A villantó

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

– Biztonságos? Mégis mi ellen?
Nos igen, talán nem kellett volna a mugli utca remek tulajdonságairól beszélgetnem. Nem azért, mert az újdonsült ismerős nem tűnt elég megbízhatónak, egyszerűen csak jobbnak láttam tartani azt a bizonyos két lépés távolságot. Egyszer Phillip Rowle-t is beavattam a dolgaimba. Nat engedélye nélkül meghívtam Tengerszembe, hogy megmutassam neki, miként élek… s hogy mit tett velem Reagan. Akkor meg akart védeni, segíteni. Hirtelen fordult vele akkorát a világ, hogy ellenem fordult. Tudom, hogy ő is inkább látna hallottnak, semmint a távol magától. Veszélyes voltam rá, pontosan annyira, mint ő rám.
– Hát minden ellen. – Rántottam meg a vállamat kissé tétován, mintha nem is lennének fontosak igazán a szavaim. Ugyanakkor, mielőtt újabb kérdés hullám indult volna meg belőle, rá tereltem a figyelmet. Öreg, de nagyon is bevált taktika ez. Ha nem akarsz beszélni magadról társaságban, hát ideje érdeklődni.
– Oh,... nos... én dolgoztam. Ma is. És út közben beugrottam még egy helyre. Ajándékért. Alapvetően bírom a muglikat. Egyszerűek és a többség tiszta is. Igazából hazafele tartottam mikor megtaláltál. – Vállat vont persze, akárcsak én korábban.
Nem is gondoltam vele, hogy talán ő sem csak munka és ilyesmik miatt mászkál egy olyan mocskos mugli környéken, mint ez. Talán neki is volt egy kis rejtegetni valója… ám bizonyára nem a világ leghíresebb íróját rejtegeti valamelyik közeli, kétszobás lakásban.
Hangosan sóhajtottam, amint eszembe jutott, milyen állapotban hagytam ott Natot. Régen mindig hatalmas volt és erős… de abban a borzalmas, kinyitható ágyban aprónak látszott és sebezhetőnek. Megremegtek az ujjaim a pulton, a szívem pedig nagyot dobbant – mint mostanában annyiszor. Egyre nehezebben bírtam a nyomást. Iszonyatos teher volt magammal cipelni a tudatot: miattam keveredett Nat ilyen helyzetbe, miattam kellett a gyerekeit egy mocskos lakásba tuszkolni… Az élet, amit úgy szeretett, hirtelen távoli fénypontnak látszott. Hiába volt pénzünk, nem költhettünk sokat s nem használhattunk mágiát sem, hogy otthonosabbá tegyük a rejtekhelyünket, tudván, hogy az nyomot hagy.
A bűntudat folyamatosan ott lüktetett bennem, mikor reggelente a tükörben, megpillantottam a szőkére színezett tincseket. Hiányzott a fekete haj, a saját színem s az igazi Elliot. Utáltam, hogy bujkálnom kell s nem lehetek önmagam. Nat mellett az életem szabadabb lett ezen a téren. Megtudtam, milyen vagyok igazán és hogy olyan társaságban is jól mutatok, mint ő. A régi Elliot egy árny volt, aki behúzódott a sarokba, mikor kellett… de ez az új egyre inkább képtelen volt nyelni és befogni a pofáját. Az egész életem erről szólt, mielőtt visszatértem Londonba. Egy hatalmas, iszonyatos, régóta tartó bujkálás a múltam árnyékai elől.
– Egészségedre. – Emelte felém a saját italát. – A biztonságos hazaútra.
Bólintottam felé, egyetértve mondandójával. Felemeltem a korsót, egy nagyot kortyoltam belőle.
– Merlinre mondom! Ez a legjobb ital. – Hirtelen mosoly szökött az ajkaimra, ahogy nagy sóhajtást követően letettem a korsót a pultra. Hallottam, ahogy koppan egyet az alja. Abban a pillanatban, mintha minden kikapcsolt volna, a korábbi, gyötrő emlékek eltűntek és csak a krémes, kesernyés íz maradt a nyelvemen.
– És mivel foglalkozol? – kérdeztem. Úgy néztem körbe, hogy érthetővé válljon: mivel foglalkozhat valaki, aki egy ilyen mugliktól zsúfolt környéken él. Aztán persze, csakhogy úgy tűntessem fel magam, mint aki cseppet sem veszélyes figura, megköszörültem a torkom. Készen álltam, hogy én magam is elmondjam, miféle szakmát űzök… legalábbis űznék, ha bejárnék a családi vállalkozásunkba. – Én magam patikus vagyok. Talán ismered az Elliot O’Mara-féle férfiasítót… a Forest a párom neve. – Tettem hozzá. Teljesen biztosan éreztem ugyanis, hogy Liam nem éppen apám egyik embere.

zene:K - LSF 



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'


☤

Nem igazán értem mire utal a minden ellen de valamiért az a gyanúm hogy még ha rá is kérdeznék sem kapnék nyílt, egyenes vagy akár őszinte választ. Ehhez se nem elég régi se nem elég mély az ismeretségünk. Így jobbnak látom elengedni nemes egyszerűséggel a fülem mellett. Inkább csak koccintok Elliottal, akinek láthatóan rögtön jobb kedve lett. No igen, egy kis alkohol mindent meg tud szépíteni, még az ilyen cudar, hideg, esős napokat is. Mikor az ember a "villantóval" kell hogy megküzdjön.
– Merlinre mondom! Ez a legjobb ital.
A dicséretre akaratlanul is belenevetek a saját korsómba. Igazából a lelkem mélyén egyet is értek vele. És valahogy ez eszembe juttatja Sage-et meg a vele való görbe estéket. Elmélázva bámulom az italospultot. Itt vele sosem jártam, rendszeresen a Hetforshire-i kocsmákat látogattuk meg vagy más belvárosi pub-ot. Dylan pedig ilyenkor mindig lelépett. Az egyetemista bulik a legutóbbi fegyelmi tárgyalásom óta pedig lassan elmaradoztak.
– És mivel foglalkozol?
- Öhm... - zökkenek vissza a valóságba és bámulok egy percig bambán. Pislogok párat, felocsúdok, hogy bizony a kérdést nekem szegezték és úgy fordulok a másik felé, mintha csak most venném észre.
- Ja én? Medimágusnak tanulok. Idén szakosodom. Valószínű a szülészetet választom, hacsak ki nem rúgnak...
Mély sóhaj szakad fel belőlem. Sajnos Pye-ról azóta sincs hírem. Egyszerűen olyan, mintha elnyelte volna őt a föld. Gondoltam rá, hogy újra felkeresem, de eddig semmi időm nem volt. Most is a legtöbb estém elveszi a Mungóban végzett ingyenmunka, és a szakosodási mizéria. A kis fegyelmi afférom miatt ugyanis negyvenhét rivallót kaptam, tizenkettő bocsánatkérő levelet és a felvételi ügyosztály hol elfogadó hol elutasító levelét.
– Én magam patikus vagyok. Talán ismered az Elliot O’Mara-féle férfiasítót… a Forest a párom neve.
Meglepve bámulok rá. kék íriszeimmel őt vizslatom. Patikus? Ez komoly? Nem, nem tűnik szakmabelinek. Inkább képzelném egy varázslótalárszabászat inasának. Vagy lótifutinak mondjuk a Reggeli Prófétában. Az ugyanis tele van ilyen fura fazonokkal, mitugrász kölykökkel. Szerintem hobbisportot űznek abból hogy az egykori roxfortos diákokat magukhoz szerződtessék. De még minisztériumi alkalmazottnak is hamarabb néztem volna.
- Nem hallottam róla. De akkor már értem, miért kell a második hete túlóráznom a szó szerint kőkemény éjszakai műszakban...
Elnevetem magam miközben iszok egy kicsit. Nos valóban akadt pár mágus, akik valami ismeretlen szertől úgy álltak mint a cövek, de miután semmilyen egyéb lohasztófőzet nem használt hazaküldtük mindet hogy szimplán heverjék ki. Mert egyszer minden mágikus csodaszernek elfogy a hatása ugyebár. 
- Várj csak, mit mondtál? Forest? Ismerős ez a név valahonnan...
Dörmögöm magam elé eltűnődve. Mintha hallottam volna már nem is egyszer. Csak az a baj hogy a rengeteg név közt magam sem mernék megesküdni, hogy hol. Talán a Próféta egy cikkjében vagy egy betegkartonon, de az is lehet hogy egy levélben...? Eltűnődve figyelem az ázsiait miközben lelkesen issza az ír portóit méghozzá úgy, mint a nagyok. Mintha csak én magam lennék..
 

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Valójában már régen nem emlékeztem, mikor ültem le egy kocsmába csak úgy sörözgetni. Ha nem éppen Nat cseszegetett az ivási szokásaimmal, akkor is bujkáltam vagy dolgoztam valakinek. Lényegében talán Montregoval ücsörögtem utoljára a pult mellett, abba reménykedve, hogy ihatok egy korty whiskeyt nyugalomban. Végül az is egészen másképp sült el, mint kellett volna. Egyrészt rám telepedett az a furcsa melankólia, amivel Natra akartam kenni életem nagy változásait… másrészt meg ott volt az az átkozott kulcs, ami abba a bizonyos házba vitt minket.
Ez a helyzet azonban egészen más volt. Egyrészt nem ismertem ezt a Liamot annyira, hogy bármiféle bajt hozzon a fejemre – ha csak nem éppen apám nevében készül altatót csempészni a sörömbe. Bele sem gondoltam inkább a helyzet buktatójiba. Élvezni akartam a csendes kis morajlást, ami körbevett minket s azt az enyhe füstösséget, ami általánosságban jellemezte a komácskat. Olyan volt ez, mint mikor az ember hazaér, tudván, hogy aznap már nem kell tovább állnia. Átadtam magamat a békének, na meg a sörnek, amiből az első korty is mennyi mannának tűnt.
Fogalmam sem volt, miért nyíltam meg olyan könnyen. Máskor nem bököm csak úgy ki az igazi nevemet… s már nem csak az aurorok miatt, akik nyilvánvalóan tömött aktákat vezetnek rólam vagy legalábbis az általam elkövetett bűncselekményekről – hiszen ha csak tehettem elloptam őket és még időben megsemmisítettem. Nem, nem igazán ezektől tartottam. Az apámtól, a nővéremtől és minden Rowle-tól, aki megpróbált eltávolítani a színről mostanában. Éppen elég kárt tettek már az életemben azzal, hogy legutóbb Natot szemelték ki maguknak. Biztonságosabb volt Forestként bemutatkozni.
–  Nem hallottam róla. De akkor már értem, miért kell a második hete túlóráznom a szó szerint kőkemény éjszakai műszakban...
Elvigyorodtam. Nem azért, mert tetszett, hogy nem ismerte a termékemet, ami egyébként jó ideje a legkeresettebb terméke az apotékának. Sőt, olyannyira felfutott az egész, hogy már londoni patikákba is szállítottunk.
– Pedig, aki szülészeten akar dolgozni, annak ismernie kell egy ilyen bájitalt – válaszoltam.
A vigyor mosollyá szelídült az arcomon, ahogy lehajtottam a fejemet. A pulton pihenő sörös korsóra pillantottam. Tetszett a látvány és az a régi érzés. Csak ültem az italom fellett, ujjaim a pohár – jelen esetben korsó – oldalára simultak. Én pedig csak élveztem az engem körbe vevő érzések, illatok és aromák sokaságát. Sóhajtottam egyet, mintha hatalmas terheket pakoltam volna le az imént a küszöbnél… s talán így is volt. Jól esett egy pillanatra a hátam mögött hagyni az elmúlt napok szörnyűségeit, amik már éjszaka is gyötörtek. Hányszor keltem fel remegve, izzadva, mert azt álmodtam, hogy Nathaniel nem fekszik mellettem az ágyba. De akárhányszor oldalra fordultam, ő ott volt… csak nem volt olyan nagy és erős, mint máskor. Aprónak tűnt még azon az ócska, kinyitható kanapén is, ami a muglinak ható életünk egyik központi eleme lett mostanában.
– Várj csak, mit mondtál? Forest? Ismerős ez a név valahonnan...
Pont az ajkaimhoz emeltem a korsót, mikor elhangzott ez a mondat. Ugyanazzal a lendülettel vissza is eresztettem a pultra egyetlen korty után. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy valaki Nat miatt ismerjen fel… de már így is több kép jelent meg rólam az átkozott Próféta és a Szombati Boszorkány pletykarovataiban, mint kellett volna.
– Tényleg? Vajon honnan? – Játszottam az ártatlant, akinek fogalma sincs, mire gondolhat.

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'


☤

– Pedig, aki szülészeten akar dolgozni, annak ismernie kell egy ilyen bájitalt.
Ismerni kellene… na igen. De más ismerni meg más csak hallani. És az ismerésnek is vannak fázisai. De ebbe már tényleg nem akarok belemenni.
- Na pontosítsunk. Nem dolgozom a szülészeten, még. Csak az akarok lenni egyszer majd. Még az egyetemen vagyok jelenleg.
Ameddig ki nem rúgnak… vagy meg nem próbálják újfent
Ezt persze nem teszem hozzá, mert nemcsak szarul hangzana hanem egyöntetűen kishitűnek tűnnék. Pedig nem vagyok az, csak rohadt realista. A Mungóban utálnak és az egyetemen is akad pár professzor aki szívesebben látna más karon. De talán nem én vagyok az egyetlen olyan diák vagy rezidens aki sok gondot okoz. Sőt, ha azt nézzük én meglepően hasznos tudok lenni. Mondjuk levezényelek kényszerhelyzetben egy egész szülést. Lehet utánam csinárni, hajrá hajrá!
- A Mungóba csak kisebb dolgokat bíznak rám…
Elliot érezheti a csúsztatást a hangomban, de én inkább leöblítem a torkom egy adag sorrel remélve, hogy ő is kérdezés helyett ugyanerre a gondolatra jut. Mert a Guiness-ből egy kör nem sok kettő egyenesen kevés, a három meg már lehet éhgyomorra kiüt. De hát kint esik, vagyis még mindig szakad én meg nem melegedtem át eléggé.
Szóval iszok. Meg persze a neven morfondírozok. Nem igazán tudom hova tenni a dolgot és ahogy ő visszakérdez sem jutok előrébb. Érzem a kis cinikusságot benne, de nem igazán firtatom a dolgot.
- Hmm… hm.. talán valami újságcikkben láttam, vagy valamelyik  kartonon talán. Nem volt bent valamikor kezelésen? A női részlegre nem járok valami sűrűn még…
Hát igen, inkább betesznek az egyszerű mágikus balesetire, mert ott mindig emberhiány van én meg szívhatok a felrobbanó üstöknek köszönhető könyebb égési sérülésekkel. Még szerencse hogy a múltkor Madame Malkinnak nem maradt az a kötőtű az ujjába… Ragaszkodó egy darab volt és tuti valami csintalan diák bűvölhette meg, akinek elszabta a talárját. Egyik varázsmunka sem túl hálás feladat, de ez… ez egyenesen pocsék.
Vállat vonok mintha mindegy lenne. Meglehet akkor láttam a Forest nevet, mikor iktatóztam a kartonokat, mert a női varázstraumatikán ritkán járok. Így nem sok sanszom lehetett találkozni a kínai eltévelyedő csajával.
- És mesélj, milyen patikában dolgozol? Hol van ez? Hogy néz ki? Mi mindent is árultok? Már a népszerű férfiasítón kívül…
Kérdezem miközben lecsapom újra a kupám immár üresen. A hab maradéka lassan folyik le a pohár belső peremén majd pukkannak el a kicsinyke buborákok szép sorjába mikor az aljához érnek. Én közben intek, hogy kérek még egy kört és ha már Elliot is úgy áll hogy a feneke látszik a pohár aljának, rendelek neki is.  Van egy olyan érzésem hogy jobban járunk ha iszunk egész addig míg el nem áll a zuhé és ez ismerve Londont elég sokáig eltarthat…

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Nem igazán akartam belemenni a nevem fejtegetésébe. Inkább közelebb húztam magamhoz a korsót és egy nagyot kortyoltam belőle. A kellemes, krémes keserűség könnyedén csúszott le a torkomon, átmelegítve az esőtől átfázott testemet. Éreztem, hogy az amúgy undorító szőke tincsek száradni kezdenek és kezdem visszanyerni a korábbi, rendezett énemet, aki nem úgy sétált ki otthonról, mint egy szakadék. Ami azt illet egyre jobban adok a külsőmre, mintha Nathaniel mellett egy egészen más Elliot bontakozott volna ki. Régen nem érdekelt, ha estem egy nagyot és kiszakadt a nadrágom térde, sőt az sem érdekelt, ha megtapadt a mocsok a cipőmön… most meg mit csinálok? Nem vagyok hajlandó kitenni addig a lábamat az ajtón, míg fényesre nem sikálom az aktuális lábbelimet.
Visszaengedtem a korsót a pultra. Nem fordultam Liam felé, inkább a kocsma többi vendégét fürkésztem. Mindenki muglinak tűnt, bár tudtam, hogy megtévesztő lehet. Csakhogy nem éreztem semmiféle mágikus vibrálást… tehát vagy varázstalanok voltak valóban, vagy csak nem rejtett a zsebük semmiféle varázstárgyat. Mostanában a muglik voltak olyanok voltak nekem, mintha láthatatlanná tévő köpenyt ráncigáltam volna magamra. El tudtam tűnni közöttük. El tudtam bújni a nemkívánatos elemek elől – történetesen a Rowle-vadászkutyák elől.
– Hmm… hm.. talán valami újságcikkben láttam, vagy valamelyik  kartonon talán. Nem volt bent valamikor kezelésen? A női részlegre nem járok valami sűrűn még…
Nyeltem egyet, mintha szorulna az a bizonyos hurok a nyakam körül. Sokszor mondtam már magamnak, hogy nem kellett volna Nattal kezdnem, mert az arcom minden rohadt újságban szerepel, ráadásul egyre többször felismerhető formában. Őt pedig nem csak a varázslók imádják, hanem a muglik is és számomra ez kezdett egyre kellemetlenebbé játékká válni. Talán ezért sem ad már annyi megbízást Cartwright sem.
A Mungóban mondjuk csak egyszer voltam, mióta Natot ismerem és akkor is alaposan összevesztünk. Szóval nem töltöttem túl sok időt a vizsgálóban. Rendszerint Daniel vagy a nevelőapám pakolnak össze, ha valami történne. Szóval megvolt a saját magán medimágus hálózatom, ha esetleg annyira megsérültem volna, hogy nem tudom magamnak ellátni a sebeimet.
– Egy újságban? Biztosan nem. De a Mungóban sem jártam mostanában. – Csak legyintettem, mintha nem is lenne érdekes az egész. Végül is kit érdekel valami hülye jöttment neve? Nem vagyok több egy idióta tolvajnál, aki amúgy Nathaniel Forest nélkül jó formán hajléktalan lenne, hiszen még a saját háza kulcsát is odaadta valakinek, aki szívből utálja. Nem, mintha nem tudnék betörni oda bármikor… de hát na, hivatalosan mégis csak hajléktalan vagyok.
– És mesélj, milyen patikában dolgozol? Hol van ez? Hogy néz ki? Mi mindent is árultok? Már a népszerű férfiasítón kívül…
Elvigyorodtam. Aztán még egy kortyot vettem magamhoz az italból, így eljutva a korsó fenekére, éppen csak egy kis hab éktelenkedett még ott.
– [color=407eaa]Talán ismered. Tavasszal nyitott, de már nem csak magunknak dolgozunk, a legnépszerűbb bájitalainkat már más patikák is megrendelik. – Meséltem nagy lelkesen a dolgot. – A neve Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka. Észak-Írországban.
Megvártam, míg megérkezik a következő kör ital. Addig nem is nagyon részleteztem a munkahelyemet tovább. Kellett egy újabb korty finom sör, hogy megnedvesítse a torkomat.
– Egyébként a hagyományos kínálattal dolgozunk főleg. Egy-két sebgyógyító bájitalunk és kenőcsünk van még.

zene:K - LSF 



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'


☤

Számít egy név? Valójában nekem itt és most nem. Örülhetek, mert ebben a férfiban egy jó ivócimborára akadtam. Látványosan nem veti meg a sört, mert nem sokkal utánam neki is az immár üres korsó koppan a sötét, kopott és kissé összekaristolt kocsmapulton.
Ez tetszik.
Valójában lehetne bárki. Nem izgatna. De az hogy patikus, ergo félig meddig talán szakmabeli az máris jobb színben tünteti fel.
– Egy újságban? Biztosan nem. De a Mungóban sem jártam mostanában.
Hümmögve bólintok. Na igen, a Mungó. Ha tehetném talán még én is elkerülném, csak hát... a kötelesség oda köt. Esküszöm ha nem szeretném ennyire a gyógyító szakmát hagynám az egészet a fenébe és elmennék valami mugli munkát csinálni. Csak hát mégis ott van anyám, aki számít rám. Neki nem akarok csalódást okozni. És persze ott van Mrs. Dean, aki baromi rendes és kiáll mellettem. De nem csak ők vannak, hanem akadnak mások is.
Nem akarok erre gondolni. Nem akarom, hogy bárki miatt a hálálkodás kösse le minden energiámat. Épp eleget rágom magam, épp elégszer gyötörnek ezen a nem kívánt gondolatok. Erre való az alkohol, nem? Csökkenti a nyomorúság érzését azzal, hogy még jobban megnyomorít. Vagy valami ilyesmi...
Inkább jobban járok ha kérdezek. Alapvetően is érdekel a másik élete, a patika és mindaz,ami e köré épül, de így legalább a magam nyomasztó gondolatai elől is el tudok menekülni. Mosolyogva hallgatom, ahogy belekezd a mesélésbe.
- Csak tavasszal nyitott?
Meglep az információ, mert azt hittem egy régóta működő már jól bejáratott széles ügyfélkörrel rendelkező üzletről beszélünk. Persze így is lehet már nagy ügyfélköre, de valamiért ezt a férfiasítót úgy viszik, mint a cukrot...
– A neve Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka. Észak-Írországban.
- Hmm...
Eltűnődve kutatok kósza emlékeim közt. Közben megérkezik a rendelésünk. Ujjaim ráfonódnak az üvegkorsó fogójára és eljátszok vele pár pillanatig mire beugrik...
- Áh, igen. Nem jártam arra de az egyik ismerősöm mutatott róla fotót. Azt mondta hogy egy nagyon kedves szőrös fickó szolgálta ki. Biztos nem te voltál az...
Kuncogok és iszok. Felfigyelek rá, hogy az ajtó nyitódik és csukódik. Újabb vendégek érkeznek, ők is ugyanúgy esőcseppektől áztatottak. Ergo kint még mindig nem lett jobb az idő.
- És szereted? Már a patikai létet? Te kevered az esszeciákat vagy van egy bájitalmesteretek?
Nem mintha sok közöm lenne hozzá, csak valóban érdekel a dolog.
- Ne haragudj, nem kell válaszolnod ha ez... nem publikus. Csak sosem láttam még ilyen kis vidéki helyet ennyire felfutni. Londonban csak rólatok beszél a fél varázsvilág. Lehet árulnod kellene a főzetet az Abszol úton. De ha így teszel... nos, akkor én felmondok...
Nem hiányzik több túlóra, ahogy több jajongó férfi sem, aki nem tud mit kezdeni a túlférfiasodott tartozékával. A bűnösnek minden esetre most adhatom a tippet, hogy kicsit vegyen vissza a sáfrányból, mert lehet az a két csipet egyeseknél extra intenzív hatást vált már ki...

A  V I L L A N T Ó 


1999. szeptember
LIAM

.outfit.

Örültem az újabb kör italnak. Az igazat megvallva valóban régen sörözgettem már ilyen békésen… igaz idegenekkel nem szokásom beülni csak úgy kocsmába, de Liam egészen normálisnak tűnt. Mostanában egyre kevesebb ilyen emberrel hoz össze az élet. Mindegyik bolond és minimum nekem akar esni. Persze a tekintetem az újabb nagyobb korty után az órámra tévedt. Nem akartam egésznap egyedül hagyni Natot. Alig tud még egyedül felkelni és biztosan meg is éhezik hamarosan… ezért elhatároztam, hogyha megittam az újabb kellemes, krémes italomat, akkor felpattanok és visszatérek hozzá a villantó segítségével.
Tetszett, hogy meglepődött a tavaszi nyitáson. Ez azt jelentett, hogy mégis csak tudja, hogy melyik apotékáról beszélek. Nem volt meglepő, a sikereinkről még a Reggel Prófétában is megjelent egy rövidke cikk – amit szerencsére nem Vitrol firkantott le, így némi valóságalapja is volt az egésznek.
– Áh, igen. Nem jártam arra de az egyik ismerősöm mutatott róla fotót. Azt mondta hogy egy nagyon kedves szőrös fickó szolgálta ki. Biztos nem te voltál az...
Tehát szóban is érkezett némi megerősítés. Ennek örömére megint az ajkaimhoz emeltem a korsót és egy újabbat kortyoltam. Majd egy hangos sóhajt követően csak megráztam a fejemet vigyorogva. Valószínűleg a kedves szőrös fickó az öcsém lehetett. Deanre is persze illet a leírás, de ő hasonlóan mogorva volt, mint én. Ezért is volt szerencsésebb általában Danielt állítani a pult mögé.
– Bár azt valószínűleg jobban megjegyezte volna, ha én szolgálom ki. – Megrántottam a vállamat.
– És szereted? Már a patikai létet? Te kevered az esszeciákat vagy van egy bájitalmesteretek?
Hmm, neked aztán vannak nehéz kérdéseid, öregem. A megállapítást egy halovány kis mosoly követte. Bejártam időnként az Apotékába, vagy ha éppen nem volt kedvem, hát otthon főztem meg a bájitalokat. Nem volt annyi tapasztalatom, hogy rávágjam, igen, tökéletesen jó patikusnak lenni és nekem való. Igazából nagyon nyugodt volt, sokkal nyugodtabb, mint amit élvezni tudtam… de beleszoktam.
– Ne haragudj, nem kell válaszolnod ha ez... nem publikus. Csak sosem láttam még ilyen kis vidéki helyet ennyire felfutni. Londonban csak rólatok beszél a fél varázsvilág. Lehet árulnod kellene a főzetet az Abszol úton. De ha így teszel... nos, akkor én felmondok...
Elnevettem magam. Nem értettem, miért gondolja, hogy ez nem publikus. A Próféta is megírta, hogy csak a család tagjai dolgoznak ott és bár én nem szerepeltem a képeken, saját kérésre, azért ez sok mindent elárult.
– Lazulj el! – Legyintettem. – Én keverem a bájitalok nagyrészét, a másik felét a nevelőapám. – Válaszoltam egy újabb korty kíséretében. Nem akartam persze elkapkodni az ivást, de a tekintetem már megint az átkozott órára tévedt és egyre jobban növekedett bennem a bűntudat.
– Az enyémek mind saját fejlesztésűek. Dean viszont inkább a hagyományos fájdalomcsillapítókat és egyebeket intézi. – Magyaráztam és ezt két nagyobb korttyal zártam. – Ne haragudj, de már nem tudok sokáig maradni… a párom beteg és vinnem kéne neki valami kaját haza, na meg belediktálni pár jó kis bájitalt. Ezért nézegetem ennyit az órát. – Emeltem fel a csuklóm szemléltetésként.

zene:K - LSF  



'Mennyi szín és furcsaság és élet..
..és mennyi emlék és mennyi remény.'


☤

Nem szeretek mások világába bonyolódni, most mégsem tudok ellenállni a késztetésnek. Ritkán van ilyen, mindössze Sage Barbour-nál és Emily Dean-nél fordult elő. Meg persze most. Pont most itt, Elliot-nál.
– Lazulj el!
Kisé meglep a szófordulat, amit használ. A legyintés is társul mellé, ami még különösebbé teszi. Aztán persze a folytatásnak köszönhetően már értelmet nyer minden.
– Én keverem a bájitalok nagyrészét, a másik felét a nevelőapám.
Szóval neki köszönhetjük. A bűnök bevallása sokszor nehéz, de a fickónak mintha könnyeden menne. Sőt, egyenesen élvezni. Ez valahol kissé ellenszenved ugyan, mégis tetszik.
– Az enyémek mind saját fejlesztésűek. Dean viszont inkább a hagyományos fájdalomcsillapítókat és egyebeket intézi.
- Érdekes.
Mormogom magam elé. Igazából tudom jól, hogy öt napon át tudnám faggatni, főleg a saját kísérletezésű kotyvalékokról. Imádtam mindig is a bájitaltant, jó is voltam belőle, de a kísérletezés sosem volt az erős oldalam. Ergo érdekel a témakör, nem is kicsit.
Csak hát a sör a végét járja, mert Elliot korsója ismét szinte üres. Az enyémben meg még van úgyhogy a feltoluló kérdéseimet inkább egy jó nagy adag korttyal küldöm vissza.
– Ne haragudj, de már nem tudok sokáig maradni… a párom beteg és vinnem kéne neki valami kaját haza, na meg belediktálni pár jó kis bájitalt. Ezért nézegetem ennyit az órát.
- Semmi gond.
Most rajtam a sor hogy intsek a kezemmel.
- Nekem is lassan mennem kell. Anyám halálra aggódja magát odahaza.
Egy szelíd jókisfiús mosolyt eresztek meg.
- Vigyél levest a szemben lévő kifőzdétől. Elég jó a koszt ott. És jobbulást a párodnak.
Biccentek miközben lemázok a bárszékről. A zsebembe nyúlva előszedem a négy sör árát majd megpaskolom a fickó vállát.
- Örülök hogy megismertelek. Nem lesz gond hazajutnod, ugye? A villamos még nem evett embert... csak jelezz időben hogy le akarsz szállni. Minden jót a patikához!
Elröhögök a saját béna poénomon, aztán intek végül neki. Remélem nem sértődött meg, nekem meg már hoppanálnom kellene hogy ne késsek túl sokat. De itt, London kellős muglilakta közepén tutira nem fogok, szóval el kell érnem az ötvenkor induló Kensington felé tartó buszt, ha nem akarok kerülővel körbemászni a fél városon.

Köszöntem!