Minerva Balmoral Vetek egy pillantást a talárom ujján található narancssárgás foltra, aminek nem emlékszem az eredetére, de nem is igazán érdekel. Régen biztosan rohantam volna a pálcámért, hogy megszabaduljak bármitől, ami összekoszol, de az elmúlt években már nem zavar ez. Csak hátradőlök a kádban, amiben nem férek el kényelmesen, és élvezem a fejfájást, az engem körülvevő rendetlenséget, hogy nem tudom, pontosan mennyi az idő, nem olvastam még el az egy hét múlva következő vizsgára az anyagot, nem érdekel, hogy hogyan láttak éjjel, hogy mit szólnak majd mások. Úgy érzem, hogy élek. Régen ez ritka pillanat volt, leginkább akkor éreztem így, amikor Raquel mellett lehettem még azon a hosszú nyáron, vagy amikor újjászületve kiléptem a Mungó ajtaján vagy felmentve a Wizengamot büntetőbírósága elől.
- Lehet.- a mosolyomba hoz némi keserűséget, amikor eszembe jut a lakókocsipark kilencvennyolc tavaszán, amikor egy maszk mögül néztem, ahogy Crak és Daubeny eljátszanak egy fejjel lefelé fellógatott, sikoltozó muglival. Annyira mindennapi volt az már akkoriban számomra, hogy nem is igazán érzek undort vagy megbánást, csak szégyent, hogy része voltam ennek. Talán egy napon meg fogok bocsájtani magamnak, de most még eszembe jut néha, hogy talán nincs jogom ehhez a világhoz, hogy ennyire érezzem, hogy élek. Néha persze az jut eszembe, hogy bőven megbűnhődtem a döntéseimért. Behunyom a szemem, azután tölcsért formálok a kezemből, és a víz felszínéről felveszek egy rózsaszirmot. Szélesen elmosolyodom, bár ez nem segít sokat a fejfájásomon.
- Élünk. Megérdemeljük. Túl sokáig kellett jónak lennünk.- a szívem egy pillanatra felgyorsul, belehasít egy jóleső, örömteli felismerés. A legnagyobb problémánk tényleg az, hogy hogyan és hol teszünk dolgokat, de nem tartozunk senkinek elszámolással. Szabadok vagyunk, a következmények minket érintenek, csak minket, a háború és a szenvedés után pedig semminek tűnik egy vizsgán átjutni, vagy megküzdeni a hányingerrel. Talán még mindig részeg vagyok.
Figyelem, ahogy Minerva feláll a vizes ruhákban, közben akaratlanul is eszembe jut a csónak, ahol szintén láttam őt még elsősként. Úgy emlékszem, hogy szemerkélt az eső, talán ezért. Ahogy megemlíti az otthont, rögtön eszembe is jut a szobám a Roxfortban, a klubhelyiségünk, az ebédlő, a tantermek, a folyosók, a kastély, a végtelen kilátás az erdőre, az a sok ember, akikkel összezárva éltünk. Az a hely, hasonlóan a régi otthonomhoz, már nem az a hely persze, mert felnőttünk, Minerva. Az a Roxfort már valaki másnak van fenntartva, nekünk már csak emlékekben élnek az olyan pillanatok, mint az, amikor éjjel együtt néztük át a páncélokat, hátha megint elbújt bennük egy diák, amikor együtt ültük végig Qcross vagy Oakley óráit, amikor azt figyeltük az ebédlőben, hogy a bagoly ezúttal is célba veszi-e Malfoy lenyalt haját. Az a Roxfort már nincs többé. Részben segítettem elpusztítani, de főleg az idő végzett vele.
- Néha azt álmodom, hogy a Roxfortban vagyok, elaludtam, és amikor felkelek, már el is kezdem magamban mondani a legaktuálisabb bájital receptjét. Nagyon furcsa, hogy idén már nem vagyunk ott.
Felállok a kádból, de megakadok egy pillanatra, elvörösödöm enyhén- eszembe jut az éjszaka, amikor megcsókoltuk egymást, amikor hozzád simultam egy pillanatra, mielőtt rájöttünk, hogy mit teszünk, és szégyenkezve szétváltunk. Nem volt furcsa, de most már furcsa. Nem érdekelt senki igazán, mióta rájöttem, hogy nincs jövünk Raquellel, akit igazán szerettem, az a két lány azóta nem igazán jelentett semmit. Ami Minervát illeti, nem tudom, hogy mit érzek iránta. Vonzónak találtam mindig, tizenkét-tizenhárom évesen még volt is néhány fura álmom vele, de azóta mindig úgy láttam, mint egy közeli barátot, talán egy harmadik testvért. Akkor, egy pillanatra viszont egyértelműen olyasmit akartam csinálni, amit a testvérek nem tesznek.
- Hát... nem tudom. Elkapott valami. Valami furcsa tűz, és ott voltál. Úgy éreztem, hogy akarom, hogy természetes. Részegek voltunk...- lesütöm a szemem, mintha valami rosszat mondtam volna. Talán tudja, hogy hazudok, hogy valójában nagyon is vonzónak tartom őt, de nem tudom, hogy jó lenne-e, ha bármivel próbálkoznánk. Túl fontos nekem, és azt hiszem, hogy túl sokat bántanánk egymást. Talán csak gyáva vagyok.