Hogyan szegjük meg az összes szabályt?

Épphogy csak elkezdődött az iskola, de te már unod a rengeteg szabályt?
Vagy épp van egy jó sztorid a múltból, hogyan törtél borsot Frics vagy a tanári kar orra alá?
Ne tartsd magadban!
Hagy röhögjön egy jót a Roxfort jelenlegi és múltbéli padkoptató népe!

Egy kis kötetlen játékra invitállak titeket. Ahol bárki és bármit írhat, a szabályok sorrendjét sem kell figyelembe venni.
Segítségül a Roxfort házirendjét itt találjátok.
Jó játékot!

7. Tilos bármiféle testékszert hordani.
38. Tilos McGalagony professzort "Cicus"-nak nevezni.



1984 tele

Az a kérdés, hogy hogyan is kerültem McGalagony kezei közé azon a bizonyos téli napon? Kezdhetnénk azzal, hogy Jasper barátom éppen egy órával korábban egy hatalmas, már-már rozsdásodásnak induló szöggel közelített a fülem felé. Ebben persze nem az volt a legfurcsább, hogy egy fiúmosdó közepén ücsörögtem törökülésben, hanem hogy mindeközben egy hatalmas alma is volt a kezemben.
– Harapj rá! Akkor talán nem ordítasz annyira… – magyarázta nagyon magabiztosan.
Egy pillanatra sem merült fel bennem a kérdés, hogy vajon normális dolog-e az, amit éppen tenni készülünk. Biztos voltam benne, hogy érti a dolgát, hiszen azt mondta, pontosan így szokták csinálni a mugli unokatestvérei és sosem történt még semmi egy kis vérzésen kívül. Jasper tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit tart az ujjai között, mármint részben a fülemet, részben egy furcsa színben pompázó szöget.
– Várj… utána a számnál is megcsinálod a lyukat? – kérdeztem.
A válasz egy hümmögő bólintás volt csupán. Én pedig beleharaptam az almába. Figyeltem, hogy a fogaim tökéletesen belemélyedjenek a gyümölcs húsába, anélkül, hogy leharapnám azt a savanyú falatot. Ahogy a fülemhez ért és megéreztem azt a fúró, döfő, felsértő, vérző érzést… éreztem hogy még erősebben harapom a gyümölcsöt. A falat a számba kötött ki, a számból pedig feltört az ordítás.
– Ne állj meg… bassza meg… csináld a számat… mielőtt valaki erre jár… – Üvöltöttem fájdalmamban, az alma pedig a mocskos földre hullott. – Basszki… basszki… tuti így csinálják ezt a muglik? – Lihegve üvöltöttem bele a szavakat a mosdó csendjébe, mintha testem még mindig képtelen lett volna felfogni a fülemben tomboló fájdalmat.
Már közeledett az arcom irányába a rozsdás és immár vérben fürdő szög. Le akartam pont hunyni a szememet, erősen összeszorítani, hogy legyűrjem a fájdalmat, mikor meghallottam az ajtó nyikorgó nyílását. Ösztönösen kaptam a fejemet oldalra és pillantottam az ajtóban ácsorgó boszorkány alakjára. Sötét zöld talárt viselt, szigorú tekintetéről pedig azonnal felismerhető volt: – Cicus… – Nyögtem ki. – Akarom mondani, McGalagony professzor…
– Húsz pont a Mardekártól ezért a beszólásért, O’Mara! – Harsogta és kitépte Jasper ujjai közül a fülbevalót, amit a vérző seb helyére kívántunk volna szuszakolni. – Ezt pedig határozatlan időre elkobzom.

Lehetőleg sehogyan! A szabályok nem véletlenül lettek felállítva,
kérjük mindenki gondoljon szegény Frics úr gyenge idegeire!

Üdvözlettel,
Minerva McGalagony

P.S.: Ha továbbra is szeretnének az iskola tanulói maradni, akkor kérem
Önöket, hogy tényleg ne tanítsa meg senki Hóborcot paintballozni, különben elszabadul
a pokol, aminek még én sem fogok tudni gátat szabni!

[12.]

12. Minden 12. életévét betöltött diák köteles legalább
egy alkalommal felkeresni az iskola szexuálpszichológusát

1982

- Forest! – Néz be előbb házvezetőm a tanterembe, majd mikor kiszúrja, hogy szokásomhoz híven odabent gubbasztok és valamit körmölök, újra szólít. – Forest! – Harsogja be az egész termet a hang, amire persze már ténylegesen mindenki más is felfigyel. Köztük a következő órámat tartó professzor is. Egy pillanatra összehúzom magam, amire persze Mariel jól hátba vág és kiegyenesedem. Sejtelmem sincs, mit akarhat tőlem házvezetőm, de a hanghordozásából már sejtem, hogy ebben bizony nem lesz köszönet.
Alapjaiban véve nem épp olyan diák vagyok, aki megérdemli ezt az arckifejezést. Nem mondom, hogy kiemelkedő tanulmányi teljesítményemről és varázslói képességemről ódákat fognak zengeni, de azért biztosan én is jó vagyok valamire. Még, ha most a hátsó padban ücsörgő fura srác szerepét is osztották rám. Sebaj… a nagyobb csoportokba való beilleszkedés régebben is okozott gondot. És végül is barátok nélkül itt sem maradtam. A meséimet szereti minden szobatársam. Ők például nem is bántottak sosem. Bár mások se bántanának… A szám megint fel van repedve, mert Dinsmore-nak pont újra engem jutott eszébe megverni. De a háztársaim szerint egyszer még lehetek híres mágusíró is. Dinsmore majd akkor nézhet nagyot, mert lesznek nagyembereim, akik ellátják a baját…

- Forest! Küldjek talán egy kelpit, hogy idehozza? Ne álmodozzon már annyit! – Morog rám házvezetőm és joggal, mivel továbbra is csak bambán bámulok magam elé. De azt legalább egyenes háttal teszem… Sóhajtok egy nagyot és becsukom a füzetem, amit Mr. Ballard segített rúnával levédeni, miután kisírtam magam neki, hogy mindig mindenki elveszi és elégeti. Egyszer még egy fekete hajú felsőbb éves mardekáros is elégette. Pedig olyan kérlelőn néztem rá, ahogy csak tudtam… A fekete szemei szinte mosolyogtak közben. Én meg majdnem sírtam… Olyan gonosz volt…
Közben elindulok a sorok között, de arcomon megjelenik a kérdő tekintet, mivel még mindig nem tudom, mi rosszat tettem. Bár tény, hogy lehet nem az osztályom előtt szeretném megtudni. – A múltkor meglépett a szexuálpszichológus elől! – Döfi a tőrt a lelkembe, mikor házvezetőm olyan hangosan közli a vádiratot, hogy azt szerintem az egész Roxfortban hallották. – Mint tudja, minden tizenkettedik életévét betöltött diák köteles legalább egy alkalommal felkeresni az iskola szexuálpszichológusát! – Morogja szinte. Én meg persze megint összehúzom magam és totál el is vörösödöm. Bár mindenkinek mennie kell egyszer, azt, hogy én nem mertem elsőre bemenni az ajtón úgy érzem egy életre hallgatni fogom. – Nyomás! És levonok öt pontot a szabályszegésért!

34. Tilos HALÁLFALÓ ÉS BÜSZKE RÁ feliratú pólót viselni az iskolában.

Nem dicsekszem azzal, hogy mi történt velem pár napja. Ellenben szemet szúr mindenkinek. Hiába használok kendőző bűbájt, tudom, idővel van, aki rájön a titkomra. Arra a sötét, mocskos titokra, hogy mivé váltam. Én magam is undorodom. Én magam is szembe köpném önmagam. Ugyanúgy nézem a tükörképen gyűlölködve, ahogy Izabel nézett rám. Ahogy a fejemhez vágta, hogy utál, és nem érdeklem. Hogy soha nem leszek elég jó neki és ott a lehetőség, próbáljam meg... Nem értette, hogy pont emiatt nem lehet. Ha nem válok azzá, amivé kell, hát neki megfelelek, de akkor a családom tagadom meg. Ha pedig fordítva, akkor őt veszítem el.
Hogy fájhat valaminek az elvesztése, ami nem is volt sosem a tiéd? Magam sem értem.
A csapból sugárban folyik a víz. Fogat kellene mosnom, de semmi kedvem hozzá. Helyette a fejem dugom a víz alá. A hűvöse a tarkómat veri és ez segít kicsit. Nem űz ki minden rossz és keserű gondolatot, de segít kimosni az érzések egy részét. Tompán, fásultan indulok meg a tisztálkodás után vissza a klubhelységbe. Gondosan ráhúzom az ingujjam a bal alkaromra, ami pont túlér a fekete tetováláson. A tetováláson, ami egy koponyát és egy vele összefonódó kígyót ábrázol.

Lestrange mindig is seggfej volt. Nem volt ez másként gyerekkorunkba sem, de félig-meddig már felnőttként is maradt ugyanaz a tendencia. És megint neki köszönhetem, hogy megszívom. Mikor belépek a Mardekár pincéjében a félhomály fogad. A legtöbben lent vannak és vacsoráznak. Nekem napok óta nincs étvágyam. Ma is kihagyom az étkezést, inkább egy kiadós alvásra szavazok. Csakhogy a fiúháló nem kong az ürességtől, mint vártam. Egy lány ül az ágyamon, a nyitott ládámnál. Történetesen Pansy Parkinson.
- Te meg mit keresel itt? Malfoy nincs itt, hogy a seggét nyald..!
Hangom közömbös és rideg. Nem szeretem ezt a vihogó libát. Beképzelt ostoba szuka. Kell egy perc, mire a sunyi mosolyát megfejtem.
- Mit műveltél? Kutakodtál a cuccomban? Te kis...
- Vigyázz a szádra, Montrego! Én a helyedben azt tenném... Vagy szeretnéd hogy felvigyem az igazgatóhoz ezt?
Eddig nem figyeltem a kezét, most azonban feltűnik, hogy az egyik pólóm van nála. Az, amelyiket Lestrange-től kaptam. Nagy fekete betűkkel áll rajta: HALÁLFALÓ ÉS BÜSZKE RÁ, DE NAGYON!
Cifra káromkodás szalad ki a számon, ami Pansy-t látványosan még jobb kedvre deríti.
- Úgy vélem jobb ha háromszor meggondolod mit is mondasz. Mert még a végén nem is a jó öreg Dumbli kezébe adom, hanem a vaskalapos McGaláéba...
Ridegen nézem a lányt és átkozom őt, magamat és Ericet. El kellett volna égetnem ezt a szart...
A lebukás veszélye egy bárdként leng a fejem felett. Szar érzés. Rohadt szar érzés.
- Biztos örülne neki, nem gondolod? Azt hiszem most már jóban leszünk, ugye Montyka? A kedvemért akár hordhatnád is, ugye...? Nem lenne szégyen, mert végtére is jobb vállalni azt, amik vagyunk.
Látványosan sandít a karom felé, majd feláll és orrába nyomva a pólót lép hozzám. Kövülten állok, várom a pofont, de csak a kezembe nyomja a ruhadarabot és ujjai végigsiklanak a vállamon át le a karomon. Érzem ahogy egy másodpercre hozzám dörgöli magát, majd vihogva tovább áll.
Megszívtam. És megint Lestrange és az ostoba poénjai miatt....

Hogyan szegjük meg az összes szabályt?
1994. október



6. Tanítási időn kívül is elvárt az illő öltözködés.
(Köldököt takaró felső, legalább félcombig érő alj)

Teljesen lázba hozott ez a Trimágus Tusa. Korábban hallottam már róla az unokabátyáimtól, de azt hittem, hogy hozzájuk hasonlóan én sem fogok majd megtapasztalni milyen. Örültem volna neki, ha nem most rendezik, hanem valamikor később, hogy én is részt vehessek benne. Annyira jó lett volna megmérettetni magam, még akkor is, ha egyébként nem érdekel semmi olyan tantárgy, aminek valószínűleg köze lehet hozzá. A Durmstrangos fiúk megjelenésével valami olyasmire jöttem rá, amivel addig nem nagyon akartam foglalkozni. Nem azt mondom, hogy a Roxfortban ne lett volna elég helyes fiú, itt van például Mathias is, vagy Adam vagy Cedric, de ez most más. Egzotikus, és nekem tetszik ez az egzotikum. De mégis mit kéne tennem annak érdekében, hogy kitűnjek a többi nyálasan epekedő csitri közül?
Sóhajtok egyet, majd egy mosoly kíséretében meglépem az egyetlen dolgot, amit tenni tudok. Bár a roxmortsi kirándulásra tartogattam ezt a ruhát, ideje lesz hamarabb bevetnem. Az idő is pont megfelelő hozzá szóval felkapom a fekete rövid nadrágomat, ami éppen csak takarja a fenekem, de a combjaim teljes egészében kinn vannak, aztán felveszem hozzá a szandálom, majd a vörös felsőmet, amiből kikandikál a köldököm és nincs is ujja, csak egy ilyen spagettipántos felső. Mellé azért felveszek egy bolerót, mert kinn még hideg van. Magamhoz veszem a vázlat füzetem és egy ceruzát, majd megindulok kifelé a hálóhelyiségből.
Gondosan elhelyezkedem a parton úgy, hogy a hajót le tudjam rajzolni. Később talán majd meg is festem, de addig is a vázlatot megtartom magamnak. A nap csodálatosan tükrözik vissza a víz felszínén. Olyan, mintha ezernyi szikrázó csillám. Lenyűgöző. Hamarosan azonban egy árnyék vetül rám, amitől el is mosolyodom.
- Nagyon szépen rajzolsz.
- Köszönöm – mosolygok, ahogy felnézek látom, hogy nem is egy Durmstrangos áll a hátam mögött, hanem egy Hugrabugos diáktársam. Csalódás, de nem küldhetem el a fenébe, mert mögötte viszont közeledik egy csapat a vendégek közül. Szépen kezdek mosolyogni, de nem is hallom azt, amit a velem szemben álló mond, csak azt a barnahajú fiút nézem, akinek olyan igéző a tekintete. Határozottan tudom, hogy nekem ő kell majd senki más. Szépen mosolygok is rá, még kacsintok is de aztán megzavarják a pillanatot.
- Hallottad, amit mondtam? – kérdezi a kis Hugrás.
- Persze, persze – intem le, majd elindulok az időközben elhaladt csoport után.
Bevallom annyit tudok, hogy valami az unokatestvéremmel van, de biztos vagyok benne, hogy előkerül ő is, illetve tud még annyit várni, amíg nem végzek. Eléggé félős, valószínűleg ebben a ruhában elsápadtan nézne rám, hogy úristen megszegtem az iskolai szabályok közül valamelyiket. De azt ugye csak akkor lehet hivatalosan is megszegettnek nevezni, ha rajta is kapják az embert.
- Elnézést – kiáltok a fiú után, akit kinéztem magamnak, de akkor hirtelen egy másik addig nem kívánatos hangot hallok meg.
- Ms. Fawcett!
A hang tulajdonosától sokkal jobban kirázott a hideg, mint Pitontól vagy McGalagonytól. Ha már elkapnak, akkor a legkevésbé sem akartam Rémszem Mordon szeme elé kerülni. Bár, tartom valószínűnek, hogy ő már akkor tudta mi van rajtam, mikor kiléptem a hálókörletből. Ha nem korábban. Jézusom, talán kukkolt is.
- Igen, professzor úr? – felé fordulok a lehető legártatlanabb arckifejezéssel, mintha nem most értek volna tetten valamin.
- Hogy néz ki maga? Ez nem az iskolában elvárt megfelelő öltözet. Ismeri a házirendben azt a sort, hogy: Tanítási időn kívül is elvárt az illő öltözködés?
- De ez illő, professzor úr. Mi a baj vele?
- Ne játssza itt nekem a hülyét. Igyekezzen vissza rendesen felöltözni, amit ellenőrizni is fogok. Mellé pedig levonok a Mardekártól ötven pontot.
Fújok egyet, majd mivel nem mozdulok azonnal még egy kis sürgetést is kapok jutalmul. Nem is húzom tovább az időt. Nem akarok még több pontot veszíteni, ahogy mellékbüntetést sem. Elég nekem az, hogy ellenőrizni akarja a ruhám, mint egy ötévesnek. Azért még rámosolygok a kiszemeltemre, majd megyek is.

27. Fogadásokat kötni az idei év sötét varázslatok kivédése tanár
sorsáról a tanteremben ízetlen és undok vicc, nem pedig egy ügyes pénzkeresési mód.

- Hallod, ez az év is jó szar lesz!
Unottan pislogtam Williamson felé. Nem értettem, mire is utal. Nem sokszor beszéltem vele, csak mióta feltétlen muszáj volt. Igazi bájgúnárnak tartottam, és sosem hittem, hogy nagyon sok közöm lesz hozzá valaha is.
- Ugyan miért?
Vetem oda, miközben kibámulok az ablakon. A kviddicspálya távoli homályba vész. A köd lassan mindent beborít és a komorszürke hangulat rám is átragad. Ásítanom kell, de elnyomom. Muszáj még ma tanulnom és az üres. A klubhelyiség meghitt csöndje igazi ragálya az álmosságnak, vagy valaki bájitalt itatott velem...
- Hát te nem olvastad?
Már kérdezném, hogy de ugyan mégis mit, mikor az arcomba repül egy Reggeli Próféta. A tegnapi lapszám, de időm se volt végigfutni, mert annyira megcsúsztam az otthoni dolgaimmal. A ládámban így is az őskáosz uralkodik, mert normális pakolásra nem futotta az időmből. Mellesleg a nagyterembe lezajlott ceremónia után már nem gondoltam, hogy bármi meglepetés érhet.
A lapon nagy betűkkel ez áll: A ROXFORT ÚJ SÖTÉT VARÁZSLATOK KIVÉDÉSE POSZTJÁT A MINISZTÉRIUM MEGBÍZOTTJA, DOLORES UMBRIDGE TÖLTI BE!
Elnézem a nő széles békaképét. Olyan öntelt, mint az asztalnál a tanévnyitón. Evidensen nem várom az első órát vele. Közben Williamson újabb szövegelésbe kezd.
- Fogadtam a Weasley ikrekkel, hogy vele vajon mi történik az év végén. Tíz galleonomba fog fájni ha vesztek. Arra tippeltem, hogy belefullad a Fekete tóba. Nézd csak meg, nem olyan, mint akiről feltételezed, hogy úszni tud.
- Ez gusztustalan!
Közlöm szemrehányóan, de látványosan nem érdekli a fiút a véleményem és a felháborodásom, inkább csak vállat von.
- Végül is az óriáspolipot is etetni kell valamivel. És... haltak már mások szebb halált, nem?
Vigyorogva kacsint, miközben a szemem forgatom. Tény, nem szimpatikus ez a felfuvalkodott rózsaszín óriáslufira emlékeztető banya, de ilyen ízléstelen tréfát még Morgan-ről sem feltételeztem. Ráadásul... nem épp biztos pénzkeresési módszer... a tantermekben.

1979. október

50.. Tilos a faliportrékat riogatni azzal, hogy tűz van és leég a kastély!
Nem vicces, pláne ha a Kövér Dáma kereket old és a fél Griffendél a folyosón kell aludjon!

          Az idei tanév első roxmortsi hétvégéje; már alig várom, hogy mehessek. Miután apa nem volt hajlandó aláírni a papíromat, aláhamisítottam a nevét, és bár féltem tőle, hogy lebukok, szerencsére ez volt a legkisebb gondja a vezetésnek ebben az évben. Főleg mert a mágus világ még mindig a háborútól hangos, így majdnem megtagadták a kimenőt is, de Dumbledore-nak köszönhetően mégis megkaptuk az engedélyt. Clara a barátnőm, akivel év elején jöttünk össze, pontosabban a Roxfort Expresszen egy évfolyammal alattam jár. Nem is értem, hogy miért pont engem szúrt ki. A kis szürke egeret, aki egyedül kucorgott a kupéban, hogy az út közepén már egymásnak esve csókolózzunk. No, hát heves és szenvedélyes ez a kapcsolat azóta is. Többször kilógtunk már, randiztunk a Szellemszállásnál is. Nem is olyan nagy szám az a hely. De most egy teljesen más eseményre készülünk.
          Tíz perce szobrozok már a kapuban, a diákok, akik el tudnak menni a faluba, mind úton vannak már. Tudom, hogy nem akarunk a tömeggel menni, de ez azért már túlzás. A végén még semmire sem lesz időnk. Jól kell színészkednünk, hogy ne bukjunk le. Elindulok a Griffendél torony felé, hogy elcsípve néhány elsőst vagy másodévest, utána érdeklődjek Clarának. Az előcsarnok lépcsőjéig sem jutok el, mikor Lumpsluck professzor hangját hallom meg.
          - Örülök, hogy még időben sikerült elcsípnek, Mr. Fawcett. Azt az információt kaptam, hogy a maga engedélyén hamis az aláírás. Igaz ez?
          Először megdöbbenek, és szerintem ez látszik is rajtam. Csak egy embernek ismertem be ezt és az Clara volt. Az, hogy a házvezetőm tud róla, csak egy dolgot jelenthet. Elárult. De miért? Mielőtt még megkérdezhetném tőle, megjelenik a lépcső tetején. Mosolyog, de nem az én oldalamon, hanem egy másik diáktársamén. Egy Griffendéles fiú, a kviddics csapat egyik terelője. Nem kell sok idő, amire megértem, hogy át lettem verve valaminek az érdekében, ami eddig történt.
          - Nos, professzor úr, nem tudom kitől hallotta ezt a pletykát, de biztosíthatom róla, hogy az aláírás eredeti. Ha kicsit kapkodós is, az csak azért lehet, mert édesapám az utolsó pillanatban írta alá. Tudja nagyon…
          - Ha írok egy üzenetet az apjának, akkor ő is meg fogja ezt erősíteni?
          Igazából ekkor már tudom, hogy az év hátralévő részében nem fogok Roxmortsba menni törvényes úton, és abban is, hogy büntető munkát fogok kapni. Clara tagja a Lump Clubnak, szóval mástól nem tudhatta meg még véletlenül sem. Mindent feladva, de még tartva magam válaszolok a tanáromnak.
          - Igen, meg fogja erősíteni.
          A házvezetőm ezzel elvonul, én pedig az előcsarnok szélén ácsorgok. Egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy mitévő is legyek, de aztán eszembe jut egy terv. Megindulok a saját házam felé, valahol még van egy kevés százfülé főzetem. A szobatársam fésűjéből kiveszek néhány hajszálat. Ő Roxmortsban van, biztos többen is tanúsítják majd a jelenlétét, a hajat pedig bárki elveheti, aki a saját házamba jár. Jó terv, meglátjuk beválik-e. Már az ő képében lépek ki a házam klubhelyiségének a kapuján, az ő ruhájában is természetesen. A Griffendél torony felé megyek, és mivel a tanárok jó része is elindult már Roxmortsba elkezdek kiabálni és rohanni.
          - Tűz van! Ég a Csillagvizsgáló, lassan az egész Nyugati szárny. Meneküljön, aki csak tud!
          Látom, ahogy a portrék menekülni kezdenek, ahogy én haladok lefelé. Végül valahol a földszinten összetalálkozok a Kövér Dámával is. Most menjen be oda valaki, aki tud. Elmosolyodom, majd azért kevésbé feltűnően visszamegyek a Mardekár klubhelyiségébe, és megvárom, amíg elmúlik a százfülé hatása.

1 8 .  t i l o s  m u g l i  t ü n d é r m e s é k e t  t a r t a l m a z ó
 k ö n y v e k e t  e l h e l y e z n i  a  k ö n y v t á r  t ö r t é n é s z  r é s z l e g é n

Ma hoztam magammal pár gyöngyszemet a könyvtárba. Most mondanám, hogy puszta jóhiszeműségből, vagy kedvességből, de lássuk be, azt hiszem ezúttal nem. Ezúttal tényleg csínytevés céljából érkeztem, de az vesse rám az első követ, aki ellen tudna állni egy ilyen kevéssé kártékony, mégis hihetetlenül jó fej tervnek. Jó, rendben, ötletesnek épp nem mondanám… Vélhetőleg eszembe sem jutott volna mugli tündérmeséket becsempészni ide, ha valaki nem fogalmazza bele a Roxfort szabályzatába. Ez kéremszépen így felhívás volt keringőre. Nem is akármilyen. Nekem pedig már egy ideje kattog a témán az agyam. Csak mindeddig a megvalósítás maradt el. Főképp azért, mert a terveimben szerepelt az is, hogy, ha már tündérmesék, akkor bizony nem aprózom el a dolgot. Ha lúd, legyen kövér. Mondják a muglik, elvileg. Szóval beszereztem én a leggiccsesebb tündérmeséktől kezdve a Grimm testvérek gyűjteményén át, még egy eredeti dán Hans Christian Andersen kötetet is. Úgy bizony. Na azt fejtse meg, akinek dán felmenői vannak. Tudtommal nem sokan rohangálunk itten olyanok.

Nagy büszkén haladok tehát a Roxfort könyvtárának történész részlege felé, a sok-sok beszerzett, és persze így cseppet sem feltűnésmentes, példánnyal. Mondjuk alapvetően már az totálisan gyanús lehet, hogy én itt ólálkodom. Alapjáraton le szoktam ragadni az egyszerű kis olvasmányoknál. A történelem sose érdekelt. Most is csak fintorogva végigmérem a könyvek gerincét, majd elkezdem bepakolni a régies kiadású darabokat a helyükre. Vagyis éppen ugyanúgy író szerint sorrendben, mint ahogy azt illik. Senki se gyanakszik igaziból, ami furcsa, pedig egy fél percre még az egyik háztársam is odaáll mellém az ünnepekről cseverészni. Vajon minek? Merlin tudja. De még neki sem tűnt fel, hogy a giccses betűkkel felvésett Hamupipőke cím, nem egy történelem könyv. Szuper. Ha tehetném, egész nap itt ülnék azt lesve, hány szerencsétlen aranyvérű botlik bele a világ muglijainak legszebb gyerekmeséibe. Élvezetes lenne.

20. Tilos a begyűjtőbűbájra "Az Erő"-ként hivatkozni.
21. Tilos a diákprefektusok előtt meglengetni a pálcáját, és azt mondani: "Nem ezeket a droidokat keresik."

Szóval az van, hogy újabb óra és újabb tananyag. Nem igazán vagyok oda a kötelező órai gyakorlásért, de ez kivételesen hangulatosnak igérkezik. A begyűjtő bűbájt elsajátítani nem is volt annyira nehéz. Elég csak az ige, meg a helyes pálcamozdulat. És ennyi.
Meglepő, de már elsőre egész jól megy, míg másoknak nem éppen. Örömmel hívom magamhoz a tankönyveket, tintásüveget és mindegy egyebet, ami mozdítható a teremben. Van, hogy egy két tárgy összeütközik máséval és emiatt arcon talál valaki mást, de hát nem tehetek ez ellen semmit. Elröhögöm magam, mikor pont Héloise arcába vándorol egy jó adag tintásüveg és a lány kis híján elsírja magát.
- Hogy csinálod?
Az egyik griffendéles lány fordul felém. Talán Taniának hívják, de nem vagyok száz százalékig biztos.
- Csak a koncentráción múlik minden és az időzítésen!
Kiáltok vissza a lelkes gyerekzsivajban.
- Nekem nem megy....
A lány csalódott válasza ott lebeg a levegőben. Megsajnálom, szinte rögtön.
- Hmmm, gondolj rá mint az Erőre, ami mindent átjár. Láttad a Star Warst? Mugli film, rohadt jó. Képzeld azt, hogy az Erő átjár téged és odahívod magadhoz, így... Invito könyv...!
A könyv a kezembe röppen és a lány leutánozva engem sikerrel jár. Nevet és én is nevetek.
- Na látod! Sikerült! Az Erő legyen veled!   
Kacsintok majd folytatom a gyakorlást.


A prefektusok fontoskodását sosem bírtam. Alapvetően nincs nagy bajom a többi házzal, de a mardekárral sosem tudtam szimpatizálni. És mintha csak a sors kísértene... egy jó adag Weasley féle trágyagránát van nálam. Gondoltam megheccelem Friccset, de így hogy a mardekáros prefektus bámul az arcomba, annyira nem buli a dolog.
- Hé te ott! Gyere csak ide!
Bambán pislogva bámulok, próbálva totálisan ártatlan arcot vágni.
- Én? Mégis miért? - A pálcám a kezemben. Az még nem bűn, nem? - Nem ezeket a droidokat keresitek!
Meglengetem meg az orruk előtt, mint a kedvenc sci-fi filmemben, mikor elmetrükköt alkalmaznak a jedi-lovagok. De ezek csak bámulnak úgy, mint egy elmeháborodottra. Én meg nem értem mi bajuk, aztán leesik... hisz ők mardekárosok! Nem ismerik a muglik világát.
- Neked elmentek otthonról?
- Ugyan dehogy!
- Tagadd csak...! Melyik hugrabugos az, cöh?
Hangos röhögés közepette elindulnak, miközben elönt engem a harag. Végül is Frics megviccelése várhat. A kezembe veszek egy trágyagránátot és bedobom a távolodó felsőbb évesek közé. A füst másodpercek alatt elönti a folyosót.
- Luke, én.. vagyok... az... apád...
Lelkesen utánzom Darth Vader szörcsögő hangját, míg ők csak bámulnak rám én pedig röhögök. Aztán futok és futok, hogy ne kapjak pontlevonást, mert örülhetek ha csak ennyivel megúszom a dolgot.

24. Hívni a "Szellemirtókat" az ügyeletes szellemek és poltergeistek jelenlétében kegyetlen tréfa.

Első éves voltam, nehéz időszak volt az nekem. Rázós volt az átszokás a varázslóvilágba, az pedig, hogy pár mardekáros rendszeresen szóvá tette sárvérűségemet, csak rontott a helyzeten. Kezdetben lázadni akartam, gyakran meg is esett, de az egy másik történet. Épp nagyon utáltam a világot, és mindenkit aki a szemem elé került.
Épp bájitaltanról jöttem ki, mondanom sem kell, hogy Piton professzor lehozott az életről. Egy csapat mardekáros ment a folyosón pár méterrel előttem. Láthatóan jól szórakoztak, hangosan nevetgéltek. Már messziről kiszúrtam Hóborcot, és megtorpantam, az előttem haladó kis csapat nem vette észre a kopogószellemet. Hóborc krétával kezdte dobálni őket, mire ők hangosan sipákolni kezdtek. A poltergeist visítva nevetett, én az egyik jegyzettömbömből kitéptem egy fecnit, és felírtam rá egy számsort, majd lefirkantottam a muglik számára ismerős logó stilizált verzióját. Nagy lendülettel indultam el a még mindig hangoskodó csapat felé. Amikor közéjük értem, az egyik lány kezébe nyomtam a cetlimet, majd Hóborcra kacsintva megszólaltam.
-Hívd a Szellemírtókat!
Ahogy tovább indulok, látom, hogy a csoport körbeállja a cetlit, és úgy nézik, mintha valami sosem látott dolog lenne a papíron. Amikor hátranézek, látom, hogy Piton kijön a tanteremből, én pedig célirányosan haladtam tovább, mielőtt még elkap egy körre.

5. Tanítás alatt kötelező az iskolai uniformis viselete.
(Sötét cipő, fekete nadrág/szoknya, fehér ing, szürke pulóver, nyakkendő, talár)


1984 ősz

Másnaposság… hát ezt sem nekem találták ki. A fejemet rázva ültem az ágyamon, már nem hallottam a többi fiú irritáló hortyogását, de még csak a készülődés megszokott morajló zaját sem. Emlékeztem persze arra, hogy az éjszaka egy részét Jasper barátommal töltöttem és talán mosdókban bujkáltunk Hóborc, na meg a gondnok elől. Közben persze le-lecsúszott egy-egy korty kellemes whisky is, aztán már csak kusza képek maradtak az éjszaka másik feléből.
Megpróbáltam felkelni, de akkor hirtelen megszédültem, elfogott a hányinger. Kezemet a hasamra kellett szorítanom, kicsit előre dőltem… lehunytam a szememet. Nem voltam még egészen ébren, az álom ott ücsörgött a vállamon és a fülembe sutyorogta: Maradj, Elliot, itt ez a puha párna… Egy böfögés tört fel belőlem és csak egy hajszálon volt, hogy nem követte egy jó adag hányás is.
– Minden rendben… – Motyogtam magam elé.
Kezeim erőtlenül kaptak a könyveim után. Azok legalább gondosan előkészítve vártak az éjjeliszekrényen. Normál esetben begyömöszöltem volna a táskámba, ezúttal a hónom alá csaptam és mint egy zombi, csukott szemmel indultam meg az Átváltoztatástan órára. Szorítottam a tárom kötetet, mintha az életem múlna rajta, de a testem túlságosan remegett. Egészen átfáztam pillanatok alatt.
Csak akkor nyitottam ki rendesen a szememet, mikor az ajtó elé értem. Erőtlenül nyomtam be a kilincset és löktem be azt. Reméltem, hogy McGalagony aznap is csak elmorog valamit a késésről… hát nem így történt. Elkerekedett szemmel bámult rám, még a szája is nyitva maradt egy pillanatra.
– Mi a fenét csinál, O’Mara?!
Meg akartam szólalni, ám ehelyett végig néztem magamon. A szokásos, csíkos pizsama volt rajtam és még papucsot is elfelejtettem húzni. Hirtelen, mintha valaki nyakon öntött volna hideg vízzel.
– Én… én… – Hebegve-habogva próbáltam magyarázkodni.
– Húsz pont a Mardekártól! Azonnal vegye le ezt a maskarát! – Sipította. Én meg persze annyira megilletődtem, hogy azonnal nyúltam a gombhoz. – Nem itt! Irány a klubhelyiség!

[26. Tilos a bájitalinstrukciókat fordított sorrendben követni, csak hogy lássa, mi lesz belőle.]

26. Tilos a bájitalinstrukciókat fordított sorrendben követni,
csak hogy lássa, mi lesz belőle.

Nem is tudom igazán visszaidézni, melyik évemben történt mindez. Csupán annyi rémlik, hogy Ainsley mellett ácsorogtam egy koszos asztal mellett. Mindegyikünk előtt egy-egy üst várakozott arra, hogy megtöltsük a szükséges hozzávalókkal. A professzor úr rendszeresen adott ki önálló munkát, mindenféle magyarázat nélkül, éppen csak odabökve: „A recept a tankönyvben található! Kövessék pontosan az ott leírtakat!”
Általában nem Ainsleyvel voltam párban az órákon… sőt egyenesen igyekeztem kerülni az ilyesmit. Tudtam, hogy rossz hatással lenne rám és ha nem is röhögtetne egész órán, minimum elterelné a figyelmemet a feladatomról. Így történt, hogy először és utoljára miattam veszített húsz pontot a Hollóhát. Jól emlékszem, milyen volt, ahogy odahajolt a fülemhez és belesúgta: – Szerinted, ha fordítva tesszük bele a hozzávalókat, mi lesz belőle?
Elmosolyodtam és csak megráztam a fejemet. Azt hittem, hogy ezzel békén hagy. Aztán megint odahajolt, éreztem a leheletét a fülemen: – Ha megcsinálod, akkor megveszem neked azt az órát.
Tudtam, mire gondol. Ráadásul azt is tudtam, hogy gondolkodás nélkül megtenné. Együtt néztük az órát, még nyáron, az Abszol úton. Nem csak az időt mutattam, hanem a hold aktuális fázisait. Valószínűleg nem a különleges képessége, hanem a szép kidolgozottság fogott meg. Kellemes darab volt, olyan amit egy igazi, londoni úriember csuklóján látni. Nagyon akartam azt az órát, hiszen nekem ilyesmim nem volt. Nem azért, mert szegény volt a családunk. Egyszerűen csak apám nem gondolta, hogy külsőségekre túl sokat kéne költenie.
– Komolyan? – Kérdeztem vissza.
– Pye, Baxter, csend legyen! – szólt ránk a tanár.
Én persze kissé összerezzentem. Ainsley viszont csak felnevetett és bólintott. Bátortalanul nyúltam az utolsó hozzávaló után. A következő már könnyebben ment és az azt követő is. A bájitalnak láthatóan semmi baja nem volt, míg nem az utolsó, trutymószerű hozzávalóhoz nem jutottam. Gondolkodás nélkül öntöttem bele. Az üst tartalma bugyogni kezdett, majd az egész reszketni. Ainsley húzott hátrébb onnan, nagy szerencsére. Ugyanis a következő pillanatban egy kisebb robbanás rázta meg a termet. A falak, az osztálytársak, a professzor csupa bájital volt.
– Pye! Mi a fenét művelt?

[1974 május vége]

1974 május vége

2. Takarodó este tízkor. & 3. Tilos takarodó után a folyosókon tartózkodni.

Borzalmasan éreztem magam. Olyan hosszú ideje vártam rá és mégsem sikerült. A csalódottság lassan úrrá lett rajtam és nehezen tudtam elfogadni, hogy abban, amit mindenképpen el akarok élni, nem tudok felmutatni semmilyen eredményt. Nem másoknak, önmagamnak akartam megfelelni és be akartam bizonyítani, hogy minden botlásom ellenére helyem van ebben az iskolában. Mikor Dumbledore professzor úgy határozott, hogy elutasítja az eltanácsolásom iránti kérelmet, a rá jellemző bölcsességgel indokolta a döntését: azt mondta, hogy a maradásom saját magamnak köszönhetem, mert egy rossz lépés után is jól tudtam, merre vezet a helyes út. A szavai még most is itt csöngenek a fülemben. De én mégsem az ő megbecsülését kívánom, inkább a magam bizonyosságát keresem. Azt a fajta bizonyosságot, ami a tudásból és a tehetségből táplálkozik. Utóbbi megvan bennem, előbbit pedig apránként, tudatosan építettem föl. Egészen mostanáig.

Odakint koromsötét volt, a csillagok valahol a fekete esőfelhők fölött csillogtak és a kastély éjszakai fényeire rátelepedett a morózus májusi köd. Hiába a nappali forróság, mostanra gyorsan lehűlt a hőmérséklet a birtokon és a zimankós időjárás elmosott minden derűt és jókedvet. Ebben az esős, viharverte órában a víz úgy verte a talajt, mintha elevenen akarta volna fölszántani. Ostromolta kíméletlenül és eláztatott mindent és mindenkit. Csapzottan és csuromvizesen caplattam fel a Tiltott Rengeteg déli végében, egy kitaposott ösvényen az üvegházak felé. A fák árnyékában mozogtam és ha hangokat hallottam a közelben, gyorsan megbújtam a csalitosban. A Roxfort házirendje szigorúan tiltotta az erdőben való kalandozást, hát még ha az a takarodó után, az éjszakai sötétben történt. Nem szívesen szegtem meg a szabályokat, de titokban akartam tartani, hogy animágiát tanulok és ennek nem volt más módja, minthogy elrejtőzve a kíváncsi szemek elől, a Tiltott Rengeteg titkai közé merészkedjek. Sok gyakorlásra volt szükségem és az átalakulással járó jelenségek nem voltak kellemesek, sem bizalomgerjesztők. Viszont olyan hosszú idő óta készültem a tökéletes transzformációra, hogy úgy hittem, bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Az alakot - egy fekete kormos varjú alakját - sikerült többször is fölvennem, de szinte azon nyomban visszaváltoztam. Nem tudtam megtartani az állat alakját és ezek az átváltozások alaposan megviselték a szervezetemet. Két próbálkozás között napoknak kellett eltennie, hogy helyrejöjjek és újra nekiveselkedjek. De ezúttal sem sikerült.

Keservesen dohogtam magamban. Nem volt kedvem úgy visszamenni a kastély falai közé, hogy szabályt szegtem a semmiért, de nem volt más választásom, mint újra besurranni a résnyire nyitva hagyott oldalsó bejáraton, végigosonni a vaksötét folyosón, halk léptekkel mozogva, arra ügyelve, hogy a falfestményeknek ne keltsek feltűnést és végigvágtázni az alagsorban, a lefelé vezető hosszú csigalépcső után. Az ázott taláromról olyan vastag vízcseppek hullottak alá és koppantak a kőpadlón, hogy nem lett volna nehéz visszakövetni, merről jöttem és merre tartottam. Minden kanyarban - tulajdonképpen az egész lépcsősoron, amely egy támoszlopot ölelt körbe, egészen a pincéig - arra számítottam, hogy felbukkan egy tanár és számon kéri a csínytevésemet. De nem így történt. Vagyis nem egészen.

Bezáródott mögöttem az ajtó és pillanatokon belül máris nyílt vissza. Megpördültem, a bal kezem a belső talárzseb felé nyúlt, ahol a pálcámat tartottam. Veszélyre számítottam. Ehelyett egy hóbortos házimanó bukkant föl és ahogy megpillantott, hangosan felkacagott.
- Ilyen későn még mindig itt bóklászik egy kedves mardekáros diák? Nozi tudta, hogy a mardekárosok is szorgos kis tanoncok, bizony tudta - csicseregte vidáman. A hangja vékony volt és örömteli, az orra lapos és széles, a fülei lefelé konyultak. Nem lehetett rá haragudni.
- Nem tanulok, egyszerűen csak nem tudtam aludni - vontam meg a vállam egykedvűen. A gyanakvásom azonmód elillant. Egyszer sem találkoztam még házimanóval a Roxfortban, mióta itt vagyok. Érdekes lények voltak és híven szolgálták a kastély minden lakóját, de a rengetegbeli kirándulás emléke még túl intenzív volt ahhoz, hogy érdemben foglalkozzak Nozival.
- Akkor ő azért mártózott meg ruhástul a vízben, ugye? - kérdezte és nehezen tudtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Annyira abszurd volt az egész helyzet, inkább igyekeztem mihamarabb túlesni a beszélgetésen. A házimanó közben piszkos zoknikat, eldobált galacsinokat, tépett pergamendarabokat és hátrahagyott ételmaradékokat lapátolt össze egy apró erszénybe, ami felfalt mindent, amit csak beletömött.
- Nem jókedvemben tettem - morogtam. A talárom csuromvizes volt, ahogyan a pulóverem, az ingem és a nadrágom is átázott a viharban. Fáradtan lehuppantam az egyik bőrkanapéra, nem volt erőm mozogni, a hálókörlet túl távolinak tűnt. Sajgott mindenem. Felsóhajtottam. - Ráadásul a ruháimat is órákon át száríthatom. Tiszta víz mindenem!
A manó nem mondott semmit, csak felém fordult, jóízűen kacagott egyet és csettintett. Mire kettőt pislogtam, olyan száraz voltam, akár a napsütötte szalmaboglya. Jóleső melegség járt át, ahogy mindenfelől test meleg öltözet borított. Egy darabig bambán néztem magam elé, aztán azt kívántam, bárcsak manó lehetnék - majd gyorsan helyesbítettem és arra gondoltam, hogy jól jönnének azok a képességek, amelyeknek a házi manók a birtokában vannak.
- Nagyon szépen köszönöm! - biccentettem, de még mindig nem akaródzott mozdulni. Most éppen amiatt, mert száraz volt a ruhám.
Az álom gyorsan jött a szememre és nehezen tudtam megállni, hogy ne dőljek el a kanapén.
- Nozi látja a mardekáros diákon, hogy álmos, nagyon álmos. Akkor miért nem alszik? - kérdezte a manó.
Erre a kérdésre ebben a pillanatban nem létezett jó válasz.
- Talán igazad van. Megyek is és lefekszem.
Már indultam volna, de a manó az utamat állta.
- De hisz előbb azt mondta Nozinak, hogy nem tudott aludni - sipította. Karbafont kezekkel figyelt és az arcomat fürkészte. Aztán a dülledt szemek elkerekedtek. - Nozi tudja, hogy hol járt a mardekáros diák! Odakint, a kastélyon kívül! Nozi rajtakapta, amikor az visszaosont a klubhelyisége! Nozinak ezt azonnal jelentenie kell!

Alighogy kimondta, a házimanó eltűnt. Egyszerűen dehoppanált. Úgy tudtam, hogy a Roxfortban nem lehet hoppanálni. Annyira megdöbbentett a jelenség, hogy egy darabig még ott ácsorogtam és a manó hűlt helyét néztem. Mikor megfordultam és végre valahára a hálókörletek felé indultam volna, egy olyan hang csendült fel mögöttem, amire a legkevésbé sem számítottam.

- Monthgory! - ripakodott rám a házvezető. - Mit művel maga?
- Bocsásson meg tanár úr, idefelé jövet elhagytam a zsebórámat és féltem tőle, hogy eltűnik, ezért amikor észrevettem, hogy nincs meg, kimentem a folyóra a klubhelyiség elé és keresni kezdtem - hadartam gyorsan. Bemagolt szöveg volt, de azért igyekeztem kerülni ennek látszatát.
- És miért volt csurom víz? - kérdezte mérgesen. Szálka voltam a szemében, pikkelt rám, amiért prefektusként majdnem kicsaptak.
- Hóborc nyakon csípett - feleltem gyorsan. - Kigúnyolt, mert sötétben a folyosón mászkáltam és vizes lufival dobált engem. Közben még énekelt is. Akarja, hogy esetleg elénekeljem...?
- Eszébe ne jusson! - horkant fel a professzor. - Miért csinálja ezt velem, mondja meg, miért? Húsz pont a Mardekártól és a tanév végéig ne is kerüljön a szemem elé! Indulás aludni!
Megint megfordultam, megint elindultam volna, de a professzor még utánam szólt.
- Monthgory!
- Igen, tanár úr?
- Tessék, csakhogy hihető legyen a meséje!
A következő másodpercben mindenemet elöntötte a víz, a ruhám megfonnyadt és olyan szorosan tapadt a testemhez, hogy azt hittem, menten megfagyok. Legszívesebben visszaszájaltam volna egyet, de... Azt hiszem, nem lett volna igazságos.

1990 tavasza


14. Tilos a csillagvizsgáló toronyból bungee jumping ugrást végrehajtani.
10. Az épületen belül tilos a dohányzás. A Roxforthoz tartozó Birtokon is csak nagykorúaknak engedélyezett.

Miért miért miért? Csak ki akartam ugrani az ablakból. A zuhanás tök buli, meg minden, na meg jó sok adrenalint termel, ha úgy vasszük, hiszen éppen a halálba tartunk. Kíváncsi voltam, ha nagyon magasról ugrok, mennyire törik össze mindenem - már ha a kötél túl hosszú és nem ránt vissza időben -, vagy mennyire döglök meg. Nos az a hülye Puddley meglátott, és nyilvá azt hitte öngyilkosságra készülök, így teljes szentimentalizmustól vezérelve belém kapaszkodott,és visszarántott a folyosókra. És pont arra jött Flitwick is. Ennél balszerencsésebb nem is lehetett volna  akísérletem. Főleg mert pont azt látta, hogy ráugrom Puddleyra, és az ökleimmel verem a pofáját. Hiába magyaráztam el nekik, hogy semmi beteges halálvágy nincs bennem, csupán kutatási célokra használtam volna fel, elvégre Hollóhátas vagyok vagy mi a here.
De ők tényleg azt hitték, hogy szánt szándékkal akarok öngyilkos lenni. Na persze, túl értékes hozzá a személyiségem, hogy így kivonjam magamat a forgalomból. Szóval berendeltek Dumbledorehoz.Pedig tényleg teljesen egészséges tudattal akartam leugrani, és a kötél is a kezemben volt, ami visszarántott volna a kellő időben, de Puddley azt hitte akasztásra kell. Az ember már nyugodtan nem is maradhat magára, hogy kísérletezzen, hát milyen Hollóhátas az ilyen, hogy belekontárkodik a dolgomba?!
Szóval kikötöttem a Führernél... Azaz Dumbledorenál, aki valami nagyon bölcs magyarázásba kezdett, de én csak bámultam a polc tetején lévő süveg ráncait, és szentül meg voltam győződve, hogy grimazsol nekem. Aztán nem is tudom mennyi idő elteltével, de elengedett. Mondjuk legalább kaptam csokit. A csoki finom. Azt mondta, hogy ha szomorú vagyok, inkább így termeljek magamnak boldogsághormont. De én nem vagyok az!!! Aztán még hozzátette, hogy az élet sokkalta értékesebb annál, mintsem hogy kísérletezzek rajta. Monjduk ebben van valami elgondolkodtató, de az akkori nagyonrebel korszakomban nem hatott meg.
Ahogy elhagytam az irodát már kezdett takarodó lenni, én meg túl mérges voltam Puddleyra és a világra úgy alapjáraton, szóval a hálótermek felé sétálva inkább elővettem a zsebemből a becsórt cigit és rágyújtottam a folyosón. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve felvágtattam a csillagvizsgálóhoz, és még szerencsémre nálam volt a kötél is, így gyorsan magam  köré tekertem, kibiztosítottam magam és le is ugrottam.
Ohyeeee, örökké csinálni tudtam volna, egyszerűen imádom a halál közeli érzést.