Temze-parti sétány

Lehet sétálni a rakparton, kiülni a lépcsősen kialakított kikötőben, elbújni a híd alatt. Némely része le van zárva. Itt kötnek ki a sétahajók. A galambok helyett itt sirályok vannak.
Hallottad, hogy egyszer felúszott egy cápa a Temzén?

 

Tell me why are we so blind to see

2000. május

Egy jó dolog van a munkamániában – mindenre gyógyír, ami az ember elméjét támadná. Beletemetkeztem a feladatokba, a beteg állatok és mágikus bestiák ellátásába, az elmélyült kutatgatába, így a mindennapok egyhangúságának fényében Róma majdnem olyannak tűnt, mintha csak keserédes álom lett volna.
De az oldalamba bele-belenyilalló fájdalom emlékeztetett rá, hogy mégsem. Az kíméletlenül belém vágta a felismerést, újra meg újra, hogy ez az egész… Ezt nem lehet így lezárni. Nem lehet illúziónak felfogni, ez valami több, valami véresen valóságos és főleg, kikerülhetetlen. Még akkor is, ha próbálok a hétköznapok munka-mókuskerébe menekülni, vizitek és sürgős hívások, túlórák tengerébe merülni előle. Ez, ami történt, és az, ami Christopherrel közöttünk alakult.
A napszemüveg, amit ott vettem, és amit olyan heves véleménnyel fogadott, most is ott van a hajamba biggyesztve. Talán ez a fizikai megtestesülése annak, hogy az epés megjegyzései, a sértésnek álcázott bókjai tartós helyet követeltek maguknak a fejemben. Már nem volt ott a névjegye a telefonasztal mellett, de nem is céltalanul vettem a kezembe a kagylót. Legalább azt megkérdeztem, hogy van a válla, és érdeklődtem, mi hír ugye… Az alakról, akit végül is saját kezének munkájától holtan találtunk a pincében. Meg az ő kis csapatáról. De eddig nem sok dolog merült fel.
Még csak pár nap telt el, mióta visszajöttünk, és a felépülésem még korántsem volt tökéletes, de azért fogadtam egy fontos és ellenállhatatlanul nagypénzű ügyfél sürgős hívását. Nehéz feladat, krízishelyzet, de legalább segít összpontosítani a gondolataim valami más, kevésbé bonyolult téma felé.
A törött láb egy versenyló karrierjének és általában életének is végét jelenti a muglik világában, és egy gyorsaságin versenyző aethonan szárnyas ló esetében sem szerencsés eset. Kevésbé drámai kimenetelek várhatók talán, a rendelkezésre álló eszközökből és módszerekből kifolyólag, de mivel a talajtól való elrugaszkodáson is rengeteg múlik, így azért ez is kényes és alapos kezelést igényel. A kedvenc kihívásaim egyike volt ez, s én a kint doboló eső hangját, meg a lóféle bestia halk szusszanásait hallgatva merültem bele a munkába.
A törés szerencsére tiszta volt, s viszonylag gyorsan végeztem a műtéttel. A fekete lábra hófehér kötés került, én pedig némi jutalomfalatba rejtett fájdalomcsillapító átadását követően elbúcsúztam a betegemtől. Az istálló egyébként üres, sötét folyosóján csendben, ráérősen sétáltam végig, és meg is álltam néhányszor, hogy megcsodáljam a fényűző bokszokat, hivalkodón csillogó kupákat. A gazdasági helyiség közelébe érve ütötték meg a fülemet az elfojtott hangon folytatott eszmecsere pattogós, baljós szófoszlányai.
- … Ennek a dögnek a jövő héten nyernie kell – ugatta az egyik fickó az ajtó túloldalán, aggasztóan darabos akcentussal.
- Elintézzük, hogy ez legyen a mezőnyben a legjobb formában, garantálom – érkezett a válasz, nem kevésbé feszülten. Nem a munkaadóm volt se ez, se a másik… De abból, amit mondtak, azt gondoltam, rangos illetők lehetnek. Kinyílt tőlük a zsebemben az a bizonyos bicska – vagy esetemben műtő szike, és már vettem a lendületet, hogy rájuk rontsak, és orvosi utasításban tiltsam meg a versenyló munkába állítását az elkövetkezendő fél évben, de végül mégsem tettem. Mert amiket ezután még hallottam, megtorpanásra késztettek.
- Vagy egy hét múlva megy a kutyakajába. Azzal az idegesítő brittel együtt. Tudod, az a Cartw…
- Sh! – Sziszegést, majd nyakleves puffanását hallottam. A szám elé kaptam a kezem, nehogy bármi jelét adjam annak, hogy itt vagyok, halló-távolon belül. Nesztelen, apró léptekkel hátráltam a legközelebbi bokszba a nyitott ajtón át, s úgy hallgattam tovább. A névbe bele se kellett volna kezdenie. Az orosz akcentusból és a használt jelzőből is aggasztani kezdett volna, hogy talán ismerem a szóban forgó áldozatjelöltet.
- Mi itt most pénz befektetés miatt jöttünk, és nem kitárgyalni a nagykutyák dolgait. Főleg nem ezét… Ha kitudódik a terv, és ő megtudja…
- Megásatja velünk a sírunkat, ja – vakkantotta a másik flegmán. – Na, add azokat a papírokat, mit kell rajtuk megmókolni…
A papírzörgés neszeinek leple alatt osontam távolabb. Amikor biztos távolba értem, sietősebbre fogtam. Elhaladva a lábadozó aethonan boksza előtt tettem egy néma ígéretet szomorú szemeibe nézve, de most volt sajnos fontosabb problémám is annál, hogy az ő dolgát elrendezzem. Csak szép sorjában…
Az istállómesternek pókerarccal, röviden és tömören eldaráltam az utasításokat, többször elismételve a kényszerpihenő és szigorú bokszfogság szavakat, majd magam mögött hagytam az istállókat, és elhoppanáltam az első alkalmasnak tűnő helyszínre – a Temze gomolygó ködös, szemerkélőn esős partjára. Akár ha egy régi, fekete-fehér filmbe csöppentem volna, a bús időjárásnak köszönhetően minden szürke színezetet nyert, s a színek helyett e temérdek árnyalat vett körbe engem, aki remekül beleillettem ebbe fekete esőkabátommal, alatta a munkában hordott fehér inggel és fekete farmerral. Talán csak a hajam alól, sápadt arcomból kivilágló vörös rúzs miatt nem olvadtam bele egészen a képbe. Reméltem, hogy Cartwright könnyen megtalál. A korlátnak dőlve vettem kezembe a telefont, amit még tőle kaptam. Csak egy SMS-t küldtem neki, amely így szólt:

"Mit szólnál egy sétához a Temze partján? A Big Bennel szemben várlak."

Aztán elgondolkodva figyeltem a lámpa fényudvarán keresztülzuhanó, csillámló esőcseppeket. Halvány mosoly futott át az arcomon a gondolatra, hogy talán felháborodik majd a feltételezésemen, miszerint szüksége van arra, hogy a személyét célzó gyilkossági kísérletekről tájékoztassam. De azért csak hadd tudja, hallja inkább kétszer, mint egyszer sem. És hogy emiatt találkoznunk kell… Talán ő sem bánja.
 

i want it all



...A múlt nem tűnt el nyomtalanul. Átéltük azokat a pillanatokat,
úgyhogy a részünkké váltak. Az alkotóelemeinkké....

..a trágár szavak esélyesek...

Nem volt egyszerű Róma légköre után visszatérni az addigi régi, megszokott életritmusba. Két nap alatt azért sikerült persze újra összehangolni mindent és mint egy beolajozott gépezetet megint csak beindítani, ami addig a távolmaradásom miatt fél gőzzel üzemelt csak. David igazán jó munkát végzett amennyire tőle telt mindent meg is tett, és feltett szándékom volt ezt ki is mutatni. Sosem voltam az a nagy érzelemkitörős fajta, maximum egy alapos hátbaveregetésig jutottam, ám tudom ez az emberek nagy többségének nem épp elég...
Így hát berendeltem két üveg remek francia bort, amit ma délutánra ki is szállítatott a mugli cég fuvarozófiúja. Taknyos egy kis kölyök, valószínű vagy nem tanul már és épp csak kieshetett az iskolapadból vagy a nyári zsebpénzét turbózza fel. Meglepett, hogy egyáltalán jogosítványa lehet, de manapság már fűnek-fának odaadják.
Egy kedves feszes mosoly keretében küldöm útjára némi borravalóval megtoldva, mert ma Alfred kivételesen szabad napot kapott. Az ajtó hangosan csapódik mögöttem, ez az egyetlen hang az egész kurva lakásba, na meg persze Freddie hangja a bakeliten, amely épp az I Want it all-nál tart. Fejem ritmusosan mozgatom a gitárszólóra miközben leteszem a becsomagolt dobozt és kiveszem az üvegeket. Kedvem támadna felbontani legalább az egyiket, de végül csak az asztalon hagyom és egy cetlit firkantok a fiamnak hálám jeléül. Ha már szóba nem tudok semmit elismerni igazán, legalább ezen a módon valahogy könnyebb. Épp csak hogy aláírom a szöveget a tőlem megszokott cirádás módon mikor a telefonom megrezzen a zsebemben.
Mély sóhajjal veszem elő mert tudom vagy a Patkányfészekből keres valaki, vagy esetleg Walton talált meg újra a tegnapi hajnal kettes beszélgetésünk után.
"Mit szólnál egy sétához a Temze partján? A Big Bennel szemben várlak."
Kétszer kell elolvasnom az üzenetet ahhoz, hogy valóban felfogjam mit is jelent.
Ösztönösen siklik ajkaimra az elégedett vigyor. Ó szóval egy kibaszottul romantikus Temze parti sétára vágyik? Ennyire menthetetlenül romantikus lenne?
A tegnap délutáni hívás végett nem kellene nagyon fenn akadnom az üzenetnek, de mégis valamiért Miss Távolságtartó olybá tűnik menthetetlenül szomjazik a társaságomra. Ez a tényszerűség pedig már önmagában felér a vigyorgás okával.
"Tíz perc és ott vagyok."
Pötyögök vissza neki és mire az üzenet célba ér én már a zsekimmet leakasztva csapom be magam után a bejárati ajtót.
Talán illene valamit hozni, bár nem tudom ez a találkozás mégis milyen jellegű lesz. Mégsem állok meg egyetlen üzlet előtt hanem csak a sikátor széléig sétálok ahol mikor már egyetlen mugli sem lát halk pukkanással dehoppanálok London belvárosának szívébe.
Nem rajongok különösebben a vízért, a folyókért meg még annyira se. Nagy hangos, de az emberek többségét ez megnyugtatja. Így lassan estébe hajlóan sokan sétálnak, kisgyermekes családok, fiatalok, idősek, biciklisek szelik át a parti sétányt de akadnak az egészségükért fanatikus kocogók is. Nincs hideg még pólóba se így a kabátot csak lazán a vállamra dobom miközben besorolok a tömegbe és sétálok. Minden tele muglikkal, turistákkal, vidám emberekkel. Multikulturális tömeg ez, számtalan nyelvvel megtűzdelve.
Mit akarhat Anna?
Nem hiszem hogy Rómáról akarna beszélni. Vagy ha mégis, hát az nekem is fura lenne. Mert én ellentétben vele tudom mit akarok tőle. Igazából mindig is azt akartam, de valahogy sosem került rá sor és ha mégis könnyeden siklott ki a kezemből. És még ezzel sem lenne gond, ha az az este nem zavar össze tökéletesen. Mióta vele aludtam, és meglepő módon csak aludtam, azóta valahogy Sophie is távolabb került tőlem. Már nem riadok fel olyan rendszerességgel éjszaka de be kell ismerjem nem mertme még az ágyban való alvást újra megkísérelni.
Nem tudom mit szúrok ki hamarabb. Volkovát magát, vagy a magányos alakját mindenkitől félrehúzódva, a vörös rúzst vagy a napszemüveget a hajában. Igazából meglehet ezt mindet így egyszerre amitől a szívverésem egy hajszálnyit megugrik s egyidőben a medál fájdalmas szomorúsággal rándul meg a gyomrommal együtt.
- Ha késtem akkor az jár szarul...
Bökök a torony felé, aminek a látképét egy csapat kínai kislány vihogva fotózza. Igazából valami helló sziával gondoltam indítani, de az slamposan unalmas és túlzottan hétköznapi na meg... mégis mit tegyek? Megöleljem? Engedné? Vagy csak veregessem vállon? Minden opciót sutának és bénának érzek így csak a korlátnak dőlök a lánytól úgy fél méteres kellően egészséges távolságban.
- Látom van amitől nem tudsz megválni Róma óta...
Pillantásom felsiklik a hajában lévő szemüvegre és kétértelmű megjegyzésemen mulatva vigyorgok rá. Kedvem lenne rákérdezni minek hívott ide, de gondolom hamar kiderül úgyis. Addig meg kiélvezem a társaságát mert igaz csak nemrég váltunk el, de hiányzott. Mocskosul hiányzott.

Tell me why are we so blind to see

2000. május

A tömeg megvéd, a napnyugta félhomálya elrejt. Bár egyáltalán nincs hideg, és ha az lenne, se bánnám, mégis fázósan fogom össze a kabátot magam előtt, úgy dőlök neki a korlátnak, míg az embereket szemlélem. Talán ideges vagyok, és nem tudom, kinek az esetleges megjelenésétől. A fejemben az jár, vajon mennyi esély van arra, hogy követtek. Nagyjából semmi. Hisz fogalmuk sincs, ki vagyok, kit ismerek, kivel találkozok… Pont azzal, akiről sutyorogtak.
A válasz SMS megérkezik, és megmosolygom halványan, szomorkásan a tömörsége által kiérezhető elszántságot. Vajon felültetem őt? Nem akarom, pedig biztos nem arra számít, amit majd mondani fogok neki. Idecsalni nem volt nehéz, az biztos.
Amikor észreveszem őt, ahogy a tömegen átvágva felém siet, nagyot sóhajtok, s a halvány mosoly kicsit szélesedik. Még egyszer körbepillantok magunk körül, míg ideér, hogy nem-e figyel valaki, vagy nincs-e körülöttünk gyanús egyén, de minden átlagos, a tömeg szelíden hömpölyög előttünk tova, ügyet sem vetve ránk.
- Ha késtem akkor az jár szarul..
Próbálom elfojtani kitörni készülő nevetésem, mert ez annyira rá vall. Persze, hogy nem ő a hibás, hanem a világ, bármilyen téren is. Mikor előttem áll, akkor jut eszembe, mennyivel magasabb nálam. Fel kell néznem az arcába, még úgy is, hogy a korlátnak dől, de nem zavar, sőt. Elrugaszkodom onnan, ahonnét támaszkodom, és átfordulok úgy, hogy közelebb legyek hozzá, és a vízre meg félig vele szembe is nézhessek. Így az említett órára is rálátok, s vetek egy színpadiasan tűnődő pillantást felé.
- Meglep, hogy még nem állították hozzád – jegyzem meg ártatlanul, és rámosolygok. Ahogy támaszkodik, tekintetem a vállára téved. Egész jól mozog, úgyhogy valószínűleg remekül gyógyul a sérülés. Szakmai ártalom, hogy a ruha alatti izmokat, az erős vállat tanulmányozom, vagy inkább önszorgalom? De megállapítom, hogy jól van, és ez a lényeg. A tekintetem a nyaka ívén át siklik fel borostás, huncut arcáig.
- Látom van amitől nem tudsz megválni Róma óta... – mondja. A csibészes vigyorát nem késlekedek visszadobni, de sóhajos bólintással kísérem.
- Van, ami nyolc napon túl gyógyul – mosolygom, és rántom meg a vállam óvatosan, nehogy a rossz mozdulat nem kívánt hatásokkal járjon. Értheti a szavaim a minket ért atrocitásokra, a szerzett sebekre is bár, de a szemeibe nézve, azokban elveszve én igazából másra gondolok. Magam sem tudom, mire pontosan, de a kék íriszek mintha felkavarnák, örvényekkel zilálnák meg a csendesen haladó folyam vizét. És ó, mennyire kellett ez annak a folyónak…
Kis hallgatás, némán nézek vele farkasszemet, s újabb apró sóhaj hagyja el tüdőmet. Vajon ő mivel foglakozott, mióta visszatértünk? Talán belevetette magát szokásos, zavaros ügyleteibe. Vajon milyen súlyt cipelnek azok a széles, mokány vállak? És vajon mennyit bírnak még?
- És van, ami nem változik, hiába jöttünk haza. Mondd, mostanság hány emberről tudsz, akik meg akarnak ölni? – kérdezem óvatos, ártatlan csipkelődésbe csomagolva a lényeget, amiért ide hívtam. A humoron talán halványan átüt az aggodalom, de nem vesződök különösebben azzal, hogy kimutassam. Elvégre lehet, hogy rég tud az egészről. Gondolom ez a szakmája része, jól értesültnek kell lennie. De inkább hallja kétszer, mint egyszer sem. És hallja csak tőlem… Mert nem olyan rossz az, hogy találkoztunk.

i want it all



...A múlt nem tűnt el nyomtalanul. Átéltük azokat a pillanatokat,
úgyhogy a részünkké váltak. Az alkotóelemeinkké....

..a trágár szavak esélyesek...

A fejemben távolban visszhangzik még a zene és az ismert taktusra veri az ujjam a Temze parti korlát hideg vaskorlátját, ami a legcsekélyebb jóindulattal sem nevezhető szépnek. De praktikusnak praktikus, épp mint Volkova napszemüvege. Túlzás lenne azt állítani, hogy egyedi darab, inkább csak a maga ócska nemébe feltűnő, de ellátja a funcióját és gondolom ez a cél. Meglep mégis hogy ő, aki mindig olyan praktikusan öltözködik egyszerre ötvözve az eleganciát és a kényelmességet megrekedt ennél a silány minőségű olasz darabnál.
- Meglep, hogy még nem állították hozzád.
A visszafricskázására csak hümmögök. Na igen, hozzám illene igazítani, habár... sok hozzám hasonló nagy ember akarna ezért a kiváltságért versengeni én meg... én nem.
Inkább csak szóvá teszem egyesek hajába biggyesztett nem épp odaillő kiegészítőjét, amire meglepetésként nem épp azt a választ kapom, amit remélni véltem.
- Van, ami nyolc napon túl gyógyul...
Van valami a lány hanghordozásában, ami mélyebb tartalom utalását sejteti, nem feltétlen a tekintetével befogott vállsérülésemet csak és kizárólag.
Ösztönösen pörgetem végig az agyamban a kint töltött napokat. Tettem volna bármit, amivel megbántottam? Okoztam volna neki olyan lelki traumát, amit nem bír kiheverni? Nem rémlik semmi sem, hisz végső soron ő volt kellően elutasító. Mit élt hát meg ilyen nehezen? Ennyire körülményesen, ami ekkora nyomot hagyott benne?
- És van, ami nem változik, hiába jöttünk haza. Mondd, mostanság hány emberről tudsz, akik meg akarnak ölni?
Összevont szemöldököm árnyékából fürkészem őt, és kedvem lenne közel hajolni hozzá egész-egész közel és csak nézni a szemeit nem csinálni semmi mást. Csak nézni és megpróbálni kiolvasni a gondolatok végtelen tengere közt a kurva igazságot. Mert kimondani magától ismerem már annyira, hogy bazira nem fogja. És a megölős kérdése is inkább tűnik egyfajta jól irányzott terelési szándéknak a valós témáról.
Így hát csak szelíden a szemüvegért nyúlok és kiemelem a sötét fürtök közül.
- Én egész pontosan erre gondoltam...
Kezdem tétovázva és bámulom egy darabig a pratikusan semmilyen darabot majd laza mozdulattal a vízbe küldöm.
- Mert ez az emberiség és leginkább a divat ellen elkövetett vétek. Ne aggódj, majd kapsz egy másikat.
Tudom, hogy ezzel felpaprikáztam de máris megvan az adott program ha eddig nem lett volna. Kénytelenek vagyunk venni neki egy sokkal jobbat. Mert enélkül ma nem teljes az öltözéke ugyebár.
- Amúgy most hogy kérded, egyről ma már biztosan tudok....
Vigyorom újra megjelenik arcomon ahogy rápillantok. Vajon tényleg nekem esik? Vagy muglik előtt kivarázsolja a Temze által már tovasodort és elsüllyedt szemüveget? Bárhogy legyen is én élvezettel figyelem a mérges arcát. Mert talán egy szituációt leszámítva így a legszebb.

Tell me why are we so blind to see

2000. május

Amikor közel hajol, hirtelen azt is elfelejtem, amiért jöttem. Azt hittem fontos, de van, ami jobban az. Meddig küzdjek még ellene? Nem volna szabad, nem kerülhetek közel hozzá, ő is tudja ezt, hogy miért, és mégis… Mégis itt van, szokás szerint fittyet hány veszélyre, szabályokra, bonyolult érzelmekre. És a társadalmi normákra.
Tágra nyílt szemekkel, meghökkenve bámulok, mikor meglendíti a szemüvegem. Szerintem a számat is eltátom kissé, míg tekintetemmel végigkövetem a szép, íves pályát egészen a vízig, ahol a kis kiegészítő apró loccsanással eltűnik. Egy darabig még azt nézem, nem Cartwright elégedett képét.
- Mert ez az emberiség és leginkább a divat ellen elkövetett vétek. Ne aggódj, majd kapsz egy másikat.
Most rá nézek úgy, mint az előbb a szemüvegre, egyelőre értetlenül, bár a harag már azért parázslik. Finoman meglegyintem a karját, de inkább csak jelzésértékűen, önkéntelenül, mintha fel akarnám rá hvni a figyelmét, hogy mit is tett az imént. Ez most komoly? Kis, hitetlenkedő nevetést hallatok felháborodott kínomban, ő meg közben folytatja.
- Amúgy most hogy kérded, egyről ma már biztosan tudok...
Röviden felnevetek tehetetlenségemben, és a vitathatatlan tényt hallva, majd egy apró fújással engedem el a haragból született, ostoba gondolatokat a fejemből, miszerint varázsoljam a szemüveg után Cartwrightot magát is, vagy esetleg a vizet napszemüvegestül és sirályürülékestül a nyakába. Közel van hozzám, s én szánt szándékkal nem húzódok messzebb, de azért a torkának se ugrok, csak állok, kihúzom magam, s keresztbe fonom a karjaimat, nehogy önkéntelen mozdulattal mégis átborítsam a korlát felett. Erőt veszek magamon, hogy a gyerekes közjáték felett el tudjak siklani, de azért csak kibukik belőlem az epés megjegyzés:
- Örömmel látom, hogy a válladat milyen jól tudod már használni – sandítok rá, az iménti mozdulatra célozva.
- Van még valami, ami nem tetszik rajtam? Csak hogy tudjam, mely holmijaimat keressem majd a part szélén, a mugli horgászokon – tárom szét a kezeimet színpadiasan bosszankodva, ,már amennyire helyem van, hisz ott áll mellettem. Próbálom megőrizni a nyugalmam, vagy legalább a haragom, de ez a csibészes vigyor… Én is elmosolyodom, aztán megrázom a fejem, próbálok arra koncentrálni, amiért ide jöttünk.
- Nagy szükséged van egy fülesre. Látom élvezed az életveszélyt...  – csóválom meg a fejem. – Egyébként ezért hívtalak ide, egy füles miatt. Véletlenül tanúja voltam, hogy valakik ellened szervezkednek. Szerintem nem azért, mert a vízbe dobáltad a kiegészítőjüket, kicsit kevésbé volt az egész... Gyerekes. Úgy tartottam, mivel ez komolyabb ügy, ne lekövethető csatornán beszéljük meg – tettem hozzá, és most már nem mosolyogtam. Néztem fel a nálamnál magasabb alakra, a széles és erős vállakra, az önhittségtől mélységesen elégedett és magabiztos arcra, és azt latolgattam, vajon jogos-e, hogy e pillanatban is aggódom miatta. Hiszen az eszem tudja, és az eddigi tapasztalatok alapján biztosan következteti, hogy őt aztán nem szükséges félteni. És mégis… A szívem inkább biztosra menne. Én meg a kettő között, komoly tekintettel és póker-arccal, kissé dühösen őrlődöm még.
- De mivel magamnak akarlak... - tartottam némi jelentőségteljes, huncut szünetet, hogy megnyerjem becses figyelmét. Csak aztán fejeztem be úgy, ahogy az imént épp ő alakította a dolgokat.
-... eltenni láb alól, inkább gondoltam, a többiekről szólok - tettem hozzá csipkelődve.
 

red flags



...A múlt nem tűnt el nyomtalanul. Átéltük azokat a pillanatokat,
úgyhogy a részünkké váltak. Az alkotóelemeinkké....

..a trágár szavak esélyesek...

Elég a nevetés ahhoz, hogy máris megérje pofátlanul szemtelennek lennem. Ahogy az is hogy abban a kicsinyke mosolyban elmerüljek még ha csak pár pillanatig is tart. Nem várok semmit, semmi jót, így mikor a szelíd érintést kapom, azt amitől már jóval több is megesett köztünk mégis olyan jelentéktelenül fontos így ebben a másodpercben valahogy a torkom is kiszárad örömömben.
- Örömmel látom, hogy a válladat milyen jól tudod már használni.
Illene reagálnom rá, de csak a szokásos flegma vállrándítással intézem el a szavakat, ami mellé egy grimasz is kíséretként párosul. Tény ami tény, sokat javult a sebem, szinte már alig látszik, mindössze hátul hosszabb valamivel a heg. De ettől még a váratlan mozdulatsorok nem hatnak rá jól. Meglehet talán sosem lesz a régi és ez nem épp Anna hibája, hanem talán magáé az angyaltőré.
- Van még valami, ami nem tetszik rajtam? Csak hogy tudjam, mely holmijaimat keressem majd a part szélén, a mugli horgászokon...
Tetszik hogy esze ágában sincs elhúzódni. A felkerekedő szélben az illata intenzíven megcsap, és ha nem lenne elég a szavai mögött húzódó kétértelmű megjegyzés hát még ez is rátesz egy lapáttal. Eszem ágában sincs a környezetem figyelni, ami talán hiba és tőlem kevésbé megszokott, de minden idegszálam lefoglalja a nő.
- Ó, akár az összes rajtad lévő ruhát megkeresheted ott... - kezdem vigyorogva és ujjaim szelíden a korlátra fonódnak pedig leginkább máshová pakolnám őket. - .. de nem azért mert rajtad nem állnak jól.
Eldöntöm a fejem és várom hogy ha úgy van hát vágjon pofon. Nem ő lenne az első, aki megtenné de valószínű talán érzékenyebben érintene az adott fizikális fájdalmon túl mint más esetében. Viszont tény és való lenne, és eszembe se állna tagadni, kiérdemelném.
- Nagy szükséged van egy fülesre. Látom élvezed az életveszélyt... 
Csak fenyeget de az ígéretet nem váltja be tettekké.
- Unalmas is lenne az élet...
– Egyébként ezért hívtalak ide, egy füles miatt. Véletlenül tanúja voltam, hogy valakik ellened szervezkednek. Szerintem nem azért, mert a vízbe dobáltad a kiegészítőjüket, kicsit kevésbé volt az egész... Gyerekes. Úgy tartottam, mivel ez komolyabb ügy, ne lekövethető csatornán beszéljük meg.
Arcomról eltűnik az eddigi felhőtlen derű és átváltja a komolyság. Nem jó erről hallani, pláne nem az ő szájából, de közel sem annyira szokatlan, mint amilyennek így elsőre tűnhet. Mindennapos hogy ha gazdag vagy, híres, ismert akkor kockázatos kilépned a civilek közé. Ráadásul nekem a szakmám is olyan, aminek köszönhetően nemcsak ellenfeleim de ellenségeim is akadnak, szép számmal.
- De mivel magamnak akarlak...
A levegő, amit épp az imént szívtam be bennem reked. Hirtelen pillantok fel Anna arcába, komoly és mély pillantással. Viccel? Most szórakozik? Mert ő az, aki három kézzel lök el magától erre meg... mi a szar ez mégis?
-... eltenni láb alól, inkább gondoltam, a többiekről szólok.
A levegő kiszalad belőlem. A szívem visszább vesz egy ütemnyit addigi száguldásából és én csak bosszúsan megcsóválom a fejem. Hát persze.... tudhattam volna.
- Nem kell aggódnod, itt a remek alkalom hogy élj vele.
Széttárom a karom megadóan, hogy lássa. szabad a vásár.
- Milyen módszert választasz? A Temze adott ha nem bánod hogy vizes leszel akkor a fulladásos halál nem is annyira szörnyű. Bár...
Akaratlanul is eszembe jut a torkomra simuló ujjak sokasága, amik elzárták előlem az oxigént.
- Lehetnél némileg humánusabb is. Szerinted menne?
Közelebb hajolok és úgy teszem fel a kérdést. Valójában tudom hogy igen, de tudom hogy zavarja őt ha belemászom az intim szférájába. És lássuk be... az utolsó próbálkozása övön aluli volt. Miért is legyek akkor én a kegyes és a nagyvonalú? Hisz ő áll ellent nekem minden áron, szenvedjen hát ő.

Tell me why are we so blind to see

2000. május

- Ó, akár az összes rajtad lévő ruhát megkeresheted ott... – A karjai ketrecébe zárva annyira betölti a fejem a szemtelenségével, hogy még pofonvágni is elfelejtem. Pedig szinte várja, olyan „fordítsd oda a másik orcád* mozdulattal figyel. A hátam mögött én is a korlátra fonom az ujjaim, és így Cartwright torka helyett a hideg vasat szorongatom egy keveset. Úgyhogy hiába provokál, csak dühösen felvont szemöldököt kap válaszul. Mert hát ez ideig lehetne akár egy sértés is…
- .. de nem azért mert rajtad nem állnak jól.
Így, hogy ezt hozzáteszi, a sértésből megint valami kitekert, pofátlan bók alakul. Érik az a füles, annyira megérdemelné, szinte kitörök a korlátból egy darabot, de mivel látványosan utazik rá, már csak azért se teszem, hogy bosszantsam. Ahelyett finoman kihúzom magam, s a tekintetem üzeni, hogy: „Valóban?” – mielőtt szóvá tenném az ittlétünk okát. Ha valóban az az oka…
Látom, hogy a hírek mit tesznek eddig felhőtlen arcával. Azt hiszem, a szavak jobban arcul vágják, mintha a tenyerem tette volna, de míg ahhoz igencsak kedvet csinált nekem, ez a másik mód egyáltalán nem tesz engem elégedetté, sőt. Azért a pillanatnyi bennfelejtett lélegzetért halványan mégis megéri, és ez előcsal belőlem egy aprócska, gúnyos mosolyt. Mert persze nem véletlenül mondtam így. Bár ne kellene máshogy befejeznem a mondandóm, kicsit magam is így szeretném, lógva a levegőben hagyni… De ami felmegy, az le is jön, és a hullámvasút a földbe vágódik.
- Nem kell aggódnod, itt a remek alkalom hogy élj vele.
Széttárja a karjait, én pedig nagyon igyekszem, hogy ne bűvöljön el a ruha alatt feszülő izmos felsőtest, ami így nálamnál kétszer akkorának tűnik. A válla legalábbis biztos annyival szélesebb. És az egója pedig… Az még annál is többel.
- Milyen módszert választasz? A Temze adott ha nem bánod hogy vizes leszel akkor a fulladásos halál nem is annyira szörnyű. Bár...
- Gondoltam rá az előbb, hogy a napszemüvegem sorsára juttatlak – kezdtem halk, doromboló hangon, és közelebb lépve hozzá, elkaptam az ingét a nyaka előtt. Nem fogtam durván, a finom anyag épp csak fodrokat vetett ujjaim között, és éreztem az alatta le-fel hullámzó mellkast is. Kívülről talán nem is látszott az egész fenyegetőnek, és igazából nem is volt ez a célom.
- De sajnos túl sok a szemtanú… - Apró biccentést és egy rebbenő oldalpillantást tettem, de rá se néztem a tömegre. Ha véletlenül is, bárki az iménti kilesett jelenetből megjelenne itt, és felismerne minket, akkor sem gondolná, hogy épp figyelmeztetem őt. Más jutna az eszébe… És valószínűleg nekünk is kicsit más jár.
- Lehetnél némileg humánusabb is. Szerinted menne?
Kihúzom magamat, úgy állok ellent a rohamának. A felsőruházat anyaga a kezemben megszorul, de csak egy leheletnyit, hogy épp csak érezze. Nem tartja őt vissza, mikor közelebb hajol, de a nyomást talán megérzi. Abból tudja, hogy az a kis ellenállás továbbra is ott van, de épp arra elég csupán, hogy tudtára adja: „Lassítsunk…”
- Persze, hogy menne. De nem lennék – jelentem ki összehúzott szemekkel, de arcomon huncut, kirívó félmosoly bujkál.
- Mert te sem bánsz velem épp kesztyűs kézzel – mérem végig egy futó pillantással, míg színpadias ártatlansággal elmondom a szavakat. Felnézek rá jelentőségteljesen, amint fölém hajol éppen, mint egy élő test-börtön. Nincs annyi helytelenítés a tekintetemben, mint szeretném, és nem zavar úgy a személyes terembe tolakodás, mint kellene. Nagy sóhajjal próbálom megemberelni magam, és legyőzni a közelsége okozta káoszt.
- Hiába utazol az emberséges oldalamra, te pontosan tisztában vagy azzal is, mekkora szörnyeteg tudok lenni.
Változatlan arckifejezéssel mondom ki a költői kérdést, elbűvölő csipkelődéssel, de bent, ahol nem látja, megremegek, s a gyomrom is kissé összeszorul. Emlékszem még az ő arcára, Rómában, és bevillannak korábbi tekintetek is. Van valami hasonlóság ezekben, legyenek bár más-más emberek ábrázatai, a meglepettség, a félelem, az iszony nyomát mindben felfedezni vélem, és nem is vitatom azok jogosságát. Bár Cartwrighton ezeket most, még ilyen feszült közelségben sem látom épp… De egy bizonyos közelség után, ha újra meg újra szembevágja majd a szomorú valóság, bizonyára ismét megjelenne.
- Hát szabad így kikezdeni a másikkal? – kérdezem csacsogva, s oldalra lépek, hogy kicsit kikerüljek bűvköréből, és ne érezzem olyan erősen az illatát. – Mikor semmi másért nem vagyunk itt… Csak hogy figyelmeztesselek… - dünnyögöm, de ez akkora hazugság, hogy magam sem hiszem el. Azért csak kibököm valahogy, és azon morfondírozom, szeretném-e még, hogy igaz legyen. Mert sokkal egyszerűbb lenne úgy, de amint Cartwright az előbb mondta az életveszély kapcsán… Unalmas is lenne az élet! És azon kívül talán ő is sejti, hogy ez nem igaz. Talán az az általam jelentett életveszély is is feldobja unalmasan izgalmas napjait...

red flags



...A múlt nem tűnt el nyomtalanul. Átéltük azokat a pillanatokat,
úgyhogy a részünkké váltak. Az alkotóelemeinkké....

..a trágár szavak esélyesek...

A néma hallgatását nem tudom eleinte mire vélni. Nem beleegyezés ez, ennyire ütődött nem vagyok. Anna Volkovánál ha van is olyan az sem csendben, szépen és leginkább nyugodtan történik. Nem. Itt van valami más, valami mélyebb, valami tartalmasabb, amit magam sem tudom micsoda és ami valószínűleg totálisan meggátolja, hogy visszavágjon, visszacsapjon vagy csak felcsattanjon és valamit, akármit a fejemhez vágjon.
Talán csak a fulladásos halál okozta közeli tapasztalatunk az, ami arra készteti, hogy mégis válaszoljon nekem. Vagy talán csak a fizikai közelségem az oka.
- Gondoltam rá az előbb, hogy a napszemüvegem sorsára juttatlak. De sajnos túl sok a szemtanú.
Most rajtam van a szemöldökvonogatás szerepének az ideje, pláne ahogy kihívóan ő még felém is lép és szelíd kegyetlenséggel ujjai elengedik az addig fogott korlátot, hogy immár az én ingem szélére fonódjanak. A biccentés a tömegnek szól, de mégsem rájuk pillant, hanem csakis engem néz, áthatóan, mintha csak egyenesen belém, a szívembe, a lelkembe akarna látni.
Sophie mélységes gyűlölettel pislog rá, a medál nehéz lesz, de tudom hogy nem mindezektől veszem nehezebben a levegőt, hanem mert... mert olyat akarok, ami tiltott, ami tilos, ami talán nem is kifizetődő és ami veszélyes is. De ezek ezeddig sosem érdekeltek és most is csakis azért, mert ő kérte. Nem nyíltan ez igaz, de úgy vettem ki az utalásból, hogy erre van szüksége. Erre alig telik el két nap, egy kis környezetváltozás és máris minden átalakult volna? Nem tudom mi változott az eddig is megadott  körülményeken kívül, de valami kétség kívül biztos. És abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ennek örülnöm kellene, mert amennyire jól néz ki most, annyira hamar kiderülhet hogy megint csak én értek félre valamit. Minden esetre a bizakodással kevert aprócska remény szikrája felgyullad bennem, amit Soph még inkább gyűlölni kezd.
Fel sem tűnik, hogy szinte suttogom neki a szavakat. Humánusabb. Máris az bizonyos értelemben...
- Persze, hogy menne. De nem lennék. Mert te sem bánsz velem épp kesztyűs kézzel...
Nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el újra, mert igaza van. Szeretek vele játszani, épp úgy mint most is. Talán ezért merem megkockáztatni hogy a kabátot a könyökhajlatomra dobva szabaddá tegyem a kezem és ujjaim amik eddig céltalanok voltak most rásimuljanak a derekára. Ha már közelséget akar, hát rajtam nem múlik. Végtére is az ő hibája. Ő jött közel, ő tolakodott be hozzám és ő az, aki először támadt az érintés fegyverével. Igaz csak ruhát ért, de már nem számít.
- Hiába utazol az emberséges oldalamra, te pontosan tisztában vagy azzal is, mekkora szörnyeteg tudok lenni.
Ahogy sóhajt, ahogy benne marad a levegő tudom, hogy én okozom, a fizikális jelenlétem, a közelség, a börtön, amiből kiszabadulhatna de esze ágában sincs. Én és a szörnyeteg újbóli felelevenítése.
Megtetézem mindezt azzal, hogy nem szólalok meg csak felé hajolok, s nem csókolom meg. Beszívom az illatát és orrom hegyével simítok végig az arcélén, el, egész a füléig. Ott kivárok egy pillanatot kiélvezve a benne is megrekedő levegőt.
Kölcsön kenyér...
- Hát szabad így kikezdeni a másikkal?
Talán megijesztem, talán ezért is hajol oldalra még több teret adva nekem, de megakadva a karomban, amit nem vagyok gáláns elvenni onnan. Ó nem. Kurvára nem.
– Mikor semmi másért nem vagyunk itt… Csak hogy figyelmeztesselek…
- Ó valóban csak ezért vagyunk itt?
Duruzsolom bele a fülébe halkan. Ha kívülről néz minket valaki, csak egy szerelmes párocskának láthat, semmi többnek. Ez azonban nem igaz. Nem a szó teljes értelmében. Utoljára ennyire közel ehhez a nőhöz akkor voltam, mikor legelőször csókot loptam tőle, egy este kétszer is. Azóta sem sose. Most pedig... most sem fogok. Ezt az egyetlen egyet megfogadtam. Hisz neki kell lebontania a falakat, amiken nem akar senkit átengedni, addig ugyanis értelmetlen minden nemű ostrom.
- Mert már megtetted. Figyelmeztettél. És már mondtam...nem rettent meg egyetlen szörnyeteg sem, tudod jól. Semelyik.
Az sem ami benned él és az sem ami bennem. Talán ez is hiba, igen. De sosem voltam gyáva és nem ma kezdem el. Ugyanakkor, kettőnk közül ő az, akit megrémít, ahogy sok minden más is az életben. Talán neki kellene példát vennie rólam és fejest ugrania az ismeretlenben.
Vajon menne? Vajon képes lennél, Volkova, erre?

Tell me why are we so blind to see

2000. május

A nehéz ruhaanyag fellendül, s én azon kapom magam, hogy a karjai, amik előbb még börtönt jelentettek csak, most már egyenesen bilincsek. Mintha égetne az érintése, és nincs belőle szabadulásom. Bennszakad egy levegővétel, én pedig kihúzom magam, talán enyhén hátra is hajolok már, azt az illúziót kergetve, hogy távolabb tudok kerülni tőle ilyen módon. Nem is fogva tart már, hanem támaszt, stabilabban, mint a korlát, de egyáltalán nem olyan hidegen.
Mint egy millimétereken zajló tánc, olyan ez. Egy hajszállal közelebb hajol, én ugyanannyival odébb. A láthatatlan fal, amit azért emeltem, hogy távoltartsam magam az ilyen helyzetektől, s amivel elzárom magam más emberektől, most nem volna baj, ha mégis láthatóvá válna. Hogy ne akarja áttörni… Hogy az üvegszerű réteg ne vékonyodjon el a nyomás alatt úgy, lassan, mint a jég. De a két, fagyoskék írisz lassan, két oldalról mintha éles tőrökként keresztültörné.
Fél kezemmel az arcomon végigsimító ujjak felé nyúlok, hogy megakasszam őket, de a mozdulat egy pillanatra félbe marad, mint ahogy a kísérlet, hogy oldalra kitérjek a rohamok elől.
- Ó valóban csak ezért vagyunk itt?
A szavak végigcirógatják a nyakam, s én megborzongok tőlük. Bárki látna most együtt minket, nem gyanakodna arra, mi is volt igazából a találkánk eredeti oka. A színjáték tökéletes, sőt több is annál… Mert ki tudja, miért tűnik annyira valóságosnak? De most elkapom az arcomnál matató kezet, s finoman elvonom onnét.
- Mert már megtetted. Figyelmeztettél. És már mondtam...nem rettent meg egyetlen szörnyeteg sem, tudod jól. Semelyik.
- Tudom…
A szorult helyzet ellenére ez előcsal belőlem egy tehetetlen félmosolyt. Ó nem, sok minden olyantól valóban nem fél, amitől pedig kéne. Szerencséje, hogy emellé mégis erős túlélő ösztönnel áldotta meg a sors. De az vajon meddig elég?
- … És talán valamelyik majd a halálod okozza. Nem ártana elkezdened aggódni miattuk – suttogom most már, de amilyen közel van, így is biztos hallja, vagy kikövetkezteti.
„Még az is lehet, hogy te okoznád….” – harsan a fejemben egy, a farkasnak is tulajdonítható, de fájdalmasan igaz hang. Nem szoktam örülni annak, ha megjelenik, most mégis úgy érzem, kapóra jön. Erőt tudok meríteni belőle – nekem a rettegés az, ami felvértez, épp úgy, mint Cartwrightnak a vakmerősége. Több kell ahhoz, hogy ez átszakadjon. Mert ha megtörténne, sebezhetővé válnánk – ő is, és én is. Úgyhogy egyelőre még megacélozom magam.
- Szóval vigyázz magadra… És engedj most el… - lehelem nagyon-nagyon közelről. Nincs már helyem hová távolodni tőle, de a tenyereim most odasimulnak, ahol az imént még az inget szorítottam. Nem tolom el magamtól, inkább csak azt akadályozom meg, hogy tovább közeledhessen. De talán ő se akar már.
Nem tudom, meddig állunk még így, de most ez a legmesszebb, ahová eljuthatunk. A víz az arcunkra veti a csillogását, az emberek csacsogása elszalad mellettünk. A szemerkélő köd feltartóztathatatlanul gomolyog, de közénk már nem fér.
- Menj, állítsd rá a versenypályára néhány embered, vagy amit ilyenkor szoktál... És légy óvatos… Tudod… Amit nem szoktál – teszem hozzá csendes, de szomorú mosollyal, átható pillantással búcsúzva. Tudom, hogy ez nem egy végső búcsú, nem egy lezárás, inkább csak… Óvatosság.

Köszönöm a játékot!

red flags



...A múlt nem tűnt el nyomtalanul. Átéltük azokat a pillanatokat,
úgyhogy a részünkké váltak. Az alkotóelemeinkké....

..a trágár szavak esélyesek...

Persze hogy mindent, mint mindig mindent, csak ideig-óráig hagy kiélvezni. Ilyen dolog ez, még a bosszantásában is szűkösen véges az időtartam, ami megadatik. A romantikusnak mondható vággyal telt pillanatok meg még inkább szűkre szabottak. Nem lep ez meg, sejtem, hogy ha nyílt támadást vezetek ellene, akkor hirtelen máris összezár a résnyire kinyílni látszó kagylóhéj, de nem igazán értem miért is jó ez neki. Mármint védekezés, oké. Na de akkor mi a fészkes fenéért kezdeményez olykor?
Talán maga sem tudja eldönteni mit akar. Hagyd a francba...
Sophie hangja keserűen hideg, hidegen számító és persze reménykedő. Talán azt várja, hogy bosszantson a dolog és hogy tényleg csak úgy dühbe gurulva otthagyjam, de van valami ebben a nőben, ami nem enged ennyire könnyen feladni, továbbállni és túltenni magam az őt alkotta misztikus rejtélyen.
- Tudom … És talán valamelyik majd a halálod okozza. Nem ártana elkezdened aggódni miattuk
Halkan szusszantva dőlök hátra, megada neki a hőn áhított terét. Nem kell semmilyen jelzés, a szavai, a rezgése, a teste vibrálása is sugallja, ez már a túl közel, a kényelmetlenül közel kategória számára. Hát jó. Ha nem, akkor nem,
- Majd igyekszem észben tartani.
Közlöm némi nyersességgel a hangomban, mert nem tudom nem megállni hogy palástoljam csalódottságom.
- Szóval vigyázz magadra… És engedj most el…
A jeges kék pillantásba nézek, és érzem, a szavai megbánással teljesek de őszintén határozottak. Ahogy kimondja az utolsó mondatot, rögtön eleget is teszek neki. Ujjaim ugyan hiányolják a puha melegséget, a ruha érintésén át a teste formáját, de immár csak a hűvös londoni levegő cirógatja nagy bőszen a tenyerem.
Ahogy lefejti ujjait rólam, az ing anyagáról úgy válik újra üressé és unalmassá a napom. Kedvem lenne valami vicceset, valami frappánsat visszavágni, csak hogy eltusoljam a bennem fortyogó csalódottságot és az Anna fura viselkedése által okozott fura hangulatot, de végül csak nem jutok sehova.
- Menj, állítsd rá a versenypályára néhány embered, vagy amit ilyenkor szoktál... És légy óvatos… Tudod… Amit nem szoktál
Olybá tűnik megpróbálja orvosolni a helyzetet ő maga. Ez sem épp teljesen újdonság. Gunyoros kis mosolyt csal ezzel arcomra, egyszerre tetszik is a dolog meg nem is.
- Hogyne. Majd küldök neked egy szemüveget is. Talán belefér a napomba venni egyet...
Szóval akkor ez lenne itt a búcsú. Világos.
Ezek után jobbnak látom nem megérinteni, nem felé lépni csak egyszerűen biccenteni neki majd nehéz szívvel szimplán megfordulni és távozni. Minden egyes lépés nehéz, s minden egyes lépésnél tudom Sophie öröme nem véletlen. Hisz megint ő nyert és megint én tévedtem.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!