Hilton Szálló

[is]

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Ha valaki messziről figyelt minket, úgy tűnhetett neki, mintha összeölelkeztünk volna. Két fiatal egymáshoz bújva - nincs ebben semmi különös. Ez volna rendjén, csakhogy a mi esetünk ennél fájdalmasan különkegesebb.
- Mégis honnan...?
Egy kis fénypontot jelent ez a kérdés a sötétségben. Egy apró, halvány vigaszt, és hogy miért? Mert a sok düh, félelem és csalódás mellett most némi hálát érzek, amiért nem futunk fölösleges köröket azzal, hogy megpróbál tagadni. Megkönnyebbülök azon, hogy tart valamennyire, hogy nem néz ostobának. Cserébe én válaszolok a költői kérdésre.
- Megvannak a módszereim. De nem könnyítetted meg a dolgom. Profi munka. - Bár a puszta szavak arra utalnának, nincs ebben a kijelentésben semmi elismerés. Ugyan elítélés sem, csak tényeket állapítok meg. Következtetéseket pedig már magamban vonok le.
- Egy percig sem voltál veszélyben!
- Ebben a pillanatban is veszélyben vagyok - mondom halkan, nyugodtan, de megingathatatlan határozottsággal. Bár az én kezemben van a pálca, és az ő nyakának szegeződik a gyilkos fele, nincsenek illúzióim. Ez a varázsfegyver egyben az utolsó szalmaszál is, egy fuldokló utolsó esélye. Ha csak magában van is, jóval magasodik fölém, karcsú, keskeny vállamnál az övé kétszer szélesebb és izmosabb. Puszta fizikai erőpróbában is fölém kerekedne, de láttam, hogy hogyan küzd mágikus módon. Ujjaim egy hajszállal szorosabban fonódtak a fényes fűzfa-nyélre.
- Azt nem... – Nem vitatkozom szóval. Egyszer olvastam, hogy az emberi kommunikációban sem játszanak a szavak akkora szerepet, mint gondolnánk. Csupán pár százaléknyit számít. Úgyhogy némán nézek rá tovább, s a szám helyett szikrázó szemem, s továbbra sem változó arckifejezésem, testtartásom üzeni neki: - De igen! Az üzenet pedig célba ér.
- Ó cseszd meg! Rendben. Rendben! Elmondom. De nem itt! Itt veszélyes.
- Neked. Nekem itt is – nyomom meg az utolsó szót jelentőségteljesen. De úgy tűnik, a mentőötletéhez nem meglepő módon igyekszik ragaszkodni.
- Két sarokkal odébb vár a kocsi. Elmondok mindent csak gyere velem.
Összerándul a gyomrom attól, ahogy felemeli a kezét, és a lehetőségtől, melyet felvázol előtte. Olyan jó lenne engedni neki. Jó lenne megbízni abban, hogy betartja a szavát, hogy nincs hátsó gondolata, hogy szépen elmond mindent. Jó lenne, ha merném messzebb engedni, ha volna bátorságom elvenni a nyakától a pálca gyilkosabbik végét. Csakhogy ez hiú ábránd. Amikor megmozdul, a varázspálca hegye is finoman megremeg. Résen vagyok, de mikor látom, hogy ártalmatlan dologra készül, nem teszek további lépéseket.
 - Sajnálom, Cartwright, itt maradunk. Egy egyszerű kérdést tettem fel. Egyetlen szóval is válaszolhatsz. Mondj nekem egy szép szót, vagy egy mocskosat, annyi elég, hogy eldöntsem, mit tegyek. Segítsek példákal? Pénz, hatalom, munka, esetleg nő? Vagy faji utálat? – Szenvtelenül kezdem sorolni, de féket kell tennem a nyelvemre, mert egyre rosszabb és dühösebb szavak jutnak eszembe. Tényleg, mi van, ha tudta az áldozata fajtáját, és ezért tette, amit tett? A Falka csinált már ilyet, a legjobb és legolcsóbb húzás egy vérfarkasgyűlölőt rávenni arra, hogy a nemkívánatos személyt félreállítsa az útból… De nem engedhetem meg magamnak, hogy felforrjak, így összecsattanó fogakkal hallgattam el, s néhány zaklatott lélegzetvétellel megnyugtattam magam. Addig vagyok előnyben, míg hideg a fejem. Mert csak addig tudom használni, és igazából ez a legfontosabb fegyverem, azt hiszem az egyetlen, amivel fel tudom vele venni a versenyt. Amint a magasba emeli a kezeit, próbál ártatlan képet vágni, közben azonban még jobban fölém magasodik. Ez a kifejezés egyébként is idegen csibészes arcától. Bár ne kellene így farkasszemet néznem vele. Próbálok nem engedni a hatásnak, amit szelíd, nyugtatónak szánt gesztusai keltenek bennem.
- És ne bohóckodj. Tedd le a kezed, mielőtt valakinek feltűnik – figyelmeztetem, s most először finoman, bosszúsan összehúzom a szemem.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

- Megvannak a módszereim. De nem könnyíted meg a dolgom. Profi munka.
Ugyan a hangjába egy csöpp elismerés sincs az én arcomra mégis a jól ismert elégedett félmosoly kúszik. Mert valahol ez igenis elismerés, még ha nem is az a teljesen behódoló fajta, amit úgy szeretek. Nem baj, ért már ettől rosszabb is, és valljuk be, Volkovától ez már szinte félsiker. Nem állítom hogy nem esne jól ha nyíltan beismerné hogy bejön a munkamorálom, de evidensen most ő a sértett fél és még azt se ismerné be hogy az ég igenis kibaszottul kék. Így hát csak az elégedett arckifejezésemmel bosszantom, semmi mással. Nem is igazán kell, mert rögtön felcsattan a ’veszély’ szó hallatán.
Nem értem mit hisztizik, hiszen haja szála sem görbült és voltaképp azzal, hogy itt kint ácsorgunk okozza saját magának a legnagyobb gondot. De hajthatatlannak tűnik ebben is mint oly sok mindenben.
Jobbnak látom hát ha beleegyezek bármibe és szinte mindenbe. Amúgy sincs hangulatom vitázni vele, pláne nem most, mikor kurvára a Heathrow felé kellene tartanom és már hívnom az amerikai kapcsolataimat.
Csak egy grimaszt vágok mikor visszavág nekem újra. Megszokhattam volna már, és valójában nem lep meg de azért bosszant. Hogy lehet ennyire hisztérikusan makacs és mellé még szexi is?
- Sajnálom Cartwright, itt maradunk. Egy egyszerű kérdést tettem fel. Egyetlen szóval is válaszolhatsz. Mondj nekem egy szép szót vagy egy mocskosat, annyi elég, hogy eldöntsem, mit tegyek. Segítsek példákkal? Pénz, hatalom, munka, esetleg nő? Vagy faji utálat?
Meglepve pislogok és próbálok a számonkérés felett túllépve felocsúdni. Mikor még rám is pirít hogy ne bohóckodjak egy sértett kisgyerek módjára fonom össze karom magam előtt és szusszantok.
Kibaszottul bosszant. Ma már másodjára.
- Először is nem bohóckodom. Másodszor itt kurvára veszélyben vagy míg a kocsiban nem lennénk, de rendben.
Sóhajtok egyet lemondóan, megadóan.
- Egy szó? Ennyi kell neked? Hallottál már olyanról hogy beépülés? Mert ha igen akkor kurvára ajánlom az értelmét is. Most pedig engedelmeddel nem várom meg míg rám találnak a zsaruk. Még miattad sem csukatom le magam!
Közlöm dölyfösen és azzal a lendülettel el is fordulok tőle. Nem érdekel a hisztije, a követelőzése. Azt hiszem így is túlteljesítettem. Leszarom, ha sóbálvány átokkal súlyt vagy megcrucióz, nem fenyeget azzal a nádszál pálcájával bár tudom, jó varázsló, ügyes kis boszorkány és könnyen elintéz ha valóban akar.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Valamit rosszul csinálok. Van képe így vigyorogni, mikor pedig semmi oka sincs a jókedvre. Kőszobor arccal bámulok vissza rá, de inkább csak nézem, próbálom nem látni. Az elégedett, az öntelt képét. Kár, hogy az elismerés, ami elhangzott, nem kedves és nem dicsérő. Bosszant, hogy mégis annak vette, de inkább tovább lépek a dolog felett. Vigyorogjon csak, míg megteheti.
Legalább a kezeit leengedi. Bosszúsan fújom ki a levegőt, ezzel szinkronban, s futólag körbefülelek. A közelünkben senki, távolabb lődörögnek csak emberek, s elmegy egy autó. A rendőrautók szirénázása egy sarokkal arrébb egy darabig ugyanolyan hangosan szól, jeléül annak, hogy megálltak, majd az aggasztó hang elhallgat. Csak a város zaja marad, meg Cartwright magyarázkodása.
- Először is nem bohóckodom. Másodszor itt kurvára veszélyben vagy míg a kocsiban nem lennénk, de rendben.
- A kocsiban egy gyilkos mellett ülnék. És nem lenne a torkán a pálcám – jegyzem meg velősen. Ha az előbb olyan nagyon magára vette a nem dicséretnek szánt megállapítást, akkor ezt most elképzelhető, hogy elítélésnek fogja fel – nagyon helyesen. Nem mintha ne hozott volna össze a sors más hasonló alakokkal, akik embertársaikra vadásztak, vagy áldozataikkal ásatták meg azok sírjait. De ez most más volt. Más, mert Róla nem gondoltam volna.
- Egy szó? Ennyi kell neked? Hallottál már olyanról hogy beépülés? – Talán az egyetlen szót mondta mely nem volt a listámon. A pálca most először igazán megremegett a kezemben, s egy kicsit lejjebb engedtem. De csak egy kicsit. - Mert ha igen akkor kurvára ajánlom az értelmét is. Most pedig engedelmeddel nem várom meg, míg rám találnak a zsaruk. Még miattad sem csukatom le magam!
A hátába küldhetnék egy átkot. Erős is a kísértés, amiért csak így itt hagy, de a kíváncsiságom győz. Elkapom a kezét – bár testi erőben nem versenyezhetek vele, a meglepetés ereje talán kipótolja a hiányzót, és visszafordul felém, meg a rászegeződő fűzfapálca hegye elé.
- A zsaruknak fogalmuk se lesz, hogy te voltál. Én viszont tudom. Úgyhogy mutasd kérlek, hol az az autó, mert ezt a beépülést azt hiszem, részletesen szeretném hallani – kérem csendesen. Érzem az ujjaim alatt az izmait feszülni, látom a szeme szikrázását, és hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem úgy, hogy az életemmel játszom, amikor belemegyek, hogy egy autóba üljek vele. És mégis… Nincs ellenemre annyira ez a játék, mint kellene.


 

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Természetes hogy visszaszól. Nem bírná ki hogy ne. Amikor kimondja hogy gyilkos, meghűl az ereimben a vár. Valóban az vagyok, nincs ezen mit szépíteni. De a hangsúly amivel kimondja és a tudat hogy ezt gondolja rólam... az szíven üt. Nem is értem miért számít ennyit a véleménye. Rend szerint leszarom a társadalmat, az embereket és úgy a médiát is. Valamiért ennek a nőnek a szavai, a gondolatai mégis meghatározóak számomra. Nevetséges, de kicsit olyan mint egykor Sophie volt. Csakhogy Soph esetében megvolt a közös múlt, a közösen eltöltött idő és az, hogy szinte együtt nőttünk fel.
Anna ellenben mindössze csak két alkalommal botlott az utamba, eddig.
Miért? Miért számít? Miért érdekel? Miért zavar hogy gyilkosnak lát?
A kérdések ott tolognak bennem, megválaszolatlanul. Ez még jobban felpaprikáz, hisz tudom jól talán sosem nyerek rá értelmes magyarázatot. Vagy ha mégis, akkor ahhoz túl mélyre kellene leásni magamba, ahhoz meg sem időm se energiám és ingerenciám nincs. Mert nem vagyok az a lelkizős típus. Kurvára nem.
Inkább csak dühös pillantást küldök felé, de nem kommentálom a megjegyzését. Pedig tudnám hogy. Mert ez a gyilkos legalább megválogatja az áldozatait míg az orosz haverjai nem kifejezetten. És ez a néma felháborodás tör ki belőlem mikor újfent számon kér.
Ő engem. Pedig semmi joga nincsen rá. Mindegy ez is olyan már, amit leszarok. Teszek magasról immár az illemre vagy arra hogy pár perce még hozzám bújt vígaszt és menedéket keresve. Már nevetnék a jeleneten újra és önmagamon hogy egy pillanatig is elhittem, valóban őszinte ez a nő.
Mert nem.
Inkább egyszerűbb elfordulnom tőle és tojnom rá. Elindulok az utca túlvége felé, minél messzebb kerülve a Hiltontól. Várom a falba vagy épp a hátamba csapódó átkot, de az elmarad. Cserébe nem jutok sokkal előrébb, mert ujjak görcsös markolása késztet megállásra. Nem olyan erős hogy ne tudnám könnyű szerrel kitépni a karom, ez nem igazán ellenfél nekem, de mégis, ahogy a felkaromat érinti, megtorpanok. Kérdőn pillantok hátra, kissé immár féloldalasan. Most mégis mit akar?
- A zsaruknak fogalmuk se lesz, hogy te voltál. Én viszont tudom.
Hát persze. Ő tudja. Ő mindent kibaszottul jól tud. Jobban, mint én, aki benne van a szakmában... mióta is? Öt éve? Vagy tíz? Hiába profi munka, nem akarok kockáztatni. Nemcsak a szánalmas mugli rendőrség vagy a még szánalmasabb aurorparancsnokság miatt. Nem, ezzel a manőverrel félig az oroszoknál is kihúztam a gyufát, mert idő előtt cselekedtem. Valószínű ezzel keresztbe szántottam nagyszabású terveiket, de nem tudnak igazán belém kötni. Csak az áldozatot választhatja ki minden kuncsaftom, az időt és a helyszínt én döntöm el, ez nyilvánvaló.
- Úgyhogy mutasd kérlek, hol az az autó, mert ezt a beépülést azt hiszem, részletesen szeretném hallani
- Persze hogy szeretnéd. Mindenbe beleütöd az orrod, mi?
Inkább csak magamnak morgom dühösen fújtatva. Egy rántással továbbindulok, és ezzel lesiklik rólam a keze hacsak nem fürge és tartja a tempót, bár a hirtelenségtől nem valószínű hogy tudja. Tudom hogy ez talán bántja, de amilyen ő velem azt a vislekedést szívom fel és tükrözöm vissza felé. Lépteim megszaporázom leszarva, hogy jön-e vagy sem. Végtére is ő akar a kocsimba beszállni immár. És minekután olyan nagy lány, nincs szüksége a támogatásomra. Egy gyilkos támogatására, ahogy ő fogalmazott.
Magamban fortyogva fordulok be a sarkon, ahol Taylor már vár az fekete sötétített üvegű limuzinnak dőlve. Mikor meglát kiegyenesedik és már nyitja is a hátsó ajtót. Megtorpanok és bevárom Volkovát, majd intek neki, hogy szálljon be. A krém bőr ülés hívogatóan várja és pedig közben a sofőrre pillantok.
- A Heathrowra, azonnal! És húzd fel az ablakot.
Azzal a lendülettel beülök én is a kocsiba és lendületből becsapom az ajtót. Talán némiképp erősebben, semmint kellene. De még így is jobb ha azon vezetem le a feszültségem, mint máson. Mikor Taylor is beül és beizzítja a motort kitöltök közben egy adag wishkey. Meg sem kérdem hogy Anna kér-e, gondolom úgyis közli ha épp szeszhiánya van. Taylor mindeközben a sofőr és a hátsó ülés közti ablakot felhúzza így tudom, hogy nyugodtan tudunk mostmár beszélni. Figyelem a besorolását az esti forgalomba és London cikázó fényeit.
- Nos? Mit akarsz tudni? Hogy mióta találkoztunk figyelem az oroszokat? Hogy két hete megkerestek azzal, hogy ki kell nyírni ezt a pasast? Igen, tolvaj vagyok de másodállásban mugli mesterlövész. A legjobb a szakmában.
Nem tudom megállni, hogy ezt ne emeljem ki. Egyszerűen muszáj.
- Nem mondhattam nemet. A hírnevem kötelez. Másrészt pedig... tudni akartam hogy mit kavarják itt a szart az én területemen. Camden semleges, de a belváros már kurvára nem. Így hát gondoltam elvállalom ezt a melót nekik. Hatszor többet fizettek, mint a rendes ár, nem mintha a pénz érdekelne, bár... ez is csak üzlet.
Vállat vonok. Leszarom mit gondol rólam. Gondolom semmi jót. Rá sem pillantok, nem akarok azonosulni a megvető arcával. Az csak még jobban felszítaná a haragom és még inkább marná a lelkem. Ehelyett inkább töltök még egy adagot a skót italból, hogy a torkomat inkább az mardossa, mint az Anna Volkovának okozott csalódás.
Mert ezt százszor jobban elviselem.  

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Minden idegszálam visítva tiltakozik. Ahogy lerázza a kezem, egy tört pillanatig csak bámulok utána. Ha most hagynám elmenni, vajon mi történne? Tudom a titkát, elég volna egy apró, elejtett bizonyíték, hogy a mugli rendőrség jó nyomon legyen… Az ő emberei meg valószínűleg az én nyomomban.
Még csak meg sem rémiszt ez a lehetőség. Csak eggyel több volna a listán. Túl gyorsan pörög már ez a körhinta ahhoz, hogy esélyem legyen kiszállni. És ez legfeljebb elszomorít. Nézem, ahogy tovább áll, ahogy alakja eltűnik a sarkon. A táskám szíjába kapaszkodok, és a pálcámba, mely most már jobbára csak biztonságból van a kezemben.  Indulnom kéne, de az összes józan eszem tiltakozik. Nem futok senki után. Legfeljebb megnézem, hová megy.
A sarkon túl megpillantom a cseppet feltűnő, hosszúkás és fényűző járművet. Ha én épp menekülőben lévő gyilkos volnék, talán nem ilyesmit választanék a meneküléshez, de az is igaz, hogy nem vagyok szakavatott a dologgal kapcsolatban. Még épp látom a hívogató gesztust, amint Cartwright felém int, de mielőtt beszállnék, a sötétítet üvegben saját, szikár alakom sejlik fel előttem. Ezt szeretném látni a tükörben? Hiába csinos ruha, elegáns megjelenés, sápadt arcom fáradt szomorúságot és megingathatatlan elszántságot mutat.
- A Heathrowra, azonnal! És húzd fel az ablakot.
A kocsi ajtajának csapódása szétkergeti a viszonylagos nyugodt csendet, ami körbevett eddig. Nem rezzenek össze, de megfeszülök. Most már hálás vagyok azért, hogy „vendéglátóm” kedveli a nagyzolást. Bőven van helyem arra, hogy a számomra kényelmes távolságban foglaljak tőle helyet. Keresztbe vetem a lábam, s összefont karokkal húzom ki magam. A kezemben még mindig ott a pálca, és nem is tervezem letenni.
Némán figyelem, ahogy Cartwright elszórakoztatja magát az italával. A mélyvörös, csillogó folyadék remekül illik a kezéhez. Mintha folyékony aranyat inna, a pohárban visszatetszenek a sötétített ablakon túli város tovasuhanó, sötét árnyai. Csakúgy, mint a szemében. A korábbi találkozásunk jár a fejemben. Tudhattam volna. Tudnom kellett volna, hogy milyen valójában, és nem is csinált titkot belőle. Miért gondoltam másnak? Mert kihúzott a sárkánytrágyából? Vagy mert végre egyszer rábíztam magam valakire, és azt gondoltam, most az egyszer nem jártam vele pórul? Olyan sokáig kedves emlék volt ez – a ma este után keserű, naiv közjátékká keseredik?
- Nos? Mit akarsz tudni? Hogy mióta találkoztunk figyelem az oroszokat? Hogy két hete megkerestek azzal, hogy ki kell nyírni ezt a pasast? Igen, tolvaj vagyok de másodállásban mugli mesterlövész. A legjobb a szakmában.
Olyan szívesen az elégedett képébe vágtam volna, hogy közel sem! Még csak nem is azzal végzett, akivel kellett volna. Ezt azonban persze megtartottam magamnak. Egyelőre minden szót megtartottam, csak felvont szemöldökkel válaszoltam a kirívóan önelégült kijelentésre.
- Nem mondhattam nemet. A hírnevem kötelez. Másrészt pedig... tudni akartam hogy mit kavarják itt a szart az én területemen. Camden semleges, de a belváros már kurvára nem. Így hát gondoltam elvállalom ezt a melót nekik. Hatszor többet fizettek, mint a rendes ár, nem mintha a pénz érdekelne, bár... ez is csak üzlet.
- Attól tartok, rossz üzletet kötöttél, Cartwright – kezdtem, miután elkezdtem megemészteni a szavait. Leengedtem a kezeimet az ölembe, s lazán körbepörgettem a pálcát ujjaim között. Még nem remegnek, mert még nem raktam össze egészen a hallottak mélyebb értelmét.
– Amit megkerestél a réven, el fogod veszteni a vámon – jelentem ki szenvtelen hangon, mikor már pihentetnem kell a kezemet. A pálca enyhén remegve mutat a föld felé. A fejemben azok járnak, akiket korábban láttam így a Falka keze alá dolgozni. Azok, akik azt hitték, ez csak egy egyszeri lehetőség sok pénzt keresni. Azok, akik mára vagy nyomorult vérfarkasként tengetik életüket, vagy halottak. A példák közé magamat is odasorolhatnám. Felnézek Christopher arcába, és önkéntelenül is az a kérdés merül fel bennem, vajon járhat-e ő is úgy, mint azok? Kevés olyannal találkoztam, mint ő. Aki ennyire magabiztos és talpraesett. És végtelenül öntelt is, mellé. Nyilván jobban átlátja a dolgokat. Jobban, mint én gondoltam. És hát valóban, tudja, hogyan legyen profi, hogyan legyen erős, hogyan maradjon életben…
- Ugye tudod, hogy az ellenségeim kezére játszottál? – kérdezem, mert bár úgy csinál, mint aki nem figyel, tisztában vagyok vele, hogy igazából igen. Hiába menekül az italába. Persze, nem hiszem, hogy a kérdéssel meghatom, hiszen ki vagyok én neki, hogy számítana ez? Nem is tudom, miért mondom. Talán magamnak, mert jobb, ha saját részemre is szavakba öntve tudatosítom a tényállást. – Tudod egyáltalán, hogy ki volt az, akinek kioltottad az életét? Hogy mit tervezett? Hogy milyen ügy mellett kötelezte el magát? Túl azon, hogy a pániknak köszönhetően lényegében az ő tervét vitted véghez ma este, és ez is bajba sodorhat még Téged, megtettél valamit a Falkának, és ezért nem eresztenek többé. Hamarosan vagy te is közéjük való leszel, vagy pedig… halott… - teszem oda a végére könnyednek szánt hangon. Nem tudom, miért torpanok meg az utolsó szó előtt. Pedig nem esik nehezemre kimondani. Ez van. Minden útnak ez áll a végén, nincs benne semmi nagy rejtély. Egyszerűen talán csak nem látom valószínűségét, hogy jelen esetben ez legyen a vége. Vagy csak nem szeretném látni. De kínosan ügyelek rá, hogy a szomorúság távol maradjon arcvonásaimtól. Inkább más felé indulok.
- Megtudtad, mit akarnak… a te területeden? – kérdezem, megnyomva a birtokos jelzőt. Mivel Cartwright kerüli a tekintetem, én is inkább a mellettünk elsuhanó épületek és pislákoló éjszakai utcalámpák látványába temetkezem.
 

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Csak némán ül. Már ez is kezd bosszantani. Miss Tudálékos kisasszony hirtelen nem találja a szavakat? Meglepő. Morogva lököm le a torkomon az erős szeszt, hogy ha már más is cserébe ez is fokozza a torkomra szaladó maró kínt. Nem meglepő hogy egy gyilkosság elkövetésétől közel sem vagyok ennyire rosszul. Jó pár év tapasztalat van mögöttem, és az évek meg a rutin segít elviselni, amit a bűntudat rámér az emberre.
Bűntudat... nem. Igazából ilyen nincs is. Csak Sophie kísért, mint már öt éjszakája újra, folyamatosan.
- Attól tartok, rossz üzletet kötöttél, Cartwright. Amit megkerestél a réven, el fogod veszteni a vámon
Hangtalanul nevetek fel a hasonlaton. Milyen költői megfogalmazás. Mi ez? Valami orosz író szösszenete? Vagy csak Volkova ilyen kurva nagy epikus lélek? Morogva hallgatom tovább, mert van ebben is némi igazság. Mint minden az üzletben itt sincs kockázatmentes nyereség. Könnyen rajtaveszthetek, ahogy a legtöbb esetben is. Csakhogy itt megfejeli a tétet a területvédelem. Nem, egyszerűen nem hagyhatom hogy ezek a vodkaivó seggfejek az én birodalmamban garázdálkozhassanak büntetlenül.
- Ugye tudod, hogy az ellenségeim kezére játszottál?
Egészen eddig gondosan kerültem a tekintetét de még az arcát is. Nem fordultam felé még csak a perifériámból sem figyeltem. Inkább érdekes volt a fújt üvegpohár cirkalma, amit a kezemben szorongatok, immár üresen vagy a beszökő esti lámpafények váltakozása a sötétített üvegen keresztül. De most, ezzel a felháborodott vádaskodással eléri, hogy felfortyanó dühvel és mellé párosuló elképedéssel meredjek rá.
Mert neki, pont neki van képe engem okolni bármiért? Mikor ő semmit nem mondott el magáról? Nevetséges!
- Hogy mi?
Nem tudok többet mondani, mert ő folytatja megállás nélkül. Nekem pedig végig kell hallgatnom ha nem kapom el és rázom meg helyette inkább istenesen.
– Tudod egyáltalán, hogy ki volt az, akinek kioltottad az életét? Hogy mit tervezett? Hogy milyen ügy mellett kötelezte el magát? Túl azon, hogy a pániknak köszönhetően lényegében az ő tervét vitted véghez ma este, és ez is bajba sodorhat még Téged, megtettél valamit a Falkának, és ezért nem eresztenek többé. Hamarosan vagy te is közéjük való leszel, vagy pedig… halott…
Ostoba liba. Ostoba liba! Végtelenül ostoba liba vagy Anna Volkova.
A lelkem lázong és az arcomra sem próbálok már nyugalmat vagy semlegességet költöztetni. Minek? Faszom az egészbe. Láthatja mennyire felbasz már megint. Hát nem érti, nem bírja felfogni hogy pont ez volt a célom?
- Sosem fogok közéjük tartozni és halott sem tervezek lenni.
Ezt némi éllel, de benne bújkáló kedvességgel toldom meg. Talán félt? Azt véltem kicsendülni a hangsúlyából? Ostoba hiú ábránd lenne ez. Azért meghat hogy egyáltalán van rá lehetőség nála. Pedig még csak kétszer találkoztunk.
- Megtudtad, mit akarnak… a te területeden?
Sóhajtok. Nehéz helyzetek mindig nehéz döntéseket szülnek. Elmondjam neki? Kockáztassak? Nem mindegy már? Elnézve őt, nyakig benne van. És lassan én is alámerülök a fekete orosz tengernek. Akkor meg... édesmindegy.
- Nem teljesen. A mai este, az én szerepem szimplán figyelemelterelés volt. Gyér az orosz tudásom, de annyit kivettem pár odavakkantott szóból hogy valakit keresnek, aki ezen az estélyen biztosan jelen lesz, és azt a valakit akarják valójában megcsípni. Nos jelen pillanatban annak az illetőnek a seggét mentettem meg. És visszatérve, fogalmam sincs mire készült a barátod akit kinyírtam, de nem is igazán érdekel. A Falka így már bízik bennem és ez pont kapóra jön. A fejétől akarom lefejezni a kígyót, hogy megtanulja a britekkel és pláne velem nem tudnak ujjat húzni.
Dühösen pillantok ki, mert magatehetetlennek érzem magam. Most azonban így van ez jól, a kivárás percei és napjai jönnek. Elnézem, ahogy az autó a pályára kanyarodik fel az esti forgalomba. A város lassan tovatűnik mögöttünk.
- Nem kell megértened ezt, nem várom el. De ne tégy úgy mintha te mindent jobban tudnál. Nem ismersz engem semennyire sem. És leszarom hogy elítélsz!
Parázsló pillantással meredek rá. Igazából csak leszarni akarom hogy elítél, de nem megy. Mélyen legbelül kicsit bánom hogy megbántottam egy számomra vadidegen ember halálával. De a kényszer, a szükség nagy úr. Ha bizalmat akarsz áldozatot kell hozni. Vajon Anna erre képes?
- Itt nem leszel biztonságban. Taylor kitesz ott, ahol szeretnéd. Menj északnak, tűnj el egy időre. Az ügy pár napon belül elcsitul úgyis, erről gondoskodtam. Vagy... gyere velem. Gyere velem Rómába, egyetlen hétre... kérlek.
Nem sűrűn használom ezt az utolsó szót. Sőt, szinte soha. De Anna megint kihoz belőlem valami olyat, amit eddig csak Sophie tudott. És mindössze most először küzdöm le a köztünk lévő távolságot az ülésen hogy kezem az ő pálcát szorongató kezére tegyem. Mintegy ezzel is szelíden zsarolva, hogy döntsön. Döntsön, mégpedig az én javamra.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬

Nagykutyák és farkasok

2000. április

- Hogy mi?
- Azoknak dolgozol, akik elől korábban megléptünk – pontosítok, mert abból, ahogy rám mered, azt gondolom, félreértett. A nézésével szinte keresztüléget, és tudom, hogy a fejében az jár, rám veti magát és megfojt, de még mindig komolyan állom a tekintetét. Ad némi biztonságot, hogy az ő kezében kiürült italos pohár van, az enyémben viszont varázspálca.
- Már most is közéjük tartozol, csak még nem vetted észre! Ez így működik, azt hiszed, te irányítasz, aztán... – fújom elhalón. Miért is érdekel ez engem? De úgy tűnik, az általa elfogyasztott whiskeyben mindkettőnk gátlásai feloldódnak, mert most már én se bajlódom azzal, hogy megőrizzem méltóságteljes hidegvérem. Ahogy végigmondja a részleteket, a kezdeti düh úgy fordul bennem rémületté.
Nézem Cartwright dühös tekintetét, de gondolataim kavargásától most igazából nem látom. Új fényben kezdem látni a történteket – a sötétített ablakon átszűrődő utcalámpák narancssárgás, villogó derengésében. Összeállnak olyan részletek, melyeknek eddig nem találtam helyet.
- Tudom, kit kerestek. – Inkább csak tátogom.
Aki megkeresett, tudta, hogy üldözik. Pontosan tudta, hogy a gyilkosa ma ott lesz az estélyen. Vajon azt is tudta, hogy kihez fordul segítségért? Vajon szánt szándékkal intézte így, vagy nem tudta, hogy a névtelenségen keresztül igazából hozzám ér el? Ha ő nem is tudta, a Falka talán igen. Gondolhatták, hogy mibe kezdtem, vagy elárult nekik valaki, akin a Szervezet által segítettem. Ők meg erre előteremtettek egy helyzetet, ami bevonz.
Finoman a szám elé tartottam a kezem. Némán néztem Cartwrightra, aki közben tovább beszél.
- Nem kell megértened ezt, nem várom el. De ne tégy úgy mintha te mindent jobban tudnál. Nem ismersz engem semennyire sem. És leszarom, hogy elítélsz!
A mozdulatlanságom, a szótlanság ezúttal nem annak a jele, hogy nyugodt volnék. Szenvtelenül nézek a másikra, de közben belül összezuhanok. Amit eddig felépítettem, a normális élet reménye, az, hogy nyugodtan éljek és a dolgomat tegyem, ezek a vágyálmok porszemenként omlanak le.
- Itt nem leszel biztonságban. Taylor kitesz ott, ahol szeretnéd. Menj északnak, tűnj el egy időre. Az ügy pár napon belül elcsitul úgyis, erről gondoskodtam. Vagy... gyere velem. Gyere velem Rómába, egyetlen hétre... kérlek.
Megérzem erős, határozott kezének súlyát a kézfejemen, s ez az egyszerű érintés úgy térít magamhoz, mint ha felrázott volna valami rémálomból. Már nem feszülök hátammal az autó oldalának. Felesleges is, akkor se tudnék messzebb menekülni tőle, ha akarnék, de nem.
- Igazad van – mondom lesújtva, s úgy érzem, amint összefonódik a tekintetünk, elveszek a jeges kék íriszekben. Bár nem sokat találkoztunk, valahogy úgy sejtem, ezek az ajkak nem sűrűn ejtették ki az utolsó szót. Miért csinálja ezt? Olyan érzés, mintha szét akarnék szakadni. Indulatos szavaival, aztán meg a kérlelésével mintha szét akarna tépni.
- Nagyon sok mindenben igazad van. A fejétől kell lefejezni. Nincs más lehetőség. – Azzal, hogy szavakba öntöm, magam előtt is megkerülhetetlen igazsággá minősítem. Egész idáig rosszul közelítettem meg a kérdést. Túlgondolkodtam, ravaszkodtam, próbáltam kerülőutakat keresni. Pedig nincs más mód, hogy megszabaduljak – és hogy az egész világ megszabaduljon – attól a mételytől, amit a Falka jelent.
- Hogy nem láttam ezt?! Attól tartok, azt az illetőt… – utalok vissza arra csendesen, akit korábban említett, hogy keresik az oroszok, majd jelentőségteljesen folytatom. - … már másodjára mentetted meg. Hogy mennyire igazad van! Annak az illetőnek is a Falka torkát kellett volna céloznia eddig is – teszem hozzá rezignáltan. Bár az is megfordul a fejemben, hogy nem húztam volna sokáig, ha így teszek. Cartwright viszont más. Neki van esélye, van tapasztalata, kétségem sincs felőle, hogy ha csak egy lövés adódhat  a Falka hatástalanítására, akkor a pisztoly az ő kezében lenne. Most találkozom vele másodjára, de eleget tudtam meg róla ezek során ahhoz, hogy ilyen téren teljesen megbízzak benne. A többi oldal pedig most nem fontos. De ráadásul a szavaiból, a perzselő harag mellett mintha irántam érzett aggodalmat is kihallanék.
A fülemben cseng az az utolsó „kérlek”. Annyira elüt minden eddigitől, amit nekem mondott, még a hang is, amin mondta. Fáj hallgatnom a visszhangzását, mert tudom, hogy nem szabadna engednem neki. Ugyanakkor itt maradnom sem tanácsos. Határozottan nem, és neki sem. Mert ha kiderül a turpisság, a Falka bizalma hamar haragba csap át, azt pedig kontinensek távolságából is nehéz volna túlélni. Nem akarom elárulni azt, aki az első pillanatban segítségért fordult hozzám – de vajon őszinte volt-e ez a kérés? Míg azon gondolkodom, hogyan és mit is mondjak Cartwrightnak erről, csendben bólintok felé. Finoman felfelé fordítom a tenyerem, s ujjaim lazán az ő kezére fonom – lehet, hogy ő nem szeretné, de most, hogy hirtelen ilyen ingatag lett a talaj a talpam alatt, jól esett valami erősbe és biztosa kapaszkodni, ha csak egy pillanatig is hagyja. Azt se bánom, ha elhúzza ezek után. Nézek a jeges kék, csibészes és követelőző szemekbe, s azon gondolkodom, vajon jól döntöttem-e, hogy rájuk bíztam magam. S hogy mit bízzak még rájuk.

in the end



...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Csak horkantással reagálok arra, hogy még mindig a maga igazát hajtja. Még hogy egy lenni közülük. Majd ha rózsaszín unikornisokat kergetek hogy Mirabellának levadásszam őket, majd akkor!
Épp elég nekem egy bűnszervezet, ahol ráadásul a vezető vagyok, ennyire nem halmozom az élvezeteket. Elég egy bagázst seggbe rántani ha kell, mert ha nincs erős kezű vezető szart se ér az egész. Már az hogy alkalmasint a hóbortjaimnak élve muglikat iktatok ki is a határokat súrolja. Na nem az etikáét hanem az időmét. Erre még egy banda? Még egy szervezet? Ostobaság.
Hamar rájön erre ő maga is, csak kicsit figyelnie kell. Okos nő, csak néha elfelejt gondolkodni. Nem baj, a gyorsan felvázolt sztoriból leesik neki legalább hogy egy másodpercre sem akarok sem nyíltan sem bújtatottan átpártolni a vodkavedelő csürhéhez.
Minek is tenném? Engem az élet edzett, őket csak a hó meg a hideg. Az ellen lehet tenni, ez ellen már kevésbé. Felemelkedni és kiépíteni, na meg megtartani Londont... hát csináljáj utánam.
Kissé elégedetten fújok mikor a szája elé kapja a kezét. Nem a megrettenéstől, bár a tekintete még így a gyér félhomályban is megváltozik, hanem a felismerés ösztökéli a mozdulatra. Bájosan naivnak hat, ártatlanul kislányosnak, pedig normál esetben sose voltam oda a megjátszott naivitásért.
Most azonban, lehet mert tudom valódi, kedvem lenne magamhoz húzni és megölelni. Csak annyit mondani hogy nincsen semmi baj és talán leígérni a csillagokat is, amiket... tudjuk jól... nem tudnék betartani. Így hát inkább néma maradok, vagyis csak annyit vágok hozzá, amit feltétlen kell és nem többet.  
- Tudom, kit kerestek.
Most rajtam a sor meghökkenni és összevonni a szemöldököm. Homlokomon megjelennek a gondterhelt ráncok, amit a hosszú, gyötrelmes évek mélyítettek rajta eddigre és fognak ezután is.
- Hogy érted?
Nem teljesen vágom honnan a fenéből is tudja kit keresett ez a bagázs. Jó, ó valószínű jobban ismeri őket mint én, de nem feltételezem hogy egy csinos doki gondjaira bízzák a halállistájukat. Ha csak nem profibb bérgyilkos, mint én magam.
- Igazad van. Nagyon sok mindenben igazad van. A fejétől kell lefejezni. Nincs más lehetőség!
Elégedetten szusszantok újra. A poharat leteszem a kezemből az italtartó többi eleméhez és rápillantok. Kiélvezem a diadal ízét, hogy végre egyszer nem makacskodik hanem hogy én nyertem vele szemben. Nem is rejtem el az elégedettségem, de őt ez látványosan nem izgatja.
- Hogy nem láttam ezt?! Attól tartok, azt az illetőt… … már másodjára mentetted meg.
Újabb zavar.
- Hogy mi? Másodjára? Te miről beszélsz?
Pislogok rá megint, és oda az elégedett arckifejezésem. Most bennem kezd lassan, nagyon de nagyon lassan kigyulladni egy lámpa. Az agyam tiltakozik ellene, hogy nem lehetnek ekkora véletlenek és ez túl egyszerű és túl kézenfekvő, de pont ezért kurvára reális. Aztán csak egy halk bazdmeg csúszik ki a számon.
Persze, hogy nem volt idejük lefülelni a keresettet. Hisz az szinte majdnem azóta hogy bejött a Hiltonba valakivel volt, aki mellett nem érhették el. Vagy velem vagy... az áldozattal. És mire sanszuk lett volna én beelőztem egyetlen jól irányzott lövéssel mindenkit.
Érzem, ahogy a szívem vadabb ritmusra vált a felismeréstől és ahogy a gyomrom szelíden megremeg. Még mindig nehezen fogadom el, és kellene Anna megerősítése, de erre nem számíthatok. Nem pont most. Majd talán később.
- Hogy mennyire igazad van! Annak az illetőnek is a Falka torkát kellett volna céloznia eddig is.
Kellett volna... szavak, amik ott vannak de mindent gátolnak. De ez már a múlt. Most viszont... mi lesz? Így még égetőbb hogy eltűnjön és kereket oldjon. Ha forró a talaj Skócia mindig ideális búvóhely. A Herbidák mágikusak soksor segítenek a nyomeltüntetésben, de persze nem mentesítenek semmi alól. Kivárok és mikor megérzem hogy mozdul a keze és a görcsös pálcaszorongatásból egyszerre kisimul és az enyémhez ér, nem is kell a bólintása. Ez már maga egy beleegyezés.
Tenyereink közt ott a pálcája, amit eddig rám szegezett, mostanra azonban céltalanul irányul valahova le, a lábához. Szelíden szorítom meg a kezét miközben finom bársonyos bőre csiklandozva hívogat hogy tegyek többet. Mert tehetnék többet.
- Tedd el, de úgy hogy azért kéznél legyen.
Mondom, és csakis őt nézem. Tudni fogja mire értem, addig másik kezemmel a zakóm belső zsebébe nyúlok. Ideje megejteni a telefont Waltonnak, amivel már tartozom egy ideje. Két csörgetést kell csak várnom mire beleszól szivarfüstös hangon.
- Kell még egy jegy. Annak Volkova. Rendben. Indulunk.
Hamarjában visszasüllyesztem a telefont oda, ahonnan elővettem és az ablakon kibámulva nézem a repteret. Nem pillantok a nőre, elég csak az hogy fogom a kezét, mert azóta sem húztam el. Félek ha megteszem újra kámforrá válik, mint Sophie a rémálmaimban. Inkább megnyomom a gombot az ajtó melletti kezelőpanelen. Agyam lázasan jár Annán, a Falkán és azon hogy ő lett volna a valódi áldozat miközben Taylor feje felbukkan a vezetői oldalon.
- Menjen haza amint kitett minket. Alfred már várja. Mondja meg neki hogy David innentől a főnök. És üzenem a fiamnak, hogy a biztonsági vonalon keresem majd. Ja, és ne basszon el semmit, amíg távol vagyok.
A végét inkább csak morgom, de Taylor igenis uram-ja egy bólintást azért kicsikar belőlem. Tűkön ülve várom, hogy a kocsi leparkoljon az utasfelvételi részleg előtt. Akkor, csakis akkor pillantok Annára és szólalok meg.
- Engedd ki a hajad és gyere.
Nem parancsoló a hangom, de igenis követelőző. Mérges vagyok rá, egyszerűen rohadt dühös, amiért eltitkolt egy csomó mindent. Kiszállok és tartom az ajtót neki, sőt, a kezem nyújtom hogy kisegítsem. Aztán becsapom a limó ajtaját és már csak hallom, ahogy a sofőrrel eltűnik az éjszakába. Anna kezét fogva és el nem engedve indulok be a reptérre és ott már félig nyugodtabban az esti hűvös levegőnek köszönhetően irányítom immár a derekára simuló kézzel. Mintha csak egy normális páros lennénk, egy nő és egy férfi akik utaznak, nem pedig két szökevény, akiket valójában talán üldöznek.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!