A nagy alkudozás

          Nem akarom elveszteni. Nem tudom, miért most jut ez eszembe, de az biztos, hogy csak úgy nem szokott gondolat felötleni bennem. Fontos nekem, nem is kicsit. Ezt soha nem tagadtam, még akkor sem, mikor éppen nem volt a legjobb a viszonyunk. Most viszont úgy érzem, még közelebb kerültem ahhoz a ponthoz, amit úgy hívnak elengedés. Még mindig ott motoszkál bennem az a gondolat, amit a lámpás megérintése előtt mondott. Vajon rá merjek kérdezni?
          Ha tudná, hogy egy karcolásba is bele lehet halni, akkor nem kezelné ennyire könnyelműen a helyzetet. Én így is aggódok érte. Talán a kapcsolatunk nem működött, de ettől még aggódok érte. Lehet jobb, hogy nem tudom mit tesz néha, mert leültem volna Nattal beszélni, hogy ne engedje neki. Persze, tudom, nekem nincs beleszólásom, és gonosz dolog is lett volna tőlem, egy ilyen kérés, szóval marad az aggódás. Nem tudom, bár a jelek egyértelműek, hogy ez fordítva is így lehet még, szóval jobb, ha inkább azt teszem, amit kér. Ha nem szeretné, hogy varázsoljak, akkor nem fogok. Sőt, inkább megpróbálom a lehető legkevesebb gondot okozni neki. Muszáj lesz úgy viselkednem, mintha itt se lennék.
          - Elliot…
          Meg akar védeni. Örülök neki, hogy így gondolja, de nagy lány vagyok, meg tudom védeni magam. Mondjuk nem mindennel szemben, de… A fenébe, varázslat nélkül nem sok mindent tudok tenni.
          - Tudod, lehet te hoztál ide minket, de ott a sikátorban elég érthetően kiadtad az utam. Szóval valahol az én döntésem volt, hogy ide jöttünk. – Le is sütöm a szemem, mert annak a sikátorban történt jelenetnek volt előzménye is. Én. Azt hittem magához tudom téríteni, de tévedtem. – Sajnálom azt a pofont. Elliot, én azt hittem… Valójában nem is tudom mit hittem. Jóvá tehetem valahogy?
          Bármit megtennék azért, hogy jóvá tegyem. Az első alkalom, mikor a Kakaóbirodalomban elcsattant az a pofon bár hasonlított erre, azért az teljesen más volt. Ott még nem ismertük egymást, és így utólag elismerem, eléggé letámadtam, de most is ezt tenném, történjen bármi is utána.
          A keze azonban nem maradhat szabadon. Bekötözöm kicsit, majd ha kijutottunk innen, akkor ellátom rendesen a sérülését. Felnézek egy pillanatra a tekintetünk is összeér.
          - Megoldanád. Tudom, hogy átvészelnéd, csak én aggódok jobban, mint ahogy kell. Talán. De láttalak már haldokolni, és nem akarom még egyszer átélni. Nem bírnám ki.
          Elengedem a kezét, és továbbra is megígérem, hogy jó lány leszek, és legfőképp, nem leszek a terhére. Egyébként ki tudja hányszor történhetett már meg az, hogy életveszélybe került, csak én nem tudok róla.
          Az eszembe vésem az instrukciókat, bár nem értem, mi értelme a futásnak. Akkor ennyi erővel akár végig is futhatnánk ezen a folyosón. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint így óvatoskodni. Mindegy, végül is nem akarok öngyilkos lenni, és az igaz, hogy ki tudja mi vár még ránk. Óvatosan, néha megbillenve egy-egy lépés között, és figyelve arra, amit Elliot mond igyekszem épségben eljutni a folyosó végére. Valamiért az ajtó mégis taszít.
          Alaposan megnézem magamnak azt az ajtót, de aztán egy hullámban mintha fagyos levegő csapna meg. A kinti hőség után valahogy nem érzem jól magam ebben a légkörben. Legnagyobb bánatomra, mikor elmúlna, akkor újra jön egy hullám, ami lehet még hidegebben lüktet. Összehúzom magamon a ruhámat, amennyire csak lehet, és kicsit a karommal is körbeölelem magam.
          - Én azt érzem, hogy mindjárt megfagyok.
          Érzem és hallom is, ahogy beszéd közben összekoccannak a fogaim. Bezzeg Elliotnak nincsenek ilyen gondjai. Talán rá másként hat ez a valami, ami bent van. Vagy csak megszokta már, hogy különleges mágikus dolgok előtt milyen érzések járhatják át.
          - Baj van? – kérdezem érdeklődve, mert feltűnően megint megváltozik a viselkedése.
          Nem tudom, hogy mi váltja ki belőle, de az biztos, hogy szükségem van valami melegebb ruhára. Meg az is biztos, hogy ha a nesz, amit hallottam egy patkányé volt, akkor sikítok. Ha nem, akkor továbbra is csak a fogaim kocognak.

A NAGY ALKUDOZÁS


ESMÉ
2000. január

.outfit.

Éreztem, hogy már nem tud megakadályozni semmi. Ennek az egésznek a végén meg fogom szerezni, amit csak akarok. Egy cseppet sem zavart, hogy eközben Esmére is figyelnem kellett. Sőt, ami azt illeti, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy őt is megvédjem, legyen akármi is abban a különös pincehelyiségben. Ezért nyújtottam elé a karomat minden lépés előtt.
– Sajnálom azt a pofont. Elliot, én azt hittem… Valójában nem is tudom mit hittem. Jóvá tehetem valahogy?
Amikor bekötötte a kezemet, tekintetem az arcára vándorolt a sápatag fényben. Ennyi időre megálltam, nem léptem még rá az első lépcsőfokokra. Számomra mindig kedves fog maradni ez az arc, még ha Esmé tett is olyan dolgokat, amiért egy épelméjű ember megharagudott volna… csakhogy én sem voltam szent és hát éppenséggel normális sem.
Megrántottam a vállam.
– Ne foglalkozz vele.
Mit érdekelte már Elliot O’Marát, hogy az arcán csattant úgy fél-egy órája a lány tenyere? Mit érdekelte, ha egyszerűen annyira hívogatta valami átkozott kincs odalent? A lábam ösztönösen haladt abba az irányba, amerről éreztem a varázstárgy erejét. Hagytam, hogy újra és újra az arcomon simítson végig, én pedig éppen csak annyira tudtam figyelni, hogy hova lépek s hogy a karomat végig Esmé előtt tartsam.
– És ne aggódj… többé nem leszek a halálomon a saját eszetlenségem miatt… ígérem… – súgtam még oda halkan, jó pár perccel később. Eddigre már a lépcsők alján lévő folyosón jártunk, mégis úgy éreztem, akkor kell kimondanom azokat a szavakat, ki tudja miért.
Az ajtónál, ahogy a hűvösség végig cirógatott az arcomon, megborzongtam. A kinti levegő után – ami bár nem volt forró, de egy kellemesebb tavaszi időjárásnak elment –, ez iszonyatosan fagyos volt. Mégis ott volt az a csalogató kis érzés, ami tovább vont magával a küszöbön túlra. Hiába hallottam a neszelést, hiába éreztem, hogy itt még aztán valami baj is lehet… be kellett lépnem, meg kellett szereznem a kincset.
– Én azt érzem, hogy mindjárt megfagyok.
Sóhajtottam egyet.
Kibújtam gyorsan a kabátomból és egy könnyed mozdulattal Esmé vállára dobtam. Reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy kibírja idelent. Nem szerettem volna azon aggódni, hogy esetleg most fog halálra fagyni. Óvatosan igazgattam el az anyagot a vállán, nehogy véletlenül lecsússzon. Sőt, mutattam neki, hogy dugja bele rendesen a karjait és akkor begombolom,
– Remélem, akkor most már nem fogsz „mindjárt megfagyni.” – Halkan válaszoltam, ugyanis időközben meghallottam azt a neszt, amire menten a hatalmas pincehelyiség sötétebbik vége felé pillantottam. Éreztem, hogy van ott valami, de nem láttam sehol értékes, csillogó aranyat vagy más különleges tárgyat.
Meredten bámultam az egyik sötét sarok felé. Volt ott valami… valami veszélyes.
– Baj van?
Hallottam Esmé hangját, de csak felemeltem a tenyerem, hogy most ne beszéljen. Figyeltem, sőt sokkal inkább erőteljesen koncentráltam. A lány fogai néha-néha még összekoccantek mögöttem. A karomat megint elé emeltem, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen.
Hamarosan valami morgás féle hallatsztott. Megrettentem. Hátrébb léptem egyet, magam mögött tolva talán Esmét is. Nem tudtam szólni egyelőre, csak akkor szakadt ki belőlem a nyögés, mikor egy vaskos, szürke, fején szarvat viselő teremtmény került elő – úgy festett, minr egy kisebb méretű orrszarvú, akármi is volt, még nem volt teljesen kifejlett példány. Sosem voltam igazán jó a varázslények felismerésében, fogalmam sem volt, mi az… de aki idezárta, bizonyára alaposan felhergelte.
– Ne kezdj el sikítani… – Súgtam halkan Esmének. – Talán még megússzuk, hogy ránk rontson.
Előrébb léptem és benyúltam a zsebembe. Még a szállodában eltettem egy-két szelet csokoládét, hátha valami „normális” kajára ülnénk be, aztán éhes maradnék.
– Szia… szereted a csokit? –Lágy beszéltem az állathoz, próbáltam nem megretteni tőle. – Van nálam egy kevés és biztosan nagyon ízlene.
Óvatosan húztam ki a csokoládét a zsebemből és elkezdtem kibontani. Ezt is finom mozdulatokkal tettem, nehogy felizgassa magát.
–Ha elkezdene felén rohanni, akkor futás…

          Elég vegyes érzések járnak-kelnek bennem. Szeretném is, hogy túl legyünk rajta, másrészről viszont nem, hiszen akkor hamar vége lenne a kalandnak. Pont ezért az egyik pillanatban még élveztem, és akartam ezt a kalandot, a másikban pedig meggondolom magam, és mennék inkább ki a raktár elé megvárva Elliotot. A sors azonban másként akarja, és én is. Mert, ha tényleg el akarnék menni innen, akkor már be se jöttem volna. De tudtam mit vállalok, és hogy veszélyes lehet, szóval nem fogok kihátrálni a helyzetből.
          Elmosolyodom, és ingatom kicsit a fejem. Nagyon jól esik a kabátjának melege. Belebújok a ruhadarab ujjába is, így már tényleg nem fázok annyira, és egyáltalán nem fogok megfagyni, de azért kell egy kis idő, amíg teljesen átmelegszem. Ez legyen mondjuk a legkevesebb, az sokkal jobban foglalkoztat, hogy rá miért nincs ilyen hatással. Tudom, hogy Elliotra másként hatnak a kincsek, és ennek valószínűleg ahhoz is van köze, hogy erre szánta az életét, ebben látja az örömét, és ez élteti. Mindig is ez fogja.
          A neszre felfigyelek és nem csak én. Kicsit Elliot mögé bújok, nem akarom, hogy esetleg aggódnia kelljen miattam. Megígértem, hogy nem varázsolok, de ez lehet olyan helyzet, amikor meg kell szegnem az ígéretem? Nem tudom, addig biztos nem, amíg a neszezés morgássá nem alakul. Akkor aztán kilép az árnyékból egy lény. A fenébe, miért nem figyeltem az órán, akkor most meg tudnám mondani, hogy mi ez. Így viszont biztos nem kell pálcát használni. Talán.
          - Te tudod mi ez?
          Talán a kalandjai során találkozott már ilyen lénnyel. Nem tudom Elliot mennyire tudja kezelni ezeket a helyzeteket, de én megragadtam egy szinten, ez biztos. A többi már részletkérdés. Valahogy csak el tudunk majd rohanni mellette, ha szükséges.
          Lépek egyet hátra, aminek következtében neki ütközök az ajtónak. Elég nagy zajt csap ahhoz, hogy Elliot meghallja, talán olyat is, ami csapdára ad jelet, de az ismeretlen lényt látszólag nem zavarja meg. Kezemmel kutatni kezdek a sima felületen. Talán nem is a kijárat felé kell majd rohannunk, hanem inkább befelé, az ajtó másik oldalára.
          - Hova fussak? Inkább keresgélek valami ajtót ezen az izén. Úgyis oda akarsz bejutni és nem kifelé a raktárból.
          Talán inkább ezt az állatot kéne kifelé üldöznünk tőlünk. Mondjuk a csokit kidobhatnánk a lépcsőn túlra. Ha megérezné a kinti levegőt, a szabadságot, akkor inkább arrafelé rohanna nem felénk.
          - Dobd ki a csokit a lépcső tetejére. Ha meglátja, hogy ki tudna jutni, talán kimenne.
          Tudom, nagyon naiv vagyok. Egy állat nem így működik, és még ha akarom, akkor sem fog megváltozni a kedvemért. A saját kutyámnál nem tudom néha elérni, hogy azt tegye, amit kérek tőle, akkor miért tenné meg ezt egy vadidegen lény?
          Hátat fordítok, és ismét kutatni kezdek az ajtón és körülötte. Ha tudnám mit keresek, akkor valószínűleg könnyebb lenne, mint így vaktában lövöldözni.
          - Mit keressek az ajtón? Mi nyithatja ki?
          Addig-addig porolok és kutakodok, amíg találok valami kart egy mélyedésben. Nem tudom, hogy az-e a megfelelő, talán egy csapdát indít be, ezért nem is húzom meg egyelőre.
          - Elliot, van itt egy kar, amit meg lehet húzni. Meghúzzam?

A NAGY ALKUDOZÁS


ESMÉ
2000. január

.outfit.

– Te tudod mi ez?
Megráztam a fejemet. Azt hittem az óvatoskodó viselkedésből és a könnyed lépésekből egyértelművé vált, hogy fogalmam sincs, mi a fene az a vaskos testű, szürke, orrszarvúra hajazó teremtmény. A jellemzőit persze én is láttam, így egyértelművé vált, hogy nem szeretném, ha esetleg nekünk rontana. Csak nyugi, O’Mara, ne csapj zajt, ne tegyél semmi hirtelen mozdulatot.
Óvatosan léptem még közelebb az állathoz. Hallottam persze, hogy még mindig morog és fújtat, de még mindig jobban jártam, ha mondjuk engem szemel ki, mint Esmét. Egy pillanat alatt félre hoppanáltam volna, remélve, hogy aztán majd célba vesz. Nyugtatóan beszéltem hát továbbra is a teremtményhez és a kibontott csokoládét úgy nyújtottam felé, mint valami felajánlást, ha elenged minket. Csakhogy éppen eközben sikerült Esmének zajt csapni. Az állat összerezzen és még hangosabban, szinte remegve kezdett el morogni felénk. Bassza meg… Futott át az agyamon a kellemetlen gondolat, majd egy pillanatra hátra fordultam.
– Maradj már nyugton! – Sziszegtem oda. – Nem kéne felingerelni feleslegesen, oké?
Mély levegőt vettem. Tekintetem visszavándorolt az állatra. Éreztem, ahogy a szívem a szokásos, adrenalintól fűtött ritmust veszi fel. A szalag is ugyanúgy tombolt és mintha ott suttogta volna a fülembe: Csak menj, csak menj és ragadd meg!
– Hova fussak? Inkább keresgélek valami ajtót ezen az izén. Úgyis oda akarsz bejutni és nem kifelé a raktárból.
Már megint ez a beszéd. Jó, O’Mara, ne kapd fel a vizet… minden a legnagyobb rendben. Tudtam, hogy Esmé izgul, ismertem. Sejtettem, hogy máris rajta a pánik, mint annak idején a kísértetházban, ahol meg kellett védenem őt… és milyen jó is volt.
– Dobd ki a csokit a lépcső tetejére. Ha meglátja, hogy ki tudna jutni, talán kimenne.
Nem szóltam és nem tettem úgy, ahogy mondta. Egyszerűen az állat felé nyújtottam az édességet, megvártam, hogy megszaglássza, majd ledobtam a földre, remélve, hogy majd onnan föleszi. Egyelőre csak szaglászni kezdte és ahelyett, hogy velük foglalkozott volna az újdonság egészen lekötötte.
– Sosem találna ki innen egymaga. Odafent túl sok a holmi. – válaszoltam Esmének.
Még mindig az állatot figyeltem, nem törődve azzal, amint a lány még mindig az ajtó körül matat. Persze éreztem még mindig, egyre intenzívebben, hogy közel vagyunk valamihez… valamihez, ami bevonzott ebbe a raktárba, és ami talán sokkal távolabb vezet még innen is majd. Hallottam, amint beszélt, ekkor a teremtmény már a csokoládét majszolgatta, nem is foglalkozva velünk. Örültem, hogy nem engem, hanem az ételt választotta vacsorának, így óvatosan, de eloldalogtam Esmé felé.
– Elliot, van itt egy kar, amit meg lehet húzni. Meghúzzam?
Megint intettem neki, hogy beszéljen halkabban. Nem tudom, miért nem értette meg, hogy egy veszélyes lénnyel vagyunk egy helyen, amit jobb nem felbőszíteni. Igen, lefoglalta a csoki és igen, a testemmel védeném Esmét minden körülmények között, de akkor is olyan helyzetben voltunk, amit nem volt olyan egyszerű orvosolni.
– Miért ne? – kérdeztem suttogva és megrántottam a vállam. Közben a kabátzsebbe nyúltam – ami még mindig Esmé testét melegítette – és kihúztam belőle a lámpást. Éreztem, ahogy egészen átmelegedett az aranyozott fém. Olyan volt, mintha a hely varázsa arra is hatott volna.
Megvártam míg Esmé ujjai finoman ráfeszülnek a karra, majd egy aprócska erőfeszítéssel meghúzza. Az ajtó halk kattanással tárult ki. Ez is egyfajta varázslat volt, amit meglepő módon nem követett semmiféle támadás. Csak a mögöttünk lévő, csámcsogó állat hangját lehetett hallani.
Az ajtó egy aranyozottan csillogó, sziklás terembe vezetett, melynek a közepén egyetlen, hatalmas állvány volt. Az is durva, kőből faragott példány volt. Gondolkodás nélkül fogtam meg a lány kezét és húztam magammal át a küszöbön. Talán tíz lépést tehettünk, mikor hallottam az ajtót. Nyikorogva csapódott be mögöttünk, még a zár is kattant… egyelőre nem érdekelt. Valahogy csak kitalálsz innen, öregem. – Bíztatott a hang gúnyosan.
– Furcsa, hogy mik nem húzódnak egy város alatt… – Halkan beszéltem, mégis visszahangozva tértek vissza a szavak a fülemhez. Eközben el is értem az állványt. Annak a közepén egy kör alakú bemélyedés volt. – Na nézzük csak… – Még a nyelvem is kidugtam, ahogy felemeltem a lámpást. Megnéztem az alját, aprócska talapzatot emeltem az üreges belső alá, az is tökéletes körforma volt, még a díszítettség ellenére is.
Óvatosan helyeztem a körbe, majd az egyetlen kattanást hallatott. Újabb lépcsősor nyílt, pont az oszlop előtt. Ám ebbe közvetlenül le tudtam nézni még ott állva is. Kicsi, alig egy méterszer egy méteres helyiség lehetett, amiben egyetlen arany tárgy hevert egy vörös szőnyeg közepén. Hunyorognom kellett, hogy ki tudjam venni mi is az. Valami edény féle lehetett, aminek a fedő része díszes volt. A szívem hevesebb ritmusra váltott megint. Tudtam, ez az, amiért jöttünk, ha csak nem rejt magában valamit.

          Remek. Itt állunk mind a ketten egy olyan állattal szemben, ami biztos, hogy varázsvilági és egyikünk sem tudja, hogy miféle. Mi van akkor, ha amiről azt gondoljuk, hogy nem jó, az lesz a jó és fordítva? Az élet tele van nehéz döntésekkel és kérdésekkel. Csak sajnos nem mindegyik szól arról, hogy egy adott helyzetet túlélsz vagy sem.
          Igyekszem minél messzebb kerülni az állattól, de ehhez az is kell, hogy az ajtó kinyíljon. Szóval szépen nekimegyek, amivel persze Elliotot és az állatot is megijesztem. Mondjuk Elliotot nem csak megijesztem. Mondjuk nem értem a csokival mi a baj, miért nem lehet kidobni innen. Biztos kitalálna, ha lát egy nyitott ajtót. Mindegy, az állat marad, de akkor nekünk kell menni. Minél előbb, annál jobb.
          Figyelem, ahogy sikerül lefoglalni az állatot a csokival, majd a kar felé fordulok. Ugyanannyi az esélye annak, hogy valami rossz fog kisülni belőle, mint annak, hogy valami jó. De ha meg kell húzni, akkor meg kell húzni.
          - Oké, akkor készülj fel – suttogom.
          Rámarkolok a kilincsre, és igyekszem olyan óvatosan meghúzni a kart, ahogy csak tudom. Nem akarom még egyszer megijeszteni az állatot. Nálam nincs csoki, amit oda lehetne adni neki, és szerintem Elliotnál sincs több.
          Az ajtó lassan kinyílik, és egy hatalmas terem jelenik meg mögötte. Mivel még mindig nem tudok varázsolni, zseblámpát pedig nem tartok magamnál, ahogy társam, kénytelen vagyok a saját szememre és a zseblámpa fénykörébe eső láthatóságra hagyatkozni. Ahogy belépünk a helyiségbe, mintha egy hideg fuvallat futna végig rajtam. A következő pillanatban pedig már csukódik is az ajtó mögöttünk.
          Hirtelen fordulok arra, kicsit meg is rándul a nyakam, ezért a kezemet rácsúsztatom kicsit. Hogy fogunk innen kijutni? Mi van akkor, ha belülről nincs kar? Mi van akkor, ha már az ajtó kinyitásával beindítottunk egy másik csapdát?
          - Aha, tényleg furcsa – húzódok közelebb Elliothoz.
          Kicsit megkapaszkodok a karjában, bízom benne, hogy ő tudja mit tesz, de én félek tőle, hogy élve leszek eltemetve itt. Ellépek tőle, mikor az oszlophoz érünk. Hagyom dolgozni, ő a profi, a legjobb, ha nem állok jobban az útjába, mint ahogy már eddig is megtettem.
          Azonnal visszaugrok mellé, mikor elkezd remegni a föld, és megnyílik a talaj egy lépcsőnek utat adva. Figyelmesen nézem, és látom is a kis edényt, de nem tudom még mindig, hogy miért olyan különleges. Szerencsére a remegésem már rég elmúlt, de ettől függetlenül időről-időre megcsap valamilyen hűvös fuvallat.
          - Ketten nem fogunk oda beférni – állapítom meg.
          Szóval kénytelen leszek elengedni és itt fenn megvárni. Hátrébb is lépek, hogy menjen csak nyugodtan. Mondjuk, ha valami történne, akkor nem tudom mit tennék. Lekapnám a lámpást a helyéről és hozzávágnám ahhoz a valamihez.
          - Fentről fedezlek. Menj csak. De gyere vissza!
          Megfogom a kezét, és kicsit meg is szorítom. Bátorításnak szánom, de annak is, hogy még mindig fontos nekem, szóval vigyázzon magára.

A NAGY ALKUDOZÁS


ESMÉ
2000. január

.outfit.

Éreztem Esmé érintését a karomon. Tudtam, hogy meg kell védenem, akármi is történjen. Nem engedhetem meg, hogy itt történjen vele valami, még akkor sem, ha korábban felbosszantott. Igaz az nem is igazán én voltam, hanem valaki más… valaki vadabb, akit csak a lámpás mágiája irányított. Az minden érzékemre rákapaszkodott és csak skandálta, hogy: menni kell, menni kell, menni kell… Én pedig engedelmeskedve neki egyszerűen mentem előre, míg el nem értünk ide. Az elmém akkor kezdett el tisztulni, mikor megvágtam a kezem. Addig valami furcsa köd ereszkedett rá.
Tisztában voltam vele, hogy nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe. Esmének nem valók az ilyen kalandok, ezt már a szellemházas esetünk óta tökéletesen tudtam. Ott nagyon pánikba esett és én sem voltam éppen jó állapotban, így megvédeni, vigasztalni sem tudtam rendesen. Azt hiszem, ő az az ember, akit túlságosan megviselt a háború és azóta csak még érzékenyebb reagál mindenre – habár előtte nem igazán ismertem, így ezek nagyrésze mind csak egyszerű találgatás.
A tekintetem még mindig az előttünk felnyíló lépcsősorra és az aprócska kis helyiségre vetődött, ahol éppen csak egy láda fért el. Elvigyorodtam, szinte érezve, hogy ez az, amit annyira akartam. A szalag a csuklómon vadul lüktetni kezdett. Éreztem, hogy ez valamiféle öröm tánc a részéről.
– Ketten nem fogunk oda beférni. – Jegyezte meg Esmé.
Egyetértően bólintottam. Elfértünk volna, bár meglehetősen szűkös a hely, így felesleges lett volna mindkettőnknek lemászni oda. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez egyszer megragadom a pálcám és varázslattal hozom fel a ládát. Csakhogy az kockázatos lenne. Valaki vagy valakik okkal építettek ki ilyen védelmet… nyilván egyetlen behatolásra utaló jelre előkerülnének és ne adja Merlin megint megszúrnának egy átkozott tőrrel, mint annak idején Egyiptomban.
– Fentről fedezlek. Menj csak. De gyere vissza!
Elnevettem magam. Közben éreztem, hogy megfogta a kezemet és kicsit megszorította. Ez arra emlékezett, mikor még együtt voltunk és néha elmentem valahova. Gyakran nem szóltam neki, de ha mégis, hát azt pont ugyanilyen gyengédséggel jutalmazta. Szerettem az érintését, mindig melegség töltött el… de akkoriban egészen másképp, mint mostanában. Szinte hihetetlen volt már, hogy ez a lány volt az első szerelmem.
– Miért ne jönnék vissza? – Aztán elléptem mellőle, hogy a lépcső tetejéhez igyekezzek.
Mély levegőt véve tettem meg az első lépést. Aztán sietősebbre véve a tempót leértem a ládához. Egyszerű faláda volt, rajta pár faragott díszítéssel. Valaki leverte róla a lakatot, látszott a sérülés helye és két nagyobb karcolás. Ujjaim könnyedén értek hozzá, gondolkodás nélkül. S mintha odabentről valami lüktetés jött volna.
– Ez is valami elátkozott kincs lehet. – Fennhangon beszéltem, hogy Esmé is hallja. – Ha valami történne keress kiutat. Biztosra veszem, hogy nem csak fölfelé lehet menni. – Tettem hozzá, miközben mutatóujjammal óvatosan benyúltam a résen a láda teteje és alja közé. Az hamarosan nyikorogva feltárult. Először csak az aranyló fényt fogtam fel, aztán megláttam a formát. Egy nyeles tükör volt, szépséges, ornamentikus díszítéssel. Virágok és madarak voltak rajta, tökéletesen harmonizálva a török kultúrával. A virágokat egy-egy drágakővel díszítettek, ettől pedig csak még drágábbnak látszott az egész. Éreztem, milyen erős mágiája van. Esélytelen volt, hogy ne fogjam meg.
Már éppen bele akartam nézni, hogy rájöjjek a mágiájára, mikor behatolás hangja ütötte meg a fülem. Odafentről jöhetett. Azonnal felpattantam, a tükröt bedugtam a kabátom alá, majd a lépcső tetején elkaptam Esmé kezét.
– Mennünk kell… – Húztam magam után, ellentétes irányba az ajtóval. – Egy tükör volt a ládában. – Ziháltam, miközben egyre gyorsabbra vettem a tempót és a falhoz érve, a szabad kezemmel azt kezdtem el simogatni, reménykedve, hogy találok valami kiálló részt.
– Látsz valamit? – kérdeztem. Ebben a pillanatban már azon az ajtón dörömböltek, ahonnan bejöttünk. – A franc… bassza meg… maradj mögöttem! – Mondtam és Esmé elé álltam, elővéve a pálcámat. Nem is számítottam arra, hogy abban a percben, ahogy megpróbálok varázsolni, cserben hagy a mágiám. Talán ezen a helyen nem lehetett varázsolni, ki tudja. Már nem volt más választásom, mint megszámolni, hányan lépnek be az ajtón. Hat turbános varázsló volt, nem értettem mit üvöltenek felénk. Az egyik viszont túl nagy lett volna ahhoz, hogy csak úgy le üssem őket és biztosra vettem, hogy hat embert a kis trükkjeimmel nem fogok tudni hatástalanítani.

          Féltem, ez nem kérdés. Már azóta, hogy beléptünk a szellemházba. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de így van. Ez a mostani helyzet nagyon hasonlít ahhoz. Itt is úgy rohantam le a boltban, mint ahogy ott a Kakaóbirodalomban. Itt is elcsattant egy pofon, ahogy ott is, és ez a raktár sem éppen bizalomgerjesztő. A szellemházról meg minden más elmondható csak az nem, hogy bizalomgerjesztő vagy biztonságos. Sóhajtok egyet, mert félek tőle, hogy lesz ott lenn valami csapda, amire előre nem tud felkészülni, és akkor pálca nélkül tehetetlen leszek. Megszorítom a kezét, muszáj, hogy tudja, számíthat rám. Muszáj tudnia, hogy itt vagyok.
          - Vigyázz a rejtett csapdákkal, jó? csak ezért nem tudnál visszajönni.
          Figyelem, ahogy leereszkedik a mélybe. A zseblámpája fényét követem, mert mást egyébként annyira nem tudnék. Nem szólok, a lélegzetem is kicsit visszafolytom, hogy minden rendben legyen. Csak legyen minden rendben és jussunk ki innen épségben. Utána már minden rendben lesz.
          - Mi történne? Elliot, ne ijesztegess, tudod, hogy nem szeretem az ilyen vicceket. Nem történik semmi, jó?
          De azért elmegyek keresgélni valami kiutat. Szándékosan kerülöm azt az oldalát a teremnek, ahol az a lény elállta az utunkat. A bal oldali falrészen kutakodok éppen, mikor lépések zaját hallom. Megdermedek. Talán csak a raktár egy másik helyiségébe jönnek. Nem tudom, miért próbálom egy ilyen nagyon is átlátszó hazugsággal nyugtatni magam. A lépések felénk közelednek nagyon.
          Azt hiszem, Elliot is meghallotta, mert egy pillanat alatt kikerül a mélyedésből, megfogja a kezem. Bólintok csak a kijelentésre, aztán már kutatni is kezdem a tekintetemmel a falat.
          - Tükör? Talán egy beszélő tükör?
          Nem igazán ez a legfontosabb most, amit meg akarok tudni, csak szeretnék már kijutni innen. Kezem a falat simogatja, a szemem becsaphat, nem feltétlenül látok meg valamit, amit a kezemmel érzek.
          - Keresem már. Még nem látok semmit.
          Hátat fordítok egy pillanatra, amikor meghallom a dörömbölést. Még gyorsabb tempóra váltok. Ezek az alakok ismerik a bejutást ide, így biztos nem tart majd nekik sokáig az, hogy bejussanak. Kijutunk. Előttük fogunk kijutni innen, ez nem kérdés. Aztán meghallom az ajtó nyílását, és hogy Elliot abbahagyja a kutatást. Én viszont nem. Ha ez lesz életem utolsó cselekedete, akkor is ki fogok jutni innen és viszem őt is.
          - Találtam valamit – suttogok.
          A kezem megakad egy hasonló szerkezet nyitó zárjában, mint amilyen a korábbi is volt. Csak meg kell rántanom, és kijutunk innen. Vajon mennyi időnk lesz, amíg utolérnek? Vagy akkor már akár hoppanálhatunk is, ha kinyílik az ajtó?
          - Kell valami, ami eltereli a figyelmüket, amíg kinyílik az ajtó. Kell egy trükk!
          Ennél célravezetőbben nem tudom mondani. Ha csak felkavarjuk a port az sem érdekel, csak kell egy pár másodperc. Vajon most ennyin múlik az életünk?
          Nem nézek a hátam mögé, megrántom a kart, és amint annyi rés keletkezik, hogy ki tudjunk férni rajta, megragadom Elliot kezét, és futni kezdek. Nem pocsékolom a szavakat, ezt anélkül is érti. Az út ugyan kanyarog, de hamar meglátjuk a fényt. Kijutunk onnan, megvan a kincs is, és elmondhatjuk, hogy volt egy jó kalandunk.
          A kijárat azonban tartogat még néhány meglepetést. Hasonló katonák, akik benn láttak minket, itt is felbukkannak. Előkapom a pálcámat, itt már biztos lehet varázsolni, és ezúttal nem érdekel az ígéretem. Ha azon múlik, hogy meg kell menteni magunkat, akkor megszegem a szavam. Legfeljebb egy ideig nem beszélünk egymással. A mágia azonban még itt sem működik.
          - Most mi legyen?
          Visszafelé nem mehetünk, előre nem mehetünk, és ha a pálcánkat nem tudjuk használni, akkor hoppanálni sem tudunk. Mind a két irányból megindulnak felénk, én mégis, talán önkénttelenül teszek egy lépést hátra. Ezzel pont belesétálok valakinek a karjaiba. Nem Elliot az, mert ő mellettem áll. Az idegen megragadja a felkarom, hátrafeszíti a kezem, és bilincset rak rá.
          - Elliot! – igyekszem kiszabadulni, rugdosok, de nem sokat ér.
          Főleg azután nem ér sokat, miután bekötik a szemem, és a következő pillanatban csak a hoppanálás félre nem ismerhető érzését érzem. A térdem keményen landol a homokban. A karom még mindig meg van kötözve, de sikerül nem elvesztenem az egyensúlyom.
          - Elliot, merre vagy?
          A gyomrom görcsben van. Nem tudom merre van, nem tudom merre vagyok. Talán nem is egy helyen vagyunk. A táskám még meg van, de a pálcámat már rég kicsavarták a kezemből. Talán nincs is meg, ott van a raktárnál vagy eltörték. Tartom magam. Nem fogok sírni, bár nagyon küzdök vele. Még egy kísérletet teszek arra, hogy társamat szólítsam. Azt is hiszem egy pillanatra, hogy ő az, mert már nem érzem olyan égetően a napot, ahogy korábban. Arra fordulok, de még mindig nem látok semmit.
          - Nem tarthatnak itt, meg fogok szökni – jelentem ki határozottan. Nem tudom mit akarnak tőlem vagy Elliottól, de nem is számít, mert tényleg meg fogok szökni.

A NAGY ALKUDOZÁS


ESMÉ
2000. január

.outfit.

Valahogy nem akartam arról csevegni, hogy milyen tükör akadt a kezemben. Az persze biztos volt, hogy beszélni nem beszélt, mert akkor még talán ő is csendre intette volna Esmét, mikor az első morajlás elért minket valahonnan a távolból. Némán tapogattam végig a masszívnak tűnő kőfalat, de nem találtam semmit és időközben ránk is történt a másik ajtót, ami éppen csak elválasztott minket attól a teremtménytől, melyet egyikünk sem tudott beazonosítani.
Így hát Esmét eltakarva fordultam az érkezők felé és a pálcámat egyenesen feléjük emeltem. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne kezdjek el azonnal támadni, biztosítva azt, hogy életben maradjunk. Mindenki azt mondja, hogy fejjel a falnak megyek… és ez általában igaz is volt. Nem értettem, miért nem fogják fel, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy mindent túlélek és ez tart igazán életben.
– Találtam valamit – suttogta Esmé. Szerencsére ezt nem hallhatták meg a felén közeledő, hangos alakok. A saját durva nyelvükön próbálták meg valószínűleg közölni, hogy leátkozzák a fejünket, ha csak megmozdulunk.
– Kell valami, ami eltereli a figyelmüket, amíg kinyílik az ajtó. Kell egy trükk!
Trükk? Éreztem, hogy kiakad bennem a kegyetlen hang. A szalag a csuklómon olyan vadul lüktetett, mint régen… szinte el is felejtettem, hogy képes ilyesmire. A vérnyomásom és az adrenalinszinten pillanatok alatt az egekben tombolt. Talán éppen ez kellett a túlélés újabb fejezetéhez.
– Az a trükk, hogy csináld gyorsan… – válaszoltam fojtott hangon, majd úgy léptem, hogy semmiképpen se érje Esmét semmiféle támadás . Fogalmam sem volt, miféle varázslatot használhatnának, ami még itt is működik. Az ilyen keleti népek mindenféle trükköt ismernek, ami nekünk túl misztikus és veszélyes. Ez van, ha a Minisztérium mindenre rásüti, hogy „nem biztos a kimenetele.” Ezzel pedig lényegében minden izgalmas varázslatot kiiktatnak a roxforti tananyagból. Talán ezért is olyan veszettül unalmas azaz iskola.
Már kezdtek nagyon fenyegetőnek tűnni, ráadásul még közelebb voltak, mint egy pillanattal korábban, de szerencsére, abban a pillanatban, amikor Esmé ujjait megéreztem a börömön végig cirógatni. Majd erősebben megszorította a kezem és könnyeden rángatott ki a helyiségből az ajtón át. Éreztem, amint a lábamon lévő heg elég durván lüktetni kezd, nyilván így akarta jelezni a testem, hogy még mindig – egy év távlatában sem – vagyok kész a rohanásra. Sötét, furcsa útvonal volt, az ember szinte biztos lehetett benne, hogy jót nem tartogat… s mintha nem is a városban lyukadtunk volna ki, hanem bőven azon kívül, bár az előttünk álló, furcsa, keleties ruhát viselő varázslók eltakarták a kilátást.
– Kibaszottul nem tudom, mi lesz… – válaszoltam a lehető legőszintébb hangon. Varázslattal nem is próbálkoztam, inkább az Esmé lógó kabátom zsebe felé nyúltam, hogy elővegyem az egyik tőrömet, amit még nem ajándékoztam Merelnek… talán azért is mertem magamnál tartani, mert ez még nem sebezte meg a testemet. Hallottam, ahogy Esmé a nevemet kiáltja, mikor előkaptam a fegyvert és az egyik felém nyúló kézfej, kellemes karamellás árnyalatú bőrét felsértettem. Valaki hátulról le akart fogni, azt viszont egyenesen oldalba szúrtam, de arra már nem volt lelki erőm, hogy visszaszerezzem a pengét. Egyre többen tapadtak rám. Így csak rúgtam és rúgtam… de hiába találtam el egyet-egyet, mintha egyre többen lettek volna. Aztán valamivel megkötöttek, a szememet is eltakarták. Nem akarták, hogy lássam a helyet, ahova visznek.
A hoppanálás meglepett. Nem számítottam rá és amikor pukkanással földet értünk, valaki fel is lökött. Kellett egy pillanat, hogy magamhoz térjek. A gyomrom ugyanis felkavarodott már ennyitől is. Nem is emlékeztem, mikor ettem vagy ittam utoljára, de az ajkaim ki voltak száradva. A pálcámat nem találták meg, éreztem, hogy ott van a nadrágomba szúrva, az övvel egészen a testemhez szorítva, ahová menekülés közbe rejtettem.
– Elliot, merre vagy?
Hangosan sóhajtottam.
– Itt melletted… – válaszoltam halkan. Nem is nagyon figyeltem Esmére innentől, ugyanis valaki lerángatta a szememet eltakaró kendőféleséget a fejemről. Éreztem, ahogy a sötét tincsek kócosak lesznek, de ez most nem számított. Furcsa, sivatag és nem-sivatag közötti táj tárult a szemem elé, illetve egy jó két méterre álló, szakállás, arab mágus, aki láthatóan különbözött az egyenruhásoktól. Lila talárt viselt, aranyozott mintás turbánnal.
– Ki a franc maga?
Valamit magyarázott a maga hülye nyelvén. Nem tehetettem mást, minthogy erőtlenül felé rúgtam egy jó adag homokot. Gondolkodj Elliot, gondolkodj, mert innen bazi gyorsan el kell tűnni. Közben már a csuklóimmal próbáltam feszegetni az engem szorító köteleket. Az egyik nagydarab fickó persze odajött és úgy képen vágott, hogy a szám sarkából megindult a vér. Éreztem, ahogy a fémes íz beköltözik ajkaim közé és talán vörösre is színezte a fogaimat. Nem nagyon érdekelt.
Helyett inkább jobban felmértem a terepet. Apró kis táborféleség volt, egy halom lámpással és gyertyával… na meg rengeteg éghető textillel… talán volt ott egy kis alkohol is, amit az ő kultúrájukban bizony nem nagyon lehet fogyasztani. Hallottam már hasonló éjszakai találkozókról, amikor kiszöktek tivornyázni. Hát nem lepett volna meg, ha itt is hasonlóról van szó.
– Szerinted tudnál hoppanálni? – kérdeztem Esmét halkan. – Ha tűz lesz, hoppanálnod kell Esmé, vissza a szállásunkra. Ne foglalkozz a pálcáddal, meg semmivel sem!
A következő pillanatban felrúgtam az egyik legnagyobb lámpás, ami közvetlenül mellettünk volt és az üveg darabokra tört. A sátor, a kiterített szőnyegek azonnal lángra kaptak. Tudtam, hogy pillanatok alatt eloltják, még sem hoppanáltam azonnal. Meg akartam várni, hogy Esmé meneküljön először. Ha kell én feltartom őket.

          Ki kell jutnunk innen. Semmi más nem jár az eszemben csak ez az egy gondolat. Akármi is lesz a vége, nem maradhatunk itt, mert azzal végünk. Pont ezért, amint kinyílik az ajtó, már ragadom is meg Elliot kezét és húzom magammal. Gyorsan kell mennünk, amennyire lehet, de érzem azt is, hogy ő nem tud annál gyorsabban, mint amit kiprésel magából. Talán ez is elég lesz.
          A kijáratnál azonban kiderül, hogy nem. Ez a gyorsaság nem volt elég. De az ott várakozó emberekből ítélve valószínűleg a sebességnek nincs is köze ahhoz, hogy elkaptak. Talán már akkor ott álltak, mikor mi még a tükör szépségességét figyeltük a frissen kinyílt ajtón túl. A harc nem az erősségem, és túl sokan vannak. Könnyen nem adom majd magam, de az is biztos, hogy Elliot sem. Mégis elkapnak és hoppanálni is tudnak velünk.
          Itt még nagyobb a hőség, mint korábban. A nap is úgy tűz, hogy leég rólam a ruha. Most bánom, hogy rajtam van Elliot kabátja. Nagyon melegem van, érzem, ahogy száll el belőlem a nedvesség. Őt keresem, mert még mindig nem látom. Szerencsére közelebbről kapok választ, így kicsit megnyugszom. Még mindig nem tudjuk, hogy mit akarnak, de remélem ez hamarosan megváltozik.
          Végül lekerül rólam a szemkötő. Nagyon bántja a szemem a hirtelen támad fény, de így legalább már látom, hogy Elliot tényleg ott van, de bántották. Nagyon mérges leszek. De jelenleg inkább csak nyugton maradok. Ők nem félnének megütni engem, ha arra kerül sor. Csak egy pillanatra nézek Elliotra, keresem a tekintetét és mikor megtalálom, akkor megnyugszom. Látszólag van terve.
          - Én tudom ki ez – suttogom, de nem úgy érzem, hogy most szükség lenne a felesleges beszédre.
          Majd később elmagyarázom neki, ha érdekli. A lényeg, hogy azok alapján, amit én hallottam, ha nem sikerül megszöknünk valahogy, akkor rövid időn belül nincs az az auror, varázstalan rendőr, aki megtalálna minket.
          - Igen, tudok hoppanálni.
          Igaz, még mindig meg vagyok kötözve és biztos nem fogom őt itt hagyni, ha nem látom jelét annak, hogy hoppanálna ő is, akkor én se megyek. A pálcám azonban kelleni fog. Most nem akarok és nem is tudok újat venni. A tekintetemmel keresni kezdem a megadott jelig, és meg is találom az egyik férfinél. Szerencsére a lábunkat nem kötötték meg, így felállok, és odarohanok ahhoz a férfihoz, akinél a pálcám van. Nem kell messzire mennem, mert ő a tűz eloltása miatt felém tart.
          Van értelem annak a kevés órának, amit Reginald adott önvédelem címen, mert most sikerül nagyon erősen tökön rúgnom a férfit és elszednem tőle a pálcámat. Látom, hogy Elliot a férfiakkal van elfoglalva, akik rárontanak a tűz miatt. A helyéről a főnök is feláll. Nekem kell előbb odaérnem, mielőtt még valami olyan történne, ami nem fordítható vissza.
          Megígértem, hogy megszököm, és meg is fogom tenni. Miután a pálcámat megszereztem, sikerült kiszabadítanom magam, majd hoppanáltam Elliotért, aztán vele együtt a hotelszobánkba.
          - Mielőtt még bármit is mondanál. Nem hagytalak volna ott. Az az alak amolyan helyi Tudjukki. Örüljünk, hogy ennyi időre életben maradtunk. Valamit biztos akartak tőlünk, és csak a puszta szerencse, hogy ennyivel megúsztuk.
          Ledobom magamról a kabátot és a fejkendőt is. A hotel hűvös szobájában ugyan megborzongok, de ez most jól esik. Holnapig kell csak meghúzni magunkat, mert utána már megyünk haza. Egy kis magyarázatot is adok arra, amit kijelentek a férfival kapcsolatban.
          - Mint utólag kiderült, amikor korábban jártuk a várost, és suttogásokat hallottunk egy férfiról, az ő volt. Korábban az egyik boltban hallottam, amikor vásároltam, hogyan is néz ki. Ellássam a sérülésed? – nézek rá aggódva. – Az lenne a legjobb, ha most tudnád pihentetni a lábad, készítek neked egy fürdőt, oké?
          Ezzel egyedül is hagyom, és megindulok a fürdő felé. Remélem tényleg van holnapig időnk és nem kell hirtelen elhagynunk a szobát, mert esetleg ránk találnak.

Köszönöm a játékot és nagyszerű kalandot.