A sűrű rengeteg

...ahonnan már nem hallatszik ki, ha kiabálsz.
Itt egyedül magadra számíthatsz, úgyhogy jól gondold meg, bemerészkedsz-e egyedül.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Szerencsére Anna előbbre helyezte a vérfarkas megmentése felett érzett küldetéstudatát, mint a felnőttekre jellemző racionális aggodalmat. Őszinte lelkesedést éreztem a – mostmár – ügyünk iránt és bár egy picit be voltam azért rezelve a Rengetegtől, egyszersmind az is átfutott a gondolataim között: Végre elkezdődött… végre tényleg teszek valamit a vérfarkasokért.
Akarom mondani ez esetben egyért, de hát valahol el kell kezdeni. Miközben Anna fizetett, Avelin búcsúzáskor egy kendőbe csomagolt pici üvegcsét nyújtott felém. Nem csodálkoztam rajta, hogy egy egész diáksereg elaltatására mindössze ekkora mennyiség elég… hiszen bájitaltanon már megtanultuk, hogy a főzetnek pár cseppje is elegendő ahhoz, hogy mély álomra szenderüljön a páciens. Néhány csepptől pedig már egy fél napra is ki tud dőlni. A kabátom zsebébe süllyesztettem az üvegcsét, majd a Rengeteg felé vettük az irányt. Nem akartam most azzal húzni az időt, hogy elviszem Madame Pomfreynak a főzetet, elvégre utána már nehezen tudnám megmagyarázni, miért indulok útnak megint. Na és az este még nagyon messze volt, bíztam benne, hogy addigra visszaérek a kastélyba.

- Tényleg nagyon nagylelkű dolog tőled, hogy részt vállalsz ebből az ügyből – mondta Anna, amire mosolyogva feleltem. – Köszönöm, de én ezt teljesen természetesnek érzem – szaporáztam a lépteimet Anna mellett. - Sajnos a hoppanálás vizsgát még nem tehettem le, ezért sétálnunk kell… Beletelik úgy negyedórába, mire odaérünk – mondtam a gyógyítónak. Szerettem volna már korábban letenni a vizsgát, de csak két hét múlva indítanak tanfolyamot a 17. életévüket frissen betöltött diákoknak. Amennyire tudtunk, azért siettünk, és legalább a terveinket átbeszélhettük útközben.
– Őszintén szólva nem sokat tudok arról, hogy hogyan érdemes a kentaurokkal interakcióba lépni. Azt tudom, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a csillagok állásának, de nekem nem erősségem az asztronómia annyira, hogy ez alapján beszélgetésbe elegyedhetnék velük…Van esetleg tipped, hogy hogy csináljam? Ha most Benedict lenne a helyemben, ő valószínűleg könnyedén megtalálná a hangot a varázslényekkel. Talán a Mágikus Szeszély kapcsán szólítaná meg őket, de ki tudja... morfondíroztam magamban, ahogy Anna válaszát vártam.

Meglepődve konstatáltam, hogy sikerült feloldódnom a gyógyító társaságában, ami nagy szó, mert egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hány ember mellett sikerült nekem ez a teljesítmény eddigi életem során. Egész egyszerűen voltak emberek, akik túl soknak bizonyulnak számomra. Furcsán hangozhat, de ha mellettük voltam, úgy éreztem, nekem vissza kell magamat fogni, össze kell húzodnom, amennyire csak lehet, különben már túl nagy lesz a zizegés a térben. Ahogyan a mugli pszichológusi könyvekben olvastam, ez azért lehet, mert egy bizonyos skálán a szélsőségesen introvertált kategóriába tartozom. Mégis olyan szakmát készültem választani, ahol emberekkel foglalkoznék. Volt benne ellentmondás, de az is igaz, hogy hallgatni meg nagyon tudtam világéletemben. Szükség is volt rá a családunkat ért tragédiák miatt. Először is Fen, majd apám miatt, aki egyik este még altatót énekelt nekem lefekvéskor, a következő reggelen pedig már azt láttam az ablakból, ahogyan bőröndökkel a kezében távolodik a házunktól.

- Őszintén nem értem én sem, hogy miért ezeket az anyaszomorítókat küldték - csóváltam a fejem menet közben Anna szavaira reagálva. Értettem én, hogy egy különösen veszélyes megbizatásról volt szó, de valóban nem találtak olyan varázslót a feladatra a minisztériumnál, akinek az izmai mellett az esze és a szíve is a helyén van?Kíváncsi voltam arra, miért választott egy ilyen finom nő egy ilyen kétség kívül veszélyes pályát, mint a vérfarkasok, vagy más veszélyes lények kutatása és - talán - gyógyítása.
- Megkérdezhetem, miért éppen a vérfarkasokat kutatod? – tettem fel azt a kérdést, ami kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit nemrégiben Salamander professzor is feltett nekem a konzultációnkon. Én meglehetősen zavarba jöttem akkor, de egyáltalán nem gondoltam, hogy Anna is így fog reagálni. Nem olyan embernek látszott, akit könnyű kizökkenteni a lelki békéjéből egy egyszerű kérdéssel.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

- Nincs gondom a sétálással. Igazából elég régen láttam magam körül ennyi zöldet - tettem hozzá merengve, az otthonomra gondolva. Ugyan tanulmányaim és utazásaim során sokat jártam nagyvárosokban, de tartósan betondzsungelben lakni szokatlan volt számolva. Összehasonlítva persze ez a vadon egész más volt, mint az orosz, fenyőerdőkkel borított, jégtáblás folyókkal szabdalt sztyeppék, de természet volt, élő volt, és ez jólesőn ragadott magával. Éreztem, hogy más is van a felszín alatt - jó adagnyi titokzatos, vibráló mágia, de ezt az érzetet most igyekztem félre tenni, és a feladatokra koncentrálni. Úgy mint kifaggatni a kentaurokat, meggyógyítani a sérültet, előkeríteni a farkast, s mindeközben és első sorban életben tartani Greenberry kisasszonyt. Apró sóhajt tört fel torkomból, de nem bosszúságból, inkább a szokatlan feladatok miatt érzett izgalom miatt.
- Az, hogy nem hoppanálunk az orruk elé, jó kezdet – nevettem fel kedélyesen, majd míg az útra nőtt göcsörtös gyökerek felett lépkedtem át vigyázva, tovább folytattam immár elgondolkodóbb hangnemben.
– Mindenképpen vigyáznunk kell… Kezdhetnéd azzal, hogy békével és tisztelettel jöttünk. Talán a legjobb, ha őszinték leszünk a céljainkat illetően, bár arról nincs tapasztalatom, hogy a vérfarkasok kérdésében mi az álláspontjuk. De tanóráról, vagy a barátnődtől biztosan tudod, hogy bár az intelligenciájuk az emberekével egyenértékű… Khm, néhányét pedig mindenképpen meg is haladja – torpanok meg fintorogva, a két aurorra gondolva elsősorban. - … De élet- és gondolkodásmódjuk mégis teljesen eltér a miénktől. Nagyon büszkék, erős önérzetük van, nem kedvelik a nagyképűséget, fennhéjázást, hangoskodást és hasonlókat. De ha te beszélsz, ebből nem lehet problémánk – tettem hozzá egy elismerő mosollyal, a lány rendkívül finom, illedelmes és érzékeny viselkedésére célozva. – Mindenképpen kerüld a „bestia”, „félvér” és az „értelmes lény” szavakat, mert ezekre harapnak a múltbeli sok, nevetséges besorolásra tett kísérlet miatt. Azt gondolom, jobb, ha az említett száműzött kentaurról sem ejtesz szót. A legcélszerűbb igazából az lenne, ha a tárgynál maradnánk. A vérfarkas esete közös ügyünk. Mély szomorúsággal értesültünk róla, hogy egy társuk súlyos sebesüléseket szerzett, míg embertársunkon próbált segíteni. Hálásak vagyunk áldozatukért, osztozunk fájdalmukban és szívesen tennénk érte mi is valamit, amennyiben megengedik – bökök a táskámra, melyben minden lépésnél halkan össze-összecsengtek a törhetetlen bűbájjal kezelt bájitalos fiolák. - És a legfontosabb: Tisztelettel kérjük őket, hogy dolgozzunk együtt a megoldásért. Valahogy ki kell szednünk belőlük, amit láttak.
Rövid hallgatás következett, miután elhaladtunk egy sűrűbb, fekete levelű, tüskés cserjésbozót mellett. Nem éreztem úgy, hogy feszült volnék, de kezem a kabátom rejtekén a pálcámon pihent. Ezt inkább könnyed óvatosságnak nevezném, minden esetre a fák közé érve a sötét félhomály egyre nőtt, ezzel együtt mindjobban készenlétbe helyeztem érzékeimet. Gyönyörű, gurgulázó madárhang, különös, bársonyosan mély ciripelés, kaparászás és egyéb, állati eredetű neszek vegyültek az erdő szellőborzolta, levélzörejes békéjébe.
- Megkérdezhetem, miért éppen a vérfarkasokat kutatod? – érdeklődött a lány, én pedig kis hallgatás után válaszoltam csak. Elvégre ez egy jó kérdés volt. Vajon, ha életem útja nem úgy alakul, ahogy végül is kanyarodott, akkor is eszembe jut ez a témakör? Vajon ugyanígy cselekedtem volna Betti hívására? Vajon érdekelne jobban az egész ügy annál, mint hogy átlag polgárként átlapozzam a Prófétát, és elszörnyülködjek a tragédián?
- Szeretem a kihívásokat, és ez bizony korunk egyik nagy, megfejtetlen gyógyítói problémája, úgy gondolom – somolyogtam csendesen. Tekintetem körbeszaladt a környékünkön, áttanulmányozva a nagyobb fűcsomókat, a lombkorona pajzsán áttörő napsugár-nyalábokat és néhány nagyobb, mohos sziklát. – Amellett szeretem a varázslényeket és az embereket is. Ha egy vérfarkassal bánnak igazságtalanul, az kissé mindkettőt jelenti. Gyakran ártatlanok, nem urai tetteiknek. Mégis, különösen a felsőbb hatóságoknál, úgy kezelik őket, mint a bűnözőket. Ezt pedig nem nézem ölbe tett kézzel. Azért, mert valaki önhibáján kívül veszélyes, attól még nem gazember feltétlenül. És egyébként egy mondás szerint, ha a szenteknek van múltja, akkor a bűnözőknek – de ez esetben inkább úgy fogalmaznék, hogy balszerencséseknek – is lehet jövője. Te is elég jó tájékozott vagy a témában. Megkérdezhetem, honnan ez a kivételes érdeklődés? – kérdeztem kedvesen, rápillantva a lányra. Tényleg rendkívüli, hogy nemcsak érdeklődést mutat, de elég bátorsága volt velem tartani. Remélem, nem hiába…

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Figyelmesen hallgattam Anna tanácsait arra vonatkozóan, mit és hogyan is mondjak a kentauroknak. Most kezdett csak leesni nekem, hogy milyen komoly szerepem lesz a tervben, és mennyi állhat vagy bukhat azon, jól tudok-e hatni a varázslényekre. Láttam már kentaurt, de Firenze nem épp faja átlagos képviselője volt. Rendkívül nyitottan viselkedett a diákokkal, és érdekelte az emberek életmódja is, nem vetett meg bennünket. Ugyan vacsorázni érthető módon sosem jött le a nagyterembe, de ezen kívül szinte ugyanúgy részt vett a Roxfort életében, mint bármelyik tanár. Firenze társaságában az ember különben átérezte, milyen hihetetlen adomány is az élet… a kentaur életszeretete mindenkire átsugárzott. Némán bólogattam, ahogy Anna figyelmeztetett, nehogy megsértsem őket.
 - Nagyon büszkék, erős önérzetük van, nem kedvelik a nagyképűséget, fennhéjázást, hangoskodást és hasonlókat. De ha te beszélsz, ebből nem lehet problémánk – mosolygott rám kedvesen, amire én is mosollyal feleltem. Jól esett a bizalma, hogy beavatott egy ilyen fontos küldetésbe.

Még sosem vettem részt ilyen kalandban, és éreztem, ahogy libabőrös leszek az izgalomtól. Igyekeztem elraktározni a gyógyító minden szavát, hogyha eljön a pillanat, akkor hűen tudjam visszaadni azokat. Tetszett, hogy felajánlhatom, mi is teszünk valamit a kentaurokért, ez számomra megkönnyítette azon dilemmámat, milyen alapon is zavarjuk őket hívatlanul az otthonukban…
- És a legfontosabb: Tisztelettel kérjük őket, hogy dolgozzunk együtt a megoldásért. Valahogy ki kell szednünk belőlük, amit láttak – nos, ettől az utolsó mondattól egy kicsit tartottam. Chloétól hallottam ugyanis, hogy a kentaurok nagy része nagyon titokzatos és egyáltalán nem fecsegős típus. Csak akkor beszélnek, ha annak célja van. Az pedig, hogy minket mennyire tartanak érdemesnek arra, hogy beavassanak az őket is véresen érintő történtekbe, számomra igen csak kérdéses volt.
- Rendben, ezt fogom mondani!
 Igyekeztem pozitív maradni és nem nyavalyogni, szerencsére a vad környezetben való gyaloglás és Anna szavai eléggé lekötötték a figyelmemet ahhoz, hogy ne adjam át magam a parázásnak. Szépen haladtunk előre, a távolban, mintha valami már megcsillant volna. Lehet, hogy a Chloé említette patak vize okozta a kis fényjátékot, de ezt innen még nem tudtam megállapítani.

Nagyon tetszett, hogy Anna sok esetben ártatlannak ítéli meg a vérfarkasok tetteit, és arra ’esküdött fel’, hogy gyógyításuk anomáliáját megoldja. – Nagyon szép hivatás, amit választottál! – néztem elismerően Annára, majd egy pillanatnyi szünetet tartottam, mielőtt válaszoltam volna az ő kérdésére. Alaposan átgondoltam, hogy mennyit áruljak el magamról és a családomról.
-   A nagybátyám vérfarkas… innen az érdeklődés. Biztosan hallottál már róla, a neve Fenrir Greyback – néztem a bakancsom orrát beszéd közben. Még most is zavarba jöttem, ha róla beszéltem, így nem ok nélkül hoztam fel a témát. Mély levegővétel után folytattam is.
-   A Roxforti csata óta nem hallottunk róla a családommal semmit, talán Azkabanban lehet, de az is lehet, hogy már nem él. Esetleg kutatóként hallottál valamit felőle? – tettem fel a kérdést, ami hosszú hónapok óta foglalkoztatott. Reméltem, hogy mivel Anna ezen a területen tevékenykedik, talán több információval rendelkezik korunk vérfarkasairól, mint az átlagos varázslók. Hogy milyen válasznak örültem volna, nem tudom. Megkönnyebbültem volna, ha tudom, már az enyészeté lett szadista nagybátyám? És mit tettem volna, ha kiderül, hogy él és virul, és soha nem sínylődött Azkabanban? Nem álltam készen egyik lehetséges válaszra sem, de ha elszalasztottam volna az alkalmat, hogy megtudjak valamit Fenről, azt később biztosan megbántam volna.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Ezt ismerem. Ezt, amikor az ember összeszorítja a fogát, amikor nagy levegőt vesz, megtelik elszántsággal és kierőszakolt reménnyel, mert meg kell tennie valamit, amire a jó ég tudja miért, de ráveszi magát. Az első lépés azon a kegyetlen úton, amin felnövünk. Szomorúság öntött el egy pillanatra, s újból megesküdtem magamnak, nem hagyom, hogy bármi baja essen ennek a bátor lánynak.
Az erdő sűrű sötétjét csillogó fényjáték szelte ketté, messze előttünk. Orromat nedves kő, algás iszap és friss víz aromája töltötte meg. Tudtam, lassan elérjük a patakot, amiről szó esett korábban.
– Nagyon szép hivatás, amit választottál! – ütik meg fülemet a kedves szavak.
- Szép, valóban. Édesapám ember-orvos volt. Amolyan varázstalan gyógyító. Sokat tanultam tőle, tudtam, hogy én is erre a pályára szeretnék lépni, de valahogy mindig az állatok - és persze varázslények - felé vonzódtam. Végül kikötöttem valahol a kettő között - nevettem fel halkan, fejcsóválva, majd hozzá tettem: - Tudod, szép lassan rájöttem, hogy ha egy élőlény gyógyítását kitanulod, onnan már csak egy kis lépés egy másiké. Farkas, ember, vérfarkas... Ha segítségre van szüksége, nekem pedig birtokomban a tudás, miért ne segítenék, nem igaz? - sóhajtottam. - Nem igazán én választottam, inkább ez választott engem. Egyébként nem csak vérfarkasokkal foglalkozom, általános állat- és lénygyógyítóként praktizálok, de egy kapcsolatom révén elém került ez az ügy, és egyszerűen nem tudtam nem foglalkozni vele – magyaráztam.
-   A nagybátyám vérfarkas… innen az érdeklődés. Biztosan hallottál már róla, a neve Fenrir Greyback.
Óvatosan pillantottam rá. Tudom, mit jelent egy vérfarkas a családban. Nem csak saját példámból, hanem némely fiatal srácon keresztül, akikhez Oroszországban szerencsém volt. A falka szerette ifjakkal gyarapítani sorait. Néha melléfogtak, mert egy részük egyszerű depressziós belenyugvással fogadta a helyzetet. Ők aztán nem lettek Falka-tagok, haszontalanok voltak. Más részük viszont csak úgy tudta kezelni a félig szörnyeteggé alakulás borzalmait, hogy szánt szándékkal rátett még egy lapáttal. Egészen azzá a rémmé alakult, akinek a társadalom gondolta. Hányszor kerültek elém ezek a szerencsétlenek átlyuggatva utána, s hányszor kellett új életet lehelnem áldozataikba. „Életet”… Hát igen, a falka a saját tagjait épp úgy nem kímélte, ahogy az ellenségeit.
- Elég ismert név – bólintottam finoman. – Még az én hazámban is meglehetősen az. Ő… Elég szoros kapcsolatban élt a benne élő farkas rémmel, még akkor is, ha nem volt telihold – mondtam, némileg megerősítést várva a lánytól.
- Nem sokat tudok felőle. Legalábbis a tartózkodásáról. Az alapján, amit viszont hallottam, attól tartok, jól teszi, ha elterjeszti halálhírét, vagy rejtőzködik – csóváltam a fejem szomorúan. – Sajnálom. Bizonyára nehéz lehet így érezni egy családtag iránt. Ha hallok felőle, mindenképp értesítelek.
Reccsenés törte meg az erdő csendjét. Viszonylagos közelségbe kerültünk már a patakhoz, de ez a hang oldalról, a sűrűbb, bokros rész felől érkezett. Van azért előnye ennek a bizonyos különleges állapotnak, amiben volnék, méghozzá az egyik ilyen a jó szaglás és hallás, ami mintha emberként is megjelenne kissé. A megfelelő irányba pillantottam óvatosan, szemem sarkából. Közben Artemisnek is szóltam, ha elkerülte volna figyelmét a nesz:
- Szerintem célba értünk. Minden rendben lesz. A pálcádat, ha lehet, ne vedd elő, semmiképp – tettem hozzá halkan, mert bár talán magától értetődik, nem ejtettünk róla szót.
A sötétből egy férfi felsőtestű, ló alsótestű teremtmény lépett elénk. Állati felét szürke alapon fehér pettyes szőr borította, lófarkának szálai és a férfi haja is sárgásfehér színezetű volt. Kezében embermagas íjat tartott, egyelőre a föld felé lógatva, bár az emberi ujjak elég határozottan szorították a fegyver fáját. Oldalán a míves bőrtegezben nyilak színes tollai tarkállottak. A sűrűből több irányból hallatszottak további, apróbb neszek, jelezvén, hogy a kentaur nincs magában.
- Nem ajánlatos a Rengeteg ezen táján tartózkodnotok, különösen eme sötét órában – mért végig minket a teremtmény összehúzott szemekkel. – Egyszer figyelmeztetlek benneteket, nem többször. Menjetek el!

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Érdeklődve hallgattam, ahogy Anna a hivatásáról és édesapjáról mesélt. Lehet, hogy az a megnyugtató kisugárzás, ami áradt belőle, éppen gyógyító mivoltának volt köszönhető. Vagy éppen azért lett gyógyító, mert így hatott az emberekre? Ez bizony a főnix és a tűz esete volt, amire valószínűleg nehéz lett volna meglelni a választ.
- Tudod, szép lassan rájöttem, hogy ha egy élőlény gyógyítását kitanulod, onnan már csak egy kis lépés egy másiké. Farkas, ember, vérfarkas... Ha segítségre van szüksége, nekem pedig birtokomban a tudás, miért ne segítenék, nem igaz? - tette fel a logikus kérdést a kutató, amire csak bólogatni tudtam. Amit ezután elmondott, hogy állat- és lénygyógyítóként praktizál, az a mostani missziónk szempontjából különösen hasznosnak tűnt. Ezek szerint nagy az esély rá, hogy tényleg tud segíteni a sebesült kentauron. Már ha az engedi. Megütötte a fülemet, amikor elárulta, hogy egy kapcsolata miatt vált az élete szerves részévé a vérfarkasok ügye. Jól esett, hogy beavatott a bizalmába, így nekem is könnyebb volt beszélnem magamról. Bár a bakancsom orrát bámultam beszéd közben, azért a szemem sarkából észleltem, ahogy diszkrétan rámpillantott, mikor felhoztam életem legérzékenyebb pontját. Önkéntelenül is visszafolytott lélegzettel hallgattam a válaszát.
- Elég ismert név. Még az én hazámban is meglehetősen az. Ő… Elég szoros kapcsolatban élt a benne élő farkas rémmel, még akkor is, ha nem volt telihold – fogalmazott meglehetősen finoman Anna, még így is félig kérdő hangsúllyal. Továbbra sem néztem rá, inkább a vadregényes, nem létező ösvényt kémleltem, mert ebben a pillanatban elég volt a szavaimmal ennyire megnyílnom előtte, az már sok lett volna, ha a tekintetemmel is „kiadtam volna” magam. - Igen... az első átváltozása után pár évvel már megszűnt önmaga lenni - feleltem halkan.
Bár ezúttal sem tudtam meg semmi konkrétumot Fenről, hálás voltam Annának az együttérzéséről tanúskodó szavaiért.
- Sajnálom. Bizonyára nehéz lehet így érezni egy családtag iránt. Ha hallok felőle, mindenképp értesítelek.
- Nagyon köszönöm! - néztem rá most először, amióta felhoztam a témát. Őszintén, nem bíztam abban, hogy itt és most megkapom a választ, aminek köszönhetően örökre megszűnt volna a lelkemet gyerekkorom óta fogvatartó szorongás, amit azok után sem szűntem meg érezni, hogy Fennek a Roxforti csata után teljesen nyoma veszett. Pár évvel ezelőtt ugyan a keresésére indult egy fiatal auror, Reginald Cobham, akinek még én is segítettem némi hasznosnak ítélt információval, de hogy ő sikerrel járt-e, arról nem tudtam semmit, ugyanis azóta nem jelentkezett. Én Mel nénitől hallottam utoljára arról múlt nyáron, hogy Fen egykori élettársa, Sasha már nem él. Nagy valószínűséggel az önpusztító életmódja végzett vele, de az is lehet, hogy annyi tartozást halmozott fel, hogy végül a Zsebpiszok közben tették hidegre.
Mélázásomból egy váratlan, reccsenő hang rángatott ki egy pillanat alatt. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, elvégre akárki is az, ha félelmet lát rajtam, az nem segíti elő az ügyünket. - Szerintem célba értünk. Minden rendben lesz. A pálcádat, ha lehet, ne vedd elő, semmiképp – tanácsolta Anna, amire csak néma bólintással reagáltam.
A  dús, egybefüggő növényzetből egyszerre egy kentaur sziluettje körvonalazódott ki. Igyekeztem nem megbámulni feltűnően, nehogy udvariatlannak tűnjek... nem volt tanácsos felbosszantani, pláne, hogy íjjal és nyilakkal volt felfegyverkezve.
- Nem ajánlatos a Rengeteg ezen táján tartózkodnotok, különösen eme sötét órában – mondta a kentaur meglehetősen barátságtalanul. – Egyszer figyelmeztetlek benneteket, nem többször. Menjetek el!
Még egy utolsó, bátorító pillantásért Annára néztem, majd minden akaraterőmet összeszedve, higgadt hangon beszélni kezdtem.
- Békével és segítő szándékkal jöttünk. Szomorúan értesültünk róla, hogy egy társatok súlyos sebesüléseket szerzett, míg embertársunkon próbált segíteni. Hálásak vagyunk áldozatotokért és szeretnénk mi is tenni értetek, amennyiben megengeditek - idéztem Anna szavait, amennyire tudtam. A kentaur némán figyelt bennünket, amit kellő biztatásnak vettem ahhoz, hogy megejtsem a bemutatkozást.
- Én Artemis vagyok, a Roxfort diákja, ő pedig Anna gyógyító, aki segíteni tudna a sebesült társatokon - gesztikuláltam a kezemmel Anna felé nagyon lassan, hogy semmiképp ne legyen félreérthető a mozdulat.
- Nem vagyunk rászorulva a segítségetekre. A kentaurok mágikus gyógymódjai messze felülmúlják a tiéteket - válaszolta mogorván, szinte sértetten. - Továbbra sincs itt keresnivalótok. Távozzatok! - szögezte le éles tekintettel a félig ember-félig lóalakú lény, majd látványos mozdulatot tett a bőrtegeze felé, és a kezébe vett egy nyilat. Kicsit remegni kezdett a hangom ezt látva, de még egy utolsó próbálkozást megejtettem. - Elnézést, nem állt szándékomban megsérteni...nekünk őszintén szükségünk lenne a ti segítségetekre, hogy több ártatlan már ne sérüljön. A tegnap éjjel vérfarkas alakot öltő embert keressük. Tudsz bármit, ami segíthetne őt megtalálnunk? Hogy merre tartózkodik a támadás óta, vagy hogyan néz ki? - kérdeztem esdeklő hangon.
- Ne avatkozzatok olyasmibe, ami nem tartozik rátok! Nem akarom, hogy még több vér follyon itt, de ha egy lépéssel is beljebb merészkedtek az erdőben, nem lesz más választásom - lőtte ki beszéd közben egy minutum alatt a nyilat közvetlenül a lábam elé. Egy pillanatra elállt a lélegzetem és heves remegés vett erőt rajtam, de a kentaur ekkor - látszólag minden ok nélkül - elvágtatott. Elkeseredve néztem Annára, hogy ilyen csúfos kudarcot vallottam a kulcsfontosságú tárgyalásban, amikor egy közeli ősfa árnyéka mögül egy jóval fiatalabb, még szinte csikónak látszó kentaur lépett elő. Állati fele barnás-rozsdavörös volt, haja és farka egy árnyalattal világosabb rozsdaszínű. - Várjatok. Én segíthetek - szólt.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Nehéz lehet kentaurnak lenni. Túl a történelem viharain, melyek jócskán megtépázták őket, túl a Rengeteg zord világán, mellyel lenyűgöző mértékben együtt tudnak élni, mégiscsak van egy valami, mely felett nem győzedelmeskedhetnek. Ez a saját, elvakult büszkeségük. Ez győzi le őket, ez szigeteli el attól, hogy újabb szintre lépjenek a világ közösségében. Jól ismerem a féllények felé irányuló ellenségeskedést, lenézést és minden hasonlót, ami ezt a falat tovább építi, míg már hívhatnánk erőd helyett akár börtönnek is. Mégis megértettem őt, a dühös szemek izzását, a zord arckifejezést, a pattanásig feszülő izmokat s a görcsös ujjakat, melyek keményen markolták az íj fáját.
Ez egy ördögi kör. A társadalom megvet, te menekülsz, bár teljesen sosem tudsz elbújni. Így csírázik ki a feszültség, a harag, majd a gyűlölet, ami rátesz egy lapáttal a közvéleményre. Így gyűrűzik az egész egyre mélyebbre, mélyebbre és még annál is mélyebbre. Csak rajtad áll, meg tudod-e állítani. A vérfarkasok esetében én mindenképp ezen vagyok. Eddig csak a saját dolgommal voltam elfoglalva, de a mai napon más a helyzet. És érzem, hogy ez a jó irány, ez az ördögi körrel ellentétes, és felfelé visz.
- Én Artemis vagyok, a Roxfort diákja, ő pedig Anna gyógyító, aki segíteni tudna a sebesült társatokon - mondja a lány, én pedig finoman bólintok, helyeselve szavaira, s hozzáteszem:
- Ha megengeditek.
De nem hatjuk meg vele.
- Nem vagyunk rászorulva a segítségetekre. A kentaurok mágikus gyógymódjai messze felülmúlják a tiéteket. Továbbra sincs itt keresnivalótok. Távozzatok!
Az a bizonyos elvakult önérzet. És egy csepp dacos lenézés. Szomorúan csóválom meg a fejem.
- Más eszközeim vannak... - kezdem, de elhallgatok. Amikor a nyíl a húrra kerül, s az íj idege megremeg, már tudom, hogy baj van. Nem nagy, persze, mert a lány, aki bátor módon velem tartott, elég babaarcú ahhoz, hogy gyermeknek számítson a szemében. Csak figyelmeztető lövést ad le, de azért megfeszülök - most már elég egy rossz mozdulat a részéről, és bizony megvédem magunkat, jelentsen ez bármit is küldetésünk szempontjából. Szerencsére erre azonban nem kerül sor.
Gyengéden megfogom a remegő lány kezét.
- Semmi baj - dünnyögöm halkan, talán nem is hallja, de remélem segít neki valamennyire megnyugodni. - Ügyes voltál. Nem tehetsz róla - súgom aztán szomorúan és együttérzőn. Közben még mindig fülelek. Tudom, hogy az elvágtató varázslény nem volt egyedül.
Látom, hogy Artemis rámnéz, de a fejem csóválom, és rámosolygok.
- Bátor voltál, és jól beszéltél. Nem a te hibád, hogy süket fülekre találtak helyénvaló szavaid. Előttünk már más tett róla, hogy ne legyen esélyünk - sóhajtottam, s gyengéden megveregettem a lány vállát.
Az újabb patadobogásra felfigyelve pillantottam a vastag törzs irányába. A homályból egy rozsdaderes lótestű, még szinte gyermek varázslény bukkant fel. Az arca némileg enyhébb volt, mint idősebb fajtársáé, s a szeme ifjonti ártatlansággal csillogott. Őt még nem rontották el a rossz tapasztalatok, az utálkozás és megaláztatás.
- Várjatok. Én segíthetek - szól, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Társamnak talán beletelik még némi időbe, hogy kiheverje az iménti atrocitást, így veszem a bátorságot, s most én beszélek.
- Nagyon bátor és tiszteletre méltó dolog tőled – mondom átható elismeréssel és hálával hangomban. Figyelem, hogyan reagál, s közben igyekszem a megfelelő szavakat használni.
- Osztozunk veletek a szomorúságban. A ti sérültetek ugyanolyan fájdalom számunkra, akárcsak a miénk. Azért dolgozunk, hogy áldozatuk ne legyen hiába való, legyen viszont az utolsó – teszem hozzá óvatosan, majd pontosítok, nehogy félre értse a mondottakat. – Szeretnénk mihamarabb rátalálni embertársunkra, akin rajta van a kórság, hogy segíthessünk neki együtt élni ezzel, és megelőzhessük a további, hasonló tragédiákat.
Nem tudhatom, mit mondanak a csillagok ezeknek a kentauroknak sem rólunk, sem az áldozatokról, sem a farkasról. De bízom benne, hogy ez a fiatal példány együttműködőbb lesz, mint korosabb fajtársa. Amint elmerengek rajta, úgy tűnik, Artemisszel nagyjából egy korú lehet.
- Minden apróság hasznos lehet számunkra – teszem hozzá, tekintetem csupa tiszteletteljes könyörgés.
- És tudom, hogy az én gyógyítói tudásom alapjaiban egész más, mint a Ti ősi és utánozhatatlan bölcsességetek. Semmi más hátsó szándékból, mint együttérzésből ajánlom fel Nektek erőimet és gyógyfüveimet – magyarázom, míg óvatos, vigyázó mozdulatokkal kotorni kezdek a táskámban, melynek belseje a felételezhetőnél sokkal több tárgyat képes elnyelni. Hamarosan előhúzok egy égszínkék folyadékkal teli, apró fiolát. Megcsillan az üveg karcsú nyakán a rengeteg lombkoronáján áttörő napsugárnyaláb. – Ez a búzavirág-kivonat a kentaurok őshazájából, Görögországból származik. Nem lehetne jobb helyen senkinél, mint a ti hozzáértő kezetekben – teszem hozzá, majd óvatosan felé nyújtom a kis üvegcsét. Nyugodtnak mutatom magam, s csak én tudom, hogy mekkora önuralom és visszatartott lélegzet kell ahhoz, hogy előre nyújtott kezem ne remegjen meg.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Anna ugyan megpróbálta meggyőzni a kentaurt, hogy hallgasson ránk, de ő sem járt sikerrel. Miután a lény elvágtatott, a kutató kedvesen vigasztalni kezdett. Jól esett, ahogy megfogta a kezemet, és a szavaitól egy picit sikerült is megnyugodnom.
- Semmi baj. Ügyes voltál. Nem tehetsz róla - suttogta empátiával teli hangon.  
- Bátor voltál, és jól beszéltél. Nem a te hibád, hogy süket fülekre találtak helyénvaló szavaid. Előttünk már más tett róla, hogy ne legyen esélyünk - veregette meg a vállamat bátorítólag, ami segített magamhoz térnem és egy halvány mosoly meg is jelent az arcomon.
Az újabb kentaur érkezése olyan volt, mint a fuldokló felé dobott kötél. Azonnal megragadtuk, ezúttal Anna vitte a szót. Talán érezte, hogy a még szinte csikó kentaur nem lesz velünk olyan ellenséges, mint idősebb társa.
- Nagyon bátor és tiszteletre méltó dolog tőled - kezdte Anna, majd őt is biztosította együttérzésünkről és szándékainkról.  
Új ismerősünk szótlanul bólintott, és mikor Anna felajánlotta neki - ahogy a szavaiból kivettem - igen értékes gyógyírt, elvette tőle a búzavirág-kivonatot, a bőrtegezébe rejtve azt.
- Köszönöm neked - felelte, majd kisvártatva így szólt, továbbra is Annához intézve szavait.
- Más vagy, mint a többi ember... - mondta olyan hangsúllyal, ami nem igazán dicséretnek tűnt, sokkal inkább ténymegállapításnak. Ezután meglepően sürgetően folytatta:
- A nevem Kheirón - nézett váratlanul egyenesen a szemünkbe.
- Gyertek utánam... akit kerestek nincs messze... Elvezetlek benneteket hozzá.
Mondta határozottan,és választ sem várva megindult a patak mentén. Kérdőn Annára néztem, de szinte biztos voltam benne, hogy ha én nem, akkor biztosan ő sem fog meginogni, és követni akarja Kheirónt. Gyors léptekben, már-már futva haladtunk a kentaur után. Most jól jött, hogy viszonylag hosszúak voltak a lábaim, így sikerült kellően nagyokat lépnem, hogy tartani tudjuk a lépést.
- Ha lehet, ne csapjatok nagy zajt - figyelmeztetett bennünket vezetőnk, mire mostantól arra is ügyeltem, hogy tompítsam lépteim zaját. Úgy sejtettem, "felfele megyünk", arra, amerre az erdő sziklásabb része volt található. A sziklás területről lénygondozó órán már hallottam, Miss Salamander mesélt róla nekünk. Elárulta, hogy arra szinte már alig tartózkodnak állatok, főként azért, mert nem található víz a közelben, de talán az is közrejátszott, ami egyfajta mende-mondaként terjedt az iskolában: hogy óriások élnek arra.
Én az óriások létezésében nem kételkedtem, hiszen miért ne lehetnének, ha vérfarkasok is vannak, de azon igen csodálkoztam volna, ha épp a Rengetegben lett volna az otthonuk.
Nem fecsegtem feleslegesen, ha Anna nem szólt hozzám, akkor csöndben követtem Kheirónt. Majd félórája sétálhattunk, mire valóban kezdett átalakulni a táj. Egyre kopárabb lett és a talaj folyamatos szintkülönbségek nehezítették meg a járást számunkra. Lassan egy-egy sziklásabb rész is a látómezőnkbe került, és végül elértünk egy nagyon magas sziklafalat, amin mély hasadék tátongott. Ezelőtt állt meg vezetőnk. - Ide kell bemennetek - utalt egyértelműen a hasadékra. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy valószínűleg egy furcsa „bejáratú” barlang előtt állunk. - Én nem mehetek veletek tovább... A csillagok legyenek veletek! - mondta Kheirón, mire hálásan búcsúztam tőle.
- Nagyon köszönjük a segítségedet!
A rövid búcsú után elvágtatott a kentaur.
Sejtettem, hogy Anna akar inkább előremenni, így vártam, hogy bemásszon a hasadékba, aztán én is követtem őt. Eléggé össze kellett húznom magam, hogy beférjek, de szerencsére sikerült. A világos sziklafalon pár méter előrehaladás után egy árnyékot pillantottam meg. - Anna... - suttogtam rémülten a gyógyítónak teljesen feleslegesen, hiszen valószínűleg ő is pontosan látta, amit én.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Rámosolyogtam a fiatal kentaur szépvonású, csontosan elegáns arcára. Ha nem volna népe ilyen zárkózott és komoly, talán viszonozta is volna. És nem próbált volna akaratlanul, de zavarba hozni kétértelmű megjegyzésével. Az arcom nem mutatott semmit, bár mosolyom elhalványult. Csendben bólintottam a megállapításra, melyet Artemis azt hiszem úgy értelmezhetett, ahogyan csak szerette volna.
- Örvendek, Kheirón - válaszoltam finoman.
Mivel igen sietősnek tűnt, mi is a nyomába szegődtünk. Tekintve, hogy nekünk kettőnknek összesen volt annyi lábunk, mint neki egymagának, sietnünk kellett, ha tartani akartuk vele a lépést. Artemis felé bólintottam a szótlan kérdésre válaszul, aztán méltóságteljes fürgeséggel (mert egy nő nem szaladgál senki után) siettem a kentaur után.
A figyelmeztetést hallva jobban ügyeltem, hogy kikerüljem a száraz gallyakat és a talpam alatt megcsikorduló kavicsosabb részeket.
Az erdő egy magasabban elterülő, kopárabb részére kerültünk. Először elcsodálkoztam azon, hogy a sérült kentaur számára miért jelöltek ki egy ilyen távol eső, láthatóan nehezen megközelíthető helyet, de aztán visszagondoltam a görögországi tanulmányra, melyet olvastam, s bevillant, hogy ők, akárcsak némely társas állatfaj is, jobb szeret élete végén a többiek gyászától távolabb vonulni, s csendes magányban megküzdeni az elmúlással. Hát ezért... Még jobban megszaporáztam lépteimet, ruganyos mozdulatokkal léptem egyik kőről a másikra. Fél szemem Artemisen tartottam, aki szintén ügyesen boldogult a nehéz terepen. Azért a helyszínválasztás miértjéről szóló elméletemben nem lehettem egészen biztos, ezért odasúgtam neki:
- Különös terep ez egy sérült kentaurnak. Legyünk résen. Csak a biztonság kedvéért - tettem hozzá, hogy ne ijedjen meg túlságosan, mert nem ez volt a célom. De tudtam, nem árt, ha az ő is számít arra, hogy balul üthetnek ki a dolgok.
A sziklafalban helyet kapó mélyedés előtt friss kőomlás jeleit fedeztem fel. Bólintottam a csikónak.
- Te mindent megtettél. Mi is megtesszük, amit csak módunkban áll - ígértem neki. Gyanítottam, hogy a sérült kentaur idézte elő az omlást, hogy fajtársainak makacsabbja se tudja őt követni ide. A fiatal hím talán a rokona lehet? Merengve figyeltem, ahogy a szeleburdi alak tovavágtat.
- Megnézem, mivel állunk szemben. Szólok, ha biztonságos - jelentettem ki szelíden Artemisnek címezve a mondandóm, s kecsesen, lépésről lépésre megkerestem az utat a sziklákon át a barlang szájához. Ő nem tudom, észrevette-e, én pedig tapintatosan nem tettem szóvá a vérfoltokat, melyeket valamennyire lemosott ugyan a sziklákról az éjjeli gyors eső, ámde kutató tekintet felfedezhette maradványaikat.
A fény egész mélyen behatolt a barlangba. A vízmosta sziklafalak nedvesen csillogtak, s algás foltok mutatták azokat a felületeket, ahol a napfény nap közben megpihenni szokott.
A kentaur - szomorúan szólva ami maradt belőle - ott feküdt egy laposabb, szárazabb területen. Bár patás lábait valamelyest maga alá húzta, jól lehetett látni a megannyi marcangolt sebet szügyén, hasa alján s fara felénk eső részén. Az emberi felsőtest egy nőé volt, bőr felsőruházata, amit magán viselt megtépve lógott rajta, arcától nyakán és vállán át egészen a derekáig. Az egyetlen biztató az volt ebben a jelenetben, hogy a vértől csatakos horpasz minden sérülés dacára még finoman fel-le hullámzott.
Magamban azonnal megkezdtem a teendők sorba rendezését. A diagnózis szinte megvolt, mart sebek , vérveszteség, , a felső emberi végtag helyzetéből ítélve vagy csontforrasztás, vagy az ízület helyre tétele, de ahhoz, hogy ezt tudjam, közelebb kell mennem. Ugyanez szükséges ahhoz is, hogy megállapítsam, eszméletlen-e vagy ébreszthető.
- Anna - hívott vissza a halk megszólítás a valóságba. Nem szóltam semmit, csak bólintottam, hogy hallottam. Aztán Artemisre néztem, és elszomorodtam egy cseppet - arckifejezéséből ítélve ez volt az első pont, ahol megbántam, hogy belekevertem ebbe.
- Ha nem bírod, nyugodtan maradhatsz távolabb - ajánlottam szelíden, és finoman, erőt adón a vállára tettem a kezem. Mivel eddig is tiszteletre méltó mértékű bátorságról adott tanúbizonyságot, hozzá tettem:
- Ha viszont bírod, és megkérhetlek, kerítsd elő ebből kérlek a következőket... - kezdtem, s a kezébe adtam a táskám, melyben minden tökéletesen rendszerezve kapott helyet, így nem kételkedtem, meg is találja, amit keresni kezd.
- Középtájon egy kerek üvegcsében van a csendes élet esszenciája, ezzel egyelőre altatásban tartjuk, és érzéstelenítjük is. A vérpótló egy hosszúkás, vörös fiola, a sebforrasztó pedig szögletes. Aztán valahol az üvegek rekeszétől balra vannak a steril fóliák, nekünk most a közepes méret kell - magyaráztam.
Nonverbális varázslattal a plafonra idéztem egy erős fényt kibocsátó gömböt. Lassan, csendesen közelebb léptem a kentaurhoz, óvatosan, nehogy felijesszem, ha magához tud még térni. A pálcám már a kezemben volt, mert bár e lények nem ismerik és nem kedvelik a mágia e formáját, én leginkább ehhez értek. Egyelőre nem értem hozzá, bármennyire is sürgős volt a helyzet, a lépéseket nem volt szabad összekeverni.
- Tudod, még ha túl is éli, ezek a hegek sajnos meg fognak maradni... - dünnyögtem fejcsóválva, szomorúan. Leguggoltam a szerencsétlen lényhez, kezembe véve a csuklóját. Az rintésre finoman megrándult, ami újabb jó jel. A szíve ütemtelenül dobolt, a bőre hideg volt, akár a jég, ez már kevésbé. Artemiszre pillantottam. Ha van bátorsága a mondott dolgok ideadásához, akkor most egy fejbiccentéssel közelebb intettem, de arra is felkészültem, hogy invitoval hívjam magamhoz a mondottakat.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.


Anna magabiztosan a tettek mezejére lépett, ahogy arra számítottam is. Felnéztem rá, amiért ennyire céltudatos és talpraesett... és az futott át a gondolataim örvényén, hogy jó lenne egyszer ilyenné válni.
- Megnézem, mivel állunk szemben. Szólok, ha biztonságos - mondta, majd eltűnt egy pár pillanat erejéig. Addig volt időm megfigyelni a környéket, ami szerencsére teljesen kihaltnak bizonyult. Mikor Anna jelezte, hogy minden rendben, követtem őt a barlangba.... nem sokat haladtam előre, mikor megcsapta az orromat a vérszag. Már ettől ösztönösen felfordult a gyomrom, de erőt vettem magamon annyira, hogy pár lépést tovább menve rápillantsak a kentaurra. Ahogy végignéztem brutális sérülésein, hirtelen kegyetlen emlékképek tódultak lelki szemeim elé... Fent láttam, ahogy élvezettel harap a combjaimba, miközben én sztoikus nyugalommal ülök az ágyon. Addigra már abbahagytam a sikoltozást, mert rájöttem, az csak még inkább felizgatja őt.... tudtam, hamarabb szabadulok, ha nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutatom a rettegésemet.
Csak miután az ablakon át távozott, szakadt ki belőlem ismét a velőtrázó sikoly. Képtelen voltam elhessegetni magamtól a kísérteties emlékeket, miközben az orromat egyre jobban irritálta a kentaur száradásnak indult vérének fanyar illata. Annyi időm volt, hogy pár métert hátráljak csupán, majd erősen öklendezni kezdtem és a reggelim tartalmát a földre hánytam. Amúgy is sápadt ábrázatom ijesztően fehérre váltott és homlokomon izzadtságcseppek gyöngyöztek. Le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam valamelyest. Próbáltam mélyeket lélegezni, így visszanyerve az uralmat magam felett. Beletelt egy pár percbe, mire megszűnt a szédülés és a rosszullét, és ezzel párhuzamosan a hányingerem is csökkenni kezdett. Innentől igyekeztem tudatosan nem ránézni a kentaurra, nehogy ismét ellepjék elmémet a hívatlan rémképek. A vér szagát azóta nem bírtam elviselni, hogy négy éves koromban először láttam Fent vértől csatakos ábrázattal hazajönni. Szerencsére volt már egy bevett módszerem ennek a fóbiának a kezelésére. Óvatosan előhúztam a kabátomból a pálcámat, majd magam elé suttogtam: - Laminae pluviam - mire apró virágszirmok lengedeztek lágyan az arcom körül. Olyan volt, mintha csak egy mezei virágokkal benőtt réten feküdtem volna. Mélyeket szippantottam az illatból, és végre lett erőm ahhoz is, hogy felálljak. - Sajnálom - motyogtam elanyátlanodva, majd egy pálcaintéssel eltüntettem rosszullétem nyomát a földről. Elég volt nekünk a vér, nem hiányzott még egy orrfacsaró szagforrás...
- Ha nem bírod, nyugodtan maradhatsz távolabb - tette a vállamra a kezét Anna kedvesen, mire megráztam a fejemet. Nem akartam tehetetlen kolonc lenni a nyakán, ezért örültem, amikor így folytatta:
- Ha viszont bírod, és megkérhetlek, kerítsd elő ebből kérlek a következőket... - adta oda a táskáját, ami némileg elvonta a figyelmem a nyomoromról, és hálásan pillantottam rá, amiért feladatot bízott rám.
- Szívesen segítek - feleltem felemás mosollyal az arcomon, ami abból fakadt, hogy tényleg segíteni akartam, de még nem teljesen hevertem ki az előbbi rohamot.
- Középtájon egy kerek üvegcsében van a csendes élet esszenciája, ezzel egyelőre altatásban tartjuk, és érzéstelenítjük is. A vérpótló egy hosszúkás, vörös fiola, a sebforrasztó pedig szögletes. Aztán valahol az üvegek rekeszétől balra vannak a steril fóliák, nekünk most a közepes méret kell - adta ki a pontos instrukciókat Anna, mire ismét a kabátom zsebébe süllyesztettem a pálcámat, és kutatni kezdtem a táskában. Mindent könnyen megtaláltam varázslat nélkül is, és készen álltam rá, hogy egyesével a kezébe adjam a gyógyírt jelentő üvegcséket.
- Tudod, még ha túl is éli, ezek a hegek sajnos meg fognak maradni... - mondta a gyógyító, amire csak némán bólintottam. Személyes tapasztalatból tisztában voltam vele, hogy milyen makacsul ragaszkodnak a harapásnyomok az ember bőréhez még úgy is, hogy engem Fen sosem átváltozva harapott meg. Az évek alatt viszont különböző módszerekkel olyan hegyesre élesítette a fogait, hogy azokkal emberi alakjában is életreszóló nyomokat tudott hagyni az áldozatain. Nem akartam ismét ránézni a kentaurra, ezért csak és kizárólag Annát figyeltem. Mikor biztatóan felém bólintott, kissé remegő kézzel nyújtottam felé a csendes élet esszenciáját. Megvártam, amíg azzal végez, és a helyére raktam, majd így tettem a vérpótlóval, a sebforrasztóval és a fóliával is. Csendben figyeltem, ahogy ellátja a varázslényt, és közben igyekeztem annyira a keze alá dolgozni, amennyire csak tudtam.
Ahogy lassan, de biztosan kezdett alábbhagyni a sokk, rádöbbentem a tényre, hogy még sosem láttam nőstény kentaurt, sőt, talán nem is hallottam róluk semmit. Bár továbbra sem néztem a páciensre, halk szuszogása így is megnyugtatásul jelezte számomra, hogy még életben van...
- Hogy látod? Túléli? - kérdeztem aggodalmasan Annát egy alkalmasnak ítélt pillanatban.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Elismerésem nőttön nőtt, mikor egy oldalpillantással rápillantottam társamra, és rájöttem, nem olyan rutinos, mint én, aki nagyjából ebben élek, amibe most is kerültünk. Elöntött némi bűntudat, hogy ilyesmibe kevertem, s szomorúságot is éreztem. Vajon én is lehettem volna ilyen érzékeny, ártatlan lány? Ha nem abba születek, amibe, vajn engem is felkavart volna ez a látvány? Egy sóhajtással űztem tova ezeket a hiábavaló gondolatokat.
- Milyen ügyes varázslat - dicsértem meg a virágszirmos bűbájt, amellyel okosan segített magán.
- Akkor szerencsénk, hogy a jóindulatod nagyobb, mint a rosszulléted. Kemény vagy - mosolyogtam, bár ez a kifejezés nem volt túl széles, a kezeink között fekvő lény okán.
- A csendes élettel kezdjük, hogy ne érezze az eddigi fájdalmakat, és ahogy átpakoljuk - magyaráztam, majd egy  laposabb felületre mutattam pálcámmal. - Suvickus!
A szikláról varászütésre szertefoszlott minden szennyeződés, most már csak a kopasz, sík szikla maradt.
- Kérlek, terítsd ki a fóliát oda - kértem Artemiszt kedvesen, de épp csak odapillantottam, hogy vajon sikerül-e, közben pálcámmal a lény felé intettem, s elmotyogtam a varázsigét, minek következtében a kentaur megviselt teste a levegőbe emelkedett, majd lassan átlebegett a steril felületre.
A maradék két üveg tartalmát is felhasználtam. A sebek, bár lassan záródtak, azért láthatóan alakulni kezdtek, legalábbis több vér már nem került napvilágra, így túl voltunk a fertőzésveszélyen és a vérveszteségen, belső vérzések elhárításán is is. Finom mozdulatokkal rajzoltam a levegőbe a pálcám hegyével, s a törött csontok először halvány fénnyel felderengtek, majd a megfelelő varázs hatására lassan elkezdtek összeforrni. A lény összerándult, sajnos a fájdalomcsillapítónak is megvan a határa, s valószínleg a gyógyulás okozta égető érzések túllépték ezt a határt.
Azért alakult. Amint kitapintottam a pulzusát, mintha erősebb, szabályosabb lüktetést vettem volna észre. De még maradt az élettani és az érzelmi sokk együttes veszélye, ám ezzel sajnos sokat nem tudtam kezdeni. Halk sóhajjal dőltem hátra, sarokülésben figyelve a beteget. Artemis kimondta a kérdést, ami az én fejemben is ott zümmögött.
- Hogy látod? Túléli?
Félrebillentett fejjel pillantottam rá. Aggodalmas arcán sok mindent láttam, amire csak szomorú nyugalommal tudtam válaszolni. Próbáltam nem felzaklatni jobban, de a hamis remény keltésében sem láttam semmiféle hasznot. Ha magán házikedvencet gyógyítottam, sem volt szokásom a gazdákat áltatni. Nehéz volt, persze, de ugyanolyan nehéz akkor is, ha mellé még egy csalódás is társul. Jobb az igazság.
- Megtettünk mindent, innentől rajta múlik. A mugli állatorvosok gyakran mondják, hogy még ha az ember a teljes szakértelmét is veti latba, az legfeljebb tíz százalékot számít. Ennyi, nem több. Ez múlik rajtunk, mágiával, vagy anélkül. A maradék kilencven rajta és a természet törvényein áll - pillantottam a kentaur felé.
- Bár, ha túléli, hamarosan fel is eszmél. Ez esetben kikérdezzük, aztán az az ötletem támadt, hogy elkísérhetnénk az iskolába. Nem hiszem, hogy a visszatérne a ménesbe. Amint látom, valamiért a kentaurok sem látták el végül. Vajon miért? Talán nem engedte? - ingattam a fejem. Reszelős köhögés riasztott fel a beszélgetésből.
A kentaur nőstény rázkódott össze, majd remegő hangján így szólt.
- Nem mondok... neked semmit... Szuka... - köpte, majd rugdosva megpróbált tőlünk arrébb vergődni. Elhúzódtam és tehetetlen szomorúsággal figyeltem, ahogy vergődik. Utálattal nézett rám, s ezzel elgondolkodtatott; vajon azért-e, mert a pálcámat kezemben tartva egyértelmű számára, hogy az általuk oly utált varázslók közé tartozom, vagy azért, mert tud rólam valamit, amit pedig jobb, ha Artemisz nem sejt meg. Végül is, ez lehetett egy egyszerű sértés is...
A nőstény addig kapálódzott, míg elfordult. A társam látványára hagyta csak abba a hiábavaló küzdelmet, mikor azonban őt megpillantotta, szemei elhomályosultak, arcára sokkal mélyebb fájdalom ült ki, mint idáig. Mintha a lány emlékeztette volna valakire. Tetszetősnek találta volna valamiért Artemiszt?
- Drága kiscsikóm - lehelte, s könnycseppek gördültek végig csontos arcán. Nem egészen a lányt nézte, nekem úgy tűnt, a szemei előtt inkább azt látja, akire ő emlékezteti. Talán elvesztette a csikóját, ezért segített a vérfarkas áldozatának, és ezért érinti most meg úgy a társam látványa is.
A lény némileg elernyedt, de legalábbis most valamennyire figyelt. Kérdőn fordultam Artemisz felé, s szavak nélkül igyekeztem biztatni, hátha ő jobb hatással van páciensünkre.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Nehezemre esett tartani magam, még úgy is, hogy a vér szagát szerencsére már teljesen elnyomták az arcom körül lebegő mezei virágok, és hogy eddig sikerült megállnom azt is, hogy ránézzek a kentaurra. A hallásomat azonban nem iktattam ki, ezért fájdalmas rándulásait így is észleltem...Őszintén szólva elég ironikus volt, hogy medimágusnak készültem úgy, hogy még a vér szagát sem bírtam elviselni... jó, igaz, hogy medimágusi pszichológia szakra akartam jelentkezni, de csak reménykedni mertem abban, hogy azon a szakirányon nem kell majd sokat foglalkoznunk sérülésekkel. Ez elég nagy naivitás volt a részemről, hiszen ha valaki a mentális képzelgései miatt kárt tesz magában, az bizony gyakran járhat fizikai sérülésekkel is. Hát, valószínűleg ebből kifolyóan a vérszagot sem fogom megúszni az egyetem alatt... ha egyáltalán valami csoda folytán felvesznek, akkor kénytelen leszek összeszorított fogakkal tűrni a gyomromat és egyéb testrészeimet érő megpróbáltatásokat. Érthető módon egyre nőtt bennem a csodálat Anna iránt, hogy ilyen jéghideg profizmussal segített a négylábú páciensen. Bizakodóan ittam magamba minden egyes szavát, amit a kentaur állapotáról megosztott velem.
- Megtettünk mindent, innentől rajta múlik. A mugli állatorvosok gyakran mondják, hogy még ha az ember a teljes szakértelmét is veti latba, az legfeljebb tíz százalékot számít. Ennyi, nem több. Ez múlik rajtunk, mágiával, vagy anélkül. A maradék kilencven rajta és a természet törvényein áll - fejtette ki véleményét Anna mire csendben bólintottam.
- Bár, ha túléli, hamarosan fel is eszmél. Ez esetben kikérdezzük, aztán az az ötletem támadt, hogy elkísérhetnénk az iskolába. Nem hiszem, hogy a visszatérne a ménesbe. Amint látom, valamiért a kentaurok sem látták el végül. Vajon miért? Talán nem engedte? - prólta felfejteni az oly szembeötlő talányt a gyógyító. Merengését egy harcias hang szakította félbe.
- Nem mondok... neked semmit... Szuka... - mondta ellenségesen a nőstény, akire most már ezek után ha akartam sem tudtam volna nem ránézni. Helyzet volt, és többé nem tehettem meg, hogy kivonom magam a felelősség egyre nehezedő súlya alól. A kentaur nem titkolta, hogyha jobb bőrben lenne, bizony gondolkodás nélkül lerúgná azt az embert, aki megmentette.... úgy tűnik, teljesen hidegen hagyta a körülmény, ha egyáltalán felfogta, mit is köszönhet annak a bizonyos ’szukának’.
Egy kis idő után erősen megváltozott a sebesült viselkedése, amit először ugyan nem tudtam mire vélni... de nagyon is úgy tűnt, hogy nekem szólt az enyhülés. Legalábbis erre következtettem abból, hogy a varázslény elérzékenyült tekintettel figyelt engem... sőt, még szólt is hozzám.
- Drága kiscsikóm - mondta könnyes szemekkel a kentaur, akiről nem teljesen tudtam megállapítani, hogy képzelődése a végelgyengülés jele, vagy egész egyszerűen felülkerekedtek rajta érzelmei.
- Gyere közelebb - nézett rám még mindig - szinte szeretetteljesen - a kentaur. Minden erőmet összeszedve, hangtalanul közelebb léptem hozzá. Valamiért attól tartottam, hogyha megszólalok, hirtelen rá fog jönni, hogy nem az vagyok, akinek hitt.... ezért megvártam, hogy kérdezzen tőlem valamit, de erre nem került sor.
- Esküszöm neked, Rhoorám, hogy meg foglak bosszulni! - zihálta a kentaur haragtól elfúló hangon.
- A csorda megiltotta, hogy közbeavatkozzak, de nem hagyhattalak ott... Édes kiscsikóm! - potyogtak a földre meglepően nagy könnyei beszéd közben. Látszott, hogy az utolsó erőtartalékait használja fel ahhoz, hogy beszélni tudjon. Továbbra is némán hallgattam, éreztem, hogy talán kulcsfontosságú információkhoz juthatunk, ha a kentaur abban a hitben folytatja mondandóját, hogy a csikójához beszél. Fokozatosan elernyedt a teste, de azért még egyre halkulva is folytatta.
- Csak addig kell várnom, amíg a hold újra arany korongként ragyog majd a fekete égen...akkor biztosan visszamerészkedik a pokolfajzat... miután megküzdöttem vele, a falu felé tartott - köhögött aggasztóan erőtlenül.
- Úgy sejtem, ott is marad éjszakáig...hisz hová is menekülhetne önmaga elől ismét, ha nem az erdőbe?
Lehelte elhalón már csak az utolsó szavakat, aztán lehunyta a szemét és láthatóan teljesen elvesztette eszméletét. Nem tudtam, hogy csak elaludt, vagy....többről van szó... ezért kérdőn Annára néztem.
- Most mit tegyünk? - remegtem tagadhatatlanul kétségbeesve. Nem tudtam, hogy mi lenne a jó döntés. Hagyjuk itt? Menjünk tovább? Egyedül abban reménykedtem, hogy Anna majd biztosan tudja, mit kell, mit érdemes, sőt, mit lehetséges egyáltalán tenni ebben a helyzetben. Abban biztos voltam, hogy nincs vesztegetnivaló időnk, most, hogy tudjuk, hogy még mindig Roxmortsban vagy környékén rejtőzkedhet az ismeretlen vérfarkas... azaz jelenlegi formájában ember, akin segíteni szerettünk volna. Lehetőség szerint még azelőtt, hogy ismét leszállna az éj.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Arcom nem mutatta, de mélyen megrendülve hallgattam a lény beszédét. A felém áradó utálata kétséget sem hagyott bennem aziránt, hogy tudja a titkomat. Nem mintha sokat törődött volna velem - amint kikerültem a látóteréből, s amint társamra irányította zavaros figyelmét, én szinte megszűntem számára létezni.
Artemisz engedelmeskedett, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Újra hálát adtam a lány bátorságáért; nem sokan mertek volna az imént még fenyegetően vagdosó, tányérméretű paták közelébe menni, még akkor sem, ha láthatóan a nőstény kentaurnak esze ágában sem volt bántani. Láthatóan zavart volt, s tudtam, ez, hiába van magánál, nagyon rossz jel. Nagyon, nagyon rossz... A természet kegyes. Amikor eljön a szomorú pillanat, sokan látják a valóság helyett a gyerekkorukat, kellemes emlékeiket, esetleg szeretteiket. Így talán könnyebb...
Jobb is, hogy a lány nem szólalt meg. A kentaur, bár nem mondott sokat, ahhoz bőven eleget, hogy tovább tudjunk menni az úton, amelyre ráléptünk. Az izomtónus lazulása, a beszédmotorika akadozása minden esetre azt sejtette velem, hogy már nincs sok időnk és esélyünk kihallgatni a legfontosabb szemtanút. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy türelmesen hallgassunk, és reménykedjünk, így keresztbe font karokkal, némán vártam kettejüktől oldalt, szomorú tekintettel.
- Csak addig kell várnom, amíg a hold újra arany korongként ragyog majd a fekete égen...akkor biztosan visszamerészkedik a pokolfajzat... miután megküzdöttem vele, a falu felé tartott. Úgy sejtem, ott is marad éjszakáig...hisz hová is menekülhetne önmaga elől ismét, ha nem az erdőbe?
Pokolfajzat... A szó késként vágott belém, s egy kicsit szorosabbra fontam magam körül karjaimat. Hogy vitatkozhatnék e megnevezéssel azok után, amiken ez a szerencsétlen keresztül ment? Néha eljátszottam  a gondolattal, mennyivel egyszerűbb volna, ha ez a kór halálos lenne arra, aki elkapja. Ha a következő teliholdkor egyszerűen elmúlnánk. Akkor nem lenne többé ilyen tragédia. Gyakran méláztam rajta, főleg, miután a balul elsült kísérlet eredményei világossá váltak számomra. Mikor először ütött belém, mire is lehetne használni a hibás főzetet... És mikor a Falka tudomást szerzett ennek a szörnyű méregnek a létezéséről. Szerencsére a titkát nem ismerik. Eddig sikerrel bujkáltam előlük, s ebben a pillanatban újra megerősítettem magam abban, hogy a receptet magammal viszem a sírba. Mert hiába járnak teliholdkor szörnyetegként, ez a népirtás ártatlan emberek sokainak halálát okozná. Ezt pedig nem támogatom. Nem, a vérfarkas-kórra nem lehet megoldás a Minisztérium által egyre népszerűbben alkalmazott kiirtás. A megelőzés  a kulcs. És e mellé kell állnom, hogy ne történhessen több ilyen.
A sebesült lény elvesztette eszméletét, reflexei ellanyhultak, teste elernyedt. Láttam már ilyet, sajnos nem egyszer, így nem fordított i nyugalmamból, de nem mondanám, hogy megszoktam. Ezt nem lehet megszokni. A fájdalmat, a gyászt, a tragédia érzését inkább meg lehet tanulni kezelni. Meg lehet tanulni magadon uralkodni, ha elég elszánt vagy, vagy ha szerencsés az alaptermészeted. Közelebb léptem, szomorúan néztem az egyre ritkábban felemelkedő mellkasra, közben kezemet Artemis felkarjára simítottam.
- Most mit tegyünk?
- Mondj neki valami megnyugtatót. Valami szépet. Vagy akármit. Talán még hallja. Szerintem jól esne neki - javasoltam együttérzőn és halkan. Az én hangom talán nem esett volna jól a kentaurnak.
- Aztán menjünk - tettem hozzá, s miután egy pálcaintéssel rendet raktam, visszaparancsolván táskámba azokat a holmijaimat, melyekre még szükségünk lehet ezután, a barlang bejárata felé indultam. A nap odakint hét ágra sütött, az időjárás nem alkalmazkodott, s ügyet sem vetett a sziklák mélyi sötétségben kibontakozó gyászra. A köves, kopár terep felett friss szél sepert végig néhány virágszirmot és leszakadt, zöld levélkét, valahol pedig egy kismadár csiripelt vidám, tavaszi trillát. Az élet nem áll meg. Utat talál.
Megvártam, míg Artemis is csatlakozik hozzám. Gondoltam, hogy nincs jókedvében, elvégre ez nem tartozik egyetlen iskolás diák mindennapjaihoz sem. Kis ideig törtem csak a fejem azon, hogyan tehetném könnyebé neki megemészteni ezt, amiben igazából én sem hiszek.
- Mit szólsz? Ne hagyjuk így itt. Bátor kentaur volt, és megmentett egy ártatlan emberéletet. Hálásak lehetünk neki. Legyen könnyű felette a föld - mondtam, majd Artemiszre néztem, halvány, vigasztaló mosollyal. Megvártam, szeretne-e ő is szólni valamit, majd tapintatosan elfordultam, s pálcámmal a barlang bejárata felé intettem. A nyílás megremegett, majd sziklák gördültek alá, s óvón, örökre magukba zárták a lény testét.
- Megtudtunk néhány dolgot. És igaza volt. Ha újra feljön a Hold, már nem lesz mit tenni, és nagy eséllyel újabb katasztrófák esnek meg. Nincs sok időnk. Mit gondolsz, emberünk még mindig a faluban lehet? - kérdeztem úti társamat, s közben arra gondoltam, jó, hogy dupla adag farkasölőfű-főzetet hoztam magammal. Mert ha feldereng a sápadt fényű égitest felettünk, bizony jó, ha számomra is kéznél lesz egy üveggel. Önkéntelen mozdulattal simítottam végig a táskám oldalán.
- Nekem az a véleményem, hogy épp azt lenne célszerű figyelnünk, aki hamarosan elhagyja a falut. Már benne járunk a napban, talán dél is elmúlt. Ha jóérzésű ember, nem akarja, hogy a telihold Roxmorts lakói között érje, így azt gyanítom, ideje korán nekiindul majd a rengetegnek. Kérdezzünk körül, hátha láttak az erdő felé indulni valakit - javasoltam, majd óvatos, de sietős léptekkel indultam meg lefelé ereszkedve a göröngyös terepen.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Őszintén szólva Anna biztatására csak egy szó jutott eszembe, amit ilyenkor egy anyai szív szerintem szívesen hallott volna...
- Szeretlek - suttogtam lágyan. Olyan ritkán mondjuk ki ezt az egyszerű szót a szeretteinknek... Pedig sokszor annyit jelentene... gondoltam magamban. Miután elhagyta számat a szó, a kentaur láthatóan hálásan ejtett még egy könnycseppet. Egy utolsót. Aztán végleg elvesztette az eszméletét. Anna közben mindent szépen összepakolt, és indulásra készen állt, így rajtam volt a sor, hogy otthagyjam a varázslényt. Valahogy annyira a hatása alá kerültem, hogy tényleg nehéz volt elengednem őt. Bárcsak még élne a csikója, bárcsak ő sem sebesült volna meg... ábrándoztam rám oly jellemző módon. Nagyon sokszor éltem inkább általam teremtett, illuzórikus gondolatok tengerében, a valóság helyett. És most is ezek közé menekültem volna, ha nem sürgetett volna minket ennyire az idő. Kimásztam a barlang bejáratán Anna után, és már éppen indultam volna tovább, amikor a gyógyító még egy utolsó, szívmelengető gesztust készült tenni a kentaur felé.
- Mit szólsz? Ne hagyjuk így itt. Bátor kentaur volt, és megmentett egy ártatlan emberéletet. Hálásak lehetünk neki. Legyen könnyű felette a föld - mondta kedvesen, mire vigasztaló mosolyára elmorzsoltam a legördülni készülő könnycseppeket a szemem sarkából. Az utóbbi időben valahogy mindig a sírásnál kötöttem ki... akárcsak egy állapotos kismama. De hát ennek a valódi esélye természetesen ki volt zárva. - Ez szép tőled - néztem elismerően Annára, majd a varázslényhez intéztem szavaimat, bár ő már nem hallhatta őket. - Nyugodj békében...- gördült le mégis egy könnycsepp, aminek sikerült elkóborolnia a többi közül. Még a nevét sem tudtuk a kentaurnak, ezért is volt annyira megható, ahogyan Anna megadta a végtisztességet neki ezzel az egyszerűségében szép temetéssel. Legszívesebben így temettem volna el magamban Fen emlékét is...de addig egyszerűen lehetetlen volt ezt megtennem, amíg nem tudtam, hogy él-e még, vagy sem. Élő embert mégsem temethettem csak úgy el...még ha az én Fenem már rég megszűnt is létezni. Merengésemből Anna szavai térítettek magamhoz. Megráztam a fejem, és igyekeztem ismét a feladatra koncentrálni.
- Megtudtunk néhány dolgot. És igaza volt. Ha újra feljön a Hold, már nem lesz mit tenni, és nagy eséllyel újabb katasztrófák esnek meg. Nincs sok időnk. Mit gondolsz, emberünk még mindig a faluban lehet? - tette fel a lényegretörő kérdést a kutató, amire egy kis ideig elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.
- Nekem az a véleményem, hogy épp azt lenne célszerű figyelnünk, aki hamarosan elhagyja a falut. Már benne járunk a napban, talán dél is elmúlt. Ha jóérzésű ember, nem akarja, hogy a telihold Roxmorts lakói között érje, így azt gyanítom, ideje korán nekiindul majd a rengetegnek. Kérdezzünk körül, hátha láttak az erdő felé indulni valakit - fejtette ki véleményét a gondolkodásnyi szünetem alatt a gyógyító, amire hálásan bólintottam. Jól jött, hogy bajtársam ilyen gyorsan és pontosan tud gondolkozni... ez most nekem őszintén szólva nehezemre esett. Tetszett, hogy ennyire hisz abban, hogy a támadó is áldozat csupán, és valójában egy jószándékú, ártatlan lelket keresünk, nem pedig egy szörnyeteget.
- Egyetértek veled... és talán ezúttal még messzebbre tervezheti az úticélját, hiszen nem hinném, hogy ismét összeütközésbe kívánna kerülni a csordával... ahogy elnéztem a nőstény kentaur sérüléseit, bizony kemény küzdelem lehetett közöttük... nem lenne meglepő, ha ő is súlyos sérüléseket szenvedett volna - néztem elgondolkodva Annára. Lehet, hogy naiv voltam és kifejlett állapotában egy kentaur támadása meg sem kottyant egy vérfarkasnak. Ezt én nem tudtam jól megítélni, elvégre még sosem láttam vérfarkast teliholdkor. Ahogy megindultam vissza, a falu felé, ez a gondolat le is horgonyzott az elmémben.
- Szerinted komolyan ártott neki? Te láttál már vérfarkast átváltozva? - érdeklődtem Annától menet közben. Ezúttal is igyekeztem ügyelni rá, hogy a lehető legcsöndesebben haladjak az erdőben. Őszintén fogalmam sem volt, hogy hülyeséget kérdeztem vagy sem. Hiszen ha Anna látott volna vérfarkast átváltozott alakban, akkor nagy valószínűséggel, most nem élne. De ha meg nem látott, akkor megvizsgálni sem igen tudta jól eddig őket... Szóval ez egy olyan logikai anomália volt számomra, amit csak Anna válasza oldhatott fel. Figyelmesen hallgattam őt, miközben mellette haladtam és igyekeztem tartani a tempóját. Már egy jó negyedórája mehettünk, amikor a távolban egy nagyon magas, régi épület körvonalait tekintettem meg. Először a Szellemszállásnak tűnt, de ahogy közeledtünk, rájöttem, hogy nem az, csak eléggé hasonlít rá. Ez, ha lehet, még annál is lepusztultabb volt. A hallásom mindig is elég jól szuperált, így most sem kerülte el a figyelmemet egy furcsa zörej, ami mintha az épület felsőbb szintjéről, hacsak nem a tetejéről érkezett volna... olyan volt, mintha valaki ütemesen, ököllel ütötte volna a falat. Megtorpantam és Annára néztem.
- Nem lehet, hogy....? - kérdeztem kissé megrettenve. A mondat végét ezúttal ki sem mertem mondani. Most jöttem csak rá, hogy igazából mennyire rettegtem az előttünk álló küldetés következő lépésétől... nevezetesen attól, hogy szembetaláljuk magunkat Zelda támadójával. - ...ez ő? - fejeztem be egy hosszú lélegzetvétel után mégis a kérdést. Sajnos a látásom már nem volt annyira jó, mint a hallásom, így nem sikerült beazonosítanom, hogy az általam az épület kéményének titulált sötét folt valójában egészen más...

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

"Szeretlek" - Ez a szó csengett a fejemben, míg elbúcsúztattuk a kentaurt. Nem is mondhatott volna találóbbat. Láttam már a pályám során jó néhány születést és sajnos még több elmúlást. Emberek, varázslények vagy egyszerű állatok esetében, az lényegtelen. Sosem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a dologgal, bármennyire is közel volt hozzám és bármennyire is alkotta életem szerves részét. Feltűnni a semmiből, majd eltűnni a semmibe - mi értelme van? És Artemisz most egyszerűen, ösztönből és a legőszintébben foglalta össze. Ez volt a lényeg.
Míg csendben bandukoltunk vissza az erdő zöldebb része felé, s körülöttünk ismét megjelent az élővilág flórája és faunája, szintén ez járt a fejemben. Bár ez a Tiltott Rengeteg volt, itt is a természet egyszerű és megkerülhetetlen élettörvényei vettek minket körbe. Amott egy kidőlt fa korhadt, valahol egy harkály (vagy valami ahhoz hasonló) kopogtatta a hámló kérget. Egy másik irányból szú percegését sodorta felénk a szél, megint máshonnét halk ágroppanás ütötte meg a fülünket; talán egy óvatlan négylábú jóvoltából. Megint máshonnét csak a levelek közt átsüvítő levegő sustorgott.
- Egyetértek veled... és talán ezúttal még messzebbre tervezheti az úticélját, hiszen nem hinném, hogy ismét összeütközésbe kívánna kerülni a csordával... ahogy elnéztem a nőstény kentaur sérüléseit, bizony kemény küzdelem lehetett közöttük... nem lenne meglepő, ha ő is súlyos sérüléseket szenvedett volna - folytatta a lány a gondolatmenetet nagyon is értelmesen. Helyeslőleg bólogattam hozzá.
- Szerinted komolyan ártott neki?
- Azt gondolom, igen. És ez valóban egy újabb segítség lehet számunkra, hiszen ahogy az animágusok esetében, itt is megjelenik az egyik alakban szerzett sérülés a másik formában is. Ha például a farkas fülét sikerült megtépázni, akkor az emberé is csorbulhatott - bár azt hiszem, a friss sebek nem egészen ugyanúgy jelennek meg a két változat esetében - tettem hozzá.
- Te láttál már vérfarkast átváltozva? - hangzott el egy újabb olyan kérdés, melyre a választ jobban meg kellett gondolnom. Artemisz igazán nem az az ember volt, akinek szerettem volna hazudni, így inkább óvatos szűkszavúsággal oldottam meg, hogy a lelkiismeretem és a titkom is biztonságban maradjon.
- Láttam, de kizárólag akkor, mikor a farkasölőfű-főzet hatása alatt állt - mondtam, s oldalt körbepásztáztam az erdőt, nehogy valamely itt lakó meglepjen bennünket. A fák törzse közti sötétségben szinte látni véltem azt a szikrázó, kék szempárt, mellyel minden alkalommal farkasszemet nézhettem, ha átváltozva valamilyen tükröződő felületre pillantottam.
- A muglik és némely műveletlenebb varázsló által terjesztett nézett ellenére nem torz szörnyetegek. Igazából nem sokban különböznek a hétköznapi farkastól. A főzet segítségével megőrzik emberi tudatukat, így lényegében olyanok, akár egy animágus, aki kénytelen átváltozni. Érdekes összefüggések is vannak, mert az animágia kitanulása során, ha az illető tanuló elront valamit, vagy félbehagyja a tanulási folyamatot, egyfajta "vérállattá" alakulás zajlik le, aminek következtében az illető először rövidebb, majd egyre hosszabb ideig kénytelen az állatalakot felvenni, míg végül teljesen abban nem ragad. Bár itt megőrzi a tudatát, még akkor is, mikor véglegesen állatalakot vesz fel - magyaráztam, aztán zavartan mosolyogva hallgattam el, hiszen nem akartam ifjú társam a tudomány e nem ide tartozó részleteivel untatni. Túl sokat foglalkoztam ezzel a témával, úgy tűnik...
- Elnézésedet kell kérnem, szakmai ártalom, hogy a végtelenségig tudnék erről beszélni. Olyan érdekes dolog ez - sóhajtottam, majd inkább más vizekre tereltem a témát.
- És neked van tapasztalatod a vérfarkasok bestiális alakjával? - kérdeztem óvatosan. Mivel már tudtam a családi vonatkozásokról, volt egy szomorú sejtésem a dologgal kapcsolatban. Nem beszélve a lány mozgásából kiolvasható dolgokkal. A mugli kineziológia tudományág mindig is érdekelt, állatok esetében is hasznos volt tudni, hogy az izomrendszer egy részét érő sérülés milyen komplett, egész szervcsoportot érintő, tartós változásokat okozhat. Hiszen a beszélni nem tudó paciens semmi mással nem tudja elmondani baját, mint a teste beszédével. És ez ügyben az ember, bár beszél, szintén kevéssé képes a hallgatásra...
Eleve különösnek tartottam, hogy bárki ember fia ilyen mélyen az erdőben építkezni legyen képes. Nyilván régen emelték a házat, melyből mára csak a főfalak maradtak, és a tető, ezek sem túl biztonságos állapotban. A recsegő fa, az alá-alápottyanó cseréptörmelék hangja óva intett a továbbhaladástól. Zaklatott, tompa dobbanások vegyültek a délután ártalmatlan neszei közé. Az erdő félhomályában meresztgetnem kellett a szememet, de mintha a tetőn mozgást láttam volna.
[color=#FFFFF]- Nem lehet, hogy....? ...ez ő?[/color] - Artemisz halk, vékony hangja ismét pontosan kimondta, ami az én fejemben is csengett. Oldalra biccentettem, mert nem tartottam jó ötletnek, hogy szóljak. Nehogy magunkra vonjuk a figyelmét...  Felfelé böktem, hátha a lány figyelmét elkerülte a tetőn ácsorgó alak. Volt egy sejtésem, mit keresett ott. Mert ha ez az emberünk, talán nincs kibékülve a kialakult helyzettel. Talán... Egyszerűbb megoldást keres.
Láttam a lányon, hogy ez a történetnek azon pontja, mely a legtöbb bátorságot igényli a részéről. Úgy állapodtam meg magammal, hogy nem kérhetek tőle ilyen sokat. Nem illik, de mivel beszélni nem mertem, rámutattam, majd a földre, jelezvén, hogy maradjon itt. Majd a két szemére, hogy figyeljen. Utána magamra böktem, és a ház felé. A pálcámat is  a kezembe vettem, jelentőségteljesen pillantva rá, majd megint a lányra, hogy ő is vegye elő, hátha szüksége lesz rá. Aztán oldalirányban nekiindultam az erdőnek, hogy egy kis kerülővel, a fák takarásából kerüljek közel a házhoz. Hátha akkor nem vesz észre a háztetőn álló. Legalábbis én úgy reméltem, hogy ott fogok állni mellette, mikor ez bekövetkezik - de sajnos nem volt ilyen szerencsénk.
- Ki van ott? - szelte ketté az erdő békés csendjét egy fiatalos férfihang. Megdermedtem. Nem tudom, hogyan vett észre valamelyikőnket, talán a farkaslét frissen kiélesedett érzékei, talán csak az, hogy számított üldözőkre. - Tudom, miért jött, de megkímélem magát! Nem kell a Minisztériumnak még jobban összemocskolni a kezét - tette hozzá olyan szíven ütő, keserű gúnnyal, amitől én is megremegtem kissé.
- Ugyan, kit érdekel? Tudom, hogy ezen nem lehet segíteni... A bűntudaton nem... Zeldán sem... Maradjon, ahol van! Vagy minél messzebb! Menjen el, hadd vegyek nyugodtan búcsút ettől az igazságtalan világtól! - tette hozzá egy fokkal csendesebben, remegő és rettegő hangon, de azért még hallhatóan. Sosem voltam kimagaslóan jó az emberi szívek megnyitásában. Nem, mást kellett kitalálnom, és  a szavaiból az kiderült, hogy csak az egyikünket vette észre. Ha az nem én volnék, én tovább tudnék osonni... Artemisz felé néztem, s a  bokrok takarásából felé intettem. Ha nyerne nekünk némi időt, talán még lenne esélyünk...

[/font]