Háztűz nézőben

Különböző helyszíneken, különböző épületek szerte Nagy-Britaniában és Írországban.

          Nem bírok tovább ebben a lakásban maradni. Ha belegondolok, hogy mennyit járt ő is ide, akkor rájövök, hogy a lehető leghamarabb el kell innen költöznöm. Hiába tettem meg bármilyen óvintézkedést, ha könnyen ide tud jönni. Mert miért ne bukkanhatna fel az ajtóm előtt váratlanul? Csak örülök neki, hogy nem nyomta rá teljesen a bélyegét az a szeptemberi nap az életemre. Hogy el tudtam titkolni a kiadóban is a kollégáim elől. Nagyon megviselt, de nem akartam Elliotot sem terhelni vele, vagy Briát. Ő mondjuk észrevette a változást rajtam, de neki köszönhetően sikerül hamar túl is tennem magam rajta. Már csak szabadulni szeretnék mindentől, ami Phillipre emlékeztet. A legjobb talán az lenne, ha ő magától is meg lehetne szabadulni valahogyan, de kezdetnek jó lesz a lakás is.
          A lakásokat nézegetve jövök rá, hogy a mostanival mekkora szerencsém van. Pont nekem megfelelő, de ha máshova akarok költözni, akkor már nem lesz ilyen szerencsém. A többsége nem elég világos. Ki kell költöznöm a szabadba, egy házba, de ehhez nem tudom lesz-e elég tőkém. A fenntartáshoz is. Mindenképpen kell keresnem valakit magam mellé, és hirtelen már be is ugrik, hogy kivel lehetne felvenni a kapcsolatot. Kivágom és lemásolom a hirdetéseket, majd elküldöm Cocót Shirleyhez. Még a korábbi tanév végén ismerkedtünk meg, de már a Roxfortból is ismerős volt. Nem gondoltam volna, hogy majd pont ő vagy egy griffendéles lesz, akit megkereshetek ezzel. Főleg, hogy tudom, tisztában vagyok vele, azért mert elköltözöm, még nem feltétlenül leszek majd biztonságban.

          Végül ma délutánra beszéljük meg a találkozót. Mindegyik egy mugli tulajdonában van jelenleg, szóval nagyon ügyesnek kell lennünk, és a lehető legjobb meséket előadni arról, honnan van ennyi pénzünk a lakásra. De az nem az ő dolga. Kifizetem majd nekik a pénzt és kész. Kapkodnunk kell majd, ha egy nap alatt le akarjuk járni a házak megnézését. Még hoppanálva is nehéz lesz a távolságok miatt. Valahol pedig ebédelni is kéne. Úgy terveztem meg a napot, hogy két ház délelőtt, majd egy ebéd és két ház délután. A hétvége miatt nem kell mással foglalkoznom, de azért biztos vagyok benne, hogy megérzem majd ezt az egy nap kiesést. Végül kilenckor találkozunk Shirleyvel Londonban. Én egy kávéval a kezemben várok rá a Trafalgar téren az egyik padon.
          Máig csodálom azt a kitartást, amivel az éli az életét. Sokat beszélgettünk már a campuson is, de utána a levelezések és a nyári programok miatt is összefutottunk párszor. Jól tettem, hogy nem hajtottam meg annyira ezt a nyarat, és legfőképp örülök neki, hogy Elliot lett végül a mecénásom.
          - Szia! Készen állsz?
          Kicsit fel kell néznem a társamra, de aztán én is felállok, és már mehetünk is a legközelebbi sikátor felé. Nem akarom húzni az időt, inkább a házaknál legyünk kicsit többet, mint hogy ne végezzünk időben. A késő őszi időben is viszonylag kellemes az idő, egy melegebb pulóver bőven elég nekem ehhez a kiránduláshoz, de a biztonság kedvéért elsüllyesztettem egy kabátot is a táskámba. Néha annyira nagyon örülök neki, hogy boszorkány vagyok, mert az élet sokkal könnyebb, mint varázstalanként.
          - Kíváncsi vagyok rá, hogy milyenek lesznek. Csak arra kell figyelnünk, hogy mindegyik eladó varázstalan.
          Szóval, ha kérdezik, hogy hol dolgozunk vagy mit csinálunk, akkor nekem egy közeli egyetemet kell mondanom, Shirleynek pedig az adott várost, ahol a kávézója van. Tényleg, szégyen, de még nem is voltam a kávézójában.
          - Ha megtaláltuk az ideális helyet, akkor elmegyünk hozzád és megünnepeljük, jó?

[viselet]

Egész jó forgalmam volt a kávézóban. Fehér hajam kitűnt a tömegben, még akkor is, ha az asztalok között szlalomoztam. Nem csak a muglik ritkák itt, de a metamorf mágusok is.
Szeretek itt lenni, és ezt csinálni. Bár kicsit magányos, hiszen egyedül vagyok, így néha kicsit kedvetlenebb vagyok, de nem nagyon számít.
Éppen egy varázslót szolgáltam ki, amikor kopogást hallottam az ablaküvegen. Megláttam Cocót egy levél társaságában. Gyorsan kiszolgáltam az embereket és beengedtem szegény baglyot, majd adtam neki egy kevéske kaját. Kinyitottam Esmé levelét, hogy elolvassam mit írt. Meglepődve futottam végig a sorokat és a hirdetéseket.
Kikerekedett szemekkel gondolom végig a levél tartalmát.
Majd észbe kapva firkantottam le a választ, hogy elküldhessem Cocóval és mehessek vissza dolgozni.

***

Ma délután találkoztunk. Sajnos a kávézót mára be kellett zárnom, ami nekem nagy kiesésnek számít az üzletben. „Technikai okok miatt zárva” - ezt raktam ki az ajtóba, az elhúzott függönyök mellé.
Azt beszéltük meg, hogy Londonban találkozunk, úgyhogy – mivel rosszul vagyok a hopponálástól – a kandallón keresztül a Foltozott Üstbe mentem. Köszönve a varázslóknak és boszorkányoknak kiléptem az utcára, majd elindultam a Trafalgar térre.
A viszonylagos jó időhöz felvettem egy vékony kabátot, vállamon csak egy bőrhátizsák lógott tele cuccokkal.
Nagy léptekkel értem oda a találkahelyre, ahol, ahogy Esmé meglátott sietősen felállt.
- Szia! Készen állsz?
Egy bólintás után el is indultunk egy sikátorba.
Láttam barátnőmön, hogy mennyire gyorsan le akarja rendezni ezt az egészet. A nyár folyamán egész jó barátok lettünk. Ő művész, én is valami olyasmi vagyok, van közös témánk. Szóval jól kijövünk egymással.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy milyenek lesznek. Csak arra kell figyelnünk, hogy mindegyik eladó varázstalan – mondta.
Én megint csak bólintottam, hogy értem.
Bementünk a szűk kis utcába és megfogtam Esmé vékony karját.
- Ha megtaláltuk az ideális helyet, akkor elmegyünk hozzád és megünnepeljük, jó?
Elvigyorodtam. Eddig nem járt a kávézómban, úgyhogy kíváncsi vagyok a reakciójára. Még hónap elején feldíszítettem az egész helyet, szóval most minden tele van tökökkel, denevérekkel, pókokkal.. Szeretem a halloweent. Illik is a mostani külsőmhöz – a fehér hajamhoz és szememhez. Még áprilisban szoktam rá, miután találkoztam Elliottal. Így járok már fél éve.
Vigyorogva belekapaszkodtam hát Esmé karjába és kavargó gyomorral vártam azt a kellemetlen érzést, ami a hopponálással jár.
A következő pillanatban már hányhatnékom volt, úgyhogy, amint megérkeztünk a célunkhoz, gyorsan arrébb rohantam, nehogy barátnőmön landoljon a reggelim maradéka.
Azt beszéltük meg, hogy Angliában kezdjük a körutat. Mikor felnéztem megláttam Twickenham területét. Hát ez érdekes lesz...

          Mintha a felvételimre készülnék, úgy vágok neki a lakás keresésnek Shirleyvel. Hogy miért, azt nem tudom, de a hoppanálás pillanatában el is kezdek csuklani. Csak reménykedem benne, hogy az út végén el is múlik, de kevés az esély rá. Általában, ha rám jön a csuklás, akkor nem is tudom mi szokta elmulasztani. Általában csak nem figyelek rá, és egy idő után azt veszem észre, hogy már nem csuklok.
          Egy elég puccos helyre érkezünk. Külvárosi ez már messziről látszik, ezért nem feltétlenül lenne nehéz elrejteni magunkat a varázstalanok elől. A hoppanálási helyünk viszont messze van a házhoz képest. Még legalább fél órát kell sétálnunk, mire a látómezőnkbe kerül. Szerencse, hogy nem süt a nap, mert valószínűleg vakítana olyankor. A hatalmas fehér ház, a szép és kecses íveivel nagyon jól mutat. Bár, így élőben már kicsit másként fest, mint a képeken, amit láttam róla.
          - Shirley, nyugodtan szólalj meg. Akkor is, ha éppen hányni készülsz a hoppanálás után. Azért szerveztem ezt, hogy megbeszéljük a tapasztalatainkat, a kívánságainkat.
          De valljuk be, hogy az úgy nehezen megy, ha csak az egyikünk beszél. Mindegy, ha így marad, akkor majd a bólogatásokból fogok rájönni, hogy mi is legyen a végleges döntésünk.
          A kapu felé közeledve már látom, hogy a ház tulajdonosa ott vár ránk. Előveszem a legszebb mosolyom, majd még egy pillanatra megtorpanok. Látszólag csak szeretném távolról megcsodálni a házat, de igyekszem barátnőmet még instruálni kicsit.
          - Mikor a hölggyel beszéltem, akkor az derült ki, hogy nagyon kényes a tisztaságra. Pont azért fehér az épület is, mert azt mondta, hogy úgy látszik meg egy lakó lelkének sötétsége, ha nem takarít rendesen. Ugye nem kell mondanom, hogy itt helyben elégetne, ha kiderülne, hogy boszorkányok vagyunk?
          Persze a csuklásom továbbra sem múlt el, ezért érdekes beszélgetés elé nézek. Talán Shirleyre kéne hagynom az egészet. Ő biztos ügyesebb lesz, mint én az elég érdekes mondataimmal. Kezet fogok a hölggyel, majd hagyom, hogy körbevezessen. Mondjuk fogalmam sincs, hogy mi lehet fontos egy varázstalannak a házban, mi lehet az, amire rákérdeznek először, de az biztos, nekünk a kandalló a legfontosabb.
          - Meg tudná mutatni, hogy hol van a kandalló?
          Ránézek barátnőmre, és követni kezdjük a hölgyet. A kandalló nagyon fontos nekünk, és nem csak azért, mert esetleg télen be tudnánk fűteni és milyen jól nézne ki. Szóval követjük a nappaliba, ahol meg is található a kérdéses bútor. Nagyon formás, és az egész ház olyan jól néz ki, de a sok fehér és a fura formák miatt olyan ridegnek is tűnik mellette.
          - Az emeleten vannak a hálószobák, egy fürdő és a terasz. Mielőtt még tovább mennénk, had kérdezzem meg, Ms. White… Öhm, remélem jól emlékszem a nevére – fordul barátnőm felé. – Miért ilyen fehér a szeme? Valamilyen betegséggel küzd?
          Normál esetben rávágnám, hogy kontaktlencse, de nem én lettem megkérdezve, így nem is akarok beleszólni. Egy igazán pedáns, nálunk idősebb hölgyhöz van szerencsénk, és bár jó lenne ide költözni, valószínűleg ez nem fog bekövetkezni. Pedig milyen jó az a medence a kertben. Óh, mit meg nem adnék azért, ha egyszer megmártózhatnék benne.
 

[viselet]

- Hidd el, nem akarod, hogy megszólaljak, ha hányingerem van – nézek rá egy pillanatra.
Egy külvárosi helyre érkeztünk, ami, ahhoz képest elég gazdagnak tűnik. Körülbelül fél órát sétálunk, míg meg nem pillantjuk a fehér házat. Mondanom sem kell, hogy nem szeretem a fehér házakat. Egy pillanatra meg is torpanunk, hogy Esmé tudatosítsa, hogy milyen tisztaságmániás nénivel van dolgunk.
- Akkor be sem kellene mennem.. A fejemet rá, hogy észre fogja venni a „kissé szokatlan” külsőmet, akármilyen vak.. Nem mellesleg nem tudom teljesen irányítani a metamorf képességeimet – mondom a lánynak, miközben magamra erőltetek egy mosolyt.
Míg a hölgy körbevezet minket és Esmé rendezi a dolgokat én inkább nézelődök. Fél füllel természetesen figyelek, hogy mit mond a néni, hiszen a kandalló talán nekem a legfontosabb hopponálási tudásom hiányában sajnos..
A ház maga nem nyeri el a tetszésem. Túl sok a fehér, túl kevés a szín. Az egész olyan hideg és idegen, az otthonosság teljes mértékben hiányzik. A kandalló nem rossz, de így messziről elég kicsinek néz ki. Vagy csak az én szemem rossz?
- Az emeleten vannak a hálószobák, egy fürdő és a terasz. Mielőtt még tovább mennénk, had kérdezzem meg, Ms. White… Öhm, remélem jól emlékszem a nevére - áll meg mellettem a hölgy – Miért ilyen fehér a szeme? Valamilyen betegséggel küzd?
Erre a kérdésre tettetett meglepődöttséggel nézek rá. Természetesen számítottam a kérdésre, ám a látszatot fent kell tartani.. Bár néha tényleg megkérdezik az egyszerű muglik, általában békén hagynak vele. Végül „összeszedem magam” és kedvesen rámosolygok a nőre.
- Igen van egyfajta ritka betegségem, ami miatt kontaktlencsét hordok, azért ennyire fehér. Alapjáraton barna – magyarázom.
Elfordulok, hogy azt higgye, hogy kiveszem a lencsét, a szemszínem egyszerű megváltoztatása helyett. Majd visszafordulok a hölgyhöz. Az egyik szememet fehéren hagytam, míg a másik barna lett, benne feltűnő fehér foltokkal.
- Tetszik látni? - nézek rá – Mi is ennek a betegségnek a neve Esmé?
Közben a lányra pillantok, aki vágyakozva tekintget a kert irányába. Gondolom a medence miatt, mert a ház leírásából nem igazán derül ki, hogy más is lenne ott.
A hitelesség miatt szólítottam meg őt is, mert eléggé úgy néz ki, mintha régi jó barátnők lennénk. Legalábbis szerintem. Pedig csak pár hónapja ismerjük egymást..
Azért remélem nem ezt a házat szeretné megvenni, mert, hogy én ide be nem teszem a lábam utána, az is biztos. De végül csak csendben várom a fejleményeket.

          A képen olyan jól nézett ki ez a ház, és valóban nekem festés szempontjából jó lenne, hiszen világos, és van hozzá egy nagy tér, ahol alkothatok. Ez a kert. Van egy külön rész is, ahol esetleg ki tudom alakítani a műtermemet, kivéve, ha Shirleynek nincs szüksége rá. De aztán ott van az, hogy mit kezdjek ilyen fehérséggel? Ez csak addig szép, amíg tiszta és bár varázslattal nem lenne nehéz úgy is tartani, úgy kéne vigyázni rá, mintha tojáshéjakon járkálnánk. Kicsit fájó szívvel, de szerintem nem emellett fogunk dönteni, és teljesen meg is értem az okát.
          Előtte azonban el kell ismernem, hogy igaza van. Hányingerrel küszködve valóban nem jó ötlet az, hogy beszéljen, de a nénivel kapcsolatban talán téved. Remélem. Mert manapság még a varázstalanok között is ki lehet mindent magyarázni. Hiszen ott vannak azok a kontaktlencsék meg a hajfestékek. Néha mosolyognom kell, hogy a varázstalanok mennyire a kezünkre játszanak úgy, hogy nem is tudnak róla.
          Hallgatom, ahogy beszélgetnek egymással a nénivel, majd megállok én is mellettük, mielőtt még tovább mennénk akár a beszélgetésben, akár a ház megszemlélésében. Azt hiszem, akár tetszene, akár nem, nem lehet miénk ez az ház. Jó lenne, de jobb lesz úgy, ha lemondunk róla. Végül is van még vissza három ház, amit meg tudunk nézni, az egyik majd csak beválik.
          - Hogy? – lepődök meg hirtelen, de aztán gyorsan rögtönzök valamit. – Óh, ez annyira ritka betegség, hogy a fejlett világban csak három regisztrált betegről tudnak. – Remélem elég hihetően hazudok. – Candor Apparerit a pontos neve. A hajban és a szemben lévő pigmentek kóros és különös elváltozását jelenti.
          Remélem elég hihetőnek hangzik, és nem egy egykori orvoshoz van szerencsénk, aki azonnal átlát majd a hazugságomon. Érzem, hogy percekig feszült csönd telepszik ránk. Akármi is lesz ennek a vége, valahogy majd úgyis kitalálom, hogyan vágjuk ki magunkat a hazugságból.
          - Értem. Remélem, komolyabb problémát nem okoz, mint ezek a látható jelek.
           A néni elmosolyodik, majd megindulunk a kert felé. Végre nem csak képről láthatom a medencét, és a kellemes időben kicsit csobbannék is, de ezt nem lehet. Majd talán később, ha Shirleyvel mégis úgy döntünk, hogy ezt a házat választjuk.
          - Azt hiszem, mindent láttunk, igaz? – fordulok barátnőm felé, mikor végre végeztünk a ház körbejárásával.
          A hölgy felé fordulok, a kezem tartom felé, amit meg is fog, majd lassan elkezd kivezetni a területről.
          - Ha bármilyen kérdésük van, akkor kérem, keressenek majd.
          - Így lesz – mosolyodom el.
          Igazából tudom, hogy mi lesz, vagy legalábbis sejtem, de még nem akarom idő előtt elkiabálni. Kicsit sietősen lépkedek távolabb a háztól, mert ezúttal kicsit messzebb kell mennünk, így tovább tart a hoppanálás is.
          - Most beszéljük meg, vagy majd később mikor már az összes lehetőséget láttuk? – Megtorpanok kicsit, majd komoly arccal felé fordulok. – Sokat fogunk még hoppanálni, szólj, ha nagyon nem bírod, akkor kereshetünk más megoldást is.
 

[viselet]

A szemem megvillant, miközben elismerően bólintok egy aprót, miközben hallgatom Esmé kitalációját. Komolyan szemrebbenés nélkül hazudik ez a lány, mint a vízfolyás. Jó színész lenne belőle az egyszer szent. Bár én sem vagyok egy angyal, ez a betegséges mese már jól bevett szokás nálam, ha egy random mugli megkérdezi mi a baj a szememmel. Barátnőm viszont úgy improvizál, mintha csak erre született volna.
Gyorsan visszaváltoztattam a szemem színét fehérre, aztán a pillantásom visszavándorol az öreg hölgyre, aki szerencsére beveszi a kis hazugságunkat. Észrevétlenül törik fel belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, ahogyan elindulunk a ház többi része felé is.
- Azt hiszem, mindent láttunk, igaz? - mosolyog Esmé, mikor végzünk a nézelődéssel.
Mindketten kezet fogunk a nénivel, majd továbbállunk.
- Most beszéljük meg, vagy majd később mikor már az összes lehetőséget láttuk? – kérdezi barátnőm, de hirtelen megáll – Sokat fogunk még hoppanálni, szólj, ha nagyon nem bírod, akkor kereshetünk más megoldást is.
- Semmi baj, pár perc után nincs már hányingerem, bírni fogom. De én esküszöm, ebbe a házba be nem teszem többé a lábam – mondom neki mosolyogva, a végén már kicsit nevetek is.
Nem rossz maga a környék, ahol a ház van, de ha választanom kellene a Kagylólak és a mostani lakhelyem között, akkor tuti, hogy nem költöznék.
- Nem tudom te, hogy vagy vele, de én úgy éreztem magam, mintha kórházban lettem volna, vagy nem is tudom – magyaráztam, miközben újra elindultam – Irritál az a sok fehér, mert persze az egész ház világos és ezért hatalmas dicséret, de olyan szinten kihagyták belőle az otthonosságot, hogy kényelmetlenül éreztem magam odabent. Szép a hely, a ház, de nagyon nyomasztó lehet itt lakni egy idő után.
Kíváncsi vagyok a többi házra is, főleg azért, mert az előbbit kifejezetten megutáltam. Annak ellenére, hogy a néni kifejezetten kedves volt velünk. Kicsit sajnálom szegényt. Nem tudom ki vetemedne arra, hogy megvegye azt a szörnyűséget, amitől próbál megválni.
Ránéztem barátnőmre és vidáman mosolyogva belé karoltam – Szerintem indulhatunk is!
Bár valószínűleg a következő pillanatban majd ez az örömöm is elmúlik és a rosszullét veszi át a helyét, de ez pár percnél tovább sosem tartott. De készen állok, hogy tovább menjünk innen, mert ha tovább maradunk itt, akkor a helytől lesz hányingerem. És azt szerintem senki sem akarja. Bármennyire is kellemesnek tűnik ez a környék, lassan kezd belőle elegem lenni, de nem tudnám megmondani, hogy miért.

          Nem tudom, hogy minek örüljek jobban. Annak, hogy sikerül egy olyan hazugságot kitalálnom, amivel el tudjuk fedni Shirley képességét, vagy mert végül megszabadulhatunk a helyről. Mármint szép, de azért nem kéne. Biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül megváltoztatnánk olyan mértékben, hogy az már nem ez a ház lenne, és akkor elveszti a jelentőségét, mint kagylólak.
          Örülök neki, hogy a hölgy sem akar maradásra bírni, így mikor indulunk, akkor könnyen el is enged. Ezúttal viszont nem akarok olyan sokat sétálni a hoppanáláshoz. Most már ismerem a környéket, korábban nem tudtam, hogy mégis hova megyek majd. Szóval a legközelebbi kis lyukig megyünk, ahonnan könnyen el lehet tűnni. Addig viszont érdemes beszélgetni a házról. Ki tudja mire fogunk emlékezni majd, ha már a harmadik háznál fogunk tartani. Annak viszont örülök, hogy a hoppanálás nem lesz akkora nagy probléma.
          - A kórház éppen nekem nem jutott eszembe, de most hogy mondod, ez tényleg igaz rá – elgondolkodok kicsit, majd folytatom. – Annak sem látom értelmét, hogy esetleg más színűre fessük. Legalább belülről, mert akkor teljesen elveszti a jellegzetességét. Mert ki látott már lila kagylót?
          Elnevetem magam. Mondjuk nem hiszem, hogy pont lilára festenénk, szóval biztos lenne rá megoldás, de nem biztos, hogy megérné. A lényeg, hogy minél hamarabb legyünk túl ezen a napon, mert biztos vagyok benne, hogy hulla fáradt leszek, és barátnőmnek sem tesz jót a hoppanálás. Lehet, hogy két napra kellett volna elosztani a folyamatot és nem egyre.
          - Rendben, akkor induljunk.
          Megfogom barátnőm kezét, és a következő célpontunkhoz viszem. Hosszú az út, félek, hogy közben meg is kéne állni egyszer, de ha már elindultunk, akkor talán nehezen menne. Észak-Írország viszont nincs közel Londonhoz. Whiterock viszont pont az ellenkezője a londoni területnek. Csöndes, a madár sem jár erre, ezért nem gond, hogy csak úgy felbukkanunk az erdő szélén a háztól nem messze.
          Itt is egy varázstalan a tulajdonos, de ez a ház legalább jó messze van mindentől, így nem gond, ha hoppanálunk vagy kviddicsezünk. A képen, amit láttam róla, ez egy kis nyaraló jellegű faház, ami egy tó partján fekszik. Nem tudom mekkora a tó mérete, majd ez is kiderül, hogy lesz-e valamilyen módon szomszédunk vagy sem.
          Nem indulok meg az épület felé, még akkor sem, ha a fekete teteje már innen is látszik. Szeretném, ha először barátnőm jobban lenne. Addig is igyekszem kicsit elterelni a gondolatait az émelygéséről.
          - Nekem tetszik, hogy ennyire a fák között van. És biztos jó lesz az a tó is, amit írtak a hirdetésben. Legalább nem kell majd rejtegetnünk, hogy boszorkányok vagyunk.
          Persze, jó lenne most már egy olyan házat kifogni, ahol nyugodtan el tudnánk lenni, és minden kívánságunkat kielégíti, de szerintem nem fogjuk hamar megtalálni. Meg nem ártana egy olyan tulajdonos sem, aki ha maga nem is varázstudó, de legalább tud a varázsvilág létezéséről valamilyen formában.
          - Szólj, ha mehetünk majd.
 

[viselet]

Kíváncsi vagyok a többi házra, ha már ez nem nyerte el a tetszésemet. A következő úti célunk Whiterock, ami Észak-Írországban található –, bizony végeztem ám némi kutatást én is. Whiterock nincs túl közel Londonhoz. Szinte félek belegondolni, hogy micsoda rosszullét fog elkapni, ha megérkezünk. De addig is nevetek barátnőm lila kagylóján. Pedig tényleg tetszik a hely. Kár érte! De én egy ilyen visszataszító és hideg házba be nem teszem a lábam.. Kívülről gyönyörű és érdekes, ez tény. Viszont belülről borzalom az egész!
Elmegyünk a legközelebbi kis mellékutcába, ahol megállunk és egymásba karolunk.
Egy erdő szélére érkezünk meg, Esmé mondanivalóját szinte már meg sem hallom. Rendben Shirley, csak lélegezz mélyeket! - figyelmeztetem magamat. Örülök, hogy van valaki most mellettem, aki vigyáz rám, és – ha nem is túlságosan – aggódig értem.
Innen már látszik a ház körvonala is, ami némiképp megnyugtat. Elég barátságosnak tűnik a hely, annak ellenére, hogy nem jár erre senki.. Bár a tó hallatán vannak némi kétségeim. Még akkor is, ha szeretem a vizet.
- Szólj, ha mehetünk majd – mondja barátnőm.
Kihúzom magam, sóhajtok egy nagyot és elmosolyodom.
- Nézzük azt a házat!
Elindulok az erdőbe vezető ösvényen. Körbenézve csak élvezem a fák jelenlétét, figyelmen kívül hagyva, hogy a legtöbb már lehullatta a leveleit. Végtére is, október van nem?
A hely gyönyörű. Elég világos van, hiszen nem takarják el a Napot hatalmas épületek. Vajon milyen lehet nyáron? A levegő tiszta és megtölti a tüdőmet a levelek és a nyirkos föld illata. Ha figyelek az apróbb állatok neszét is hallom, bár nem vagyunk mélyen az erdőben.
Micsoda költői szavak igaz? A látvány, az érzés, ami elfog szinte leírhatatlan. Érzem, hogy egyre jobban megnyugszom, hogy biztonságban vagyok. Össze-vissza nézelődök, forgok a tengelyem körül, csodálva a körülöttem lévő tájat. Az arcomon széles mosoly, a szemem boldogan csillog. Valószínűleg le is hagyom szegény barátnőmet annyira el vagyok a gondolataimmal és a csodálatommal. Bevallom most talán kissé olyan vagyok, mint egy gyerek, de nem tehetek róla. A fák szinte elvarázsolnak. Majd halványan már a víz nem frissnek éppen nem mondható szaga is beáramlott légzőszervembe. Bár lehet, hogy ez csak az én orromat irritálta.. Mindenesetre figyelmen kívül hagytam.
Októberhez elég szokatlan időjárás párosul és gyönyörűen süt a nap, a hőmérséklet viszont még így is elég hűvös. Már látni lehet a tóról visszaverődő ragyogó fényt, ami szinte csoda volt a szemnek.
Hamarosan odaérünk a házhoz is. S sötét tető áll a napsütésben narancsosnak látszó falakon.

          Ha lehet azt mondani, a sok stressz mellett, ami a házak közötti ugrálást és az időben érkezést jelenti, próbálom azzal elütni az időt és a lehetőséget, hogy amennyire lehet poénra veszek bizonyos dolgokat. Ilyen a lila kagyló is, ami végül is, ha jól van megcsinálva, még mutathatna szépen is. Ha jól van megcsinálva, de nem értek mindenhez, a magi építészek egy másik ágán tanulnak a főiskolának.
          Nem tudom elképzelni sem, hogy milyen fáradt leszek majd a nap végére. Ennyi hoppanálás és nem kis távokon. Jó, ha nem purcanok ki teljesen. De most legalább a friss levegő feltölt egy kicsit. A napsütés teljesen átmelegít. Hagyom, hogy barátnőm előre menjen egy picit. A háznak a teteje úgyis látszik, nem hiszem, hogy el fog veszni majd. Addig én is kicsit körbenézek. A szomszéd házak nem látszanak, talán majd a tó széléről fog még pár, ha más is építkezett oda.
          A leveleket rugdosom kicsit, és közben azon gondolkodok, hogy ez mennyire jó lenne nekem festés szempontjából. Nyugi van, csend és a természet lágy ölére esküszik mindenki, ha egy komolyabb képet akar elkészíteni. De vajon tényleg jól érezném itt magam?
          - Hogy tetszik?
          Kicsit megszaporázom a lépéseket, és fellépek a verandára. Innen a legjobb a rálátás a tóra, és valóban van néhány szomszéd ház, de ha ők csak nyaralónak használják az épületeket, akkor télen pl. nem hiszem, hogy sokat látnánk őket.
          - A ház eredeti tulajdonosa egy varázstalan, de a felesége boszorkány. Szóval valamennyi előnyünk itt már van. A ház nem tudom milyen állapotban van belülről, de ez majd kiderül.
          Kopogok az ajtó, de senki nem nyitja ki. Megnézem az órámat, pontosan érkeztünk. De nem baj, kicsit csodálom még a tájat és a tónak a kicsit kellemetlen illatát. Az biztos, hogy ezzel valamit kellene tenni, mert így nem fogjuk tudni kiszellőztetni a házat alkalomadtán. Végül csak befut a boszorkány, még a hoppanálás ellenére is kicsit liheg. Talán nincs hozzászokva ehhez a helyváltoztatáshoz.
          - Jó napot, elnézést a késésért.
          Nem is fog velünk kezet csak kinyitja az ajtót, belép rajta és minket is beinvitál. Belülről szintén meg van erősítve a faház jelleg. A bútorok is olyan jellegűek, mint egy nyári laknál.
          - Mi nyaralóként használtuk, de ha jól tudom önök itt laknának. Nos én nem mondom, hogy nem lehetséges, de ahhoz elég sok mindent kéne felújítani és bővíteni rajta. A férjemmel sokszor megéreztük már például a csapvíz hiányát, főleg a nehéz időkben.
          Nem kell azon gondolkodnom, hogy melyik időszakot érti nehéz időszak alatt. Bár, meglep, hogy tud róla beszélni bármilyen formában. Az emberek többsége nem, főleg azok, akik még mindig bizalmatlanok másokkal szemben vagy valamilyen komolyabb veszteséget szenvedtek el. Én sem szívesen beszélek róla, és valahol még mindig reménykedek benne, hogy apa előkerül, bár valójában nincs rá remény.
          - Akkor ha nem gond, körbenéznénk egy kicsit.
          - Nem, természetesen.
          Nem kísér el minket úgy, mint az előző hölgy. Mondjuk nem is nagyon tudna, az alsó szint teljes egészében egy légtér. A konyha elég kicsi, és alig van felszerelve. Gondolom a varázslatnak köszönhető ez is, hiszen azzal elég sok mindent meg lehet oldani. A víz viszont látszik, hogy nincs bekötve. Palackok vannak mindenfelé, illetve a ház mögött egy tartáj, amibe az esővíz gyűlik. Tehát azt mindenképpen be kéne nekünk vezettetni valahogy. Legalább azt.
 

[viselet]

- Hogy tetszik? - kérdi hirtelen Esmé mellém lépve, amitől kicsit megugrok. Teljesen belemerültem a gondolataimba és elfelejtettem, hogy itt van ő is.
Fellépünk a verandára, s körültekintünk. Nem sok ház látszik, kicsit távolabb is vannak. Innen jobb a kilátás a tóra is, bár ezzel együtt az orromat is jobban bántja az állott szag. Odalépek a ház falához, hogy jobban megnézzem, mert lehet, hogy csak a szemem csal és nem is narancssárga.
- A ház eredeti tulajdonosa egy varázstalan, de a felesége boszorkány. Szóval valamennyi előnyünk itt már van. A ház nem tudom milyen állapotban van belülről, de ez majd kiderül – magyarázza barátnőm, én pedig megfordulok és elkezdem támasztani a falat. Nem lenne jó, ha összedőlne..
- Szuper! Akkor nem kell magyarázkodnom a kinézetem miatt. Esküszöm az idős néninél megijedtem, hogy nem tudjuk átverni.
Figyelem, ahogy Esmé hiába kopog az ajtón, mert úgy tűnik nincs még itt senki, tekintve, hogy nem nyitják ki a nyílászárót. Sóhajtva rápillant az órájára, majd inkább csendben nézelődünk.
Végül pár perc eltelte után megérkezik a boszorkány is, aki megmutatja nekünk a házat. Hoppanálva jön, kicsit lihegve. Igazából meg tudom érteni, nem igazán kellemes utazási forma. Én pontosan ezért nem tanultam meg hogyan kell.
Köszön, bocsánatot kér, majd már ront is be a házba, hogy beinvitáljon minket.
- Mi nyaralóként használtuk, de ha jól tudom önök itt laknának. Nos én nem mondom, hogy nem lehetséges, de ahhoz elég sok mindent kéne felújítani és bővíteni rajta. A férjemmel sokszor megéreztük már például a csapvíz hiányát, főleg a nehéz időkben – magyarázza a boszorkány.
Én a végére már nem is igazán figyelek, elkezdek nézelődni, körbe a házban. A színek nem rosszak, de engem nagyon zavar, hogy üres az egész lakás. Az egész olyan… üres, erre nincs jobb szó, akármennyire is keresek. Egyáltalán nem olyan otthonos, mint én annak elképzeltem. Kint a verandán már érződik az állott víz bűze, nem hiszem, hogy meg lehetne oldani, hogy ezt szellőztetéskor ne lehessen észre venni. Nem mellesleg nincs is bekötve az a fajta, amit mondjuk tudnánk inni. Az egészet fel kellene újítani, ami nem kis idő és nem utolsósorban munka. Nem hiszem, hogy lenne hozzá energiánk, hogy mindezt megcsináljuk. Sőt, valószínűleg találunk ennél jobb házat is. Azzal nagyon sok mindent megspórolnánk.
Szó, mi szó, nekem csak a környezet tetszik, a lakás az katasztrofális a gondozatlan tóval egyetemben.
Csalódottan megyek vissza Esméhez, s amikor lehetőleg az ismeretlen boszorkány nem figyel, odasúgom neki:
- Ez a hely szörnyű.. És még nem is voltunk kint. Ha választanom kellene, akkor az előző házat választanám. Azt valamivel könnyebben helyre lehetett volna hozni, és még medence is volt, ami nem volt büdös.
Majd, mint aki kicsit rosszul van szólalok meg normál hangerőn újra.
- Kimegyek egy kicsit levegőzni.

          Valahogy olyan fura érzésem van a házzal kapcsolatban. Mintha sokkal több lenne itt, mint a falak, a bútorok. Talán történt is valami. Nem feltétlenül most, hanem inkább korábban. Ráadásul elég északra van ahhoz, hogy akár dementorok is errefelé mászkáljanak.
          - Mindenkit át lehet verni. A kérdés az, hogy az igazsággal vagy egy jól felépített szinte már hihetetlen hazugsággal. Ezt jegyezd meg, mert még hasznodra lehet – kacsintok egyet.
          És tényleg igazam van. Az igazság néha csodákra képes azoknál, akik nem tudják vagy nem akarják elhinni. Bezzeg, ha egy szennylap írna arról, amit láttam a saját szememmel vagy gondolok vagy tapasztalok, akkor simán elhinnék. Fura világot kezdünk élni.
          Végül azért csak befut a hölgy, akivel korábban beszéltem, és sikerül bejutnunk az épületbe is. Így már látom, hogy ez nem lesz a mi helyünk. Bár szép a környék, és a víz tisztaságát is biztosan meg tudnánk oldani valahogy mágiával, de a ház valóban az, aminek árulják. Nyaraló. Ugyan ezzel járnánk a legjobban anyagilag, de legalább annyit kéne rákölteni, amennyibe kerül, így viszont pont annyiba kerülne, mintha a legdrágábbat megvennénk, amelyiket találtuk.
          Azért körbenézek kicsit, hogy ne azonnal az első percben kiforduljak. Mondjuk úgy, megadom neki az esélyt, hiszen barátnőmnek még tetszhet. Akkor pedig nem lesz más választásom, mint amennyire lehet hozzászokni a helyhez. Feltéve, ha nem találunk olyat, ami mind a kettőnknek tetszene, mert ha jobban belegondolok, akkor a környék nekem tökéletesen megfelelne a festéshez. A boszorkány szerencsére kimegy, így pont hátat fordít nekem, mikor Shirley mellém lép.
          - Bevallom őszintén, én is ezen a véleményen vagyok. Szerintem menjünk innen, találunk olyan házat, ahol nem kell a felújítással foglalkoznunk.
          Hagyom, hogy barátnőm kimenjen, én még úgy teszek, mintha nézelődnék kicsit, majd lassan megindulok a kijárat felé. Azért még egyszer megnézem a tavat magamnak, majd a boszorkány felé fordulok.
          - Köszönjük szépen a lehetőséget. Még jelentkezünk majd.
          Kezet fogok a nővel, majd elindulok a ház mögötti részhez, ahol hoppanáltunk is. Megvárom társamat, majd mikor megérkezik, akkor csak bólintok egyet. Nem hiszem, hogy többet kellene erről a helyről beszélni, mint amit korábban már megtettünk.
          Amikor Shirley úgy érzi, hogy kész az indulásra, akkor megfogom a kezét, és rövid időn belül már Dublin egyik elhagyatott részén találjuk magunkat. Le kell ülnöm egy pillanatra, nagyon megviselt ez a hoppanálás. Rövid időn belül többször is kellett nagy távot megtennem, és nem egyedül, ami nehezítette a dolgomat. Szerencsére találunk egy padot, így inkább oda teszem le a popómat, mint a földre.
          - Bevallom, kicsit félek ettől a helytől. Szintén csak varázstalanok lakják a házat és a környék is belőlük áll leginkább.
          Sóhajtok egyet, majd magamhoz veszem a táskámból a vizet. Az talán felüdít egy kicsit, hogy hamar jobban legyek. Nem kell innen sokat menni, csak pár utcát, de most úgy érzem, ha egy lépést is tennem kell, akkor végem.
          - Láttam róla képeket, nagyon szép belülről, de nem tudom, kívülről nekem olyan nagyon réginek tűnik ez a ház. De majd meglátjuk, lehet elsőre beleszeretünk.
 

[viselet]

Pár perc múlva Esmé is kilép mellém a teraszra. Még hallom, hogy elköszön az ismeretlen boszorkánytól, majd elindulunk vissza az erdőbe.
- Kár.. Pedig tetszik ez az erdő.
Ennyit mondok. Barátnőm sem szólal meg, valahogy mind a ketten érezzük, hogy ez a ház nem több annál, mint amit láttunk.
Egy kis idő múlva megállunk, én pedig egyből beleegyezek az indulásba. Kavargó gyomorral és enyhén szédülve érünk földet. Látom, hogy Esmé sincs jobban, s ez a feltételezésem be is igazolódik, mikor leülünk a legközelebbi padra. Rátéve a vállára a kezem, próbálok megnyugtatóan hatni, hátha segít valamennyit.
- Bevallom, kicsit félek ettől a helytől. Szintén csak varázstalanok lakják a házat és a környék is belőlük áll leginkább.
Megértem az aggodalmát, muglik között nem olyan egyszerű a varázslótársadalomban élni. De, ha ez lenne a helyzet, biztos vagyok benne, hogy megoldanánk valahogy a dolgokat. Végtére is, ugyan olyan emberek vagyunk, mint ők, csak nekünk van varázserőnk. Hm.. Ez olyan volt, mintha egy fantasy regényből olvastam volna fel egy mondatot. Kicsit elkalandoztam, s már csak Esmé következő szavaira kaptam fel a fejem.
- Láttam róla képeket, nagyon szép belülről, de nem tudom, kívülről nekem olyan nagyon réginek tűnik ez a ház. De majd meglátjuk, lehet elsőre beleszeretünk.
- Na látod! Fő a pozitív életszemlélet! - rávigyorgok, majd mikor úgy érzi, hogy tovább mehetünk, vidáman felpattanok a padról.
Nekem tetszenek a régi dolgok. Sokkal otthonosabbak, sokkal izlésesebbek, mint ezek a modern cuccok. Legalábbis szerintem. De éppen ezért már nagyon kíváncsi vagyok erre a házra. Ám eszembe jut az idő.
Már két házat megnéztünk és még nem is ettünk semmit. A pihenés is csak ez a rövid pár perc volt, amit a padon töltöttünk. És azt is inkább azért, mert már szegény barátnőm is rosszul volt.
- Egyébként, - mondtam ki hangosan is a gondolataimat - mi lenne, ha először elmennénk enni? Ha engem kérdezel, én már eléggé éhes vagyok, valamint neked sem tesz jót ez a szünet nélküli hoppanálgatás.
Válaszát meg sem várva váltok irányt és indulok el az egyik kedvenc dublini éttermem felé. Természetesen varázslók vezetik és a személyzet is belőlük áll, ezért nem kell feleslegesen szorongnunk, vagy azon gondolkodnunk, hogy mennyire néznek minket őrültnek a muglik.
Ahogy észrevettem, nincs is olyan messze, ami egy plusz pont az itt kinézett háznak. Így, miután odaérünk, be is nyitok a mesés külsővel - és belsővel - megáldott helyre, ahol azonnal megcsapja az orromat valami ínycsiklandozó illat. Méginkább éhes lettem. Beljebb lépve megvárom Esmét is, majd elvezetem egy eldugottabb kis asztalhoz. Én már úgyis tudom, hogy mit kérek, úgyhogy türelmesen várom, hogy válasszon magának valamit.
Maga a hely nem olyan nagy, viszont a hangulat isteni. Sötétbarna árnyalatok uralkodank leginkább, egy kis zölddel fűszerezve az egészet. Két nagyobb ablak van, azokon pedig csak úgy ömlik be a fény, ezzel kellemes légkört teremtve. Az embereket elnézve pedig nem tör rám a melankólia. Mindenkinek jó kedve van, akkor is, ha szomorúan, vagy egyedül jött be ide. A legtöbben beszélgetnek valakivel, a többiek dolgoznak valamin. Írnak, olvasnak, tanulnak. Ezek adnak egy kellemes, vidám alapzajt az egésznek, amitől egyből jó kedve lesz az embernek. Én is fülig érő vigyorral tekintek vissza barátnőmre, hátha sikerült magának kiválasztani valamit.

          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki, nem ezt a házat választottuk. Bizonyos szempontból jó az isten háta mögött lakni, másrészről viszont tuti egy idő után halálra unnám magam. Mint most is, pedig a városban egy csomó hely van, ahova elmehetnék. Ahogy azonban Shirley megjegyzi, az erdő tényleg jó, ki tudja, talán néhány vadállatot még sikerülne is magunkhoz szoktatni, de az erdő nem elég ahhoz, hogy itt kötelezzem el magam véglegesen.
          Dublin azonban már más kérdés. Szintén nyüzsgő nagyváros, talán jobban is, mint kellene, de a ház maga egy csendesebb külvárosi részen van. Ez a párosítás már szerintem passzolna, és Shirleynek sem kellene annyit utaznia a kávézóhoz. Vagy éppen zárás után ott maradni, ha nem akar sokat utazni. Tudom, varázslók vagyunk, a sok is lehet kevés.
          A ház akkor sem volt valami meggyőző és ennek talán az az oka, hogy a többiek jobban tetszettek. Mármint ebben is van olyan, ami megfogott, de leginkább a belseje. Az viszont nem elég, és mint látható előítéletekhez vezet. Mielőtt azonban megnéznénk, muszáj pihennem egyet. Nem csak a hoppanálás fárasztott ki. Egész eddig alig ettem és leginkább nem ittunk semmit. Emellé pedig sokat sétáltunk és sehol sem maradtunk annyit, hogy legalább egy picit pihenjünk.
          - Bocsi, egyelőre nem megy a pozitív szemlélet.
          Szerencsére nem kell nagyon kifejtenem, hogy miért nem. Mintha egy rugóra járna az eszünk. Amíg a padon ülök csak figyelem a közelben elsiető embereket, aztán rájövök, hogy nem pilledhetek el, mert még dolgunk van.
          - Jól hangzik, együnk valamit. De tudod, nekem leginkább az ivás hiányzik. Szóval most már jó lenne leinnom magam valamivel, ami deressé teszi a poharamat.
          Hagyom, hogy barátnőm vezessen egy általa választott helyre. Ő jobban ismeri ezt a várost, mint én, még csak nem is fordul meg a fejemben az, hogy ellenkezzek vele. Nem is bánom meg a döntést, mert egy nagyon jó étterembe kalauzol el, ami tele van taláros emberekkel. Szóval varázslóké a hely, ami most még nagyobb megkönnyebbüléssel tölt el. Nem akarnám, hogy minden mondatomra figyelni kelljen.
          Hagyom magam tovább vezetni az egyik asztalhoz, ahol olyan megkönnyebbüléssel ülök le, mintha legalább fél Angliát lesétáltam volna a mai napon.
          - Mikor bukkantál erre a helyre? – kérdem az étlap nézegetése közben. – Nagyon hangulatos.
          Hamar sikerül eldöntenem, hogy mit kérek, de a legjobban a jeges teának örülök. Le is veszem a kardigánomat, hogy kicsit lehűtsem magam. Nem hiszem, hogy meg kéne beszélnünk az eddigi házakat. Egyértelműen tudjuk, hogy még akkor sem választanánk őket, ha nincs más. Akkor inkább tovább keresnénk mind a ketten.
          Egy mosoly kíséretében adom le a rendelésem a pincérnek, majd veszem magamhoz a teámat és kortyolok bele nagyokat. Tiszta libabőr leszek annyira jól esik, és bár eddig nem ismertem el, de ahogy megláttam az ételeket, megéreztem az illatokat, azonnal megkordult a gyomrom is. Legközelebb, ha úgy alakul, hogy lakást kell néznem, akkor több napra elosztom majd.
          - Örülök, hogy eljöttünk ide. Merlinre, úgy fogom befalni az ebédem, mintha életemben nem ettem volna. Szóval bőven lesz majd időm arra, hogy megnézzük majd az utolsó házat is.
          Az étel legalább olyan gyorsan megérkezik, mint mikor régen a vizsgák közben letelik az idő, és mennyire ínycsiklandozónak tűnik.
          - Jó étvágyat! – fogom meg a villám és a késem, és már vágok is bele a cukkinimba, meg a husimba.
          Szerencsére van még időnk, az első két házzal hamarabb végeztünk, mint terveztem, szóval simán belefér ez az ejtőzés. A lényeg, hogy ne legyünk olyan nagyon kimerültek, mert az a varázstalanok körében okozhat némi galibát.