Iskolalátogatás

1999. november
Fogalmam sem volt, hogy mikor voltam utoljára lány társaságban… legalábbis olyanban, amelyikben képes voltam zavarba jönni. Az egyetemen aligha akad ilyen, Mark meg rendszerint nem mutat be a barátnőinek. Azok között azért akadt egy-egy csinosabb, formásabb lány is. A legutóbbi, akivel szépen lelépett arról a szörnyű buliról, például kifejezetten kellemes megjelenésű volt, de vele sem váltottam több szót egy köszönésnél. Őszintén szólva időm sem volt nagyon zavarba jönni a szép mosolyától. Örültem, hogy túléltem a találkozást azzal a porcelánbabával a pincében.

Artemis érdekes lány volt. Nem csak azért, mert szép volt… elég okosnak tűnt, olyannak, akivel könnyű beszélgetni. Mirivel bár sokáig együtt voltunk, sosem volt igazán közös témánk. Ha együtt is töltöttük a napot, akkor is csak csókolóztunk és összebújtunk, élvezve egymás társaságát. Azt hiszem, minket nem igazán a nagy beszélgetések hoztak össze, sokkal inkább az a rengeteg közös félelem, ami a háború alatt meghatározta a kapcsolatunkat. Sosem felejtem el, milyen volt a halálfalók ellen bujkálni. Volt, hogy egy ágy alatt rejtőztünk el, mikor egy menedékre törték az ajtót az éjszaka közepén. Úgy kellett befognom Miri száját, hogy ne hallják meg a sírását. Így maradtunk életbe, így kötődtünk egymáshoz ő meg simán félre dobta ezt az egészet.

Inkább felemeltem a kávés bögrét, hogy egy nagyot kortyoljak az italból. Jól esett a kesernyés aroma, ahogy végig siklott a nyelőcsövemen és egy pillanat alatt magamhoz térített. Furcsa, hogy Artemis szépségének elemzésétől is képes voltam eljutni egészen a legborzasztóbb emlékeimig… mármint ami a háborút illeti. Valójában az otthoni verések sokkal, de sokkal borzalmasabbak voltak ennél. Ott nem volt senki, akihez hozzá bújhattam, vagy ölelhettem csak magamhoz, hogy megnyugtasson.

Szerencsére a lány is kiszakított az elmélkedésből. Egyrészt azért, mert elmondta, hogy jól érzi magát a nadrágomban, amitől ösztönösen elmosolyodtam. Aztán némi dicséretet is kaptam mellé. Furcsa érzés volt, hiszen az esetek nagyrészében engem senki sem jutalmazott szép szavakkal. Inkább magamnak bizonyítottam. Apámnak természetes volt, hogy tehetséges voltam, csak a rossz dolgokra harapott rá. Anyámat meg azt hiszem sosem érdekelt, milyen eredményeket érek el.
– Egy ilyen szakmában az ember türelmes kell, hogy legyen. De megvan ennek a szépsége. Tudod milyen jó csak ülni és bámulni az eget. Éjszaka csend van, nincsenek zajok. Csak te vagy a csillagok, meg az a végtelen sötétség. – Magyaráztam. Aztán persze megint zavarba jöttem. Mi a fenének csevegek magamról? Ez nem egy randi, amin el kell adnom magam. Szóval inkább megpróbáltam az ő tervei iránt érdeklődni.

– Hát, ami azt illeti, az biztos, hogy a Mandragórán a Cecily Thrickmorton Medimágiai Karra szeretnék járni, és ezen belül is a pszicho-medimágus szak az, ami a legjobban vonz... Lélektannal szeretnék foglalkozni a későbbiekben, azt még nem tudom, hogy személyesen praktizálnék, vagy inkább csak kutatnám a területet.
Elmosolyodtam. Tetszett, hogy medimágus akar lenni, valahogy illett hozzá.
– Izgalmasan hangzik. Bár nem ismerlek annyira, de el tudnám képzelni, hogy terápiákat tartasz. Jó a kisugárzásod…
Nem kellett volna neki továbbra sem udvarolnom, de azt hiszem ezt inkább biztatásnak szántam. Saját tapasztalatból tudtam, hogy erre szükség van. Én otthon sosem kaptam meg ezt… bár Artemis nem tűnt úgy, mintha valami szörnyűséges családból származna.

Inkább egy nagyot kortyoltam a kávéból, hogy elrejtsem a zavaromat. Valójában minden kellemetlenség ellenére nagyon jól éreztem magam a társaságában és ezt elég nehéz volt eltitkolni, hiszen akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá…
– Nincs is jobb egy finom kávénál. Jobban felébreszt, mint Hóborc óbégatása.
Egyetértően bólintottam. Legalább egy közös élményt már felidézhettünk a Roxfortból. Hóborc bolond egy szellem volt, az én időmben – na nem, mintha az olyan régen lett volna – az egyik tanévben megállás nélkül hamisan énekelt reggelenként a Nagyteremben. Iszonyatos volt, egészen addig, míg be nem szereztem egy pár füldugót.
– Ha ennyire szereted a kávét, akkor egyszer elmehetnénk egy jó helyre… mármint… – A fenébe! Már megint annyira zavarba jöttem. Pontosan tudtam, minek hangzott ez. Randinak. Rendben, annak szántam, de mégis ki hív el valakit ennyire ügyetlenül?
– Ismerek egy kávézót Londonban, ahol isteni a süti és a kávé is. – Tettem hozzá, hátha akkor nem ráz le annyira durván.

to Benedict Destain


Jó érzés volt csak úgy beszélgetni valakivel, aki őszinte és közvetlen... Nagyon tudtam értékelni Benedictben, hogy férfi létére képes így felvállalni, mennyire szereti azt, amit csinál. Sokszor éreztem úgy, hogy a lelkesedést, az örömöt valahogy titkolni próbálták az emberek körülöttem. Mintha bizony azon lett volna bármi szégyellnivaló... Épp ezért hihetetlen felüdítő volt Destain szavait hallgatni.
– Egy ilyen szakmában az ember türelmes kell, hogy legyen. De megvan ennek a szépsége. Tudod milyen jó csak ülni és bámulni az eget. Éjszaka csend van, nincsenek zajok. Csak te vagy a csillagok, meg az a végtelen sötétség.

Bár nem ismertem igazán Benedictet, de úgy éreztem, hogy elég mély érzésű ember lehetett. Hiszen kevesen lelhettek ekkora örömöt a csillagos égben. Ha már egyszerű örömök, egy bögre forró, finom kávé, Shay szuszogása és a festék illata engem is mindig jobb kedvre derített. Különös, hogy az ember sokszor milyen egyszerűen boldoggá tehető. Máskor meg a világ összes kincse sem lenne elég ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcára. Kicsit elméláztam ezen, és ezt a jó érzést csak tovább tetézte, amikor Benedict reagált a terveimre.
– Izgalmasan hangzik. Bár nem ismerlek annyira, de el tudnám képzelni, hogy terápiákat tartasz. Jó a kisugárzásod…

Ezekre a kedves szavakra eléggé meghatódtam.- Köszönöm, ez nagyon rendes tőled... - mondtam mosolyogva.Nem mondhatnám, hogy sok bátorítást kaptam volna otthon. Anyám egész gyerekkoromban el volt foglalva azzal, hogy megteremtse a megélhetést számunkra, a maradék energiáját meg a Fen miatti aggódás vitte el. Személy szerint Mel néni volt az, aki az érzelmi támaszom volt mindig is, de ő inkább az a szurkálódva szeretős fajta. Ugyan mindig is tudtam, hogy nagyon szeret és mellettem áll, ezt inkább csak tettekkel éreztette, minthogy valaha is kimondta volna. Érdekes volt, hogy alig töltöttem el egy kis időt vendéglátóm társaságában, teljesen lelazultam mellette, holott ez alapjáraton nem szokásom. Pont arra gondoltam, milyen jó lenne majd ezt valahogy megismételni, amikor felvetette:
– Ha ennyire szereted a kávét, akkor egyszer elmehetnénk egy jó helyre… mármint… Ismerek egy kávézót Londonban, ahol isteni a süti és a kávé is.

Kicsit meglepődtem azon, hogy elhívott egy randira, mert tartottam attól, hogy túl fiatalnak tart, és valamiért azt gondoltam, hogy még erős szálak fűzik ahhoz a lányhoz, akinek a képét láttam. Azon meg még inkább meglepődtem, hogy amikor elhívott, egy számomra eddig ismeretlen érzést, jól eső izgalmat éreztem a gyomromban.
- Szívesen elmennék veled oda - feleltem gyorsan, mert nem akartam, hogy azt érezze, gondolkodom a válaszon. Hiszen nem volt kérdés, hogy ezt szerettem volna. Az egyetlen gondom az volt, hogy hogyan fogom ezt kivitelezni, hiszen a Roxfortból azért ennyire gyakran nem hittem, hogy elengedtek volna. Most az egyetemi nyíltnap miatt indokoltan kérhettem ki magam a hétvégére, de ha csak nem találok egy jó alibit, aligha lehet, hogy a közeljövőben megismételhetem ezt a kiruccanást. Az aggodalom meglátszhatott az arcomon, mert ilyenkor össze szoktam vonni a szemöldökömet. Nem akartam elhallgatni, hogy min töprengek, mert tudtam, milyen zavaró, ha valaki nem egyenes, ezért óvatosan megfogalmaztam a dolgot:
- Csak azt nem tudom, hogy hogy fogom elkérni magam a Roxfortból megint...

1999. november
Tök ideges voltam. Annyira ideges, hogy azt hittem menten ki is vetem magam az ablakon. Nem igazán akartam hallani azt az elutasítást. Hülyének éreztem magam, amiért egyáltalán feltettem egy ilyen kérdést. Nem kellett volna csak úgy ráakaszkodnom Artemisre, hiszen nem is miattam volt ebben a szobában, hanem az összekávézott holmija miatt. Ráadásul az is átfutott az agyamon, hogy láthatta Miri képét az asztalomon. Tisztességtelen embernek tarthatott volna, aki a barátnője távollétében rá akarja vetni magát az első lányra, aki szembe jön vele.

Mindig is szerencsétlen voltam az ilyen dolgokban. Míg Mark a folyosó közepén, csak odafüttyentve valamelyik lánynak már meg is beszélt egy randit, addig én nem voltam több, mint némi zavart pislogás és elpirulás. Szánalmasnak éreztem magam. A gyomrom őrült módon kavarogni kezdett, ahogy ismét Artemis szemeibe néztem. Fogalmam sem volt, mit várjak, mert az arcán nem jelent meg az a szokásos undorodó kifejezés, amit más lányokon szoktam látni.
–  Szívesen elmennék veled oda.
A válasz, mintha végtelennek tűnő várakozást szakított félbe. Valószínűleg amúgy egy perc sem telhetett el a kérdésem és a válasza között. Éreztem, hogy még inkább zavarba jövök. A fülem már égett a furcsa, izguláshoz hasonló, de egyébként be nem határolható érzéstől. Hirtelen már kezdett hányingerhez hasonlítani, ezért gyorsan felkeltem az ágyról, hogy eltereljem a figyelmemet.
– Ennek örülök. – Mosolyodtam el kicsit szerencsétlenül. Valamiért az az érzésem támadt, mintha még várakozna ott a levegőben, egy „de.”

Kézbe vettem inkább a pálcám és elkezdtem Artemis ruháiból kitakarítani a foltot. Szerencsére már vagyok annyira ügyes, hogy beszélgetés közben is tökéletesen működjön az ilyesmi. Az igazat megvallva a háztartási bűbájokat Mirinek köszönhetően sajátítottam el, de leginkább a folttisztítás ment. A mosogatás kevésbé, a közös kis menedékünkben nem egyszer törtek tányérok miattam… de azon legalább lehetett nevetni még a nehéz időkben is.
– Csak azt nem tudom, hogy hogy fogom elkérni magam a Roxfortból megint...
Hát megérkezett az a bizonyos „de.” Nem éreztem mégsem azt, mint másoknál, hogy ez valami béna lerázó szöveg lenne. Ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy komolyan gondolkodik a dolgon. Én voltam az ostoba, hogy pont ez londoni helyszínt javasoltam a következő találkozónkra. Hiszen a nyári szünet még iszonyatosan messze van és én olyan sokat nem szerettem volna várni… mármint nem vagyok az a kapkodós alkat sem, egyszerűen csak féltem, hogy kicsúszik a kezeim közül a lehetőség.
– Ne haragudj! Tök szerencsétlen vagyok ma. Hát persze, hogy nem sétálhatsz csak úgy ki a Roxfortból. – Bólintottam.

A nadrágot félre csúsztattam, ahogy elkészültem a folttisztítással. Egészen elhalványult és az anyag is viszonylag puha maradt. A kabátot húztam magamhoz közelebb, amibe mintha egy kicsit jobban beleszáradt volna a makacs kávéfolt. Tudtam, hogy Mark tart valahol egy jó adag Madam Suvickus-féle Folttisztítót a szobánkban, csak éppen fogalmam sem volt hol.
– Ezt azt hiszem, tudjuk orvosolni. Elmegyek Londonba, megveszem a kávét és Roxmortsba hoppanálok a következő szabad hétvégéden. Mit szólsz? – kérdeztem. Egy kicsit megremegett a hangom, mert kicsit talán őrülten hangzott ez az egész… valójában én csak nagyon szerettem volna kihasználni, hogy beleegyezett.
– Mármint nem vagyok megszállott, szóval, ha esetleg jobban szeretnél a falu valamelyik kávézójába vagy teázójába beülni, az is megfelel… én csak… örömöt akarok okozni… – dadogtam magam elé.

to Benedict Destain


Úgy láttam, Benedict nagyon zavarban volt, amíg várta a válaszomat, amit annyira nem értettem, hiszen közülünk nyilvánvalóan „ő volt nyeregben”. Menő egyetemista volt, aki már önállóan élt, a saját koliszobájában - na jó, volt egy szobatársa, de ez nem csökkentett a dolog értékéből -, na és egyértelműen tapasztaltabb volt nálam randizás terén, hiszen ha a megérzéseim nem csaltak, az a szőke lány egykor a barátnője lehetett.

Na és én? Eddig a legtöbb szociális interakcióm abban nyilvánult meg a diáktársaimmal, hogy próbáltam elmenekülni a megvetésük elől...– Ne haragudj! Tök szerencsétlen vagyok ma. Hát persze, hogy nem sétálhatsz csak úgy ki a Roxfortból – kapcsolt Benedict, miután felhoztam neki a velem való randizás apróbetűs részét. Közben nagyon ügyesen kitisztította a nadrágomat és nekiállt a kabátnak is.

– Ezt azt hiszem, tudjuk orvosolni. Elmegyek Londonba, megveszem a kávét és Roxmortsba hoppanálok a következő szabad hétvégéden. Mit szólsz? – vetette fel a tök logikus megoldást a problémára, amire nagyon megörültem először, mert nekem ez egyáltalán nem jutott eszembe. Aztán elkezdett ebbe az örömbe egy furcsa, alattomos keserűség is beivódni... Hiszen ő nem tudta, hogy valójában egy Greyback ivadékkal állt szemben, akit általában is ízeire szedtek a társai.... erre sajnos átfutott lelki szemeim előtt, mi lenne, ha egy helyes, egyetemista baráttal látnának, aki csak miattam jött látogatóba a Roxfortba! Rémálom!

– Mármint nem vagyok megszállott, szóval, ha esetleg jobban szeretnél a falu valamelyik kávézójába vagy teázójába beülni, az is megfelel… én csak… örömöt akarok okozni… – folytatta bizonytalanul, amire kapásból lecsaptam. - Hú, az a helyzet, hogy az utóbbi tényleg jobb ötlet lenne.... - mondtam meglehetősen remegő hangon. - Nem, nem miattad... nagyon figyelmes lett volna tőled, hogy a Roxfortba hoztad volna a kávét - visszakoztam gyorsan, nehogy azt higyje, hogy vele van baj. Itt volt az idő, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

- Hanem az a gond, hogy a roxfortos diákok azonnal rád szállnának, ha együtt látnának velem. Tudod, az az igazság, hogy nem voltam hozzád egészen őszinte.... A vezetéknevem nem Greenberry, vagyis még nem az, csak pár hét múlva, a tizenhetedik születésnapomon tudom hivatalosan is felvenni ezt a nevet, habár egy ideje már ezt használom, amikor csak lehet - hadartam marha gyorsan, hiszen túl akartam lenni ezen az iszonyatosan kínos jeleneten. Mély levegőt vettem, és folytattam.

- Az igazi nevem Artemis Greyback.... és sajnos igen, rokona vagyok Fenrir Greybacknek. Ő a nagybátyám - a mondandóm végére remegni kezdtem. Egyrészt nem szerettem Fenrir nevét kiejteni a számon, még a legközelebbi hozzátartozóim előtt sem. Másrészt éreztem, hogy teljesen elvágtam magam Benedict előtt. Ő tök korrekten és őszintén állt hozzám, én meg erre becsapom, és majdnem odáig manipulálom a hazugságommal, hogy elhivatom magam - az elátkozott nevű lányt - egy randira egy csupaszív, kedves sráccal.

Nagyon elszégyelltem magam, hiszen eleinte csak azt szerettem volna, hogy végre valaki ne a nevem miatt ítéljen meg engem, de ez a vágyam most ellenem fordult, és sokkal rosszabbul jöttem ki a helyzetből, mintha az elején igazat mondok. Szörnyen fájt, de most szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltat soha nem fogom tudni igazán magam mögött hagyni. - Teljesen megértem, ha ezek után már nincs kedved együtt kávézni - mondtam meglehetős kínban.

1999. november
Nem kellett volna annyira rászállnom szegény lányra. Úgy éreztem magam, mint valami őrült, aki annyira nyomul, hogy az már átcsap szánalmasba. A kávét elvinni a Roxfortig? Hát mi ütött belém? Eddig egész jól kezeltem minden nagyobb dolgot, főleg a sikerélményeket.  Mióta Mirivel szakítottam kevés ilyen akadt persze és valószínűleg ezért is izgattam fel magam annyira, hogy a szívem már szinte ki akart szakadni a mellkasomból. A furcsa, izgulásához hasonló érzés egyre erőteljesebben kínzott gyomortájon és már attól tartott, hogy tényleg elhányom magam.
Nem csodálkoztam annyira, hogy Artemis nem a Londonból leszállított kávés ötletemet preferálta. Igazából hülyeség volt az egész. Egyszerűen csak nagyon imponálni akartam neki… hátha akkor komolyan vesz a többi lánnyal ellentétben.

– Hanem az a gond, hogy a roxfortos diákok azonnal rád szállnának, ha együtt látnának velem. Tudod, az az igazság, hogy nem voltam hozzád egészen őszinte.... A vezetéknevem nem Greenberry, vagyis még nem az, csak pár hét múlva, a tizenhetedik születésnapomon tudom hivatalosan is felvenni ezt a nevet, habár egy ideje már ezt használom, amikor csak lehet.
Magyarázkodásra nem igazán számítottam. Ilyenre semmiféleképpen nem. Inkább olyanra, amiben azt mondja el, hogy miért is nem ér rá mondjuk a következő roxmortsi hétvégén. Ez… ez viszont valami egészen más volt. Nem is mertem igazán belekötni. Csak nagyokat pislogva vártam a folytatást és elfordultam az addig tisztogatott kabáttól. Lényegében már végeztem vele, csak az utolsó ellenőrzést folytattam.
– Az igazi nevem Artemis Greyback.... és sajnos igen, rokona vagyok Fenrir Greybacknek. Ő a nagybátyám.
Azt hiszem, az értetlenség kiült az arcomra. Mármint nem szokásom a nevük alapján megítélni az embereket. Engem sokszor bírálnak emiatt, hiszen Destain vagyok, ami azt jelenti, hogy a felsőoktatásban igencsak ismert névvel rendelkezem. Nem egy rokonom híres auror vagy protektor volt, ráadásul sokan tanítottak is közülük. Ezért akarta az apám, hogy folytassam a hagyományt.
– Oké. – Hirtelen ennyire futotta.

A következő pillanatban persze elöntött a szégyenkezés. Bizonyára ő ezt élete tragédiájának élte meg, én meg úgy reagáltam rá, mintha egy hétköznapi dolgot közölt volna. Mondjuk leginkább azért, mert engem nem nagyon érdekelt a családneve. Tetszett és lehetett volna felőlem akárki is, akkor is elvittem volna kávézni szívem szerint.
– Teljesen megértem, ha ezek után már nincs kedved együtt kávézni.
Odasétáltam elé. Tenyeremet az arcára simítottam, mintha megszűnt volna az addig izgalom. Valóban így volt, a vallomása sebezhetővé tette ellőttem és ebből valahogy felfogtam, hogy ugyanannyi kínt élt át, mint én. Ez viszont érthetővé tette, miért éreztünk rá olyan könnyedén egymás társaságára. Ez valami furcsa kis kapocs volt a sérült emberek között.
– Hé, ne mondd ezt! – Szinte suttogva beszéltem, hogy megnyugtassam. Nem tudtam, hogy mennyire veszi persze tolakodásnak, a hirtelen közelséget. Én csak meg akartam nyugtatni, nem azonnal rá hajtani. – Ez csak egy név. Engem te érdekelsz.

Visszaültem mellé az ágyra, tenyerem lesiklott az arcáról. A másik kezemben ott voltak persze a ruhái, így visszanyújtottam felé.
– Remélem elég tiszták lettek. – Mondtam csendesen. – Örültem volna, ha nem jön ki ilyen könnyen, mert akkor sokkal többet is beszélgethettünk volna.
Elmosolyodtam, hogy lássa, engem tényleg nem érdekelnek ilyen apróságok. Tényleg csak le akartam vele ülni, hallgatni, ahogy beszél és nézni a szép kis arcát. Őszintén szólva lenyűgözött.

to Benedict Destain


Benedict válaszára egyáltalán nem számítottam. Nagyon rövid volt ahhoz képest, amekkora súlyú információra érkezett, de valahogy nem tudtam volna elképzelni ennél megnyugtatóbb választ.
– Oké. Egyáltalán nem verte nagy dobra, amit közöltem vele. Persze miután elkezdtem drámázni, már ő is megértette, hogy nekem ez az egész nem csak annyi, hogy hazudtam a nevemről. Miközben remegtem a megaláztatástól, még az előbbinél is meglepőbb reakció várt rám. Behunytam a szemem, így csak az apró légmozgás és a lépésének hangja tudatta velem, hogy odasétált hozzám. Aztán éreztem, ahogy a kellemesen meleg tenyere az arcomhoz simult és felnéztem rá.

– Hé, ne mondd ezt! Ez csak egy név. Engem te érdekelsz. - suttogta. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, de valamiért nem tettem. Talán ez már egy kicsit túl sok lett volna nekem egyszerre. Nem tehettem róla, annyi érzés kavargott bennem ekkor, hogy miközben visszaült mellém az ágyra, teljesen könnyesek lettek a szemeim és csak ennyit bírtam kinyögni: - Köszönöm... A jobb szememből pár könnycsepp végig is szaladt az arcomon. Attól féltem, szánalmasnak fog tartani, hogy egy ilyen rövid emberi kontaktustól is így kikészültem. Bár reménykedtem, hogy nem vette észre, hogy sírok, valahol mélyen azt is éreztem, hogy akkor sincs semmi gond, ha mégis meglátta. Amikor felém nyújtotta a ruháimat, az szerencsére elvonta a figyelmemet, és sikerült összeszednem magam.

– Remélem elég tiszták lettek. Örültem volna, ha nem jön ki ilyen könnyen, mert akkor sokkal többet is beszélgethettünk volna - folytatta. Félénken ránéztem és láttam, ahogy elmosolyodott, ami valódi megnyugvást jelentett és teljesen elapadtak a könnyeim. Annyi mindent mondtam volna most ebben a pillanatban neki. Kezdve attól, hogy négy éves korom óta nem éreztem azt, amit most. Hogy valahogy minden rendben, és semmi sem fenyegethet. De nem akartam a bennem élő sérült kislány szavaival terhelni, ezért így feleltem: -  Nagyon szép tiszták lettek. Aztán visszamosolyogtam rá és megittam az utolsó korty kávémat. Kis habozás után az előbbi témára tértem vissza.

- Ha jól tudom, három hét múlva lesz a következő szabad hétvége, amikor lemehetek Roxmortsba. Ha van kedved, akkor beülhetnénk ott valahová. Madame Puddifoot kávézóját őszintén szólva nem igazán kedvelem, de ott van a Három Seprű, na meg isteni finom csokis kávét lehet kapni a Mézesfalásban elvitelre. Sőt, kevesen tudják, de a Gyöngyzug Teázóban is hoznak kávét, ha nagyon szépen kéri az ember - ecseteltem a lehetőségeket. Madame Puddifoot kávézójától általában már messziről a hidegrázás kerülgetett, habár csak egyszer jártam ott, amikor Mel néni meghívott oda, mondván, „tetszeni fog, olyan muris!”

Adtam egy esélyt neki ugyan, de a rengeteg gejl rózsaszín tárgy látványától és az émelyítő virágillattól egyenesen rosszul lettem. Legalábbis ennek tudtam be, hogy utáltam a helyet, nem pedig annak, hogy amíg mindenki más boldogan és szerelmesen teázgatott, addig én tudat alatt meg voltam róla győződve, hogy épeszű ember soha nem fog engem elhívni sehova. Hacsak nem akarja, hogy utána Fenrir Greyback rokonának csúfolják. A lelkem mélyén úgy éreztem, nagyon kockázatos dolog akár Roxmortson belül is megbeszélnem egy randit, hiszen nem akartam kínos helyzetnek kitenni Benedictet, de eközben azt sem tudtam letagadni magam előtt, hogy mennyire szívesen látnám őt újra. - Tényleg, te mikor voltál utoljára Roxmortsban? - kérdeztem gyorsan, hogy elhessegessem ezt a gondolatot, amint, csak lehet.

1999. november
Egy kicsit persze emésztgetnem kellett az információkat. Nem, igazából sem nagyon érdekelt Artemis vezetékneve és valószínűleg ő is csak az iskolai zaklatások miatt vette komolyan az egészet. Greyback… csak egy név, amihez valaki rossz érzéseket kapcsolt. Ennek mégsem kellett volna nyomot hagynia egy ilyen ártatlan és kedves lányon. Ebből adódott volna minden keserűség, amit érzékeltem benne addig? Biztos voltam benne, hogy több a hasonlóság, mint hittük. Ahogy mondani szokták: a hasonlót a hasonló vonzza. Meglehet, ezért sodort minket össze a sors. Destainnek lenni sem könnyű.
–  Ha jól tudom, három hét múlva lesz a következő szabad hétvége, amikor lemehetek Roxmortsba. Ha van kedved, akkor beülhetnénk ott valahová. Madame Puddifoot kávézóját őszintén szólva nem igazán kedvelem, de ott van a Három Seprű, na meg isteni finom csokis kávét lehet kapni a Mézesfalásban elvitelre. Sőt, kevesen tudják, de a Gyöngyzug Teázóban is hoznak kávét, ha nagyon szépen kéri az ember.

Elmosolyodtam. Egy halom roxfortos emlék rohant meg. Tudom, hogy Madame Puddifoot kávézója elég klisének tűnik és az emberek nagyrész odajár randizni… talán azért, mert ha az ember szépen pislog, akkor a párja italált tele pumpálják szerelmi bájitallal, nem tudom. Ezeket én is csak hírből ismertem, habár megfordultam ott egy párszor. Mirivel is ott talákoztunk először meg, majd jöttünk össze. Akkoriban még igazi törzshelynek számított a szerelmespárok számára. Manapság nem hiszem, hogy egy kis viccnél többre vették volna a legtöbben.
– Az igazat megvallva, életem első randija Madame Puddifootnál volt. – Elnevettem magam a buta kis emlékképen.

Nem akartam persze belemenni a múlt boncolgatásába. Egy pálca intéssel eltakarítottam az ágyról a kiürült kávés csészéket és a tálcát, szépen visszalebegtek a kávéfőző mellé. Így még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy esetleg egy utolsó csepp az immár tiszta ruhadarabokat újra bekoszoljak. Valószínűleg Artemis sem teheti meg, hogy naphosszat itt ücsörögjön várva, hogy megint kitisztítsam a ruháit. Na meg azt sem szerettem volna, ha Mark vagy Ephram meglátja itt. Nem, miattam… de olyan lánynak tűnt, aki könnyen zavarba jön, Mark meg tudjuk, hogy milyen.
– Tényleg, te mikor voltál utoljára Roxmortsban?

Kicsit nehezemre esett visszapörgetni annyi gondolatot. Még a háború alatt is jártam arra, Mirivel próbáltunk menedéket keresni, de könnyen kiderült, hogy ott nem találhatunk ilyesmit. Ezért indultunk meg északra, hogy Berwickben a Pye család egyik házában húzzuk meg magunkat. Aztán persze onnan is menekülnünk kellett. Azóta nem jártam Roxmortsban… mégsem rossz emlékek kötöttek hozzá. Valójában az iskolából megmaradt élmények felülírtak minden szörnyűséget, amit látnom kellett. Azt hiszem ez a majdnem két év, kicsit helyre tettem bennem a történteket.
– A háború alatt. Azóta nem igazán jártam arra. – Vallottam be és csak ácsorogtam ott az ágy mellett. – Menedéket kerestünk, de ott nem nagyon volt ilyesmi. Végül északra kellett mennünk.
Aztán hirtelen megköszörültem a torkomat. Megráztam a fejemet, nem akartam a háborúra gondolni sem. Csak az érdekelt, ami abban a pillanatban volt. – Na jöhet a paraván? – Kérdeztem, az egyik kezemet felemeltem, benne a pálcával, a másikkal pedig a tiszta ruhákra mutattam. – Mármint nem akarlak kidobni, ne érts félre! – Nevettem el magam kicsit bénán.
Hát igen, ha valaki ért saját maga lejáratásához, az bizonyára én vagyok. Éreztem, hogy megint elpirulok egy kicsit.
– Csak nem akarlak feltartani.

   to Benedict Destain


Ahogy Roxmortsról beszéltem, láthatóan felderült Benedict arca. Ennek örültem, mert ezek alapján azt feltételeztem, hogy szívesen ellátogatna oda ismét. Az örömöm sajnos nem sokáig tartott, mert a következő mondatától kicsit befeszültem.

– Az igazat megvallva, életem első randija Madame Puddifootnál volt. – nevetett gyanútlanul. Tudtam, hogy ez egy ártatlan, mókás poén lehet a számára, de sajnos mégis zavart, hogy majd az is ki fog derülni hamarosan, hogy én még soha senkivel nem randiztam. Ő meg már biztos számtalanszor kávézott együtt olyan szép lányokkal, mint akit a képen is láttam. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és ezért csak még jobban utáltam magam.

Miért nem elég nekem az, hogy egy szuper srác randizni hív? Miért kell még ekkor is mártírkodnom? Sóhajtottam magamban. Próbáltam erőnek erejével továbblendülni azon, hogy úgy éreztem, nagyon rossz vásárt csinál velem. Szerencsére nem volt időm végzetes önsajnálatba süllyedni. Vendéglátóm egy pillantás alatt elrendezte kávézásunk maradékait, majd felidézte utolsó roxfortos látogatását.– A háború alatt. Azóta nem igazán jártam arra. Menedéket kerestünk, de ott nem nagyon volt ilyesmi. Végül északra kellett mennünk - mondta, és láttam, ahogy megrázza a fejét.

- Ó sajnálom - reagáltam a fájó emlékekre. Biztosan nem lehetett neki könnyű a háború. Igaz, senkinek sem volt az, azok közül, akik Voldemorttal szemben álltak. Nos, én nem tartoztam közéjük a családommal, de ettől függetlenül minden napunk azzal telt a háború utolsó egy-két évében, hogy rettegtünk, meddig van életben Fen. Bár a lelkünk mélyén a halálától jobban megkönnyebbültünk volna, önző érdekeink miatt azt is kívántuk, bárcsak életben maradna, mert addig a Sötét Nagyúr legalább biztosan nem vesz elő minket. Így is történt... Tessék, egy újabb bélyeg, ami hamarosan nem maradhat észrevétlen velem kapcsolatban.

– Na jöhet a paraván? Mármint nem akarlak kidobni, ne érts félre! – viccelődött. - Csak nem akarlak feltartani.
- Jöhet persze! Bár annyira kényelmes volt a nadrágod, hogy komolyan meggondolom, visszaadjam-e - vettem a humort én is.  Megvártam, ahogy elővarázsolja a paravánt, aztán gyors mozdulatokkal átöltöztem, összehajtogattam a gatyáját és az ágyra raktam.

- Ami azt illeti, valóban mennem kéne - kaptam észbe. - Még a művészellátóba és a könyvesboltba is be kell ugranom pár dologért - mondtam, indulásra készen. Tényleg így volt, szinte teljesen kifogyott a kedvenc festékkészletem, és Mel néninek is megígértem, hogy beszerzem a legújabb kiszemelt regényeit. - Nagyon köszönöm a vendéglátást... isteni volt a kávé, és szívesen ajánllak majd, mint professzionális tisztítót is, ha esetleg vállalkozást indítanál az Abszolúton - kuncogtam. Éreztem, hogy ideje mennem, de nem akartam egy szimpla ’sziával’ elköszönni... úgyhogy odaléptem hozzá és kissé sután nyomtam egy puszit az arcára.

1999. november
Hihetetlen volt, hogy igent mondott. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ilyen jól sikerült ez a nap, annak ellenére, milyen nehezen indult. Nem is reménykedtem abban, hogy valaha találok egy lányt, aki szívesen jött volna el velem akárcsak egy kávéra vagy egy béna kis vajsörre a Három Seprűbe. Miranda volt az egyetlen, akit érdekeltem igazából. Sosem voltam népszerű srác vagy éppen olyan, akit kiszúrtak a lányak egy előadáson vagy a könyvtárban. Mark bezzeg! Állandóan azzal vágott fel, hogy beült házit írni és máris három találkozót lebeszélt.
- Ó, hát megtarthatod a nadrágot, neked úgyis jobban áll, mint nekem… - Nevettem fel, miközben már egy pálcaintéssel a helyére is pakoltam azt a bizonyos paravánt, ami mögött korábban is nyugodtan átöltözhetett.
Még hátat is fordítottam a hatalmas, fekete elválasztó felületnek. Nem akartam még véletlenül sem zavarba hozni. Pont elég volt a korábbi bénáskodásom, most csak élvezni akartam az utolsó pillanatokat a társaságában. A gondolataim persze már tele voltak tervekkel, ötletekkel, hogy hogyan kedveskedjek neki, ha összefutunk Roxmortsban. Le akartam nyűgözni és lehetőleg nem úgy, hogy azt megint elbénázzam.

- Kész vagy? - kérdeztem.
Eltűntettem a paravánt, hogy megint a szemeibe nézhessek. Még egyszer utoljára, mielőtt távozik, hogy felfogja, ez tényleg metörtént: elmertem hívni és még csak nem is bénáztam el a dolgot. Mármint bénáztam, nagyon is és a zavartásot még mindig nem tudtam volna csak úgy letörölni az arcomról… de ez valahogy tetszhetett Artemisnek, legalábbis nem borzasztotta el annyira, hogy azonnal menekülni kezdjen.
- Sok dolgod van még? - kérdeztem egyszerűen csak figyelmességből.
– Ami azt illeti, valóban mennem kéne. Még a művészellátóba és a könyvesboltba is be kell ugranom pár dologért.
Elmosolyodtam. Bájos volt, ahogy hirtelen észbe kapott.
–  Nagyon köszönöm a vendéglátást... isteni volt a kávé, és szívesen ajánllak majd, mint professzionális tisztítót is, ha esetleg vállalkozást indítanál az Abszolúton.
Ezután jött az a puszi az arcomra. Éreztem, hogy teljesen elpirulok és őrült módon égni kezdett a fülem hegye is. Zavart pislogással próbáltam mosolyogni és indultam el az ajtó felé, hogy kinyissam neki.
- Örülök, hogy itt voltál ma. Akkor, majd még küldök baglyot, hogy részeletesen megbeszéljük a találkozót… alig várom… – vallottam be vigyorogva. Szívesen megpusziltam volna én is, de nem akartam túl rámenős lenni ezért csak kitártam az ajtót. - Legyen szép napod!

Amint távozott és becsuktam magam mögött az ajtót. A vigyor csak még jobban szétterült az arcomon, elégedetten terültem el az ágyon – persze lelökve a szépen összehajtott ruhákat a földre. De nem érdekelt. Olyan boldog voltam a sikertül, hogy szinte fel sem fogtam, ez tényleg a valóság. Dúdolva bámultam a plafont, arról álmodozva, hogy milyen remek lesz viszont látni Artemist.

Köszönöm a játékot!