Amerika

ÁR/TVERÉS

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

James Walton a leghíresebb amerikai iparmágnások közé tartozott. Talán azt hihetné az ember hogy olyan családba született bele, ahol már a pelenkáját is pénzzel tömték ki vagy akár a seggét a dollárbankókkat törölték, de az súlyosan téved. James vagy ahogy a legközelebbi barátai hívták, Jamie valójában Ohio egy szegény lepratelepén nőtt fel. A semmi kellős közepéről hosszú és rögös út vezetett fel a csúcsig. Sokszor volt embert próbáló, sokszor volt kegyetlen. De ő, akárcsak én magam kitartó volt.
A barátságunk rég kezdődött és nem is igazán annak indult. Hosszú történet ez, túl hosszú és nem is olyan lényeges. Ellenben azt ki kell hangsúlyoznom hogy hasonló életpályánk, érdeklődési körünk és értékrendünk hamar egy útra terelt minket. Nem, is igazán zavartuk egymás köreit. Míg ő itt, a szabadság hazájában élvezte az élet habos oldalát és a Brit szigeteken tudtam tevékenykedni.
Volt azonban amiről nem mondtam le. A kincs utáni megszállott vágyamról. Walton azonban sosem volt az az ember, aki nemet mondott volna egy számára jövedelmező üzletnek. És miután múlt héten New Yorkba jöttem örömmel üdvözölt a penthouse-ában.
Nem szándékoztam sokat maradni ebben a koszos metropoliszban. Számomra túl nagy volt, túl harsány, túl otromba. Maguk az épületek nem tagadom impozánsak, és pár napig még élvezetes is, de hosszú távon... hosszú távon idegörlő. James pedig tudta jól, csak átmeneti látogatásomnak a célja nem alaptalan. Ő is hallott a nagyszabású Los Angeles-i árverésről. Ő is tudta jól, mi minden kerül a piacra. És miután ő is ismerte a vágyaim célját nem is volt kérdéses számára a felbukkanásom.
New York zsivaja után Los Angeles napos tengerpartja éles váltás volt. Kellett két nap, hogy kiheverjem az időeltolódás okozta fáradalmakat, de a Hiltonban nem zavart senki. A megszokott lakosztályomat kaptam, Waltonnak pedig csak egy telefonjába került hogy szerezzen nekem két belépőt az aukció estéjére. Ő maga telefonon licitál, és a képviselője csak aznap fog érkezni s mindössze addig marad, míg a megszerzett műkincseket ki nem adják és haza nem szállítja neki.
 A terv készen állt a fejemben. Valójában nagyon könnyűnek tűnt, talán túl könnyűnek is. A muglikkal az az igazán egyszerű hogy könnyű szerrel átverhetőek. Elég némi csekély kis, abszolúte nem feltűnő mágiahasználat ahhoz, hogy a szokatlanság tetejét idézzük elő, s ennek következtében megrettenjenek majd menekülni kezdjenek. Most sem volt más célom mint szimplán káoszt eredményezni.
A zakómon nem volt ránc, az ingem frissen vasalt, a mandzsetták fényesen csillogtak. Belenézve a tükörbe egy gazdag ember tekintett rám, csak legbelül tudtam ki is vagyok valójában én. Rég nem voltam már ideges. Rég nem éreztem a heve szívdobogást. Még mindig nyugodtan álltak, a saját azúrkék szemeimbe nézve. Nem, még nem jött el az ideje bármennyire is rég voltam terepmunkán. Manapság jobbára összekötő szerepét látom el. Irányítok, szervezek, koordinálok, füleseket gyűjtök, de nem megyek ténylegesen a helyszínre. Ez azonban... ez azonban olyan volt, amit nem bízhattam másra. Egyszerűen nem. Hisz ez volt az, amire a fél munkásságomat feltettem.
Mindig is imádtam a történelmet. Mindig is imádta a kincseket, a vadászatot és az ahhoz párosuló veszélyt. A kihívást, a megfejtést, a rejtvényt és minden nehézséget, ami ezzel járt. Különösen mádtam tanulni a mugli történelem nagy alakjairól. Ezek többségének volt jelentősége a varázsvilágban is. A párhuzamok sokszor segítettek, voltak hogy olykor kiegészítették egymást a történetek, de akadtak sokszor homályos foltok.
Josephine alakja kiemelkedő szerepet kapott az olvasmánylistámban. A svéd királyi család utódlási rendszere és történetük magában érdekes. De nem csak ezért kutattam több éven át az országban és Európa egyéb szegleteiben... ó de mennyire hogy nem.
Meg akartam találni egy varázstárgyat, egyet, ami egyenesen Josephinehez köthető. Ő volt az a nő, aki később beházasodott a Bernadotte családba, azaz első Oszkár svéd és norvág király feleségévé vált. Ugyanakkor pedig magának Bonaparte Napóleonnak volt az unokája. Azaz egyenes ági leszármazottja.  
A lépteim a nagy impozáns csarnokban visszhangzik. A moraj már felüti a fejét itt, a folyosón. Tudtam, hogy a beléptetésnél nem lesz gond. Waltonnak köszönhetően simán ment minden,habár a saját nevemmel és saját befolyásommal épp ugyanennyire simán tudtam volna célt érni. A teremben lévő fényben a megcsillanó ékszerek és egyéb műkincsek üvege visszatükröződik. Köröttük megannyi érdeklődő ember örvénylik. Muglik.
A szívem megdobban ahogy belépek. Olyan ez, mikor meglátsz egy lélegzetelállítóan gyönyörű nőt. Egyszerűen kiszárad a szád, és elveszted minden maradék józan eszed. Csak őt látod, csak őt érzed. Kizársz egyszerűen minden mást, szimplán eltűnik a külvilág.
A gömb egyértelműen hívott. Engem hívott. Az ősi mágiája, a varázserő puszta ereje letaglózott. A testem minden egyes porcikája érezte, az ujjam bizseregve sóvárogni kezdett érte.
Akartam. Fenemód akartam.
Lehunytam a szemem. Csak egyetlen pillanatra, csak azért hogy ne válljak egy ostoba kisgyerekké, aki rohan a játékához. Ezt nem szúrhattam el. Hosszú évek vért és verejtéket izzadt kutatómunkája után végre... végre a semmiből került elő és itt van... szinte csak egy karnyújtásnyira.  
Lassú léptekkel indulok meg. Teszek egy kört a teremben, alaposan felmérve a jelen lévőket. A legtöbbje tehetős, akad pár szakértőnek kinéző pofa de furcsállom a fiatalokat. Manapság már tinédzsereket is beengednek egy aukcióra? Ez a baj a muglikkal... nincsen semmi megkötés, semmi szabály, semmi fegyelem. A rohanó világukban nincs rendszer és kontroll. Ez pedig ha nem is most, hát majd később fog gondot okozni.
Teszek még egy kört. Elidőzök kicsit hosszabb időt a terem másik felében. Óramű pontossággal be tudnám tájolni hol is van a kincsem. Hív magához, érzem a gerincem mentén.
Leakasztok egy pezsgőspoharat az egyik pincér tálcájáról. Belekortyolok.
Nem tudom mennyi idő telhet el. Nem tudom hány elvesztegetett pillanat suhant át felettem de mire észbe kapok már célirányosan sétálok. Megtorpanok a vitrin előtt. A széles íves üvegen át jól látható a benne rejlő kicsiny érték. Az emberek előtte ácsorognak, én pedig finoman félre tolok egy barna hajú lánykát. Az illata ismerős valahonnan, de nem törődöm vele.
- Bocsánat szabad lesz?
És már ott is vagyok. Letaglózva nézem, a szemem issza a látványt.
- Gyönyörűségem...
Sóhajtom halkan és nehezen állom meg hogy ujjaim ne nyomjam a hideg üveglapnak ami elválasztja tőlem minden idők egyik legnagyszabásúbb ereklyéjét. A Solinumot, ami latinul annyit tesz, álomszilánk. S amit őriz az nem más, mint a történelem egyik legnagyobb alakjának legféltettebb emlékképe... Egy ravasz kristályrendszerbe zárva...

ÁR/TVERÉS

outfit

Hiába végeztem a Roxfortban, még mindig ugyanúgy két világban élek. Az erdő, a rét, a bő vizű patak és a hegyi tó még mindig ugyanúgy vonz, mint ahogy iskolás éveim alatt tette. Hiába élvezhetem már a természet szeszélyességét testközelből, ugyanúgy napról-napra szerelmesebb leszek a fákba, az erdő utánozhatatlan illataiba… Mikor régen az ódon falak között úgy éreztem, hogy csak fuldoklom a vágy és bezártság súlya alatt, most élvezem a szabadság odaadó ízét.
De. Van nekem ez a másik életem is. Az amelyik világéletében gazdag amerikaiként élvezhette a mindennapok luxusát, a drága ruhákat, a legdrágább ételeket és a luxusautók bőrhuzatának vacak tapadását. Gyönyörűek, minden. Mugli énem meglepő módon élvezi az életének ezt a tálcán kínált mivoltát is. De apámnak volt annyi esze anno, hogy úgy neveljen minket, élvezzünk ki mindent és szeressünk mindent, fellengzés és képmutatás nélkül, önmagunk természetességével.
Nyilvánvaló tehát, hogy bár az én igaz és hű valóm az erdőkben, törzsek és bennszülött népek között leli lelki békéjét és erejét. De nem bújhatok ki a családi kötelezettségek alól sem, amik most újra Los Angelesbe szólítottak engem. Mióta megszületett húgunk, amúgy is többet járok haza. Bár anyámmal, hiába lett jobb minden, azért továbbra sem rendeződtek a dolgaink. Főleg mivel most én vagyok úgymond kéz közelben, engem lehet nyaggatni. Jada Angliában tanul, azzal nem sokat tud kezdeni, bár nagyjából havonta azért nővérem is hazalátogat. Vagy… Ki tudja már neki mi számít hazának. Egy évvel ezelőtt talán nekem is Angliát kellett volna inkább annak neveznem. Most viszont itthon vagyok, akár a hegyekben, akár a nagyvárosban, ez a közeg a maga nyüzsgő napsütésével és tengeri sós levegőjével már az enyém. Még a furcsa túlgazdag mugli hóbortok ellenére is szeretem. Nem mintha csak a muglik lennének hóbortosak…

Ja. Van egy anyám is. Meg neki is egy családja. Akik nagyjából még egyben vannak. A háború után kezdik összekaparni magukat, és így, hogy a vita is lement a kastély körül, amibe végül nagybátyámék készülnek berendezkedni, ugyanúgy tetszelegve a családfő szerepében, mint anno nagyanyám, szóval szent a béke. Csakhogy, a háború alatt szétlopkodott vagyontárgyak egy nagy része, még nem került elő. Volt is nagy meglepetés, amikor nagybátyám szólt, hogy egy embere amerikai eladóknál találkozott az Álomszilánk nevű, minden idők egyik legszebb ereklyéjével. Ami a háborúig történetesen a családom birtokában állt évszázadok óta, hogy aztán halálfalók rabolják el kastélyunkból.
És most íme. Fellelhető a világ egyik legszebb mágus ereklyéje fellelhető egy kaliforniai, nagyon amerikai, nagyon elegáns árverésének kínálatában. Igen. Ez kivételesen érdekel engem is annyira, hogy felháborodjak rajta, hogyan lehetséges. Próbáltuk jelezni az aukciós bizottság felé, hogy lopott műtárgyról van szó, de mivel mágus tárgy, a bejelentés a háború utáni fejetlenségben pedig még a mágus oldalon sem kapott hitelt, így nem foglalkoztak a bizonyítási üggyel. A szüleim most pereskedéssel próbálkoznak. De mire abból bármi is lesz, addigra az árverés már réges-régen lezárul.

Szóval nincs más választásunk, mint megvenni...
Magamhoz képest kecseden karolok Thomas barátom karjába, miközben Zain enyhe testességével próbál finoman utat törni hármasunknak a kiállított Álomszilánk felé. Nem mintha nem keltenénk eleve feltűnést. Minden nyáron szembesültem az itteni hírességhajhász életfelfogással, de mióta hivatalosan is hazaköltöztem, olyanok velem, mint a tékozló fiúval… Ja. Ez megnehezít pár mágikus dolgot az életemben, de úgyis csak addig tart, amíg Los Angeles mugli környékeit járom. A mágusok közt ugyanolyan névtelen vagyok. Szerencsére.
Végigsimítok aranysárga egyedi tervezésű ruhámon, amihez foghatót tényleg csak itt és ilyen alkalmakkor hordok, majd szememmel megpillantom a hőn áhított és keresett Álomszilánkot.
- Tényleg csodaszép. – Jegyzem meg mugli unokatestvéremnek és barátomnak, akiknek szemében ugyanazt a csodálatot látom tükrözni, ami az enyémben is ott lehet. Biztos a mágiájához is hozzátartozik, hogy az emberek imádattal tekintenek rá. Nehéz lesz megszerezni, de a világ összes pénze a rendelkezésemre áll, hogy megtehessem. – Nem, nem lesz szabad. – Jegyzem meg egy vadidegennek, aki minket, igen épp minket, a jogos tulajdonosokat akarja félretolni. Arrébb is lököm némileg a kezeit, hogy érzékelje, ez nem lesz sosem az övé. – Felejtsd el. – Jelentem ki neki, komolyan végigmérve. Akkor fog el egy érdekes, különös érzés. Igen… mintha ő kilógna az itteniek sorából, pontosan ugyanúgy, ahogy én magam is. – Ez a családomé. Akiktől ellopták. Ma visszakerül jogos tulajdonosaihoz. Szóval el a közeléből…

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

- Tényleg csodaszép.
Halk moraj csak csupán minden. A lényeg, az egész tudatom leköti az előttem lévő tárgy. A vibrálás, ami árad felőle. Sokáig csak teszteltem magam, sokáig fejlesztettem a képességeim. Olyan ez mint az illat, mit ezer közül felismersz. Én a tökéletes egyvelegét tudom kiérezni ennek az illatnak. Mesterien tökéletes. Egyszerre krémesen lágy, selymesen puha, érzékien vad és csábító. Megrészegít s egyben mély álomba lovall... rosszabb mint bármelyik emberi drog.
Igen, a vétkem, a bűnöm, a szenvedélyem.
Talán nevetséges többet beleképzelni, de mégis... az évek alatt, míg csak kutattam, kerestem de nem találtam valahol a lényem részévé vált. Olyan ő mint én. Halkan bújik meg, mély tudást rejt magába és különleges. Több van benne, mint kívülről sejthető. Ha igazak a feljegyzések amiket a vatikáni irattárból loptam ki, akkor valóban komplikált védőbűbájok és átkok kombinációjával kell megbirkóznom. De még ez sem tántorít el. Ó de mennyire hogy nem....
– Nem, nem lesz szabad.
Egyetlen éles női hang zökkent ki. Határozott, már-már férfiasan telt mégis azért van benne valami simaság. Ahogy felcsattan akaratlanul is pislantok egyet. A kő varázsa szertefoszlik és pillantásom immár a nő felé fordítom.
Az első amit leszűrök, hogy fiatal. Nem tudnám behatárolni, mert az a fajta kortalan egyedülálló szépség, aki lehet tizenöt de akár harminc is. A kanárisárga ruhájának szabása egyértelműen sugallja hogy nem az utcáról esett be. Nem vagyok odáig a Chanel darabokért, de az ő testalkatának tökéletes választás. A szín pedig... na igen... az is.
Egy halovány félmosoly bújik meg ajkaim szegletében. Merész. Én pedig kifejezetten imádom a merész nőket. A visszahúzódó csendességekkel nem bírok mit kezdeni. A tűzzel játszani... igen, azt akarom.
- Már megbocsásson? - kérdezem értetlenkedve. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy eltolta a Szilánk felé nyúló kezem. Nem tudom miért de kifejezetten bosszant a viselkedése.
Elszoktál Cartwright attól, hogy valaki ellenkezzen neked...
O'Mara hangja csendül a fülemben. Na igen, én dirigálok. Még Walton, amerika leggazdagabb embereinek egyike is csak jó tanácsokat oszt nekem, de nem mer követelni. Ez a bájos barna meg a nagy őzgida szemeivel itt pattog nekem és utasításokat oszt? Hát hova fajult el a világ?
– Nem, nem lesz szabad. Felejtsd el.
Értetlen pillantásom talán segít neki rájönni, hogy rohadtul nem vágom miről is beszél hozzám. Talán ezért pillant a vitrin felé, amit lekövetek. A Solinum továbbra is vibrálva hív, kérlel, de én erős maradok és nem csábulok el újra. Inkább a sárga szépség felé fordulok.
– Ez a családomé. Akiktől ellopták. Ma visszakerül jogos tulajdonosaihoz. Szóval el a közeléből
- Ó hogyne. A családjáé...
Hangomba jócskán vegyül cinizmus és mellé nevetés. Nehezen leplezem a kuncogásom. Pláne ahogy utasítgat, hogy menjek arrébb. Hát csak azért sem fogok. Nem szokásom behódolni, maximum bizonyos nagyon kényes szituációkban, de ott is megválogatom kinek mennyit mit és hogy engedek. Rossz emberrel kezdett. Vajon tudja?
- Feltételezem már az üknagyanyja birtokában volt és ő hagyta volna magára... csak hát nagyika idő előtt porrá lett, a követ pedig megfújták maga meg hoppon maradt. Jól mondom?
Elbillentett fejjel kérdezek. Szándékosan nyomom meg a szót, ami a Szilánkra utal. Kíváncsi vagyok tudja-e valójában mire ácsingózik.  
- Igazán elmorzsolok Önért majd egy könnycseppet.
Vigyorodom el gonoszul és kacsintva fordulok el tőle. Tudhatja, hogy blöffölök és egyben természetesen gúnyolódom. Nincs kedvem kislányokkal évődni, és sértegetni sem akarom tovább, pont eleget kapott ahhoz talán, hogy észrevegye magát. Legalábbis remélem ennyi elég volt hogy felfogja, nekem nem hogy nem parancsol, de még csak nem is kérhet meg semmire. Igazából talán csak a mágia erős lökéshullámai gerjesztik bennem az egyre jobban fellépő feszültséget. Érzem az ujjaimban a zsibongó ereket. Az adrenalin még nem járta át igazán a testem. Az majd csak akkor fogja igazán ha akcióba lendülök, de az a terv későbbi része csak. Addig még várnom kell. A türelem pedig sosem volt a nagy erényem de megtanultam élni vele. Muszáj.
És azzal is tisztában vagyok, hogy tennem kellene pár kört, nem pedig megrekednem itt, pont  a Szilánk előtt, de valahogy egyszerűen nem akaródzik mozdulnom mellőle. Már nem, így, hogy látom Őt teljes, tökéletes valójában.

ÁR/TVERÉS

outfit

Nem nagyon szokott érdekelni, hogy mit gondolnak mások. Látják az életem, egy bizonyos képet. És elkönyvelnek olyannak, mint amilyenek a lányok nagy általánosságban az én világomban. Ha máshogy alakul a sorsom, bizonyára én is ugyanolyan lettem volna, mint mindenki más, aki hozzám hasonló életbe születik. Bár ki tudja… Apám nem gazdag sorból jött, s mindig azt akarta, hogy a gazdagság mellett tanuljuk meg értékelni az életet. Nem csak a sajátunkat, de mindenki másét is, aki közvetlen környezetünkben él és létezik. Az indiánok között egészen más világot ismerhettem meg, s talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy később mindazt túléljem, ami történt velem.
Simán lehetnék mindaz csupán, aminek látszom. De boszorkánynak születtem. Méghozzá angol boszorkánynak. Túléltem minden idők egyik legnagyobb angol varázslóháborúját, innentől már, bármi jöhet, megküzdök vele. Nem vagyok átlagos… harcos vagyok…

Csuklóimra nézek. Egy pillanatra szégyellem a kötélnyomokat, amik végigfutnak rajtuk. Holott nincs mit bánni rajtuk. Védtem valakit, s végül engem is megvédtek. De tény, ami tény, hogy ebben a közegben, itt Los Angelesben kifejezetten fura érzés viselni ezt a heget. Odafönt az erdőben egy pillanatig sem zavaró, ahogy a Roxfortban sem bántam, hogy látszódik küzdelmem nyoma. Ott mindenki pontosan tudta mit jelent. Itt senki sem tudhatja. Csak kérdő tekintettel merednek rá az emberek, én pedig az elején gondosan figyeltem rá, hogy hosszú ujjú ruhámmal elrejtsem. Ez az első alkalom, hogy hagyom megmutatkozni abban a világban, ahol mindenki próbálja elrejteni tökéletlenségét. Még lehet én is el fogom majd. Akkor, amikor a háború már messze lesz a hátam mögött, s én is a robajoktól megtisztult fejjel tudok majd nyugovóra térni. Bár… Lehet, hogy pontosan azért kellene megőriznem, nehogy elfeledjük, mi akik fiatalon éltük át, mennyit kellett szenvednünk. Maradjon mindez inkább intő példa…

Persze az előttem álló nem tudhatja mindezt. Talán fel sem fogta, hogy több dologban hasonlítunk, mint ami jelenleg látszódik. Nem csodálom hát, hogy a gyönyörű ékkő azonnal felkeltette az érdeklődését. Vagy netán épp e miatt jött. Abból kiindulva mennyire a sajátjának érezte már most is. Elég gazdagnak tűnik… azt hiszem… De persze nálunk nem nagyon lehet gazdagabb, így nem túlzottan félek attól, hogy épp ezt a követ tudná elhappolni előlünk. A családom örökségét nem veheti el senki. Még Gunyoros Pökhendisége sem.

Összekulcsolom a karom magam előtt, miközben hallgatom. Persze a furcsa hangnemre már Thomas és Zain is felkapják a fejüket. Ők muglik és bár értik boszorkányértékét is a kőnek így általam, de nem érzékelhetik a mágiának azt a csábító veszélyességét amit én. Ők sportolók. Fizikailag nagyok és erősek. Jelen pillanatban, akár úgy is festhetnének mint az itteni nagy testőrök. Mikor a férfi felé lépnek egyet, vagyis hát leginkább megpróbálva közém és a férfi közé lépni, csak Zain mellkasára teszem a kezem és némileg visszább tolom. – Elintézem. – Mondtam egyszerűen és határozottan. Mert ja, elintézem. Ha másképp nem, még az aukció előtt szétátkozom a képét. Az tuti hatásos.

- Igen… Pont úgy van, ahogy mondta. Hoppon maradtam, mert nagymamus meghalt az ékszerecskét pedig elvitték a nagy házacskánkból, amit nem őriztettünk kellőképpen. Ó jajj. Brühü, mi lesz most velem. Ezen múlik a fél életem. Ha nem szerzem meg, oda a házam, meg az életem, meg a barátaim… brühühü… - Mondtam, talán még gúnyosabban, mint ahogy ő kezdte a bemutatkozást. – Azt aztán várhatod, hogy én sírni kezdjek vagy könyörögni taplókám… Mondanám, hogy hozzá vagyok szokva, hogy ami az enyém, az az enyém… Ja… Mert tényleg hozzá vagyok szokva. És éppenséggel, most a célomat nézegeted szinte nyálcsorgatva. Undorító. – Lököm kissé arrébb az ékkövet védő üvegtől. – Rá ne folyasd mindjárt! Úgy sem lesz a tiéd. Én pedig nem tudom akarok-e komplett fertőtlenítésre költeni még. Mint tudod, elég rosszul állok anyagilag és hát a boldogulásom a kőtől is függ… Nem nagyon fér már bele a költségvetésbe a nyálad vakargatása.

Úgy lépek, hogy most én kerüljek közelebb a kőhöz, fenyegetően, de még mindig főképp a beképzelt amerikai fiatalt eljátszva, mintsem az ezt-azt megtapasztalt boszorkányt. Persze mivel ő azért már elég öreg, gondolom bizonyos dolgokban ügyesebb, mint én… De talán a már fájó csontocskái megakadályozzák a durvább mozdulatok megtételében. Vigyázz tatus, rossz emberrel kezdtél ki…

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

A két gorilla jelenléte valójában csak akkor tűnik fel, mikor a barna szépség a kezét megemelve megálljt parancsol nekik. A kézfeje szelíden koppan a mellkason és tudom, hogy a péppé verés veszélye fenyeget. Valamiért mégse rettegek. Talán a pálca a zakóm zsebében kellő megnyugtatást ad. Meg hát ott a Szilánkból áradó, pulzálóan feszült mágiatömeg, ami egyértelműen eltompítja az összes többi ösztönömet.
- Igen… Pont úgy van, ahogy mondta.
A gunyoros él ellenére is egy vigyor suhan át az arcomon. Egy elégedett vigyor. Tipikus, az az én megmondtam fajta, de persze a lány mindezt megfejeli azzal hogy kifiguráz. Furcsa mód ez is jól áll neki. Szeretem a tüzes nőket, pláne ha nem félősek. Elég a barna szempárba néznem hogy tudjam, igazi amazon a lelke mélyén és valóban nem fogja hagyni magát.
Kár érte.
Nem akarnék neki csalódást okozni, de sajnos le fog törni mikor majd elhoppolom az ereklyét az orra elől.
– Azt aztán várhatod, hogy én sírni kezdjek vagy könyörögni taplókám… Mondanám, hogy hozzá vagyok szokva, hogy ami az enyém, az az enyém… Ja… Mert tényleg hozzá vagyok szokva. És éppenséggel, most a célomat nézegeted szinte nyálcsorgatva. Undorító.
Az engem érintő sértő megjegyzésre csak felszalad a szemöldököm, de mikor már az undorító szót ejti ki, olyan vehemenciával, ami talán öt magyar mennydörgőben sincs meg akkor már kacagnom kell. És nevetek is. Tetszik. Nagyon tetszik.
Nem csak a viselkedése, vagy az hogy nem hagyja magát, de a gesztikulációja. Nem tudom eldönteni a fiatal egója nem hagyja nyugodni, az értékrendje ennyire szigorú vagy egyszerűen csak ilyen a természete. Élettapasztalata még úgymond nem lehet túlontúl sok, de ez olyan, amit az évek majd meghoznak. Hisz mennyi lehet? Max huszonöt.
– Rá ne folyasd mindjárt! Úgy sem lesz a tiéd. Én pedig nem tudom akarok-e komplett fertőtlenítésre költeni még. Mint tudod, elég rosszul állok anyagilag és hát a boldogulásom a kőtől is függ… Nem nagyon fér már bele a költségvetésbe a nyálad vakargatása.
- Abban az esetben mindenképp arrébb megyek, ha velem tartasz.
Hagyom, hogy odébb toljon, mert a Solinum energiája és annak a bűvköre csökkeni kezd. Ez pedig egyértelműen a lánynak köszönhető, aki kezdi a figyelmem totálisan magára vonni.
Gondolkodás nélkül válok én magam is olyan vakmerővé, amilyen ő maga. Karom mozdul,. ujjaim az ő kezére fonódnak és szelíden elvonják az üveg hideg falától. Még érzem a kezemen a bőrét cirógató hűvösséget és ott van a szikra, amit talán a feszültség szül.
Szelíden vonom magamhoz a kezét és lehelek rá egy kósza csókot, miközben magamban mulatva figyelem őt. Vajon megsértődött? Egyértelműen. És vajon bosszantja a túlzott elegancia? Az illem? Ha őt nem is, hát a testőreit mindenképp.
Ajkaim végigsimítanak a puha bőrön amely alatt a még puhább finom hús kínálkozik fel. Ujjai hoszzúak és vékonyak, de kecsesen simulnak a tenyerembe. Szeretem a hosszú ujjakat, biztos tökéletesen tudna zongorázni.
- Mondjuk egy italra.
Nem akarom feltartani, mindössze csak elvonni a kő közeléből azért, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Mert itt sem ő sem én nem vagyunk igazán a formánkban. Vagyis... a legrosszabb formánkban vagyunk hogy pontosítsunk.
- A kopóid nélkül.
Egy ravasz vigyorral emelem fel a fejem és pillantok rá. A kezét ott tartom kettőnk közt, de továbbra is tartom őket. Ha akarja egy pillanat alatt kihúzhatja ujjacskáit, és akkor a levegő hideg hűvöse cirógatja meg a tenyerem, bár remélem ez nem történik meg. Magam sem tudom miért, de valami azt súgja, hogy az a részéről az elutasítás egyértelmű jele lesz. És akkor ott vége a dalnak.
- Vagy talán... félsz?
Halkan suttogom bele a levegőbe, de tudom jól, tökéletesen jól hallja még a morajló embertömeg kellős közepén is.  És tudom jól, hogy a félelem legkisebb jele sincs benne. Csak az egó sérelme nem hagy más kibúvót neki, mint hogy igent mondjon. Én pedig szeretnék vele a testőrhadsereg nélkül szót váltani és közben megcsodálni alakját újra meg újra ebben a remekre szabott Chanel darabban.

ÁR/TVERÉS

outfit

Ebben a világban mindenki egy külső kép alapján ítélkezik… Hozzászoktam. Én is pontosan ugyanígy teszek. És nem zavar. Körbenézek és minden egyes emberről megvan a magam véleménye. Ehhez persze hozzájönnek a hallott pletykák, az elmúlt hetek eseményei is, amik mind felkorbácsolják az itteni felső valahányezer mindennapjait. Éreztem, ahogy végigmértek a terembe érkezve. Mindenki hallott róla, milyen viszonyban állok Thomassal. És mindenki hallott róla, merre szoktam elkószálni, ha nem épp itt LA-ben élem a milliárdosok mindennapjait. Ebben a világban az, hogy valaki képes a luxus megléte nélkül végigélni akár csak egyetlen órát is, szinte múzeumi kiállítási tárgy szintűen nem épp hétköznapi. Mi pedig ezt csináljuk. Napról-napra úgy élünk, ahogy ők elképzelni se tudják az életet. Törzseknek segíteni? Túrázni menni egy erdőben úgy, hogy te magad cipeled a létfenntartásodhoz szükséges tárgyakat. Ja, és persze nincs mosdó, nincs ágy, amire, ha elfáradtál leheveredsz…
Mindegy. Fordultam el akkor is éppúgy, mint most is. Bírom a megvetést, a gúnyt és a közönyt is. Főképp mivel én magam is lelkes használója vagyok ezen nagyszerű kifejezőeszközöknek. Inkább nézzenek ki maguk közül, mintsem, hogy tudják mennyivel jobb életem is van, még egy túlélt háborúval együtt is, mint nekik.

Persze ebbe nem tartozik bele az előttem ácsingózó fickó. Ahogy a többiek éppenséggel kinéznek maguk közül, furcsa életvitelünk miatt. Úgy ez a valaki pont ugyanolyannak hisz, mint a teremben mindenki más. Pojáca ő is, mint a többiek, az arcára van írva. Azt hiszem… Valójában sosem voltam jó érzelemleolvasó. De ha támadóállásba helyezkedik valaki sportban, vagy pálcával, akkor azért leesik, hogy mi a teendő. Az emberi viszonyaim maguktól is csordogálnak egy jó kis mederben, nem kell hozzá útbaigazítás. Se új ismeretség. Pláne nem olyan új, aki rögtön a családi ékkővel játszana huss és pá-t.

Ettől még azért nézek rá nagy szemekkel, hogy mi a Merlin szaros… Na, álljon meg az a hétkocsis menet. Itt meg mi a nyavalya történik? Nézek az előttem álló pasasra, miközben felém nyújtja kezét, majd vissza Thomasra és Zainra, aztán újra a pasasra. Egy fél pillanatig olyan érzésem van, mintha köpni-nyelni nem tudnék… Hozzá vagyok szokva már mindenféle alakokhoz, de ez azért némileg mellbe vág. Most akkor meglopni akar vagy mi a csudát? Bukna ki belőlem a kérdés, de sóvárgó tekintetében még mindig az ÉN, vagyis a MI tulajdonunkat látom és ettől nem lett sokkal vonzóbb. Még ha alapjáraton nem is tartozik mondjuk a ronda emberek közé. Ellenséggel nem cimborál az ember, meg aztán amúgy is, hány éves lehet? Negyven? Uramég ez már majdnem liliomtiprás… Na jó… az én esetemben ezt durva lenne bárkire is ráfogni…

Csak hagyom, hogy felemelje és csókot adjon a kezemre. Kérdőn nézek Thomasra közben és megvonom a vállam, miközben a srác lép is egyet felém, de csak vigyorogva, hogy aztán átkarolja a vállam. Lazán, úgy, mint minden kosaras, dobja rám kezének nagyjából húsz kilóját az izmaival együtt én meg még meg is görnyedek kissé alatta, miközben még mindig a pasit szemlélem.
- Döntsd el, hogy meglopni akarsz, vagy meg… Szóval romantikázni. Nem tudom a te kultúrádban, hogyan szokás, de nálunk ez a foglalt jelző. – Mutatok a vállamra, gunyoros vigyorral. – Nincs testőröm, nincs szükségem rá. Nélküle sem lenne. – Bökök fejemmel is Thomas felé. – Nem félek én semmitől. Tőled sem. – Próbálok vállat vonni a hatalmas kar alatt, amit aztán inkább le is vetek magamról. Persze Thomas odahajol hozzám, suttog valami, mintha enyelegnénk egy sort, majd arrébb sétál ismét. Látja ő is, hogy boldogulok egyedül, csak megszoktuk már, hogy néha napján bemutatjuk az erőviszonyokat. – Nem csak, hogy nem félek, de Chanelem sem féltem összepiszkolni. – Állok be teljes szélességemben a követ eltakarva. – Ne hidd, hogy engem eltántoríthatsz a célomtól. Még akkor sem, ha téged simán másik vágányra terel egy rövid szoknya. Ez a te gyengeséged mutatja. De mint kifejtetted, nekem ez a kő némileg jobban kell, mint te vagy a túldrága öltönyöd.

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

A különös vibrálás a levegőben több dolognak is betudható. Egyrészt a lány különlegessége már rezonanciát kelt. A chanel ruhában igazi kihívást jelent a többi nőnek, mert vetélytársra nem igazán akad. Valahol itt leng az ő ellenszenvük ereje is. Aztán ott a lányból áradó féktelen düh. Birtoklási vágy csillan a szemében, amit nem is rejt véka alá, sőt... fennen hangoztatja. A tüzes hangulat mellé még tüzesebb barátok tartoznak, már amennyiben a két fickót annak lehet nevezni. Talán a mozdulatom váltja ki a hirtelen feltámadó féltékenységet? A kézcsók lenne ennyire ördögtől való? Vagy csak a tudat hogy a birtoklás nem terjed ki a kommunikációra is? És persze nem elhanyagolható az Álomszilánk energiája sem. Mindez így összeadódva csoda hogy nem egyesül egy kibaszott nagy szupernova robbanássá... de a világ megmarad ugyanolyannak, amilyen mindig is volt. A felszínes tízezrek játékterévé, a hatalom hadszínterévé. A lány arcáról nem tudom eldönteni bosszantja vagy mulattatja az udvariasságom, ahogy az őt átkaroló taknyosról se hogy épp mi is a célja. Megmutatni ki is a legény a gáton? Szánalmas, gyerekes viselkedés. De persze... megértem. Én is voltam fiatal.
- Döntsd el, hogy meglopni akarsz, vagy meg… Szóval romantikázni. Nem tudom a te kultúrádban, hogyan szokás, de nálunk ez a foglalt jelző.
Lekövetem a mozdulatát, ahogy a vállára tehénkedő kézre bök. Szóval ezek az amcsi fiatalok ilyen hanyagul intézik manapság a dolgokat? Nem lep meg, amekkora tahónak tűnik a gyerek érthető is. Valójában jó vágásúnak hat, de nem fűzök hozzá sok reményt, hogy az esze is annyi van, mint amennyi a természetes sárm mellé fejébe jutott egó.   
- Nincs testőröm, nincs szükségem rá. Nélküle sem lenne. Nem félek én semmitől. Tőled sem.
- Akkor nincs akadálya annak, hogy lekopjon gondolom?
Ártatlan kis mosolyt villantok a lányra, majd azúrkék íriszeim az egyik majd a másik tizenéves fiúra vetülnek. Talán egyértelmű hogy nem itt, nem ilyen nyílt terepen fogok ártani hőn szeretett... kijüknek is?
Fogalmam sincs a kapcsolatszálakról, de valójában közel sem érdekel. Elnézem, ahogy a srác a barna szépség felé hajol, sutyorognak valamit majd végül jobb belátásra térve odébb araszol. Követi őt a társa is én pedig elégedetten szusszantok miközben egy őszinte mosollyal arcomon lehajtom a fejem.
Fiatalság... ostoba fiatalság. Annak idején vajon én is ilyen voltam?
– Nem csak, hogy nem félek, de Chanelem sem féltem összepiszkolni.
Felpillantva látom, hogy a lány ellép úgy, hogy megint közém és a Szilánk közé kerüljön. A tekintetem megakad a Solinumon, és eszembe jut egy másik arc, egy másik kor, egy másik, már-már elfeledett vágy... de kiverem a fejemből, még mielőtt lehúzna és magába szippantana.
– Ne hidd, hogy engem eltántoríthatsz a célomtól. Még akkor sem, ha téged simán másik vágányra terel egy rövid szoknya. Ez a te gyengeséged mutatja. De mint kifejtetted, nekem ez a kő némileg jobban kell, mint te vagy a túldrága öltönyöd.
- Nos, ez igazán őszinte és fájó sértés.
Lekapok két pezsgőspoharat az egyik mellettünk elhaladó pincértől és a lány felé tartom. Meglehet megvan a veszélye hogy az arcomba löttyinti, és belőle ki is nézem hogy zokszó nélkül megfüröszt benne. Mégis vállalom a kockázatot. Szelíden fogom meg a karját és ellépek a kő mellől, mert egyre jobban éget a mágiája. Így mások jutnak helyhez, mi pedig három vitrinnel odébb érve immár nyugodtabb körülmények között tudunk beszélni.
- De talán most az egyszer elnézem neked. Végtére is elég rosszul kezdtük el ezt az egészet. Kezdhetnénk előröl is akár, nemde? Christopher vagyok. Christopher Catwright.
Biccentek miközben a lány poharához koccintom az enyémet. Remélem hogy lecsitítom az ellenszenvét, végtére is nem akarok semmit tőle azon kívül hogy beszélgetek vele. Ez talán nem számít megcsalásnak még az Egyesült kurvára szabadok vagyunk Államok világában sem...
De mégsem hagy nyugodni egy dolog. Mégpedig az, ami ittlétem célja. Mert azt jól tudom hogy apró malőrök mindig becsúsznak a munkába, de súlyosabb tényezők is adódhatnak, amik a kivitelezés veszélyét fenyegetik. Muszáj tehát felmérnem a lányt és a céljait. MA szándékával és az akaratosságával már száz százalékosan tisztában vagyok.
- Mondd csak, tudod te valójában miért értékes igazán ez a..kő? Azon kívül, hogy családi értelmezhetetlenül szentimentális emlékek fűznek hozzá?
Kíváncsi vagyok ismeri-e a történetét. És elég csak pár elejtett szó hogy kiérezzem mennyire bizonytalan avagy mennyire jól informált. Mert ez bizony létfontosságúan meghatározza az elkövetkezendő közösen töltendő pár óránkat, amíg az árverés zajlik.

ÁR/TVERÉS

outfit

Túl sokat megéltem én abból a háborúból, amiben talán pont nekünk részt sem kellett volna vennünk. Az ostrom alatt számtalan veszteség ért. Barátok és bajtársak lettek oda. Gyerekek. És elviseltem. Jól viseltük, mind. Hisz nem volt más lehetőségünk, mint csendesen gyászolni. Talán ez is volt való azok méltóságához, akiket elveszítettünk. És ez éppen így jó. Éppen így kell történnie.
A veszteség velejárója az életünknek, még ha nem is ekkora arányban, mint ahogy az én generációm azt azonnal meg is tapasztalta a maga bőrén. A családom is sok mindent elveszített. Sosem kedveltem kifejezetten az angliai rokon részt. De egy valamit bőven belém neveltek; Ők attól még a te családod. S tudtam, ennél rosszabbat, bőven rosszabbat is adhatott volna az élet. Követelőzőek és hatalmaskodóak, de, bár nem látszódik mindig minden esetben rajtuk, de nagyon szeretik egymást is és az a durva, hogy mindennek ellenére még engem is. Képesek voltak egymást védve, életüket és vagyonukat is feláldozva akár, menekülni. Menekülni egy brutális és szinte mindent elsöprő támadástól.

Megértem hát anyámat, hogy mindenhez ragaszkodik, ami a családjával kapcsolatos. Szerette azt a világot, amiben felnőtt. Nagyon is. És bár most boldog itt apámmal, ennek ellenére ez a kő nagyon is sokat jelent neki. Láttam, ahogy az előzetes körüljáráson még a könnye is kicsordult. Gondolom Irene nagyira gondolt. Az övé volt, ő védte, ő akarta továbbadni az egyetlen lányának. Hát én most megszerzem neki. Ez az egy és végleges célom van az itt létemmel. És nem vagyok az az eltántorítható fajta. Még egy túludvarias ficsúr kedvéért sem, aki szemet vetett valamire, amiről gyanítom fogalma sincs mennyi eszmei értéket képvisel. És nem is fogom ezt kimutatni. Elég ha az akaratosságomat látja és nem épp a szentimentális, családtámogató énem…

Kezemet feltartom, jelezve, hogy azt a pezsgős poharat meg se próbálja a kezembe nyomni, mert erre jelenleg nagyon nem vagyok vevő. Amúgy sem kedvelem a pezsgőt, bár ez most a mellékes probléma.
- Nem nagyon akarom én ezt elölről kezdeni. – Mondom, karba font kézzel végignézve rajta. – Tudod létezik az első benyomás. És még ha balítélet is. Jelenleg azt hiszem ragaszkodom hozzá. – Kötöm az ebet a karóhoz, és csak azért sem bököm ki a nevemet. Hagy örüljön neki, hogy valaki ennyire megtiszteli. Tudom, nem vagyok kedves, de ehhez most már az égvilágon semmi kedvem sincs. S így unottan fordítom el még a fejemet is. Hogy aztán egy nagy sóhaj közepette felé nyújtsam a kezem és nagy kegyesen kibökjem. – Paloma Adamson. – Jó igen, jobb híján nem jutott eszembe egyéb, mint az én második keresztnevem, amit jelezném nem túl sok ember ismer, és Thomas vezetékneve. A semminél jobb. Örüljön. Nagyjából hallgatok ezekre is. Ja nem, semennyire, de gyanítom nem sűrűn fogjuk egymás nevén nevezni.

A kő fel nézek, amikor arról kérdez. Hogy tudom-e, hogy egy emlék van benne elrejtve? Hogy számtalan könny és veríték árán lett őrizve annyi, de annyi éven, sőt évszázadon keresztül? Nagyanyám nem véletlen ragaszkodott hozzá annyira. Azt mondta, hogy szerinte a benne rejtett emléknek sosem szabadna felszínre kerülni. Egy ember végakarata volt ez. Lehet világokat megmozgató, az is lehet, hogy semmi extra. Mégis, aki tudja, mit tartalmaz a kő, azt megbabonázza és képes mindent megadni érte, hogy a markába kaparintsa, remélve, hogy akkor majd az emlék is az övé lesz. Nem tudom… Mondanám, hogy nem hiszek ebben, de más a mágiában sem. Ha a családom eddig őrizte, továbbra is így kell lennie. És kész.
- Gondolom baromi ritka. – Mondom váll rántva. Remélve, hogy az eredeti tudásomat tényleg elfedi ez a hanyag hozzáállás. – Bár, ahogy így elnézem lehet valamiféle hatása az emberekre, mert még mindig úgy bámulsz felé, mintha megbabonáztak volna… - Vetem még oda, hagy legyen boldog. Közben persze azon jár az agyam, hogyan lehetne megvédeni a követ, azzal, hogy eltávolítom a közeléből ezt a ficsúrt.
Ekkor látom meg az egyik őrt. Intek is felé, aki készségesen oda is lép. Majd Mr. Cartwright felé bökök. – Láttam, ahogy zsebre vágja az egyik műtárgyat, majd átadja egy társának. – Jelentem ki olyan határozottsággal, ami nem ad kétséget a felől, látni véltem egy bűntettet. – Távolítsák el a teremből. – Mondom ismét parancsoló határozottsággal, mire az őr bólint egyet.
- Igenis. Ms. Bourgh. - Azzal karon ragadja Mr. Cartwrightot és elindul vele.

Persze ezzel a trükkel nem túl hosszú időre válhatok meg egy mágustól, akit ráadásul még csak nem is kaphattam lopáson. De legalább egy fél percre eltűntetik a kő közeléből. Bár a nevemet lebuktatták, de mázli, hogy legalább ekkora embernek számítok itt. A szavam majdhogynem szent. Mindegy… Gyorsan, de óvatosan kapom elő a pálcám, hogy ellenőrizzem a védőbűbájokat, amiket anyámmal tettünk a kőre pár napja, a követő bűbájjal együtt. Sóhajtok. Még rendben vannak. Pénzzel lehetetlen lesz elhappolni előlünk. Szóval, ha bárki is, bármi más módszerrel próbálkozna, megtettük, amit megtudtunk… Én még indián varázslatot is használtam rajra. Azt kevesebb  embernek juthat az eszébe hatástalanítani…
Sóhajtok egyet ismét, mikor kész a művem, majd elindulok az aukciós terem felé, ahova közben vonulnak már befelé az emberek. Thomasba kapaszkodom, hogy együtt keressünk egy jó kis helyet, ahonnan mindnet szemmel tarthatok. A követ éppúgy, mint az aukciót.

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

- Nem nagyon akarom én ezt előröl kezdeni...
A lány szavai ott csengtek közöttünk. Fájóan igazan, fájóan kíméletlenül. Ösztönösen merült fel bennem a gondolat... ugyan mégis mi a fészkes fenének foglalkozom én vele? Nem egyszerűbb lenne csak elsétálni Miss Én vagyokavilágközepe Chanel kolllekciótól és csakis a Solinumra koncetrálni? Hát de.
Valami azonban mégsem hagyta, hogy nekiinduljak. Nevezhetjük ezt a túlzott tiszteletnek, ami ugyan bennem nincs igazán meg, de az itteni közeg csak megköveteli. Vagy hihetjük a kurvanagy jó modoromnak, amit a Fonó sor mocskából építettem fel.  Meglehet csak a lány harcias stílusa az, ami valójában maradásra késztet hisz más biztosan már rég magára hagyta volna a kanárisárgában tündöklő kivételes szépséget a maga csípő pikantériájával.
- Tudod, létezik az első benyomás. És még ha balítélet is. Jelenleg azt hiszem ragaszkodom hozzá.
Nos, erre nincs mit tenni. A pezsgőt, ami a kezembe marad felhajtom egy szuszra. Annyi legalább elmondható, hogy ez minőségi és persze a bosszankodásomra átmeneti megoldás. A szénsav kellően marja a torkom s feledteti a lány elutasító viselkedését legalább egy hosszú pillanatig. Csak ezután jön a név, a bemutatkozás.  Nem tűnik túl hétköznapinak a név de maga a lány sem tartozik a tucat közé. Válaszképp csak biccentek és a másik pohár tartalmát is leküldöm a gyomromba. Nem foglalkozom a felém nyújtott kezével, mert már az első perctől kezdve látszódott mennyire irritálják a formaiságok. Tulajdonképp talán most lenne lehetőség a beálló csöndet megtörnöm valami frappáns, abszolút ideillő kritikával, amin a másik nem megsértődik még jobban hanem imponál neki s talán még el is neveti magát, csakhogy nem vagyok sem vicces formámban, sem vicces kedvemben. Így csak egymással szemben állunk egész addig míg egy szelíd intésre a biztonságiak meg nem jelennek.
- Láttam, ahogy zsebre vágja az egyik műtárgyat... Távolítsák el a teremből.
- Milyen kedves... - morgom az orrom alatt, miközben a kezemben lévő két üres pohárral megfognak.
- És milyen eredeti. Nem tudtam hogy a pezsgőspohár is itt muzeális kincs...
Cinikus mosolyt villantok a lány felé, ráadásul duplán ahogy kiderül a kis simliskedése. Szóval rohadtul nem az, akinek mondja magát. No sebaj.
Hagyom, hogy az őrök tegyék a dolgukat, menet közben a kezemből színpadiasan kiejtem az üvegeket, amik hangosan törnek össze a padlón millióegy darabra, s egész addig figyelem a lányt míg az ajtó be nem csukódik mögöttem.
- A biztonsági főnökkel akarok beszélni. A szobában.
Közlöm ellentmondást nem tűrően ők pedig talán valóban jobbnak vélik a felettesüknek átadni a dolgot, azaz engem, hisz mégis csak egy Bourgh dobott fel...
Egy perc telik el a biztonsági kameraszobához érkezésig. Aztóban már ott vár a félkopasz izomagyú brigád vezetője. Látszik a fején a komorság, komolyan veszi a szakmáját. Kérdés nélkül belépek a szobába, ahol a kamerák különböző szögekben veszik a termeket. Az aukcióé már kezd megtelni a vendégekkel, a pódiumon félkör alakban már a kiállított tárgyakat sorakoztatják fel a háttérben.
- Motozzanak csak meg. Rajta tessék. De megjegyzem, egy perc és garantáltan lesz egy kellemetlen telefoncsörgésük.
A biztonsági főnök motyog valami olyasmit, hogy na az majd kiderül, és valóban int a társainak, hogy tegyék a dolgukat. Én csak hagyom hogy áttapogassanak kedvül szerint. Úgyse tapinthatnak ki semmit. A varázstárgyak jól kendőzött mugli használati tárgyak a zsebemben, és mire végeznek meg is csörren a telefonom. Tudom hogy Walton nyomon kíséri az aukció lefolyását és hogy teljesen tájékozott helyzetemről. A nyakkendőm csipeszében lévő apró kis gyöngyből tökéletesen láthat mindent.
Egy gunyoros félmosollyal közlöm a tényeket.
- Szerintem magát keresik, főnök...
Direkt nyomom meg a cinikus jelzőt, és mikor a telefonnal már a kezében elfordul tőlem én egy elégedett oldalpillantással vágom zsebre a kezem. A csalódott kollégák gyanújának elaltatására csak úgy teszek, mint aki ráérősen bámészkodik, de valójában a terepet mérem fel és a zsebemben a kezem rátapint az egyik aprócska érmére. Egyszerű kis pénzdarab, semmi extra, sima muglipénz, mégis mágikus és a bűvössége abban rejlik hogy ez a vastagabb öt percen belül álomgázt bocsát ki ami negyed órán át hat. Pont elég idő a meneküléshez.
Mire a biztonsági főnök vezetője visszafordul, addigra a pénzérmét hanyag szinte észrevehetetlen ügyességgel küldöm az egyik sötétebb sarokba.
- Elmehet, Mr. Cartwright. Igazolták magát.  Elnézést a kellemetlenségért.
A telefont átveszem és megpaskolom a fickó vállát. Egyértelműen látszik, hogy irritálja, de csak egy negédes sármos mosolyt villantok és megállom hogy újabb beszólás nélkül távozzak. Miután az aukciós terem főajtaja már bezárult így kénytelen vagyok az egyik mellékajtót használni. Az egyik szervezőlányka készségesen nyomja a kezembe a licitáló táblát, s mire betoppanok, a teremben már meg is kezdődik az első tárgy árverése. A hangulat feszült, tekintetem elég egyszer körbehordoznom, hogy lássam hol is ül a csinos ellenfelem, aki volt oly kedves pár kellemetlen de mégis roppant hasznos percet szereznie nekem. Mint mindig most is a két srác társaságában sutyorog, a maga elégedett arckifejezésével. Van ebben a lányban valami, és sejtem mi az. Nem csupán nem hétköznapi, nem is illik ide. Nem lepődnék meg ha pálcát rántana és egy csinos átkot küldene felém. Csakhogy erre az esetre is fel vagyok készülve. Az Árnyékszilánk vonzza a varázslókat, a kincsvadászokat, a sírrablókat és az ereklyehajhászokat. Esélytelen, hogy egyedül vágjak neki, de annyi biztos, csakis én fogom megszerezni. Ha a pillantása találkozik az enyémmel biccentek neki. Nem mozdulok, nem ülök be a többi ember közé. Nem célom vásárolni semmit és innen tökéletesen látom a jelen levőket. Mi több, benne vagyok a körben.
Walton ugyanis szakértője a mesteri terveknek, talán ezért is segített annyit nekem. Kicsit hasonlít a stílusa O’Marához, már ami a találékonyságot illeti, de ő van annyira kifinomult, amennyire Elliot talán sosem lesz. A védőkör ötlete is az ő érdeme, amit még az aukció megkezdése előtt intéztetett el az egyik beszervezett emberével. Magam sem tudom ki a tégla, de annyi bizonyos, hogy a kör működik. Érzem a bizsergést, amint belépve áthaladtam rajta. Ennek a lényege annyi, hogy addig a két percig, míg meg nem szerzem a Solinumot nem enged be senki más varázslót ugyanis csak egy állhat benne. És az az egy én vagyok.
Így nyugodtan várom, hogy a második majd a harmadik tárgy is elkeljen potom pármilliárd dollárért, hogy aztán mikor a számomra oly becses követ hozzák fel az emelvényre akkor a kezem a zsebembe vándorolva előkapja a másik mugli pénzérmének álcázott kis adag perui instant sötétségport, ami arra hivatott, hogy a teremben totális káoszt alakítson ki.
Van tehát két percem hatástalanítani a védőbűbájokat, már ha vannak és lelépni az előre kidolgozott menekülési terv szerint.

ÁR/TVERÉS

outfit

Persze gondoltam, hogy nem egy örök életre fogom tudni ezzel eltüntetni a férfit. Tudtam róla, hogy varázsló, de lényegében semmi mást. Hogy a követ akarta az csak természetes. A magunk fajtát azt hiszem bőségesen vonzotta az ilyesmi. Nem is csodálkoztam hát rajta, hogy neki éppúgy kell, mint nekem, nekünk. De, hogy ő miképpen akarta megszerezni… Arról valójában nem tudhattam. Meglehetősen pénzesnek tűnt. Nagyon is. Az a jól szabott öltöny, nemcsak, hogy márkás volt, de ráadásul egyedi darabnak tűnt. Bár ez mágusok körében egyáltalán nem olyan ritka. A legtöbben még a mai napig ragaszkodnak az egyedileg szabott talárokhoz. De ez nem valami silány fajtának tűnt. Ez minőségi darab volt. Még ha valójában nem is érdekel teljes mértékig, hogy a férfiak miben mászkálnak, ezeket akkor is kiszúrom már az éveknek köszönhetően. Én nem vagyok olyan módon anyagias, mint, ahogy azt sokan gondolják. Természetes a számomra, hogy van pénzem. De már annyira természetes és annyira sok, hogy nem görcsölök semmin sem ezzel kapcsolatban. Ugyanolyan helyeken fordulok meg, mint mindenki más, aki például egy kicsit sem pénzes. És ha megismerkednék egy ilyen fiúval vagy férfival, akit egy életen át szeretni tudnék, akkor szeretném. És nem érdekelne az öltönyének jól szabott mivolta. Bár aláírom az azért fontos lenne, hogy jól álljon neki…

Persze mélázásom feszült. Még, ha meg is engedek magamnak egy enyhe mosolyt a szám sarkában, miközben elfoglalom a helyemet a kiemelten fontos vendégek sorában. Egy szervező azonnal jön is és a kezembe nyomja a jól ismert aukciós táblát, miközben finoman megkérdezi, hogy eddig mindennel elégedett vagyok-e. Persze ez csak a végén derülhet ki a számomra, amikor majd végre a kezemben tarthatom az ékkövet, amiért hajlandó vagyok bármennyit és jelzem bármennyit kifizetni. Szóval kösse fel a gatyáját az az alak… Mert nem engedem el a dolgot ilyen könnyedén. Ahogy nem is engedtem, hisz szegényre ráuszítottam egy komplett biztonsági szolgálatot. Esküszöm, jelenleg szinte sajnálom. Na jó, nem. Vagy, hát a sajnálatom csak azon másodpercig tartott, ameddig meg nem láttam belépni őt a nagyterembe. Szóval ügyes fiú vagy. Ez gyorsabban ment, mint hittem… Mindegy.

Mindegy. Bár innentől persze figyelni is alig-alig tudtam. Nyilván feszülten vártam magát az ékkövet. Más nem kifejezetten érdekelt. Bár volt még egy indián dísztárgy a kiállított tárgyak között, amit terveztem megvenni. De szerencsére az már az ékkövek után jön. Így ott már vélhetőleg nyugodtabb leszek…
Aztán felbukkan. Ott van. S én minduntalan szinte belesajdulok abba az érzésbe, amit magával hoz a kő gyönyörűsége. De most persze nem merülhetek bele ebbe az érzésbe. Karom lendülne, hogy leadja az első licitet, de abban a pillanatban feketeség lepi el nem csak szemem világát, de az egész termet is.
- Francba. Hülye szemét. – Morgom bele a fekete ürességbe, miközben előkapom pálcámat és a pánikoló emberek között, akik nyilván mindenfelé nekiindultak és mindenen át is estek, elkezdtem átszuszakolni magam, hogy aztán inkább hoppanáljak egyet a feltételezett színpad irányába. Persze ott jócskán beleütköztem valamibe, vagy valakibe. Éreztem, ahogy a ruhám anyaga szakad karomnál, s vele együtt bőrömön is vágás keletkezik. Nem hosszú, nem nagy. Épp csak felszisszenek. S nem tudom mi lehet ez, de nem is érdekel. A sötétségpor jobban lefoglal. Miközben ott lüktet bennem az adrenalin. Próbálok legalább egy fénycsóvát beleküldeni a felderíthetetlen sötétségbe, amiben persze mindenki sikoltozik és kiabál. Furcsa, elégedett vigyor ül ki az arcomra. Miért van az, hogy, bár mást állítok, de egyszerűen imádom az ilyen szitukat? Közben a hátam mögé nyúlok. Érzem, hogy ami felvágta a ruhám, az pont talán az ékkövet tartalmazó üvegbúra. Érintésre legalábbis pont olyan hideg és nagyjából alakra is hasonló.
– Szóval mégiscsak tolvaj vagy. – Nevetek át a káoszon. – Milyen üde felismerés. Ez kicsit jobban áll neked, mint a túlnyálas bájolgás! – Állok ott, legyen az akárhol is, felkészülve minden eshetőségre és egy esetleges harci találkozásra. – Hidd el, most emberedre akadtál! – mondom és próbálom a varázslatommal végre eltűntetni ezt a fekete vackot…

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

Két perc. Csak ez lebeg a szemem előtt. A tömeg, mely visong, dühöng, őrjöng nem izgat. Tudom, hogy a védővarázson senki nem jöhet át, és amíg tart nyugodtan dolgozhatok. A hidegvérem megőrizve lépek a kő felé. Tudom, hogy öt lépésnyire van tőlem, maximum hat. Felmértem szemre a távot, mielőtt a sötétségpor hatása másodpercek alatt homályba majd végül végső sötétségbe borította a teret és alapvetően is, a terv kidolgozott része volt ez. Nem bízok abban, hogy minden simán zajlik, mert kurvára nem szokott semmi sem simán zajlani. De eddig jó, hála Merlinnek.
Az asztal szélét könnyeden kitapogatom és nem teketóriázok. A zsibongó ereket, az adrenalin vad vágtázását és a szívem eszeveszett kalapálását figyelmen kívül hagyom. Precíz, számító de gyors és biztos mozdulatokkal távolítom el az üvegbúrát a Solinumról és veszem elő az aprócska tőrt. Nagyon kicsike, olyasmi, mintha egy kisgyermek kezébe tervezték volna. Az átkutatáskor az ostoba mugli sima töltőtollnak vélte mert tökéletes álcázóbűbájt tettem rá. Egyik nagy erényem a profi mesterlövészi képzettségem mellett, ami létfontosságú eleme a bérgyilkosmelóknál, hogy profi hamisító vagyok.
A tőr azonban nem az én érdemem, az külföldi. Egész pontosan ősi kínai ereklye. Maximum annyi fűződik hozzám, hogy kiérdemeltem a Vörös Papnőtől. A tőrnek egyetlen hatásos funkciója van, mindenhez, amihez hozzáér elszívja a mágikus energiáját. Nem vagyok ostoba, jól tudom hogy legalább négy de lehet több védőburkon kell áthatolnom, mire az Álomszilánk az enyém lehet. És minderre vajmikevés az időm.
Kizárom a külvilágot és munkához látok. Rég voltam terepen, de rég volt ennyire komoly feladat, ami igazi kihívást jelentett volna. Talán jogosan szárad ki a szám és lesz olyan mint a sivatag. Egy izzadságcsepp folyik végig a tarkómon és hull a padlóra.
Mire a negyedik réteget is átüti a tőr addigra könnyeden be tudok nyúlni és kihalászni a követ a bűbájhalmokon keresztül. A ereklyét ugyan nem látom, de az ereje ott vibrál a kezemben. A szívem megáll egy másodpercre, érzem az energiát ami letaglóz. Átfut a karomon, a vállamon, el a szívemig. A nyakamban lévő medál, amit Sophietól kaptam felforrósodik szelíden és az öröm féktelen mámora költözik a lelkembe.
Látod Soph... csak megcsináltam. Csak az enyém. Csak a miénk...
Az öröm mellé társul a hirtelen jövő gátnélküli szomorúság. Ő már nem láthatja. Ő már nem érintheti. Ő már nem érezheti.
Nincs időm. Egyszerűen nincs időm. Elszakítom magam a pulttól, a követ pedig a zakóm belő zsebébe teszem. Eszemben sincs itt kiszedni az emléket, ahhoz nyugodt körülmények kellenek. Ha a tőrt hozzáérinteném a kőhöz, akkor az emlék is tönkremenne. Ezt nem kockáztathatom.
Helyette lehunyom a szeme hogy hoppanáljak... Ujjaim csettintésre záródnak össze, a hang halkan felhangzik, de semmi nem történik. Ugyanott vagyok ahol voltam.
- Bassza meg...
Eszembe jut, hogy mit is mondott Walton. Csak az aukció kezdetéig van hoppanálási lehetőség, amint az esemény kezdetét veszi a terem bezártakor csakis öt háztömbnyire lehet újra transzportálni. Nem marad más megoldás, mint a nyúlcipő. A kijáratok biztos dugig vannak, így más útvonalat kell keresnem.
Imádok rögtönözni, de nem pont akkor, mikor felbecsülhetetlen érték lapul a zsebemben.
Még hallom valahol a Palomának nevezett lány gúnyos elszólását, de nem vagyok olyan bolond, hogy visszavágjak. Csak elvigyorodom gonoszul és kuncogok, ezt talán meg se hallja a nagy zsivajban és megindulok az ajtó felé a szabadulás reményében. A kezem a pálcámra fonódik, de nem húzom elő. Nem támadok senkit, míg nem feltétlen muszáj. Feltételezem, hogy a lány elsőre nem jön rá arra, hogy megfújtam a becses kis családi szajréját és így hogy én kiléptem a védőkörből ő most könnyeden az immár üres búrához botorkálhat. Kitapogathatja, hogy nincs ott már semmi. Én pedig a folyosón furakodom a tömegen, ahol a szúnyókáló biztonságiak nem segíthetnek...
A gyanúm rögvest beigazolódik, ahogy a folyosón a sötétségpor kevésbé erőteljes koncentrációján át meglátom a vészkijáratokat. Magamba szitkozódok egy sort és az agyam lázas pörgésbe kezd. Elkel egy perc mire feltűnik az egyik szervízkocsi, amin a pezsgők sorakoznak s az a melletti szeméthalom. A szemetet nem a hátsó kijáraton dobják le, az túl hosszadalmas lenne egy ilyen nívós eseménynél. Attól azonnal szabadulni kell....
És igen, lent alul, derékmagasságban ott is egy ledobócsatorna, amin... épphogy átférek.
Mély levegőt veszek és fohászkodom Merlihez és az összes többi istenverte nagyhatalmú ismert mágushoz, hogy ne két méterről zuhanjak a földre, hanem legalább egy kuka tele szeméttel várjon a ledobó végén.
- Undorító muglik...
Morgom miközben fogom magam és beülök a nyílásba, hogy a következő percben már elinduljak lefelé, a büdös csúszdán félig meddig fulladozva...

ÁR/TVERÉS

outfit

Érzem, hogy itt van. Érzem, hogy valamerre a közelben kell lennie. Nem, nem csak a követ, hanem a ficsúrt is érzem. Hisz neki is éppúgy megvan a maga mágikus kisugárzása és nyoma, mint mindnyájunknak. De persze a minden érzéket összezavaró vaksötétben, s az általa uralt káoszban már én sem tudom kivenni, hogy ténylegesen merre is lehet. A kő hívogat, az erősebb. Ráadásul családi örökség, így vélhetőleg valamilyen szinten ő maga is vonzódik én hozzám. Hisz elviekben vissza akar kerülni jogos tulajdonosához. Talán épp ezért kötött ki Amerikában végül. Tudta, hogy innen van a legnagyobb esélye hazakerülni. Kár, hogy egy ilyen pöffeszkedő alak beleköp a levesembe. Jó, jó, be kell látnom, meglehetősen kifinomultak a trükkjei, de akkor is kár, hogy épp nekem és épp így kellett összefutnom vele. Merthogy így bizony le fogom varázsolni azt a bizonyosát a helyéről, abban már most biztos lehet. Ha az ékkő ellopását nem is sikerül megakadályoznom, akkor erre legközelebb kerül majd sor, mikor újra az utcámba téved. Márpedig biztos, hogy lesz olyan. Ha nem véletlen, akkor bizony direkt.

Persze hiába próbálnék valamiféle hangot kivenni a sötétben. Bár nagyon fülelek, még ha közelemben is van valaki, nem hallhatom. Az emberek furakodnak, sikítoznak, s szinte látom magam előtt, ahogy egymáson áttiporva próbálnak kiutat keresni. Sajnos tudom, hiába próbálnék segítségképp fénycsóvát beleküldeni a sötétségbe, ezen az sem segítene. Sajnos az instant feketeséget eléggé jól megalkotta a tervezője. Nem tehetek hát mást, mint a szememet lehunyva, s a hangokat kizárva megpróbálni csakis a kő mágiájára összpontosítani. Ezt persze nehéz úgy, hogy közben már engem is lökdösnek, pedig annyiban tényleg bizonyos lehetek, hogy a kikiáltó pódium körül állhatok. A kijárat pedig eléggé nem erre van. De hát a muglik már csak muglik. Thomasékat mondjuk nem féltem. Túl sok mágikus kalandban volt már részük ahhoz, hogy ilyesmin nekiálljanak pánikolni. Őket ismerve, hacsak nem lökték még fel őket székükkel együtt. Akkor vagy a helyükön ülve várják az egész végét, vagy a lábuk alá potyogó kisembereket szedegetik fel a földről vakon is, hogy más ne nyomhassa össze őket. Mire jó a batár nagy kosárlabdázó test? Hmm… Thomas esetében van néhány tippem. Jó Zainéban is, de azt nyilván más lányok élvezhetik ki…

És akkor. Megérzem, ahogy távolodik… Még jó, hogy eleve a mágiája olyan erős, hogy az a fránya nyomkövető bűbáj már csak ráadás rajta. Gyors léptekkel nekiiramodok arra, amerre a kijáratokat sejtem. Az emberek többsége talán már kitolakodott rajta, de ha nem is, hát szerencsémre az én testalkatommal nem éppen nehéz utat találni közöttük. Már gyerekként is jó voltam ebben, a pályán. Mikor nagyobb darab társaimat kellett legyőznöm kosarazásban. S később a kviddicsnél is kamatoztatni tudtam szlalomozási képességeim. A pasas pechjére tényleg nem tudja, hogy kivel akadt össze. De érzem, ahogy az előbb távolodott a kő. Ellenben most kissé mintha közelebb lenne…

Akkor érek ki az aukciós teremből. S az immáron homállyá zsugorodó feketeségen keresztül, mintha meglátnám a jólszabott öltönyt, amint egy szerviz kocsi mellett leguggol, leül, majd eltűnik. – Mi a szar? – Bukik ki ajkaimon a jólszituált kérdés. Majd egész egyszerűen utána vetem magam. Nem csak a kocsiig, vagy a szemétledobóig, amit ez a pasas jelenleg valami csúszdának néz, mintha gyerekek szórakoznának unalmukban, de ja, magán a csúszkán is, amin a szemét közlekedik. Ennek a ruhának is annyi. Állapítom meg magamban, nem mintha az ilyesmi valaha is számított volna nekem, de szegény Coco Chanel foroghat a sírjában…

- Te szerintem teljesen nem vagy komplett! – Morgom, mikor érzékelhetően nem egy halom szemétnek, hanem valami emberi testrésznek ütközöm odalent. Próbálok elvonatkoztatni a bűztől és a mocsoktól, miközben próbálok kikászálódnia  nagy tartájból, amiben még így is mázlira, csak nagyjából a mai szemét lehet benne. Pálcámat közben a férfira szegezem és megpróbálom sóbálvánnyá dermeszteni.

infinity war



..a múlt emléke... a jelen jövője,
ahol a csoda csak értelmezés kérdése..

Hiába csak kb egy percig tart az élmény, mégsem felemelő. A csúszda ugyan nem túl szűk, még egész kényelmesen el is férek mondhatni, de mégis csak undorító. Nem számít. Nem féltem az öltönyöm bármennyire remekre szabott darab is, és a szagom sem izgat különösebben, Ha nagyon érdekelne akkor egy bűbájjal megoldhatnám ezt. Ma úgysem terveztem randizni senkivel. És ha mégis így alakulna, akkor egy gyors tusolás a munka után segíteni fog. A fejem amúgy sem árt kitisztítani. Tele van még a csaj fenyegető hangjával. És az a baj, hogy tetszik. Meglepő, de nagyon is tetszik.
Sophie óta nem volt senki sem, akinek a parancsolgató stílusa bejött volna. Meglehet öregszem...
A csúszda végén egy bűzös, félig szemeteszsákokkal telerakott konténerbe érkezem. Muglik. Kurva muglik.
Csak morgok, ahogy felállok és lesöpröm a ’piszkot’ a zakóm ujjáról. Elegáns mozdulat de rohadtul hatás nélküli, mert ez semmit nem segít kinézetemen vagy a szagomon. Nem bajlódok hát tovább ezzel hanem előre lépek egyet és emelem a fél lábam, hogy ügyes mozdulatokkal megváljak a kuka társaságától.
Pont ebben a pillanatban üti meg a zaj a fülemet és a meglepettségemet fokozza a belém ütköző test. A szemem perifériájából látom a sárga ruhát és érzem a lökést, hátulról. Széles a kuka de azért annyira nem hogy lendületből ne engem találjon el a lány. Még jó hogy félig kint vagyok belőle, így csak elegánsan kiesek, és kénytelen vagyok a kezemmel is tompítani az aszfalton. Nem nagy ügy, de azért bosszantó mert mégsem így terveztem.
Acsarogva hallom, ahogy mázlimra az esés következtében az átka a kuka oldaldalának csapódik. Ha egy perccel később esek, engem talált volna el.
Ravasz kis boszorkány... tudhattam volna.
Nem tudom mi is izgat jobban. A szemtelensége? A nagyképűsége? A bevállalóssága? A konoksága? Az, hogy képtelen veszteni?
Valahol részben magamra ismerek a tulajdonságokban. És tudom, nem lesz könnyű vele. Levakarhatatlan lesz, márpedig nekem kurvára nincs szükségem hátráltató tényezőre.
Alighogy kimondja a csinos kis átkát a pálcám már a kezemben és villámgyorsan lefegyverzem.
A capitulatus semleges bűbáj. Nem is ártó nem is használó. Fizikálisan baja nem esik, mindössze az önérzete és büszkesége csorbul. Alap varázslat, amit sokan elfelejtenek, mennyire hasznos is. És pont ezért tökéletes. A legtöbben lebecsülik, alantasnak tartják. Épp ezért szinte biztosan sikerrel használható. A pálca a kezemben csattan, a szabadban s immár két pálca hegyével nézhet szembe, na meg az én azúrkék haragos tekintetemmel.
- Mindjárt itt a MACUSA. Engem pedig kurvára nem fognak elkapni miattad. Szóval dönthetsz, kis boszorkány. Itt maradsz magadnak pálca nélkül...
Elbiccentem a fejem és kilépek oldalra egy lépést. Sejthető hogy készül valamire. Túl ártatlan arcot vág és túl csinos még így a koszos Chaneljében is.
- Vagy segítesz nekem. Nekem csak az emlék kell, a kő a tiéd lehet.
Nem tudom miért vagyok ennyire nagyvonalú és adom át a követ. A fekete piacon rohadt sokat fizetnének érte, de még erről a nívós összegről is hajlandó lennék lemondani. Miatta. Magam sem értem, hogy milyen elcseszett belső sugallat ez, mert az üzlet az üzlet és ritkán alkudok meg. Még saját magammal is, nemhogy mással. De tessék... láss csodát, ez a lány kemény öt perc alatt ezt is eléri. Fura.
Megfordul az is a fejemben, hogy lazán kettétöröm a pálcáját és odahajítom neki, de ez még számomra is barbárságnak hat. Ha Hayes-ről lenne szó, akkor persze azonnal megtenném gondolkodás nélkül. De ez a lány nem tett semmit ellenem, azt leszámítva hogy bosszantóan feltűnősködik. És nevetséges, hogy ez mennyire jól áll neki. Ahogy a saláta is a kontyába. Talán ezért is adok neki választási lehetőséget és nem kábítom el azonnal, amint alkalmam adódik.
Legalább nem csak nekem kell aggódnom a parfümbűbáj miatt.