs visszaút.
Épp belekortyoltam volna a pezsgőmbe, amikor egy újabb, felbukkanó arc láttán megtorpantam a mozdulat közben. Az nem lehet, hogy ő... Cartwright?
Folytattam a megkezdett tevékenységet, de a vártnál nagyobb lendülettel, s a gyöngyöző ital az utolsó cseppig eltűnt a pohárból. Az első gondolatom nem az volt, hogy vajon mit keres itt, vagy hogy talán nem kéne előtte mutatkoznom, hátha még nem vett észre. Nem. Arra gondoltam, hogy a névjegye még most, ebben a pillanatban is ott van a házi telefonomnak támasztva. És hányszor, de hányszor vettem kezembe a kagylót... Csakhogy aztán visszategyem egy szomorú, önfegyelmező sóhajtással.
Megráztam magam, s szigorúan rászorítkoztam, hogy újból a vendégeket vizslassam jól öltözött ismerősöm helyett, de a dolog már nem ment olyan hatékonysággal, mint előtte. Azon aggódtam, vajon észrevett-e, és idejön-e. A fejemben pedig csak az járt: Nem hívtam fel...
- Parancsol tombolát, hölgyem? - Most egy csinos, miniruhás hostess kisasszony zavart meg vidám, játékos vigyorral, kezében egy nagy üveggömböt tartva, melyben már jó néhány méregdrága jegy fele pihent. A teli tömböt lobogtatta előttem, én pedig egészen felé fordultam, hátha kitakar.
- Csak egyet - biccentettem, majd lesütött szemmel, sietősen a táskámban kezdtem kutakodni a tárcám után. Bár legszívesebben inkább belebújtam volna egészen.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Csak egy név. Ennyire egyszerű. Ennyire könnyű. Ennyire tiszta.
Valójában egy halál sem vehető fél vállról. Mindben van valami véglegesség, mind kiszámíthatóan megjósolható. Pláne ha te vagy a hóhér kéz, ami megadja a végítéletet. Hazudnék ha azt mondanám nem szeretem ezt. Valahol van ebben valami sajátosan egyedi szépség. Talán anyám halála mutatta ezt meg. Talán az egyedüllét. Talán a magány. Talán a túlélés.
Bárhogy is, megtanultam nemcsak értékelni vagy elfogadni, de tisztelni a halált.
A halálnak sok arca lehet. Belebújhat egy betegség bőrébe, lehet álcázott ’baleset’ vagy egy heves vita hozadéka, de felölthet emberi arcot is akár. Mint az én arcom.
Sosem mágiával ölök. Vagyok annyira hagyománytisztelő, hogy nem szennyezem be a pálcámat és vele együtt a lelkemet ezen az úton. De makulátlan sem voltam sosem. Mit eredményez mindez hát? Az éj sötét, tele rémségekkel és iszonyattal. Megtanultam már egész fiatalon mindezt az előnyömre fordítani. Az  a szerencsém talán, hogy a legtöbb varázsló csak mert nem érti vagy mert szimplán ostoba, nem is akar belelátni a muglik jól működő világába. Pedig rengetek kiaknázatlan terület van, akárcsak a bérgyilkosság.
Talán mindig is kézenfekvő volt a megoldás, hogy az legyek, aki. Nem egy szimpla tolvaj, nem egy ügyes hamisító, hanem egy mondhatni kegyetlen gyilkos is. Persze nem kenyerem a barbárság. A tiszta munka híve vagyok, a precizitás mindenek felett. Nem adok a pszichopata vagdosásra, a mindent összemocskoló ocsmány vérre. Egy lövés a fejbe, tökéletes célpontként kívánkozva hetven láb távlatból mindössze egyetlen másodperc töredéke alatt. És vége egy életnek.
Valahol valaki talán siratja. Valahol valaki talán megveti. De az élet sosem azokhoz volt kegyes, akikhez kellene. Nehéz helyzetek, nehéz pillanatok pedig nemcsak nehéz döntéseket, de egész sorsokat határoznak meg.
Mikor belépek az idei gálavacsora helyszínére a Hilton elegáns szállodájába eltöprengek a múltamon. A férfi, aki ma este a célpontom már jó pár hete megfigyelés alatt van tartva. De ma nem csak miatta jöttem el. Itt van a mugli világ krémje, az elit ha úgy tetszik. Akadnak itt politikusok, rongyrázó hírességek, felkapaszkodott iparmágnások, celebek, tévészínészek, és persze az ősgazdagok, kiknek családfája több évezredre visszavezethető, de a név mögött üres semmiség bújik  meg.
Nem igazán hiányzik a társaság. Talán ezért is jöttem egyedül, ezért sem hoztam el Kelet Hercegnőjét és ezért is fogok magányosan hazatérni. A tömegben nem sok keresgélést követően rögtön ismerősök köszöntenek. Az egyetlen olyan, aki a varázsvilágban is járatos az a frikász Forest, aki persze London elitjének habjába tartozik. Most mintha ő is maga érkezett volna, de sem időm sem kedvem azon gondolkodni, hogy vajon Elliot O’Mara a randipartnere vagy szimplán egy kelléklányt citált magával. Valójában odáig se jutok el hogy köszönjek neki, mert egy nagy adag tombolát vásárol, egy csekket tölt ki és már távozik is.
Becsatlakozok unottan ez egyik politikus eszmefuttatásába, ami a kórházak felújításának nagyszabású terveiről szól, de valójában csak a pezsgőspoharamba kapaszkodva unatkozom. Most még valahogy az a finom kaviáros falatka is üres semmiségnek tűnik.
Azúrkék szemeim körbepillantanak újra és újra keresve a fiatal, húszas éveiben járó fiatal fiút. Ő az, akit ma szemmel kell tartanom és meg is lelem egy hölgykoszorú körében. Egy mosolyt fojtok el egy korty pezsgővel, amit aztán épphogycsak félre nem nyelek...
Ez nem lehet...
Az agyam a nő láttán rögtön kikapcsol és átkalibrál. Magányosan ácsorog a társaság legszélén, talán észre sem vettem volna ha a nagy hasú Humberg odébb nem gurul a padlizsános fánkszelet után sóvárogva.
Mint legutóbb, most is gyönyörű. Sápadt bőréhez kontrasztosan illik az éjsötét hajzuhatag, ami most szoros kis kontyba fogva raboskodik. A ruhája finoman elegáns, a smink közel sem kihívó, inkább szolídan emeli ki szépségét.
Sápadt. Ez az első, amit rögvest megállapítok. Meg persze az, hogy felém sem tekint. Valahol elfog a haraggal vegyes türelmetlenség. Akarom, hogy ide nézzen, akarom, hogy felismerjen, akarom, hogy annak a csóknak az emléke őt is úgy kísértse, mint engem most.
De türelmetlen vagyok. Nem várom ki, hogy felém forduljon, hanem elindulok a tömegben, beleveszek hogy ne vehessen észre majd az egyik oldalponton kiválok és mögé kerülök egy kis vargabetűvel. A karját kapom el, a könyöke felett, hogy esélye se legyen kicsúszni az ujjaim szorításából és határozottan irányítom a termet körbeölelő oszlopcsarnok egyik néptelenebb sarkába. Ott aztán elengedem, mintha eddig nem is értem volna hozzá. Ujjaimban ott dobol a vérem és mellette a jól ismert bizsergés, amit csakis Anna Volkova tud okozni.
- Nem hívtál fel.
Semmi szia, semmi jó hogy újra látlak. Csak a dacos számonkérést vágom felé, ami a sértett egoizmusomból táplálkozik, mert... mert szinte biztos voltam benne, hogy azok után amit tettem érte keresni fog. De mégsem tette.
Haragszom-e rá? Meglehet. De azért az is kiérződik a hangszínemből, hogy ezt a neheztelést közel sem annyira lehetetlen megtörni, mint amennyire bárki gondolná. Sőt... igazából elég belenéznem a nő szépségesen kék szemeibe ahhoz, hogy félig máris megbocsássak...

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Minden apró részlet számít. Tudtam ezt jól. Nem volt ez másként akkor sem, ha a rendelőben tettem a dolgom, s itt ugyanúgy. Annak a telt hölgynek a járása nem a magassarkútól ferde, hanem attól, hogy valamiért a bal lábával rövidebbet lép. Sérülés, talán. Ennek az üvegmonoklis úrnak a nyakamat rá, hogy nem véletlenül van keze kesztyű mögé rejtve. Amilyen óvatosan nyúl a pohár után, biztos, hogy a fehér szövet alatt hegek lapulnak, talán marcangolt, csúnyán gyógyult, izmokat ferdítő s átrendező, árulkodó hegek. Furcsa érzés fog el, de nem úgy, mint mikor megéreztem, hogy Mr. Cobham a fajtársam. Amint emberről emberre pillantottam, egyre inkább borsódzott a hátam. Nem tudtam, ki körülöttem a farkas. Akárki lehet, mindenkit kezdtem gyanúsnak látni, s úton útfélen megbotlott tekintetem az utálatos vörös hold előtti fehér, üvöltő farkaspofában...
Megvetette magát a fejemben egy szörnyű gondolat, de mivel minduntalan megzavart a személyzet valamely tagja, nem bontakozhatott még ki igazán. Egyelőre hátborzongató, megmagyarázhatatlan aggodalomként a háttérben maradt, s elérte, hogy arcszínem egybeolvadjon a fal tiszta, ártatlan fehérségével.
A tombolás kis hölgy nagyon türelmesen várt, míg a táskámban babráltam. Ő nem láthatott bele, mit rejt a csillogó szövet rejtekén a sötétség, az én pillantásom viszont most megakadt a meghívón, közvetlenül a tárcám mellett. Valószínűtlenül erősen villogott, gyöngyházas ragyogása feltűnt ott, ahová a gála fényei nyilvánvalóan nem hatolhattak be, hogy ennyire megcsillogtassák. Vörös körmeim óvatos mozdulatokkal billentették kicsit oldalra, hogy a lányka szemétől rejtve én szemügyre vehessem, mi lelte a papirost.
A meghívó unalmas szövege felett keresztben hologrammos feliratot vettem észre, ami ezelőtt biztos, hogy nem volt ott. A betűk kézzel, sietősen írt kuszaságából kiolvashattam:

,,A főtámogatói beszéd után el fog szabadulni a pokol. Ha addig életben maradok, és nem állítanak félre, megpróbálom ezt megakadályozni, de aztán el kell tűnnöm; a főzettel, vagy anélkül. Jobban tenné maga is, ha elmenekülne. Adja oda a szert, aztán azonnal távozzon!

Épp nekiálltam volna bosszankodni, hiszen ez a titokzatos illető, aki minimum látnoknak gondol engem, meg egyben valami nyomozónak is, még mindig nem mondta meg, egyáltalán kit keressek, vagy hogyan lépjek vele kapcsolatba, mikor is a meghívón újabb hologram tűnt fel. Ez azonban most nem szöveg volt, hanem egy általam fájdalmasan jól ismert virág - egy farkasölőfű szirmait mintázó motívum.
- Asszonyom, jól van? - rebbentett fel a lány, én pedig kissé félrebillentett fejjel, elgondolkodva pillantottam fel aranyosan, s kissé bután kíváncsi, kikent arcába.
- Melyik számot adhatom? - kérdezte csacsogva, én azonban elnéztem a válla felett, újfent végigszántva a tömeg kavargásán. Csak egy villanásra láttam a fiatalurat, aki elegáns öltönyben, csinos nők körében ácsorgott, és az ingzsebébe tűzött jellegzetes virágot viselt. Nem úgy tűnt, mint akit kétségbe ejt, hogy ma talán meghal. De látszott rajta, hogy nemes ügyért harcol, s azért az életét is adná. Eldöntöttem: lehet, hogy valamikor, de nem ma!
- A tizenhármast - dünnyögtem, majd visszaerőltettem tekintetem a kislányra, aki erőszakosan és lemoshatatlanul ostoba műmosollyal pislogott rám.
- Parancsoljon - kereste ki a mondott cetlit rózsaszín, hosszú karmaival, én pedig addig a pénz után nyúltam, s most már meg is találtam a táskámban. Elvettem a kis papírdarabot, s szórakozottan beraktam a tárcámban sorakozó, igencsak megcsappant számú bankjegyek mellé. Ezalatt a bosszantó kisasszonyka kereket oldott, s újabb megkopasztani való vendéget célzott meg. Én is azon voltam, hogy a magam dolgára induljak. Újból azt a fiatal ficsúrt kutatom, nem feltűnően, épp csak olyan arckifejezéssel, mintha egykedvűen a társaságot mérném fel. És ha már itt tartunk, figyelmem valóban el-el kalandozik. A farkasölőfűt viselő ifjú megvan még, de valaki más hiányát is felfedezem. Indulnék én,  lépek egyet, kedvetlenül, de a lábam nem visz igazán. Vajon hová tűnt ő, hol az a csibészes képe, hol a ravasz, kék szempár?
Szerencsésebb volna, ha én is a sikítozós hölgyek körébe tartoznék, ám sajnos velem kapcsolatban nem ez a helyzet. Nagyon kicsin múlik, hogy ne lendüljön pofonra sem a kezem, de még fel sem fogom, hogy valaki a karomnál fogva vezetni kezd, már tudom, ki az. Hátra sem kell néznem hozzá.
Ebben a bizonytalan helyzetben, mikor téblábolni nem tanácsos, de elég sok a kétely bennem aziránt, hogy mit hogyan csináljak és merre menjek, megint erős érzelmeket kavar  fel bennem, hogy Cartwright egyszerűen és kérdés nélkül elkormányoz csak úgy, valamerre. Néhány lépésbe kerül - nekem kicsivel többe, hiszen az ő ruganyosan öles lépteivel nem egyszerű tartanom a lépést a magassarkúban - s máris egy félreeső, csendes sarokban találom magunkat. Ahogy elkapott, úgy el is engedett, s nekem leghamarabb az jut eszembe, hogy jobb lenne most egyszerűen továbblendülni, és itt hagyni. De a tekintete jobban fogva tart, mint az imént szoros ujjai, s én nem mozdulok, csak kérdőn, szomorúan nyugodt arccal, kissé esetlenül nézek rá.
- Nem hívtál fel - mondja ki azt, ami azóta dobol a fejemben, hogy az imént megpillantottam. Ahogy rám néz, ahogy mondja, valami huncut jókedv önt el, s akaratom ellenére finom mosolyra húzódik a szám.
- Valóban? - kérdezem ártatlanul. A köszönés illemszabályát, ha már ő felrúgta, én hasonlóképp, elegánsan megkerülöm. - Nos, akkor nagy szerencsédre megkíméltelek számtalan gondtól s bajtól, nem igaz? - csipkelődök, bár emögött érezheti azt a halovány sajnálkozást, amit a tudat okoz, hogy a névjegye még mindig ott pihen a telefonasztalomon, a stóc tetején. És hányszor kísértett meg már? De csak egy emlék. Szép szuvenír, amit érzegősségemben képtelen voltam arrébb tenni. Sajnos nem az a fajta nő vagyok, aki mégis megteszi, amiről tudja, hogy nem szabad. Sajnos... Ám keresztbe fonom a karom, s dacos félmosollyal állom morc pillantását, hátha leolvasztom az arcáról.
- De így legalább mindkettőnket az a kellemes meglepetés érte, hogy itt összefutottunk - lendítem tovább a beszélgetést. - Mondd csak, mi hozott ide? Nem gondoltam volna, hogy ilyen jótékony típus vagy - teszem hozzá az újabb, kedveskedő heccelést, s játékosan megbököm a vállát. Hiába van rajtam magassarkú, még így is fölém magasodik. Ott kattog a fejemben a láthatatlan óra, az idő sürgetését mutatva, s szinte érzem a talpammal, milyen forró a talpam alatt a föld, de hiába tudom a dolgom, s hiába véstem eszembe a szerencsétlen flótás képét, aki valami roppant kirívó dologra készül, mégsem bírom rávenni magam, hogy csak úgy lerázzam Cartwrightot. Pedig annyi, de annyi okom volna rá... Ezért én ehelyett itt faggatom kedélyesen.
Az oszlopcsarnokon túl a tömeg elcsendesedik, zsivaja most csak tiszteletteljes, kissé fegyelmezetlen morajjá szelídül, s némelyek elfoglalják helyüket a fehér körasztaloknál, mások állva hallgatják a megnyitóbeszédet, valami unalmas, monoton konferanszét, akinek a hangja felér egy altatófőzettel. Azzal nyugtatom magam, hogy úgysem tudnék most feltűnés nélkül közel férkőzni ahhoz, aki miatt itt vagyok. A sablonos szöveg hallgatása helyett pedig nyilván jobb időtöltés, hogy Christophert ugratom, hátha feloldódik a neheztelése, vagy kiugrik a nyúl a bokorból, és hangot ad sebzett férfiúi hiúságának. Bárcsak megmondhatnám neki, hogy nem akartam megsérteni... Ahelyett inkább így szólok hozzá, suttogva, nehogy megzavarjam a beszédet:
- Egyébként is, nem akartam lekötni egy ilyen hős lovag idejét. Mondd csak, még  hány ártatlan hölgyet "mentettél" meg azóta az éjszaka óta? - faggatózom eltúlzott ártatlansággal, és ellenállhatatlan mosollyal. Az oszlopok túloldalán pont ekkor valamiért gyér taps hangzik fel, gondolom a szép nyitóbeszéd vagy egy jó mondat dicséretére, belőlem pedig halk nevetés tör ki. Jelentőségteljes vigyorral nézek Cartwrightra, és kecsesen a hang irányába intek, mintha félreérteném, minek szól a bátortalan tapsvihar.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Valahol élvezem, hogy képes vagyok meglepni. Nem mintha ez valójában nehéz dolog lenne. A nőket nagyon is egyszerű lenyűgözni, pláne a nagy többséget. Azokat, akik a felszínes ürességek hívei, azokat, akiknek gyér a képzelőereje. Azt hittem Anna talán más lesz. Hogy az, hogy karon ragadom hátulról felkészült tényként éli meg nem pedig vágtázó pulzussal és a szép ívű nyakán kidagadó kis érrel. Nos tévedtem. De még valamiért így se bánom a dolgot. Valahol talán elégtétel ez, ha másért nem hát azért, amiért úgy viselkedett ahogy. Vagyis leginkább sehogy.
Hogy is gondolhatta, hogy nem hív fel? Pont engem? Persze kimentheti azzal magát, hogy elkerülte a figyelmét a kabátzsebébe rejtett névjegykártya. Bennem volt hogy egyenesen a dekoltázsába csúsztatom be, de az még tőlem is extra pofátlan lett volna. És hiába a kétesélyesség, még így is tudom, hogy ez nem puszta véletlen. Ő szántszándékkal állt ellent, nekem, a vágynak, a kísértésnek és vette el tőlem, tőlünk a lehetőséget.
Ez pedig eszméletlenül bosszantó.
- Valóban?
Az ártatlan, már-már kislányos kérdésére csak magamban füstölgök. Még ez is piszok szexisen áll neki, pedig kedvem lenne az elégedettséget letörölni az arcáról. Na de mégis hogyan?
- De így legalább mindkettőnket az a kellemes meglepetés érte, hogy itt összefutottunk. Mondd csak, mi hozott ide? Nem gondoltam volna, hogy ilyen jótékony típus vagy.
Elegánsan vonok vállat majd tárom szét a kezem megadóan. Mit is mondhatnék erre? Én már csak ilyen vagyok. Adakozok néha nem is keveset. Lehet ez kívülről irreális, de megvan a maga csekély kis haszna. Így lehet jónak tűnni más szemébe és bizalmat kiépíteni. Így lehet kapcsolatot kialakítani olyan felkapaszkodott senkikkel, akik már valakinek hiszik magukat. És így lehet Volkovákba botlani, mint ahogy ma este is.
- Meglep, hogy dúsgazdag vagyok és néha áldozok némi aprópénzt csak azért hogy jónak lássanak?
Hangomban a cinizmus csendül ki. Nem olyan bonyolult ez, noha a mai este kivételes. Meg kellene ölnöm azt a kölyköt, nem keveset is fizettek ezért. De az időpontot nem szabták meg, nem szeretek határidőre dolgozni. Ma csak inkább felderítek, szimatolok, puhatolok és ha kitapintom a gyenge pontját vagy szert teszek némi információra már megérte. A halál megvárja holnapig. Pláne ha én hozom el neki. Ettől még a 9 mm-eres pisztoly velem van ha mégis kínálkozna egy kihagyhatatlan alkalom.
A tömeg elcsendesedését alig érzékelem. Jobban leköt Anna és a szavai, melyek nem épp kedvesek ellenben roppant pimaszak újfent.
- Egyébként is, nem akartam lekötni egy ilyen hős lovag idejét. Mondd csak, még  hány ártatlan hölgyet "mentettél" meg azóta az éjszaka óta?
A taps felhangzik még mielőtt válaszolhatnék ő pedig kuncog egy sort a tökéletesen időzítésen. Én is elmosolyodom, mert van ebben az egészben valami mulatságos bár magam sem tudom mi.
- Egyet sem. - fanyar képpel bököm ki a nyilvánvalót. - Egy sem volt arra érdemes. Egyik sem volt olyan mint te. És amúgy is...
Megpróbálom a szelíden nyilvánvaló bókról tovább terelni a figyelmét.
-...megmondtam, nem vagyok ez a típus. Ellenben ha már itt tartunk... te mit keresel itt? Nekem megvan az a kifogásom, hogy kurva gazdag vagyok. De te nem, mert azt tudnám. És híres sem vagy, hacsak a tequila ivást nem számítjuk ide. Szóval? Mégis hogy keveredtél ide?
Csikarja az oldalam a kíváncsiság és azúrkék tekintetemből kiolvashatja, hogy ha nem ad megfelelő választ nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Az is meglehet, hogy valaki kísérőjeként érkezett, és akár be is próbálkozhat egy füllentéssel, de minekután a társaság színe-javát ismerem ha más nem látásból és elég jól tudom az ízlésvilágukat mind feleségek, mind szeretők és mind a kurvák esetében így esélyesen csúfos kudarcot vall. De ez már csakis rajta múlik.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

A fejemben annak kellene járnia, ami miatt itt vagyok. Töprenghetnék a meghívón megjelenő, nemkissé aggasztó üzeneten, vagy azon agyalhatnék, hogyan férkőzzek feltűnés nélkül emberem közelébe, és hogy adjam oda neki a szert, vagy legalább hogyan tudassam vele, hogy én vagyok az ő embere? Ahelyett itt álltam, a sötét oszlopcsarnok rejtekében Cartwright társaságában, és nem tudtam szabadulni. Na nem azért, mert ne lett volna rá lehetőség, hogy kimentsem magam, vagy lerázzam. Akarnom kellett volna, de nem ment. Keresztbe font karokkal dőltem neki az egyik oszlopnak hátammal. Jólesett a bőrömnek a hűvös kő érintése, amúgy is bírtam a hideget, de most különösen jól jött, hogy észhez térítsen.
- Meglep, hogy dúsgazdag vagyok és néha áldozok némi aprópénzt csak azért hogy jónak lássanak? - szegezi nekem a kérdést, én pedig derűs, eltúlzó meglepetéssel felvonom a szemöldököm.
- Meglep, hogy ezt a módját választod, ilyen társaságban - pontosítottam. - Ennyi szegény ember között... Itt a legtöbbeknek egyebük sincs, csak pénzük... - bökök hátra az egybegyűlt társaság felé, de közben őt fürkészem. Kellemes elmerülni a jeges, kék tekintetében, valami hasonló ok folytán, mint amiért az oszlopnak is szívesen dőlök.
Most vonom csak fel igazán a szemöldököm, de ez nem az a hízelgés, amire bármit is mondanék ezen kívül. Mosolygok tovább, és próbálom magamban tartani a kérdést, hogy "Ez komoly, Mr. Cartwright? Ez komolyan egy bók volt?"
-...megmondtam, nem vagyok ez a típus. Ellenben ha már itt tartunk... te mit keresel itt? Nekem megvan az a kifogásom, hogy kurva gazdag vagyok. De te nem, mert azt tudnám. És híres sem vagy, hacsak a tequila ivást nem számítjuk ide. Szóval? Mégis hogy keveredtél ide?
- Túl azon, hogy szakmai kíváncsiság és a kapcsolati tőkém növelése miatt is jöttem el, képzeld, valaki meghívott- válaszolom könnyeden. Látom a képén, hogy teljesebb válaszra számít, és ezen remekül szórakozom. Nem kerüli el a figyelmem, hogy húzza ki magát, mikor azt érinti, mennyire tősgyökeres része a "díszes" társaságnak. Oldalpillantást vetek a kerek, fehér asztaloknál ülő emberek felé, s újra elfog a balsejtelem, valami megmagyarázhatatlan, gyomorból jövő, feszült idegesség. Nem tűnnek ártalmasabbnak az átlagos, pénzes nagykutyáknál, sőt, van, aki kifejezetten szimpatikus, és mégis... Feláll a hátamon a szőr. Egy kicsit hosszabban felejtem rajtuk tekintetem, mielőtt visszafordulnék társaságom felé. Épp, mikor ránézek, megszólal a zenekar meglepetés előadása. Modern slágereket játszanak, klasszikus kivitelben. A gyönyörűen szomorkás, de furcsán baljós melódia egész más aláfestést ad kettősünknek, ahogy farkasszemet nézünk a tömegtől félreesőn, az oszlopok közti néptelen félhomályban.
A személyzet egy tagja zavar meg bennünket. Az oszlop mögül lép oda hozzánk, nyájas arccal kérdezi:
- Elnézést, szabad a helyükre kísérnem Önöket? - Finom és udvarias, de valahogy rossz érzés fog el tőle, és érzem, hogy emögött az ártalmatlannak tűnő gesztus mögött némi ellentmondást nem tűrő hátsó szándék is megbújik.
- Erre parancsoljanak! - ajánlkozik, meg sem várva a válaszunkat, majd maga után int bennünket. Cartwrightra nézek, hogy jelezzem, én engedek a szelíd nyomásnak, aztán vállrándítva követem a fickót.
- Hogyne. Igazából illene megtekinteni a műsor egy részét, legalább - suttogom, bár tudom, hogy társaságom nem sokat ad az illemre, úgy általában.
- Elnézésüket kell kérnem, de már nem maradt túl sok hely. Egymás mellett óhajtanak ülni? Mert akkor ezt az asztalt javasolnám - bök modorosan a terem egyik szélső asztala felé, ahol pontosan két szabad hely van - annak a fiatalúrnak az egyik oldalán, aki a farkasölő-füvet viseli díszként. Az arcom nem mutatja a váratlan szerencse feletti izgalmamat, s a lehető legnyugodtabban válaszolok:
- Nekem megfelel - jelentem ki határozottan, és elindulok a mondott irányba. Ezen a ponton elgondolkodom, vajon Cartwright velem tart, vagy társasággal érkezett, amelyet miattam hanyagolt egy időre. Utána megcélzom a szabad széket a szóban forgó srác mellett, akinek másik oldalán egy végtelenül csinos, és legalább annyira butácska képű hölgyemény foglal helyet. Az asztal többi vendégére épp csak egy pillantást vetek, de nem találok semmi különöset; jól öltözött üzletemberek, egy idősebb, kosztümös hölgy és néhány hostess pipi a felhozatal.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

- Meglep, hogy ezt a módját választod, ilyen társaságban. Ennyi szegény ember között... Itt a legtöbbeknek egyebük sincs, csak pénzük...
Meglep a maró cinizmus az amúgy szenvtelen hangjában. A tények ettől tények, való igaz hogy itt mindenki a vagyonával és a rangjával kérkedik. De mit is várt? Hogy a Hiltont a csövesek lepik el? Nem tudom mi bosszant fel jobban. Hogy közülük valónak néz vagy hogy zavarja, hogy gazdag vagyok. Eddigi életemben mindig csak az motivált hogy az legyek. Most meg... így itt vele szemben pont nem is érdekel. Vagyis de igen, ezért is sért hogy számára nemhogy nem imponál egyenesen lenéz emiatt engem. Évek hosszú munkáját öltem bele és nem kevesebb jó dolog sorolandó még a számlámra, hisz nem véletlen vagyok ott ahol. Nem véletlen vagyok az, aki. Ő ellenben lebecsmérel mindezt úgy, hogy jóformán még csak nem is ismer.
Evidensen nem nézem jó szemmel a megszólalását, vagy a fejbiccentését, amivel a díszes társaságot illette. Persze a helyzetet így is mentik még mielőtt megszólalhatnék. Csak acsargok a pincérre, aki igyekszik kedveskedve tovainvitálni minket. Úgy tűnik ez csak nekem nincs ínyemre, Annát egyenesen mulattatja.
Dühömet fokozza, hogy az orrom alá dörgöli, valakivel érkezett. Kivel? Ki a szurokfekete instantsötétséggel? Bosszant, hogy nem láttam, hogy nem tudom. Szeretek mindenről jól értesült lenni.
- Ezt a beszélgetést még közel sem fejeztük be.
Súgom a fülébe veszélyesen közel hajolva, hogy csakis ő halhassa. Lehelletem megcirógatja a nyakát, orrom épphogy csak nem súrolja arcélét. Rápillantok jelentőségteljesen mielőtt hagyom hogy útjára induljon követve a fontoskodó pingvint. Lemaradva utánuk két lépéssel követem. Mikor az oszlopcsarnokból előre kiérünk az első asztalok közötti üres székekre meredek. Aztán az asztaltársaságra. A buta libák gyülekezete eltűnt, csak egy plasztikszőke libuska ücsörög a kiszemelt célpontom és két hatvan úriember társaságába. Az egyik a brit kamaraelnök, a másik a kínai nagykövet. Anna vidáman csatlakozik a társasághoz, nekem azonban roppantul nem fűllik hozzá a fogam. Kimentem magam annyival a melletem álló pincérnél hogy a túloldalon van a helyem megtalálom magam is és zokszó nélkül magára hagyom az egész pereputtyot. A mosdó felé kijelölt utat követem, csakhogy az utolsó utáni pillanatban inkább a szűk és félhomályos lépcsőfordulót választom, ami egyenesen a galériára vezet. Fittyet hányok a ’csak személyzetnek’ táblára, lazán átlépem a vörös vékonyka selyemkötelet és nesztelenül osonok fel az emeletre.
Annának köszönhetően immár körvonalazódott bennem a terv. Ha megtehetem ma, hát mi a frászért halasztanám holnapra?
Felkapom a zsebemből előhúzott hófehér pincérkesztyűt és a pisztolyt a hangtompítóval. Az ideális szög innen tulajdonképpen lényegtelen. A széles korlátkövek közt hason ideális célpont bármelyik sarok, ráadásul annyira közel is van Anna asztala, hogy azt csukott szemmel is eltalálnám. Mesterlövészként ez a lövés nem kihívás. Nincs szél, nincs semmi zavaró tényező, hacsak az embereket, a tömeget és a pánikot ide nem számítjuk. Csakhogy a pánik jelen esetben pont, hogy a hasznomra válik.
Néma preciziással és magamban forrongó dühvel töltök a tárba egyetlen golyót. Nem kell több, ez is épp elég a célnak. Innen már nincs más mint lőállásban várni a kínálkozó alkalmat.
A tapsvihar újra felzeng, az emberek a pódiumot szemlélik. Sokan vannak, szinte csakhogynem teltház. Anna feszélyezetten ücsörög, mintha ideges lenne. A srác a szőke nővel sutyorog... akár most is véget vethetnék...
Csak Volkova bekavar. A fiú felé fordul, kérdez valamit az pedig válaszol.
Menj ki a képből vagy a te fejed is bánja, te ostoba orosz bige...
Nem, kurvára nem vagyok kedves. Rohadtul bosszant, hogy úgy viselkedik, ahogy. És mindezt meg meri tenni velem. Talán tényleg Zarával kellett volna ma jönnöm, hiába csak akadályozott volna a munkába. Látványosan lesmárolni legalább bántotta volna Anna egóját is és Kelet Hercegnője alapvetően is ideális kirakatbábu. Szépsége még Volkováéval is vetekszik, de tudjuk jól ez kurvára nem minden.
Anna nevetése visszhangot ver a fülemben. Mivel volt képes ez a nyálasképű szarházi megnevettetni? Mivel képes több figyelmet kicsikarni tőle mint én?
Ujjam szinte viszket a ravaszon, feszülten várok a percre, mikor teljesen tiszta másodperc nyílik. Nem akarom, hogy Anna megsérüljön... nem ér annyit az egész.
A következő tapsnál elsül a fegyver. Anna épp a poharáért nyúl, figyelmét eltereli talán egy pincér, talán egy belépő vendég. Nem tudom, nem is igazán érdekel. Azzal hitetem magam, hogy esetleg engem keres és mégsem talál. Gunyoros mosollyal látom, hogy a golyó célba ért. Úgy süvít át a homlokon és az agyon beterítve az asztalt a szőke macát a véneket és Volkovát a srác vérével mintha csak a bor borult volna ki egy óvatlan mozdulattól.
Ennyi elég is, mert a sikoly alatt, amit a szöszke hallatt már a galéria oszlopai mögött vagyok. A fegyvert gyorsan szétkapom, az egyik darabját a fenti tálalóasztalba rejtem, a másikat az egyik kukába dobom ki. Sietősen indulok le az egyik hátsó lépcsőn miközben a pincérek felbolydult hangyabolynak megfelelően rohangásznak. Kesztyűs kezemmel az egyik pincér zsebébe rejtek menet közbe egy halom golyót, melyet nem használtam.
Sajnálom, de mindig kell egy vádlott és ez a negyvenes pasas pont ideális lesz. Mire leérek a lépcsőn a kesztyűk a tértágított zsebembe landolnak.
Ennek a partynak vége. Nem nagy kunszt megállapítani miután mindenki őrült módjára igyekszik a kijáratokon át elhagyni a Hiltont.
Felötlik bennem Anna, az arca a mosolya, de most valószínűleg neki sem én hiányzom hanem a gyors lelépés innen még mielőtt a zsaruk kiérve vallomást csikarhatnak ki belőle. Én is elindulok és beállok a tömegbe, ugyanolyan kétségbeesett képet vágva, mint az összes eddigi vendég, hisz erről vagyok híres. A világ legjobb hamisítójaként és mugli mesterlövészeként könnyen eljátszom az aggódó dúsgazdagot. Még akkor is, ha ez egyeseknek kurvára nincs ínyükre.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

- Ezt a beszélgetést még közel sem fejeztük be.
Végigsimítanak tarkómon a feszült szavak, én pedig nagyon kell, hogy uralkodjak magamon ahhoz, hogy ne remegjek meg tőle. Hirtelen nem tudom hova tenni a viselkedését, s magamban azon morfondírozok, mely ponton vált ilyen sötétté a hangulata. Az események azonban elsodornak egymástól minket, s bár ez először meglep, utána vállat rántva hagyom. Ha betartja aggasztó ígéretét, még úgyis összefutunk, azt pedig nem bánom, ha a feladatomra összpontosíthatok.
Seperc alatt a kiszemelt fickó mellett találom magam, s abban a pillanatban, hogy helyet foglalok az asztalnál, újabb problémába ütközök - hogyan szólítsam meg feltűnés nélkül? Hiszen többen is ülnek a közelünkben.
- Jó estét! - köszönök halkan és illedelmesen, egy szelíd mosollyal, melyeket vissza is kapok az itt helyet foglalóktól. A fiatalúr is felém pillant, de csak biccent, aztán újra belemerül a balján ülő hölgyemény tanulmányozásába. A társaság többi része is megfeledkezik rólam, én pedig jobb híján szintén a beszédet hallgatom, míg kitalálom, mi is volna a tökéletes taktika a feladat megoldására. Az alapítvány elnöke, egy ösztövér, karikás szemű úr sablonos szöveget darál el a szervezetükről, a céljaikról, miegymásról. Míg gondolkodom, néhány mondatfoszlány jut csak el tudatomig.
- ... Fontos, hogy tudatosítsuk a társadalommal, hogy nem tehetnek a betegségükről... Nem szabad, hogy a szándékod megfertőzésről szóló ostoba, népriogató hazugságok teret nyerjenek... Ma már együtt lehet élni a tünetekkel, az orvostudománynak köszönhetően sokkal elviselhetőbbek...
Keresztbe font karral pillantok az emelvény felé, s emlékeztetnem kell magam arra, hogy mi is az est témája igazából, mert a hallott szavak egy egészen másik kórt juttatnak eszembe. Jól ismerem annak minden ilyenirányú hozadékát. Milyen hasonló a muglik e rettegett betegsége, és a varázslók között terjedő gyógyíthatatlan fertőzés? Erről azonban beugrik a megfelelő témaindító.
- Mintha nem is immunhiányos állapotot előidéző vírusról beszélne, de egyenesen valami vérfarkas kórról - jegyzem meg közelebb hajolva, pont annyira hangosan, hogy a szomszédom még hallja, de ne zavarjam vele az egyébként rémesen egyhangú és unalmas beszédet.
Emberem végre elszakad a szőke nőcskéjétől, és kedélyesen rám vigyorog.
- Honnan tudja, hogy igazából nem? - szegezi nekem a kérdést, és bár derűsnek mutatja magát, észrevétlen jelentőségteljesen megemeli felém a fél szemöldökét.
Egy pillanatra döbbenten mosolygok rá, aztán elnevetem magam. Van a helyzetnek valami végtelenül furcsa iróniája, az, hogy pont egy ilyen estélyen találkozunk; az, hogy egész este vérfarkast láttam mindenkiben, és végül pont ő az emberem, akin, miközben beszélek vele, egy pillanatra se vélem felfedezni azt a jellegzetes érzést, ami elfog, valahányszor sorstárssal ismerkedem meg közelebbről. Nem, tényleg nem.
A nevetésem lassan alábbhagy, és fürkésző tekintetté szelídül. Újabb szótlan pillanat telik el, s én a fiatal férfi tekintetét tanulmányozom. Legyen bármilyen csibészesen ifjú az arca, valahogy egy sokat megélt, idős ember koravén szemei néznek vissza rám. Lesve a virágra sandítok, majd vissza rá. Róla is lerí a felismerés, bár nem feltűnő, csak számomra egyértelmű. Finoman bólint - van a mozdulatában valami furcsa megfontoltság, ami nem illik egy huszonéveshez.
- Drágám, említettem már, hogy a kínai nagykövet mellett foglalsz helyet? - veti hátra a kérdést a szőkének, mire annak a szemei kikerekednek, s arca még kevesebb értelmet mutat, mint eddig.
- Nem mondod... Nyíháó - perdül meg a lány idétlen vihogással, mintha legalábbis nyerítene, a frászt hozva a szóban forgó tisztségviselőre, aki aztán futó szóba elegyedik vele. Nem bírom ki, hogy ne küldjek felé egy szánakozó pillantást, amit emberem persze elkap, aztán felnevet.
- Tudom, tudom... De ez történik, ha egy magamfajta férfinek meg kell választani, kivel töltse az utolsó napját - jegyzi meg úgy, hogy csak én halljam.
- Nem kell, hogy így legyen - bököm ki, s közben megpróbálom magamon tartani a derűs bájcsevej álarcát, mely a súlyos szavaktól azonban egyre nehezebb. - Nem csak a főzetet tudom felajánlani. Segíthetek elmenekülni, elrejtőzni...
- Ugyan kedvesem - csitít a srác, és ő is közelebb hajol, olyan arccal, mintha csak valami bókot, vagy bizalmas viccet akarna a fülembe súgni. – Gondolja, hogy aki ilyen jól tudja, hogy bajban van, az eljönne egy ehhez hasonló kockázatos eseményre? A bájital nem nekem lesz. Én már kaptam egyet. – Itt finoman kacsintott, s az orrom alá kínálta a zsebéből előkapott laposüveget. Nem voltam benne biztos, mit is tartalmaz, de egyben biztos voltam; nem alkoholt. Megrökönyödötten pillantottam fel a fiatal arcra, mely továbbra is kimérten mosolygott rám, egész közelről.
- A magam kilencvennéhány évével biztosíthatom róla, nem félek tőle, hogy esetleg ez az utolsó napom. Így élek már régóta. És ne sajnáljon, értem nem kár. Csak csempéssze az italt a táskámba, az majd eljut ahhoz, akinek igazán kell. Ha úgy gondolja, szeretne többet tenni az unokámért és a sorstársaiért, mint bájitalt kevergetni, akkor úgyis megtalálja a módját. Például segíthet nekem kiüríteni a helyet, mielőtt elszabadulnak a farkasok – tette hozzá újabb, szomorkás kacsintással.
Szótlanul néztem rá, próbáltam nem feltűnően tenni, de éreztem, hogy az arcomra fagy a mosoly. Nagyot tévedtem azzal a megállapítással, amit Christophernek mondtam. Lám, az élet rám cáfol, nem mindenkinek forog a gondolata a pénz körül, és nem mindenki vagyont ajánl fel jótékony célra. Most már értettem, miért tudott ez a fiatalnak tűnő férfi ilyen nyugodtan viselkedni egész este. Meglapogattam a karját, s ezalatt feltűnés nélkül a táskába csempésztem az ártatlannak tűnő üvegcsét, benne a megfelelő főzettel.
- Megtalálom a módját, hogy a legtöbbet tehessek.
- Sok szerencsét, hölgyem. Mert a ma este a jótékonykodásról szól, de ahhoz kell szerencse is! – Ezt már fennhangon mondta, aztán elfordult tőlem, jó nagyot húzott az italából, és belecsókolt a szőke lány nyakába. Többet ügyet sem vetett rám.
Meredten néztem az asztal hófehér, simára vasalt terítőjét. Hirtelen elfogott a reménytelenséggel vegyes aggodalom. Fogalmam sincs, mi van a terítő alatt. Nem látok igazán a színfalak mögé, csak egy-egy résen leselkedem, és ez kevés. Ennél több kell. Az, amit eddig csináltunk… Ennél több kell, hogy igazán számítson, különben csak szélmalomharcot vívunk ellenük.
Nagy sóhajtással vettem kezembe az ásványvizemet, s közben a pohár felett tekintetem körbekémleli a termet. Egyfelől azon kellett volna gondolkodnom, honnan is érkezne a mindenkit fenyegető veszély, amire emberem célzott, és ami miatt keresztül kellene húzni az ünnepélyt. Másfelől elterelte a figyelmem, hogy nem látom Cartwright csibészes arcát sehol sem. Hová tűnhetett? Elég zaklatott volt, talán mondtam valamit, amit magára vett? Lehet, hogy valóban beszélnünk kéne, de sehol se találtam. Más hiánya is feltűnt azonban. A felszolgálók szép lassan felszívódtak az asztalok közül. Egyet sem szúrtam ki. A galériára is feltekintettem, de az őrök, akiket az elején ott láttam járni-kelni, szintén sehol.
Felvont szemöldökkel gondolkodom el, s már emelném a poharat, mikor felhangzik a hálás taps – nem a szép beszéd miatt hálás, hanem a túl hosszúra nyúlt beszéd vége miatt. Éljenzés és vakuvillogás önti el a termet most, hogy az elnök végre elhallgatott, mindenki igyekszik megörökíteni és megélni a boldog pillanatot. Ezen kívül más hangot nem hallok, de amint a poharamra nézek, tudom, hogy más is történt. Egy fegyver elsült. A hófehér terítőn ronda, mélyvörös cseppek és foltok nyúlnak el, a buborékos vízben piros örvények gomolyognak. Az első sikoltások hamarabb felhangzanak, minthogy oldalra nézzek. Nem is szükséges, hogy lássam, anélkül is tudom, mi történt.
Nem tudok mindenen változtatni. Nem tudom megfordítani az idő kerekét, vagy semmissé tenni azt, ami már megtörtént. De tudom, mi a dolgom.  Az illető, aki az előbb még kedélyesen csevegett velem, most arccal előre az asztalra borulva feküdt. Nem is ő volt már, csak egy test. Tudta, mit vállal. Én is tudom.
Falfehér arccal pattantam fel, hogy pár lépést hátráljak. Próbáltam nem a pánik szakadékjába esni, és valami hasznosabbat tenni. Az utóbbi igazából segített az előbbivel. A sikoltozó szőke lányhoz ugrottam, és elrángattam a közelből. A kezébe nyomtam valakinek, egy kevésbé eszét vesztett, de azért sietősen kifelé igyekvő illetőnek, majd visszafordultam az asztalhoz, és anélkül, hogy hozzáértem volna a testhez, eszembe véstem minden apró részletet. A kimeneti sebet, a lövés szögét, a vérnyomokat a terítőn… Többek között azonnal világossá vált számomra, hogy úgy lett, ahogy sejtettem, és a lövés fentről érkezett.
Fürgén átvágtam a kavarodáson, próbáltam megtalálni a feljáratot, ahonnan a galériára lehet jutni. Egy sor információt próbáltam egyszerre rendezni a fejemben, és még több kérdést sorba állítani. Mágus volt a gyilkos, vagy egyszerű mugli bérgyilkos? És a megbízók? Vajon itt van még? Menekül, vagy beáll a tömegbe?
A gondolatok azonban egyszerre, varázsütésre elhagynak. Amint az árral szemben próbálok haladni, hirtelen egy ismerős, kék szempárba botlok, és az majdnem mindent feledtet velem.
- Christopher – bukik ki belőlem a név egy sóhajtással és egy pillantással, amiben minden benne van. Iszonyat, részvét, néma üzenet, hogy ugye ő is látta ezt? Aztán egy kérdés, amit viszont nagyon is szavakba öntök: - Hol voltál?

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

A tömegnek van előnye és akad hátránya is. Az arcok összefolynak, egyetlen nagy masszává, amolyan soknyakú ezerkarú szörnyeteggé, aminek néha egy-egy részletét tudod csak kivenni. Egy szemvillanást, egy vállívet, egy ruhafoszlányt, egy hangot, egy kiáltást, egy érintést, esetleg lökést. De ha benne vagy, ha felfalt, akkor nem látod a teljes összképet.
Ha akarnám sem tudnám a pánik kellős közepedte megtalálni Annát. Pont ezért nem is akarom. Igaz hogy ettől függetlenül hol jobbra hol pedig balra pislogok, remélve hogy csak kiszúrom a szigorú kontyba rendezett immár vérpettyes nyakívet, de csak kudarccal végződik a kísérletem.
Mit is vártam? Még ha esetleg fel is villanna kecses alakja, akkor sem biztos hogy sikerülne az emberek masszáján át elérnem őt. Így hát csak megyek magam is az árral úszva mígnem...
- Christopher!
Nem is a nevem lep meg, hogy valaki történetesen a keresztnevemen szólít, bár meg kell hagyni, erre is kevesen hivatottak. Keveseknek engedem csak meg. Nem, ami felettébb magára vonja a figyelmem a hangszín, az a kétségbeesett, félénk, aggódó és reménysugarat adó kis rebbenés, ami a nevembe belecsendül. És oda sem kell fordulnom, tudom jól kié ez a hang.
Volkova ott áll előttem, teljesen sértetlenül fizikálisan. Mindössze az arcán van mély döbbenet, lesúlytottság és a tekintetében van valami megmagyarázhatatlan pánik.
- Hol voltál?
Kedvem lenne beszólni neki hogy épp egy pincérnőt basztam aranyom helyetted, de a mondat a nyelvem hegyéről visszacsúszik. Valami van a tekintetében, ami nem engedi hogy még meg is sértsem, mert tudom, ha megteszem, akkor talán örökké éket szabok kettőnk közé.
- Hátul telefonáltam...
Ordas hazugság, de még mindig jobb mint bármi más.
- Holnap el kell utaznom Rómába egy tárgyalásra...
Nem értem miért is magyarázkodom. Azt meg végképp, hogy miért is kötöm a nő orrára, hogy nem leszek a városban. Nem úgy tűnt, mint akit cseppet is érdeklek azon kívül hogy piszok mód imád idegesíteni. De még így is van valami belső késztetésem, ami azt az elesett félelmét el akarja oszlatni mondhatni azonnal.
Talán ezért is fogom meg a kezét szelíd határozottsággal. Tenyerem a meleg kézfejére simul, de nem követelőzően hanem finoman érinti csak, szinte kérlelően. Két oldalról emberek löknek meg szinte félpercenként, ergo nem épp a legideálisabb helyzet ez annak a megvitatására hol a frászba is dekkoltam ezidáig. Ezt beláthatja ő maga is. Erre próbálom a magam sikamlósan finom módján felhívni a figyelmet, na meg persze arra hogy jobb talán távozni, hacsak nem akar a mugli rendőrökkel bájcsevegni.
A hulla még mindig előreborulva fekszik az asztalon, ahogy a lövésem eltalálta. Fél tized másodpercre tekintek csak rá ahogy a tömeget vizslatom hogy melyik kijárat is lenne a legcélszerűbb nekünk.
- Kereket kellene oldanunk..
Igazából ez egy kijelentés nem pedig parancs. Félig-meddig talán kérlelés is, az a ki nem mondott fajta. Elindulok de el is engedem a kezét. Már ennyitől is bizsereg a bőröm, és nem fogom cibálni mint legutóbb az orosz seggfejek elől. Nagy kislány, ha akar úgyis velem jön. Ha meg nem, akkor sok szerencsét kívánok neki a kijutáshoz. Én, a magam részéről megcélzom a balra eső legközelebbi kaput, ahol az emberek kisebb de testesebb csoportja verődött össze. Tudom jól hogy a pálcával néhány bűbáj és rögtön a szabadban leszek, onnan meg már abszolút könnyű lesz kereket oldani.
A kopók két hétig nem fognak Londonban találni, addigra lefülelik a pincért és elcsitul ez az egész ügy. Ideális minden, szinte teljesen.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Nagyon határozott elképzelésem volt arról, hogy hova megyek, hogy mit csinálok, és hogy mit akarok. Egészen addig, míg bele nem futottam a fickóba, aki valahogy mindig eltérít az eredeti szándékomtól... Egy kis pillanatra feledteti velem a borzalmat, s a látványa kizökkent annyira, hogy az felér még egy lakattal az ajtón, mely mögé azokat az érzelmeket rejtem, melyek most egyáltalán nem volnának hasznomra. Ott lapulnak a friss és irtózatos emlékképek mellett... Az előbb még beszélgetsz valakivel, a következő pillanatban a poharadban vöröses-rózsaszín foltok kavarognak. Az imént még tudom, hogy fel kell jutnom a galériára, mielőtt ideérnek a hatóságok, de most itt állok, nézek a jeges kék szempárba, és fogalmam sincs, mit tegyek.
- Hátul telefonáltam...
- M-hm - veszem tudomásul egy mellékes bólintással a dolgot. Miért is szaladt ki ez a kérdés a számon? Talán mert őt kerestem, amikor a lövés eldördült. Abban a pillanatban egy dolog kifordította a világot a sarkaiból egy kissé, és azzal, hogy ezt az apró részletet tisztáztam, mintha jobb lett volna. Nem mintha érdekes lett volna, de mégis.
- Holnap el kell utaznom Rómába egy tárgyalásra...
Némán hallgatom, és összerezzenek, mikor hozzám ér. Így, hogy megfog, a lökdösődő, pánikoló tömeg nem tud minket elsodorni egymástól - csakhogy a másik irányba visznek, mint amerre menni akartam.
- Kereket kellene oldanunk..
Hirtelen elenged, s ez úgy hat rám, mint a viharos tengeren hányódó hajóra, ha bevonják a vasmacskát. Furcsa ez a többesszám, de annyira nehezen forognak az eszem fogaskerekei, hogy nem tudom eldönteni, csak szófordulat, vagy arra gondol, hogy tartsak vele... Nem tudom hova tenni a hangsúlyt sem. De tetszik a gondolat.
Olyan könnyű lenne. Hagyni, hogy vezessen, mint a múltkor, beülni valahova, feloldódni egy pohár jó erős vodkában, sodródni tovább a tömeggel. És vele. Olyan jó lenne, nem tudom megmagyarázni magamnak, miért, de így van. Elgyengülök ugyan, de csak egy pillanatra. Mivel már nem fog, fizikailag nem köt semmi. Arrébb lépek az emberek útjából egy félreesőbb pontra, hogy ne lökdössenek.
- Igen... Igen, csak muszáj volna legalább a mosdóba... csak egy pillanatra... - Hosszan pislogok, zaklatottan sóhajtok, és végigmutatok magamon. Alkalomhoz illik a vörös ruhám, de a még vörösebb foltok elcsúfítják. Biztosan ő is látja. Még egyet sóhajtok, kétségbeesettségemet most hagyom leplezetlenül kiülni az arcomra. Egyetlen őszinte, mély pillantás, amivel mindent üzenek neki, ami a fejemben jár. És még többet. Ennél őszintébb sajnos nem lehetek. Ez is elmúlik, s villámgyorsan összeszedem az önuralmam.
- Rendbe szedem magam, az csak pár pillanat, aztán megyek én is. Hátha találkozunk a kijáratnál - teszem hozzá, hangomban halk reménykedéssel, de már fordulok, kihasználom a hirtelen lendületet, így sikerül végleg elhatároznom magam.
A kavarodásban úgy vágok át, mint jégtörő hajó a fagyott tengeren. A mosdó irányába sietek, ahol már ritkul a tömeg, csak a távoli sikoltozás, szörnyülködés hangjai kísértenek itt a néptelen folyosón. A biztonságiak és a rendőrök még ide se értek, hiszen nem telt el sok idő. A mosdó helyett azonban végre rálelek a megfelelő feljáratra.
Biztos voltam benne, hogy senki sem lesz itt. Az ajtóra tett figyelmeztetést határozottan figyelmen kívül hagyom, de semmihez sem érek hozzá, varázslattal tárom fel az utat. A galéria üres és tisztának tűnik, pedig tudom, hogy nem rég egy piszkos alak rejtőzhetett itt. Óvatosan meglapulok a takarásban, s vetek egy pillantást odalentre, ahová épp ekkor érnek oda valami fontosnak tűnő emberek. Felmerül bennem; vajon a százfűlé főzet hatása elmúlik vagy megmarad-e a halál beállta után? De a válaszra nem emlékszem, és nem is lényeges most. Más miatt vagyok itt.
Profi munka. Se egy hajszál, se egy ujjlenyomat - de ami azt illeti, én nem is vagyok nyomozó, hogy ezeket szakszerűen feltárhatnám. Nekem más módszerem van, hogy kiszagoljam az igazságot.
Már nem két topán, hanem négy fekete mancs lépdel a vörös padlószőnyegen hangtalanul. Lehet, hogy sok nagykutya megfordult itt ma este, és lehet, hogy az egyik bizony egy aljas gyilkos is, de én viszont farkas vagyok. Nem hagyom annyiban ezt a dolgot. Ha valaki a fajtám beliekre vadászik, bármi legyen is az ok, én megtalálom.
Az ébenszín farkas érzékeny orra óvatosan szánt végig a korlát tövénél. Úgy lapulok, hogy biztosan senki se láthasson meg. Így is mozdulatlanná dermedek, mikor alant valaki felfelé bök, s megüti fülemet a "galériáról" szófoszlány. Odakapom tekintetem. Innen jól látszik a hely, ahol az áldozat ült. Felborzolódik a szőr a gondolatra a hátam, hogy én is épp olyan könnyű célpont lettem volna innét, hogy ott ültem, épp valaki más után nézelődtem, az italom után nyúltam...
Végre megüti az orrom az aroma, amit kerestem. Enyhe, füstös lőporszag és még valami, egy emberé. Éreztem már valahol? Farkasként annyival erősebb, részletesebb minden illat... Az eszembe vésem, minden idegszálammal koncentrálok rá. De több időm nincs. A nyitvahagyott ajtón még a farkas üget keresztül, de a lépcső felső fokára már a topán nehezedik. Közben veszem elő a pálcám, hogy egy intéssel eltüntessem a vérfoltokat, bár tükör nélkül csak remélhetem, hogy maradéktalanul sikerül. Azon kellene járjon az eszem, hogy hogyan fogom megszerezni a ma esti vendég és személyzetlistát, és hogy vajon a mugli rendőrségtől hogy varázsolom ki azokat a részleteket, amikre még szükségem lehet... De ahelyett én azon morfondírozok, vajon Cartwright megvárt-e, ott maradt-e az épület előtt.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom meggyőztem-e a válaszommal vagy sem. Olyan nehéz rajta kiigazodni. És olyan kevés időnk van. Nekem pedig még inkább. Tudom, hogy indulnom kell. Három sarokkal odébb Taylor felvesz a limóval és egyenesen hazavisz vagy akár már rögtön a reptérre ha úgy akarom. Végtére is akár az esti géppel is mehetnék. Csak egy telefonba kerülne, tényleg.
- Igen... Igen, csak muszáj volna legalább a mosdóba... csak egy pillanatra...
Hirtelen nem értem miért is kell épp most épp ilyen esetben mellékhelyiséget látogatni. Aztán a lány arcán megtalálom a megfejtést. A ruha bár olyan sötét mint a vér mégis elüt kissé a valódi vértől. Már tudom miért nem akar így rögvest a koromsötét utcákon lófrálni, még akkor sem ha én ezt alapvetően nem hagynám.
- Rendbe szedem magam, az csak pár pillanat, aztán megyek én is. Hátha találkozunk a kijáratnál.
Csak biccentek neki egyet, hogy hát rendben. Már tudom, ha valaki menni akar, akkor azt nem lehet megállítani. Annak idején Sophie tökéletes megtanított erre a saját érzelmeim rovására. Azóta... azóta nem szerettem senkit, nem érdekelt senki és nem is foglalkoztam senkivel. Talán pont így jó is ez, pont így tökéletes... csakhogy Anna mégis valahogy más. Iránta hiába akarnék közömbös lenni, képtelen vagyok. Van valami a szemeiben, ami nem hagyja hogy csak úgy kisétáljak innen leszarva hogy is van. Márpedig... ezt kell tennem. Nem érte, hanem magam miatt.
Talán csak bizonyítani akarom hogy nem számít ő sem, mint ahogy Sophie-n kívül egyetlen másik nő sem. Talán csak el akarom hitetni magammal hogy ami mélyen bennem tiszta az amúgy nem is az valójában. Talán csak azt akarom, hogy ne legyen, mert ha beismerem, akkor csak minden túlkomplikálttá válik.
Így hát mindössze biccentek mint aki elfogadja és tudomásul veszi az egészet. Aztán elfordulok tőle és nem figyelem tovább mit és merre csinál. Megyek a magam útján, ki a tömeggel együtt a friss levegő irányába.
A tüdőm hálásan szívja be az esti hideget és egy percig szinte új, szinte más embernek érzem magam. Csak mikor újra pislogni kezdek a város tompa fényeinek kavalkádjába jön a felismerés... én ugyanaz vagyok, aki eddig.
Eltopogok pár pillanatot, nem is igazán Annára várva, inkább csak a dilemma miatt. Várjam meg? Lenne értelme? Tudom hogy ezt kérte, vagy legalábbis ezt reméli... De... valóban így lenne? Vagy ez csak egy újabb játék?
Nehéz eldönteni, azt meg még inkább hogy akarok-e ennyire gavallérnak tűnni?
Le kellene szarnom őt, úgy istenesen igen. De valahogy mégsem megy.
Aztán persze kell egy perc majd még egy mire döntök. Engem ugyan ne befolyásoljon senki...
A telefonom öles lépteim közepedte előkapom. A második tárcsázásra már a recsegő hang bele is szól a telefonba. Halkan vakkantom bele az utasításokat. Glower és Landstreet sarka, a megszokott találkapont. Már épp a sarkon fordulnék be mikor megtorpanok.
A Hilton épülete akarva akaratlanul is magára vonja azúrkék tekintetemet. A fények innen nyugodtnak tűnnek. Semmi rendbontás. Semmi zsibongás. A zsaruk nem értek még ki. Lassú tetűk. Mennyi idő lehet vajon? És Annának mennyi kellhet?
Elfog a dilemma.
Nem szabad visszamenned...
Sophie hangja élesen, tisztán vehető ki. Körbepillantok meglepetten, de az utcán egyedül ácsorgok. Csak hallucinálnék?
- Ah, bassza meg!
Káromkodom el magam és elindulok vissza, amerről jöttem. Nem megyek az épület elé, csak a sarkához árnyékba, takarásba. Onnan figyelem a kijáratokat, már amelyiket tudom. Remélem Volkovának van annyi esze hogy nem a túloldalon jön ki.
Minden másodperc idegörlően hosszú. Képes vagyok vásárra vinni a bőröm miatta? Hisz ennek a nőnek még egy jó szava se volt hozzám jóformán...
Mikor meglátom megdobban a szívem. Figyelem merre fordul hogy keres a tekintetével. Szívből remélem hogy engem. Épphogy csak kilépek a fényre, hogy észrevegyen, majd vissza is húzódom. Megvárom hogy ha akar ő jöjjön hozzám, én addig elindulok az utcán arra, amerre két sarokkal odébb feszed a kocsi. Kb félúton állok csak meg és fordulok vele szembe mikor már biztonságosnak tűnik a környék.
- Jól vagy?
Pillantásom végigméri tetőtől talpig. Áthatóan. De mindössze ennyi. Nem érek hozzá. Magamra erőszakolom az önuralmat. Muszáj, mert ha nem tenném... talán elárulnám magam. Azzal pedig mindketten rajtavesztünk.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

A lépcső aljában meglapulok, mert hallom, hogy sietős léptek dobognak el a forduló előtt. Két felszolgáló siet el előttem, de szerencsére nem pillantanak oda, arra a sötét sarokra, ahol én vagyok. Bár az egyenruha valamelyest elrejti, mindketten vállas, kemény kötésű alakok.
- Francba az egésszel - morogja az egyik, mire a másik rákontrázik.
- Mennyi szervezés, és az igazán nagy móka elmarad. Pedig sok fontos emberrel gazdagodtak volna a soraink! - Így a másik. Bár a jelzőt némiképp gúnyosan nyomta meg, tényleg bosszúsnak tűnt. De engem nem ez szörnyesztett el igazán. Hanem az enyhe, de eltéveszthetetlen orosz akcentus, mely áthatotta szavait.
- A főnökék sorai. Ezek puccos népek nekünk - pontosított a másik, aztán a továbbiakat már nem hallom, mert továbbálltak. A folyosó már üres, utánuk halott csend marad, melyet semmiképp sem szeretnék megtörni. Gyorsan arra veszem az irányt, melyről a menekülő tömeg utóhadának morajlását hallom. Egy-két kanyar után, valamint néhány oszlop takarásának hála elkeveredem közöttük.
Még mindig az orromban van az az illat. Nem fogom eltéveszteni, ha újra megérzem. Azt azonban tudom, hogy ma este már nem lesz lehetőségem "szaglászni" ez ügyben. Az azért mégiscsak feltűnő volna. A kijárat felé sodródom én is, hagyom, hogy magával vigyenek az események. Közben keresek valakit - megvárt vajon, vagy sem?
Odakint az éjszaka gyászos, fekete nyugalma fogad. Körbepillantok, félig reménytelenül, hiszen miért is várna tt rám bárki? Sokan már tovább álltak, mások zaklatott telefonokat ejtenek meg. Taxik jönnek-mennek. A távolból rendőrautó szirénázása hangzik, egyelőre halkan, de határozottan közeledve. Egy biztonsági őr épp pokrócot terít a szőke maca hátára, aki az épület előtti egyik padon hintázik előre-hátra és zokog. Valahogy irigylem azért, mert lehet ennyire őszinte, és megélheti így az érzelmeit, amiket a ma este felkavart. Én ezt nem engedhetem meg. Ő még nyakig véres, én viszont már megszabadultam a mocsoktól. Magamhoz szorítom a táskám, kihúzom magam, és megyek tovább, mintha közöm sem lenne az egészhez. Aprót nyelek, próbálom visszatessékelni torkomban dobogó szívemet a megfelelő helyére, és ennyi. Úgy készülök, hogy megyek tovább egyedül, ahogy eddig is, talán megkeresem Zane-t, minden különösebb indoklás nélkül majd megkérem, hogy szerezze meg a mugli rendőrség kezébe kerülő információkat, különös tekintettel az összes jelenlévő nevére, illetve a fotósok által készített képekre...
Aztán ahogy szokott lenni mostanság, meglátok egy, a sötétből kibukkanó jóvágású arcot, s a terveim füstté oszlanak. Nem is gondolkodom, csak teszem egyik lépést a másik után. Mit is várok ettől a találkozástól? Ugyan már, nem fgok a nyakába borulva nyávogni, hogy érzékeny kis lelkem minek lett ma kitéve. Akkor? Talán egy újabb ital? Talán néhány újabb csipkelődő megjegyzés? Játék a tűzzel, ahogy dühöng, ahogy parázsló szemével engem méreget...
- Jól vagy? - kérdezi, mikor beérem. Milyen naiv kérdés is ez, és egy ilyen helyzetben milyen nagyon hamis reményeket árul el. Szeretné talán, ha jól lennék? A törődés többet számít most, mint egy erős pia tenné, én pedig fájdalmasan nevetek fel.
- Mit hazudjak erre? - tárom szét kezeimet, majd fázósan keresztbe fonom őket magam előtt. Még mindig próbálok mosolyogni, még mindig az a terv, hogy én aztán nem fogok kiborulni, láttam már hullát máskor is, meghalni is láttam már embereket máskor is. És az is fájt. Most is fáj. És hirtelen rámtört, hogy mindig el kell fojtanom, hogy nem gyengülhetek el...
Újra elfogott az érzés, hogy Cartwright valahogy kihozza belőlem. És szeretném, hogy kihozza. Nem állok meg, lendületből odalépek hozzá, és finoman, de határozottan ölelem át fél kezemmel, fejem a vállába fúrva. Szerintem utoljára öt évesen csináltam ilyet bárkivel, de valahogy olyan megnyugtató. Erős izmainak érintésétől eszembe jut korábbi találkozásunk, eszembe jut, mi lehetett volna, ha felhívom, ha folytatjuk, ha beülünk egy újabb italra. Elgyengülök, most ez lesz, félre a szabályaimmal, jó, hogy körbevesz a határozottsága, erős karjai, cinikus félmosolya, az illata. Az illata...
Most nem mászik fel a szívem vadulni a torkomba. Csak kihagy egy ütemet a felismeréstől. Mert az az aroma, amit a galérián éreztem, még mindig az orromban van, ám most nem egy emlékkép. Valóban érzem. EZ az. Ő az.
Visszajátszom azokat a szavakat, amiket nekem mondott. Kereket kell oldania... Holnap elutazik... nem volt ott...
Nem húzódok el rögtön. Feltűnő lenne. Lassan nézek fel rá, keresem a tekintetét. Egy gyilkos tekintete ez? Megborzongok, s azon gondolkodom, hogyan tovább. Nem fordulhatok sarkon és rohanhatok el. A farkas igazságot akart. Küzdeni akart. Úgyhogy nem húzódtam el, hacsak a másik nem akarta.
- Van egy befejezetlen beszélgetésünk - mondom, s igyekszem, hogy hangom ne váljon elhalóvá. Kissé így is karcos. A mosolyom is fakóbb, pillantásom az övében kutat áthatón. - Szóval, mit tervezel, hogy folytassuk? - kérdezem, s hátrálok egy apró lépést. Ez az utolsó kérdés talán kicsit élesebbre sikerül. Nekem is vannak terveim, ami azt illeti.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Közömbösnek kellene maradnom. Olyan egyszerű lenne. Olyan könnyűnek tűnik… de nem az. Kurvára nem az. Tudom mit élt át. Nem könnyű a halált elviselni, pláne nem ennyire közelről. Közvetlen közelről. Most érzem csak, hogy a kék szemekbe nézek, amik zavartságot tükröznek és mély fájdalmat, hogy talán hiba volt pont most meglépnem a dolgot.
Hiba, de nem épp végzetes hiba.
Valahol nem akarok itt lenni. Valahol már a kocsiba kellene ülnöm intéznem a dolgokat és nem foglalkozni azzal, ami ma este történt. Igen, így kellene lennie, de sok mindent az élet mindig felülír.
Pont Volkova, pont itt és pont most. Elgondolkodhatnék, hogy véletlen-e mindez, de erre nincs idő. Semmire nincs idő ahogy visszakérdez.
Jogos a fájdalma. Tudom, érzem. És tisztában vagyok vele, hogy mindezt én okoztam. Nem szívesen látom sokkos állapotban, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz azt hittem jobban viseli. Hogy közömbös lesz és leszarja. De ő nő, és ezzel nem számoltam. Talán mert legelső találkozásunkkor úgy reagált, ahogy eddig soha senki a neméből. Most azonban… elcsesztem volna?
Már épp kinyögném válaszképp a jajszerű felkiáltására, hogy semmit. Mert semmit nem kell hazudnia, pláne nekem. Láttam őt, tökéletesen. Vele is könnyen végezhettem volna, sőt igazából elég egy kicsi zavaró tényező. Nem is tagadom magam előtt mekkora seggfej vagyok hogy ekkora veszélynek tetem ki, de akkor ott… nem foglalkoztam ezzel sem. Mert azt akartam hogy ne legyen fontos, ne számítson és ne érdekeljen. Valahol még mindig így vagyok vele. Mert mi értelme? Kurvára semmi. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű és ő sem könnyíti meg a dolgomat.
Míg én erőszakkal állok ellent hogy akár a kezem felemelve az álla alá egy ujjal is hozzáérjek a puha bőréhez, addig ő közelebb lép váratlanul és átölel a maga szelíd de határozott módján.
Megakadok. Nemcsak a semmi kimondásában, de minden másban is. Egyszerűen lefagyok attól hogy ő kezdeményez, hogy ő ér hozzám szabad akaratából és hogy megérzem az illata után a teste langymelegét. Egy percig csak a zakatoló szívem dübörgését hallom, aztán berobbannak a hangok. A sóhaja mindenek előtt, és ekkor már az én kezem is mozdul. Óvóan és védelmezően ölelem körbe és szelíden tartom. Ha akar bármikor kibontakozhat, ha akar bármikor elhúzódhat. Még úgy is hogy én nem akarom hogy ez a pillanat eltűnjön.
Mélyen szívom be a levegőt míg ő a vállamba fúrja a fejét. Mélyen szívom be az illatát lehunyt szemekkel miközben arra gondolok, hogy mennyire elbasztuk ezt is. Én itt ellenállok, ő meg felülír mindent. Mekkora szemétség ez is már?
És mégis gátlástalanul kiélvezem a pillanat adta örömöt és azt a gondolatot, hogy hozzám menekült és nem a ’kísérője’ karjaiban van épp most.
Ahogy semmi, persze ez se tart örökké. Csak annyi időm van hogy halkan morogjam ki a nevét, a keresztnevét, mire felsandít rám. Nem, nem hiszem hogy emiatt, valószínű ha néma kukaként állok akkor is megtenné, de így aztán biztos. Azúrkék szemeimben még mindig ott ég a vágy, ami már a második tequila után megvolt legutóbb és azóta se csitult el. Hogy is tűnhetett volna el?
- Van egy befejezetlen beszélgetésünk.
A szavaira némán bólintok. Helyeslően, hogy igen, van. Kurvára van. Mert ő szépen fogta magát és lelépett csak úgy, minden lelkiismeretfurdallás nélkül. Nem szép dolog, kérem szépen.
- Szóval, mit tervezel, hogy folytassuk?
Gonoszkásan vigyorodom el. Nem a hol a kérdés, hanem a hogy. Erre bőven lenne tervem, de hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésemből. Csak aztán emelem a kezem és nyúlok tenyeremmel a nyakához félig az arcára simítva a kezem.
- Rómában. Gyere velem! Ma... Most. Azonnal!
Ez kérés ugyan, de inkább félig parancsnak hangzik az első fele. Nem akarok kérlelni, nem akarok könyörögni, de a szemeimből talán kiolvashatja, hogy ezt akarom igazán, mindennél jobban. Még csak hozzá se nyúlok ha úgy akarja, csak jöjjön velem és ne tűnjön el megint a nagy büdös semmibe, ahogy eddig tette, mert megint ugyanolyanná válik, mint Sophie.
Árnyékká a múltból, amik így is pont elégszer nem hagynak nyugodni.  

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Vége annak, hogy a szívem a torkomban dobogjon. Vége annak, hogy a szemem őszintén csillogjon, s hogy az arcvonásaim azt tükrözzék, amit az imént még éreztem. Már nem is érzem. A fejem üres, a szívdobbanásaim némák, a szemem egyszerűen, gondolatok nélkül néz, fel Christopher megnyerő arcába, a jegeskék tekintetébe. De még csak dermedt sem vagyok, csak állok némán a karjai közt, és hallgatok. Az ő szívét, a lélegzetvételeit. A szavai még körülöttünk visszhangzanak, úgy zsongják körül párosunkat, mint egy éhes, bosszantó és lerázhatatlan szúnyograj.
- Rómában. Gyere velem! Ma... Most. Azonnal!
Érzem a hangjában az akaratot, a farkaséhes vágyat. Megrendít a lehetőség, mert olyan tökéletes volna, olyan egyszerű, olyan könnyű... Az egyik keze még az arcomon simít, a másik a derekamon nyugszik. Jobb kezes - ugrik be - így azzal húzta meg a ravaszt. Egy utolsó sóhajtás, amit megengedek magamnak, majd én is felemelem a kezem, mintha úgy akarnám én is megsimítani az arcát, ahogy ő is az enyém. Egy pillanatra sem engedem el a tekintetét, csendben és kérlelhetetlenül fogva tartom ezt a lelkes, csibészes és követelődző pillantást, ami fagyos színárnyalata ellenére olyan könnyedén olvasztaná meg a szívemet. Csakhogy az a lehetőség már semmivé foszlott, elromlott, kegyetlen irányt vett. Pont, mint megkezdett mozdulatom, amely, bár kedvesnek álcáztam, nem arra szolgált, hogy megérintsem finom arcélét.
A sötét utcán álltunk, elég néptelen is volt a környék, és szorosan egymás mellett álltunk. Csak én tudtam, hogy mi történik, ő pedig talán megsejtette, ha tudja már, milyen érzés, mikor egy varázspálca hideg hegye az ember bőréhez ér a nyakán.
- Sajnos... egyikünk sem megy. Mondd, amico, én is belekerültem ma este a célkeresztedbe? - Az én dühöm nem hangos. Nem őrjöngő, nem pusztító, s főleg nem, mert több benne a fájdalom és a csalódottság, mint az indulat. Halkan tettem fel a kérdést, átható pillantással. Fájdalmasan hasított belém az a felismerés, ami talán őt is arcba vágta, de nem rezzentem meg. Ugyanolyan nyugodtan folytattam egy pillanattal később. - Átfutott rajtad a gondolat, hogy akkor húzd meg a ravaszt, mikor én is a kereszttűzben vagyok? Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna - teszem hozzá színtelen hangon. Bár úgy tűnik, csak rá figyelek, azért nincs így. Résen vagyok, ha trükközne, vagy esetleg felbukkanna valaki a közelünkben, cselekedni tudjak. De erre talán nem is lesz szükség, hiszen egyelőre nem fenyegetem komolyan.
Lassan, de kíméletlenül rám borul a fáradtság. Nem a mai hosszú nap miatt, és ez nem egyszerű kimerültség. Ez az életem, ez van, belekeveredem mindig, tetőtől talpig. Mostanra fásultan, egykedvűen veszem tudomásul. Már azon is túl vagyok, hogy elegem van. Christopher eddig egy kedves, kissé kaotikus emlékű személy volt a fejemben. Egy arc, akibe jó volt ma belebotlani, és akinek a vonásain szívesen elmerengtem. Vajon milyen kifejezés ült ezeken a vonásokon, mikor kioltotta a mellettem ülő életét?
- Mondd el kérlek, miért tetted - utasítom udvariasan. A pálca meg sem rezzen, a hangszínem sem változik, de a szememből kiolvashatja, hogy megtudom, amit akarok. Nem szeretnék találgatni, ezért egyelőre féket teszek a nyelvemre. Bár szeretnék jót feltételezni, egy gonosz kis hang azonnal sorolni kezdi azokat a dolgokat, amiket odahaza, egy másik, havasabb világban egy másik férfi felhozott egyszer erre a kérdésre. Pénz, hatalom, kedvtelés, düh... Csak egy részlete a teljes listának. Nagyon mélyen azért rimánkodom magamban, hogy Cartwright hozzátegyen valamit ehhez a sorhoz - valamit, ami elfogadható, ami megemészthető. Ami eloszlatja a haragomat. Ami rávesz, hogy mondjak igent az útra, hogy vessem bele magam... Aztán fájdalmas, de beismerem, nagy valószínűséggel nem hinnék a szép szavaknak. Ismerem a történet némely részletét, s abba tökéletesen beleillik, hogy a férfi, aki nem olyan rég még megmentett előlük, most épp ugyanezen ellenségeim keze alá dolgozott.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Az illata még mindig ott lebeg, ahogy a haja szálai csikandozták az orromat. Sosem volt ennyire közel még hozzám. Sosem, pláne nem önszántából. Azt a random, váratlan csókot nem nevezném igazán semminek sem, a második pedig... hát nem is tudom. Nehezen állom meg hogy ne vigyem el a mozdulatsort még tovább, de valahogy sikerül. És jó ez így, kell a távolság, a hideg fej, mert Anna így is nagyobb hatással van rám, minden téren, mint kellene.
Azzal hogy csak az arcához érek még nem követek el bűnt és nem is veszélyeztet semmi, maximum az hogy Taylor megkattan a kocsiban rám várva. Mert már kurvára nem kellene itt lennem... de ez a nő folyamatosan az utamba kerülve megállásra késztet és rendszeres improvizáció szükséges. Más esetben emiatt bosszankodnék, de nála... egész felüdülés.
Mikor az ő keze mozdul már azt hiszem, nyertem. Talán túl könnyen is megy ez a megadás, és nem vagyok annyira ostoba hogy azt higgyem a viszontlátás öröme hozza ki ezt belőle. Szimplán csak a közelségemnek tudom be, na meg persze a bent átélt stressz utóhatásának. A lány tekintete is ellágyul, és szinte már elhiszem hogy igent mond, hogy velem jön, hogy végre egyszer nem velem szembe megy, csakhogy most sem hazudtolja meg önmagát.
Az utolsó pillanatban változik csak a szeme. Akkor jelenik meg a kis szikra, a villanás, a harag magja. És ez nekem szól, egyenesen nekem. Ennek ékes bizonyítéka a pálca szúrós hegye a nyakamon.
- Sajnos... egyikünk sem megy. Mondd, amico, én is belekerültem ma este a célkeresztedbe?
- Mégis honnan...?
Kezdeném a kérdést, de el is akadok. Nem hagyja végigmondani, másrészt amúgy se tudnám. A torkomon forr a szó, mert rájövök, felismert. Franc se tudja hogy a fenébe jött rá. Honnan tudja biztosan, egészen biztosan hogy én voltam, hisz eddig még ő bújt a karjaimba védelmet keresve. Most meg... én vagyok a szemét féreg a szemében. Gyorsan változnak a dolgok, meg kell hagyni.
- Átfutott rajtad a gondolat, hogy akkor húzd meg a ravaszt, mikor én is a kereszttűzben vagyok? Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna.
- Egy percig sem voltál veszélyben!
A szavakat nyersen köpöm ki, mintha csak sértést vágott volna hozzám és így kontráznék vissza. Valahol talán így is van, hisz mesterlövész énem lázong, hogy ennyire amatőrnek nézik. Másrészt... miért is akarná hogy végezzek vele? Hisz ő nem... vagy, hogy... mi is van?
- Mondd el kérlek, miért tetted.
- Azt nem...
Kezdem, de el is akadok. Nem lehet lenne a mondat vége, de elég csak Anna arcára vetnem egy pillantást hogy tudjam, mára így is messzire vetettem a sulykot. Ha megtagadom a színvallást örökre elvesztem a bizalmát. Azok után ahogy bent viselkedett a lelkemben lévő démon arra bíztat, szarjak rá. Csakhogy már én is belefáradtam az álladó makacskodásba és ellenkezésbe. Megadóan sóhajtok és lehunyom a szemem. A fáradtság kezd rajtam is látványosan kiütközni. Nem sokat aludtam, rendesen pedig napok óta nem tudok. Megint Sophie zaklat ébren és álmomban.
- Ó cseszd meg! Rendben. Rendben! Elmondom. De nem itt! Itt veszélyes.
Körbenézek a sikátroszerű szűk utcán. A rendőrök már beértek és már meg is kezdhették eddigre a helyszínelést. Nemsokára a környéket fésülik át és ha nem pucolunk minket is előszednek. Nem szívesen dekkolnék még Anna miatt se egy éjszakát egy cellában vagy egy kihallgatószobában meglincselve.
- Két sarokkal odébb vár a kocsi. Elmondok mindent csak gyere velem.
Elengedem az arcát és felemelem mindkét kezem. Lássa csak nem alkalmazok ellene erőszakot, se muglit se testit se varázsvilágbelit. Rábízom a döntést és ezzel valójában önmagam is.
Vajon ez a mai nap újabb kurva nagy hibája lenne?