..nyugalmam megzavarója..
Sokan bolondnak neveznének amiatt, hogy üzleti kapcsolatba léptem önnel, Mr. Cartwright. Mert mi tagadás, onnantól, hogy kinyitottam a dossziét, ez a munkakapcsolat akarva-akaratlanul is létrejött közöttünk. De félreértés ne essék, egy másodpercig sem bízom meg magában. Ezernyi önhöz hasonló szélhámossal találkoztam már, akik nappal a képembe mosolyogtak, este pedig tőrt döftek volna a hátamba. És mindezt miért? Kincsekért! Aranyért! Hírnévért! A kaland ízéért! Mert nekünk – és ön ezt pontosan tudja – ez a gyengénk.
Nyugodt életem lehetne. Ám a roxmortsi falusiak álmos hétköznapjai csupán a múlt, amióta maga betette a lábát a kocsmámba. Pedig azt hittem, hogy már megbékéltem önmagammal, hogy tényleg képes leszek visszavonulót fújni, és a kalandok, a veszély csupán emlék marad. De nem, maga pont jókor volt jó helyen, és tökéletes érzékkel tenyerelt bele egy érzelmi válságba. Úgy dobta oda nekem ezt a megbízást, mint leszokóban lévő függőnek egy újabb adagot.
Engem tényleg nem érdekel az arany, nem érdekelnek a kincsek. Engem a mögöttük rejlő történelem vonz, a misztikum, a találós kérdések, logikai feladatok legyűrése. Ily módon akár azt is mondhatnánk, hogy jó páros lennénk, ugyanis bár alig ismerem magát, abban maximálisan biztos vagyok, hogy önt a csillogás, az arany csörgése teszi boldoggá. Hogy sikerül-e kihasználnia engem a célja elérése érdekében? Ne higgye, hogy olyan könnyű dolga lesz velem, Mr. Cartwright! Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy valami nem vagyok, mégpedig hülye… na az nem vagyok!