Januári karácsony

[***]

Januári karácsony

2000. január

***

A Karácsony és az újévi buli szinte egy pillanat alatt elrepeült, mintha nem is lett volna más csak egy álom. Az első tanítási naptól kezdve hiányzott az a pár napos szabadság, amit végig hülyéskedtünk Margával vagy éppenséggel végig veszekedtünk a nővéremmel. Aztán persze valóban a nyakunkba szakadt a tanulás, házi dolgozatok, kötelező olvasmányok, órai nemalszomel Nolan Pye arckifejezés. Egyszóval minden, amire szükségem volt ahhoz, hogy állítólag sikeres RBF-fel zárjam az ötödik évfolyamot. A pergamentekercse kusza halma közül csupán az első roxmortsi hétvége jelentett némi kizökkenést. Alig vártam, hogy sétáljak egyet a kastélyhoz tartozó birtokon kívül is. Marga nem egyszer elújságolta, hogy a karácsonyi vásár még mindig tart és nyugodtan vehetek magamnak megint egy jó adag forralt bort. Azt hihette, hogy majd ettől visszatér az a hangulat, ami a szünetet jellemezte. Azt hiszem, ezt az első SVK óra már annyira elronthatta, hogy a puszta remény is tova szállt. Mégis úgy döntöttem lemegyek a faluba.
Egyedül sétáltam végig a folyosón és mielőtt kiléptem volna a hidegbe alaposan összehúztam arcom előtt a mardekáros sálat. Még egyszer ellenőriztem a bélelt szövetkabát gombjait és kesztyűmet előráncigálva a zsebemből léptem ki az ajtón. Hamarosan megérezhettem a friss havat a bakancsom talpa alatt és az ellenállhatatlan vágy is megérkezett, hogy tarkón dobjam vele az előttem két éterre haladó Wenlockot. Végül is ő találta ki, hogy utálom… meg, hogy állandóan szekálom, holott engem sosem érdekelt különösebben. Ez a furcsa megrögződés volt az, ami zavaróvá tette az egész gyereket. A legutóbbi verekedésben pedig bár én sérültem meg jobban, mégis ő járt rosszabbul.
Megálltam, hogy lehajoljak. Kesztyűs ujjaim belenyomtam a ropogós hóba, majd egy maréknyi adagot kis fehér golyóvá kezdtem dolgozni. Ahogy felegyenesedtem már jött is a lendület, célzás nélkül persze… és ez volt a hiba. Ugyanis közel sem Wenlock tarkóján csattant, hanem egy szőke hajzuhatagon. Hirtelen ledermedtem, mintha odafagytam volna az útra. Nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda? Kérdezzem meg hogy van? Vagy egyszerűen fordítsak neki hátat, mintha nem is én dobtam volna a hógolyót? Ez utóbbi illett volna hozzám a legjobban, csakhogy a lányok bántalmazását még én sem szerettem – legyen akármilyen hírnevem is a Roxfortban.
Szóval megmozdultam. Sietősre vettem a lépéseket, mielőtt a lány még tovább indulna vagy sikoltozni kezdene. Igaz azt hiszem az ilyesmi első után kinövik, de akkor sem felejtem el soha az a bizonyos decemberi délutánt. Éppen kint játszottam a barátaimmal, mikor Stantont – természetesen merő véletlenből – fellöktem és beesett a hóba. Úgy sikított, mintha minimum megütöttem volna, holott csak egy-két hosszú, barna tincse lett nedves a hótól.
A lány mellé érve végre felismertem a szőke hajkoronát. Valójában nem váltottunk még egyetlen szót sem, de tudtam, hogy francia neve van és a Hollóhátban van. Az egyik reggelinél két háztársam éppenséggel róla sugdolózott.
– Ne haragudj, nem te voltál a célpont. – Egyből magyarázkodással nyitottam a beszélgetést és ezzel nagyjából biztosra is vehettem, hogy borzalmas benyomást tettem rá. – Jól vagy?
Vettem egy mély levegőt, mielőtt tovább hadarnék. Megpróbáltam összeszedni a fejemben kavargó, zavart gondolatokat. Bár Emmeline-nel már alig találkozunk, de azért volt… vagy van… vagy ki tudja, de lényeg, hogy egyszer a barátnőmnek neveztem már valakit, mégis olyan szerencsétlen voltam, ha lányokat kellett megszólítanom. Állandóan zavarban voltam.
– Nolan vagyok amúgy. – Folytattam a szövegelést. – Ha… ha gondolod, meghívnálak egy forralt borra engesztelésként. Állítólag még mindig tart a karácsonyi vásár, ez az utolsó hétvége.

[– Ne haragudj, nem te voltál a célpont.]

Jeges golymók

Nolan Pye

❄❄❄

így festek

Karácsony, Szilveszter, többnyire keserű emlékek, legalábbis Héloise emlékezetében.
Marta, meg azok az igazságok, melyek felszínre kerültek, nem sokkal a szeretet ünnepe után, jócskán átszínezték a fiatal hölgyemény gondolatait.  Mások  talán az év ezen szakaszában szívesen menekülnek a forralt borok színesítette, karácsonyi gömböktől izzó vásárok menedékébe, de Héloise ezt az időt leginkább önmagára és rakoncátlan gondolatfoszlányai rendszerezésére szánta (legalábbis az utóbbi időben).
Kinek is lett volna mersze ebben a szent készülődési folyamatban megzavarni? A szobatársai már rég elhagyták Roxforti kuckójukat, a Bájitaltan, Bűbájtan könyvek pedig szerencsére még nem tudnak a könyvespolcokról lesétálni, hogy tudásukat átadhassák Héloisenak, úgyhogy voltaképpen minden adott volt ahhoz, hogy Héloise egyedül, azaz magával maradhasson, abban a nem tudom hányszor nem tudom hányas kis szobácskájában, ami javarészt voltaképpen már teljesen az otthonává vált. Ahová néha még Ratatouille is bebocsátást nyert, ha kellőképpen tisztának és baktériummentesnek mutatkozott, ami persze nem fordult elő sokszor, de néhányszor talán igen.
Olyankor pedig Héloise a kezébe fogva egyetlen madarát, tollazatát simogatva ábrándozott arról, hogy milyen karácsonyai lehettek volna akkor, ha élnek a szülei. A mostani is egy ilyen pillanat volt, Ratuval a kezében ücsörögve bambult ki az ablakon és állapította meg, hogy valami egyáltalán nincsen rendben.
Évek teltek el és ő még mindig azon mélázik, hogy mi történt vele a múltban. Ez nem jó, ez ellen tenni kell valamit. Nagyot nyelve törölte le könnyeit és a viszonylag melegebb bundáját magára öltve, sietős léptekkel távozott az udvar felé. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó.  És habár szereti bentről nyomon követni a hópihék táncát, most mégis úgy határozott, hogy inkább megfagyasztja magát, csakhogy a kezébe foghassa őket. Kiskorában sokat játszotta ezt, nem egyszer fordult elő, hogy el akarta kapni a csillogó pihéket, s kimelegedve szaladgált az udvaron, kesztyűs kézzel hadonászva a levegőben.
A játékos én, pedig tudjuk, milyen domináns.  Héloise makacs temperamentumán is elég hamar felülkeredett, olyannyira, hogy az udvarra kicsalva, kifinomult francia viselkedésétől teljesen megfosztva, minden ellenérzéstől mentesen fetrengett, angyalkákat mintázva a hóban.
 Ki gondolta volna? Pat biztos, nem, talán Morgan sem és Elliot, na ő végképp nem. Épp próbált volna feltápászkodni abból a pozícióból, amibe belekényszerült a hólények megszállott gyártásának következtében, mikoris egy furcsa fiú került a látóterébe. Ahogy pedig egyre közelebb került, vált világossá Héloise számára is, hogy Mardekáros. A beszédes talár és a rosszul választott célpont sajna hamarabb felfedték kilétét, mintsem elmondhatta volna. Keserédesen sóhajtott egyet és leseperve magáról a kisebb hótörmeléket, gondolkodott, hogy mit is tegyen. A fiú elég tanácstalannak bizonyult, de aztán mégiscsak elindult az irányába. Talán azért, hogy bocsánatot kérjen, talán azért, hogy megmutassa a többi mardis gyereknek, hogy milyen király csávó. Héloise  nem igazán tudta eldönteni, hogy melyik lesz a helyes, így kérdő tekintettel meredt a távolba és finoman előrébbhelyezve pálcáját kabátja egyik külső zsebébe várta, hogy melléérkezzen, az a delikvens, akinek még sokat kéne gyakorolni… és nemcsak a hógolyózás területén:
– Ne haragudj, nem te voltál a célpont.
- Hát, ami azt illeti….  én lettem. Szóval…. mi  a mentséged? – jegeskék tekintetét Nolan íriszeibe fúrva  várta, hogy elmagyarázza, hogy mégis mi a fészkes fenének kellett megdobni egy jókora jeges golymókkal.
- Amúgy jól vagyok – jegyezte meg mellékesen és olyan erővel nyúlt Nolan után, hogy szinte azonnal lerántotta a hóba.
- De most, mostmár sokkal jobban. Mondhatjuk, most vagyok igazán jól – szemöldökeit kissé megemelve, szőke tincseibe túrva kémlelte felülről, hogy mit csinál a kis mardis palánta. Egyelőre egész normálisnak tűnt, sőt még be is mutatkozott. Kicsit groteszk volt, ahogy a hóból próbált meg haverkodni, de végülis ez is az ismerkedés egyik formája.
- Nagyon örülök, Héloise – nyomta meg a mondat végét egy kissé jobban, majd mélyet sóhajtva hallgatta tovább Nolan szavait. Már megint  a szokásos duma, karácsonyi vásár, stb.
- Bocsi, de nem lehetne, hogy valami új randizós szöveggel állj elő? Ez elég lejárt lemeznek tűnik.. – igen, talán kissé merészen fogalmazott, talán kissé bántó is volt, dehát mégicsak  a kis Héloise Gauthierről beszélünk.

[***]

Januári karácsony

2000. január

***

Közelebb értem az áldozatomhoz. Akkor már egészen biztos voltam benne, hogy a szőke hajkorona valóban azt a hollóhátas lányt rejtette, akit már annyiszor láttam, mikor odasétáltam az asztalukhoz a Nagyteremben. Jól emlékeztem a szép arcára és azokra a fagyos kék szemekre, amiktől persze csak még kellemetlenebbül éreztem magam. Nem volt jó öltet éppen ma egy jó adag hógolyóval megcéloznom Wenlockot. Főleg nem úgy, hogy fel sem mértem a távolságot.
Mentség? Hirtelen egy sem jutott eszembe a kérdésére és mire szóra nyitottam volna a számat, már lent is voltam a hóban. Éreztem, ahogy a hideg beszökik a kabátom és a sálam alá. Az egész testemen végig futott a reszketés. Minden tagom libabőrös lett.
Elmosolyodtam, hogy elrejtsem a zavaromat. Még mindig hülyén éreztem magam, amiért éppen őt sikerült tarkón dobnom azzal a hógolyóval. Nem igazán ismertem, de mindig is olyan megközelíthetetlennek tűnt. Valamiért mindig furcsa érzésem volt az ilyen lányok közelében… még Emmeline-t is borzasztóan nehéz volt rávenni, hogy randizzon velem. A barátkozás pedig a lányokkal sosem ment. Ez alól mindössze Marga jelentette a kivételt, de ő nem is volt az a nyafogós fajta.
Nem is igazán a lány miatt ajánlottam talán fel azt a forralt borozást. Jól esett volna kicsit felmelegedni, azután, hogy a kabátom alá is bőven került a fagyos csapadékból. Igazából régen nem döntött le senki így a lábaimról… főleg nem azzal együtt, hogy megfürdessen a hóban. Persze ő közel sem volt olyan durva, mint mondjuk annak idején Montrego.
– Ezt most úgy érted, hogy nem akarsz? – kérdeztem vissza.
Megmakacsoltam magam, így a hangom kicsit keményebben csengett, mint korábban. Nem szeretem, ha a közeledést és a kedvességet hátsószándéknak tekintik. Rendszerint nem ilyen céllal viselkedem barátságosan – mivel hogy nem is szoktam barátságosan viselkedni.
Talpra álltam a hóban végre. Ha kellett persze, képes lettem volna Héloise-t is odébb mozdítani. Aztán előre hajoltam, hogy finoman le sodorjam magamról a fehér pelyhek sokaságát. Mordultam is közben egyet, hogy jelezzem nem egészen tetszik a helyzet, de mikor kék szemeim találkoztak a fagyos tekintetettel, elmosolyodtam megint. Ugyanazon lendülettel beletúrtam a szőke tincseimbe, mintha csak azt akarnám jelezni: most aztán rosszul jártál, te lány.
– Még nem találkoztam olyannal, aki elutasítja az ingyen forralt bort, de ha nem, hát nem. Több jut nekem. – Megrántottam a vállamat, mégsem mozdultam semerre. Vártam, hogy esetleg meggondolja magát. – Egy ilyen gyönyörű lányt, bizonyára már meghívott valaki erre a hétvégére.
Nem tudom, miért mondtam ezt, de valahogy idegennek éreztem a saját számból hallani. Általában nem udvarolok és a lehető legkevesebb lánynak kötöm az orrára, ha szépnek tartom. Lehet, hogy csak a hirtelen jött fürdetés és a kissé fagyos szavak váltották ki belőlem az indulatok ilyesfajta megjelenését. Mindig is forrófejű voltam, Héloise-nak mégsem estem volna neki szívesen. Túl szép volt ahhoz és biztos voltam, hogy a bájos arc mögött ott rejtőzik valami kedvesebb… csak elrejti, mint én. A barátaim halála óta bezárkóztam, gonosz voltam mindenkivel, aki hozzám szólt. Ki tudja, ő min ment keresztül? Lehet, hogy egy őszinte bizalmasra van szüksége, mint nekem volt.
– Biztosan nem jössz? Én örülnék, ha veled tölthetném a napot. – Kérdeztem és felé nyújtottam a kezemet.

[– Ezt most úgy érted, hogy nem akarsz?]

Jeges golymók

Nolan Pye

❄❄❄

így festek

Lehet, hogy Nolan már rengetegszer látta Héloiset, de nagyon sok mindent nem tudott róla. Példának okáért valószínű, arról sem volt még egy leheletnyi fogalma sem, hogy hogyan járt Mathias Montregoval, meg azzal az ismeretlen eredetű süteménnyel, amit a Madame Puddifoot cukrászdája előtt akart elfogyasztatni vele. Igen, pontosan.
Az a rendkívül kellemetlen élmény, még annyira friss volt és mélyen szántó a kis fagyos emlékezetében, hogy nem csoda, ha kétszer is meggondolta, hogy mire mond igent és mire nemet. Ráadásul a forralt bor is egyfajta alkohol, igaz, melegített változata, de Gauthier kisasszonyt ezzel az ajánlattal pont nem találták szíven, de még bokán sem, úgyhogy nem is értette Nolan reakcióit. Azt persze, látta, hogy kezd halálra fagyni, úgyhogy titkon szurkolt, hogy mihamarabb tápászkodjon fel a hóból és immáron kiegyenlített viszonyokkal folytathassák a beszélgetést. A kezét nem merte odanyújtani, mert félt attól, hogy esetleg ő is odalent köt ki. És testközelben nem volt kedve Nolannal hemperegni, nemhogy a hóban, igazából sehol sem.
–  Ezt most úgy érted, hogy nem akarsz? -  Héloise elmosolyodott. Nolan határozott volt, a szöszi meg kellőképp nőies.
-  Értelmezhetnéd úgy is, hogy akarok, de aztán csalódnod kellene, szóval épp megóvlak egy csalódástól – világított a helyzet valamivel előnyösebb oldalára, hisz tulajdonképpen minden nézőpont kérdése. Ez is. Ahogy végigmért rajta, a pirospozsgás arcon és a szemtelenül csillogó kék szemeken, akaratlanul is elfogta egyfajta bizsergés. Tetszett neki. Még úgyis, hogy morgolódott és játszotta a kemény legényt, hajtúrkálás és ruhaigazgatás közben.
Hogy ki járt rosszabbul? Fogalmam sincsen. Talán mindketten, hisz a mínuszok az utóbbi időben senkinek sem kedveztek.
–  Még nem találkoztam olyannal, aki elutasítja az ingyen forralt bort, de ha nem, hát nem. Több jut nekem – mentegetőzött. Héloise pedig elnevette magát.
Mi az, hogy több jut neki? Ez annyira Mardekáros pasis viselkedés, hogy le se tagadhatná, szóval.. igya meg az egészet, lehetőleg egyedül.
- Ha rajtam múlik, alkoholista is lehetsz, ugyanis én nem iszom alkoholt – na végre kimondta. Végre Nolan értésére juttatta, hogy miért nem tetszik neki az az ötlet, amit oly lelkesen védelmezett már percek óta. Nehéz szülés volt....
-  Egy ilyen gyönyörű lányt, bizonyára már meghívott valaki erre a hétvégére.  – Neeee, könyörgöm ne! – Héloise védekezően takarta el szemeit, az arca már nem is a hidegtől volt olyan vöröses, hanem attól, amit odabent érzett a szívében.
-  Egy ilyen helyes fiú miért nem tanul meg célozni? És miért gyúr ilyen jeges hógolyókat? – olyan kis kedvesen nézett  meg számonkérően is  a szemeibe.
–  Biztosan nem jössz? Én örülnék, ha veled tölthetném a napot – ismételte meg újra. Nagyon édes volt és egyre vonzóbb is, de a kis fagyos megkeményítette magát. Miért teremtsen neki olyan könnyű pályát?
- Én meg annak, ha megtanulnál hógolyózni. Szeretnéd, hogy megmutassam, hogy kell? – felhúzta a szemöldökét és közelebb lépett a fiúhoz. Először is megérintette a karját, majd az ujjait kezdte el babrálgatni. Levette a kesztyűjét is, hogy minél jobban hozzá tudjon férni Nolan mancsaihoz. Aztán várt.

[***]

Januári karácsony

2000. január

***

Héloise hűvösségében volt valami vicces. Na meg az sem került el a figyelmemet, ahogy beszélt velem. „Épp megóvlak egy csalódástól.” Mégis ki a fene mond ilyet valakinek, aki éppen ingyen itallal kínálgatja? Persze szemrevaló, meg szépen a szőke tincsek, amik körbe ölelik az arcát, de azért attól egyelőre még messze álltam, hogy ezt az ajánlatot randevúnak tekintse. Ahhoz azért egy kicsit többet kéne mutatnia magából.
– Akkor most mit akarsz? Azt bámulni, ahogy megiszom a forralt bort? Én abban is benne vagyok. – Megrántottam a vállamat. – Mellesleg egy pohárkától senki sem lesz alkoholista.
Megforgattam a szemeimet. Még egyszer megigazítottam a mardekáros sálat és a fekete kabátot, amik alaposan elmozdultak rajtam az esés következtében. A hajam is persze tele ment hóval. Közben persze odavetettem egy bókot, mert úgy tűnt valami ilyesmire várt. Nem ismerhetett persze annyira, hogy tudja: nem kenyerem az udvarlás. Emmeline-nek sem mondogattam kifejezetten szép szavakat. Megdicsértem a szépségét, de az már bőven az első randinkon volt. Aztán bumm-puff, egy pár lettünk. Nem volt olyan bonyolult, mint azt hittem. Legalábbis így utólag visszatekintve egészen jól alakultak a dolgok.
Aztán jött a számonkérés.
– Nem figyeltem, hogy hol van az a hülyegyerek… khöm… – megköszörültem a torkom. – Akarom mondani: Wenclok. Hidd el, őt szívesen találtam volna fejbe.
Nyilván nem kellett volna az orrára kötnöm, mennyre elegem van abból a gyerekből. Egyrészt egy hülye törpe, aki direkt müzlit szór a Nagyteremben, hogy elessek. Aztán meg rám fogja, hogy utálom, meg hashajtót teszek a töklevébe. Nincs nekem időm, sem energiám ilyen őrültekre pazarolni az időmet, inkább Margával tervezgettem a következő nyári utunkat. Persze idén sem ment minden túl egyszerűen, hiszen a szüleink a nyakunkra küldtek egy halom aurort...
– Miatta kerültem többször is büntetésbe. – Sóhajtottam, aztán inkább legyintettem. – Mindegy is… szóval szerinted helyes vagyok? – kérdeztem vissza.
Inkább arra tereltem a szót, hogy milyen jó lenne vele tölteni a napot. Erre ő megint a hógolyózással jött. Az az érzésem támadt, hogy nagyon is szeretne megfürdetni abban a hatalmas, friss hómennyiségben, ami az éjszaka hullott a birtokra, na meg a faluban. Elvigyorodtam rajta. Igazából nem is értem, miért szerettem volna annyira felvidítani. Talán azért, mert az előbb úgy éreztem, több van a fagyos kis arc mögött, valami keserűség, valami szörnyűség, amit egy magam fajta könnyedén megérthet.
Megéreztem az érintését az ujjaimon. Kicsit megcirógattam őket.
– Megmutathatnád… tudod, szívesen tanulnék egy profitól… – Súgtam oda a közöttünk lévő kis térbe. – De csak akkor, ha utána meghívhatlak egy meleg italra, magamat meg egy forralt borra. Áll az alku?

[– Akkor most mit akarsz? Azt bámulni, ahogy megiszom a forralt bort? Én abban is benne vagyok. Mellesleg egy pohárkától senki sem lesz alkoholista.]

Jeges golymók

Nolan Pye

❄❄❄

így festek

song

Mégis ki a fene hiszi azt, hogy egy ingyen forralt bortól beájulnak a lányok? Na igen.
Héloise nagyot sóhajtott, egyik kezével megpróbálta kimenekíteni az arcába oly vadul csimpaszkodó hajszálakat, persze közben hallgatta azt a zöldet ott. Már nem is aggasztotta, hogy Mardekáros, inkább az, hogy mennyire éretlen. Keserűen nyelt egy nagyot.
Olyan valóságosnak tűnt, amiket mondott – tűnödött magában és végignézett a hótakarón. A Roxfort máskor oly biztonságosnak tűnő falai most tele voltak jeges virágokkal. Egy felrázott hógömb közepén álltak Nolan meg a kis szőke. Azt hinné az ember, hogy ez valami olyan romantikus kombináció, amit Merlin se tudna elrontani, de Nolannek sikerült.
A csillogó szempárok villanásnyi találkozásai nem voltak elegek ahhoz, hogy elcsitítsák a feltörekvő gondolatokat, valahogy szabadjára engedte indulatait. Megemelkedett a mellkasa és a hópihék zavaros gyűrűjébe, belekerült néhány keresetlen szó is, ami annyira fájt, hogy szinte égetni kezdte a fagyos vonásait:
– Akkor most mit akarsz? Azt bámulni, ahogy megiszom a forralt bort? Én abban is benne vagyok. Mellesleg egy pohárkától senki sem lesz alkoholista.
- Semmit, azt hogy tanulj meg célozni. Elég volt mára belőled. Azt hittem, szorult beléd némi jóérzés, de túl naiv vagyok – zavarodottságában a nyaka körül kezdett el babrálni. Kezdte kicsit szorosnak érezni azt a bundát, ami rajta volt. Mintha befűtöttek volna, pedig odakint tomboltak a mínuszok.
– Nem figyeltem, hogy hol van az a hülyegyerek… khöm, akarom mondani: Wenclok. Hidd el, őt szívesen találtam volna fejbe – magyarázkodott. Majdnem annyira hihető volt, mint az előbbi bókjai. Héloise csalódottságában a cipője orrát kezdte el bámulni.
Ez most komoly? Csípjen meg valaki – résnyire szűkült szemekkel méregette. Egyszerűen nem tudta hova tenni.
– Miatta kerültem többször is büntetésbe…– Mindegy is… szóval szerinted helyes vagyok?
- Ahha… nagyon… - némi undorral az arcán bólogatott és jegeskék tekintetével a mardekáros fiú sálát kezdte el pásztázni. Talán képzeletében kicsit szorosabbra kötötte volna azt a nyaktakarót, ott valahol a feje közelében, de mindegyis. Erre a gondolatra egy leheletnyi mosoly szökött szája szegletébe.
A szerelem sokszor vált ki agressziót az emberekből. Honnan is tudhatnánk Héloise, hogyan dolgozza fel ezeket az emóciókat? Lehet, ez még egy humánusabb formája. Aztán Merlin tudja, miért, de felajánlotta, hogy megtanítja hógolyózni. Talán még mindig érzett némi vonzalmat az irányába.
- Szóval… ezt itt kicsit be kellene hajlítanod - magyarázta és várta, hogy Nolan lenyúljon a hóba, de legszívesebben lerántotta volna. Ez az öntelt viselkedés meg a kis dolgai bosszúért kiáltottak és a kicsi Héloise hagyott volna ki ilyen alkalmakat?
- Megmutathatnád… tudod, szívesen tanulnék egy profitól. De csak akkor, ha utána meghívhatlak egy meleg italra, magamat meg egy forralt borra. Áll az alku?
- Bámulatos!  Úgy hiszem, te találtál el a hógolyóddal, szóval én hozom a szabályokat. Tehát,  azt csinálod, amit mondok és aztán majd meglátjuk – kacsintott a fiúra és folytatta a folyamatot.

[***]

Januári karácsony

2000. január

***

Héloise valószínűleg a világ legfurcsább embere volt. Az egy dolog, hogy a beszélgetés végére már úgy éreztem magam, mintha én lennék a Roxfort szörnye csak azért, mert engesztelésképpen el merészeltem hívni egy adag forralt borra, de ezen kívül is elképesztően érthetetlen és abszurd volt az egész helyzet. Jó formán csak pislogni tudtam, szólni nem igazán.
Lehajoltam hát egy adag hóért. Hagytam, hogy annak hidege szép lassan remegőssé tegye az egész testemet. Nem viseltem jól a fagyot, mégis imádtam a hóval borított táj szépséget. Azok az idők jutottak eszembe, mikor a régi barátokkal kiszaladtunk a frissen leesett, hatalmas fehérségbe és megfürdettük egymást. Vagy egyszerűen csak ültem a társaságukban a könyvtárban és onnan figyeltem a hatalmas hópelyheket.
Felemeltem a kezemben tartott maréknyi havat, hogy az újdonsült mentorom is tökéletesen lássa. Valójában magamtól is tökéletes hógolyót tudtam volna gyúrni és az igazat megvallva inkább iszogattam volna egy melegitalt ehelyett a színjáték helyett. De úgy tűnt Héloise-nak erre valamiért szüksége volt… ki tudja miért! Már azt sem értettem, miért kezdett szurkálódni, mikor kedves próbáltam vele lenni.
– Mégis milyen szabályokat akarsz te diktálni? – Érdeklődtem egy cseppet gúnyos hangon. – Vagy a meleg ital elfogyasztásához neked külön szabályrendszered van?
Hümmögve gyúrni kezdtem a hógolyót és azon gondolkodtam, hogyha most vajon megint képen dobnám mi lenne. Nem, nem volt szívem ahhoz, hogy eláztassam a szőke tincseket vagy a bájos arcát. Az volt a szerencséje, hogy némiképpen szimpatizáltam vele, habár az elmúlt pár percben ezt alaposan lerontotta. Már lassan ott tartottam, hogy szívesebben indultam volna tovább egyedül, csakhogy felmelegedjek valahol a faluban, ahelyett, hogy vele próbáljak meg szót érteni… még ha sajnáltam is korábban, amiért olyan magányosnak tűnik.
– És most mi lesz? Dobjalak meg vele? – Faggattam, közben egy kicsit feldobtam az ég felé a hógolyót, ám egyelőre ugynaolyan könnyedén hullott vissza a tenyerembe. Nem volt már kedvem hócsatázni, teljesen átfáztam és szerettem volna behúzódni valahova, ahol lehetőleg akad egy kandalló is vagy legalább egy forró ital.
Akármit is jelentett korábban az a kacsintás, már majdnem biztos voltam benne, hogy ennek az egésznek nem lesz pozitív vége. Egyelőre mégsem léptem el tőle, csak néztem a kék szemekbe és vártam, hogy mit akar. Végül is ha nem éppen a fagyhalál szélén állok, biztosan lett volna abban valami izgalmas, hogy megpróbál irányítani – egyelőre inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.
– Figyelj, én fázok… biztos nem akarsz inkább bemenni valami meleg helyre? – kérdeztem egy kissé remegve. – De nyugi, ha nem akarod nem hívlak meg semmire. Sőt az asztalomhoz sem kell ülnöd. Ki tudja neked, mi a kellemes... – Megrántottam a vállam és elfordultam, hogy a falu irányába nézzek, ahová rajtunk kívül már lassan mindenki leért.

[– Mégis milyen szabályokat akarsz te diktálni? Vagy a meleg ital elfogyasztásához neked külön szabályrendszered van?]

Jeges golymók

Nolan Pye

❄❄❄

így festek

song

Bárhogy is nézzük, azért a szörnyeteg, elég erős kifejezés Nolan Pye alakjára. Héloise sem így tekintett rá, sokkal inkább másabb kontextusban figyelte mozdulatait. Azokat az apró rezdüléseket, amikből habár nagyon szeretett volna, nem tudott olvasni. Vagy ha éppen sikerült is neki, hát rosszul ment a kombinatorika és valószínűség számításai meg se közelítették a realitás masszív talpköveit.
Így eshetett meg az is, hogy ami egészen romantikusnak indult, átváltott valami furcsa szivatós maszlagba, amiben mindketten úgy lavíroztak, mintha évek óta ezt csinálnák. Héloise mondatai egyáltalán nem úgy sültek el, ahogy várta volna. Ez a csőre töltött fegyver valahogy egyikőjük kezében sem úgy funkcionált, mint ahogy kellett volna neki, egyszerűen nem találta gazdáját.
Már épp megszólalt volna, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ebben a rendkívül zord időben gyakoroltatni a hógolyózás mesterségét, mikoris Nolan valami furcsa grimasszal az arcán, szinte gépies mozdulatokkal hajolt a friss fehérség után, hogy beteljesítse a női akaratot.
 A francba – gondolta Héloise és alsó ajka szegletébe harapott. Ezt nem egészen így képzeltem – hát igen. Ahogy a kis mardekáros védekezően magasba emelte kezeit, a tökéletesre gyúrt hógolyót szemléltetve, jött rá arra, hogy kissé elvetette a sulykot a fiúval kapcsolatban. Mindenesetre volt benne annyi büszkeség is, hogy ezt ne ismerje be, szimplán kissé elvörösödve, némi pirospozsgás színnel az arcán élje át a szégyen megannyi lélekturkászó érzését, ami egyszerre játszódott le benne. Olyanok, mint bocsánat, ne haragudj vagy sajnálom szükségesek lettek volna, kétségkívül, de egyszerűen hiába formálta ajkait egy zöngeállásnyi hang se jött ki rajtuk. Már annyira megtanulta, hogy az érzéseit jobb véka alá rejteni, hogy mikor próbálkozott volna is kudarcba fulladtak törekvései.
– Mégis milyen szabályokat akarsz te diktálni? Vagy a meleg ital elfogyasztásához neked külön szabályrendszered van? – Akár lehetne az is… - védekezően fonta össze kezeit és azon töprengett vajon, hogy is fajulhatott idáig ez a helyzet. Mint egy rózsabokor elburjánzott hajtásait, metszegette le magáról a sértődöttség nüansznyi jeleit.
- Lehet,  hogy van ilyen szabályrendszerem, de az is lehet, hogy nincs. Talán érdemes lenne kideríteni – olyan reményteljesen tekintett Nolan irányába, azzal az üzenettel, hogy ő fenntartja annak a lehetőségét, hogy beüljenek egy meleg helyre, csak nem biztos, hogy egy forralt bor társaságában. Hanem valami máséban. Tea vagy ilyesmi. Vagy szimplán megelégszik azokkal a csillogó szempárokkal is, amik most olyan szúrkálódóan és számonkérően mérik végig.
-  És most mi lesz? Dobjalak meg vele? – Jó kérdés – mélyet sóhajtott. Nem akarta, hogy ez az egész megint valami sziszifuszi küzdelembe menjen át, így finoman lopózott Nolan háta mögé és két kezével átfonva karjait, egy szelíd mozdulattal elsuhintotta azt a fagyos golymókot, amit oly buzgósággal formált a kis mardekáros. Mindeközben pedig egy leheletnyi puszit, olyan lágy, de mégis érzékelhető formában, helyezett el nyaka szegletébe.
- Köszönöm, hogy ilyen ügyes tanítvány voltál – suttogta bele a kettejük közös csöndjébe.
-  Figyelj, én fázok… biztos nem akarsz inkább bemenni valami meleg helyre? – kérdezte egy kissé remegve. – De nyugi, ha nem akarod nem hívlak meg semmire. Sőt az asztalomhoz sem kell ülnöd. Ki tudja neked, mi a kellemes...
- Nem érzed? Ez egész kellemes – és újabb puszit nyomott, de már valamivel feljebb , ami valahol az orra és homloka között landolhatott bársonypuhasággal finoman és érzékien, mint ahogy azt kell.
- De. Azt hiszem, én is kellően átfagytam, szóval mehetünk – adta be a derekát és a továbbiakban, mint egy Charlie Chaplin film  némán, némi bódultsággal a szívében kezdte fürkészni Nolan vonásait.

[***]

Januári karácsony

2000. január

***

Ha van bárki is a Roxfortban, aki kiigazodott Héloise Gauthier-n, hát az bizonyára nem én voltam. Tetszettek a bájosan csillogó kék szemek, a játékos szőke tincsek… de valahogy a viselkedése maga volt a rejtély. Az egyik percben szabályosan elküldött a francba, amiért el akartam hívni magammal forralt bort inni, aztán meg hógolyózni akar tanítani. Sejtettem persze, hogy ez még csak a bevezetője volt a durvább folytatásnak.
Megkérdeztem tőle, hogy mégis mit vár, most hogy tökéletes hógolyót gyúrtam. Reménykedtem benne, hogy legalább megkér arra, dobjam meg megint… ehhez képest azonban ajkai puhán érintették a nyakamat. Kiszámíthatatlan volt, mint egy vihar. Nem tudhatta az ember a fekete felhőkből mikor és hogyan fog lecsapni. Sóhajtottam és beleborzongtam az aprócska pusziba.
– [bgcolor=#FFFFFF]Köszönöm, hogy ilyen ügyes tanítvány voltál.[/bgcolor]
Érdekes. A megállapításra végig is néztem rajta. Fogalmam sem volt, mi ütött belé. Az előbb még ki volt akadva, hogy meghívtam ártatlanul, forralt borozni… mintha legalábbis ki akartam volna kezdeni vele, a következő pillanatban pedig ő maga teszi ezt. Mi változhatott? A hógolyógyúrás nem vett el öt percnél többet – persze elég volt mindenkinek ahhoz, hogy már leérjen Roxmortsba, csak mi ácsorogtunk továbbra is ott a hóval fedett kis út mellett.
– Inkább összezavart, mint ügyes.
A válasz talán nem tetszett neki, de nem számított. A puszi okozta pillanatnyi forróság helyét gyorsan átvette a reszketés. Nem volt rajtam kesztyű, így az ujjaim egészen kihűltek a hótól, lassan remegni kezdtem. Talán ezért is váltottam témát, hogy mielőtt odalent találjuk magunkat egy bögre forralt bor vagy forró csoki társaságában. Nem ragaszkodtam persze hozzá, hogy meghívás legyen, ha Héli attól érezte magát alfa-nősténynek, hogy megadta a sajátjának az árát, hát tegye. Nem harcolok én senkivel azért, hogy fizethessek helyett, még ha meg is tehettem volna valójában.
– Nem érzed? Ez egész kellemes.
Újabb puszi landolt a bőrömön. Ezúttal szerencsére valahol homloktájon, így nem kellett felsóhajtanom. A korábbi sokkal forróbb érzést váltott ki belőlem, talán éppen azért, mert a nyakam jóval érzékenyebb volt, bizonyos okoknál fogva. Hálás is voltam, hogy ezúttal bár próbált érzéki lenne és finom, nem találta meg egy újabb gyenge pontom.
– Ha azt mondom, hogy kellemes akkor megszegem a Héloise-szabály első pontját. – Magyaráztam kissé nevetgélve. – Tudod, hogy nem nyomulok és ez nem egy randi. – Emlékeztettem.
Megköszörültem a torkom és bár szívem szerint felé nyújtottam volna a kezemet, nem tettem. Ha esetleg meg akarná fogni persze, semmi akadálya nincsen, nem fogom elhúzni. Azt hiszem, Héloise olyan lány, aki maga szereti eldönteni, mit akar. Nem lett volna hát jó ötlet túlzottan nyomulni.
– Nos induljunk, nem?
–  De. Azt hiszem, én is kellően átfagytam, szóval mehetünk.
Örültem, hogy ezt a választ adta. Szívem szerint már összekuporodtam volna egy kandalló előtt és csak döntöttem volna magamba a meleg italokat, míg át nem melegszik minden porcikám. Kiléptem, hogy visszatérjek az útra, mely a faluba vezetett. Hamarosan meg is pillanthattuk a tömeget, ami előbb érkezett, mint mi. A hétvégén volt utoljára karácsonyi vásár, ahol a legfinomabb forralt bort árulták, na meg persze házi forró csokit, ami anyám szerint isteni, így mindenképpen meg kell kóstolnom. A legutóbbi levelében hosszú sorokon át áradozott arról, mennyire imádta a roxmortsi teleket.
– A vásárban igyunk valamit vagy üljünk be Madame Puddifoothoz? – Az utóbbit csak viccnek szántam, még el is röhögtem magam. Persze tudom, hogy a lányok oda vannak érte, hogy milyen helyes és romantikus. Én részemről mégis kihagytam volna.
– Az anyámnak megígértem, hogy iszom a forró csokiból. – Mutattam az egyik bódé felé. – Mit szólsz hozzá?

[– Inkább összezavart, mint ügyes.]

Jeges golymók

Nolan Pye

❄❄❄

így festek

song

A helyzet fokozódott, Héloise viselkedése pedig nemhogy javított, inkább rontott a helyzeten.
Az a gondolat viszont, hogy tetszik Nolannek, még mindig elég élénken élt a kisasszony fejecskéjében és nem is készült onnan egyhamar kiköltözni. Ezt pedig egyre inkább megerősítette az a tagadás is, ami Nolan részéről érkezett. A mondatok, amikkel azt hitte, meg fogja sérteni, egy nüansznyi rést se találtak a sokszor oly rideg leányzó páncélzatának felületének.
– Inkább összezavart, mint ügyes. – Héloise  erre gyengéden elmosolyodott, majd kissé felszegve fejét, ujjait finoman végigfuttatva a fiú bársonypuhaságú ajkain, azzal enyhén némaságra intve, javította ki:
- Inkább ügyes, mint összezavart – húzta fel szemöldökeit, majd kissé maga mellé nézve, enyhén a válla fölötti területet kémlelve próbálta meg megtörni a varázst. Leplezni akarta, elfedni a nyilvánvalót, pedig elég egyértelműen ott lebegett, nemcsak a levegőben, szinte mindenhol, ahol ők voltak. Nem igazán tudott az érzésein uralkodni, ezért is osztogatta oly könnyelműen kedvességét, amit Nolan persze, megint támadásnak vélt, és annak megfelelően le is reagált:
- Ha azt mondom, hogy kellemes akkor megszegem a Héloise-szabály első pontját. – Héloise nagyot sóhajtott és elég észrevehető módon forgatgatta szemeit, amit lehet, hogy Nolan nem tudott datálni? Ki tudja. Mindenesetre ezek a támadásai, visszavágásai, akár egy vívómeccs tuséi, elég szépen kivitelezettek voltak. Nagyon jól érzékelte, mikor, mivel lehet megfogni a kis fagyost. Az időjárás persze, egyre zordabbá vált körülöttük és ezen sajnos a puszik sem segítettek. Nolan reszketett a hidegtől, vagy a félelemtől, hogy Héloise esetleg valami olyasmit csinál vele, amit még eddigi életében soha nem tapasztalt. A kis hollóháti nem igazán tudta eldönteni, csak ugrált gondolatai között és mint egy bepörgött búgócsiga, kereste, honnan indult és hova is tart éppen.
– A vásárban igyunk valamit vagy üljünk be Madame Puddifoothoz? - Nolan hangja olyan élénken szelte át a levegőt, hogy egyhamar magához tért és kétszer is maga elé pillantva, mintha nem egészen jól ismerné azokat a csillogó szempárokat, amiket épp most szemrevételez ösztönösen rázta meg fejecskéjét.
- Én azt hiszem, hogy nem érzem jól magam, nem tudom, mit akarok. – keserűen nyelt egy nagyot.
- Nem veled van a gond, te nagyon kedves vagy, de valahogy ezt az egészet nem tudom kezelni. Szükségem van némi időre, hogy mindezeket átgondolhassam - magyarázkodott és olykor nyelt is egy nagyot, hogy egyik mondatából kierőszakolhassa a másikat, mert egyszerűen nem esett jól a számára ez a mentegetőzés, de hogyan is máshogyan tudott volna megoldani egy ilyen szituációt.
- Remélem, hogy finom lesz a forró csoki, talán majd egyszer iszunk együtt egyet – hangja egyre inkább szomorúbbá és vontatottabbá vált, na meg persze, folyamatosan fogyott el.
- Most mennem kell – hadarta el zavarodottan és lépteit a kastély felé irányította. Héloise talán most először nem igazán tudta, hogy mit akar ettől a mardekáros fiútól kieszközölni. Meg amúgyis, mi az, hogy kikosarazták?

Köszönöm a játékot!