Mérges Pocok Kávézó és Étterem

A bejárattól jobbra található hangulatos kis kávézó és étterem az egyetlen alkohol tartalmú italáról kapta nevét. Mivel a guineai mérges pocok szemfogából nyert méreg ártalmatlan az emberre, szinte csak némi kis bizsergést és bátorságérzetet okoz, ezért nem került fel az MMMM tiltólistájára. A diákok csak "Vizsgadrukként" ismerik és a Mérges Pocokban is ezen a néen lehet hozzájutni.
Amúgy a hely története maga is kalandos. Egyszer már bezárásra ítéltetett a tulaj rossz anyagi döntései miatt, de a diákság megmentette. Ma különleges hangulatául, sőt hírnevéül szolgál az akkoriban összehordott, gyakran szemétből előkotort berendezése.

♩ ♪ ♫ ♬ iskolarádió ♩ ♪ ♫ ♬

Szeszélyek

to Mr. Santeria
2000. május eleje

Legalább annyira fiatalosnak érzem magam jelenleg, mint egy dinoszaurusz. Félreértés ne essék, egy jó kedélyű, magával tökéletesen kibékült, cuki dínóról lenne most szó, nem egy mogorva, emberevő T-rexről vagy ilyesmi. Az a reggeli első ébresztő bájital – értsd jó erős mugli kávé – előtt van. Most épp csak súlyos kontrasztnak érzem magamat, a kisiskolás mágustanító nénit az egyetemváros fiatal forgatagával szemben. A gyerkőcök megfiatalítanak – mondják, és ezzel egyet is értek. Viszont amit az ember megkeres a réven, azt elveszti a vámon, ugyanis amit a kicsiktől nyer energiát, azt később a nagykamaszok, meg az ifjak kamatostul vissza is követelik. És még azon felül is. Saját kislányom esetéből okulva jól tudom ezt, és jól tudja az a bosszantóan népes ősz-hajszál tábor, ami időről időre égnek áll Dorina gyagyás viselkedésétől. Na mindegy, meg is érdemlem, én magam se lennék a saját anyám. Néha mondja, hogy ő se… De végül is egyszerű mugli asszonyként felnevelt egy hozzám hasonló dilinyós boszorkánylányt, nem igaz?

Bár ragadozó őshüllőként egyszerűbben tudnék keresztülverekedni a zsibongó áradaton, amit a hallgatósereg képez körülöttem, de azért így is haladok. Megalapozom a szakkört, amit majd itt szeretnék tartani – vagy a Grifi Akadémián. Bár tudom, hogy ott van mugliismereti szak, szánt szándékkal nem a megszokott kocka, tudományos és borzasztóan valóságmentes kurzusra készülök. Ide, az MMMM-be is azért jöttem terepet felmérni, mert talán jobb hely volna egy, a köz elvarázsolt varázslójának arra, hogy kézzel fogható tapasztalatokat szerezzen a mágiamentes életről. A hely hangulata minden esetre már most szimpatikusabb volt, mint az előbb említett másik hely esetében. A színes forgatag, a képek, dallamok és szoborformák részletei el-elcsalták a tekintetem a feladattól, s mikor végre nagy sokára túl voltam egy beszélgetésen az illetékessel, meg egy terem-megtekintésen is, úgy éreztem, megint kezdek visszafordulni T-rexbe. Vagy mérges pocokba. Maradt az utóbbi.

A kávézóban kellemes káosz uralkodott, a levegő koffeintartalma máris megelégedettséggel töltött el. A pulthoz léptem, hogy kívánságomat megosszam a mögötte álló hölgyikével, mikor is a helyiségben található összes porcelán mind egyszerre ugrott egyet.

- A Szeszély – rántotta meg a vállát a lány. – Sokszor megesik, de eddig semmi komoly. Mivel szolgálhatok, asszonyom?
A kilátásba helyezett mágikus problémánál sokkal jobban aggasztott az az odabiggyesztett „asszonyom”, de vigasztalásul kértem egy karamellás-narancsos lattét egy nagy gombóc vaníliafagyival és egy pár guszta keksszel. Hiába, le kell kenyerezni a sárkányt…

A kezembe vettem volna a jeges italt, mikor is az újra a levegőbe emelkedett, hasonlóan a többi, jelen lévővel egyetemben. Minden vendég rendelése a magasba emelkedett, s lassan vándorútra kelt a kávézó levegőjében, jelentősen megnövelve körülöttünk a légi forgalmat.

Szerencsénkre egyelőre békésen lebegtek ide-oda, és nem tűntek fenyegetőnek, épp csak keringőt jártak egymással, és jól összekeveredtek. Többen távoztak, mások megpróbálták kézre keríteni a rendelésüket. Én háttal nekidőltem a pultnak, és a kezembe vettem a pálcámat – nem mintha az ellenbűbájok és önvédelmi ártások terén olyan rendkívül képzett lettem volna, minden esetre vártam, hogy az út kitisztuljon, majd magam is az italom üldözésére indultam.

VSzeszélyes játszma...

to Miss Digby... featuring Ámor fuckin nyila

a guineai mérges pocok dala

Ismét egy - fogjuk rá - különösen nehéz nap utáni megérdemelt jutalmamat szándékoztam bejuttatni a szervezetembe. A guineai pocokméreg hónapok óta az egyik kedvenc barátom volt... kevés dolog tudott olyan kellemesen elkábítani, mint ez. Továbbá mellette szólt még, hogy meglehetősen könnyen elérhető volt, legális és mindössze öt sarló. Ahhoz, hogy ilyen hatásosan beálljak, egy átlagos kocsmában bizony jóval több pénzt kellett otthagynom, ezért hétköznaponként jellemzően a Mérges Pocokban voltam megtalálható. Eleinte egy húzásra hajtottam fel a Pocokkoktélt, de aztán idővel rájöttem, hogy megéri időt hagyni neki... és méltóképpen kiélvezni a zamatát. Na és így többszörösen állhattam be egyetlen adagtól.

Félig behunyt szemmel, törökülésben ültem a csillsarokba applikált szőnyegen, sötétkék, arabszabású nadrágomba kapaszkodva. Imádtam ezt a tompa bizsergést, ami úrrá vett a végtagjaimon, és végigszaladt aztán az összes ízületemen. Szépen, lassan elkezdtem forgatni a jobb csuklómat, és magamban azon flesseltem, mekkora jó már, hogy nem érzem egyáltalán. Jelen pillanatban - ha mások látták is - nekem mégis olyan volt, mintha nem lett volna csuklóm egyáltalán. Régóta abban hittem, hogy amit az ember érez, az sokkal, de sokkal valóságosabb annál, mint amit lát vagy hall. Így teljesen átadtam magam a csalfa, mégis oly édes valóságnak, és a bokámmal is körözni kezdtem. - Mmmm - nyögtem kéjesen, kissé tágabbra nyitva étcsoki árnyalatú zsarátnokaimat, amikor is egy vörös hajú szirén lépett be az ajtón. Rögtön átszaladt rajtam egy áramütésszerű érzés.

Ahogy közeledett a pult felé, tökéletes rálátásom nyílt gyönyörű, kecses alakjára... hófehér bőrén megcsillant az ablakon besurranó napfény, egy minuta alatt elkápráztatva újdonsült rajongóját, azaz engem. Láttam, ahogy szavakat formáltak azok a mennyi ajkak, amik egy pillanattal később aztán rejtélyes okokból szarkasztikus mosolyra húzódtak. A mámorító látomásból azok a tetves csészék zökkentettek ki, amik ma már sokadszorra képzelték magukat pattogó sárkánybolhának. A mellettem lévő kis asztalkán az én poharam is ugrott egy fejest, de szerencsére - néhány fájóan elpazarolt cseppet leszámítva - épségben megérkezett mellém a szőnyegre.

Láttam, hogy a vörös démon megkapta az italát, és már épp álltam volna fel, hogy meginvitáljam magam mellé, amikor a guineai kotyvalék újabb kalandra indult.... de ezúttal nem csak pár másodpercre éledt öntudatra, hanem bosszantó módon, szépen lassan arrébb szállt mellőlem. Meg sem állva a terem másik sarkáig. Szerencsémre a kívánatos ismeretlen pohara ezzel szemben éppen felém tartott... Mázlim volt, mert olyan lassan kóválygott, hogy még az én igen csak lelassult reakcióidőm mellett is volt alkalmam kapcsolni.
- Invito - hívtam magamhoz egy pálcaintéssel az italt, ami most kegyesen megadta magát. Talán a Szeszély is beállt időközben, ezért nem gyakorolt valódi ellenállást próbálkozásommal szemben, talán Ámor támogatta meg ismételten a szerelmi életemet, ki tudja.

A lényeg az volt, hogy ott álltam, kezemben a szépséges nő italával, és minden adott volt ahhoz, hogy hősként tűnjek fel előtte. Olyan csábító tekintettel néztem rá, ami csak tőlem telt, miközben szépen lassan megközelítettem a - pulttól nem túl messzire jutott - Nőt. - Ha jól sejtem, ez az ital a Tiéd - mosolyogtam rá olyan hatásfokkal, ami szerény szándékaim szerint még egy dementort is megolvasztott volna. - Parancsolj - nyújtottam felé a kissé összekavarodott, de a körülményekhez képest egészen épségben maradt narancsos-karamellás lattét, és közben magasról tettem rá, hogy az én koktélom merre kóborol éppen.

♩ ♪ ♫ ♬ iskolarádió ♩ ♪ ♫ ♬

Szeszélyek

to Mr. Santeria
2000. május eleje

- Oh, hogy velem mindig valami ilyesmi történik – nyögtem félig bosszankodva, félig nevetve. Szemmagasságban közeledett egy fenyegető gőzcsíkot húzó teáskanna, így egy karate mestert megszégyenítő mozdulattal alábuktam, majd pedig újra kiegyenesedtem, és arrébb léptem egy jegeskávé elől. Elgondolkodtam, hogy minderre a sok izgalomra elkapom azt, és felhörpintem a tartalmát, de egyrészt túl magasan volt, másrészt egy nagyon zaklatott hallgató üldözte. Hiába, a vizsgaidőszakban a kávé létkérdés – láttam, hogy a srácnak az arcára van írva ez. Valami hasonlót éreztem én is.
Persze, a saját italom már árkon bokron túl járt. Sűrű elnézéskérések közepette lavíroztam utána, asztalokat, székeket és frusztrált varázslókat kerülgetve, bár nehezen tudtam haladni a káoszban, így végül is alig pár lépésre kerültem a pulttól. Annyira a célpontra koncentráltam, hogy csak akkor vettem észre a fiatal srácot, amikor az kézre kerítette a szökevény italt.
Hirtelen nem is tűnt olyan fontosnak az a kávé, pedig a maga nemében tökéletes volt, és fagyit is tartalmazott. Aki előttem állt, azonban felejtette velem egy pillanatra az egészet, saját gyönyörű, kávészínű bőrével, csokoládé íriszével és egy olyan lehengerlő mosollyal, amitől nemcsak hogy elolvadt az italom mellé készített vaníliafagyi, de attól tartok, fel is forrt azonnal.
- Ha jól sejtem, ez az ital a Tiéd. Parancsolj! – Bársonyos hangját hallgatva egy egész röpke pillanat erejéig el is révedtem, aztán megráztam magam, és zavart mosolyt villantottam felé.
- Igazán nagyon hálás vagyok, köszönöm! – válaszoltam, és elvettem a szökevényt a másik kezéből, közben finoman hozzáértem. A keze puhább volt, mint egy cica tappancsa, egészen lenyűgözött.
- Parancsolni nem szoktam – nevettem fel szeleburdin, aztán hozzátettem: - Bár tanár vagyok. De attól tartok, a te italod közben biztosan nagyon elkeveredett – mutattam sajnálkozva egy nagyobb bögre- és pohárrajra, melyek mint a pillangók, nagy falkában kavarogtak a bosszankodó emberek feje felett.
- Úgyhogy mondd, mire hívhatlak meg, ha elcsitulnak a kedélyek? – kérdeztem tőle. Édes pofa volt, bár szemtelenül fiatal. De úgy éreztem, legalább kárpótolnom illik, amiért pont az én italomat volt szerencséje megmenteni. Mondjuk nem úgy tűnt, mintha a szeszély alább hagyna, sőt, amelyik italt nem kapták le a levegőből, az elhagyta az azt tartalmazó porcelán vagy üvegtárgyat és a levegőben színes, kisebb-nagyobb kristályszerű gömbben lebegett tovább. Egész mutatós dekor lehetett volna ez, csak éppen félő volt, hogy elárasztja a vendégeket, mikor a varázsnak vége lesz. A pultoslány egy nagy vödörrel rohant a nagyobb rajok után, abban a reményben, hogy azzal összeszedheti az elszabadult folyadékbuborékokat.

VSzeszélyes játszma...

to Miss Digby... featuring Ámor fuckin nyila

a guineai mérges pocok dala

Úgy láttam rajta, hogy egy picit zavarba jött tőlem, de ezt abszolút biztató jelnek vettem. Talán ez azt jelentette, hogy hatást gyakorolt rá a kis mentőakcióm? Nagyon jó lett volna.
- Igazán nagyon hálás vagyok, köszönöm! - vette el a felé nyújtott italt úgy, hogy kecses keze futólag hozzáért az enyémhez. Ebbe beleborzongtam, és mint egy drogos, máris elvonási tüneteket kezdtem el érezni, amint bőrünk megszűnt érintkezni egymással. Nem tudtam, hogy a véremben csörgedező pocokméreg erősítette fel az érzékelésemet ennyire, vagy a közöttünk instant kialakult letagadhatatlan kémia okozta azt az izgatott lüktetést, amit az érintése miatt szinte elektromos kisülésnek éltem meg, de az biztos, hogy isteni jó érzés volt, és ezer éve nem éreztem már ilyet.
- Parancsolni nem szoktam – nevetett fel édesen a vöröshajú szépség. - Kár, mert a te parancsaidat szívesen teljesíteném - kezdtem azonnal leplezetlen flörtölésbe. - Bár tanár vagyok. De attól tartok, a te italod közben biztosan nagyon elkeveredett – mutatott az éterben repdeső italok forgalmára megszállottságom legújabb tárgya.

- Úgyhogy mondd, mire hívhatlak meg, ha elcsitulnak a kedélyek? – kérdezte kedvesen. Szívből elmosolyodtam, és legyintettem egyet.
- Áhh szóra sem érdemes... Amúgy egy mérges pockot ittam éppen, de igazából bármi megfelel nekem... Az, amit te rendeltél például egészen jól néz ki - feleltem vigyorogva.
Ahogy a kezében tartotta a poharát, elmosolyodtam a karamellszínű kávéban élvezettel feloldódó, fehér fagyigombóc látványára. Máris arról fantáziáltam, hogy valahogy így fogunk mi is összegabalyodni... egy szép napon. Remélhetőleg még ma. Ügyet sem vetettem a fejünk fölött levitáló bögrék és poharak tömegére, no meg a színpompás, lebegő folyadékhalmazok sem érdekeltek, csakis új ismerősöm kötötte le a figyelmemet.
- Különben én Giacomo Santeria vagyok - nyújtottam a kezemet bemutatkozásra, és ha elfogadta azt, akkor finoman, mintegy játékosan megcirógattam a tenyerét. Újabb vibrálás, újabb kisülés. Végem volt egy másodperc alatt.

Megvártam, hogy ő is bemutatkozzon, és utána csillogó szemmel kérdeztem tőle.
- Tényleg? Tanár vagy? És mit tanítasz?
Már a nyelvem hegyén lett volna, hogy gondolom nem az MMMM-ben, vagy a Roxfortban tanít, vagy ha mégis utóbbi, akkor nemrégóta lehet ott, hiszen csak két éve végeztem a mágusiskolában, de aztán rájöttem, hogy ez nem lenne annyira bölcs húzás a részemről, ha be akarom fűzni őt... Márpedig nagyon is ez volt a célom. Úgyhogy elhatároztam, hogyha rákérdez, mennyi idős is vagyok, simán emelem a tétet minimum egy tízessel. Elvégre ma már egy 16 éves lány sokszor úgy néz ki, mintha 27 lenne... akkor egy 19 éves srác miért ne adhatná ki magát mondjuk... harmincnak?  
A stratégia előállt hát, és áldottam az eget, amiért ma reggel lefürödtem, és parfümöt is szórtam magamra. Annyira gyönyörű volt, ahogy itt állt előttem. Nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá újra. Jó illatom biztos tudatában közelebb léptem hozzá, és egy mozdulattal a füle mögé tűrtem egy elszabadult tincset. - Ez itt egy kicsit elkóborolt... - mosolyogtam rá vágyakozó tekintettel.

♩ ♪ ♫ ♬ iskolarádió ♩ ♪ ♫ ♬

Szeszélyek

to Mr. Santeria
2000. május eleje

Különös egy dolog ez, mikor az ember lélekben fiatal, amúgy meg nem. Bár idomulna hozzánk a külsőnk, és mnenki fizikailag is annyi évesnek látszana, amennyinek érzi magát. Bár ez az esetemben talán nem várt fiatalságot eredményezne, és az ilyen helyekre, mint a Mérges Pocok, talán be se engednének. Bár csak annyira lennék fiatal, mint az ifjú Giacomo, vagy egy kicsit fiatalabb... Ezek a legjobb évek. Már mindent szabad, már nincs korlát a szülői szigorból fonva, az ember valamennyire önellátó, ugyanakkor a felelősség terhe még nem nehezedik rá. Az élet legjobb kihívásaival néz szembe, pályaválasztás, karrier, párválasztás. Aztán újabb párválasztás. Aztán megint újabb. Donald kedves arca rémlik fel előttem, s azok a vonásai, melyeket Dorina örökölt, s amelyeket megőrzött belőle élete imádni való kis szikrájával, s őrzi azóta is. Nagy sóhajjal gondolom: "Vén sárkány vagyok én már ehhez."
- Demi Digby - fogadom el a felém lendített jobbot, majd meglepetten, kissé gyanakvó félmosollyal nyugtázom a lopott kis mozdulatot, melyet bársonyos ujjaival vitt véghez.
- Jól néz ki, aha - dünnyögöm helyeslő vigyorral, és még jó, hogy nem teszem hozzá: "Csak kár, hogy olyan fiatal..." Mert ő az italomról beszél, és hát... Hogyne, én is! Csupán a véletlen műve, hogy nem a nassolnivalónak is beillő frissítőt, hanem az előttem álló úriember izzó, étcsokiszín íriszében gyönyörködöm közben. Ami szép, az szép, kár tagadni. Csak sajnos más igazságok is vannak a világon.
- Tényleg? Tanár vagy? És mit tanítasz? - kérdi gyerekes lelkesedéssel.
- Csupa hasznos hülyeséget! - nevetek fel, és talán nem is jár messze a kijelentés az igazságtól. Sok kritika ér mostanság, a tanáriba is eljutnak a forrongó diákok pletykái és véleményei, miszerint a módszereim túl radikálisak, a mágusok számára lealacsonyítóak... Szóval csak a szokásos korlátolt mágus-önérzet hőbörgése ez, de azért nem hagyom figyelmen kívül teljesen. Jó tudni, hogy jó irányba tartok, mert ez pontosan ezt jelenti egyébként. Azért Mr. Santeriának pontosítok kicsit, hogy értse.
- Mugliismeretet a Roxfortban. Nem a leghálásabb tantárgy, viszont rendkívül jellemfejlesztő a kölykök számára. No, lássuk azt a dühös kis hörcsögöt - lapogatom meg a srác vállát, majd intek a lánynak a pultban, aki feladta már, hogy levadássza az italgömböket. Mivel azok békésen libegtek felettünk, ő újakat készített. Seperc alatt a velem társalgó uraság kezében volt a nevezett frissítő. A hecc kedvéért én is kértem egyet, kísérőnek a kávém mellé.
- Erre a vendégem vagy, és közben elmesélheted, hogy te mivel foglalkozol. Mi járatban vagy, itt tanulsz? - érdeklődöm, és lehuppanok egy közeli, puha puffra. Megpaskolom a magam melletti babzsákfotel ülőfelületét, jelezvén társaságomnak, hogy bátran helyet foglalhat.

VSzeszélyes játszma...

to Miss Digby... featuring Ámor fuckin nyila

a guineai mérges pocok dala

- Demi Digby - mutatkozott be az éteri tünemény, amire egy nagyot dobbant a szívem....
- Demi - ismételtem a nevét épp olyan vágyakozó hangsúllyal, ahogyan belül éreztem iránta.
- Jól néz ki, aha - konstatálta újdonsült kedvenc italomat újdonsült kedvenc csajom, amire muszáj volt megint rátennem még egy lapáttal. - Ezek szerint ebben egyezik az ízlésünk... - kezdtem meg a gondolatmenetet, amit magamban csak így fejeztem be: Remélem ebben is...
- Csupa hasznos hülyeséget! - folytatta bizsergető kacagással, ami végigborzolta a karomat, libabőrt hagyva maga után. Imádtam, ha egy nőnek volt humorérzéke és jól érezte magát a bőrében. És ő pont ebbe a kategóriába tartozott...nem is kérdéses.
- Mugliismeretet a Roxfortban. Nem a leghálásabb tantárgy, viszont rendkívül jellemfejlesztő a kölykök számára. No, lássuk azt a dühös kis hörcsögöt - ért hozzá futólag a vállamhoz, ami megint csak olyan intenzív érzés volt, mintha legalábbis végigszántotta volna a körmével... - Mmmm - bazseváltam magamban, cseppet sem leplezve, milyen jól esett az érintése.
A pultos lány hamar kiszolgált minket, láthatóan volt már rutinja a Szeszély utáni állapotok megfelelő kezelésében. Megkaparintottam hát a második kört is, aztán ittam tovább...de egyelőre a pocokméreg helyett Demi szavait.
- Erre a vendégem vagy, és közben elmesélheted, hogy te mivel foglalkozol. Mi járatban vagy, itt tanulsz? - huppant le lazán a dögös tanárnő egy puffra, és megpaskolta a mellette lévő babzsákot, engedélyt adva, hogy csatlakozhatok hozzá. Erre a látványra muszáj volt megint elmosolyodnom. Mennyire édes volt már.... Bárcsak mást is megpaskolna majd így...
Merlinre. Ennek a fele sem volt tréfa. A pulzusom ezen a ponton egész biztosan verte a 200-at is, és a karamellszínű arcom most már tutira korallban játszott helyenként, de magasról tettem rá. Nem érdekelt, hisz én már csak ilyen rajongó alkat voltam mindig is... totál felesleges lett volna leplezni az iránta táplált lelkesedésemet. Először leraktam a mellettünk lévő kis dohányzóasztalkára az italom, aztán egy pár lépés nekifutás után épp a babzsák közepébe ugrottam, háttal megérkezve. Szerettem volna lenyűgözni, bár nagy valószínűséggel ezzel még elég távol lehettem a célomtól. De ami késik, nem múlik, ugyebár.
- Köszönöm, hogy nem hagysz itt szomjan halni - vigyorogtam rá boldogan csillogó szemmel. - Nem, én már nem tanulok, viszont itt élek és itt dolgozok - mosolyogtam rá. Még jó, hogy színész voltam, így nem látszott meg rajtam a füllentés. Bármit elő tudtam adni, ha nagyon akartam. És ezt most... vagyis inkább őt nagyon akartam.
- A Keresetlen Komédiás Kamaraszínház társulatának tagja vagyok - folytattam lelkes hangon. Szerettem a mesterségemről beszélni. - A Roxfort után itt végeztem a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskoláján, és most már hivatásos színész vagyok.
Jól esően nyugtáztam, hogy nem is hazudtam nagyot. A háromnegyedrésze simán igaz volt annak, amit mondtam. Az a maradék egynegyed meg mit számított.
Általában erre a bejelentésre kétféle reakció szokott érkezni a nők részéről. Egyik felük lefitymállóan, vagy bizalmatlanul méregetett, mondván, ez nem rendes munka, csak játszadozás, és hogyan is bízhatnának meg bennem, ha egyszer az a hivatásom, hogy folyton másnak adom ki magam, mint aki vagyok. A másik csoport meg irreális ujjongásba kezdett, mintha csak valami sztár lennék. Pedig én nem éreztem magam annak. Az még igen korai lett volna, lévén, hogy csak két éve voltam a társulat tagja, és az újságok sem írtak még rólam sokat. Szóval az őrült rajongó stílussal, ha lehet még jobban ki tudtak kergetni a világból, mint a lesajnáló pillantásokkal. Kíváncsi voltam, Demi melyik csoportba tartozik majd.... de valahogy előre sejtettem, hogy ahogy más szempontból sem lehet őt másokhoz hasonlítani, úgy ezen a téren is lehetetlenség volna őt kategóriákba sorolni.
- Szép hivatás a tanítás - tértem vissza az ő mesterségére. Ami egyébként nem is állt olyan messze az enyémtől. Hiszen ő is egész nap szerepelt, ha kicsit más értelemben és más célból is, mint én.
- És mondd csak, könnyen kihoznak a sodrodból a szemtelenebb nebulók? - kérdeztem cseppet csipkelődő hangon.

♩ ♪ ♫ ♬ iskolarádió ♩ ♪ ♫ ♬

Szeszélyek

to Mr. Santeria
2000. május eleje

Nem mindenkinek áll jól az, ha fél lábbal egy másik világban van. Vagy a saját fejében. Vagy a felhők között... Na, szóval ha be van állva cseppet. A kedves ifjú azonban, akivel összevetett a sors, nyilvánvalóan nem tartozott a mindenkik nagy részéhez.
- Demi... - Rá kellett jönnöm, hogy szeretem így hallani a nevem. És hogy rég hallottam így. Ilyen bársonyos, mély szólamban, ilyen kissé ködös vágyaktól fűtve. Muszáj volt egy mosollyal meghálálnom az élményt, melyről eddig úgy gondoltam, nekem már nem jár.
Talán nem kéne itatnom őt, a jelek szerint nem szomjas. Ugyanakkor... Elfogott a késztetés, hogy a kedvére tegyek. A mohó pillantás lassan egyértelműsítette előttem, mi jár a fejében, és hogy mit vár. A legkevesebb, hogy ahelyett egy jó piával és két figyelő füllel kárpótolom.
- Köszönöm, hogy nem hagysz itt szomjan halni - vetődik mellém, megszabadítva az áldozatául választott babzsákot a sokévnyi portól és piszoktól.
- Nem, én már nem tanulok, viszont itt élek és itt dolgozok. A Keresetlen Komédiás Kamaraszínház társulatának tagja vagyok. A Roxfort után itt végeztem a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskoláján, és most már hivatásos színész vagyok.
- Elképesztő gyorsan végezhettél. Mondd, mennyi idős vagy? - érdeklődöm lenyűgözve, közben kortyoltam az italomból egy aprót.
- Nagyon izgalmas munka, minden esetre. Szerencsés vagy és bátor, hogy rá mertél lépni egy ilyen pályára, ahol annyi a bizonytalanság. Mi vitt rá? - érdeklődöm kedvesen, közben leporolom a leülepedő port magamról, s egy-két megbúvó pormacskát Giacomo hajából is eltávolítok. Ellebeg az orrunk előtt egy sor színes, kavargó koktélgömb, s az egyikben még egy szelet narancsot is felfedezek.
- Szép hivatás a tanítás... És mondd csak, könnyen kihoznak a sodrodból a szemtelenebb nebulók?
Elnevetem magam a feltételezésre, aztán megmagyarázom.
- Inkább fordítva szokott történni, én borítom ki őket, tudod... Nem kedvelem a mindennapi dolgokat. Unalmasak. A gyerekek is unják, ha ugyanolyan módszerekkel próbálkozom náluk, amivel már az elődöm elődjének az elődje is. Én nem mondom, ami működik, az nem véletlen alakul rendszerré, de az értelmetlen rutinba belefásulni igencsak nagy vétek. De azt hiszem, neked ez biztos nem mond újat... - legyintek kuncogva.  - Nem minden napi életed lehet. Milyen a színészek élete? - faggatom tovább, közben hagyom, hogy a kávé édes-gyümölcsös íze felébresszen és egyben el is bódítson kissé.

VSzeszélyes játszma...

to Miss Digby... featuring Ámor fuckin nyila

a guineai mérges pocok dala

Látom rajta, hogy tetszik neki, ahogy kimondom a nevét, így ezt az információt elraktározom az agyam egy távoli szegletébe, hogyha esetleg más helyzetbe kerülünk - mondjuk vízszintesbe - akkor elő tudjam idézni és be tudjam vetni ezt a kedves gesztust, ezzel is örömet okozva neki.
Feltett szándékom idáig egyszer az életemben legalább eljutni, így tovább vetítek, amikor felteszi a kérdést:
- Elképesztő gyorsan végezhettél. Mondd, mennyi idős vagy? - viszi be a találatot kíméletlenül, de én nem hagyom magam, nem ám.
- Drága vagy, hogy ilyen fiatalnak nézel, de valójában már harminc vagyok - mondom kapásból, olyan lezseren, ahogy csak tudom. Nagyon bízok abban, hogy a mély orgánumom és a szakállam megfelelően kompenzálja majd az amúgy kisfiús kisugárzásomat. Megjegyzem, más is tudná kompenzálni, de ahhoz most nem alkalmas az idő és a hely, hogy megmutassam. Bár simán visszakérdezhetnék én is a korára, ettől most eltekintek, mert nem akarom kiélezni a közöttünk lévő korkülönbséget, hisz ez amúgy sem számít. Legalábbis nekem.
- Nagyon izgalmas munka, minden esetre. Szerencsés vagy és bátor, hogy rá mertél lépni egy ilyen pályára, ahol annyi a bizonytalanság. Mi vitt rá? - porolja le magát, majd gondoskodóan a hajamból is eltávolít néhány porcicát. Erre legszívesebben elégedett kandúrrá változnék és dorombolnék, de hát talán az azért most még túlzás volna. Az viszont nem kérdéses, hogy a kémia csak úgy izzik közöttünk, alig ért hozzám most is, mégis áramütésszerűen érzem a testemben a hatást.
- Igen, nagyon bizonytalan szakma, de talán ettől annyira izgalmas.... Hogy sosem tudhatom, a jövő héten milyen kihívásoknak kell majd megfelelnem. Túl a lelki oldalán, hogy felszabadító teljesen más személyiségű embereket eljátszani, mint amilyen én vagyok, tele vannak az előadások olyan jelenetekkel, amik folyamatos kreativitásra ösztönöznek színészként. Na és némelyikük kifejezetten veszélyes is tud lenni, így adrenalin-hiányra sem panaszkodhatok - kacsintok rá Demire lelkesen, majd az arcomat a tenyerembe fektetve hallgatom őt.
- Inkább fordítva szokott történni, én borítom ki őket, tudod... Nem kedvelem a mindennapi dolgokat. Unalmasak. A gyerekek is unják, ha ugyanolyan módszerekkel próbálkozom náluk, amivel már az elődöm elődjének az elődje is. Én nem mondom, ami működik, az nem véletlen alakul rendszerré, de az értelmetlen rutinba belefásulni igencsak nagy vétek. De azt hiszem, neked ez biztos nem mond újat... Nem minden napi életed lehet. Milyen a színészek élete? - kérdezget édesen, ám mielőtt felelnék, még reagálok a szavaira, amik reménnyel töltöttek el. Ha a munkájában szeret rebellis lenni, talán a párkapcsolatok terén sem ragaszkodik a hagyományos, konzervatív sémákhoz...
- Ezek szerint úttörő alkat vagy? Ez nagyon menő.... Abszolút itt lenne az ideje megreformálni végre az oktatást, és tök bátor dolog, hogy te belevágtál ebbe. Elmeséled, milyen módszerekkel sokkolod a tanári kart? - villantok egy flörtölős félmosolyt felé, majd én is válaszolok a kérdésére.
- Őszintén szólva nem tudnék jobb életet elképzelni. Minden napom játék és izgalom... feltett szándékom, hogy ennek kösöznhetően sosem öregszem majd meg - kortyolok bele mosolyogva az italomba. Való igaz, hogy túl vagyok ma már néhány körön, de éppenséggel nem az alkohol bódított el ennyire, hanem Demi jelenlététől csillog a szemem.