Csillagösvény Galéria

Elliot O'Mara pennájából

London varázsló negyedének központjában található az új galéria, ahol ifjú boszorkányok és varázslók mutathatják be műveiket. A tulajdonos, az általában mogorva Elliot O’Mara kezdő tehetségeknek nyújt segítséget, ám a galéria elsősorban Esmé Fawcett munkáit mutatja be és adja el. Időnként egy-egy fényűző kiállításmegnyitó is megrendezésre kerül. Ezen kívül a galéria a hét minden napján látogatható, a kiállítások fejenként egy galleonért tekinthetők meg.

M E G L E P E T É S!


1999. október

.outfit.

Végig néztem a még üres épületen. Nem volt több egy hatalmas, hosszúkás helyiségnél, melyet robosztus téglafalak kereteztek. Hamarosan persze elfoglalják a helyüket a válaszfalak és elkészül a hátsó iroda is. Furcsa érzés volt, hogy mindez az enyém s bár apám pénze volt a kiindulási pont, talán később jövedelmem is lesz belőle. Tudtam jól, hogy nem várhatom egész életemben a megmentőt. Egyet – az apámat – már elveszítettem, Nat pénzén sem akartam sokáig élősködni. A saját talpamra akartam állni, korlátok és támaszok nélkül. Bizonyítani akartam a nagy Rowle családnak, hogy bár csak egy „koszos” tolvaj vagyok, ott tombol bennem az az erő, amit Phillip adott... na meg némi büszkeség. Ha az apám ismerné magát, úgy ismerne engem is és talán nem esett volna abba a hatalmas gödörbe, amit ő maga ásott.
Nem azért mentem oda, hogy a célokon és okokon elmélkedjek. Nem azért mentem oda, hogy Phillipre gondoljak s nem is bosszú tervek kidolgozásáért. A tekintetem akaratlanul is táskámra vándorolt, ahogy eszembe jutott Nat. Mindig az ő ölelésére, az ő monoton, mély hangjára gondoltam, ha felizgatott egy keserű emlék vagy érzés. Szükségem volt a melegségre, amit belőle nyertem és ami annyiszor nyugtatott meg, még akkor is, ha távol voltunk egymástól. Ezúttal is el akartam űzni minden sötét szüleményt az elmémből, hiszen éppen miatta érkeztem a galériaba, ami pár héten belül megnyithatja kapuit.
A táskáért nyúltam. Kirángattam a táskából a vörös bort és a két poharat. A kockás takarót egyszerűen terítettek a betonpadlóra. Elégedett sóhajtással néztem végig a kissé gyűrött anyagon. Eszembe jutott, miért nem tudtam szeptemberben meglepni... hogy miért volt olyan a születésnapja, mint egy átlagos nap. Rowle. Ujjaim erőszakosan markoltak rá a kabátzsebből kikandikáló pálcára, mintha támadni akarnék. Ne most érzelgősködj, O'Mara! Ezzel a gondolattal lendítettem a poharak és a bor felé, melyek légies mozdulattal táncoltak a kockás takaróra. Újra intettem, ezúttal a táska felé. A varázslat gyertyák sokaságát csalta elő a táska rejtekéből, melyek megtöltötték hamarosan fényükkel a helyiséget. Odakint már sötétedett s én magam is a félhomályban szemléltem addig a helyiséget.
Sóhajtottam egyet.
Elégedett voltam a hangulattal, amit én magam varázsoltam a robosztus épületbe. Nat még nem látta, még nem álmodhatta oda a hatalmas kiállítótér lenyűgöző látványt. Azt hiszem, ő csak bízott bennem... vagy éppen az emberekben, akiket felvettem. Tökéletes indok volt az idehívásra, hogy a vélenényére vagyok kíváncsi.
A következő pálca mozdulat egy szép fehérdobozt reppentett ki – egyenesen a takaróra – a túl aprónak ható táskából. Verica sütötte, kifejezésre Nathaniel Forestnek, Elliot Forest kérésére. Nem nyomódhatott meg, nem sérült semmi rajta az út során. Hiszen így rendeltem meg. És ahogy szétnyílt a doboz, az impozáns csokicsoda nem is okozott csalódást. Összefolyt a nyál a számban, annyira, hogy nyelnem kellett, mielőtt egy pár ezüst villa érkezett a korábbi tárgyak mellé. Csupán ezután tettem zsebre a pálcát és hagytam ott mellette a tenyerem.
Elmosolyodtam, ahogy tekintetem végig pásztázta a megváltozott teret. Éreztem, ahogy a szívem vad ritmusra vált, de nem azért amiért máskor. Nem volt bennem düh vagy indulat, egyszerűen izgultam. Nat megváltozott, nem volt az a szétszórt, túlérzékeny író, akit apám elkapott. Őt is megkeményítették a történtek, ahogyan talán engem is... vagy csupán addigra ért be a Reagan halálát követő megkönnyebbülés. Nem tudom. Egyszerűen éreztem rajta a komolyságot. Az erőt, amit ez az egész hozott ki belőle... s talán tetszett is. Imádtam, ahogy professzornak öltözött, ahogy feltette a szemüvegét és komoly hangon, számomra ismeretlen szavakat használva tanított. Elhallgattam volna hosszú percekig ahogy beszél vagy akár órákig is. Csakhogy a legutóbbi egyetemi látogatásom sem egészen úgy alakult, ahogyan annak kellett volna.
Nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott, milyen erővel kapott felt. Imádtam, ahogy minden porcikája nekem feszült. Milyen komolyan nézett rám és mondta ki a nevem! Beleremegtem az emlékekbe, szinte észre sem véve, hogy nyílik az ajtó. Kissé késve fordultam az érkező felé, hagyva, hogy cirógassa az orromat, a kesernyés-édes illat.
- Boldog születésnapot, Mackó! – suttogtam, odasiettem elé, hogy átkaroljam. – Tudom, hogy egy hónapja volt, de megérdemled, hogy kettesben is ünnepeljünk, hiszen nem mindennap harminc éves az ember!

MEGLEPETÉS

outfit

Talán hangosabb sóhaj hagyta el ajkaim, mint szerettem volna. De már mérhetetlenül untam ezt az ülőmaratont. Nagyrészt minden napra esik egy-egy fontosabb tárgyalásom. Most viszont úgy érzem, mintha erre a napra esett volna az összes. És akkor még a számlázási osztály gondjaival is pont most kellett megtalálniuk. Persze ez van, ha az ember egy terjeszkedő, fejlődő céget vezet. Csak néha úgy érzem ez már-már túl sok nekem. És bár mára már összeállt egy eléggé jó igazgatóság. Kellene valaki, akinek közel akkora döntési joga van, mint nekem. Mert vannak már bizonyos dolgok, amikkel nem én szeretnék foglalkozni…
Újra sóhajtok egyet és miközben leteszem a szemüvegem az asztalra kissé megdörzsölöm az orrtámasz helyét, mert már az orrom is kissé mintha elzsibbadt volna, nem csak az agyam. És ma még Elliot galériáját is meg kell néznem… Azt semmiképp sem mondhatom le, bármennyire is legyek fáradt. Talán végre talált valamit, amivel szívesen foglalkozna. És nem kell közben a testi épségéért aggódnom. Persze imádom a tolvaj énjét. Aznap, az akadémián is újra beleszerettem, ahogy láttam egy zsákmány után vágyakozni. De féltem. Ezt semmiképp sem tagadhatom. Miközben mindent megadnék azért, hogy boldog legyen.

- Mára elég volt. – Jelentem ki elég hirtelen és határozottan, miközben felállok a tárgyalóbeli helyemről. – Holnap készítsetek egy táblázatot a létszámról és a munkaelosztás arányáról. Feladatkör, hivatalos munkaidő, bent töltött munkaóra feltüntetésével. Át fogom nézni mindenképp. – Adom még ki az utasítást, mielőtt visszacsúsztatom szemüvegem az orromra és felemelem a saját papírjaimat az asztaltól. – Most mennem kell. És, ahogy elnézem az időt, nektek is. – Lépek ki a helyiségből, hogy aztán pár lépés után a saját, nyitott irodámban rogyjak le egy pillanatra a székembe. Hogy ott ülve kicsit lefogjam a remegő kezemet. Általában imádom a napjaim, de ez most tényleg lefárasztott. Ilyenkor mintha még az a múltbéli mérgezés is figyelmeztetne, hahó, okés, hogy fiatal vagy még, de már ennél fiatalabb nem leszel. Szerencsére az ilyen nap a ritkább. Mármint jobban bírom, ha pörögni kell, mint ezt az egy helyben ücsörgést, ez leszív.

Gyorsan összerendezem a papírjaim és elteszem a fiókba. Aztán felállok, hogy megnézhessem magam a mosdó tükrében. Szeretném, ha a férjem azt érezné, hogy komolyan veszem. Hisz komolyan is veszem. Ezért megpróbálok a lehető legcsinosabban elindulni és a legjobb formámat hozni, miközben körbe vezet majd a félkész galérián. Boldoggá és büszkévé tesz, már csupán az is, hogy kíváncsi a véleményemre. Remélem tényleg örömét is leli ebben a fontos készülődésben. Jó lenne, ha megtalálná a helyét. Ha felpörgeti a helyet és a dolgot, később akár talán még műkincsekkel is foglalkozhatna. Elvégre azokat szereti igazán. Bár kétlem, hogy törvényes adás-vétel módon ugyanannyira vonzaná a dolog, mint a tolvajlás része. De ki tudja…

Mikor már úgy érzem kellően kisimítottam öltönyömből az egész napos ülés gyűrődéseit, és ujjaimon sem látom már a remegés nyomait, határozott lépésekkel kisétálok az irodámból. Végigmegyek az emeletem tágas folyosóin. Fogadom a sok „Viszlát”-ot, aztán leszaladok a lépcsőkön, ki az épületből. Tudom, hogy nagyembereim ott loholnak mögöttem, vagy épp biztosítják a terepet előttem. De egy kivételével, aki ténylegesen rohan mellettem és velem és fekete öltönyében elég feltűnő, a többiek úgy intézik dolgukat álruhájukban, hogy létezésükről néha még én is megfeledkezem. Pár utcát gyalogolok, aztán őröm engedélyével egyedül hoppanálok. Haza nem követ. Most pedig komoly leírást adtam róla, hogy hova megyek és miért, így erre a magánprogramra sem kell az őrzővédő mivolta.
A hoppanálás ott hagyja gyomromban azt az érdekes, enyhén csikizős érzést, amit általában szokott. Ami felváltotta a kezdeti borzasztó hányingereket… Aztán, ahogy megérzem Elliot édeskés illatát már a galéria ajtaja előtt, a szívem áll neki vad táncot lejteni. A fáradtságom is elillan, ahogy csupán az ő látványára vágyom. S újult erővel és lelkesedéssel nyomom le a kilincset és lépek be az ajtón. Nem is veszek észre mást először, csakis őt, ahogy háttal áll nekem, és ahogy még talán észre sem vett. Az egész galéria fele annyira sem érdekel, mint ő maga, de ha majd mesél róla, esküszöm nagyon fogok rá figyelni. Ő teszi majd érdekessé az egészet. Gyanítom nem csak az én, de sajnos mások számára is… Egy pillanatig még csodálom őt, mielőtt megfordul és odajőve hozzám finoman átkarol.
- Szia. – Lehelem finoman, odahúzva ajkait egy apró kis üdvözlőcsókra. Utána, a szavai nyomán nézek csak körül jobban és látom meg a terem padlóján lévő, szépen berendezett helyet. – Ezzel készültél nekem? – Kérdezem elérzékenyülő mosollyal a legvacakabb kérdést, amit ilyenkor fel lehet tenni. De a megdöbbenéstől mást nem igen tudtam hirtelenjében kinyögni, csak újra odahúzni magamhoz és ezúttal kicsit hosszabban csókolni. – Nagyon köszönöm. – Suttogom boldog mosollyal és aztán egy pillanatra csak odabújok hozzá. – Ez az eddigi életem legszebb születésnapi meglepetése. – Hálásan nézek egy kicsit Elliotra, hogy aztán végre ténylegesen körbejárassam tekintetem a galérián. – Szóval a munkahelyeden romantikázunk? Nem kéne elválasztanunk egymástól a munkát és a magánéletet? – Kérdezem nevetve, amiből remélem bőségesen kiérzi, hogy viccnek szánom, de közben kézen fogva őt, elindulok a pokróc felé. – Mindenesetre izgalmas és érdekes hely. Tökéletes választás Mr. O’Mara. Férjecském…

M E G L E P E T É S!


1999. október

.outfit.

Megszűnt létezni a galéria, ahogy Nat illatának keserédes aromája megtöltötte a teret. Mintha nem is édes süteményt lebegtettem volna a kockás takaróra, mintha nem is viasz olvadozna mindenhol. Csak őt éreztem, minden porcikámmal. Beleremegtem az üdvözlő csókba is, ahogy íze átvette a testem felett az uralmat. A szívem még vadabbul kalapált. Rettegtem, hogy vajon tetszeni fog-e neki, vajon nem veti-e majd a szememre, hogy nem ünnepeltünk rendesen a maga időpontjában?
Tudtam, hogy miattam romlott el minden s ez ott lüktett bennem újra és újra, ha csak eszembe jutottak a történtek. Miattam raboltál el, miattam bujkáltunk… és talán miattam is váltunk volna külön, ha nem törnek elő belőlem azok a könnyek. Nem tudtam volna magamat újra elképzelni a londoni lakás magányos ölelésében, a kanapén ücsörögve. Nem tudtam volna belenyugodni abba, hogy még valami kicsúszott a kezeim közül ilyen könnyen, még ha a kapcsolatunk nem is szakadt volna meg teljesen. Szükségem volt arra a keserédes aromára a szomszéd párnán, arra a meleg testre, amihez bármikor hozzásimulhattam… s csak reméltem, hogy neki is ennyire fontos vagyok én. Mindennap, minden percében képes volt rajtam átfutni a rettegést, hogy valamilyen módon elveszítem. Talán ezért is vágtam bele a galériába, ezért is kerestem elfoglaltságot. Odahaza nem volt jó. Ha a gyerekeire néztem, az jutott eszembe, hogy vajon apám most bukkan-e fel… hogy vajon most súgnak a fülébe szörnyűségeket arra, milyen ember vagyok. Rettegtem, hogy megutál. Hiszen volt oka rá. A Gustaf ügy is csúnyán elfajult és bár után próbáltam minden erőmmel kiengesztelni, mindig kudarcba fulladtak a lépéseim. Túl makacs voltam, túl hisztérikus, túl sértett… holott csakis neki lett volna oka erre. Hibáztam. Ő mégis ott ébredt mellettem minden reggel és ugyanúgy csókolt, mikor hazaért. Hát ezért vettem tortát, ezért dekoráltam ki az épületet, mert ő megérdemelte.
– Ezzel készültél nekem?
Lassan bólintottam. Hagytam, hogy a teste távolabb kerüljön tőlem, de alighogy a szemeibe néztem, megéreztem azt a puha érintést az ajkaimon. Megint átadtam magamat a csókjának, ezúttal lágyabban, de hosszabban elnyújtva érkezett a kellemes érzés. Megint megremegtem és egy halk sóhajtás tört ki belőlem.
– Nagyon köszönöm. – Közben hozzám bújt, én pedig finoman simítottam végig a ruhája anyagán. Imádtam, hogy megint ilyen elegáns és főnökös… ez volt a gyengén, hiszen ha csak ránéztem, ilyennek láttam. Ha dacoltam is vele, ha vitatkoztam is, én csak arra vágytam, hogy vegye elő a kemény hangját, szóljon rám… irányítson egy kicsit. Neki ezt mondtam valaha? Kétlem, pedig kellett volna.  – Ez az eddigi életem legszebb születésnapi meglepetése.
Elmosolyodtam, de talán volt egy csepp meghatottság is ebben az egészben. Soha, senki nem leptem meg a születésnapján… soha senkinek nem akartam olyan örömet okozni, mint neki. Ezért ez a rövidke mondta hálát váltott ki belőlem, amiért éppen ő van nekem, amiért éppen ő képes elviselni. Ujjaim finoman vándoroltak a szakállára. Óvatosan cirógattam végig az imádott szőrszálakat, de nem engedtem utat a bennem kavargó megannyi érzésnek. Egyszerűen csak örültem, hogy mindketten megéltük azt a napot és hogy talán Nat erősebb, mint valaha.
Hátrébb léptem kicsit. Annyira, hogy körbe tudjon nézni… hiszen emiatt is hívtam ide. Talán a gyertyák fényében meghittebbnek tűnt az egykori mugli gyárakat idéző, durva külsejű téglaépület. A hatalmas üvegablakokat még le voltak fedve valamivel, hogy kintről ne lehessen belátni… így még menedékszerűbbnek hatott az egész. Ma estére a miénk volt. Egy hely, ahol meghúzhattuk magunkat kettesben, ahol összebújhattunk.
– Szóval a munkahelyeden romantikázunk? Nem kéne elválasztanunk egymástól a munkát és a magánéletet? – Kérdezte nevetve, miközben már húzott is a pokróc felé. – Mindenesetre izgalmas és érdekes hely. Tökéletes választás Mr. O’Mara. Férjecském…
Hümmögve vigyorodtam el én is. Elengedve a kezét egyetlen pillanatra, ültem le a magamnak szánt helyre. Máris a táskámba túrtam megint. Reméltem, hogy ujjaim kitapintják a színes, szülinapi süveget, amit egy party kellékeket áruló boltban vettem, nem messze az Abszol úttól. Tudtam, hogy hülyén fog kinézni és Nat majd talán kineveti vagy nem akarja felvenni… de nekem a gyerekkoromat juttatta eszembe. Akkor még volt aki adott az ilyesmire és ezek voltak a legboldogabb emlékek. Azok a szülinapok, amiken csak nevettünk.
– Tudom, hogy a gyengéd a munkahelyi szex. Nem véletlenül idejöttünk. – Válaszoltam teljes természetességgel. Majd felé nyújtottam a rózsazsín-kék-lila-zöld színben pompázó, neonszínű süveget. – Ezt kérlek, vedd fel!
Megköszörültem a torkomat és gyertyákat vettem elő a táskából.
– Ezeket el kell majd fújnod és azt kívánnod, hogy örökre én legyek a férjed… – Magyaráztam és óvatosan szúrtam a csokitorta tetejébe a két vékony, fehér gyertyát.  – Kész is. Szeretnéd, hogy énekeljek neked?

MEGLEPETÉS

outfit

Megálltam egy pillanatra, mikor Elliot elengedte a kezem, hogy leüljön a kis kikészített pokrócra. Bőrömön ott éreztem finom meleg bőrének a nyomát, még így is, hogy most éppen nem érint. S tudtam, ebbe az érzésbe még most is bele tudnék veszni, vagy épp megnyugodni általa, ha úgy hozza a szükség. S mégis… Körbetekintve a galérián, ahol azért bőségesen látszódtak a készülődés nyomai, szívemre némi rossz érzés költözött. Önző, gonosz, szánalmas érzés, amit pedig kitűnően ismerek azóta, hogy Elliot része az életemnek. Féltékenység. Ott lógott a levegőben és igen, egy kicsit a világ leggonoszabb emberének is éreztem magam, mikor tekintetem újra a földön ülő páromra vontam. Az egész léte egy bódító bájitallal ér fel. Imádom az illatától kezdve a bőrének melegén át, egészen a dacos tekintetéig, mindenét. Valahol nagyon is jó volt tehát az, hogy kicsit bezárhattam, kicsit csak a magaménak tudhattam. Mert varázsereje sajnos nem csak rám van ilyen hatással, de mintha minden férfi és nő a közelébe akarna kerülni, hacsak egy érintésnyire is. És én ezt gyűlölöm… De ez van… El kell fogadnom a dolgot, hogy innentől ő is a közhöz tartozik. S munkája révén innentől neki is sok emberrel kell kapcsolatot létesítenie.
Nem baj. Mosolygok rá, miközben magamban hangoztatom el ezeket a szavakat és ülök le mellé a földre. Nem baj hisz bízom benne. Mondom ki újra, mintegy megerősítésként, aztán odahajolok és finom puszit lehelek az arcára. – Ahhoz képest, hogy mennyire rajongok érte, sajnos eléggé ritkán kivitelezzük… A múltkor még a szertárból is elhoppanáltál kis telhetetlenem.  - Nevetek aztán felteszem a neonszín süveget, amit a kezembe nyom. Nem érdekel az se, ha bénán nézek ki, egyszerűen lenyűgöz az egész szituáció, hogy ilyen kis meglepetéssel készült nekem. S mindezt bőven a szülinapom után. Simán elfelejtődhetett volna már az egész, de ő nem hagyta. Fontos vagyok neki. Ez a tudat pedig kiölte a munkája iránti féltékenységet belőlem. Boldognak akarom látni. És ha ennek nem vagyok képes megadni az árát. Akkor bőven rossz férj vagyok.

- Szóval két éves vagyok? – Nézek a finom csoki tortára, amire rákerül a két fehér gyertya. Én pedig próbálom olyan kényelembe helyezni magam, amilyenbe csak főnöki öltönyöm engedi. Mindenesetre a cipőből kibújok és leteszem a pokróc mellé. Aztán kezemmel Elliot felé nyúlok, hogy finoman közelebb húzzam magamhoz a derekát érintve. – És mi van, ha én nem azt akarom kívánni? – Kérdezem játékossággal a hangomban, mert valójában tudom, tisztában van vele, nem is lehetne más kívánságom. – Nem is tudom… - Nézek rá és finom csókot lehelek az ajkaira, miközben ismét közelebb húzom magamhoz. Nem szeretnék első randis módon egymás mellett ücsörögni feszengve. Azt szeretném, ha szépen az ölemben ülne, mert ott van az ő helye. Akarom a melegségét, a finom illatát minél közelebb érezni magamhoz. Főleg egy ilyen nehéz nap után. Mikor az ember valóban semmi másra sem vágyik, mint pihenésre és boldogságra. – Énekelj kérlek. – Suttogom neki, mosolyogva, mert nagyon is kíváncsi vagyok rá, vajon ezt tényleg megtenné-e most értem. Szerintem sose hallottam még énekelni. Azt hiszem ez eddig nem érdemeltem ki. – Énekelj, aztán etess meg a finom tortából, falatonként… Aztán mutasd meg hogy hol lesz a galériád legrejtettebb zuga. Tudni akarom, hol leszel majd az enyém, ha már gazdag és elfoglalt festménymágnás leszel. – Persze, bár próbálok komoly lenni, megint elvigyorodom és egy puszit lehelek a füle tövébe. – Ez csak egy tipp. Úgy is haladhatunk, ahogy te gondolod, bár az énekhez és a tortafalatokhoz eléggé ragaszkodnék… Férjecském. – Lehelem újra ezt az apró szót a végén, amit annyira szeretek kimondani. Igen. Talán a nászutunkon voltam utoljára ennyire felhőtlenül boldog és büszke mindarra, amim van. - Bár nem is tudom...  Az éneklés után kell kívánni és gyertyát elfújni igaz? – Kérdezem ismét csak játékosan. – De sajna azt hiszem a kívánság részt már rég kilőttem… valahol a fogadalomtételünk környékén. Tudod, ott ahol ígértem, hogy egy életen át veled leszek, ott mintha rémlene egy olyan rész, de javíts ki ha tévedek, ahol te is ezt ígéred. Azt hiszem ott már megfogalmazódott bennem az örökké veled akarok lenni rész… 

M E G L E P E T É S!


1999. október

.outfit.

Elvigyorodtam, ahogy a gyertyák is a helyükre kerültek. Örültem, hogy kettesben vagyunk… hiszen erre mostanában alig van esély. Egyrészről Nat munkája és az állandó események hatolnak mélyen a magánéletünk meghittségébe, másrészt ott vannak a kölykök, akikre vigyáznunk kell. Már megszoktam, hogy ez a mi életünk, hogy nem sok választásunk van és csak az éjszakák lehetnek igazán a miénk. Neki még is kellett egy rendes születésnap, ahol én gyújtom meg a gyertyákat és én énekelek neki. Valahogy ez a kettesben töltött intimitás kimaradt a kapcsolatunkból. Talán csak a randi és az összeköltözésünk előtti néhány nap volt az, amikor ilyesmi megadatott. Sokszor elgondolkodtam, hogy Nat vajon érti-e, miért űzöm annyira a kettesben töltött perceket? Őszintén kételkedtem benne. Ő családban gondolkodott, egységben. Én viszont csak magunkra gondoltam, hogy legyen egy alapunk, amit valójában sosem kellett felépíteni, mert mintha ezer éve ismertük volna egymást.
– Szóval két éves vagyok? – kérdezte.
Közben mozgolódott, a ruhájával babrált, majd belém kapaszkodott. Tudtam, hogy ölébe akar húzni és azt is, hogy annak borzalmas vége lesz és a torta evést talán meg sem várjuk. Csakhogy én tökéletes születésnapot akartam neki. Énekléssel, gyertyafújással, ostoba süveggel és tortaevéssel. Túl érzelgős vagy, O’Mara… – jegyezte meg a kegyetlen kis hang valahol mélyen bennem. Éreztem, ahogy a szalag is lüktet, de nem érdekelt.
– Éppen csak, Mr. Nat. – Komolyan válaszoltam és közben tovább rendezkedtem, úgy hogy közben helyet foglaltam az ölébe. Nem fordultam teljesen felé, hogy még véletlenül se tereljem el a figyelmét az adott helyzetről, még ha viccelődtem is a munkahelyi szexszel.
–  És mi van, ha én nem azt akarom kívánni?
Megrántottam a vállamat válaszként és még mindig a torta rendezésével voltam elfoglalva. Nekem soha senki sem szervezett igazi születésnapot, a kisgyerekkorom rohanással telt, meneküléssel az apám elől. Anya mindig csak egy kis sütit vett és azt mondta, ha nagyobb leszek jobban megünnepeljük. Aztán jöttek a roxfortos évek és az iskola falain belül nem sok esély volt a családdal ünnepelni. Persze mindig kaptam valami ajándékot, de sosem ez számított igazán. A tárgyakat, amikre vágytam, meg tudtam szerezni. Inkább az hiányzott, hogy egy kicsit mindenki velem foglalkozzon… még Dean is. Talán gyerekként egy mosolyt sem kaptam tőle és ezt a hiányérzetet semmi sem tudta pótolni. Őt akartam apámnak és most, mintha minden erővel kapaszkodtam volna ebbe az érzésbe. Phillip csalódást okozott, én pedig csak menekülni akartam előle.
A csók, amit az ajkaimra lehelt elterülte a figyelmem arról, hogy minden tökéletes legyen. Egy pillanatra beletúrtam a hajába és még jobban elhelyezkedtem az ölébe. Finoman a füléhez hajoltam, ahogy elváltunk és oda is egy lágy csókot nyomtam. Fogalmam sem volt, mikor lettem ilyen érzékeny… de talán az elmúlt hetek félelmei és az a gyengeség, amit apám miatt láttam rajta, az én lelkemet is megtörte. Amikor kettesben voltunk a kemény felszín sokszor bomlott meg és engedett meg ilyen aprócska kényeztetéseket. A lelkem minden erejével boldoggá akarta tenni, mert miattam kellett szenvednie.
– Énekelj, aztán etess meg a finom tortából, falatonként… Aztán mutasd meg hogy hol lesz a galériád legrejtettebb zuga. Tudni akarom, hol leszel majd az enyém, ha már gazdag és elfoglalt festménymágnás leszel.
Elmosolyodtam. Nem akartam magamnak irodát, sem egy kis sarkot ebben az épületben. Úgy terveztem, hogy megnyitókon kívül nem sokszor jelenek meg. Nem az én közegem egy galéria és a Nattól kölcsönvett emberek amúgy is sokkal jobb értenek az ilyesmihez. Még egy aprócska csókot nyomtam a fülére. Elolvadtam tőle, mint egy darab vaj a forrópirítóson és már nem volt vissza út.
– Ez csak egy tipp. Úgy is haladhatunk, ahogy te gondolod, bár az énekhez és a tortafalatokhoz eléggé ragaszkodnék… Férjecském.
Csak hallgattam, ahogyan magyaráz a szülinapokról. A tortaevésről és az éneklésről. Aztán egyetlen mozdulattal kihúztam magam. Megpróbáltam vigyorogni és nem azt éreztetni vele, hogy ez az egész valamiféle bocsánatkérés, amiért miattam kellett szenvednie. Tudtam, hogy nem ahhoz az élethez szokott… hogy ő a csillogást szereti, azt amikor a rajongói veszik körbe. Én ezt elvettem vele, mert Phillipnél kihúztam a gyufát.
– Akkor is bebiztosíthatod egy kívánsággal. – Halkan beszéltem és inkább kimásztam az öléből.
Vele szemben térdeltem, tenyereimet a torta alá nyomtam finoman, aztán felemeltem. Így szemmagasságba került vele. Nem néztem az édességre, pedig korábban finomnak tűnt. Ezúttal csak a lángok visszatükröződését bámultam Nat szemeiben. A klasszikus boldog szülinapot énekeltem, olyan halkan, hogy ne törjem meg vele a galéria furcsa, meghitt kis csendjét. Szinte suttogtam azokat a szavakat, mégis volt dallama. Tudtam, hogy szép, tudtam, hogy jól csinálom, mert a falak még így is visszaverték a hangomat.
– Most már elfújhatod… – Súgtam oda a végére és még közelebb tartottam hozzá a tortát.

MEGLEPETÉS

outfit

Megigézve szívom be az illatát. És vele együtt, mintha valami felejtő bűbáj is átjárná szervezetemet. Az ilyen meghitt pillanatokért érdemes nagyon is élni. Ezekben van benne minden szeretet, minden odaadás és minden igazi megértés. Ez felülírhat minden csalódást, kételyt és félelmet. Összehoz bennünket. Mert megmutatja legbelsőbb valónkat a másik felé. Álarcok, játszmák nélkül, csak elhelyezve szívünket védtelenül kettőnk között, tudva azt, hogy itt és most, ebben a szobában sem a testünket, sem a lelkünket nem érheti baj.
Nehéz volt ezt éreztetni vele mégis. Azt hiszem. Azt, hogy az ölembe most nem azért húzom oda, hogy leteperjem. Bizonygatni is nehéz lett volna, annyiszor történt ez már meg. De mentségemre szolgáljon a teste bűvkörébe vonta az enyémet és még most is ugyanolyan szorosan tartja, mint a legelső pillanatban. De most nem a testét akartam elérni. Nem ama szépségének akartam adózni. A lelkét akartam elérni és a szívét, amely ott dobog gyönyörű kis mellkasába, amit finoman érintek, miközben apró csókot kapok a fülemhez. De… Talán mégiscsak érzi. Mert ebben sincs semmi játék, semmi pajkos akarat. Tudtam, ez a kis puszi megannyi szónál is erőteljesebben jelenti: Szeretlek.

- Férjecském. – Suttogom újra, csendesen, szinte csak magam elé lehelve a szavakat, miközben nézek sötét szemeibe, s csak hagyom, hogy kihúzza magát ölelésemből. Igen. Még ez is fáj ilyenkor. Fáj elengedni, fáj megválni bőrének minden egyes milliméterétől épp ugyanúgy, mint elereszteni tekintetét.  Nem tehetek róla… Olykor szidom magam, hogy fogságba ejtettem és kalitkába zártam, melynek karjaim a rácsai. De hiába nyitom ki az ajtót, tárom néha ki a karjaim, nem tudom sokáig hagyni, hogy csak repüljön. Mert félek, hogy lezuhan, mert félek, hogy eltűnik. Mert félek, hogy egy napon, mást megismerve, már nem akar visszatérni énhozzám. Hogy rájön mennyire gyarló és szerencsétlen vagyok is, és mennyivel jobb élete lehetett volna máshol és mással.

De most… Bár elengedem, csak nézem tovább, büszke szemmel. Végigmérve gyönyörű sötét haján, amin megcsillannak a gyertyák fényei, majd fehér arcán, sűrű szempilláin, amik keretezik gyönyörű ében szemeit. S végül az ajkain, amely úgy játszik velem, mind szavaival, mind csókjaival, ahogy nem szégyell. Zsarnok ő is. Fogva tartó és fogvatartott egyben. S így zsarnokok násza ez, melyben éljük boldogságunk.
Boldogságunk. Igen. Mert nincs bennem pánik, hogy szabadságom sosem lesz már. Nem is vágyom másra vagy többre, csak ő rá. És nézem. És csodálom. És hiába emeli elém az ízletesnek tűnő csoki tortát, csak kínzom tekintetem, hogy azt nézzem. De akkor is minduntalan büszkeséggel a gyertyák fénye mögé lesek és nem látok mást és nem is hallok mást, csakis őt.

Újra, tisztán ránézek egy pillanatra. Ahogy hallom elsuttogott kis utasítását. Aztán lehunyom a szemem. Nem is kérdés mit kívánok. Nincs is más, mit kívánhatnék hisz most, életem harmincadik évében elérhettem oda, hogy mindenem, és tényleg mindenem megvan. Gyönyörű család, gyönyörű szerelem. Minden.
- Köszönöm Elliot. – Suttogom én is, mielőtt nagyobb levegőt veszek és elfújom a tortára tett apró kis gyertyákat. – Ennél szebb meglepetést soha nem kaptam még. És ennél tökéletesebb ajándékot sem találhattál volna ki. Ez az, amire szükségem van. Csak szeretni téged. Csak veled lenni, nyugalomban. Ez az igazi boldogság… Meg a csoki torta. – Nevetek kissé fel a végén, hogy elvegyem túlontúl érzelgős mivoltát a dolognak. – Vágjuk fel gyorsan, mert éhes vagyok. Tied egy kis szelet, enyém meg a többi. Remélem ezt tervezted, mint felosztás… - Vigyorgok, aztán hirtelen odahajolok és megcsókolom őt, ahol épp érem ajkaimmal. – Nagyon, nagyon szeretlek téged.

M E G L E P E T É S!


1999. október

.outfit.

Imádtam, ahogy a csokoládétorta édes illata keveredik az égő gyertya furcsán, viaszos aromájával. Olyan volt ez, mint egy aprócska szülinapi ölelés. Hiányzott ez… bár ott volt akkor is, amikor anya csak egy szelet tortára vagy egy muffinra szúrta rá az egyetlen, olcsó gyertyát a koszos kis albérletünkban, ahol éppen apám elől húzódtunk be. Talán ezért is ragaszkodtam annyira az édességekhez. Az illatuk és az ízük azokra a gondtalan órákra emlékeztettek, mikor anyám csak velem foglalkozott és végre nevetett. Egy pillanatra megremegett a kezembe a torta, ahogy a mosolya emléke lelki szemeim elé siklott. A halk, suttogásszerű dallam viszont nem tört meg. Az úgy folyt belőlem, olyan lágyan, mintha csak egy csendes kis szerelmi vallomás lenne, amit éjszakánként Nat fülébe suttogtam.
– Köszönöm Elliot.
Elmosolyodtam és csak biccentettem egyet, egyenesen a gyertyák felé. Ha ő nem is kívánt semmit, hát én megtettem helyette is. Bárcsak ne lenne Phillip, bárcsak ne lenne senki, aki veszélyt jelenthet erre a különleges kapocsra, ami összefűzött minket. Már nem is volt igazán olyan, hogy Elliot O’Mara. Már nem. Csupán Elliot és Nat létezett, mint egy egység és nem akartam ezt soha megbontani. Legutóbb apám tette meg, mikor ártott neki… s én azt többé nem akartam átélni. Ezerszer megfordult a fejemben, hogy üldözni kezdem, hogy végzek vele, mielőtt még ő tehetne bármit is ellenem.
Megpróbáltam azt a mosolyt az arcomon tartani, hogy Nat még véletlenül se lássa, milyen dolgok gyötörnek. Tökéletessé akartam tenni ezt az estét neki. Békéssé, nyugodtá, pihenőssé… boldoggá. Ilyen volt az én szememben egy igazi szülinap, még ha mások hatalmas bulikkal is élvezték volna azt. Nekem már elég volt az izgalmakból. Túl sok volt, túl leterhelő, nagyrészt fájdalmas is. Legalább egy ilyen fontos napon békét akartam magam és Nat körül.
–  Ennél szebb meglepetést soha nem kaptam még. És ennél tökéletesebb ajándékot sem találhattál volna ki. Ez az, amire szükségem van. Csak szeretni téged. Csak veled lenni, nyugalomban. Ez az igazi boldogság… Meg a csoki torta.
Közben letettem a tortát és a pálcámat kutattam, ami valahol a zsebemben volt korábban… ám, amikor Nat az ölébe húzott csak azt éreztem, hogy szép lassan kicsúszik onnan. Kénytelen voltam hát végig tapogatni a kockás takarót. A gyertyafényben csak így találtam meg. Ujjaim finoman ölelték körbe a karcos fát.
– Vágjuk fel gyorsan, mert éhes vagyok. Tied egy kis szelet, enyém meg a többi. Remélem ezt tervezted, mint felosztás…
Elvigyorodtam.
– Nyugodj meg, egy óriásnak való szeletet terveztem beléd tömni – válaszoltam és a pálcám hegyével megint csak a takaró felé böktem. – Invito villa!
Csilingelő hanggal röppent az ujjaim közé az evőeszköz. A fémes hideg kicsit magamhoz térített a benti meleghez képest. Olyan volt, mint egy jégcsap, amit valaki bevisz a befűtött szobába. Ez ugyan nem olvadt meg, de alig egy szempillantással később már teljesen átvette a testem melegét. Valamikor akkor ért Nat csókja, a szám sarkánál, mikor előre hajoltam, hogy egy darab tortát szúrjak fel a villára és nyomjam az ajkai közé.
– Nagyon, nagyon szeretlek téged.
Elvigyorodtam, ahogy a szakálla végig simított az arcomon. Szerettem volna megragadni és a magam közelében tartani. Csakhogy ez nem az a pillanat volt, nem az, amikor helyénvaló lett volna a dolog. Nem, mert a világ legjobb szülinapján nem csak puszik, ének és gyertyafújás van, aztán szex… tortát is kell enni. Azután következhet minden más.
– Én is szeretlek. – Mosolyogtam rá. Felé nyújtottam az első falat tortát. – Szóval most legyél jó fiú és kapd be a tortám!
A következő falat még nagyobbra sikerült.
– Amúgy nem lesz itt irodám, Nat. – kezdtem bele, mikor az újabb csoki csodát nyújtottam felé. – Valójában az volt a tervem, hogy csak idehozom az embereidet és én egy-egy kiállítás megnyitón leszek jelen… talán…

MEGLEPETÉS

outfit

Mivel idén már nem számítottam szülinapi meglepetésre, igaziból úgy is gondoltam, hogy megvagyok nélküle. Elliot általában véve nem ad a formalitásokra, de ez nem is érdekel igaziból. A szüleimtől kaptam egy kis tortát, miután felépültem és haza is tértünk. Az irodában pedig nagy, nyilvános bulit csaptunk egy csomó olyan emberrel, hírességgel, akiknek egy részét tulajdonképpen a hátam közepére se kívántam volna. De egy este volt csak, és ez is valamiféle reklám. Túléltem. Bár Elliot azt gondolja jobban szeretem az ilyen eseményeket, mint a csendes, meghitt családi vacsikat, ebben igaziból nagyon is téved. Hisz van Nat Forest, a híres író, aki rohangál az emberek közt és tökéletesen eladja magát és a könyveit nagyjából bárkinek. És ott van az a Nat, aki most egyszerűen, csak átkarolja a párját, finoman puszilgatja és csókolgatja. És mindennél nagyobb meghatottsággal nézi és hallgatja és átéli mindazt ami most körülötte zajlik. Nincs itt nagy tömeg, csillogás vagy gazdagság. Csak Elliot. És egy Elliot által összehozott születésnapi meglepetés. Ennyi kell a teljes boldogságomhoz igaziból. És bár szeretek dolgozni, nagyon is. Ha mégis úgy hozná az élet, hogy Elliottal bujkálnunk kell az apja elől, akkor azt is megtenném. Néha talán úgy tűnök fontosabb sok más dolog ő nála. Valójában én csak próbálok egyensúlyt tartani minden és mindenki között. Holott néha szívesen mondanám én is azt, hogy ő a Minden, ha nem baj, most kicsit félretennék minden mást és élvezném őt.

Mint ahogy most is. Csak elveszve az illatában, testének melegét ölelgetve. És az általa felém tartott torta falatnak, valamint villát tartó gyönyörű ujjainak szentelve minden figyelmem. Amiket persze mintegy véletlenül érintek is ajkaimmal, miközben hajolok a finom falatért.
- A múltkor azzal viccelődött mindenki, hogy egy ent vagyok. Úgyhogy ne mondd, hogy óriásnak való szeletet adsz… Mert se ent, se óriás nem vagyok… - Mondom kissé még teli szájjal sérelmeimet. Bár abban nem vagyok bizonyos, hogy tudja mi az az ent. Kétlem, hogy túl sok A Gyűrűk Urát olvasott volna életében. Lévén az mugli irodalom. De sebaj. Majd előkotrom az exkluzív Tolkien kiadásomat a polcról és megmutatom neki, hogyan is néznek ki az entek. Már, ha hazaértünk persze. Előtte még be kell falnom ezt a tortát, aztán meg magát Elliotot. Én legalábbis ezt terveztem, és reményeim szerint nem különböznek túlzottan a terveink…

- Mást is bekapnék, nem csak a tortád… - Vigyorodom el egy újabb, nagyobb falat bekapása után, de persze aztán próbálok nagyon komoly lenni. Legyél jó fiú, Nat. Ez egy tökéletes születésnap, ne rontsd el azzal, hogy perverz vagy… Igen. Elliot annyit készült erre, szóval igyekszem szépen, engedelmesen végigjárni az utat, amit tervezett erre a napra. Nehogy aztán én magam rontsam el a saját meglepetésem és a kedvét.
Mikor megeszem ezt a falatot is, nyitnám a számat, hogy jöhet a következő falat. De aztán egyszerűen és torta nélkülien csukom vissza. – Értem. – Bukik ki belőlem csalódottabban, mint kellene. És sajnálom, hogy hangomnak nem tudtam megálljt parancsolni azon nyomban. – Kicsit reménykedtem benne, hogy végre találtál valamit, ami leköt majd. De ezek szerint ez a hely sem az… Sajnálom… - Suttogom csendesen, de aztán egyszerűen kinyitom megint a számat és bekapom az újabb tortafalatot. Nem akarom elkedvteleníteni Elliotot, de talán már sikerült is… Mindegy. Felé nyúlok inkább és csokis ajkaimmal húzom magam felé ajkait, hogy egy mindennél édesebb csókot adjak neki. – Csak azt szeretném, hogy boldog és elégedett legyél. Ha nem ez az az út, akkor nem ez. Ennyi. – Mosolyodom végül kicsit el a csók után, majd megint kinyitom számat, hogy mint egy jó kisfióka követeljem a következő torta adagom.

M E G L E P E T É S!


1999. október

.outfit.

Ahogy Nat ajkai megérintettek ujjaimat, elvigyorodtam. A csiklandozás kellemes meleget csalt a testembe. Nem olyat, ami jól esik, ha fázik az ember. Ez meghitt kis valami volt, ami vadabb lüktetésre kényszerítette a szívemet, ami még közelebb akart húzni Nathoz. Én pedig szerettem volna megint elveszni karjainak finom ölelésében. Ritkán van olyan, hogy mi ketten csak egymáshoz bújunk és élvezzük a pillanatot. Talán már kezdett lecsillapodni a szenvedély is közöttünk… én mégis mindig rá gondoltam. Akármi is történt velem, kék szemeinek csillogása ott dolgozott bennem- Érte küzdöttem, érte éltem túl és érte tértem haza. Mindez nem változhatott, hiszen ő volt az életem egyetlen értelme.
– A múltkor azzal viccelődött mindenki, hogy egy ent vagyok. Úgyhogy ne mondd, hogy óriásnak való szeletet adsz… Mert se ent, se óriás nem vagyok…
Hümmögve pislogtam rá. Fogalmam sem volt, hogy valójában miről beszél, az arcomra mégis mosoly ült ki. Gondoltam, valami mugli dolog lehet, amit úgysem érthetek. Egyszerűen csak előre nyújtottam a kezemet, lágyan cirógattam végig a szakállán, hogy letöröljem az odakerült kis csokidarabot. Nem érdemelsz te ilyen boldogságot, O’Mara… – suttogta a fülembe a kegyetlen hang. Éreztem, hogy hideg szalad végig a hátamon, mintha valaki megérintette volna a tarkóm fagyos ujjaival. Borzongás futott rajtam végig, a vigyorgás egyetlen grimasszá torzult. Ezt is el fogod cseszni, ez is kicsúszik a szorításdoból és akkor nem lesz Nathaniel Forest, zsebpénz és Tengerszem. Csak te leszel, a hullától bűzlő lakásod falai között, fájó szívvel. Hiszen Esmé is megtette veled… A hang egyre kegyetlenebb, egyre gépiesebb volt. Szinte éreztem, ahogy a fagyos érintés megint remegést hoz. Annyi időre elnyomtam magamban, annyira sokáig nem hallottam mindezt, hogy azt hittem, már elő sem kerül újra. Csak egy boldog órácskát akartam Nattal azon a helyen tölteni… de a kegyetlenség és talán maga a szalag is újra rám talált. A sötét árnyék bennem hatalmasra nőtt.
Mégis megpróbáltam vigyort erőltetni az arcomra. Boldog akartam lenni vele, nem akartam elrontani a tökéletesen kitalált születésnapot, habár már minden megtörtént, amit csak terveztem. Volt éneklés, kívánság, gyertyafújás és torta is. Tökéletes volt az egész… leszámítva a kegyetlen gondolatokat.
– Mi az az ent? – kérdeztem. A hangom kissé rekedten töltötte meg a közöttünk húzódó teret.
Újabb falatot nyújtottam hát felé. Ez talán egy kicsivel nagyobbra sikerült a korábbinál, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy egyen és érezze azt a kellemes, megnyugtató érzést, amit édességevéskor én is szoktam.
– Mást is bekapnék, nem csak a tortád…
Megköszörültem a torkomat és rávigyorogtam. Aztán belém hasított az érzés, hogy még beszélni kéne a galériáról. Nyilván kevésbé vidám téma lett volna a „bekapás” mélyebb kibeszélésénél… ám még nem akartam az együttlétre terelni a szót. Még nem tartottunk ott. Túl sok volt a tortából és nem titkolhattam örökké a terveimet. Sejtettem persze, hogy Nat csalódott lesz… hogy nem lesz állandó munkahelyem, mert mintha ő másra sem vágyna. Nem tudtam, miért ilyen fontos ez neki. Sosem dolgoztam sehol igazán. Mindig a magam ura voltam, aki nem tudta időpontokhoz és pénzhez kötni az életét. Ez nem változott semmit.
– Kicsit reménykedtem benne, hogy végre találtál valamit, ami leköt majd. De ezek szerint ez a hely sem az… Sajnálom…
Elfogadta a következő tortafalatot.
Sajnálod? Néztem rá nagy szemekkel. Még is mit kéne sajnálnia? Hogy nem olyan vagyok, mint ő? Hogy nem élvezem a papírmunkát? Hogy nem élvezem az íróasztal mögött való ücsörgést? Sosem voltunk egyformák. Nekem nem ugyanazt jelenti a megélhetés, mint neki. Nem egy fix fizetést, nem egy állandóan leterhelő munkát. A tárgyak felkutatása amúgy is éppen elég energiát emésztett el, képtelenség volt mindennap űzni valamit. A szívem persze akkor vert a leghevesebben, mikor menekültem vagy kutattam… mikor testem minden porcikáját hatalomba kerített egy mágikus tárgy közelsége.
A finom, édes csókra lehunytam a szememet. Hagytam, hogy egy pillanatra kirángasson a bennem kavargó dolgokból.
– Csak azt szeretném, hogy boldog és elégedett legyél. Ha nem ez az az út, akkor nem ez. Ennyi.
Elmosolyodtam és nyújtottam a következő adag tortát. Nem akartam azonnal válaszolni, meg kellett válogatnom a szavaimat, hogy Nat napja ne legyen borzalmas. Nem ott és akkor kellett ebbe mélyebben belemenni, habár ott dolgozott bennem minden keserűség, ami rendszerint előkerült ezzel a témával egyetemben.
– Kétlem, hogy ennél boldogabb valaha is lehetnék. – Mosolyogtam vissza. Megint végig cirógattam a szakállán, hogy lekerüljön róla a csokoládés, habos réteg. Finoman a számhoz vezettem az ujjamat és lenyaltam róla az édességet. Nagyon édes, nagyon krémes volt. Egy pillanatra még le is hunytam a szememet, hogy Nat is lássa, milyen jól esik és milyen jó kedvem van. A vele töltött idő rendszerint így telik. Boldogan. A vitáink ellenére is mindig így éreztem, talán csak akkor uralkodott el rajtam a keserűség, mikor már-már a csomagoláson és a lelépésen gondolkodtam. Ez eddig legfeljebb kétszer-háromszor fordult elő, a komolyabb vitáknál.
– A Nat íz és a csokoládé verhetetlen egyben… – Sóhajtottam és közben rákacsintottam. 

MEGLEPETÉS

outfit

Látom átsuhanni az apró fintort gyönyörű arcán. Leszokhatnék már róla, hogy meg akarjam váltani az életét. Csak… Csak az a baj, hogy nem boldog. Velem talán az, de abban az életben, amibe általam belekényszerült, abban úgy érzem egyáltalán nem. Ezért próbálkozom ekkora erővel találni valamit, amit  szívesen csinál, amiben megtalálhatná az útját. De igen, nem kéne erőltetnem, főleg mivel általában ebből lesznek a legnagyobb vitáink, aminek a végén mindig azt gondolja, hogy nekem nem elég jó úgy, ahogy van. Pedig nekem ő tökéletes bárhogyan. Igen… Nem szeretném, hogy akár hónapokra eltűnjön egy-egy tolvajlás közben, de ha csak egy-egy hétre menne el és valahogy fedezni tudnám úgymond, az talán nem annyira zavarna. Akkor legalább tudnám, hogy boldog, vagy sokkal boldogabb, mint most. Amikor eltartottnak, vagy kitartottnak vagy minek is nevezi magát. Szörnyű szó és egyáltalán nem gondolok így rá. Kár, hogy Phillip minden egyes megmozdulásával vagy megszólalásával csak árt és árt a fiának. Miért nem tudott csöndben maradni? Undorító alak, aki mindent csak tönkre tesz. És igen, egy szavával tönkretette a fia önérzetét is. Nyilvánvalóan ez volt a célja. De arról, hogy mi hogyan élünk, nagyon is jó lenne, ha végre mi magunk dönthetnénk, és nem kuruttyolnának bele ezren, ezerfélét. Legfőképp Phillip nem.

Mordulok egyet, mielőtt a következő falat felé nyúlnék ajkaimmal. Kicsit látszik is talán a goromba arckifejezésem, de nagyon hamar próbálom helyrerázni mimikámat, mert nem akarom, hogy Elliot azt lássa morcos vagyok. Ez a nap eddig, mármint a vele töltött része tökéletes. De az is egy tény, hogy talán most kell elgondolkodnom rajta, hogyan is tovább. Mert azt hiszem talán megértőbbnek kellene lennem. Nem erőszakosnak, egyszerűen csak egy megértő társnak. Bár sokszor, mintha pont azt látnám, hogy az erőmet akarja, hogy elnyomjam. De én hosszú távon akarom őt, vele akarok lenni és nem tudom, hogy hogyan is, mivel tartsam magam mellett.

- Nos. Elliot O’Mara-Forest. – Húzom el a kezéből a villát, hogy most én szelhessek egy kis falatot a tortából. – Én azóta vagyok a legboldogabb, hogy véletlenül ott ragadtál a házamban, mint gyógyuló beteg. Aztán azóta még boldogabb vagyok, hogy a várromok között megfogadtad nekem, egy életen át szeretni fogsz. És én örömmel fogadtam meg ugyanezt neked. – Mosolyogva csókolom meg a Nat ízes és csokoládés megjegyzés után. Hátha így még több Nat ízhez és csokoládéhoz jut, tortamaradékosan gusztustalan szakállamról. Nem baj… ő imádja a szakállam. Én pedig mindenét. Aztán lassan felé nyújtom a villát. – Te se maradj le erről a finom tortától. Nem csak az enyém, a tied is. – Suttogom, egészen közel maradva arcához, miközben ott várakozik a villa is a kezemben. – Tökéletes torta. Nagyon finom, de számomra elég simán csak az Elliot íz, ahhoz, hogy a legfinomabbat kelljen említenem. – Mosolyodom el pajkosan, egy pillanatra elfelejtve a Phillippel kapcsolatos gondolataimat, hogy aztán, mikor elfordulok Elliottól, megint mázsás súlykánt pakolódjanak rám.

Nem akarom. Ez egy gyönyörű, együtt töltött idő. És örülnék, ha Elliot arcán sem látnám néha-néha átsuhanni azt a szomorkás árnyat. Mert mindig ez van. Valami mindig beborítja a boldogságunkat, holott itt volnánk ketten egymásnak, nagy szerelemben.
- Nem zavar, ha nem dolgozol. – Mondom ki egyszerűen, bár lehet ezzel olyasmit szabadítok el, ami egyáltalán nem erre a napra való. – Nekem a boldogságod a lényeg. És bár próbálkozom, hátha találok valamit amit szívesen csinálnál, belátom ez eddig talán rosszul próbálkoztam. Csak szeress engem, hagy szeresselek. És szólj, ha valamit meg tudok tenni azért, hogy még boldogabb legyél. Mert ezt neked kell érezned. És nem másnak. Senki másnak. Még nekem sem. - Ölelem most kicsit úgy, hogy a szemeibe nézhessek, s kezemmel megcirógathassam gyönyörű arcát. - Az én kiváltságom csak annyi, hogy a te engedelmeddel tehessek a boldogságodét, illetve a részese legyek annak. Mert szeretlek és mert a férjed vagyok. Te pedig az enyém. Ami engem, mindennél boldogabbá tesz.

M E G L E P E T É S!


1999. október

.outfit.

A torta és Nat csókjának íze is kellemes remegésként futott át a testemen. Alig egyetlen szempillantás alatt két ennyire édes, ennyire szenvedélyes aromát nem érzett még a nyelvem. Talán még ajkai után is kaptam, hogy elnyújtsam az élményt. Megint beleremegtem minden érintésében, pont mint ott, a mi kastélyunk zöld fűvel borított udvarán. Akkor még féltem, hogy legyőzött leszek, hogy én leszek a gyengébb… furcsa szinte, hogy olyan könnyedén tovább állt az érzés s csak kellemes bizsergés maradt a nyomában. Talán nem bántam, hogy egyszer nem én voltam az erős. Jól esett űzni a küzdelmeket, majd hagyni, hogy maga alá gyűrjön az én hatalmas Nathaniel Forestem. Vajon ő is érezte, mennyire szerettem ezt? Ő is érezte mennyire imádtam az izmos karjait, az erős ujjait… a szakállát, az egész lényét? Ha tudta is, nem ezért tartott maga mellett. Nem az volt az egyetlen indoka, hogy végre talált valakit, aki imádja minden hülyeségével együtt. Azért tett így, mert ő még nálam is jobban szeretett talán, még nagyobb rajongással. Még ha az önfeláldozás nem is volt az erőssége, én ha nem is boldogan, de kettőnkért alávetettem magam az akaratának. Őt akartam. Attól a pillanattól fogva, hogy megjelent az Apotékában.
– Tökéletes torta. Nagyon finom, de számomra elég simán csak az Elliot íz, ahhoz, hogy a legfinomabbat kelljen említenem.
A torta, na meg a csók nem csupán édesek voltak. Képesek voltak félresöpörni azt az édes ízt ajkaim fogságából. Úgy éreztem, mintha tagjaimat sem szorongatná már annyira az a sötét árny. Éppen csak a csuklómon lüktetett a szalag. Tudtam, hogy a kis hang megint a fülembe súgná: O’Mara, gyenge vagy, törékeny, mintha porcelánból lennél… De nem jött semmi ilyesmi. Csendesen szunnyadt valahol mélyen bennem, várva a legesendőbb pillanatom, amikor szúrhat.
– Nem zavar, ha nem dolgozol.
Nem kellett volna a munkára terelnem a szót. Nem kellett volna arról beszélnem, ami rendszerint valami elcseszett önfájdalomba torkollik részemről, ha nem éppen vitába. Hányszor martuk már egymást emiatt. Nat folyamatosan az én életem megváltásán fáradozik, mintha nem lennék neki elég jó úgy, ahogyan vagyok. Gyűlöltem ezt az érzést, mégis állandóan ott lüktetett közöttünk. Tudom, hogy ő a csillogó, drága dolgokat szereti… de én ezek közül egyik sem vagyok. Egy minőségibb pár cipője többet ért az életemnél. Ha ezt nem is látta be, akkor is így volt. Mégis azt szerettem volna, ha olyannak szeret, amilyen vagyok. Sosem éltem igazán kétségek nélkül, mindig ott kavarogtak bennem fekete örvényként, várva, hogy tönkre tegyék a boldogságomat – ha az egyáltalán létezett.
– Nekem a boldogságod a lényeg. És bár próbálkozom, hátha találok valamit amit szívesen csinálnál, belátom ez eddig talán rosszul próbálkoztam. Csak szeress engem, hagy szeresselek. És szólj, ha valamit meg tudok tenni azért, hogy még boldogabb legyél. Mert ezt neked kell érezned. És nem másnak. Senki másnak. Még nekem sem.
A karjaiban tartva nézett egyenesen a szemeimbe. Egy pillanatra elvesztem tekintete kékségében, imádtam a csillogását, azt a rengeteg érzést, amit hordozott magában. Többet jelentett minden szónál. Sokkal, de sokkal többet. Kezei finom cirógatásába megint beleremegtem. Sóhajtottam is talán egyet, ami megtöltötte a közöttünk egyre inkább csökkenő teret.
– Az én kiváltságom csak annyi, hogy a te engedelmeddel tehessek a boldogságodét, illetve a részese legyek annak. Mert szeretlek és mert a férjed vagyok. Te pedig az enyém. Ami engem, mindennél boldogabbá tesz.
Boldoggá teszel… Mondtam volna, de beszéd helyett egyszerűen odahajoltam hozzá. Orrom finoman cirógatta meg az övét. Tenyeremet pontosan a szívére fektettem. Érezni akartam a dobbanását, ahogy nyelvem átszökik ajkai közé. Már nem volt visszaút. Ujjaim tovább vándoroltak, a nyakkendőjére, hogy kibontsam azt s hogy lágy csókot lehelhessek a nyakára.
– Ez az én ajándékom neked… – Suttogtam és finoman toltam lefelé a kockás takaróra, hogy imádjam testének minden apró szegletét.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!