A Főutca

Egy hosszú, kanyargós utca, amely keresztüvezeti az embert egész Roxmortson.
A főutca két oldalán főképp boltok, és azok hívogató kirakatai sorakonak. Na meg egy-két kocsma vagy teázó bejárata. Itt minden megtalálható, amire csak egy mágusnak vagy bosorkánynak szüksége lehet. Itt tehát mindig nagy a jövés-menés, s nem csak a diákok roxforti látogatása alkalmával.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Legszívesebben véresre karmoltam volna dühömben az arcomat. De már egy ideje azon küzdöttem, hogy betartsam azokat a légzéstechnikákat, amiket egy mugli pszichológus könyvében olvastam. Sokszor nyúltam ilyen alternatív eszközökhöz, ha a testem által már kiismert bájitalok nem hatottak. Mégiscsak jobb volt, mint a régi módszerem, a sokkterápia. Bár több mint félórát szántam arra, hogy lehiggadjak, ez mégsem sikerült teljes mértékben. Mondjuk nem is csoda... minden, ami elől menekültem, hirtelen újra az életem részévé vált. Tisztán emlékeztem a tegnap éjjel bekövetkezett tragédia minden egyes vészjósló jelére. Arra, hogy lefekvés előtt véletlenül megvágtam az ujjamat egy darabka papírral. Aztán arra, hogy álmomban két sárga íriszt láttam, amelyek olyan élénken világítottak, mint sötét éjjel a szentjánosbogarak. Hogyan is felejthettem volna el azt a sakálszerű üvöltést, amit talán mindannyian hallani véltünk, holott a valóságban több tucat, tömör faajtón keresztül biztosan nem hallhattuk átszűrődni... Madame Pomfrey ugyan azonnal intézkedett, de lehet, hogy Zelda még így sem fogja megúszni maradandó sérülések nélkül. Ha fizikailag látható sebei nem is maradnak, a cafatokra mart lelkét hosszú évtizedek sem biztos, hogy helyrehozzák majd. Ebben biztos voltam. Tíz év alatt sem sikerült ugyanis a saját véresre marcangolt alkarom és combjaim látványától megszabadulni, akkor hogyan tudnék egy mindössze tizenegy órával ezelőtti történést kiverni a fejemből? Esélytelen.

Egy dolog azonban biztos volt: segítség kell, de gyorsan! Zelda már sosem lesz az, aki volt... de ha nem kapják el, vagy nem segítenek a támadójának, akkor hamarosan sokasodhat az áldozatok száma Roxfort és Roxmorts környékén is.
Bár Zelda megtalálása után nem sokkal a Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egység egyik rátermett varázslója és egy auror megjelentek a Roxfortban, és rövid tanácskozás után McGalagonnyal a Rengeteg felé vették az irányt, de egyelőre nincsenek hírek arról, hogy nyomra bukkantak-e. A ma Reggeli Prófétára ellenben már felkerült a hangzatos "Vérfarkastámadás a Tiltott Rengetegben" címlap. Egy mugli újság szerkesztőségében esélytelen lett volna behozniuk egy éjszaka leforgása alatt mindezt, de a varázsvilág sajtómunkásai számára gyakorlatilag nincs lehetetlen. Nem egyszer előfordult már velem is, hogy rajta kaptam a lapot, ahogyan egyik pillanatról a másikra változtak meg egy cikk mondatai olvasás közben. A legszomorúbb az volt, hogy szegény lány valahol magának kereste a bajt. Miért is ment a Rengetegbe, amelynek már a neve is arra inti az embert, nehogy véletlenül bemerészkedjen...

A klubhelyiségben reggel már azt pletykálták, hogy Zelda életének - szinte minden bizonnyal - legelátkozottabb éjszakája egy tiltottan késői órára szervezett randival kezdődött. A vörös hajú lány az erdő szélén sétált a Godrikra járó kedvesével, aki teljesen váratlanul és - ha hinni lehet a leglepcsesebb nyelvű roxfortos boszorkányok szavának - meglehetősen érzéketlenül szakított vele, még annyi energiát sem pazarolva rá, hogy legalább megnyugtassa valamennyire. Miután elhagyta a kastély mágikus határait, hopponált és vissza sem nézett. Zelda erre magánkívül futott a Rengetegbe, ahol egy szerencsétlen baleset következtében megbotlott a sötétben, és úgy beütötte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét. Arra tért magához, hogy ott fekszik, és iszonyatos fájdalom tör rá. Még szerencse, hogy a vérfarkas egy nagyobb harapást követően továbbállt, hiszen mi lett volna, ha nem fékezi meg  az a három kentaur, akik a csillagállás üzenetét tisztán értve, korántsem a "véletlennek" köszönhetően éppen arra jártak...
Sietősen haladtam hát hosszú, szürke kabátomban a Gyöngyzug Teaház felé, ahova Madame Pomfrey küldött.

Miután értesültem a történtekről, azonnal hozzáfutottam, hogy mondja meg, miben lehetek a segítségére. A javasasszony elküldött Avelinhez, akinél szerencsére éppen volt frissen lefőzve a nyugodt álom esszenciájából egy jókora adag, és hajlandó volt azt felajánlani a rémálomtól tartó diákok számára. Bár éreztem, hogy Madame Pomfrey nem is igazán azért küldött el, mert tényleg szüksége volt a segítségemre, mégis jól esett, hogy megbízott ezzel a feladattal. Tudta, hogy rengeteget segít nekem azzal, ha legalább egy rövid időre hasznosnak érezhetem, és lefoglalhatom magam a gondolataim keserű ízlelgetése helyett. Poppy néni, ahogy magamban hívtam ugyanis jól ismert, nem először látott már engem idegösszeroppanás közeli állapotban. Sőt, valószínűleg abba is belegondolt, hogy jobb, ha egy időre nem leszek a roxfortos diákok szeme előtt...Azt mondta, nem kell annyira sietnem, hiszen úgyis csak lefekvés előtt öt perccel veszik be a diákok a főzetet, de én amint lehetett, - miután megérkezett a válaszbagoly Avelintől - útnak indultam. Tempós léptekkel haladtam a Teaház felé, melynek üvegmozaikokkal díszített bejáratától már csak pár méter választott el. Nem igen néztem se jobbra, se balra, csak a cél lebegett a szemem előtt. Csípős hideg reggel volt, olyasféle, amitől az embernek kitisztul a feje.  Bár semmi okom nem volt az örömre, ez az egy legalább kapóra jött. Egy pillanatra így is megborzongtam, és szorosabbra húztam a nyakamnál a szövetkabátomat, hogy amennyire lehetett, kizárjam a hívatlanul cirógató, jeges fuvallatokat. Zeldának sajnos nem is olyan rég nem volt ilyen könnyű dolga a vérfarkas fagyos leheletével szemben.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Lassan siklottam át az erős altató álomtalan eszméletlenségéből a bizonytalan ébrenlétbe. A világ dimenzióról dimenzióra öltött alakot, az első a fájdalom és kimerültség érzete volt, ahogy az már lenni szokott. Aztán a hajnali égbolt sötétlila derengése jutott el tudatomig, melyben lassan alakot öltöttek hálószobám megszokott részletei, kezdve a  takaróul szolgáló farkasbőrök selymes, tömött szálaival, ahogy szemem előtt előre-hátra lengedeztek lélegzetvételeim szelében. Aztán ahogy látómezőm kiszélesedett, feltűnt az éjjeliszekrény, rajta a két pohár - egyikben a farkasölőfű főzet, másikban a hipogriffrúgás-szerűen erős altató maradványai. Ruhásszekrény, íróasztal, afelett ablak, melyen át a kora hajnali ég fényesedett pillanatról pillanatra.
Otthon vagyok? - visszhangzott fejemben a gondolat. Még mindig nem éreztem igazán úgy, hogy megszoktam ezt a helyet, de azért már biztonsággal töltött el a tudat, hogy ugyanezen az ágyban, ahol lefeküdtem, itt is ébredek fel. Már elég sok hajnalban.
De még nagyon korán volt. Csak most mehetett le a telihold nemrég. Nem szoktam ilyen hamar magamhoz térni, de...
Telefoncsörgés. Recsegve hangoskodott a házi telefon, türelmetlenül ricsajjal kínozva amúgy is kóválygó fejem.
Vajon mióta csöng már? Mit fogok mondani, miért nem vettem fel? Egyáltalán ki lehet az?
Ismeretlen tartalékokból merítettem erőt, és viszonylagos fürgeséggel, a bundákat földre dobva vágtam át a szobán, s kaptam a fülemhez a kagylót.
- Igen? - Ez az a pillanat volt, amikor szánt szándékkal fagyos hangon szóltam bele. Végül is mindegy, ki az, tudja csak, hogy korán van, hogy nem jókor hív, és hogy reggel szeretek kómásan és lassan ébredni. Főleg az ilyen éjjelek után, de ezt persze nem kötöttem az orrára.
- Anna, te vagy az? Olyan más a hangod! - Valami nő. Ismerős, csak hirtelen még nem tudom hová rakni. - Mindegy, szia, ne haragudj, hogy ilyen korán, csak azért csörgettelek percekig, mert hirtelen nem tudtam, kit hívjak, gondoltam, hátha valahonnan hallottad...
Szaporán pislogok, hogy próbáljak minél inkább megbarátkozni az ébrenléttel, s közben a telefonasztalra támaszkodva gondolkodom tovább. Felmerül egy arc, egy helyiség, a Minisztérium Varázslény-felügyeleti Főosztályáról.
- Betti... - dünnyögöm. A beszéd áradata egy pillanatra megtorpant, de mint a folyóvíz, ha leeresztik a gát zsilipjét, majd hirtelen újra felengedik, Bettiben is felgyűlt, majd kétszeres lendülettel ömlött belőle tovább a szó.
- Igen, én, figyelj, a múltkor felajánlottad, hogy segítesz...
Derengett. Az egy furcsa nap volt, és ez az apró részlete, hogy a Minisztérium-beli látogatásomkor szorosabbra fűztem az ott dolgozó lénygondozókkal a kapcsolatot, el is veszett a többi izgalmas történés árnyékában. De azért lassan emlékezetembe kúszott.
- És ezt egyszerűen nem hagyhatjuk, konkrétan hajtóvadászat lesz, ha nem hozzuk tető alá a szerencsétlen vérfarkast, akkor  az a két pszichopata, Mickers és Johnson, egyszerűen végezni fognak a szerencsétlen bestiával...
- Ember - szúrtam közbe olyan fagyosan, hogy Bettiben most valóban benne szakadt a szó. - Élete túlnyomó részében az a szerencsétlen egy ember, nem pedig bestia. Ez egy kór, Betti, egy durva betegség, nem szűnik meg azért személynek lenni, mert elkapja. Ha megpróbálják kiiktatni, az nevén nevezve gyilkosság - köpöm a szavakat, s csak azért teszek valamennyire féket haragomnak, mert egy hölgy nem ordibál. Telefonban pláne nem. És nekem nincs is rá szükségem.
- Na... Na, Anna, ezért hívtalak. Tudtam, hogy bízhatok benned, rögtön te jutottál eszembe, ahogy az én, úgy a te gyomrod sem venné ezt be. És te nem vagy minisztériumi dolgozó, megkerülheted őket, nem tudom, mennyi tapasztalatod van a vérfarkasokkal, de...
Félrebillentettem a fejem, fél kezemet a halántékomra tettem bosszúsan és forgattam a szemem hozzá. Ezért jó, hogy nem látott.
- Van - szögeztem le röviden és tömören, majd csak a hecc kedvéért hozzá tettem: - Egy kevés tapasztalatom van. Az orosz Lénygondozó szakon volt róla egy szeminárium.
- Szuper, akkor megpróbálod? Anna, a körülmények teljesen egyértelműsítik, hogy ez nem tervezett, nem szándékos támadás volt, talán csak az első átváltozáskori véletlen baleset, úgyhogy...
- Betti! - Kénytelen voltam a hadarás-áradatot valahogy megzabolázni, úgyhogy kicsivel erélyesebben szólítottam a nevén, mire végre hagyott nekem némi szünetet. - Kérlek, mondd el a részleteket. Időpont, helyszín, kit támadott meg, milyen sérülései lettek az áldozatnak, volt-e más szemtanú...
Lassan, nyugodtan tettem fel kérdéseimet, közben elaraszoltam az élénkítő főzetemért (mugli nevén kávé), hogy az éjjeli átváltozás kimerültségének maradványait is elkergessem a fejemből. Igazából az adrenalin már megtette a javát. A szívem vadul zakatolt, mert Bettinek igaza volt. Ezt nem hagyhatjuk. Ha valaki tud segíteni, az én vagyok, még csak nem is veszélyes számomra (bár ezt informátorom nyilván nem tudja), úgyhogy belevágok, nem is kérdés.
Nemsokára már csomagoltam, a vállammal szorítottam fülemre a telefont, hogy hallgassam Betti beszámolóját. Agyam lázasan zakatolt - vajon hogyan fogom kimagyarázni, honnan tettem szert ilyen gyorsan farkasölőfű-főzetre? Hogy miért kérdezősködöm, mit keresek Roxmortsban, miért szaglászom. Talán magyarázhatom szakmai kíváncsisággal, vagy az igazsággal, hogy ezt nem veszi be a gyomrom, hogy feltételezhetően ártatlan személyekre irányuló gyilkossági kísérlet felett szemet hunyjak. Lénygondozóként igazából jogom van beleavatkozni talán, de még akkor is ott a fő kérdés: Honnan értesültem az egészről?
- Betti, ugye tudod, hogy némileg szembe megyünk a Minisztériummal. Ha ez kiderül...
- Nem! - sietett a lány biztosítani. - Eszem ágában sincs beszélni erről senkinek. Én személyesen nem vehetek ebben részt, mert előállítanának, de ne aggódj, a Prófétánál már izzanak a pennák, ez egy órán belül címlapon lesz! Micsoda botrány! De te igazából intézkedhetsz. Csak most van egy óra lépéselőnyöd. És egy téglád a Minisztérium kemény falában - tette hozzá, én pedig szinte láttam magam előtt, ahogy kedves, elszánt és esdeklő arccal rám kacsint.
- Anna, én tudom, hogy ez elképesztő nagy kérés, és hidd el, nem rángatnálak bele, ha nem tudnám, hogy te biztos tudsz vigyázni magadra és teljes egészében...
- Betti! - szólok rá megint. Már rutinosan hallgat el. - Benne vagyok. Önként, boldogan. Örülök, hogy szóltál, nem venné be  gyomrom. Szólj majd máskor is, nyugodtan. Ígérem, vigyázni fogok. Mindent megteszek. Majd jelentkezek - búcsúztam, majd letettem a telefont, és újra megtámaszkodtam, ezúttal az íróasztal sarkában. Odakint az ég alja már lángba borult a közeledő napkeltétől. Még egyszer ellenőriztem a táska tartalmát - fecskendő, kötés, steril mull-lap, kötelek, pisztoly, kés, bájitalos és gyógyszeres üvegcsék satöbbi. Ki tudja, mi minden kellhet? Utána a sminkhez kaptam - egyszerű mugli holmi mind, de tökéletesen elrejti rajtam a holdtölte okozta sápadtságot. Napszemüveget is vettem, ahogy néztem, szeles, de napos idő volt várható, talán nem lesz feltűnő, és elrejti karikás szemeim. Felöltöztem, majd kabátot, csizmát, sálat kaptam magamra.
Mivel még sosem jártam Roxmortsban, a hopp-port választottam utazási módként. Betti mondta, hogy van ott egy nyilvános kandalló, úgyhogy annak rendje s módja szerint ide repítettek a zöld lángnyelvek. Leporoltam utikabátomról a pernyepelyheket, majd kiléptem az utcára, ahol enyhe szellő fújdogált. Valami mellékutcácskában voltam, egyelőre majd' minden csendes, kihalt volt. Láttam, hogy egy nagyobbacska lány Roxfortos egyenruhában előttem halad, úgyhogy megszaporáztam lépteim, és elegáns sietséggel beértem, mielőtt belépett volna az ajtón, ami felé tartott.
- Várj egy pillanatot! - kértem szelíd hangon, nehogy nagyon megijesszem a gondolataiba mélyedt kisasszonyt.
- Anna gyógyító vagyok. Kutató - pontosítottam, ugyanakkor elhallgattam, hogy leginkább varázslényeket szoktam gyógyítani, amúgy pedig mugli állatorvosként is praktizálok. - A tegnap éjjel történtek miatt jöttem. Jól gondolom, hogy az áldozat iskolatársa vagy? Volna egy perced arra, hogy megoszd velem, amit tudsz róla? Bármilyen információ nagyon hasznos lehet, valószínűleg többeknek segítesz vele, mint gondolnád. Talán segít megmenteni egy vag több ártatlan életet - tettem hozzá bátorító mosollyal.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Van úgy, hogy az ember nem tudja elképzelni, hogy azok a terhek, amik rárakódnak, egyszer majd megszűnnek létezni. És néha jól is teszi, hogy nem ringatja magát hamis illúzióba, mert ha ő meg is feledkezne arról a nyomasztó csomagról, amit cipel, a világ nem fog. Ez volt a helyzet velem és a származásommal is. És ezért esett most nagyon jól, ameddig csak lehetett, távol maradnom a Roxforttól.
- Várj egy pillanatot! - zökkentett ki hirtelen egy kedves hang a mélázásomból. Egy apró rezzenés után ráemeltem a tekintetem, és egy nagyon határozott, szép nőt véltem felfedezni az idegenben.
- Anna gyógyító vagyok. Kutató - mutatkozott be, amire egyelőre csak egy biccentéssel reagáltam, mert láttam rajta, hogy még folytatná a mondandóját. - A tegnap éjjel történtek miatt jöttem. Jól gondolom, hogy az áldozat iskolatársa vagy? Volna egy perced arra, hogy megoszd velem, amit tudsz róla? Bármilyen információ nagyon hasznos lehet, valószínűleg többeknek segítesz vele, mint gondolnád. Talán segít megmenteni egy vagy több ártatlan életet - mosolygott rám az ismeretlen kutatónő, akinek személye valahogy magától értetődően bizalmat keltett bennem. Talán az is benne volt ebben a bizalomban, hogy annyira szerettem volna, ha valaki tényleg tud segíteni, annak a szerencsétlen, egyszersmind - remélhetőleg - tudatlanul és magatehetetlenül sodródó lénynek, aki ártott Zeldának.

- Örvendek Anna. Én Artemis Greenberry vagyok. Igen, valóban a Roxfortba járok, és nagyon szívesen segítek, ha tudok - feleltem a tisztán világító, kék szemekbe nézve, arcomon meglehetősen aggódó kifejezéssel. - Éppen a Gyöngyzug Teaházba igyekszem. Beszélhetünk ott? Itt a falnak is füle van... - kérdeztem a kutatónőt, majd ha nem emelt kifogást a javaslat ellen, akkor pár lépést követően ki is nyitottam a teázó ajtaját, és megvártam, hogy belépjen mögöttem ő is.
- Jó reggelt Avelin! - köszöntem a teaház őszhajú tulajdonosnőjének. - Madame Pomfrey engem küldött a nyugodt álom esszenciájáért, ám még mielőtt visszaindulnék a Roxfortba, meginnánk itt egy teát a hölggyel, ha nem jelent gondot? - kérdeztem a füvesasszonytól. Avelin érdeklődő pillantást vetett a jókiállású, bőrkabátos jövevényre, de volt benne annyi diszkréció, hogy ne bámulja meg látványosan.
- Szebb napokat kívánok! Persze csillagom, foglaljatok csak helyet, ahol szeretnétek! - mutatott körbe színpadiasan a boszorkány, akiről már több forrásból hallottam, hogy nem létezik számára lehetetlen, ha főzetekről van szó. - Lótusztea megfelel? Éppen most készül.

- Részemről tökéletes! - mondtam, majd kérdőn Annára tekintettem. Nem akartam hangosan a nevén szólítani, mert valahogy az volt az érzésem, hogy meg szeretné őrizni az inkognitóját. Avelin roppant kedves és tapintatos asszony volt, az a fajta, akinek nem kenyere a pletykálkodás, ráadásul jósnőként az üzletének sem tett volna jót, ha nem tudott volna lakatot tenni a szájára. Ezért gondoltam úgy, hogy ez a hely a lehető legmegfelelőbb az eszmecserére, de mivel jóformán semmit nem tudtam a kutatónőről, nem akartam keresztbe tenni a terveinek azzal, hogy másokkal is tudatom a kilétét. Kiválasztottam a pulttól legtávolabb eső asztalkát, hogy a betérő vendégek se hallgathassanak ki minket egykönnyen. Többen rebesgették a diáktársaim között, hogy Rita Vitrol ma reggel a faluba érkezett, azzal a szándékkal, hogy a helyszínről tudósítson napi szinten a szenzációnak bizonyuló vérfarkastámadásról. Én pedig nem szerettem volna bármivel is segíteni a riporternő munkáját... szép és jó dolog a sajtószabadság és a közszolgálat, de a Vitrol által írt teátrális cikkek számomra már nem ebbe a kategóriába tartoztak. Annak idején az én életemet is erősen megkeserítette Fen támadásainak kellemetlenül naturális leírásaival... Az egyik szék támlájára kanyarítottam a kabátomat, majd helyet foglaltam a kerek tölgyfaasztalnál és megvártam, hogy Anna is így tegyen. Aztán a lényegre tértem olyan hangerővel, hogy biztosan csak ő hallja a szavaimat.

- Annyit tudok, hogy tegnap este tíz óra körül történt a támadás a Rengetegben. Az áldozat egy hetedéves hollóhátas lány, Zelda Tinkara, aki egy szerencsétlen közjáték miatt beszaladt az erdőbe, és véletlenül megbotlott egy kőben a sötétben, majd pár percre eszméletét vesztette. Ez idő alatt támadta meg a vérfarkas... A lány bal felkarjába harapott bele... - itt megcsuklott egy kicsit a hangom, de gyorsan összeszedtem magam.
- A vérfarkas ezután elmenekült, mert három kentaur sikeresen elkergette. A kentaurok egyike állítólag súlyosan megsérült, de annyira régivágású, hogy nem hajlandó segítséget kérni Madame Pomfreytól, ezért a társai próbálják meg ellátni a sebeit. A javasasszony szerint Zelda sérülése nagy eséllyel rendbe jön, de a harapás más természetes következményei ellen sajnos ő is tehetetlen... Zelda minden bizonnyal vérfarkas marad élete hátralévő részében - nagyot sóhajtottam, és tartottam egy kis szünetet, mert csörömpölést hallottam a háttérből. Avelin elkészült a főzettel, és megindult felénk. Csöndben vártam, amíg a vendéglátónk kedvesen mosolyogva letett elénk egy ezüstözött tálcát, rajta a rendelésünkkel. - Egészségetekre! - biccentett ránk, majd sarkon is fordult.

Megvártam, amíg kellő távolságra került tőlünk, közben teleöntöttem a forró nedűvel az egyik főnixmintás csészét. Tettem bele egy kis kanál cukrot is, hogy legalább ezzel megédesítsem a napomat valamennyire.
- Annyi bizonyos még, hogy egy hivatásos vérfarkas befogó és egy auror érkezett hozzánk még az éjjel, akik McGalagony igazgatónővel megvitatták a helyzetet, és késlekedés nélkül a Rengetegbe mentek, hogy rátaláljanak a támadó nyomára. Zeldát még nem tudták kikérdezni, nem volt abban az állapotban...csak a merengőben nézték meg a gondolatait, hogy rekonstruálni tudják a támadást. Ez minden, amit tudok - foglaltam össze a mondandómat, a diáktársam magánéletét firtató pletykákat szándékosan kihagyva a beszámolóból. Úgy gondoltam, az nem tartozik a tárgyhoz. Kérdőn néztem a kutatóra, hátha ezek alapján felmerülnek még kérdések, amikben esetleg tudok neki segíteni. Én is szívesen érdeklődtem volna tőle a terveiről és a küldetéséről, de nem tudtam, mennyi ideje van, feltartani pedig semmiképpen nem akartam őt felesleges kiváncsiskodással.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

- A teaház tökéletesen megfelel - mosolyogtam. Miss Greenberry kedves arcú, jól nevelt lánynak tűnt, első pillantásra tudtam, hogy nagy szerencsém van, amiért épp őbelé botlottam. És ami még nagyobb szerencse, az esze is a helyén volt, meg is lepett, hogy ennyire tapintatos, ennyire átérzi a helyzet komolyságát. Bár ez valahol el is szomorított egy kissé. Rövid itt tartózkodásom során elég hamar kitapasztaltam, hogy bizony az itteni gyerekek élete is nehéz. Bár ők nem dacolnak a természet nyers erőivel úgy, ahogyan én és apám tettük kemény orosz tundrai gyermekkoromban, de túl vannak egy háborún, és ez bizony rányomja a bélyegét ezekre a fiatalokra is. Az óvatosság, a rutinosság, amit ezen a lányon láttam, szintén erre mutatott.
- Jó reggelt - biccentettem a kedves, idős hölgynek. Nem kellett attól tartanom, hogy Artemis kisasszony túl sokat mondana rólam, lényegében egy szót sem szólt, és ennyi pontosan elég is volt. Magamon éreztem Avelin asszony tekintetét, de nem sokat törődtem vele.
- A lótusztea valóban remekül hangzik, köszönöm szépen - bólintottam én is. A reggeli rohanásban a kávét és az erősítő főzeteket nem számítva nem sok minden került a gyomromba. Amellett a jó teát majdnem annyira kedveltem, mint a jó alkoholt, és a helyiségben lengedező fűszeres, édeskés illatok arról árulkodtak, hogy nem ér majd csalódás. Ahogy a diáklánnyal kapcsolatban sem. Megint csak nem kerülte el a figyelmem, hogy a legtávolabbi ülőhelyek felé indul. Szomorú mosollyal az arcomon követtem, majd miután a kabátomat én is a szék támlájára tettem, helyet foglaltam a lánnyal szemben.
Nem várt kérdést, nem teketóriázott, egyből elmondott mindent, ami szerinte lényeges lehet. Nyugodtan hallgattam, félig a mondandóját értelmezve, félig továbbra is gyakorlatiasságán csodálkozva szomorkás elismeréssel. Bár éreztem, hogy versenyt futok az idővel ugyanúgy, ahogy a Minisztérium embereivel is, mégsem siettettem. Hagytam, hadd mondja el saját tempójában, s nem siettettem, nem zavartam meg akkor sem, mikor hangja megbicsaklott a szörnyű tragédia taglalása közepette. Mélyen érinti ez a dolog, nem is kérdés. Elraktároztam az eddig megszerzett tudás mellé ezt is, de semmiképp sem szerettem volna félbe szakítani őt.
Megtette helyettem a teázóhoz tartozó asszonyság. Amíg finom porceláncsörömpöléssel felénk közeledett, Greenberry kisasszony elhallgatott, de én a beálló gyanús csöndet kihasználva nyugodtan közbeszúrtam, mintha eddig is párbeszédet folytattunk volna:
- Amint hallom, érkezik az italunk. Engedd meg, hogy meghívjalak, ez a legkevesebb, amiért rám áldozod az időd - tettem hozzá, majd hálás mosollyal köszöntem meg az őszes hölgynek az elénk tett forró italokat. Óvatosan vettem kezembe az egyik bögrét - egyszerű, sötétkék alapon apró, fehér pöttyöset, s a velem szemben ülő után én is kitöltöttem magamnak a teát. Én sosem raktam bele semmit, mert szerettem érezni a tea natúr ízét. Kivételt képezett ez alól, ha volt lehetőségem jófajta rummal vagy vodkával ízesíteni az italt, de erre most sem esély, sem alkalmas helyzet nem volt. Tovább hallgattam a lányt, aki nagyon ügyesen kivárta, míg a néni hallótávolon kívül ér. Amíg néztem ahogy beszél, egy őzike jutott róla eszembe. Törékenynek és félénknek tűnik, de remekül helytáll a vadon veszélyei közepette, s ügyes rutinnal kerüli el a veszélyt.
- ... Ez minden, amit tudok - tette hozzá. Rám nézett nagy,ártatlan szemeivel, én pedig nem álltam meg, hogy újra rámosolyogjak. Milyen fiatal. Milyen ártatlan... Én talán soha életemben nem voltam ilyen, ami azt illeti, esélyem se volt rá, nem éltem volna túl. Apró sóhajjal kergettem el a borús gondolatokat.
Azt nem akartam mondani neki, hogy ezzel az utolsó kijelentésével nem értek egyet, pedig biztos voltam benne, hogy még ő maga se tudja, mennyi minden van még a fejében, ami hasznunkra lehet. Most elmondta nekem azt, amit valószínűleg Mickers és Johnson szintén megtudott a kastélyban. Csakhogy ők hivatalos ügyben, protokoll alapján nyomoznak. Az én módszereim mások. Hiába rohannak ki máris a terepre, én mégis eléjük fogok kerülni néhány lépéssel anélkül, hogy elhagynám a teaházat. Különben is, ki az, aki kimerült, gyenge emberként a Tiltott Rengetegben maradna, mikor tudja, hogy bizonyára épp ott keresik is? Máris volt egy sejtésem a két Minisztériumi küldött értelmi képességeiről - és akkor még nem is említettem morális aggályaimat várható eljárásukkal kapcsolatban.
- Köszönöm, hogy beszéltél nekem erről. Bizonyára nehéz lehetett Neked. Gondolom nem sokszor kerülsz ilyen tragédia közelébe. Ráadásul egy iskolatársaddal esett meg... - mondtam halkan, együttérzően, s kis szünetet tartottam, függőben hagyva a mondat végét, mialatt óvatos pillantással az ő kék tekintetében kutakodtam. Némán, szelíd óvatossággal arra bátorítottam, beszéljen még, ha szeretne. 
- Szoros kapcsolatban álltál Zeldával? - érdeklődtem tovább.
Amíg válaszolt, agyamban felsorakozott a többi kérdés, s én rendbe állítottam őket.
- Nagyon veszélyes ilyen későn a Rengetegben járni. És épp egy hollóhátas lány követ el ekkora botorságot. Ugye abba a házba a kivételes intelligenciájú diákok kerülnek? Mi oka lehetett vajon, hogy ilyen felelőtlenül, egyedül odamenjen? - érdeklődtem, bár amint kimondtam a kérdést, fel is merült bennem egy igen erős gyanú. Elvégre egy okos, tinédzser lányt mi az az egyetlen és legvalószínűbb indok, ami rávesz ekkora ostobaságra, ha nem az ellenkező nem? Fogadni mertem volna rá, hogy fiú volt a dologban, de várakozón néztem Artemisz kék szemeibe, hogy igazolja vagy cáfolja elméletem.
A kentaurok kérdésével később akartam foglalkozni. Nagyon összetett ez az eset, mindenképpen. Nem mindennapi dolog, ha ezek a roppant zárkózott lények beleavatkoznak a mágikus embertársadalom ügyeibe. Talán kissé kockázatos ötlet, de hátha ránézhetnék a sérüléseire - merengtem, de közben nem felejtettem el Artemis válaszaira koncentrálni sem.
- Sajnos valóban, a lányért mást már nem lehet tenni - sóhajtottam. Átfutott az agyamon, hogy azt mondjam: szerencsés, hogy él, de nem tettem. Milyen élete lesz így? Még az első átváltozása előtt az egész varázsvilág értesült a fertőzéséről. És a társadalom durván bánik azokkal, akik ismeretlen, ragályos veszélyt hordoznak magukban. - Együtt fog tudni vele élni, ebben biztos vagyok. A mai modern gyógyítótudomány mellett nem maga a kór jelenti a nehézséget. De lelkileg bizonyára sok támogatásra szüksége lesz. Megeshet, hogy a legtöbben elfordulnak majd tőle. Ahogyan attól tartok, magának az elkövetőnek is lehetnek ilyen gondjai, és még egyebek is, amint kézre kerítik - tettem hozzá. Keresztbe font karokkal dőltem hátra ültömben. Azt kívántam, bár segíthetnék. Bár megtalálnám az ellenszert, visszaadva ezeknek a gyerekeknek a normális, átlagos életet. De sajnos, azzal a kutatással egyelőre többet ártok, mint használok az ügyemnek. Finoman megborzongtam, ahogy eszembe jutott a balul sikerült kísérlet, a szörnyűségek, az ellopott kutatási napló. Sokkal többet ártok, mint szeretnék... Így egy másik vonalon minden erőmmel igyekszek jóvá tenni, törleszteni.
- Mit gondolsz, nappal hol tartózkodnak a kentaurok? A Rengetegen belül tudod, merre célszerű őket keresni? Esetleg el tudod magyarázni, hol történt maga a támadás? - Szívesen körbenéztem volna a helyszínen, de olyat, hogy megmutassa nekem, nem mertem kérni. Egyrészt ő úgysem volt ott, másrészt talán túlságosan felkavarná a dolog. Így is enyhe bűntudatot éreztem, amiért felzaklattam a kérdéseimmel, tettem bár ezt egy jó ügy érdekében. Reméltem, hogy ez az ár neki is megéri.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Egy dolog sajnálni valakit, és nagyon más dolog segíteni neki. Ezt jól megtapasztaltam, amikor a családunkat mélyen elítélte a varázslótársadalom. Valójában nem csak az áldozatok családjai és a Voldemort ellenes varázslókörök, hanem még a halálfalók is megvetették és lenézték Fent. Teret adtak ugyan annak, hogy kiélhesse kegyetlen vágyait, miközben - nem mellesleg - az ő céljaikat szolgálta, de ők sem láttak benne mást, csak egy gyomorforgató szadistát. Azon kevesek pedig a közvetlen környezetünkben, akik tudták, hogy minden kapcsolatot megszakítottunk a nagybátyámmal, sajnáltak minket anyámmal. Nos, a sajnálatnál valóban nincs rosszabb. Ha sajnálsz valakit, akkor menj és segíts neki. De ne álldogálj sajnálkozó arccal a parton azért, hogy végignézhesd egy életéért küzdő fuldokló utolsó, elkeseredett karcsapásait. Elhatároztam hát, hogy amennyire csak emberileg lehetséges, segíteni fogok Zeldának. Ezért igyekeztem a lehető legösszeszedettebben megosztani az általam ismert információkat Annával.  

- Amint hallom, érkezik az italunk. Engedd meg, hogy meghívjalak, ez a legkevesebb, amiért rám áldozod az időd - ajánlotta fel a kutatónő, amire egy halvány félmosoly jelent meg az arcomon. Hát, igen, ha jobban megfigyelte a kabátomat, láthatta, hogy már erősen megkopott a szövet, amiből szabták... És a fekete bakancsom sem egy mai darab volt. De valahogy úgy éreztem, őt egyáltalán nem foglalkoztatta az anyagi helyzetem, hanem egy őszinte, kedves gesztusként szerette volna csak rendezni a számlát. Erre pedig nem volt okom nemet mondani, bólintottam hát.- Köszönöm. Miután befejeztem a történtek taglalását, ittam egy jóleső kortyot a teából. A lótusz főzete azon kevesek közé tartozott, amik cukor nélkül is édeskés ízzel bírtak, de az idegrendszeremnek most mégis szüksége volt a cukor nyújtotta endorfinra. - Köszönöm, hogy beszéltél nekem erről. Bizonyára nehéz lehetett Neked. Gondolom nem sokszor kerülsz ilyen tragédia közelébe. Ráadásul egy iskolatársaddal esett meg... - reagált felettébb empatikusan a gyógyító, amire önkéntelenül is melegséget éreztem a szívem táján. Bizony keveseknek sikerül úgy kifejeznie együttérzését, hogy az ne legyen tolakodó vagy teátrális. De Anna azon szűk réteghez tartozott, akiknek volt érzéke hozzá. Miközben beszélt, a szemét figyeltem. Első ránézésre okosan, elemzően csillogott... és volt még egy árnyalat benne, ami számomra arra utalt, hogy  korántsem állt tőle távol a szenvedés. Talán ezért is tudott ennyire empatizálni másokkal. Válaszolhattam volna a költői kérdésre, hogy nagyon is történt már hasonló tragédia a közvetlen környezetemben, de ez most éppenséggel nem egy terápiás ülés volt. A jövőbeli áldozatokon szerettem volna segíteni, nem magamon.

- Szoros kapcsolatban álltál Zeldával? - tette fel a számomra meglepő kérdést ezután. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy - bár érintőlegesen -, de rólam is szó lesz ebben a beszélgetésben. Egy pillanatig haboztam, mielőtt megszólaltam volna. - Egyáltalán nem. Sosem beszéltem vele, de kedves lánynak tűnik - mondtam őszintén, aztán elhallgattam. Az volt az érzésem, hogy ezzel most jócskán kiadtam magam. Szerencsére ezután egy további kérdés érkezett, megmentve attól, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsunk a válaszomnak. - Nagyon veszélyes ilyen későn a Rengetegben járni. És épp egy hollóhátas lány követ el ekkora botorságot. Ugye abba a házba a kivételes intelligenciájú diákok kerülnek? Mi oka lehetett vajon, hogy ilyen felelőtlenül, egyedül odamenjen? Őszintén nem gondoltam volna, hogy ez az információ segítség lehet Annának az ügyben, de most kiderült, hogy mégis fontos. Egyáltalán nem olyasvalakinek néztem őt, aki szánt szándékkal felesleges eszmecserét folytatott volna. Válaszoltam hát, hiszen ha nem lett volna lényeges, akkor nem kérdezte volna. - Így van. A hollóhátasok átlagon felüli intelligenciával bírnak, és Zelda osztályelső is volt. Ha hinni lehet az egyik hálótársának, akkor Zelda az aurornak készülő barátjával találkozott a Rengeteg szélén, este fél tíz táján. Aztán állítólag a fiú nagyon kegyetlenül szakított vele, ezért szaladt be szegény az erdőbe - kissé oldalra hajtottam a fejem, majd elgondolkozva folytattam.

- Azt viszont nem tudom, hogy ezt az értesülést Rowana honnan szedhette, hiszen a merengőbe aligha nézhetett bele. Esetleg valahogy kihallgathatta a minisztériumi emberek beszélgetését... - feltételeztem valamivel bizonytalanabb hangszínen. - Te mit gondolsz? - tettem fel most először neki én is egy kérdést. Hátha neki is segít, ha hangosan végiggondolja a dolgot.- Sajnos valóban, a lányért mást már nem lehet tenni - sóhajtotta Anna. Úgy hangzott, mintha nagyon is tudná, mit kell majd Zeldának ezután átélnie. Végül is így is lehetett, hiszen ha jól gondoltam, akkor kutatóként és gyógyítóként nagy eséllyel főként vérfarkasokkal foglalkozott. Különben minek vette volna a fáradtságot, hogy felgöngyölítse ezt az ügyet, ráadásul - ahogy a szavaiból kivettem - mindezt a vérfarkas érdekében is tegye?
- Mit gondolsz, nappal hol tartózkodnak a kentaurok? A Rengetegen belül tudod, merre célszerű őket keresni? Esetleg el tudod magyarázni, hol történt maga a támadás?

Megvakartam a fejem, miközben az elmémben lévő információfoszlányok után kutattam.
- A támadás pontos helyszínéről sajnos nem hallottam semmit, de nem lehet olyan messze az erdő szélétől, mert ha hinni lehet Rowanának, akkor a kentaurok pár perc alatt visszalovagoltak Zeldával a vadőrlakhoz. Ott tették le szegényt, aztán a patadobogásukat hallva talált rá Hagrid - ittam egy kortyot a teából, amíg felidéztem a választ a többi kérdésére. - Ha jól tudom, a kentauroknak van egy nagy tisztásuk, amit a Roxfort oldaláról egy hosszú tiszafasor határol... Egy barátnőm, Chloé mesélt nekem erről, aki jó barátságot ápolt az egyik száműzött kentaurral, Firenzével, amíg a Roxfortban tanított jóslástantanárként. Úgy emlékszem, Chloé azt mondta, egy kentaurnak nagyjából negyedórányi vágtatásba telik a rengeteg szélétől eljutni a tisztásig - idéztem fel a hugrabugos lány szavait némi meglepettséggel a hangomban. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az a sok fecsegés, amit végighallgattam Chloétól, egyszer majd hasznosnak is bizonyul. Összevontam a szemöldökömet, ahogyan tovább fejtettem a gondolataim fonalát. - Mintha azt is mondta volna, hogy egy kis patak is csordogál a közelben, ahol gyakran felfrissíti magát a csorda. Szóval lehet, hogy arra vannak napközben. Miután ennyire belemelegedtem a beszélgetésbe, vettem a bátorságot, hogy rákérdezzek arra, ami azóta foglalkoztatott, hogy Anna megszólított.
- És mondd csak, hogy akarsz segíteni a vérfarkasnak?

[vééérfarkas]

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Az ember nem lesz ok nélkül zárkózott. Néha elég egy rossz emlék, néha kicsit több és súlyosabb dolog játszik szerepet benne, de egy biztos - aki zárkózott, az önvédelemből az. A világ keveseknek adja meg a nyitottnak maradás felelőtlen szabadságát. Nyitottnak lenni veszélyes, sebezhetővé válik az ember. Én már csak tudom. A falak megvédenek. De egyben távol is tartanak mindenkit. Még azokat is, akiket pedig szívesen közel engednék. De nem lehet, s jobb, ha csendes magányomban élem biztonságos mindennapjaim az általam felemelt erődítményben.
Míg a lány a hollóhátasokról magyaráz, én csöndben keverek egyet a teámon. A lótuszfőzet aranyszín tükrén visszacsillanni látom a kék íriszeket. Elfog egy benyomás, mintha ezek nem az én saját szemeim lennének, hanem valaki másé, valaki érthetetlenül fontosé, aki bizony akarata ellenére kénytelen a falon kívül maradni. Látom a makacs férfi tekintetét, ahogy próbál áttörni... Kíméletlenül újra megkavarom a bögre tartalmát, mire a szempárt elkergetik a hullámok.
- ... az aurornak készülő barátjával találkozott a Rengeteg szélén, este fél tíz táján. Aztán állítólag a fiú nagyon kegyetlenül szakított vele, ezért szaladt be szegény az erdőbe.
Elgondolkodva pillantok fel. A lány arcát nézem szórakozottan, de a most mondottak járnak a fejemben.
- Te mit gondolsz? - kérdezi. Kiveszem a kanalat a bögréből és megforgatom ujjaim között. Az ezüst villanások, ahogy a kanál szétszórja a helyiségbe szüremlő fényt. segít összpontosítani.
- Különös, hogy a fiú nem ment utána. Auror létére tudhatná, hogy az erdő életveszélyes mindenki számára. Aki aurornak készül, azt gondolnám, még idegeneket sem hagyna magára, nem hogy a volt barátnőjét - töprengtem hangosan, összehúzva a szemöldököm. Nem, ez furcsa. Nagyon is az, de többet egyelőre nem mondtam, hagytam, Artemis hagy folytassa a válaszaival.
Jó emlékezete lehet, ha ilyen, fontosnak nem tűnő információkra is vissza tud emlékezni. Elismerően bólintottam, s egy hálás mosollyal köszöntem meg igyekezetét. Igazi, vérbeli hugrabugosnak tűnik, akkor is kétség kívül megmondanám róla, ha az öltözékén nem látnám az erre utaló, sárga kiegészítőket.
- És mondd csak, hogy akarsz segíteni a vérfarkasnak?
Feltette azt a kérdést, amire még én magam sem tudtam biztosan a választ. Elvégre fényes nappal igen nehéz rálelni a fertőzött emberre. És ha megtalálom? Valami olyasmit terveztem, hogy biztonságba helyezem... Valahol... Nyilván a kezébe nyomok egy nagy főzet farkasölőfüvet, átbeszélem vele a lehetőségeit. De akkor még mindig ott a baj, miszerint a Minisztérium a nyomában marad, mi több, az eset hírértéke miatt a ajtó is üldözni fogja. Nagy a baj, valóban, az idő pedig egyre fogyóban.
Már épp nyitottam volna a számat, hogy valamiféle magyarázatot adjak a kedves leányzónak, mikor is a teázó ajtaja irdatlan dörrenéssel vágódott be. Az ajtó színes üvegberakása aggasztóan csörömpölt, a fa recsegett, a falba apró lyukat ütött a kilincs, de szemlátomást az érkezőket ez nem ejtette zavarba - mi több, talán észre sem vették. A két fickó fennhangon beszélgettek, miközben sáros bakancsnyomokat hagyva odacsörtettek a pulthoz. A teázóban lévő néhány ember, engem is beleértve, kerekre tágult, s enyhén megbotránkozó tekintettel fordult a kis híján ordibáló páros felé.
- Mérget rá, hogy az a gebe megdöglik egy órán belül! - így az egyik.
- Én aztán nem sajnálom, nyüves dögök, az egyik majdnem lőtt még egy lyukat a meglévő mellé a  se... - Itt elhangzott egy otromba szó, mire a magasabb, langaléta fickó gúnyosan felröhögött.
- De gondold el, ha nem élné túl, milyen állatkert volna itt ma éjjel... Félig ló, félig vééérfarkas - hörögte a lakli színpadias borzongással. Most a köpcös, ballonkabátos vihogott olyan hangon, ami egy kavagó hiénának is díszére vált volna.
- Merlinre - tátogtam, s gyorsan elfordultam, vissza társaságom felé. - Varázslények immúnisak erre a kórra, csak emberek között terjed - sziszegtem fejcsóválva. Gondolom Avelin is lefagyhatott, valahol az asztalok között volt, de egyelőre nem mozdult, nem ment oda a pulthoz, hogy kiszolgálja ezeket az "urakat".
- Itt ma éjjel farkasvadászat, az lesz! - csapott a faépítményre az alacsonyabb alak úgy, hogy az összes ott lévő bögre felugrott a magasba, majd nagy csörömpöléssel arrébb táncolt. - Kilyuggatjuk a rühes ordasát, mielőtt még valakit megkóstol. Én ugyan vissza nem megyek fölöslegesen a tökig érő sárba, faggatni a kehes barmokat valamiről, amit úgyis csak éjjel találunk meg - tette hozzá utálkozón.
- Még tűpárnát csinálnának belőlünk - értett egyet a másik.
- Ha van eszük... - sziszegtem halkan, megfelejtkezve magamról, s társaságomról. - Nálatok kevésbé aljas embereket se tűrnek meg, sajnos - sóhajtottam. Bár segíthetnék a szerencsétlen kentauron, ám tudtam, nem lesz egyszerű a közelükbe férkőznöm, különösen most, hogy ezek ketten már megalapozták náluk mára az emberekkel való alaphangot. - De csak a "csikókat" nem bántják - tettem hozzá fejcsóválva, majd feleszméltem, hogy ezt talán nem kellett volna hangosan is kimondanom. Artemisre pillantottam, próbáltam kikutatni az arckifejezését. Nem, nem célzás volt. Eszembe sem jutna szánt szándékkal belekeverni ilyesmibe egy kislányt. Egy ilyen ártatlan, tisztaszívűnek tűnő, őzike-szerű leányzót, aki minden bizonnyal utat találna a kentaurok zárkózott, megsebzett szívéhez. Újabb, mély sóhajtással megcsóváltam a fejem.
- Úgy tervezem, úgy segítek farkas barátunknak, hogy még ezek előtt - böktem hátra fejemmel a két mihaszna minisztériumi férfi felé. - Kifaggatom a kentaurokat, amenyire csak tőlem telik arról, hogy nézett ki a farkas, volt-e különleges ismertetőjele, aztán utána járok annak a fiúnak, aki utoljára épen és egészségesen látta Zeldát. Hátha tud segíteni az ügyben. Meg kell találnom a szerencsétlent, még azelőtt, hogy feljönne a telihold - tettem hozzá. Hangomban nem tűnt indokolatlannak a sietős aggodalom, de csak én tudhattam, hogy ennek más oka is van a nyilvánvalón kívül.
- Igazán nem szeretnélek ennél jobban belekeverni. Köszönöm a türelmed és a segítséged - tettem hozzá. A pultnál állók megint felröhögtek valamin, majd a magasabb alak egyszerre rémes hangnemben elbődült:
- Meddig kell még várjon az ember? Néni, ugyan már, miért nem vesz fel egy olyan kiszolgálót, aki nincs még fél sánta lábbal a sírban?
- Micsoda pech, hogy ilyen korán csak ez a vénkisasszony-itató vagy gyerekmegőrző vagy mi van nyitva - vetette oda neki a köpcös színpadias bizalmaskodással, de úgy, hogy azt mégis minden jelenlévő jól hallja. Nem én voltam az egyetlen, aki felháborodott a barbárságon.
Avelin összevont szemöldökkel, de végtére is szó nélkül indult meg feléjük. Tiszteletére legyen mondva, nem kapkodott a nyilvánvaló türelmetlenség ellenére sem.
Olvasok Prófétát. Tudom, hogy mostanság kiszámíthatatlankodik a mágia, különösen ezen a vidéken. Lassú, feltűnésmentes mozdulatokkal nyúltam a pálcámért. Csak Artemis látta. Futólag rákacsintottam.
- Tudod, a mágikus szeszély komoly dolog. De van azért egy valami, ami még annál is borzasztóbb... - hatásszünetet tartottam, közben pálcámmal némán tettem néhány apró mozdulatot magam előtt. A pulton a bögrék, melyek az előbb akkorát ugrottak, most a levegőbe emelkedtek, a forró vizes és gőzölgő teás kancsókkal egyetemben. A két otromba gazember feje fölé emelkedtek. - És az, kedvesem, a hamisítatlan női szeszély! - jelentettem ki egy cinkos biccentéssel, s pálcám hegye egy utolsó pöccintéssel aprót villant. A kannák és bögrék támadásba lendültek.
- Nahát, a mágikus szeszély újra lecsapott - tettem megjegyzést jó hangosan, hogy minden jelenlévő hallja, s ártatlan csodálkozással csóváltam a fejem mellé. Mások is így tettek, bár többek arcán láttam az eltitkolt derűt. Mickers és Jonson - bár egyelőre nem tudtam, melyik melyik, , a forró zuhatag és dühös ütlegelés elől kislányos visongással menekültek el, sáros csíkot húzva az ajtóig. Panaszos sikítozásukat még sokáig hallgathattuk, egyre elhalkulva, ahogy az utcán rohantak.
Én hátra dőltem ültömben, keresztbe fontam magam előtt a karjaimat, s kifújtam a benn rekedt bosszússágot.
- Nyertem egy kis időt , de jobb, ha indulok. Kívánj nekem szerencsét! Rám fér a kentauroknál - tettem hozzá nagy sóhajjal. Artemisre mosolyogtam. Tényleg, nagyon segítőkész kislánynak ismertem meg, s hálás voltam a sok értékes információért, amit megosztott velem. Talán a kis trükkömet sem árulja el...

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Miközben hallgattam Anna véleményét a kérdésről, rájöttem, hogy nem fogalmaztam eléggé világosan.
- A fiú elvileg nem látta, hogy Zelda beszaladt az erdőbe. Addigra már rég odébbállt és elhopponált - tettem tisztába a kérdést, nehogy a későbbiekben ez félreértést okozzon a nyomozása során. Már majdnem választ kaptam az oldalamat régóta furdaló talányra, amikor két otromba férfi rontott be a teázóba és fennhangon kezdtek el óbégatni a szóban forgó, általunk oly diszkréten kezelt ügyről. Mégis mit képzelnek ezek? Háborodtam fel magamban ezen az alpári stíluson. Ilyen emberek próbálják megkeresni a vérfarkast, akikbe egy cseppnyi tapintat sem szorult? Csalódottan megráztam a fejem. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig nagyon naiv voltam a világot illetően. Én azt feltételeztem ugyanis, hogy rátermett, empatikus varázslók kezébe adják ezt a különösen fontos küldetést. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan Anna is megrökönyödött ezen a keresetlen jeleneten. - Varázslények immúnisak erre a kórra, csak emberek között terjed - magyarázta nekem felháborodva a gyógyító, amire csak némán bólogattam. Teljesen lefagytam ettől az arcátlanságtól és tudatlanságtól. Hogy vetemedhet valaki arra, hogy megkeres egy olyan varázslényt, aminek még a legfőbb tulajdonságaival sincs tisztában? Szó szerint kínba jöttem és gondolom Avelin is így lehetett ezzel, mert nem igen akaródzott neki kiszolgálni a 'vendégeket'.
- Itt ma éjjel farkasvadászat, az lesz! Kilyuggatjuk a rühes ordasát, mielőtt még valakit megkóstol. Én ugyan vissza nem megyek fölöslegesen a tökig érő sárba, faggatni a kehes barmokat valamiről, amit úgyis csak éjjel találunk meg - hallgattam az undort keltő szavakat tehetetlenül.
- Még tűpárnát csinálnának belőlünk - licitált a másik is a legérzéketlenebb minisztériumi dolgozó címre.

- Ha van eszük... Nálatok kevésbé aljas embereket se tűrnek meg, sajnos - konstatálta jogosan Anna, majd egy felettébb okos és izgalmas észrevétel következett. - De csak a „csikókat” nem bántják - mondta fejcsóválva, amire egyszerre felgyulladt a képzeletbeli villany a fejemben. - Hé... ez jó ötlet! - suttogtam neki vissza csillogó szemmel. Elég hamar döntést hoztam a kérdésben, igazság szerint nem is mérlegeltem a dolgot. De mielőtt felvázoltam volna, hogy mire készülök, még végighallgattam a kutató tervét.
- Igazán nem szeretnélek ennél jobban belekeverni. Köszönöm a türelmed és a segítséged - zárta elképzelésének taglalását kedvesen, ám én erre határozottan megráztam a fejem.
- Nem keversz bele. Én szeretnék veled jönni... ha Te is beleegyezel?- néztem rá kérdőn. A válaszra azonban várnom kellett, mert kisebb közjáték alakult ki a 'mágikus szeszélynek' hála. Nagyot nevettem a szerencsétlen félnótásokon, ahogy szó szerint leforrázódtak és megsemmisülten elkullogtak. Megérdemelték. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teáskannák nem maguktól képzelték magukat vízesésnek, hanem Anna pálcás keze volt a dologban.

Elismeréssel néztem rá a rögtönzött igazságosztását követően. Nem semmi egy nő volt... a mágikus szeszély esetleges jótékony hatásairól nem sokat tudtam, de az biztos, hogy ilyen szeszélyes nőből több is elkélt volna a varázslótársadalomban. Miközben a két minisztériumi jajongását hallhattuk a távolból, komoly arccal fordultam vissza az indulni készülő Annához.
- Sok szerencsét kívánok, de búcsúzkodni nem szeretnék. Ha ezzel segíthetek az ügyben, akkor szívesen beszélek én a kentaurokkal. Elvégre - ahogy Te is említetted - a csikókat nem bántják...
Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is bemerészkedek a Rengetegbe, de most egyszerre olyan ismeretlen elszántságra leltem magamban, amelynek eddig a létezéséről sem tudtam.
- Megyünk? - álltam fel az asztaltól, olyan határozottan, amennyire csak tőlem telt. Tudtam, hogy nem tűnök valami bátornak vagy szívósnak, és tényleg nem is voltam az, de azt hiszem, nehezen bírtam volna tükörbe nézni ezek után, ha tétlenül szemlélem a történéseket, tudván, hogy segíthettem is volna. Szerencsére ma szombat volt, így egy órára sem kellett mennem és más dolgom nem volt Madame Pomfrey megbízásán kívül. Mintha csak a sors intézte volna úgy, hogy mi ketten ma egymásba botoljunk a rejtélyes kutatónővel.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

- A fiú elvileg nem látta, hogy Zelda beszaladt az erdőbe. Addigra már rég odébbállt és elhopponált.
Ez egész új, elgondolkodtató információ volt. Mert ha a lány nem az őt annyira megbántó udvarlója előlrohant ki a vadonba, akkor miért? De kérdezni már nem kérdeztem semmit.
Nem szoktak így magukkal ragadni az indulatok. Ó nem, ezt én általában nem engedhetem meg magamnak, hisz micsoda botrány is származhatna abból, ha nem tartom magam saját szabályaimhoz. Ám mégis... Az, hogy ilyen szemmel láthatóan tapintatlan, gátlástalan alakokat rendeljenek ki a Minisztériumból erre az ügyre, számomra különleges üzenettel bír. Elszomorít, s ugyanakkor kinyitja a zsebemben a szimbolikus bicskát.
- Nem keversz bele. Én szeretnék veled jönni... ha Te is beleegyezel? - üti meg fülem a mondat, s én tágra nyílt szemekkel pillantok a lány felé. Több van benne, mint amit gondoltam, pedig az sem volt kevés idáig sem. De sokkal több.
- Nagyon bátor dolog - mondom lassan, finoman félre fordított fejjel, elismerő és kissé aggodalmas arckifejezéssel. Keresem magamban a felnőttet, a felelősségteljes, józan hangot, amely azt mondaná, ne hagyjam, hogy egy ilyen ártatlan diáklány is belefollyon ebbe az ügybe. Keresem, megtalálom... Aztán képzeletbeli orrba vágom, hogy elhallgattassam, mert most nincs rá szükségem. Be kell vallanom, hogy a lányra viszont igen, méghozzá egy igen fontos ügyben.
- Ha biztos vagy benne... Azt hiszem, rengeteget segítene, ha tudnál valahogyan beszélni kentaurokkal - térek vissza a témára, miután ellenfeleinket elegánsan kiállítottam a játékból egy időre.
- Induljunk - bólintottam elszántan a kérdésre, s magam is felpattantam a székről. Miközben a pénztárcám után kutattam a táskám mélyén, még egyszer rápillantottam a lányra. Bátor szavai tényleg meghazudtolják törékeny testalkatát és ártatlan porcelánbaba-arcát. Rámosolyogtam, és nagyon bíztam benne, hogy semmi baj nem éri ma. Azt leszámítva, hogy velem találkozott - gondoltam magamban keserű gúnnyal. De nem engedtem, hogy ez felszínre jusson.
- Avelin asszony - fordultam az idős hölgy felé tiszteletteljes barátságossággal. - Köszönjük szépen a csodás teát - nyújtottam felé a pénzt, szép borravalóval számolva.
Sietve hagytuk el a teázót. Odakint az út felett még mindig a hűvös szél száguldott ugyan, de a Nap már fitogtatni kezdte erejét. A távolból még mindig hallhattuk, ahogy a leforrázott Mickers és Johnson vinnyogva szitkozódnak.
Elegáns, de tempós léptekkel indultunk a Rengeteg felé vezető ösvényekhez. Nagyot sóhajtottam a földillatú, párás levegőből, s miután megpihentettem szememet a kertesházakat felváltó egyre szövevényesebb, mélyzöld növényzeten, újra Artemis felé fordultam.
- Tényleg nagyon nagylelkű dolog tőled, hogy részt vállalsz ebből az ügyből - kezdtem a csevegést. Ha már annyit kell sétálnunk, jobb azt nem csendben múlatni. Ráadásul valahogy jól esett olyan ember társaságában tartózkodnom, aki úgy hiszem, szintén helyteleníti ezt az egész hajtóvadászatot, s aki minta kissé jobban megértené a vérfarkasok helyzetét, mint az átlag. - Elszomorító, hogy a Minisztérium bűnözőként, vagy még inkább kártevőként tekint a vérfarkasokra. Olyan fogdmegeket küldtek, akiket a viselkedésüket tekintve inkább gondolnék doxiirtóknak - sóhajtottam, majd egy kecses mozdulattal átléptem egy kisebb sártócsa felett. Nem mintha készületlenül érne a természet vad érintetlensége, de az, hogy szépnek találom, nem feltétlenül jelenti, hogy az öltözékemen is annak tartom. Persze, ha muszáj, akkor muszáj. Vannak bizonyos ügyek, amikért kénytelen, de örömmel sározom be a csizmám.

Folytatás itt!
A játéktér szabad!