A játszma

L O N D O N  U T C Á I  
ÉS  E G Y  R O M O S  É P Ü L E T



2000. január

A  J Á T S Z M A


Mr. Cobham

.outfit.

Utálom az újévet. Olyan ez, mint valami elcseszett arculcsapás: megint öregebb lettél, megint nem vitted semmire – ilyesmiket harsogtak a gondolatok a fejemben, ahogy sétáltam a téli képet öltő utcán. Éreztem, hogy bakancsom talpa újra és újra a hó alatt megbúvó jéggel találkozik össze. Ilyen még erősebben szorítottam az ujjaim közé sikló aprócska kezet. Ahogy közelebb húztam magamhoz az unokahúgomat a kabátom ujjára simultak vöröslő tincsei, melyek az öcsémet idézték. Amikor rám nézett, megláttam anyám barna, mandulavágású szemeit, amint gondoltalan kis csillogást tükröznek. Beleborzongtam, nem csak most, attól a naptól kezdve, hogy megismertem ezt a bájos kislányt, minden találkozásunkkor. Még mindig hihetetlen volt belegondolni, hogy Danielnek gyermeke van, én meg semmit sem tudok felmutatni és tessék, még egy év eltelt.
– Elliot bácsi, ugye nem utazol el megint? – kérdezte vékony kis hangján, ahogy még inkább a karomnak simult. – Veled szeretek a legjobb hercegnőset játszani.
Hallatszott a hangján, hogy elmosolyodik, de ezúttal nem pillantottam rá. A városnak még erről a pontjáról is tökéletesen látszott a Big Ben. Úgy tettem, mintha annak számlapját kémlelném, holott akkor sem láttam volna el odáig, ha hibátlan látással rendelkezem. Nem ő volt az egyetlen, aki ezt kérdezte… sőt volt, aki egyenesen könyörgött, hogy ne álljak már tovább, hiába vonzott a lehetséges kaland lüktető vadság.
– Hát akkor azt hiszem, itt kell maradnom, a helyemen… – Furcsa volt kimondani ezt a szót, mintha nem lennék benne biztos, hogy valóban tartozom én bárhová is. Hiába köteleződtem el Nat iránt, valahogy sosem találtam igazán a helyemet az emberek között. Talán még mindig bennem volt az évekig tartó bujkálás, az állandó menekülés és az éhezés, amit éppen csak kihevert az elmúlt egy esztendőben a testem. Meglehet, csak a kilógó bordák, a csontos csukló mutatta meg, miken is mentem át.
Megváltoztam. Megváltoztam először Esmé kedvéért, aztán Nathaniel és a család kedvéért. Meglehet csak én voltam tisztában azzal, hogy még mindig odabent van az az izgága fickó, aki aztán mindent képes tűvé tenni egy csillogó tárgyért.
– Apa szerint jobb neked velünk, így tudunk vigyázni rád. – Magyarázott tovább.
Éreztem, hogy az ártatlan kis szavak szíven találnak, ezért hirtelen megálltam és leguggoltam, úgy húztam magammal szembe, hogy egy kis puszit nyomjak a homlokára. Hát még is csak van valaki, aki megolvasztja a szívedet, O’Mara… – gúnyolódott a mindig sötét kis hang bennem, ezúttal nem törődtem vele. Csak a kezem remegett meg, ahogy a zsebembe nyúltam és kivettem belőle azt az arany érmét, amit már jó ideje hordtam magamnál. Díszes példány volt, amit egy varázslótól csentem el, mikor nem figyelt. Éppen a Vakegér pultjának támaszkodott a szerencsétlenje, mikor mellé léptem és megéreztem a tárgy különös vibrálását. Képtelen voltam ellenállni és hát nem is volt olyan nehéz ujjaim közé kaparintani.
– Nézd csak, ez a tiéd. Nagyon értékes, szóval ígérd meg, hogy vigyázol rá és nem adod oda az apádnak, soha! – Vigyorodtam el és a kabátzsebébe dugtam. – Na és akkor most keressük meg szépen azt a játékboltot.
Már álltam volna fel, mikor erős szorítást éreztem meg a vállamnál. Valaki elrángatott Amber közeléből, akinek az arcára időközben kiült valamiféle rémület. Egy másik fickó a kislányt kapta fel, nem csoda hát, hogy sikítani kezdett, ám ebben a kis utcában éppen nem volt rajtunk kívül szinte senki – vagy legalábbis nem figyeltem annyira. Minden erőmet bevetve próbáltam magamról lerázni a fickót, közben előhúztam a zsebemből a pálcát.
– Nyugi, Amber, nyugi… – Próbáltam csitítani a gyereket, ahogy hátra könyököltem az engem tartó bordájába. Szerencsére ez elég volt ahhoz, hogy elengedjen, de mikor felé fordultam, hogy egy átkot küldjek rá, az ökle az arcomon csattant. Túl erősen ahhoz, hogy fel se vegyem. Megszédültem és térdre estem, a pálca is kirepült a kezemből. Egy pillanatra minden elsötétült és úgy éreztem: az egész világ forog velem.
– Merlin seggére… – Motyogtam magam elé, de már csak Amber sikoltását hallottam. Mire összeszedtem magam annyira, hogy felpillantsak, hűlt helye volt a gyereknek és a két fickónak. Tenyerem a fagyos talajra fektettem, hogy szép lassan felnyomjam magam. A térdeim még ugyan remegtek, de amint kezembe fogtam a pálcát, abba az irányba fordultam, ahonnan éreztem azt az átkozott érmét. Tudtam, hogy éppen jókor dugtam a kislány zsebébe, hiszen annak segítségével – amíg nem hoppanálnak vele egy másik városba – egészen könnyen megtalálom. Le kellett hunynom a szememet, hogy megérezzem a mágiát, ami uralta azt az aprócska tárgyat.
–Nyugi, Elliot koncentrálj… – suttogtam magam elé halkan. Szívem ugyanis egyre zaklatottabb ritmusra kapcsolt és ezt hamarosan átvette az a kegyetlen bársonyszalag is csuklómon. Éreztem, ahogy mint egy mérget, úgy pumpálta a lelkembe a sötétséget. Felszívtam magam, a düh eluralkodott rajtam, ahogy kezem egyre erősebben szorította a pálcát, a másik pedig ökölbe rándult. – Végetek, Rowle kutyák! – Meglehetősen hangosan morogtam ezt bele az utca némaságába.
Koncentrálj, koncentrálj! A hang közben ott suttogott bennem, mintha megint nem akarná hagyni, hogy legyőzzenek. És én próbáltam bemérni a mágikus tárgy vibrálását, mert éreztem, éreztem minden porcikámba, ahogyan csal magához… de nem tudtak ösztöneim bekapcsolni a düh hatalmas hulláma alatt.

[- Na gyere te earsling!]

Az új év mindig valami üresség érzetet hagy az emberben, ezt tapasztaltam az elmúlt három évtized folyamán. Kicsit olyan, mintha valamit elvennének tőled, ahogy próbálod megszokni, hogy új dátumot írj, hogy új évszámot mondj, hogy amiről eddig úgy beszéltél mint "idén" az már csak "tavaly" hogy minden nappal tartasz a halál felé, amitől mindenki tart így vagy úgy. Az elmúlás kétségtelenül a legnagyobb krízis, ami valaha foglalkoztatta az emberiséget.
Az elmúlt időben pedig engem talán még jobban. Olyan nehéz megfogni ezt az egészet, hiszen nem egyszer kerültem már a halál közelébe, okoztam is azt sőt, a legutolsó alkalommal konkrétan nekem is meg kellett volna halnom. Legalábbis még mindig nincs, ami elnyomja ezt az sugallatot bennem s ez nem csak azért van így, mert én lettem a Fenevad... nem, itt több tényező hat egyként mélységes lelki gyötrelmeket okozva s amióta kijutottam a Mungóból, csak az életem mindig is meghatározó már-már kényszeres rutin cselekvések tartottak igazán mozgásban. Kezdtem megint visszasüllyedni egyfajta gép állapotba, azon túl, hogy kiegészült a létem a Farkasölőfű főzethez és a Teliholdhoz kapcsolódó új rutinokkal.
Ennek egyik része pedig, hogy nem óhajtok gyakran Londonban lakni már, mert, be kell vallanom, de belül az is fáj, hogy a városban éljek. A vidéki kúria, ami az én részem a családi vagyonból üresen áll s éppen ezért jöttem be most is: ezzel kapcsolatos ügyeket intézni. Másként könnyen lehet, hogy Kentben ücsörögnék és nézném, hogy szunnyad a természet a téli hidegben, vagy kiülnék Dover fehér szikláira és elmélkednék azon, hogy egy egyszerű mozdulattal lehet jobban megóvnám a maradék becsületem...
Mondhatni a szokásos köröket róják gondolataim, ahogy periférikus látásom a sarkon, ahol állok, kiszúrnak valami szokatlant: a sarkon túl dulakodásra leszek figyelmes és ösztönösen fékezek le. Négy alak, köztük az egyik gyerek, akit egy másik megragadott, a másik két felnőtt pedig egymással igyekszik valamit kezdeni. S mindennek a tetejében az egyik kezében egy pálcát látok, semmi kétség. Ahogy azt is, hogy varázsolni készül, de ez végül nem következik be, helyette egy ökölcsapás az arcra s már térden is volt a mágus. Profi munka, el kell ismernem. Ahogy az is profi, hogy nem egy irányba szaladnak, a gyerekrabló másik irányba, a "kiütős" pedig egyenest az én sarkom felé. Egyértelmű, ha a mágus követni akarná őket, nem tudhatja így hátulról melyik merre... csakhogy arra nem számítanak, hogy egy ex auror van a sarkon. Gyorsan kell döntenem s a reflexek működnek is: pálcát nem rántok, mert bár nincsenek most a környéken muglik szerencsére, nem lenne a legbölcsebb... helyette kilazítom a nyakkendőm csomóját a falhoz lapulva s a lábam is kinyújtom az adott T egy idő pillanatban, hogy a delikvens keresztül essen rajta. Ősi? Primitív? Az. Működik? De még mennyire! Eltaknyol hát a futó támadó, én pedig egy szempillantáson belül színizom alkatommal a hátára is térdelek, hogy karjait minden ellenkezése ellenére is hátra feszítsem pár szakszerű mozdulattal, bár közben nyilván szerezhet kellemetlen ízületi sérüléseket... de rajta térdelek, a kezei hátul, a kioldott nyakkendőm mágikus trükkje pedig, hogy bilincsként fonódik csuklói köré magától, csak általam kioldhatóan. - Na gyere te earsling! - morgom a mocsoknak, akinek kiélesedett érzékeim átható rosszindulatát érzékelik. Felállok róla s fel is rántom egy húzással, hogy most már pálcát húzzak és azt térdeimtől korábban megreccsent bordái közé toljam. - Egy rossz mozdulat és igen megbánod... - mondom azon a hangszínen, amit évtizeden át űzött foglalkozásom határoz meg. Ő pedig nyögve, de enged s nem is csoda: fájó bordák, megviselt ízületek, egy kiadós esés a betonon, ilyenkor oda a magabiztosság. Én pedig ellökdösöm a korábbi áldozatához, aki már talpon volt s kezében pálcával próbált egy irányt belőni. - Jól van uram? - teszem fel az első, már-már rutin kérdést. - Megfogtam ezt a jómadarat, de a másik még szabadon van... - kezdem felismerni az illetőt, ahogy végigpillantok feketébe öltözött (és hótól, meg kissé latyaktól szennyezett) alakján. Láttam már korábban őt, tán a Gringotts balesetének alkalmával. Azért picit úgy állok, hogy láthassa: én is pálcát tartok a kezemben, a másik bordáinak szegezve. Szóval ha benne nem lenne meg a felismerés, ebből tudhatja, nem mugli sietett a segítségére. - Hívjunk hivatalos segítséget? - teszem még fel a másik fontos kérdést, mert csak átsuhan a keserű, sötét árny az arcomon: én már nem vagyok a korábbi hivatalos személy, nem járhatnék el a saját szakállamra. Mégis... ahogy a másikra nézek, már sejtem a választ. De a kötelesség ezt diktálja. Akárhogy is, ez a nyomorult már a kezeink között van, ha hivatalos nyomozást akar, akkor a hatóságok kérdezik ki, ha pedig nem, akkor... akkor mi fogjuk. Igen, úgy érzem, hogy beszélhetek "mi"-ről, hiszen most már valahol az én ügyem is a dolog. Annyira hiányzik ez az egész! Ki tudja, talán még az arcomon, a tekintetemen is látni ezt egy-egy halovány hegen túl. Nyúzott most nem vagyok, a teliholdon már túl vagyunk, ilyenkor jobb a helyzet.

A  J Á T S Z M A


Mr. Cobham

.outfit.

Hosszú percekig ácsorogtam lehunyt szemekkel, kellett egy pillanat, hogy megnyugtassam a mellkasomban zakatoló szívemet. Egészen az az érzésem támadt, hogy ki akar szabadulni onnan, mintha már jóval lábaim előtt meg akarna indul Amber után, ki tudja hova… mert még én sem tudtam. Éreztem a giccses aranyérme gyenge kis mágiáját, de még túl zaklatott voltam ahhoz, hogy megállapítsam pontosan honnan. A képességem cserben hagyni látszott, talán éppen azért, mert az ütés nyoma még ott lüktetett az arcomon vagy mert egyetlen düh hullámként futott át rajtam minden érzés, amit saját gyengeségem váltott ki.
Bele sem gondoltam olyan apróságokba, hogy vajon Phillip minek raboltatta el Ambert, akinek aztán semmi köze nincsen a Rowle családhoz. Még csak nem is ismert anyám történetét. Túl apró volt ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljünk neki és éppen elég volt a maga tragédiájával megküzdeni öt évesen. Mély levegőt vettem, remélve, hogy annak fagyossága magamhoz térít és egy pillanatra félre löki az indulatos gondolatokat, amik bennem dolgoztak. Nyugalom, Elliot… nyugalom… ahhoz, hogy megöld, meg kell találni… – mormolta a fülembe a mindig kegyetlen, sötét kis hang. Gyűlöltem, ahogy végig futott rajtam az a különös hideg érzés a puszta hallatától. Talán mégis éppen ez volt az a helyzet, amikor engedni kellett annak a sötét szörnynek, amit a kezdetekkor Phillip plántált belém… szükségem volt az erejére. Hagytam hát, hogy a szalag pumpálja a mérget, amit egyre és egyre nőtt az az árnyék lelkemben.
– Jól van uram?
Erre a kérdésre összerezzentem. Észre sem vettem, hogy valaki a közelembe lép, annyira koncentráltam a megfelelő irányra. Épp csak egy pillanatra néztem oldalra, látva a világos hajat és számpárt, de nem néztem meg magamnak jobban, ahogyan azt sem, hogy miként fogta el az egyik támadót. Túlságosan lefoglalt a kutakodás. Még a szemeimet is összehúztam, úgy bámultam az utca másik vége felé.
– Amint látja, élek… – válaszoltam kissé morogva.
– Megfogtam ezt a jómadarat, de a másik még szabadon van...
Sóhajtottam, mert a beszédtől csak még kevésbé tudtam koncentrálni. Nyugi, Elliot, nyugi… – megint jött az átkozott mormolás. –  Végül is az egyiket sikerült elkapnia… Azt már nem tette hozzá a kis hang, hogy nem éppen azt, amelyik elrángatta magával Ambert. Még egyszer oldalra fordultam. Ismerős volt, ám fogalmam sem volt honnan és nem is volt időm jobban elgondolkodni a dolgon. Azt viszont némileg megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy legalább van nála egy pálca.
– Hívjunk hivatalos segítséget?
Felhorkantam.
– Hogyne! Hívjuk ide a miniszter úrat magát! – Gúnyos szavak törtek fel belőlem, de valójában nem rá haragudtam. Saját magamat korholtam a hülyeségért, amiért nem voltam elég elővigyázatos, amiért túl gyenge voltam… ha egy kicsit jobban figyeltem volna, talán sosem tudják elrángatni Ambert. Kicsit megráztam a fejem, hogy lenyugodjak. – Sajnálom... És most hallgasson el egy pillanatra! – A kezemet is felemeltem.
Ezután hunytam csak le újra a szememet. Hagytam, hogy hatalmába kerítsen a varázstárgy gyenge kis mágiája s mivel mugli környéken voltunk, szinte biztos volt, hogy semmi más nem zavarhat be. A szívem a dühödt, vad ritmusról lassabbra váltott. A lábaim pedig megindultak volna ösztönösen, ám ezúttal nem hagytam nekik. Kinyitottam a szememet és a megint a segítségemre rohanó fickóra néztem.
– Arra ment a másik… – böktem magam elé. – Erre nincs szükségem. – Mutattam az általa elfogott alakra és egyszerűen rászegeztem a pálcámat. – Dormito! – Suttogtam a varázslatot, remélve, hogy a másik nem lép közbe és elkábíthatom. – Velem tart?
Ezzel a kérdéssel már hátat is fordítottam neki, hogy elinduljak előre az utca vége felé, ahonnan mintha egyre intenzívebben érkezett volna a szokásos érzés. Nem is tudtam volna neki ellenállni, megint úgy vonzott magához, mint a Vakegérben. Csakhogy most nem egy zsebből kellett kilopni valamit, most apám vagy a nővérem – vagy ki tudja már melyik Rowle – csapdájába kellett besétálnom.

[- Látom és ez valamelyest örömteli is, bár a támadók céljának minden bizonnyal meg is felel.]

Még meg kell szoknom, hogy nem az vagyok, aki régen. Volt rá némi időm, de évtizednél is hosszabb beidgződéseknek ennyi nem elég, hogy kikopjanak. Talán soha nem is fognak. Amire jó garancia a Kingsley ajánlotta állás ugye... viszont ezen nem sokat morfondírozhatok ahogy régi reflexeim és a megszokás beüt s máris intézkedni kezdek, miután egy rövid dulakodást nézhetek végig. Gyorsan és hatékonyan cselekszem, ezt a helyzet meg is kívánja. A megtámadotthoz vezet aztán első utam, ahogy ennek lennie is kell. Ismerős az alak, akit megtámadtak s láttam már Esmé közelében, ebben biztos vagyok... de most nem erre koncentrálok, ez másodlagos. Vagy inkább még hátrébb sorolnám.
- Látom és ez valamelyest örömteli is, bár a támadók céljának minden bizonnyal meg is felel. - félreteszek egy kis késztetést, mert ebben a helyzetben el tudom fogadni a morgós stílusát és inkább ismét csak a szakmára hagyatkozom. Emberrablók nem sűrűn ölnek, elvégre váltságdíjat remélnek az esetek többségében.
Azért a megtámadott következő kifakadására már jobban összeráncolom a szemöldökeim s már én is felmordulnék, tán még túl állatiasan is, de... nem teszem. Csak számolok egy picit gondolatban az utcakő egy repedését kiszúrva, majd ismét ránézzek, de csendre int, én meg kezdhetem újra a számolást... nem kellett sok idő, hogy kétszer is kissé bosszús legyek, igazán remek... a megszokás és a képzés persze működik, nem cselekszem és nem beszélem indulatból, türelmet gyakorlok. Még akkor is, ha egy fenevad türelmetlenkedik bennem. Rajta is uralkodnom kell. Ez kulcsfontosságú.
Tán nem is tettem rosszul, mert kis koncentrálás után (tükröződik "barátunk" arcán) meg tudja mondani a megfelelő irányt. Én pedig csak tartom az áldozatom mozgási- és szólási szabadságában korlátozva. Biccentéssel adózom ítéletének. Nyomjele lehet a kislányhoz, ami nem meglepő, mert számíthatott támadásra. Ügyes megoldás, lényegtelen, hogyan is csinálja. - Remek... - mondom és folytatnám, de az úr elkövet valamit, ami miatt ismét számolnom kell, most már egy mély levegőt véve. - A hivatalos segítséget azért ajánlottam, mert frissen leszerelt auror vagyok... és mint ilyen, kénytelen vagyok megkérdezni: miért akar az egyetlen információval rendelkező delikvens kihallgatása nélkül cselekedni? Az irányt ismeri, de a pontos végcélt nem, sem az igazi célt, sem azt, hogy mennyien várhatják ott, milyenek a biztonsági körülmények! - támasztom a falnak az elaltatott ürgét, míg szavaim határozottan csendülnek. - Szóval magával megyek! - már követem is a férfit. Vélhetően egy csapda közepére, mert a támadók is ismerhetik az ő forrófejűségét, ha én azt már ennyiből le tudtam szűrni. Magában még tehet is kárt, de hogy emiatt egy gyerek is esetleg szenvedjen... nem, ezt nem hagyhatom! Segítenem kell minden erőmmel, hogy esélyt adjak nekik. Igen, egy gyermek épsége megéri. - Egyébként Reginald vagyok. Reginald Cobham. - mutatkozom be neki menet közben, mert valahogy csak szólítanunk kéne egymást ugyebár...

A  J Á T S Z M A


Mr. Cobham

.outfit.

Ki fog nyírni Daniel. Ez a gondolat lüktetett végig bennem, ahogy a tekintetem a távolt fürkésztem. Minden koncentrációmat be kellett vetnem, hogy a képességeimet a megfelelő módon tudjam összpontosítani. Az elmúlt időszakban, mintha azok az átkozott indulatok még ebbe is bezavartak volna, holott kifejezetten büszkeséggel töltött el, hogy egy-egy varázstárgyat varázslat nélkül is be tudok lőni. A lábaim olyankor szinte maguktól indultak meg előre, mintha egy ismeretlen erő megragadta volna a csuklóm és húzott volna maga felé. Én pedig hagytam. Szerettem ezt az érzést, szerettem ahogy az ismeretlen hatalom átveszi az uralmat a testem fölött. Vadritmust adott a szívemnek és a csuklómon feszülő, vélhetően átkozott szalagnak.
Ott a londoni utcán ácsorogva pontosan ugyanazok az érzések dolgoztak bennem. Csakhogy azt nem egy varázstárgy váltotta ki – hiába éreztem a kis érme jelenlétét még mindig –, a düh dolgozott bennem olyan hevesen. A gyűlölet pedig csak még kegyetlenebbé tette azokat az érzéseket. Bele sem gondoltam, hogy ugyanezt éreztem, mikor megöltem Reagant vagy éppenséggel azt a fickót, aki Esmével követett minket. Akkor is ugyanaz lebegett a lelki szemeim előtt: Csak mentsem meg őt! Annyi volt mindössze a különbség, hogy az „ő” ezúttal Amber volt.
Egy pillanatra nem is figyeltem a fickóra mellettem. Hallottam persze, hogy valami nagyon dumál, de miután a támadót kiiktattam, engem nem érdekelt már más, csakhogy a kislány nyomába eredjek. Éreztem, hogy megremegnek a térdeim, jelezve, hogy bizony maguktól akarnak megint dolgozni… követni az érzést.
– A hivatalos segítséget azért ajánlottam, mert frissen leszerelt auror vagyok... és mint ilyen, kénytelen vagyok megkérdezni: miért akar az egyetlen információval rendelkező delikvens kihallgatása nélkül cselekedni? Az irányt ismeri, de a pontos végcélt nem, sem az igazi célt, sem azt, hogy mennyien várhatják ott, milyenek a biztonsági körülmények!
Auror! Hát ez remek, O’Mara… A mindig kegyetlen hang ezúttal olyan gúnyosan csattant fel, mintha külön életet élnem tőlem. Tudtam én, hogy az is annak a sötétségnek a része, ami mindig bennem dolgozott. Gyűlöltem a tudatot, hogy megint ilyen „remek” társaságba kevertem magam. Mintha ez mostanság egyre jellemzőbb lenne.
Elindultam előre. Néha-néha becsuktam a szemem, hagyva, hogy rám találjon az érméből áradó gyenge kis hullám. Reméltem, hogy mást most nem zavarba, nem kerül a közelünkbe valami erősebb mágiát hordozó dolog, mert akkor bizony veszett ügy lesz ez az egész.
– Szóval magával megyek!
Mondhatnám, hogy minden segítség jól jön. Ez az ember azonban mégis csak auror volt, ettől pedig valami természetes tartózkodás alakult ki bennem. Minisztériumi emberekkel nem jó újat húzni, még akkor sem, ha már állítása szerint leszerelt. Múltkor is ott volt az a fura fickó, aki az apámat akarta mindenképpen eltenni lábalól és már attól is szenvedett, hogy a közelében voltam. Ki tudja, milyen átok sújthatta a szerencsétlen, mindenesetre sajnáltam.
– Akkor tisztázzunk valamit… vagyis valamiket. – kezdtem. – Egy, rohadtul nem érdekel az a fickó, meg az sem amit mondott volna. Teljesen tisztában vagyok vele, mi ez az egész. Kettő, ez egy csapda. Valamit el akarnak érni a gyerekkel.
Megköszörültem a torkom és csak mentem tovább előre. Valójában nem zavart, hogy velem tart. Ahogy említettem ez csapda lesz és két lehetőség van, el akarnak kapni, hogy jól megkínozzanak vagy élve kellek nekik, hogy valamit megtegyek. Mindkettő illet volna a Rowle-féle stílushoz.
– Elliot. Elliot Forest. – Válaszoltam. Persze továbbra is álnevet használtam, nem vagyok olyan bolond, hogy kibökjem az O’Marát. Az nem kerülhet be semmilyen hivatalos aktába az Aurorparancsnokságon.
Kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Nem érdekelt, hogy a sérült lábam már megint lüktet a fájdalomtól. Csak Amber számított, az a csöpp kedvesség, ami annyiszor csalt mosolyt az arcomra még a nehéz időkben is. Már láttam távolról a célt, egyszerűen éreztem, hogy az lesz a megfelelő épült. A lüktetést ott erőteljesebbnek éreztem. Az ajtó be volt deszkázva, de az alsó szinten egy-két ablak ki volt ütve. Valami régi téglaépület volt, látszott, hogy már régóta nem használják.
– Ez az… – állapítottam meg halkan. – Bemászom az ablakon. – Tettem hozzá, hogy értse, mire készülök, majd lendületből megkapaszkodtam az egyik párkányban és felhúztam magam. Egy kicsit magasabban volt, mint az szokásos, de még így is könnyedén megoldottam a bejutást.
– Ha gondolja, Reginald, kövessen csak! – mondtam, majd beugrottam az üresnek ható épületbe.
A fény könnyedén tört be a hatalmas ablakon, de elképesztő por uralkodott. Csak attól, hogy bevetettem magam, felszállt és hangos köhögés szakadt fel belőlem. Nem érdekelt, ha megtudják, hogy ott vagyok. Előkaptam a pálcám és előre szegeztem.

[- Minden emberrablás csapda...]

Kényes helyzet ez. Egyrészt már nem vagyok hivatalos személy. Másrészt a szemem láttára játszódott le egy emberrablás és minden sejtem sikolt azért, hogy ezt ne hagyjam. Szóval döntést kell hoznom a becsületes állampolgári magatartás és a morális nyomás viszonylatában. És egyelőre az utóbbi áll nyerésre. Miért? Mert a reflexek mélyen ivódtak belém, mert nem szeretem, ha ártatlan embertársaim szenvednek, mert az önképemnek ez a viselkedésminta felel meg. A saját magamról alkotott kép újraépítésére pedig nagyon is szükségem van most. És persze ehhez kapcsolódik, hogy még kevésbé féltem magam, mint eddig bármikor, mert... bizonyos szempontból már nincs vesztenivalóm. A legfontosabbat már botor módon feláldoztam s csak Merlin a megmondhatója, hogy abból tulajdonképpen mi lesz.
És persze ott a segítségnyújtás közvetlen feladata, hiszen egy felnőtt varázslótól ragadták el a gyermeket, így figyelmem először rá irányul. Alapvetően úgy tűnik, hogy minden rendben van és kissé gépiesen kezdem a rutin cselekvéseket, bár annyi különbséggel, hogy azért tudatában vagyok: nem vagyok a végrehajtó közeg része immár. Sőt annyira jól van emberünk, hogy mindjárt elköveti a tökéletes meggondolatlanságot, némi megrökönyödést váltva ki belőlem s ennek hangot is adok.
- Minden emberrablás csapda... - sóhajtok, elvégre ez a zsarolás természete, az lényegtelen, hogy információval, tárggyal vagy személlyel teszik ezt: akaratot kényszeríteni a másikra azáltal, hogy a mozgásterét leszűkítik. Vagyis csapda. - Viszont ha ennyire tisztában van vele, azért egy-két szóban felvilágosíthat, hogy pontosan mire lehet számítani. - én igyekszem fenntartani a diplomatikus és udvarias hangnemet, bár ha egy ilyen csodát osztottak volna be mellém bármikor, hát már vertem volna némi értelmet a fejébe... kíváncsi vagyok persze az információira, még ha kétlem is, hogy olyan pontos tudása lenne a hely és a ránk váró emberek száma-, felkészültsége-, eszköztára felől, mint egynek közülük. Persze nem kizárható, de felderítés nélkül azért ez egy durva vakrepülés. Érteni vélem a szándékot, hogy egyenesen belesétál a sejtett csapdába, hátha nehezebbnek bizonyul, mint a köré font háló, de ez eléggé kockázatos.
Akárhogy is, nem szentelek több időt a gondolatoknak s már a nevét is tudom, ami felrémlik emlékeim között s kezd összeállni egy kép a fejemben. Az arc, a keresztnév, a Gringotts... csak a vezetéknév nem látszik stimmelni az egyenletben, amiben Esmé is szerepel. De ezt nem firtatom, teljesen fölösleges lenne. Követem hát őt, hogy elérjük az elhagyatott téglaépületet, ami valamikor a manchesteri stílusú kapitalizmus hajnalán születhetett s óhatatlanul is Dickens szerencsétlen sorsú gyermek hősei jutnak eszembe... persze nem csak így mérem fel az épületet, de stratégiai szempontból is. Elég tágas, nehéz felmérni, hogy hány embert rejt, ugyanakkor az elzárt bejárási lehetőségek révén a bejutás pár betört ablakra korlátozódik, ami tökéletes fogadást tehet lehetővé és jól őrizhető.
- Fedezem. - közöltem tömören, míg én felkönyököltem a párkányra, hogy a koszos üvegen át fixírozzam, van e bent valamiféle mozgás s előreszegezett pálcámmal reagálhassak is arra. Ennyit tehetek, mert láthatólag Elliot továbbra sem a megfontolt cselekvés barátja. Sóhajtok egyet, amikor átjut s heves köhögésbe kezd, míg a koszos, törött üvegmaradékon át látom a felszálló port. Legalább az elrejti kicsit. Én meg szövetzsebkendőt húztam elő, felmásztam a párkányra a régi ruganyosságommal, ami kezdett visszatérni a Mungó után, főleg, amióta megúsztam a jeges hideg Temzét hagyományosan. Összehúzva magam átjutok végül az ablakon, a zsebkendőt arcom elé tartva, hogy a köhögést elkerüljem a felvert porral. Persze a szemem így is irritálja, de ez kicsinység. Odabent viszont mikor Elliot mellett kötök ki, egy pillanatra kitartom oldalra s elé a kezem. - Várjon, előbb lássuk, hányan vannak a közelben. Homenum Revelio! - intek pálcámmal, hogy elvégezzem az észlelő bűbájt, hogy kiderüljön, van e még a közelünkben valaki, akár a felső emeleten. Jobb tudni, hogy merre milyen ellenállásba ütközhetünk.

A  J Á T S Z M A


Mr. Cobham

.outfit.

– Minden emberrablás csapda...
Nem válaszolt túl sokat, éppen csak hümmögtem a dologra egy rövidet. Azért enyhén túlzás volt ilyesmit állítani, de talán újdonsült társamat még nem rabolták el mondjuk azért, hogy meggyilkolják. Nekem volt szerencsém egy székhez kötözve ücsörögni, nem is olyan régen, hogy mérgeket nyomjanak le a torkomon, mielőtt végeznek velem. Csak a szerencsémen múlt az életem.
Vállat rántottam, mielőtt válaszoltam. Nem nagyon akartam csevegni, csupán minél gyorsabban az elrablók nyomára akartam bukkanni… legalábbis addig, ami éreztem azt a furcsa kis csiklandozást, azt a különös érzést, ami vad ritmusra késztette a szívemet s ami titkon szinte karon ragadva húzott maga felé. Ez volt az én képességem, ami bizonyos távolságon belül segített kincsekre bukkanni – leginkább olyanokéra, aminek varázsereje volt vagy mágia segítségével készítették el. Egy ilyen kincset rejtettem Amber kabátjának apró zsebébe.
– Engem akarna és megpróbálnak majd megölni. Gondolom lesznek egy páran, mert eddig egyesével nem jártak sikerrel. – Megrántottam a vállamat. Már szinte természetes volt a gondolat. Hozzászoktam, hogy állandóan a nyomomban van a Rowle család, ilyen vagy olyan formában. Az apám valószínűleg el akarna raboltatni, Lisbeth azonban megölni… igazából édes mindegy volt. Próbálkozhattak akárhogyan, tudtam, hogy nyerni fogok… mert nyernem kellett. Nem létezett olyan opció, amiben elbuktam, mert Ambert haza kell juttatnom, egy családot kellett boldoggá tennem. Nem volt megfelelő az idő és a hely a halálra sem pedig arra, hogy beteljesítsem apám ostoba tervét – akarja azt akármilyen formában kivitelezni.
Az épületbe is könnyedén behuppantam az ablakpárkányon keresztül. Talpam puhán érkezett a talajra, amit vastagon borított a régi, szinte érintetlennek ható por. Azonnal megéreztem, ahogy az arcomra száll, belemászik az orromba és könnyezésre készteti a szemeimet. Egy könnyed mozdulattal ugyan eltakartam magam, de még az is kevésnek bizonyult. Nem számított. Biztos voltam benne, hogy az épületnek nem éppen ezen a részén fognak ránk támadni. Igen csak szar taktika volna, hiszen innen könnyebben ki tudunk menekülni, mint odabentről. Tudtam hoppanálni ugyanis, de még nem volt elég tapasztalatom, kis távon belül könnyedén megoldottam, még ha a mellkasomban tombolt az a heves szívverés, ami ott és akkor. Azonban egy nagyobb táv kockázatos lett volna.
Már léptem volna előrébb, hogy bevegyem magam az épület félhomályába s behatoljak a belsőbb részekre. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, még ha az egész kihaltnak is tűnt. Csak érzékeim súgták: ez az a hely. Éreztem, amint a kis érme ott lüktet Amber kabátjának aprócska zsebében és hív magához.
Azonban semmi sem volt egyszerű. Reginald ugyanis éppen elém nyújtotta a karját. Fintorogva bámultam rá, újabb morgást hallatva.
– Várjon, előbb lássuk, hányan vannak a közelben. Homenum Revelio!
A varázslat éppen csak arra volt jó, hogy megtudjuk, amit már amúgy is sejtettünk. Bizony vannak emberek az épületben, ráadásul nem is kevesen, legalább tízen. Az arányok tehát nekik kedveztek, de ügyességben remélhetőleg mindegyiken túltettem.
– Remek… – Suttogtam, de közben hunyorogva, a porfelhőn át egy hátsó, kisebb ajtót figyeltem. Tudtam, hogy ott van valami vagy valaki és csak ránk vár. – Ha megtaláljuk a gyereket, akkor maga próbálja meg elragadni tőlük, míg én elterelem a figyelmüket. Aztán… vigye el a Banyanyavalya és Mágusfene Apotékába, Észak-Írországba… kérem…
Bár halkan beszéltem, mégis érezhette a hangomon, hogy ez fontos. Van olyan veszteség, amit nem szeretnék a szívemre van s Amber az, akiért legalább annyira könnyen hozok áldozatokat, mint bárki másért a családból vagy a barátaim közül.
Kiléptem oldalra, hogy kikerülve a kezét, elinduljak az ajtó felé.
– Mit akartok tőlem? – Üvöltöttem be a raktár poros csendjébe, ahogy egyre nagyobb lépéseket tettem. – Megölni? Akkor gyertek és próbálkozzatok csak meg vele!
Zörgés érkezett az ajtó felöl. A pálcát tartó kezem előre nyújtottam, fel voltam készülve a védekezésre. A következő pillanatban egy hatalmas, furcsa fickó lépett ki a sötétből a félhomályba. Éppen csak kivettem púpos alakját, rusnya, a kelésektől leginkább rothadó krumplira hasonlító képét. Hátra, O’Mara, hátra! – parancsolt a hang a fejemben, ugyanis a félig trollnak ható fickó nem emelte rám a pálcáját, hanem azonnal megindult felém. Mire lendítettem volna a pálcát és tettem volna hátra egy lépést, már nekem esett és lerántott a földre. A fegyverem kiesett a kezemből, elgurult valamerre, az erős ujjak pedig a torkomra fonódtak. Csak is ebben a Reginaldban bízhattam.