A lakás

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

Lépteimet kíséri a szél zúgása, és hangja elvegyül az emberi csevegések között. A Hyde park népszerűségét sosem fogom megérteni, de az biztos, hogy Lya lakása valahol ennek a túlvégén van. A pontos cím ott a kezemben, mert már nagy nehezen előbányásztam a nadrágom zsebéből a bagoly által megküldött papírt. Nem kell ránéznem, mert így is tudom, hogy hova esik.
Most jót tesz a séta. Azt hittem nem lesz semmi gond, hogy minden fennakadás nélkül megy majd. Vettem virágot, és gondoltam hozok pezsgőt meglepetés gyanánt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Lyana és a pezsgő nem éppen a legjobb párosítás. Egyszer adtam a kezébe egy pohárral és akkor is arcon öntött. Eszembe jutott hogy pezsgő helyett hozhatnék bort, de végül elvetettem az ötletet. Nem kísértem a sorsomat minden alkoholtartalmú itallal, mert még a végén az arcomba kapom... és a rajtam lévő inget eléggé megkedveltem ahhoz, hogy ne akarjam tönkretenni. Így hát csak a csokor fehér rózsával a kezemben igyekszem kijutni a rohadt nagy parkból, ami a tó széle mentén jobbára sikerülne is... hacsak nem botlottam volna bele Clembe.
Nem mondom, hogy szerencsés helyzet ez, mert a reakcióm jobbára finoman szólva is ellenséges volt számára. Ellenben én ösztönösen örültem, mikor megláttam. Na jó, így belegondolva utólag az ölelés valóban túlzás volt. Akár hogy alakult is, már mindegy. A szívemben a tőr ott van meg is fordult kétszer és ez a fanyarédes perc, hogy tovatűnt én pedig sietek Lyához, nem épp a legkellemesebb. Igazából csalódott vagyok. Csalódott Clem reakciójában. Sajnálom azt, hogy úgy alakult minden ahogy és hogy nem lépett tovább. Valahol az é hibám, hisz talán erőszakos voltam, talán túl sokat akartam tőle s mindezt egyszerre. Nem adtam időt... és talán Lyanának sem adok elég időt...
Nincs célom ma, nincs konkrét tervem vagy forgatókönyvem. Csak megyek, mert hívott, ennyire egyszerű.
Pillantásom a rózsákra téved, amiből egy már Clemnél van. Nem sajnálom, hogy odaadtam, voltaképp úgy érzem, így a helyes. Ő is érdemel valamit, és ha többet nem tudtam adni, hát legalább ennyit. Lyanának nem számít hogy eggyel több vagy kevesebb, mert az a rózsa nem jelent semmit. Nincs benne érzelem, közel sem annyi, mint amennyi neki szól...
Idegesítenek az emberek, akik vihorászva haladnak el mellettem. Idegesít a park, ami olyan ormótlan nagy és folyton változó. Idegesít, hogy nem vagyok már ott. Idegesít, hogy nem tudom mi is lesz.
Mit akarhat? Miért hívott?
Örülök a levelének, és az invitálásnak is, de valamiért az az érzésem, sosem tudok vele zöld ágra vergődni. Mintha két teljesen külön nyelvet beszélnénk, ellenben mégis akadnak pillanatok, mint ott a Temze partján, mikor megértjük egymást akár szavak nélkül is. B talán csöpögne az ilyen maszlag hallatán, Eric viszont jót röhögne. Igen, a barátom sosem hitt az örökkön és örökkében, és ha őt kérdezem Lya csak szórakozik velem. A tanácsa anyi, hgy tegyem én is ugyanezt vele, de egyszerűen képtelen vagyok. Nemcsak azért mert megváltoztam, vagy az amnézia megváltoztatott, hanem mert ő nem az a közönséges nő, akivel így lehetne bánni. Ő több ettől érzem. Ahogy azt is tudom, hogy meghatározó jelentősége van az életemben. Már a találkozásunk különleges volt. Sosem felejtem el a pillanatot, mikor a tekintetünk találkozott. És tudom, hogy a gyerekemnek is azt a percet fogom elmesélni...
Ahogy elhagyom a parkot fellélegzem. Mintha Clem súlya és a múltam súlya tovatűnne egyszeriben. Járásom is ruganyosabb lesz, lépteim megszaporázom. Késésbe vagyok. Elég az órámra pillantanom és megállapítom a keserű tényt. Halk, cifra káromkodást ejtek meg, majd átsietek az utcán figyelve, hogy egyetlen autó se üssön el. Két utcasarok után jobbra fordulok, és egy árnyas fákkal szegélyzett utcába találom magam. Hangulatos épületek, tarka macskakövek szegélyezik és a fény mintha kissé élénkebb lenne itt. Vagy taláűn csak a szemem káprázik?
Tekintetem kutatja a házszámokat és mikor megtalálom a megfelelőt felsietek a lépcsősoron. A díszes vaskorlátra támaszkodva figyelem az ajtó melletti gombsort és a fém valamit, amikre a nevek vannak kiírva. Fogalmam sincs hogy működik ez a mugli kütyü. Nekünk is van házunk itt, de egy egész épületszárny a miénk (ha akarnám az egész utcát is megvehetném), ahol mágiával van védve az illetéktelenekkel szemben. Sokat tudok a muglikról, de nem mindent.
Eltűnődve és bamba képpel bámulva nézem pár percig, majd úgy döntök a biztonság kedvéért inkább végignyomom az összeset. Van amelyik néma marad, van amelyikből egy vén szipirtyó hangja harsan ki. Nem tudom csak én hallom-e vagy ő is engem, de jobbnak érzem ha kiabálok, mert olyan távoli az emberke hogy nem is látom. Lehet több kilométerre van?
- Istenem, add, hogy a következő Lyana legyen... - fohászkodom és mikor elhallgat a búgás beleüvöltök a gombsorba, épp úgy mint eddig. - LYANÁT KERESEM, HALLÓ, VAN TT VALAKI?
 

MATHIAS

⚜

Talán az a bál… talán valami más változtatott meg annyi mindent. Mintha minden porcikám csak adna, adna neki abban a reményben, hogy majd ezzel magamhoz kapcsolhatom. Nem olyan volt, mint a szerelmes regényekben vagy a számtalan mugli filmben, amit az elmúlt időszakban néztem meg. Valahogy más volt, igazi és vágyakozó. Amikor Mathias nem volt velem, mintha különös fájdalom lüktetett volna minden tagomban és hiába csendültek anyám rikácsoló szavai a fülembe: Lyana, egy úrinő nem hív el férfiakat vacsorára! Nem érdekelt semmi, mintha a sok Londonban töltött hónap után egyszerűen az életem megváltozott volna… mintha kiszabadultam volna egy kellemes, ám annál szűkebb aranykalitkából és végre kibonthattam volna a szárnyaimat.
Élveztem, hogy abba a boltba sétálok be, amelyik nekem tetszik. Nem sündörögnek körülöttem nevelőnők és koreográfusok… sem öltöztetőnők, akik mindenáron babaszerű szépséggé akartak tenni. Én csak egy fiatal lány akartam lenni, aki ha szeretett volna, aranyszínű cipellőben lép ki az utcára. Már nem kattogtak a kamerák körülöttem, már nem volt szükségem álcára. Felépítettem a saját életemet, a saját birodalmamat. A lakásomat is én rendeztem be, én szabtam meg a napirendem és végre igazán önmagam lehettem. Csupán anyám levelei ráztak meg, amik időről időre rám találtak. Hol néhány dorgáló szót küldött, amiért nem keresem, amiért elszöktem… hol egy-egy francia szerelmes regényt pottyantott az ölembe a hófehér bagoly. Én pedig leültem, a kandalló mellett olvastam el a sorait és a könyveket. A szememben pedig minden alkalommal könnyek gyűltek, mert egy pillanatra megint annak a bezárt kislánynak éreztem magam, aki valaha voltam. Kinéztem az ablakon, mintha megint csak onnan szemlélhettem volna a világot. A múltam súlyát nem tudtam levetkőzni… mintha még mindig ott lettek volna azok a szabályok, hol elhalványodtak a mindennapok forgatagában, hol felerősödtek, mint azon az estén, amikor áthívtam magamhoz Mathiast.
Ideges voltam, a hajam szanaszét állt, pedig gondosan rendeztem el a tincseket és a legcsinosabb ruhámat vettem fel. Még bele is préseltem magamat egy olyan magassarkú csodába, amiről nem hittem volna, hogy fáradt bokával képes leszek mozgásra bírni. Mégis ott álltam a konyhában, magamra tekerve a fodros kis kötényt és kitartottam. Tetszeni akartam, csábítani és magamba bolondítani… érezni megint a csókját. Lya, igazi csitri vagy… – csendült bennem anyám hangja, de most nem azokat a szavakat használta, amit ő. Bizonyára azt vágta volna a fejemhez, hogy egy úrinő nem sütötte volna annyira szárazra a húst és nem égette volna oda a zöldségköretet.
– Jaj, ne! Merlinre! – Kiáltoztam, mikor kiemeltem a forró tepsit a sütőből. Úgy vágtam oda a konyhapultra, mert persze nem volt nálam konyharuha és még a pálcámat is sikeresen a nappaliban hagytam. Szerettem főzni, egyszerűbb ételeket könnyedén össze is ütöttem és az asztal közepén egy kis tányéron már ott várakoztak a szépen feldíszített muffinok. Csak az átkozott zöldség feketedett meg egészen.
Ingerülten legyezgettem a füstöt róla, mintha az segíthetne a borzalmas kinézetén – és bizonyára ízén is. Egy pillanatig megsemmisülten bámultam a főztömre és már-már könyörögni szerettem volna Merlinnek, hogy adjon még egy kis időt, késsen Mathias egy kicsit. Még mielőtt szóra nyithattam volna a számat, megszólalt a kapu telefon.
– Hogy lehet ennyire béna, Lya?
Tipegve indultam ki a konyhából. Cipőm sarka egy nagyobb koppanással érte át az előszobába, miközben egyetlen mozdulattal hajítottam félre a kötényt. Aztán a fülemhez emeltem a mugli készüléket, talán el is motyogtam, hogy igen… de csak valami éktelen ordítás tört fel belőle: – Mathias? – Kérdeztem kissé rémült hangon, de az újam már a nyitó gombon pihent. – Már is beengedlek. – Benyomtam a gombot, majd míg reményeim szerint bejutott és felért, a tükör elé tipegetem.
Ujjaim kissé talán erőtlenül próbálta kicsomózni a szőke tincseket. Ezért egyetlen mozdulattal lelapítottam az egészet és szépen a vállamra fektettem őket, hogy gyönyörű aranyzuhatagként fogadják Mathiast. A ruhámat is elsimítottam és kicsit megtornáztattam a bokámat, miközben a tükörhöz hajolva ellenőriztem a sminkemet.
Ezután nyitottam ki csak az ajtót, remélve, hogy ott találom őt és egy rövid puszival fogadjam. Az ajkai sarkára nyomtam, hogy ne bízza el magát, hogy ne érezze nyert ügye van. – Örülök, hogy látlak… gyere be… – Súgtam a fülébe, ahogy kicsit átkaroltam üdvözlésképpen.

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

Kész idióta vagyok. Itt állok, egy mugliktól hemzsegő utcán és bolondot csinálok magamból. Pedig annyiszor elismételtem B szavait, hogy hogyan is kell használni a... mit is? Ja igen, kapucsengőt! De hát a zavarom erősebb, mint az emlékeim. Olyan erős, hogy mindent el is felejtettem. Marad a rossz szájíz, a bénázás és az összes szomszéddal való kiabálás.
Sajnos egyik sem olyan jó fej, hogy lenne kedves beengedni. Talán egy idiótának néznek, vagy ki tudja minek...
– Mathias?
A hang egyértelműen a lányé és távolról cseng, a dobozba zárva. Megkönnyebbülök. Tudom, hogy Lya nem transformálódott át dobozzá, hanem valahogy a muglik képesek megoldani, hogy ilyen távolban is kommunikálni tudjanak. El kell ismernem ügyesek.
– Már is beengedlek.
- Ahh köszönöm!
Kiáltok vagy inkább üvöltöm, mert nem tudom, hogy vajon nem csak az ő hangját viszi ez az akármi hanem az enyémet is...? Jobbnak látom biztosra menni, és az ordítás az öreg nénik esetében is bejött. A halk berregésre nézek egy percig, majd rájövök, ez nekem szól. Gyorsan szökkenek fel hát az utolsó lépcsőfokon és tolom be a széles fújt üveges ajtót, ami a lépcsőházba visz. Lépteim visszhangot verve dübörögnek, épp úgy mint a zakatoló szívem. Mostanra totálisan elfelejtettem Clemet, a vele való találkozást, vagy azt hogy milyen úton és módon vásároltam a virágot. Igazából csak egy dolog körül járt folyamatosan az agyam, és az a lány, akihez tartok.
A lépcsőházban is könnyen tévedhettem volna el, azonban ezt a problémát Lya kiköszörülte azzal, hogy már nyitott ajtónál várt. Igazából lazán és könnyeden mozogva érkeztem fel hozzá, de ez mint mindig csak a látszat volt. Belül azért ott bujkált bennem egyfajta ellenérzés. Ezt nem Napsugár szította vagy a vele megesett találkozó, és nem is Eric, meg a barom tanácsai... ezt a lány tette. Lyana volt az ideális, talán a tökéletes. De Lyana volt az is aki nem is egyszer hanem inkább kétszer is faképnél hagyott. És ő az, akin egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni. Már önmagában az is nagy szó, hogy hajlandó volt újra szóba állni velem. Arról nem is beszélve, hogy képes volt elhívni magához. Talán érthető ha kissé idegesen léptem át a küszöböt.
Azért a magabiztos mosolyom egy halovány félénk árnyalata ott csücsül még így is az arcomon.
- A szomszédaid azt hiszem nem fognak szeretni... bocsi!
Közlöm kissé félszegen, mert az, hogy idiótát csináltam magamból nem kérdés. És a lány előtt sem hiszem hogy titok. De ennek ellenére egy halk nevetésszerű foszlány elhagyja ajkaim. Mert sírni csak nem fogok a saját nyomorúságomon...
És ekkor tűnik csak fel, hogy mennyire gyönyörű most is. Magasabb vagyok tőle, de nem annyival mint szoktam és ennek oka a magas sarkú cipőkben rejlik. Haja szépséges aranyszín csigákban omlik a vállára és a kék íriszek örömtől ragyogva vetülnek rám.
– Örülök, hogy látlak… gyere be…
A fogadtatás jobb, mint amire számítottam, mert tulajdonképpen ő kezdeményez ha lehet ilyet mondani. Felém lép, félig átkarol és a szám szegletébe nyomott csók újfajta meglepetéseket tartogat. Nem számítottam rá, hogy ennyire maradandó élmény lesz számomra újra viszont látni őt. Arra sem gondoltam, hogy ő maga ennyire más lesz. Itt ebben a lakásban közel sem annyira feszélyezett vagy merev.
És az, ahogyan beinvitál egyértelműen jelzi, hogy várt. Legalább ugyanannyira, mint amennyire én magam is, hogy viszont lássam.
- Én is örülök...
Suttogom olyan félhangos formán. Nem tudom igazán, neki mondom-e vagy magamnak vallok színt tulajdonképpen.
Örömmel teszek hát eleget kérésének, és hagyom, hogy bezárja az ajtót, míg körbenézek.
A lakás ízlésesen van berendezve, úgy, hogy az kényelmes és lenyűgöző legyen. Pont olyan káprázatos és kifinomult, mint Lyana maga. Voltaképp órákig tudnám bámulni a letisztult fehér, a csillogó hamvas arany és a finom selyemhatású pasztell színjátékának keverékét, ami a falakon, a bútorokban, a képkeretekben és egyéb kiegészítőkben elevenedik meg, de erre nincs lehetőségem. Mégpedig azért, mert ahogy a lányt a közelemben érzékelem magam mellett akarom tudni, szinte rögtön. Szelíden nyúlok hát a kezéért, és a hátam mögött rejtegetett virágcsokrot az ő kecses ujjaiba teszem.
Nem mondok semmit, mert nem kell. A fehér rózsák színe, illata mind őt idézik, és tudom, hogy ez többet mond minden szónál. Olyan feltétlen odaadást, amit talán soha senkitől nem kapott még meg...

MATHIAS

⚜

Izgatottság futott át rajtam, ahogy kezem finoman siklott a kilincsre. Tudtam, hogy mindjárt ölelhetem, érezhetem azt a férfias illatot, ami már az első találkozásunkkor levett a lábamról. Leginkább viszont az érzést vártam, azt amitől bebizonyosodik megint, hogy Mathias csak is engem akar, már nincs ott a titokzatos volt barátnő, akiről tényleg semmit sem tudtam… sőt, ha minden igaz már a Roxfort sem állhat igazán közénk. Ez lenne talán az én nagy lehetőségem. Lyana, ne bomolj… – Morgolódott bennem anyám hangja, ahogy a tűsarok még egyet koppant a kőpadlón, én pedig a lehető legkecsesebb mozdulattal kitártam azt.
Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy bizonyára eléggé égett szag van, hiszen nem rég kaptak oda a rózsaszínben pompázó muffin remekek. Reméltem, hogy a menüt alkotó elemek további része legalább megmenti majd a helyzetet, habár annyira ideges voltam, hogy semmit sem mertem meg kóstolni. Csakhogy már nem aggódtam az étel miatt, nem érdekelt semmi, csak is Mathias… és az édes kis esetlensége a kaputelefonban. Imádtam, hogy beleüvöltött, még ha a fülemnek nem is esett olyan jól. Szerettem, hogy ízig-vérig varázsló, nem úgy mint én. Az én életem nem csak a varázslóvilágban, de a muglik között is zajlott, hiszen egy táncosnőnek a lehető legnagyobb közönség előtt kellett megmutatkoznia.
Alig vártam, hogy megpillantsam az ajtó felé közeledni a folyosón. Már a léptei hallatára is elmosolyodtam és ahogy végre megjelent a látómezőmben elmosolyodtam. Azonnal szerettem volna a karjaiba vetni magát, az orromat a nyakához nyomni és beszippantani a bőre illatát.
– A szomszédaid azt hiszem nem fognak szeretni... bocsi!
Halványan elmosolyodtam és kicsit megráztam a fejem.
– Csak nem rendbontó lettél, mint Mr. O’Mara? – húztam szélesebbre azt a kis mosolyt, úgy hogy kivillanjanak a fogaim is. – Annyi gond legyen, úgyis hozzám jöttél és nem hozzájuk. – Legyintettem aztán.
Végre ölelhettem. Végre érezhettem az illatát, ahogy ajkai széléhez simultam. Arcom finoman érintette a szakállátt, ujjaim talán kicsit végig is simítottak rajta, ahogy átkaroltam a nyakát egyetlen pillanatra és még közelebb húztam magamhoz. Annyira jó volt látni, hogy a szívem vad ritmusban kezdett el kalapálni a mellkasomban. Talán Mathias is érezte, nem tudom. Illetlenül viselkedsz Lyana! Megint előtört belőlem anyám állandó rikácsolásának emléke,  de abban a helyzetben, abban a pillanatnyi boldogságban mindez nem számított.
Ezután egy intéssel jeleztem, hogy jöjjön be. Az ajtót még szélesebbre nyitottam, így már azelőtt is tökéletesen ráláthatott a gyöngyházszínben és rózsaszínben pompázó lakására, hogy átlépte a küszöböt. Reméltem, hogy tetszik neki, hiszen ezúttal egy kicsit át is alakítottam, olyan volt, amilyennek én akartam. Giccsesnek persze giccses volt, de egy lány ettől érezheti magát igazán hercegnőnek… habár én már nem az akartam lenni, hanem Mathias szívének királynője. Belepirultam a gondolatba. Szerencsére ő nem láthatta ezt meg, hiszen éppen akkor lépett be.
– Én is örülök... – Suttogta félhangosan.
Én pedig gyorsan be is csuktam az ajtót mögötte. Egyetlen mozdulattal kulcsra is zártam, elhatározva, hogy ma már nem zavarhat meg semmi. Csak vele akartam lenni, csak az ő közelségére vágytam. Ahogy mellé léptem és megéreztem az érintését a kezemen, elmosolyodtam, de a szívem megint olyan vadul pumpálta a vért a testembe, hogy szinte bele is remegtem. Nyeltem egyet, ahogy a szemeibe néztem és hagytam a kezembe csúsztatni a csokrot.
A fehér rózsák mindig lenyűgöztek. Imádtam a finom kis szirmaikat, az elegáns megjelenésüket… és a lágy illatukat. Az az érzésem támadt, hogy Mathias tökéletesen ismerte az ízlésemet vagy legalábbis sejtette, mi az, ami igazán le tud nyűgözni engem. A szívem még mindig vad ritmust járt, de mosoly helyett már csak őszinte rajongást sugárzott az arcom, ahogy a virágokat figyeltem.
– Ezek gyönyörűek… köszönöm… – mondtam. Tekintetem véletlenszerűen siklott a dohányzóasztalra készített pezsgőspoharakra, amikbe egy-egy epret is csúsztattam korábban. – Foglalj helyet… öhm… és ezt a pezsgőt nem öntöm az arcodba… – Tettem hozzá játékosan és én magam is lehuppantam a kanapéra, remélve, pontosan mellettem foglal majd helyett.

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

Rendbontó? Én? Ugyan.. sosem. Sosem lennék az, de Lyana miatt megtenném. Igazából csak szimplán nem vagyok annyira jártas a mugli kütyükben, mint kellene. Mint illene. Lehet fel kellett volna vennem a mugliismeretet, mint tantárgyat, de sajnos túl lusta voltam még azt is bepasszírozni az órarendembe. Helyette inkább több időt fektettem a legendás állatokra, vagy a bűbájtanra  s ennek meg is lett az eredménye...! Hisz megyek a Godrikra! Elképesztő, hogy milyen gyorsan eltelik minden. Tegnap még azon izgultam jóformán, hogy meglegyenek a vizsgáim, ma meg már a bagoly meghozta a levelet, hogy ott tanulok szeptembertől. Igazából semmi dolgom nincs a nyárra azon kívül, hogy kiélvezzem. És kiélvezni ezt evidensen csakis Lyanával akarom. Abban viszont nem vagyok maradéktalanul biztos, hogy ő is ezt akarja.
Majd most elválik...
A gondolat beleharsog a koponyámba, és valahol ez máris újra megdobbantja a szívem. Akárcsak Lya szavai, amik egyértelműen jelzik, nem érdekli őt a szomszédok ellenszenve vagy bármi egyéb más.
Betessékel hát én meg hagyom magam. A lakás gyönyörű. Igazából pont olyan mint ő. És tökéletesen beleillik. Kicsit fura ez, mert úgy érzem magam, mint a lelkének egy kivetülésében. Pont ilyen tisztának, tökéletesnek és gyönyörűnek látom én őt. És valójában az egész ház ilyen. Noha közel sem láttam minden szegletét, érzem a keze nyomát mindenhol. A bútorokon, az ívekben, a tükörfelelületekben, az apró dísztárgyakban és kiegészítőkben. Tudom, semmint érzem, hogy ha megérintem a kanapén lévő takarót, az bársonyosan puha lesz. Pont olyan, mint Lya aranyszőke haja.
Tekintetem örömmel fut végig újra meg újra az egész helyiségben. Egész addig folytatódik ez, míg ő a kezembe nem nyomja az italom kizökkentve ezzel a bámészkodásból.
– Ezek gyönyörűek… köszönöm…
Mosolyom kiszélesedik, mert rápillantva valódi örömöt olvasok le róla. Hát Willow valóban jó szakértő és nem bánom, hogy megerősítette a döntésemet. Így, hogy a virágcsokor a lány kezébe van döbbenek csak rá, mennyire tökéletes is volt. Hogy mennyire ő mindez, és mennyire szép így.
-Szívesen..! Vízbe kellene tenni őket...
Nyögöm ki halkan s utalok rá, hogy azért szükségük lenne egy kis vázára... vagyis, elég nagyra. De láthatóan neki is nehéz elszakadnia tőlem és nekem is tőle. Ujjaimmal eljátszok a kezemben lévő pezsgőspohár szárán. Eszembe jutnak az emlékek, az első találkozásunk emlékei. A csókja íze ott kísérti ajkaim, akárcsak az a varázslatos pillanat a teraszon. Azon a szilveszteri éjszakán, mikor olyan sűrűn hullott a hó, s befedte az egész házat.... Igen, ez a tél gyönyörű volt. B imádta, és valójában én magam is.
-...ezt a pezsgőt nem öntöm az arcodba…
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Kissé szomorkásan, kissé félszegen. Na igen... a pezsgő, Lyana és én így hármasban eddig nem aratott osztatlan sikert. Vajon most sikerülni fog? Vagy nem kellene kísérteni a sorsot?
- Hát... azt sose tudhatod...
Nevetem el magam, aztán elhallgatok.
- Bevallom, gondoltam rá, hogy hozok egy üveggel, de... őszintén szólva nem mertem. Féltem... hogy... nos, hogy megint az arcomba öntöd.
Vállat vonok és egy percig elnézem a gyöngyöző italt a poharamban.
Ugyan, Mathias, ez csak egy rohadt ital...
Korholom magam s végül döntök. Leülök, és a lányra pillantok. Megemelem a kristálypoharam és az övéhez érintem.
- Köszönöm a meghívást.
Halk csilingelés csendül fel, ahogy a felületek érintkeznek és igazából ez inkább barátságosnak hat semmint ijesztőnek. Lassan kortyolok egyet. A pezsgő selymesen csúszik le a torkomon. Tekintetem Lyanán időzik. Nem tudok kiigazodni a lányon. Egyszerűen nem megy. Első alkalommal leönt, pofon vág és faképnél hagy. Aztán mégis eljön a másnapi reggelire. Utána megint faképnél hagy és kikosaraz. A Temze partján megcsókol. Végül a bálra mégis elkísér... Most meg itt vagyok. Mert meghív magához. Mit akar? Mit akarhat valójában?
- Minek köszönhetem a meghívást?
Pislogok, és le sem esik, hogy mondjuk Merlinke még nála van. Egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy... de talán túl korai. És nem ringatom magam kétes illúziókba. Még nem.

MATHIAS

⚜

outfit

– Akkor majd később vízbe teszem őket… – Mosolyodtam el, ám tekinteteim még mindig a csodás, fehér szirmokon csüngtek. Olyan gyönyörűek és tiszták voltak. Valami különös szépség áradt belőlük, amit minden nő szívesen tudott volna magáénak. Talán ezért is volt olyan nehéz nem a virágokat bámulni…
A dohányzóasztalra csúsztattam a szépséges csokrot, a pezsgős poharak egykori helye mellé. Nem akartam egyetlen pillanatra sem elszakadni Mathiastól… ez volt a mi új esélyünk, ez volt a mi lehetőségünk, hogy megint igazán egymásra találjunk. Talán most nem is csókol meg egy másik lányt. Ez a gondolat el kellett volna, hogy keserítsen, az én szívem még is olyan hevesen kalapált, mintha éppen egy előadásom végén járnék és meghajolni készülnék a közönség felé. Tekintetem ösztönösön tévedt Mathias arcára, hogy azt megint végig mérjem a szakállától, formás ajkain, szép szemein keresztül, egészen a hajáig. Lyana, te aztán sosem leszel már anyád lánya! Korholt megint az ő hangja, amikor egy jó adag melegség szaladt végig a testemen. Szinte vágytam, hogy Mathiashoz simulhassak. Akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá. A saját feszültségemet is próbáltam oldani azzal a kis pezsgős utalásra. Volt nekünk ezzel az itallal már közös kalandunk… amire furcsa módon, én szívesen gondoltam vissza.
– Hát... azt sose tudhatod...
Dehogynem tudom, Mathias… Megint mosoly siklott az arcomra, ahogy felnevetett. Tekintetem megállapodott az ajkain. Azt kívántam, bárcsak hosszabbra nyújtottam volna azt az üdvözlő csókot. Nem számított, hogy anyám hangja ott toporzékolt a fejemben, én még sem töröltem ki az elmémből vágyaim képét. Sőt, egy pillanatra le is hunytam a szememet, hogy még inkább átélhessem.
– Bevallom, gondoltam rá, hogy hozok egy üveggel, de... őszintén szólva nem mertem. Féltem... hogy... nos, hogy megint az arcomba öntöd.
Amint megszólalt, kinyitottam a szememet. Megint a barna szempárt kerestem tekintetemmel, de ő a pezsgőt figyelte, amint a kristálypohár mentén gyöngyözött. Mélyet szippantottam közben, hogy érezzem az illatát is. Vállat vont, én pedig csak elmosolyodtam.
– Nagy kár, mert ha az arcodban nem is, de a gyomrunkban jó helyen lett volna. – Válaszoltam és felemeltem a poharamat. – Örülök, hogy eljöttél. Hiányoztál… – Tettem hozzá, nem igazi köszöntő volt, de arra éppen elég indok, hogy közelebb hajolhassak egy koccintásra.
– Köszönöm a meghívást.
Az ajkaimhoz emeltem a poharat, közben keresztbe vetettem a lábaimat. Önkéntelen mozdulat volt ez, mégis tudtam, hogy miként viselkedik tőle a testem. Kihúztam magamat, nőiesen hátravetettem a szőke tincseket, remélve, hogy Mathiasnak tetszeni fog ez az aprócska mozdulat sor. Az ajkaim közül egy halk kis sóhajt szökött ki, ahogy leengedtem a poharat és az a kis korty végig siklott a torkomon.
– Minek köszönhetem a meghívást?
Megrökönyödtem ezen a kérdésen, ám ezt kifelé próbáltam a lehető legjobban eltitkolni és csak lágy mosollyal figyeltem rá. Nem értettem, hiszen a bálon is együtt táncoltunk, a karjába vett, megvédett… összebújtunk. Én éreztem a közöttünk lüktető vágyakat és feszültséget, tudtam, hogy ez az a pont, amikor nem állhatok többet ellen ennek a vonzalomnak. Így hát engedtem. Alig vártam, hogy végezzen a Roxfortba és rávegyem egy újabb közös „táncra.”
– Viszonozni akartam a meghívást. Elvégre elvittél egy bálra, ami minden nehézség ellenére az egyik legizgalmasabb esemény volt az életemben. – Egyszerűen válaszoltam, mintha természetes volna ez a beszélgetés. – És hát persze itt van Merlinke is… – Hirtelen tört rám a zavar és a nagyokat pislogtam. Az jutott eszembe, hogy talán meg sem kellett volna csókolnom az ajtóba, mert ő nem úgy gondolta ezt az egészet…
Ostoba vagy Lyana! Anyám hangja úgy recsegett a fülembe, mint egy öreg rádió. Egésznap randilázban égtem és ekkor döbbentem rá, hogy Mathias talán az egészet másképp gondolta.

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

Van bennem valahol egy nyomás. Egy olyan láthatatlan nyomás, ami csak akkor tudatosul ténylegesen bennem, mikor Lyana választ a da pezsgővel kapcsolatos kérdésemre. Kérdésem...? Inkább kijelentésem. Talán feltételezésem. Lássuk be, van jogalapja annak, hogy aggódtam a pezsgő hozatalát illetően. Talán nem meglepő, hogy tartottam tőle, hisz eddig mindig balul jött ki a lépés ha az is szerepet játszott az esténkben. Most mégsem tűnik annak, hogy ez a fajta mumus kísértené az itt eltöltendő perceket. Lehet csakis amiatt, mert már minden megváltozott volna a tudtunk nélkül?
– Örülök, hogy eljöttél. Hiányoztál…
A lány szavai halkan de csilingelően lágyan siklanak felém. Akárcsak ő maga, a szelíd mozdulatában. Akaratlan is közelebb húzódik hozzám, én pedig gyorsan felhajtom a pezsgőm maradékát. Az immár üres poharat leteszem az asztalra, a szélétől pár centivel beljebb. Tudom, hogy nem kellene feszítenem a húrt, pláne hogy végül is a lány egyértelmű jelét adta minden téren, hogy jöttöm örömet okoz a számára, és valójában a rossz ómenek is elhalványultnak bizonyulnak, én azonban mégsem érem be ennyivel.
Olyan ez mintha lenne egy tortád. Egy gyönyörű, ínycsiklandó tortád, amit igazán szeretnél, igazán akarnál, de nem kapsz csak egy szép nagy szeletet belőle. Ez pedig nem elég. Nekem nem elég. Hozzászoktam, hogy megkapok mindent, amit akarok, amit megkívánok. Aranyvérű vagyok és mindent, igen, mindent meg tudok venni. A nevem kapukat nyit meg, lehetőségeket biztosít, csak élnem kell az alkalmakkal.
Lyana La Clair azonban nem egy megvásárolható dísztárgy, nem egy törékeny porcelánbaba vagy egy szép kristálygömb, amit csak úgy leakaszt az ember, ha megtetszik neki. Őt nem lehet levenni a lábáról pár drága ékszerrel vagy hasonlóval... még csak meghódítani sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Lya gondolom, az évek során hozzászokott a tengernyi bókhoz, ami özönlött felé vagy a rengeteg randi meghíváshoz, amit rend szerint visszautasított. Mert visszautasított.... ugye?
Ő igazából hozzászokott ahhoz, hogy hercegnőket megszégyenítő fényűző életet élt, még ha ez kötöttségekkel és szabályokkal járt is. És itt vagyok én, aki noha próbálkozik mégis úgy érzi folyamatosan kudarcot vall.
Talán önzőség azt kérni, azt akarni, hogy az egész torta ami őt magát szimbolizálja az enyém legyen, ellenben én mégis akarom. Akárcsak tudni, mi is jár a lány fejében. Mit rejt az a szépségesen csillogó óceánkék szempár...
Így balga módon elkövetem az este valószínű első nagy hibáját. Kérdezek mégpedig olyat és úgy, ami talán nem épp helyén való. Ellenben mégis úgy érzem, fontos tudnom ez a terep, ami az ő otthona, végül mit is takarhat számomra. Vagy talán... számunkra.
– Viszonozni akartam a meghívást. Elvégre elvittél egy bálra, ami minden nehézség ellenére az egyik legizgalmasabb esemény volt az életemben.
Elmosolyodom és halkan kuncogok is mellé. Aranyos a lelkesedése, de a roxforti bál emlegetése... ami kész katasztrófa volt...meglepően máshogy alakult, semmint terveztem. Vagy akár bárki a tanári karból.
- Szerintem történt veled már sokkal érdekesebb is...
Nem akarom felül bírálni, de azért nem érzem a roxforti Nagyterem önbezáródó ajtajának és a teremben való elázásnak az élményét feledhetetlennek. Mert számomra inkább rémálomszerű semmint jó emlék. Leszámítva azt persze, hogy Lyana ott volt mellettem.
– És hát persze itt van Merlinke is…
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy a hangjára és egyben az arcára is a szomorúság ül ki.
- Igen, említetted a leveledben, hogy ilyenkor alszik.
Biccentek, jelezve, hogy tisztában vagyok a tényekkel. Például, hogy miért nincs már itt a kis haszontalan szőrgolyó és nyal telibe arcon.
- Majd később megnézem őt is. De nem miatta jöttem...hisz tudod jól..
Ujjaim Lyana kecses csuklójára simulnak. Szelíden fogom tenyerembe a kezét és tartom meg egy hosszú, mély percre. Egy végtelennek tűnő pillanatig nincs is semmi más, csak ő meg én. Az illata ott lebeg körülöttem, mint egy fátyol, és tudom, jó helyen vagyok. A legjobb helyen. És el se akarok menni innen, talán soha.
Szelíden emelem meg a kezét fel, egészen az arcomhoz, a szám magasságába, hogy ott kivárva egy újabb percet végül szelíd csókot leheljek rá. Mindezt úgy, hogy közben le sem veszem a tekintetem róla. A szőke tincsekkel keretezett gyönyörű kék szemeiről.

MATHIAS

⚜

outfit

Butának éreztem magam, ahogy a tekintetem Mathias arcára tévedt. Azt hittem, hogy ő is azt gondolja a bál után, amit én… hogy nem vagyunk közömbösök egymásnak. Talán némi értetlenség is kiült az arcomra, az apró sóhaj után, ami elhagyta az ajkaimat. Hát nem randinak gondolta a mai vacsorát? Akkor mégis minek? Csak az járt az eszemben, hogy talán tényleg megint kibékült azzal a lánnyal vagy már régen talált valaki újat. Nem lenne nehéz dolga, jóképű, magas, finom az illata… egyszóval mindene megvolt ahhoz, hogy elcsábítson bárkit.
Én meg persze ostoba módon olyanokat mondtam, hogy viszonozni akartam a báli meghívást és hát nálam van Merlnike. Mindegyik lehetett volna éppenséggel ésszerű indok, én mégis azért főztem ezt a vacsorát, hogy újabb esélyt adjak az ismeretségünknek. Csalódottan bámultam rá. Hogy lehettem ennyire buta? Megint sóhajtottam egyet, éreztem, hogy a kezemben megremeg a pezsgős pohár.
– Igen, említetted a leveledben, hogy ilyenkor alszik.
A kutya… ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy nincs is más közös témánk. Szerettem volna megkérdezni, hogy mit fog csinálni a Roxfort után, habár nagyvonalakban tisztában voltam a terveivel. Jó lett volna tudni hogyan áll azzal az akadémiai képzéssel, jelentkezett-e. De nem, képtelen voltam megszólalni. Kiszáradt ajkakkal pillantottam inkább a dohányzó asztal felé. A tekintetem megakadt a hófehér rózsákon. A romantikus regényekben a férfiak mindig virágot adnak a nőknek… ez most még sem tűnt olyan történetnek, ami boldog véget érhet. Elsiettem az egészet, azt hittem, hogy van egy új lehetőségünk. De akkor mi volt az a vibrálás közöttünk a bálon? Mik voltak azok az apró érintések? Talán csak barátként hívott meg, Lya… Anyám hangja gúnyosan, kissé parancsolóan csendült fel bennem.
– Majd később megnézem őt is. De nem miatta jöttem...hisz tudod jól..
Felkaptam a fejemet, megint Mathias barna szemeit kerestem. Közben éreztem, ahogy ujjai a bőrömre simulnak és kicsit magához húzza a kezemet. A szívverésem felgyorsult megint, elmúlt a szomorúság és a keserűség egyetlen pillanat alatt.
– Akkor te is tudhatod, hogy miért volt olyan érdekes az a bál… – Suttogtam a szavakat.
A mozdulatára figyeltem. Olyan férfias és erős volt, ahogy gyengéden felemelte a kezemet. A bőrömön most már nem csak az ujjakat, hanem az ajkait is megérezhettem. A szakálla aprócska szúrással jelezte jelenlétét, én pedig csak elmosolyodtam. Talán egy kis pír is kiült az arcomra, megremegett minden porcikám. Azt kívántam, bár csak sosem érne véget az csók.
– Lehet… hogy ennünk kéne… – Próbáltam egy normális mondatot kipréselni az ajkaim közül, de nem sikerült. A testem ösztönösen húzódott közelebb hozzá, mikor véget ért az a kis pillanat. Jobban akartam érezni az illatát, a belőle áradó kellemes melegséget. Minden porcikám azt kívánta, hogy bújjak az erős karok közé és csak hallgassam a doboló szívverését.
Már nem számított, hogy esetleg kiborul a kezemben tartott pohár tartalma és az aranyló pezső esetleg a gondosan megválasztott ruhadarabokra vagy a fehér szőnyegre borul. A szívverésem addig ismeretlen ritmust vett fel, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Anyám hangja pedig ott rikácsolt a fejemben: Egy finom nő ilyet nem tesz, Lya! Megtiltom! Csakhogy nem sikerült neki. Ajkaimat finoman tapasztottam Mathiaséra. Puhán, gyengéden pusziltam s még így is micsoda szenvedély volt benne. Olyan volt ez, mint egy régóta dédelgetett álom beteljesülése és én örömmel vesztem el benne.

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

Az élet elég bonyolult tud lenni, pláne ha mi azzá is tesszük. Pedig olyan egyszerű lehetne. Olyan egyszerű kellene hogy legyen... s mégis. Lyana és én állandó külön utakon jártunk. Mint két idegen, kik olykor olykor összefutottak. De már talán ez sem volt véletlen. Nem hiszek a csodákban, sokkalta jobban bízok a tettekben. A tündérmeséket pedig meghagyom Blaire-nek. Ellenben mégis ott motoszkál bennem az érzés, a tény, hogy Lyát nem puszta véletlen sodorta az utamba. Újra meg újra. Már ott akkor, az első pillanattól fogva, mikor még fogalmam sem volt ki ő éreztem, hogy megmozdul a szívem. Hogy ő meg én egyszer mi leszünk. Hogy lesz valami, ami összeköt minket. Lehet ez a sors, ami előre megírt vagy a végzet összjátéka, de bárhogy is... talán eleve elrendeltetett. Csak az ember makacs, nem bízik az ösztöneiben, ad a külvilág csalóka látszatára és ellen megy minden természetes törvényszerűségnek. Pont mint mi magunk is tettük. Hibát hibára halmozva ellenben mégis itt ülünk. Újra, együtt. És valahol most, hogy látom szétnyílni az ajkait, ahogy beszívja a levegőt reszketegen tudatosul bennem mindaz, hogy ezt akarom látni. Az Ő arcát, ahogy ezer és egy mosoly suhan át rajta. Az ajkait, ahogy szétnyílnak újra meg újra. A mézszőke haját, amelyen megcsillan a napfény ezer meg nyár alatt, s a megszámlálhatatlan árnyalatot, ami az idővel megjelenik s elvész. A melegséget, mely átjár mindent és mindenkit, amint belép valahova. Igen, látni akarom az égkék tekintet körül idővel megjelenő szarkalábakat. Vele lenni nem könnyű vagy nehéz... vele minden más. Mintha az összes részlet élesebb lenne és mindennek sokkal fontosabb jelentősége lenne.
– Akkor te is tudhatod, hogy miért volt olyan érdekes az a bál…
Bólintok. A szemeim az Ő kékjeinek fogságában van. Persze, hogy tudom miért volt fontos az a bál. Persze, hogy sokat jelentett, sőt, szinte mindent. Hisz ha nem így lett volna nem őt hívtam volna el. És most, hosszú idő után végre egyszer talán egy hullámhosszra érünk. Már sejtem, ő sem tagad magának, ahogyan én sem teszem. És már egyikünk sem keres kibúvókat, vagy menekülő útvonalakat...
– Lehet… hogy ennünk kéne…
- Lehet...
Nyögöm ki nehezen, noha egyáltalán nem vagyok éhes. Igazából valószínű tudnék enni, de nem elsődleges problémám ez. És ha a lány ezt akarja én nem állok ellen ennek sem, csak a hangomba vegyül bele némi elfojtott érzelem. Nem csalódás, hanem sokkal inkább az iránta érzett vágyak összessége.
Nem tudom ez az, amit kiérez, vagy már alapvetően sem akar a jól nevelt rideg úrinő szerepbe bújni, de mire észbe kapok már ott van, egészen közel.
Az illata átjár és betölt mindent. Nemcsak a lakást, de az egész testemet, az aurámat, az orromon át beférkőzik szelíd erőszakkal az agyamba is és ott uralkodik. Én pedig örömmel hagyom ezt. Másodpercek végtelen sora lassul le ahogy felém hajol apránként közelebb és közelebb. A kék íriszek szédítő örvényébe fulladnék, de helyette ajkaim bizsergése zökkent ki, amint a lány puha meleg ajkai hozzáérnek az enyémhez.
Nem durva csók ez, nem követelőző és közel sem erőszakos. Mégis olyan kimondatlan mély szenvedély van benne, ami meglep és kicsit meg is rettent. Lyana korábban is megcsókolt már, de közel sem így. Közel sem ennyire vágyakozva, ennyire akarva. És ez új, ez ismeretlen, nemcsak nekem de talán még önmaga számára is. Ellenben ez is Ő, de még mennyire hogy ő!
Én pedig viszonzom a csókot a pillanatok végtelenjébe veszve, hogy aztán végül mégis csak elmélyítsem. Ujjaim felsiklanak a kézfejéről, ahol leírtam két kört a puha, bársonyos bőrön a karjára, s a könyökénél időznek el. Kivárva egy percet nyúlok csak alá hogy szelíden ösztönözzem hogy ujjai megérintsenek, vagy a nyakam köré fűzze kecses kezét. Addig pedig a másik, a hátán szalad végig, hogy végül a szőke hajtincsek puhaságában élvezkedjen.
Nem tudom mennyi idő telik el, egyetlen végtelen perc vagy több millió nap, év, évtized vagy évszázad. Tőlem aztán kirobbanhat egy újabb háború vagy kihalhatnak újra a dínók... minden porcikám Lyanára hangolódik, minden érzékszervem csak rá képes fókuszálni. A levegővételére, a mozdulataira, amiben annyi kecsesség van, amit soha senkiben nem láttam még. Emlékeztet a vélákra, akiket negyedéves koromban láttam a Kviddics Világkupa döntőjén, de valamiért Lyana még rajtuk is túltesz. Talán azért, mert tudom jól, mennyire természetes ő. És épp ezért mennyire egyedi. És pont emiatt nem akarom mindezt újra elbaltázni vele. Kelletlenül hát, de megszakítom a csókját, azzal, hogy elhúzódom. Nem messzire épp csak annyire hogy homlokom az övéhez érjen, hogy orrunk összesimuljon.
- Lya... én... - már a kezdés is rossz, mert sejthetően valami negatívnak kellene jönnie, amitől ösztönösen retteg az ember. Csakhogy semmi esély rá, hogy bárki is közénk álljon ezúttal. Nem hagyom. - ...veled akarok lenni. Mindig..
Csak remélni merem, hogy nem érti félre a szavaimat. Talán épp ezért is igyekszem kifejteni, mire is gondolok, de félek nem sikerült. Épp ezért figyelem őt, hogy kiolvashassa a szemeimből, a híresztelések ellenére nincs semmi hátsó szándékom. Mások esetében sem, nála meg pláne.

MATHIAS

⚜

outfit

Mathias is érezte azt a forróságot, ami az én testemet őrült remegésre késztette? Az ő szíve is olyan vadul kalapált, ahogy ajkaink egymásra simultak? Az enyém ugyanis, mintha éppen ki akart volna szakadni a mellkasomból, olyan vadul kalapált. Éreztem, hogy az egész testem felveszi az őrült ritmust, talán ajkaim is annak hatására simultak egyre jobban és jobban az övére. Minden érintése tüzes nyomot hagyott maga után a bőrömön. Én is érezni akartam ujjaim alatt a bőrén, a haját, minden porcikáját… mintha ezzel birtokba vehetném őt.
Többé nem számítottak az ostoba elmélkedések. Már nem érdekelt, hogy van-e újra barátnője. Csak a csók jelentette az egyetlen fontos dolgot a világon. Az eszem, mintha nyugovóra tért volna, nem szidott, nem faggatózott… némán, lágy ködbe borulva élvezte Mathias ajkainak ízét. Még többet akartam érezni belőle, még közelebb akartam kerülni hozzá. Még közelebb húzódtam. Nagyot sóhajtottam, ahogy tenyere végig simított a karomon. Szinte ösztönösen mozdultam, ujjaimat finoman fúrtam a szakállába, lassan haladva a nyaka felé. Először csak eljátszottam a tarkójára simuló barna tincsekkel. Közben megint belesóhajtottam a csókba, még nem éreztem ilyen vágyat senki iránt… és el sem tudtam képzelni, hogy valóban létezett ilyesmi. Nem voltam követelőző vagy túl vad, de nem is olyan finom, mint a regények törékeny hősnői. Volt ebben valami valóságos, ami nem rémített meg, talán csak még bátrabbá tett. Óvatosan karoltam át a nyakát és még közelebb húztam.
Csókoltam és csókoltam, míg meg nem állított.
Homloka a homlokomhoz simult, éreztem az arcomon a leheletét. Nem húzódott teljesen el, éppen csak annyira, hogy szólni tudjon. Különös meghittség volt ez, valami olyasmi, amire nem is mertem számítani még… vajon ez a természetesség az az érzés, amiből az ember tudja: ő kell neki örökre? A szívem már a puszta gondolatra vad játékba kezdett. Lehunytam a szememet, mintha ki akarnám élvezni a felismerés minden pillanatát. Titkon eddig is egy újabb, közös esélyért vívtam harcot, de így valóban átgondolva, valóban érezve, egészen más volt.
Csak akkor néztem újra rá, mikor megszólalt. A szavai olyan édesek voltak, mint a méz. Nem érdekelt, hogy a gondolatait esetlenül ejtette ki. Semmi sem tökéletes körülöttünk. Ezerszer kaptunk össze, ezerszer szerettünk egymásba újra… és megint ott ülünk, reménykedve, hogy ez már tényleg a célegyenes. Legalábbis én biztosan, de a szavai alapján ő is. Elsőre csak finom mosollyal jutalmaztam az őszinteségét. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, valami megnyugtatót, amiből nem érzi magát teljesen elveszettnek és megérti: pontosan ezért hívtam ide, pontosan ezért csókoltam meg. Tenyeremet megint az arcára vezettem. Óvatosan cirógattam meg, mintha félnék, hogy összetöröm megint és akkor hiába kapok már utána. Szükségem volt rá… vele akartam lenni…
– Én is örökre veled akarok lenni. – A szavak suttogásként hagyták el az ajkaimat.
Lya, ilyet nem mond ki egy úrinő… Ezt harsogta volna az anyám, de most egyszerűen löktem félre a puszta gondolatot is, miközben egy újabb mosoly ült ki az arcomra. Talán ez volt a kulcsa a múlt kötöttségeiből való szabadulásnak: a boldogság. Én már nem Lyana La Clair az ünnepelt táncos vagy éppen az anyja bábja voltam. Nővé értem, olyanná aki a maga ura akar lenni és reméltem, hogy Mathias ezt az erőt is kedvelni fogja bennem, nem csupán a törékenységet, amit először pillantott meg szilveszterkor.
– Már érted, miért hívtalak ide? – kérdeztem és finoman pusziltam az ajkait.

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

A torkomban dobog a szívem. Hülyén fejeztem ki magam. Nem így kellett volna. Félreérti... azt hiszi... azt hiheti, hogy...
Mintha a másodpercek végtelen órákká duzzadnának. Lyana közelsége pedig most nem segít. Mos kínzó és őrületes, mert ott van az az esély, hogy megkapom. Hogy az enyém, és mindössze az szúrja el, ahogy kifejezem magam. Utálom, hogy képtelen vagyok megértetni mit is akarok. Hogy ennyin múlik a kapcsolatunk. Hogy ennyire nem tudom jól kifejezni magam. Szánalmas, és gyerekes...
Olyan könnyű érzelmekről beszélni! B-nek olyan könnyen megy. Persze a húgom, és lány. Nekik mindig minden könnyebb. Vagy talán nem is könnyebb, csak... más. Blaire mindig megtalálja a tökéletesen odaillő szót. Jól tudja vázolni a helyzetet, elemezni a szituációt és megtalálni a hangot. Pedig azt hittem, belém szorult sok diplomáciai készség és no lám... nem. Mert a nő, akitől csodálatosabbat nem láttam még nem igazán tudja mit is próbálok kifejezni. S ez már önmagában is elkeserítő. Ez pedig evidesen nem Lyana szegénysége, hanem az én szégyenem. Most először szeretném ha legillimentor lenne és olvasna a gondolataimban vagy akár az érzéseimben. Hogy rájöjjön egyszerre mennyi minden is zajlódik le bennem. És szeretnék ugyanakkor a jövőbe látni, hogy tudjam miként végződik mindez. Mert ha szarul, akkor inkább már most megkímélném magam és felállnék innen. Mi haszna kínozni a másikat? Egymás mesteri érzelmi hullámvasútjainak generálása nem tesz jót. Nem mintha nem tudnék elviselni még egy visszautasítást vagy egy újabb szerelmi bánatot. Csakhogy nem akarok.
Lyana ugyanis az, akivel el tudom képzelni, hogy leélem az életem. Sőt, egyenesen le akarom vele élni az életem. De ő ki tudja mit is akar... hisz nemrég költözött csak Londonba. Nemrég szabadult meg a zsarnokoskodó anyjától, ahogy mesélte már nekem és nemrég kapta vissza a szabadságát. Máris lekötné magát, ráadásul pont mellettem?
Ostobaság lenne azt hinnem igen, és már félig meg is győzöm magam erről. Szinte már várom a pezsgő savas hidegét az arcomba, ami legalább jól lehűtene, csakhogy a bennem lángoló tüzet nem oltaná el igazán...
Már barátként várom a kudarcot.
És akkor... hosszú pillanatok végtelen folyama után, végre megszólal.
– Én is örökre veled akarok lenni.
Pár rövidke szócska, pár édes kis semmiség, ami szinte alig hagyja el az ajkait. Jól hallottam? Tényleg? Tényleg ezt akarja? Valóban..?  Engem? Velem? És örökre?
Nem hiszem el, hogy ez valóban megtörténik. Nem is leplezem a meglepettségem, ami nyomban kiül arcomra. Ajkaim szétnyílnak, ami legalább azért jó mert levegőt préselek rajta keresztül magamba. Megfulladni már talán nem fogok. Agyam lázasan dolgozik, hogy befogadja az információt és a tényt... nem kosarazott ki, sőt... ami azt illeti...
Az öröm lassan, hullámokban lep el. Eleinte fel sem fogom, majd amint tudatosodik bennem, hogy mi is történik, hol is vagyok, egyszerre elfog a féktelen öröm. Úgy érzem magam, mint egy halogénlufi, akit jól felfújtak. Hirtelen könnyűvé válik minden. De tényleg minden.
– Már érted, miért hívtalak ide?
- Istenem Lya.. - fokom tenyerembe szelíden az arcát. Szőke tincsei selymesen keretezik, szelíden csiklandozzák ujjaim. Olyan jóleső ez, mint a hűvös szél a meleg nyári éjszakában. - Ha ezt tudom... ha ezt korábban tudom..
Akkor talán teljesen máshogy alakult volna minden. Akkor talán nem lennék egy idióta és nem hallgathattam volna a húgom szemrehányásait vagy Eric kioktatását. Ha tudom, hogy Lyana is ugyanolyan olthatatlan vonzalommal viseltet irántam, mint én őiránta azóta hogy megláttam talán kitartóbban küzdöttem volna. Nem hagytam volna, hogy ennyi félreértés és ostobaság közénk álljon. Mert nem ér semmi annyit, hogy mindezt feladjam. Nem csak az életet vele, hanem őt magát.
- De... akkor nincs Fabio? - zavarodottan tekintek rá. - Vagy valaki más? Biztos hogy ezt akarod? Engem? És biztos, hogy  nem áll közénk semmi? Csak mert a balett...
Tudom, hogy abbahagyta és tudom hogy vélekedik róla. D talán ez csak egy átmeneti állapot, mert most elfogult és vágyakozó. Nem akarom hogy áldozatot hozzon, pláne értem, és később megbánja. Mert még mindig könnyebb most kudarcot vallani, mint a célba érés után vesztesként távozni.

MATHIAS

⚜

outfit

Őszintén törtek elő a szavak belőlem, mintha minden apró rezdülésemmel arra koncentráltam volna, hogy Mathias megértse miért van most velem. Nem számított Merlinke, nem számított a bál vagy éppen azok a kis viták. Az érzéseim azok felett álltak, még ha jó ideig utat is engedtem a sértettségnek. Most is zavarna, ha más lánnyal csókolózna és ha túl rámenősen adná a szerepét, talán ismét nyakon önteném pezsgővel… de aztán, ugyanúgy fúrnám ujjaimat a szakállába, simítanám a bőrét, míg közelebb nem kerül hozzám egyetlen csókra.
Elmosolyodtam, ahogy tenyerei közé fogta az arcomat. Imádtam a melegségét, az illatát és a barna szempárt, amik az én kék tekintetem kutatták. Megszűnt körülöttünk a lakás, London, a szomszédszobában alvó Merlinke és az odakapott muffin csoda. Csak mi voltunk ketten, gondok és kötöttségek nélkül. Reméltem, hogy ő is érzi azt a feszültséget, ami közöttünk húzódott és az ő testét és szívét is ugyanaz a vágy perzseli, mint az enyémet. Újabb és több érintést akartam. Erőszakosan taszított közelebb és közelebb hozzá.
– Istenem Lya.. – volt a hangjában valami más, mint amihez szoktam. – Ha ezt tudom... ha ezt korábban tudom..
„Tudnod kellett volna.”
Ezt szerettem volna mondani, ehelyett csak halovány mosoly ült ki ajkaimra. Képtelen voltam korholni, csupán élvezni akartam a közelségét, ami hevesebb ritmusra kapcsolta a szívemet. Ujjaim felé nyúltak. Finoman érintették meg a nadrág anyagát, valahol a térde környékén. Óvatosan cirógattam, mintha nyugtatni akarnám, ez a valóság nagyon is. Bár talán az egész nekem szólt, hiszen ilyen közelről látni őt, engedni az érintéseknek olyan sokáig csak vágyak és remények voltak. Volt az egész pillanatban némi meghatottság, némi álmodozás, hogy ennek talán van jövője és többé nem állhat közénk semmi.
– Talán én sem tudtam mindig biztosan – válaszoltam alig hallhatóan. Szinte csak leheltem a szavakat a kettőnk közötti ürességbe, amit szívem szerint megszűntettem volna.
– De... akkor nincs Fabio?
– Mathias… mi… – Erőtlen nevetésféle szakadt ki belőlem. Olyan abszurd volt még a puszta gondolat is, hogy egy nyári ismeretségből már is kapcsolatot feltételez. Hiszen Fabio csak egy barát volt, aki elkísért mindenféle helyekre és akit jobban érdekelt volna Mathias, mint én. Egyszerűen csak élveztem a társaságát, nem volt több ennyinél. Azt hiszem akkor szükségem volt rá, egy barátra, aki eltereli a figyelmemet a szerelmes lézegnségről… s talán utána is kellett volna, mikor megtudtam azt a csók és barátnő dolgot… amikor felültetve éreztem magam.
– Vagy valaki más? Biztos hogy ezt akarod? Engem? És biztos, hogy nem áll közénk semmi? Csak mert a balett...
Felemeltem a lábáró a kezemet. Egyetlen ujjamat fektettem a puha ajkakra jelezve, hogy hallgasson végre meg.
– Fabio csak a te fejedben létezett valaha is lehetséges partnerjelöltként. – Még mindig halkan és lágyan formáltam meg a szavakat. Aztán felemelve az ujjam finom csókot leheltem a szájára.
– Nem, még ne beszélj! – Jeleztem ismét mosolyogva. – A táncnak is vége. Nem akarom azt az életet. Olyan voltam, mint egy kalitkába zárt madár, aki sosem tapasztalhatta meg a repülés csodáját. Most enyém az egész világ. Enyém a pénz, amit megkerestem és abba fektethetem, amibe csak akarom. A tanításba például.
Nagy szavaknak hangzottak, hiszen imádtam a színpadot. Imádtam tökéletesen teljesíteni a legnehezebb mozdulatokat. Csakhogy mindezt szabadon előadni, úgy mutatni meg valakinek, hogy abból tanuljon is valamit, egészen más volt. Felszabadító.
– Ahol most vagyok, azt szeretem. Ebben az életben megtudhatom kis iaz a Lyana, ott viszont csak egy szerepben voltam.

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

– Talán én sem tudtam mindig biztosan...
Ez elég sok mindent megmagyaráz. Mondjuk leginkább Lya viselkedését, csélcsap hovatovábbjait és persze a leveleit. Hol ilyen volt hol olyan, mintha néha nem is ugyanazzal a személlyel kommunikáltam volna. De ha igaz, ha ő maga sem jutott dűlőre, netán kételyei voltak miattam, irányomban, akkor nem róható fel neki mindez...
Vagy igen?
– Mathias… mi…
Fabio említésének puszta ténye enyhe haragot gerjeszt a szívemben. Hogy lehetek féltékeny olyasvalakire, akit nem is ismerek? Azt sem tudom, hogy néz ki és talán pont ez a baj. Nem tudok semmit, csak feltételezek, homályban tapogatózok és egyedül Lyana vethetne ennek véget, de úgy tűnik ő nem akar.. Talán szeret kínozni. Vagy szeret szenvedni látni. Esetleg mindkettő.
Nem hagyom befejezni a mondatát, inkább a szavába vágok. Félek, arcon kapom az igazat, hogy Fabioval valamiért nem működött és beéri velem, itt. Hogy az egész londoni lakásvásárlás mind csak másodlagos indok, hogy távol kerüljön a férfitól és idejekorán mivel csak engem ismer, hát beéri velem. Végtére is már kétszer kosarat adott.. én meg vagyok oly hülye, hogy még reménykedek.
– Fabio csak a te fejedben létezett valaha is lehetséges partnerjelöltként.
Pislogok párat. Fel sem tűnt, hogy eddig elnéztem valamerre, de voltaképp ha megölnének se tudnám megnézni mit bámultam. Bármi is volt nem volt elég érdekes hogy lekössön, de ahhoz kifejezetten jó volt hogy ne Lyana óceánkék szemeibe kelljen néznem. Mert olyan a tekintete, ami elbűvöl, megbabonáz, lehúz és magába szippant. Mintha a vesémbe látna, és nem akarok semmi titkot megtartani előtte. Mert teljesen fölösleges.
Most azonban, hogy kiejti a szavakat, és ezzel hitelt ad annak a bennem élő kicsiny elnyomott résznek, ami a remény nevet viseli máris tudni akarom, nem szépíti-e a A kőkemény valóságot. Erre pedig csakis a tekintete ad igazi választ.
A halk hangja szinte suttogás szerű mégis tiszta és jól érthető. Nem tudom én mozdultam-e vagy ő került kicsit közelebb hozzám, de az arca immár egész közel van, jól látom a vonásait, minden apró kis rezdülését, és egyszerűen meseszerűen szépnek hat minden. Nemcsak a lakás, vagy a pillanat, de ő maga is. Lehet igaza van Blaire-nek és van benne némi véla vér, ami megörjíti a férfiakat...
Már épp szóra nyitnám a szám, hogy kifejezzem mennyire ostoba vagyok hogy ilyenekkel vádolom és mennyire sajnálom, hogy korábban nem kérdeztem rá... mert akkor így nem lett volna Clem, nem lett volna mindaz a szenvedés, kín, harag és elfecsérelt idő, ami kiszökött a kezünkből... Csakhogy a lány nem engedi.
Finom kecses ujja megérinti ajkaim, ahogy csendre int s ezzel belém folytja a szót. Nem bánom, sőt, kifejezetten érdekel mit is akar mondani. Szemeim kikerekednek az érdeklődés miatt és enyhén csillognak, mert mulattságos, ahogy ilyesformán rendre utasít. Más talán nem merné megtenni, ő pedig zokszó nélkül megcsinálja... Imádom. Egyszerűen imádom!
– A táncnak is vége. Nem akarom azt az életet. Olyan voltam, mint egy kalitkába zárt madár, aki sosem tapasztalhatta meg a repülés csodáját. Most enyém az egész világ. Enyém a pénz, amit megkerestem és abba fektethetem, amibe csak akarom. A tanításba például.
Csak bólintani merek, mert nem tudom él-e még a némasági fogadalmam, vagy hozzáfűzhetnék-e bármit is. Meg hát igazából ehhez nagyon nem is lehet. Hacsak azt nem, hogy ha szabad mint a madár miért akarja lekötni magát máris. És miért épp engem választott...?
– Ahol most vagyok, azt szeretem. Ebben az életben megtudhatom ki is az a Lyana, ott viszont csak egy szerepben voltam.
Néma csend borul ránk egy teljes percig. Emésztem mindazt, amit mondott. Nem akarom hogy félreértsem, vagy megsértődjön. Hát inkább háromszor átgondolom mit és hogyan mondok.
- És ki vagy te valójában, Lyana La Clair? - teszem fel félig súgva a kérdést. - mert az az érzésem, hogy te nagyon jól tudod a választ.
Elmosolyodom Megismerni valakit, önmagunkat, igazi kihívás. Néha szenvedés, néha átok... tapasztaltam. És elfogadni a valós énünket, na az aztán igazi harc. Ez a lány pedig itt előttem, céltudatos, törtető, de egyszerre finom, lágy és kedves. Nem olyan, aki elveszett, nem olyan aki ne találná fel magát vagy ne ismerné önmagát.
- Nem kell neked ehhez több idő? Magány?
A szavak enyhe keserűséggel jönnek ki belőlem. Olyan lassan folynak mint a lassan dobolni kezdő esőcseppek az ablakon. London. Tipikus London.
- Mert ha igen, akkor...
Felállok. Egyszerűen nem bírok tovább ülve maradni a közelében. Megfojt a tudat, hogy megint elcseszem, és a tény hogy elsietek, elsietünk mindent. De mit lehet már elsietni vagy elcseszni? Annyiszor kerültük már körbe egymást hogy csoda hogy nem ütköztünk egymásnak...
Kinézek a vízcsíkokkal tarkított ablakon. Az utca zaja nem hallatszik be, csak a lent rohanó autók és piros emeletes buszok látszanak. A szelíd szürkeség betölti az égboltot és egyben a lelkemet is.
- Én megadok mindent neked, Lya. Ha kell az időt is. Bármennyire legyen is szükséged.
Az ablakhoz beszélek, mert így könnyebb. Sokkal könnyebb. Csak egy hosszú perc után fordulok vissza és mint egy kivert kutya, aki otthont keres tekintek rá.
- Azt akarom hogy tisztában légy azzal, mit is akarsz. Hogy rendbe tedd az életed, és legyen választási lehetőséged. Hisz most kaptad meg az esélyed...
Én pedig nem lehetek olyan önző, hogy máris elveszem tőle a szabadságát. Nem tehetem meg vele. Ahhoz jobban szeretem, és még inkább csodálattal tisztelem. Nem kötöm meg, még akkor sem ha vérzik a szívem.

MATHIAS

⚜

outfit

Mintha életem legtökéletesebb pillanata lett volna az ott a nappalimban, Mathias mellett. Csak dőltek belőlem a szavak, mintha meg akarnám vele értetni, mit is érzek és mi az a rengeteg változás, amit érezni vélek magamban. Érthette-e ezt? Hiszen ő annak született, aki most. Én viszont egy szerepre születtem, ami anyám fejében létezett és aki nem lehettem soha igazán.
– És ki vagy te valójában, Lyana La Clair? – suttogva kérdezte. – mert az az érzésem, hogy te nagyon jól tudod a választ.
Ujjaim az ajkairól már lesiklottak az arcára. Finoman cirógattam végig a borostás részen, egészen a nyakáig. Tekintetem addig követte érintésem útjait, aztán megint ránéztem, a barna szemeibe. Kicsit beharaptam ajkaimat, mintha nagyon gondolkodnék s így is volt. Szavakba próbáltam önteni mindazt, amivé London tett, minden jót, amit kihozott belőlem. Egyszerűen akartam megfogalmazni, úgy hogy neki is egészen érthető legyen, meg talán nekem is.
– Egy önálló nő. Egy egyszerű, önálló nő. – Magyaráztam. Persze a szívem mélyén még mindig egy hercegnő voltam, akit a körülötte lévők bókokkal halmoznak el, na meg kedvességgel. Ez valahol hiányzott, meg persze a biztonság, hogy mások elintéznek helyettem mindent, nem nekem kell tenni a saját kényelmemért. Kellemes volt az aranykalitka, de túl zárt, túl stabil és nekem valami újra volt szükségem… meg Mathiasra. Ezért választottam Londont. A büszkeségem persze sosem engedte volna, hogy ezt bevalljam neki.
– Nem kell neked ehhez több idő? Magány?
Elmosolyodtam. Lesütve a szemeimet, kicsit megráztam a fejemet.
– Én megadok mindent neked, Lya. Ha kell az időt is. Bármennyire legyen is szükséged.
Megvártam, míg elhallgat. Addig csak mosolyogva hallgattam a szavait és ha nem volt több mondandója, hát én ismét megszólaltam. Alig vártam, hogy megértse, mit akarok igazán… hogy tudja ő mindennek a kulcseleme… s hogy nélküle nem is igazán élet az élet. Igen, a lányregények átkozott romantikája telepedett rám, csakhogy ezúttal nem valaki más szemén keresztül. Én életem át. Kit érdekelt anyám fülembe sipákoló hangja? Lyana, úrinő kell, hogy legyél!
Felkeltem és közelebb mentem hozzá. Nem akartam még ilyen rövidke pillanatra sem eltávolodni tőle. Az sem zavart, ha esetleg végig a hátához kell beszélnem, csak érezzem az illatát.
– Tudod, engem egész életemben emberek vettek körbe… mégis mindig magányos voltam. Amikor elindultam Londonba arra vágytam, hogy egy ember legyen, de mellette ne érezzem az egyedüllét gyötrő perceit. Valaki olyan kellett, akit őszintén érdekelhetek. – folytattam tovább a nagy önmegismerő előadást, közben bokámat finoman Mathias lábszárhoz érintettem, hogy azzal cirógassam. Jól esett a közelében lenni, érezni az illatát, hallani a hangját, érezni magamon a tekintetét. – Mindenem megvan már, ami boldoggá tehet. Van egy otthonom, van egy táncstúdióm, remek kis tanítványaim. Csak te hiányzol innen. – A mellkasomra tettem a kezemet, pontosan a szívem fölé.
– Ezért hívtalak el… remélve, hogy már nincs barátnőd meg senki, aki közén állhatna. – Egészítettem ki mondandómat.
Ha lehetséges volt, hát még közelebb húzódtam. A nyakához hajoltam, hogy kicsit odabújhassak és érezzem az illatát. Reméltem, hogy átkarol majd egészen és megint olyan lesz, mint a bálon, mikor igazán biztonságban éreztem magam az erős karok között.
– Most már ugye érted, hogy nincs szükségem időre?

zene: EC - If only you knew how much I love you


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!'

Voltaképp nem tudok, a köztünk lévő kapcsolat elég erős-e. A kötődés vitathatatlan. Már akkor, ott azon az estén tudtam. Éreztem. Volt benne valami, valami, ami egyszerűen megragadott és rabul ejtett. Nemcsak a báj, a kecsesség vagy a kisugárzása... ó nagyon nem. Ott motoszkált bennem végig, szinte tudat alatt, hogy talán a végzet rendelte így...
De az egyenes út túl egyszerű. Talán az volt a sorsunk hogy minden összekuszálódjon, hogy ami tisztának vélt megopálosodjon hogy aztán még inkább tündökölni tudjon. Akár az lehullott esőcseppek az ablak üvegén.
Mert a kérdésemre a válasz megszületik. Szinte azonnal. Talán túl gyorsan, túl határozottan, túl elhamarkodottan. Önálló nő? Vitathatatlanul igaz. No de ennyi elég? Lyana, a híres Lyana La Clair megelégedne csupán ennyivel? Kizártnak tartom.
De mégis kicsendül a szavaiba rejtett hangszínből valami, ami arra enged következtetni, végtelenül valós minden egyes gondolat. Talán mert a lány elhatározott valamit. Valamit, ami őt magát és az egész életét meghatározza. A kérdés csak az, kinek jut itt hely. Kinek juthat inkább? Nekem talán?
Hiú ábrándokba nem kergetném magam újra, feleslegesen. Egyszer már megjártam, és annak hónapokig ittam a levét. Persze az idő hasznos dolog, segítségére siet a szenvedőnek. Vagy úgy hogy enyhít a fájdalmán és a felejtéssel ajándékozza meg vagy a véglegesség örökségével.
– Tudod, engem egész életemben emberek vettek körbe… mégis mindig magányos voltam. Amikor elindultam Londonba arra vágytam, hogy egy ember legyen, de mellette ne érezzem az egyedüllét gyötrő perceit. Valaki olyan kellett, akit őszintén érdekelhetek.
Egy hosszú pillanatig még az ablak felé bámulok. Olyan ez az ablak mint egy arc, ami sír. A csíkok ezüstös kékes árnyalata Lya szemeire emlékeztet.
Nem akarom őt sírni látni. Nem akarom megbántani. Soha. És mégis megtettem, tudom jól. Annak idején mikor még azt sem tudtam ki is vagyok. Mára azonban sok minden átalakult. Részben én magam is. Valahol az elveszett énem visszatalált a régihez és csakúgy mint a lány én is titkon keresem az igazi valóm. Az igazi énem.
Ostobaság, de talán ez a feladatunk? Segíteni egymásnak rálelni arra, melyikünk kicsoda is? Vagy csak... vagy csak a véletlenek összjátéka sodorta őt ide? Londonba? Angliába? Az eső országába?
Az illata belengi a szobát. Most még jobban érzem, még áthatóbban, igazán intenzíven. Kell egy pillanat mire tudatosodik bennem, hogy pontosan mögöttem van.
- És megtaláltad? - fordulok hátra félig, profilból kérdezve. A szemöldököm felszalad, mert kíváncsi vagyok a válaszára. Kíváncsi vagyok hogy az orrom alá dörgöli-e boldog. Boldogabb mint én valaha lehetek. - Azt akit kerestél?
A kérdésem utáni csend egy kés éles végével ér fel. Azzal a néma szúrással, ami vélhetőleg a kegyelemdöfést adja. Így hát talán nem csoda ha egy fél percet kihagy a szívem mikor megszólal halk, lágy szinte suttogó hangon.
– Mindenem megvan már, ami boldoggá tehet. Van egy otthonom, van egy táncstúdióm, remek kis tanítványaim...
Gunyorosan felnevet a lelkem. Kikacag és megszégyenít. Érzem, ahogy lassan összeomlani kezd bennem minden, hisz jön a finálé. A végjáték pedig sosem kellemes túlzottan...
- Csak te hiányzol innen.
A szavait csend követi. Mély csend, mert eleinte fel sem fogom, mit is mond. Kell egy perc mire a szívem, ami lefagy újra kezdjen indulni és pont ennek köszönhetően a vérem hirtelenjében pezsegni kezd.
Két másodperc alatt fordulok szembe vele.
Két másodperc alatt hallgatom végig az újabb magyarázatát, amit mellkasára szorított szívvel tesz. Olyannak hat mintha pont a szívét adná nekem és... és tulajdonképpen ezt is teszi.
Valahol mélyen bennem a kétely újabb kis gonosz hangja annyit suttog, vajon megérdemlem-e valóban ezt a kegyet, de nem törődöm vele. Túl sok és túl intenzív impulzus ér. Olyanok, amik ösztönös cselekvésre késztetnek nem pedig arra hogy agyam fogaskerekeit jártassam.
– Most már ugye érted, hogy nincs szükségem időre?
Mire kiejti száján a kérdést már ujjaim a derekára fonódnak szelíd határozottsággal és vonom magamhoz olyan közel, ahogyan csak lehetséges.
- Lya.. - nyögöm ki bár magam sem tudom mégis minek. Ebben a halk sóhajban, a nevében, benne van minden feszültség, inger, harag, megnemértettség, és mellé vágy, akarás, önzőség, birtoklás, na meg csodálat. Az ezt követő csókom pedig mindezt tudtára is adja. Ujjaim könnyeden simítják végig arcát túrnak bele a szőke tincsekbe és  vesznek el benne örömteljesen. Illata beleng és átjár, megsimogatja még a szívemet is. Egyszerűen az eszem vesztem tőle. És ezt csak fokozza a tudat hogy ő pontosan ezt akarja. Engem.
S így, kellemes összefonódásban telik el egy perc, vagy kettő, tíz vagy húsz, de lehet akár egymillió év is. Nem tudom, nem számolom, nem figyelem... mert nem érdekes.
Ilyen szenvedéllyel talán soha senkit nem csókoltam még. És nem csoda ez. Ilyen összetett érzésem soha senki irányába nem is voltak. Ő ebben is első és talán nem csak ebben lesz... mert lassan rádöbbenek a súlyos igazságra.
Arra, hogy szeretem.