..egy ital még belefér..

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

Talán hiba pont Ariane kajai közé lökni egy ártatlan kislányt. Mert hogy kicsi és még valóban virágszál az nem kérdés. Kaa-nak vannak fétisei, de talán a lánykák nem az esetei. Mellesleg ilyenkor nincs is bent a söntéspult mögött. Magam sem tudom  miért törődöm ezzel a gyerekkel. Haza kellene mennem, hisz David valószínű már végzett a Trothndell ház kipakolásával. Mostanra talán már a kincseket is leszámolták, szétosztották egymás közt a betanult rendszernek köszönhetően és ami kérdéses illetve hasznos a feketepaicon azt betették az ellátószoba melletti kisraktárba. Az a kincsraktár, ahol az olyan zsákmányok kapnak helyet ideiglenesen, amit azonnal nem passzolunk tova.
Valójában kíváncsi vagyok David megtalálta-e a kulcsot. A rózsakulcs egyike azoknak a misztikus történelmi kincseknek, amiket évek óta keresek már, de ezeddig mindhiába.
Az eladó után indulok miután a vöröske elhagyja a boltot a pénzével együtt. Valójában ez az én pénzem és szinte felháborít a saját bőkezűségem, de azzal nyugtatom magam hogy holnap szenteste és élvezettel fogják a srácok kipakolni ennek az üzletnek a raktárát. Mire a tulaj észbe kap addigra már szilveszter lesz.
A faragatlan modora még jobban megtetézni a lassan kialakuló ellenszenves dühömet és miután legalább tizenöt percem vesztegeti azzal, hogy előbányássza a kívánt árult és elvégezze rajta a speciális bűbájt kész rablásnak érzem a tripla összeget leszurkolnom. Szinte fáj a lelkemnek a sok galleon csengése a pulton, de fapofával távozom a boltból.
Mikor a kinti hideg újra megcirógat, összerezzenek. Kicsit olyan ez, mint Sophie érintése volt rége, nagyon-nagyon régen. Mély sóhajjal engedem el a lány gondolatát, nem kapaszkodom meg belé, mert ha így tennék akkor napokig a múlton, az elszalasztott lehetőségeken és az ostoba szerelmen merengenék.
Lábaim automatikusan visznek az Abszol út forgatagában. Mindenféle boszorkány, varázsló és azok lelkes ivadékai tolong, ki-ki az utolsó simításokat intézve. Van, aki hosszú listáját böngészi csúcsos sapkája alól, van aki csak bámészkodik és akad olyan is, aki teljesen mugli ruhában sürög-forog. Nagy biznisz ez, és a fogadók is egytől egyig tele is vannak, hisz mindenki beugrik egy forró lángnyelvre, ami kellemesen végigmarja a nyelőcsövét vagy a torkát, esetleg egy forralt borra vagy krémes vajsörre.
Még a Vakegérben is a szokottnál nagyobb a forgalom, pedig ide rendszeresen csak egy bizonyos kialakult vendégkör jár, no meg persze mi.
Mi a tolvajok krémje, akik az oltalmam alatt állnak és akiknek az irányítása közel sem annyira egyszerű feladat. Beérve a melegbe megint vetkőzhetek és mire a sálam letekerem a nyakamról csak Pete-et szúrom ki a hátsó asztalok egyikénél. Épp a húsárut számolja le, amit Kaa egyik beszállítója hozott meg. Azúrkék tekintetem tovább vándorol és a pultoslányon állapodik meg aki csókod dob felém én meg kacsintva biccentek. Nincs köztünk semmi, nem célom Kaa-val összetűzésbe keveredni. Nem vagyok olyan bolond mint O’Mara, hogy megveressem magam egy nőért akit megdughatok. Nekem nem ér ennyit a dolog. Viszont Ariane tökéletes bűntárs és társsegéd még így is. És lám, nem csalódok, hisz a pult mellett alig látszik ki de ott gubbaszt a kislány az égővörös hajkoronával.
- Na mi van Cartwright? Újfent apa lettél?
- Az azért túlzás. - ülök fel a bárszékre és könyökölök rá, miközben a lánykáról a tekintetem a nőre vándorol. - Egyet a szokásosból. És... látom szót fogadtál. Helyes. Nagy erény ez...
Mosolyodom el, ahogy a gyerek ott áll kezében az itallal. A következő pillanatban koppan is a pulton a szokásos söröm a mellé járó dupla lángnyelvvel, amit megragadok és intek a fejemmel.
- Gyere, az az asztal a miénk.
A szokásos leghátsó sorba kanyarítom lépteim, aminek sík asztallapján nagy karistolások éktelenkednek és ami üresen áll, rám várva.

A kislány és a vajsör

Még egy pillanatig álltam az említett hely előtt, felbámulva a kopottas betűkre, melyek a "Vakegér"-t hirdették. Megigazítottam magamon a kabátot, amit szereztem; egy cseppet nagy volt rám, és leszakadt egy gombja, de azért meleg volt, vízhatlan, és volt egy kapucnija is. Kaptam hozzá egy kicsit molyrágta, de óriási, jó meleg sálat is. Már nem voltam szanaszét ázva, mert a használtuha bolt eladója kedvesebb volt, mint a Kavalkádos, és volt szíves egy egyszerű bűbájjal megszárítani. Szóval kicsit rendeztem soraimat. Már csak az a furcsa ürességérzés zavart, amin nem segített sem meleg ruha, semmi egyéb.
Vagyis, talán valami mégis. Benyúltam a táskámba - most lényegesen kevesebb hely volt benne, mint mikor az előbb az alján kotorásztam - és megcirógattam az alvó "cica" fülét. Még a kutyára mondják, hogy hűséges állat... Én abban hiszek, hogy a kutya az embert szolgálja, a macskát az ember szolgálja, de a ló az ember társa. Volt is egy költséghatékony tervem arra, hogy visszajussak a Roxfortba, csakhogy ehhez a tervhez megint kevés voltam egyedül... Pedig milyen remek kaland lett volna megspórolni a vonat vagy buszjegy árát! És azzal tölteni a Karácsonyt, aki ezen a világon talán egyedül kötődik hozzám. De egyelőre örültem, hogy ihatok valamit, ami talán felmelegíti kicsit a háborgó jeges tengert, amit belül éreztem.
Felsóhajtottam, és kinyitva a korhadó ajtót, átléptem a hely küszöbét. Emlékeztem a fickó... - Cartwright? - intelmére, miszerint ne szóljak senkihez, csak a pultos hölgyhöz. Egy óvatos pillantással körbenéztem, mielőtt beljebb mentem, s arra jutottam, figyelmeztetés nélkül is így tettem volna. Nem is az emberek külseje aggasztott, inkább a szemük, a gesztikulálásuk. Volt valami furcsa ezen a helyen, de ezt egyelőre nem tudtam volna megfogalmazni. Amit az írószeresnél láttam Cartwright úr arcán, akkor is valami ilyesmi érzés fogott el.
A céltudatosság pajzsa mögé rejtettem aggodalmaim, és nyugodt, de határozott léptekkel a pulthoz sétáltam.
- Üdv! - köszöntem, és magamra erőltettem egy mosolyt. A pultosnak a hajáig szaladt a szemöldöke. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre, s közben azt kívántam, bár ne lenne ilyen vékony a hangom. - Cartwright úr küldött, hogy igyak meg egy vajsört az ő számlájára - vázoltam a helyzetet nyugodtan, de Ariane valamiért felderült rajta. Azért kaptam egy vajsört. Megköszöntem és sietve belekortyoltam. Egész könnyen ment, azon a részén, hogy egy hozzám hasonló lány csak úgy Cartwright számlájára iszogat, meg sem lepődött, úgy tűnt.
Jólesik, ahogy a melegség szétárad. Valamivel elfoglalja magát korgó gyomrom, és talán a fejemet is lefoglalja kicsit. Erre a gondolatra lassítok. Jobb beosztani az italt, még hosszú ez a nap, és jobb, ha észnél maradok. Így egy korty után leteszem a korsót. Ariane már ott sincs, pedig talán válthatnék vele pár szót. Magam sem tudom miről, de látom, úgy is elfoglalt. Azért a szeme sarkából néha rám sandít. Rámosolygok, aztán a korsó tartalmába temetkezem.
- Na mi van Cartwright? Újfent apa lettél? - hallom a fejem felett. Az "apa" szótól feláll a szőr a hátamon. Még ennyi év után is. Talán mindig fájni fog. Próbálom nem magamra érteni a humorosnak szánt megjegyzést. Hátranézve meglátom, hogy a fura figura már ott áll. Tényleg otthonosan mozog itt, úgy tűnik.
- ... És... látom szót fogadtál. Helyes. Nagy erény ez...
Rámosolygok, és a kezembe veszem a korsót. Milyen ironikus, minden vagyok, csak szófogadó nem.
- Jó lenne, ha mindig az tudnék lenni - sóhajtom. - De most nem volt nehéz - teszem hozzá, és hálásan megemelem a vajsört.
Amikor nekiindul a mondott irányba, egy pillanatig tétovázok csupán. Otthonos léptekkel vág át a kocsmán, és láthatóan egy félreesőbb asztalt irányoz meg. Mit csinálok tulajdonképpen? Csak a vezetéknevét tudom, meg azt, hogy itt majdnem mindenkivel vált egy gyors pillantást, szóval biztos sokakat ismer. Mégis... Vállat rántok, és követem, a korsómba kapaszkodva, majd helyet foglalok az asztalnál.
- Köszönöm, még egyszer. És a segítséget a boltban is - teszem hozzá szomorkás mosollyal. - Gyakran jár ide, igaz?

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

A Vakegér áporodott, sörtől és egyéb testszagoktól vegyes bűze más számára talán undorító lenne és az is, számomra azonban régi ismerősként köszön vissza. Szeretem ezt, nem is tagadnám, ha bárki kérdezné. Nekem ez az otthon fogalma, s noha van egy szép házam, kellemes szobákkal, tágas terekkel mégis ez a hely az, ahol igazán boldog tudok lenni.
Boldogság... nevetséges fogalom. Nevetséges, mert annak idején az meghalt a lánnyal együtt, akit szerettem. Hány éve is már? Nem számolom. Túl sok, túl régi história ez, és pont nem a karácsony roppant édes bájához illő. Ahogy az sem, hogy ilyenkor kislányokat pesztráljak. Ariane szemöldökvonása és kérdő pillantása jogos. Nem szokásom ilyesmit művelni. David merőben más volt. Ő már nagyobb volt, valójában munkára jelentkezett és benne rögtön önmagam egykori fiatal mását véltem felfedezni. Hamar kiderült mennyire egy a gondolkodásunk és mennyire megfogadja a tanácsaim. Eleinte csak a fogadott fiamként kezdték el emlegetni. Nem én, hanem a többiek. Mire észbe kaptam már felajánlottam, hogy költözzön hozzám és ne az utcán vagy itt benn, a Vakegér alatt húzódó Patkányfészekre keresztelt tolvajparadicsomba vesse meg az ágyát. Nekem ott volt a nagy hát, ráadásul tök üresen. Csak Alfred meg én kergettük egymást benne, meg a két házimanó, akiknek máig képtelen voltam megjegyezni a nevüket. Igazán nem volt gond az egyik vendégszobát Davidnek állandósítani és a jelenléte igazából újdonságot hozott az unalmas reggelekre.
De mindezek ellenére sem szokásom karitatív jótékonysági szolgálatot játszani. Nem leszek tagja a szent szív a mugli árvákért gyülekezetnek, az hétszentség.
- Köszönöm, még egyszer. És a segítséget a boltban is.
Meglepve pislogok a lányra, aki velem szembe zuttyan le a székre, miután én elfoglalom a szokásos helyem a fal előtt. Azért jó ide ülnöm, mert szemmel tudom tartani a pultot, Arianénak innen könnyen inthetek, belátható a bejárat és bárki, aki tiszteletét teszi itt no meg a kocsma többi része. A lány mindennek háttal ül, csak oldalra vagy egyenesen rám pillanthat.
- Nem kell köszönnöd. Nem volt fer a fickó. - vállat vonok. - Nem vagyok az igazság bajnoka, de egy kabát nélküli szerencsétlentől még nekem sem lenne pofám lopni.
Belekortyolok a sörbe, majd leengedem az újabb kérdést hallva.
- Sokszor? Nem, dehogy. Mindig! Ez a ... hmm, nos amolyan törzshelyem. Gondolom te még sosem voltál itt.
Elmosolyodom, mert már a feltételezés is abszurd. Csoda, ha vajsört ivott már valaha, erősebbet biztosan nem.
- Mégis hány éves vagy? Tizenkettő? Be se tehetnéd ide a lábad, mi?
Jól szórakozom rajta miközben azúrkék szemeim őt fürkészik. A vörös ázott lobonc most egy molyrágta ócska kabátra hullik le. Komolyan ilyet kukázott össze? Ettől még egy sellő is csinosabban tud öltözködni. Viszont a célnak talán megfelel.
- Mondd csak, mégis hogy hívnak? Vöröskének csak nem szólíthatlak, még ha illik is rád a név.
Halkan kuncogok, miközben a kezem az egyik töményes italért nyúl. Egyetlen laza mozdulattal belelöttyintem a sörömbe, aztán a másikat egy szusszra lehúzom. A lángnyelv végigmar a torkomon, hogy aztán a gyomromba érv lassú tűzzel kezdjen el tombolni.
- Nem kellene értesítenem valakit? Mondjuk anyádat? Elvégre karácsony van az ég szerelmére, és otthon lenne a helyed.
Ujjaim a poharat markolják, miközben szemem résnyire szűkül az erős italtó, de még így is rá nézek és a mutatóujjammal kinyúlva rá bökök, csakis aztán teszem le az üres felespoharat. Az pedig halkan koppan a kemény asztallapon, mintegy végső döntőbíraként szavaim igazát hirdetve.

A kislány és a vajsör

Egy kicsit jó mindennek hátat fordítani. Nem foglalkozni a kutató pillantásokkal, nem törődni a hangoskodókkal, elengedni szem elől a problémákat. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Hogy ez a vajsörnek köszönhető, amihez meglehetősen ritkán jutottam hozzá? Talán nem, hiszen az utóbbi időben Evyne néni "cukrász"művészetén edződtem, akinek süteményeiben csak egy titkos összetevő szerepel, de az mindig és nagy mennyiségben: az alkohol. Szóval nem. Talán most egyszerűen csak rábíztam ezeket a dolgokat erre a Cartwright nevű fickóra, aki láthatóan otthonosan mozgott a helyen és minden fontos történést szemmel tartott. Így egyszerűbb volt, nekem csak őt kellett figyelnem.
De mintha ő is elkalandozott volna. A tekintetéből úgy sejtettem, messze jár, mert néhány pillanatra mintha nem a jelen forgatagot szemlélné, de talán neki is volt menekülni valója.
Ez a két menekülési irány volt számomra elfogadható, vagy nagyon messzire tekinteni a jelen ne túl jókedvű világától, vagy olyan közel, amennyire csak lehet, mondjuk, az előttem gőzölgő vajsörig.
- Nem kell köszönnöd. Nem volt fer a fickó. Nem vagyok az igazság bajnoka, de egy kabát nélküli szerencsétlentől még nekem sem lenne pofám lopni. – Ahogy rángatja a vállát, és élcelődik, elfog egy furcsa bizonytalanság. Ez most egy vicc volt. Annak tűnt. Mégis, minden viccben rejtőzik valahol egy kis igazság. Csak nem bírom ki, hogy ne bökjem közbe:
- Én nem vagyok szerencsétlen – jelentem ki könnyeden, majd felemelem a korsót. – Csak sokszor nincs szerencsém. De most van. Van vajsöröm, és legalább egy valaki nem akar meglopni… Ki az, akitől van pofája? – teszem hozzá derűs mosollyal. Közben ott motoszkál bennem, vajon a gunyoros-humoros állítás melyik része volt  igaz, ha nem a rám vonatkozó.
-… Gondolom te még sosem voltál itt. Mégis hány éves vagy? Tizenkettő? Be se tehetnéd ide a lábad, mi?
Szerintem fiatalabbnak gondol, mint amennyi vagyok. Gyakran előfordul, főleg, ha az ember versenylovakkal foglalkozó családból származik, ahol igazán szerencsés az alacsony, vékonyka alkat. Nem érint mélyen a hangnem, és még ha úgy is lenne, se mutatnám. Amíg el nem fogyasztottam az italom. Mosolyogva, kissé megemelt szemöldökkel, színpadias komolysággal felelek szép sorjában.
- Száz éves. És nem tartana vissza, ha nem tehetném be, de akarnám – teszem hozzá egy kissé dacosan, majd újabbat kortyolok.
- Vöröskének is hívhat – rántom meg a vállam, aztán hozzáteszem: - De Mirának többen szoktak – mondom, míg ő felhajtja a furcsa koktélt, amit az imént kevert. Ebben a mozdulatban is sokévnyi rutint fedezek fel.
- Nem kellene értesítenem valakit? Mondjuk anyádat? Elvégre karácsony van az ég szerelmére, és otthon lenne a helyed.
Kicsit bandzsítok a kis híján az orromba bökő mutatóujjtól, de aztán a karját végigkövetve megállapodik kék tekintetem az ő, alkoholtól kissé összeszűkült szemein.
- Ha ismer olyan szellemidézőt, aki nem mugliknak bohóckodó szemfényvesztő, akkor nyugodtan értesítse a szüleimet.  Mást pedig határozottan nem kellene – teszem hozzá fintorogva. Vajon a néni mikor kezd kerestetni? Mondjuk ő se akarja szerintem, hogy visszamenjek hozzá… haza? Semmiképp. Előbb hívnám az istállót vagy a híd alját vagy egy kartondobozt az otthonomnak, mint azt a molyrágta, túlzsúfolt, öregszagú kajibát. – Jelenleg elég szabad vagyok, mert nincs különösebben megkötve, hol legyen a helyem – dőlök hátra, és elsimítom arcom elől az oda tévedt hajtincseket.
-  A nagynéném, aki nevel, elzavart magától, én meg el is jöttem boldogan, mert ő elviselhetetlen. Úgyhogy lényegében a saját döntésem. Úgy tervezem, visszamegyek a Roxfortba. és majd ott próbálok meg nem tudomást venni a Karácsonyról – tudatom aztán, s z egy kicsit magam számára is összefoglalja a jelen helyzetet.
- És Ön hogy tölti az ünnepeket? – kérdezem, hogy egy kicsit magam mögött hagyjam saját, jelenleg nem túl rózsás állapotomat.

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

- Én nem vagyok szerencsétlen! Csak sokszor nincs szerencsém.
Elsomolyodom a válaszon. Na igen, az ember sokszor még önmagának is nehezen vagy egyáltalán nem vallja be a hibáit. Nem mintha a szerencsétlenség amolyan hiba lenne, inkább nevezném átoknak, de az alkalom elszalasztása a legtöbb ember sajátja.
- De most van. Van vajsöröm, és legalább egy valaki nem akar meglopni… Ki az, akitől van pofája?
Arcom közömbössé válik a lopás kielemzését illetően. Vajon sejti a lány? Tudni biztosan nem tudhatja... nem tűnik butának, inkább csak.. szerencsétlennek. De az ostoba ember is nagyzolhat, amit az elején könnyen lehet okosságnak hinni, hogy aztán csak később derüljön ki a turpisság.
Nyitva hagyom a kérdést, mert nem akarom véletlen sem kiadni magam. Elég egy fél mondat és ez a lány a legnagyobb slamasztikában találja magát. A tolvajok élete nem mese... aki azt hiszi hogy a végtelen gazdagság vár rá, szimplán ostoba. A végkimenetel pedig ilyen esetekben egy hűvös azkabani cella.
Nem, nekem rohadtul nem célom a dementorok társaságát élvezni. Nincs hangulatom újra meg újra átélni legsötétebb félelmeimet, legrosszabb emlékképeimet. Jól vagyok én itt a lángnyelves sör kombójával, köszöntem szépen...
- Száz éves. És nem tartana vissza, ha nem tehetném be, de akarnám.
Hangosan felnevetek, jóízűen. Frappáns válasz és látszik hogy a kislány azért tud. Nem csak nagyot mondó de legalább humorérzék is szorult belé. Ez ritkaság. Nem firtatom tovább a korát, mert értelmetlen. Ha nem akarja, úgyse mondja el, a Veritaserum pedig ritka kincs mifelénk, nem terem minden sarkon.
- Vöröskének is hívhat. De Mirának többen szoktak..
- Nos rendben, Mira. - biccentek felé az üveg pereme fölött. - Te meg szólíts csak... Cartwrightnak. Szinte mindenki így hív.
Vállat vonok meg eltűnődöm. Valóban mindenki így hív, kivéve persze David-et mert ő apának nevez. Ezt sem én erőltettem rá, hanem ő akarta. Franc se tudja miért.
- Ha ismer olyan szellemidézőt, aki nem mugliknak bohóckodó szemfényvesztő, akkor nyugodtan értesítse a szüleimet.  Mást pedig határozottan nem kellene.
Meghúzom a korsót, de a szemem a lányt vizslatja. Ahogy kisimít egy vörös tincset az arcából, ahogy lesüti a tekintetét, ahogy a veszteség súlyos ténye átjártja a levegőt egyértelműen Sophie-t juttatja az eszembe. Egykori barátom volt ugyanilyen elesett, törékeny, megmentésre váró virágszál. De Soph más utat választott és más életet is ezzel...
– Jelenleg elég szabad vagyok, mert nincs különösebben megkötve, hol legyen a helyem.
- Ezt hogy érted?
Kérdezem rögtön, mert a ’szabad’ fogalma mindenkinek más és más. Nem tudom de van valami ebben a lányban, ami kiemeli az átlag diákok közül és az nem pont az, hogy a gyerekkori szerelmemre hasonlít.
-  A nagynéném, aki nevel, elzavart magától, én meg el is jöttem boldogan, mert ő elviselhetetlen. Úgyhogy lényegében a saját döntésem. Úgy tervezem, visszamegyek a Roxfortba. és majd ott próbálok meg nem tudomást venni a Karácsonyról.
- Ez szomorú.. - közlöm együttérzően. Ha rám tekint valóban láthatja is. Nincsteleül tölteni az ünnepeket... ezt még én se kívánom senkinek. A Roxfort elmítésére megrohamoznának az emlékek... ó mennyi karácsonyt töltöttem el ott. Hányszor beszéltük át a griffendél meleg kandallója előtt a napot Sophieval álmokat és terveket szövögetve... Mind semmis mára, mind tovatűnt, mint a homokórában lepergő szemek...
- Nem volt szép dolog a nagynénédtől. De meglehet keres...
Vagy nem. Sosem lehet tudni, a család mindig túl bonyolult. Már akinek van. Én a Fonó sorban a legszörnyebb életet éltem le és mára mint minden, ez is más jelentést nyert számomra.
- És Ön hogy tölti az ünnepeket?
Nem tudom szándékosan terel-e vagy valóban érdekli merre és mit csinálok, de csak mosolyogva hátra dőlök. Elnézem egy percig Mirát, mire megszólalok.
- Nos, kivételesen nem dolgozom és a fiammal töltöm az ünnepet. Van egy házam itt, Londonban. Igazából nem terveztem túl semmit... az ajándékvásárlást is idáig halogattam..
Hisz láthatta a gyerek, hogy nehezen jutottam dűlőre. Mondjuk az is biztos hogy meghagyom a fiúknak a munkát, és lehet egyszer valamelyik este lenézek a Patkányfészekbe, de nagyon most valóban nincs kedvem dolgozni. Sophie sírjához pedig még ha akarnék se tudok elmenni..
Fogadd be...
A belső hang Sophie lágy, selymesen kedves hangján szólal meg. Érzem hogy ő ezt tenné, ezt akarná. A lényem egy része zsigerből elutasítja az ilyesféle kedvességet, de ugyanakkor ott van ő, a medálba zárt démonom, aki szinte halk belső intuícióként adja az ihletést. Végig sem gondolom, egyszerűen maguktól jönnek a szavak.
- Ha nincs más opciód mint a Roxfort, és mégse vágysz a dohos falak közé, amit rohadtul megértek, akkor ünnepelhetsz nálunk is. Lesz leves meg sült pulyka, Alfred mesterien csinálja és persze karácsonyfa meg minden.
Talán túlzottan nagylelkű a felajánlás, de nem nagy kunszt még egy szobát kitakarítani az ünnepekre és legalább David sem engem unszol fél estén át, hogy varázslósakkozzak vele...

A kislány és a vajsör

Úgy érzem magam, mint a hullámvasúton. Na nem mintha rosszullét kerülgetne, csak a beszélgetés hullámain tűnődöm. Az egész életem ilyen. Két végpont között ide-oda dobál, hol felemel, hol lehajít.
- Ezt hogy érted? - kérdezi, én pedig vállat rántok.
- Nem köt senki ember és semmilyen hely - felelem keserű mosollyal.  - Nincs meghatározva, hogy hol lenne a helyem Karácsonykor, vagy máskor. A Roxfort is az én saját döntésem, a nagynéném oda sem engedett el. De nem hinném, hogy keres. Nem szeret, csak mepróbált rávenni, hogy én is olyan életet éljek, mint ő, hátha ezzel igazolom a döntéseit. Hát nem. Szerintem rosszul döntött. Én nem menekülök azelől az út elől, amire rá kell lépnem - tettem hozzá, és keresztbe fontam a kezeimet magam előtt. Csak aztán jöttem rá, mennyire elkalandoztam. Inkább hallgatom Cartwrightot, figyelem, ahogy ő is elkalandozik kissé, szavaival elém idéz egyfajta kellemes, idilli ünnepet.
- Ha nincs más opciód mint a Roxfort, és mégse vágysz a dohos falak közé, amit rohadtul megértek, akkor ünnepelhetsz nálunk is. Lesz leves meg sült pulyka, Alfred mesterien csinálja és persze karácsonyfa meg minden.
Neki talán nem tűnik olyan sok időnek, ami eltelik az elhangzott kérdés és a válaszom között, de a fejemben e villanásnyi idő alatt egy órányi gondolatmenet pörög le.
Összegezvén a helyzetet, elég egyértelmű, mit kellene erre válaszolnom. Kiskorú, mágiát itthon még nem használható lány vagyok, egyedül, pénz nélkül, senki se tudja, hol vagyok. Egy idősebb alak, akit alig egy órája ismerek, meghív alkoholra, majd áthív magához Karácsonyozni.
Nemet kellene mondjak. Biztos, hogy ez egy rossz ötlet. Azon túl, hogy veszélyes, még ha nem is az, zavarbaejtően nagy felajánlás. Nézem a fickó arcát, a szemét, és olyan furcsa, de annak ellenére, hogy sem szeretetszolgálati tagnak, sem irgalmas szamaritánusnak nem tűnik, mégis az az érzés fog el, hogy komolyan gondolja, és hogy nincs hátsó szándék. Hogy az árulkodó arcvonások, amiket a gyanúsan kemény és kíméletlen élet szántott amúgy szép arcába, nincsenek összhangban azzal a kedves, kissé mélázó tekintettel, amivel rám néz.
- Nézze... Cartwright, ez elképesztően nagylelkű ajánlat. Megtisztel vele, de igazán nem szeretnék alkalmatlankodni... - mondom szomorú mosollyal, mert az is eszembe jut, hogy talán csak a sajnálat mondatja ezt vele, és kényelmetlenséget okoznék neki. Mi az, hogy talán, szinte biztos. Bár én is sajnálom magamat, egy kicsit. De amikor az ételt említi, ez az egész igencsak átminősül... - Csak, ha tényleg nem gond. És... Mágia nélkül is segíteni tudok a főzésben, terítésben is. Ha komolyan gondolta, és biztos nem jelentek kellemetlenséget, ígérem, nem leszek a terhükre... - teszem hozzá. Közben próbálok nem belegondolni, mibe is keveredek, de aztán az előbbi szavak is eszembe jutnak. Mert valóban, ilyen ez a fajta szabadság. Ha akarok, igent mondok. És magam sem tudom, miért, de annak ellenére, hogy a hideg rázott az egész ünnepi felhajtástól, valahogy akartam.

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

- Nincs meghatározva, hogy hol lenne a helyem Karácsonykor, vagy máskor. A Roxfort is az én saját döntésem, a nagynéném oda sem engedett el. De nem hinném, hogy keres. Nem szeret, csak mepróbált rávenni, hogy én is olyan életet éljek, mint ő, hátha ezzel igazolom a döntéseit. Hát nem. Szerintem rosszul döntött. Én nem menekülök azelől az út elől, amire rá kell lépnem.
Hát szar ügy ha állandóan harcolsz a világ ellen. Ha valaki, hát én már csak tudom. A lány második mondatából világosan ki is derül a tényállás. Fényesebben, mint egy kibaszott lumos. Valahol sajnálom, hogy senki nem támogatja. De persze ez az a hátrány, amely könnyedén előnnyé kovácsolható. A fájdalomból, az igazi fájdalomból erőt lehet meríteni. Sőt, egyenesen kell is.
- Hmmm...
Nem fűzök többet a szavaihoz. Nincs értelme helyeselnem, mert kurvára nem tudom jól döntött-e. Ezt majd úgyis az idő bírálja felül. Minden esetre tény hogy a varázsvilágba több potenciál rejlik mint a mugliknál. De a muglikat sem illik teljesen leírni. Mielőtt bárki azt hinné bírom őket hát súlyos tévedésben él. Mindössze megtalálom mindkét oldalon a kiaknázatlan lehetőségeket. Az pedig akad bőven. Miért is ne profitálhatnék belőle akkor?
- Nézze... Cartwright, ez elképesztően nagylelkű ajánlat. Megtisztel vele, de igazán nem szeretnék alkalmatlankodni...
Alkalmatlankodni...
A szó ott csend mint utolsó odaszúrt kis tüske. Az illem beszél a lányból, ez egyértelmű. Válogatott, cicomázott szavak. Mi a faszért nem lehet egyszerűen egy igen-t vagy egy nem-et mondani? Miért kell itt nyolcvan udvariassági kört lefutni? Nem értem... sosem értem. Egy elit családból származó, pongyolába csomagolt királylány esetében, mint amúgy amilyen a Montrego-liba vagy az amerika Borugh még meg is értem. Bár Bourgh imád káromkodni, az is biztos. Ez a kis vörös azonban elég ágról-szakadt. Nem annyira hogy a Fonó-sor beli árvának titulálja az ember, de nem is palotába nevelkedett. Mégis szorult bele annyi hogy itt kerteljen nekem. Kiiszom a söröm végét és hangosan az asztalra csapom.
Dönts aranyom, mert én nem foglak kérlelni. Már így is nagyobb szívesség, ami önmagamtól felajánlottam, nem fogok odáig lesüllyedni hogy rimánkodjak. Sőt, ezek után rábízom Davidre hogy vigye majd vissza Roxmortsba. Szarok én bele... van nekem jobb dolgom is.
- Csak, ha tényleg nem gond. És... Mágia nélkül is segíteni tudok a főzésben, terítésben is. Ha komolyan gondolta, és biztos nem jelentek kellemetlenséget, ígérem, nem leszek a terhükre...
Már pont elfordulnék enyhe haraggal az arcomon, amit főleg a visszautasítás szít de nem akarom kimutatni. Pláne nem Mira felé. Azonban a mozdulat megakad, sőt módosul. Azúrkék tekintetem a lánykát méregetik. Akkor ez egy igen?
- Alfred megold mindent, szóval őt kell meggyőznöd hogy kontárkodhass a konyhában.
Vállat vonok, mintha leszarnám segít-e vagy sem. De azért valójában mulattat a felajánlása. Szorgalmas és hálás. Ez nem rossz.
- Amúgy meg, akad egypár szoba Garden Lodge-ban.
Elmosolyodom, mert rend szerint a ház nevének említésére az emberek elkerekedett szemekkel bámulnak rám. Ha másról nem, hát Mercury-ról ismerik. Milyen érdemes is egy kibaszott rocksztárnak lenni...
- Odatalálsz? Mondd Alfrednek, hogy én küldtelek. Nekem még van egy kis üzleti ügyem itt, ami... - megakadok a mondatban. Elpillantva oldalra észreveszem az egyik társamat, és Odge jelenléte egyértelművé teszi, hogy muszály az ünneplés előtt a Patkányfészekbe lenéznem. - .. nos, nem kislányoknak való.
Bizarr mosolyt villantok. Kedves de mégis ravaszkás. Sejteti hogy apuci nem a jófej átlag paraszt, aki befizeti az adót, de ettől még imádnivaló mert mindent megtesz a szaros családjáért.
- Daviddel meg légy kedves. Elég harapós az idegenekkel eleinte, de ugyanilyen udvarias és használd az alkalmatlankodni meg egyéb cifra szavaid és leveszed a lábáról. Imádja a tanult és kifinomult nőket.
Nevetek mert egyrészt maga a jellemzés tökéletesen illik Davidhez, másrészt magamban ott szól egy kis hang: apja fia. Na igen, én is bírom az okos nőket. Meg azt aki céltudatos és nem hagyja magát. Talán ezért is kapott zöld kártyát Mira hozzám. Egyenesen a házamba. Egyenesen karácsonykor.

A kislány és a vajsör

A súlyos üvegkorsó nagyot koppan előttem az asztal megviselt lapján.  Az aranyszínű folyadék aljáról buborékok ezrei kavarodnak fel és törnek a habzó felszín felé. Meg sem rezzenek, csak a számat préselem össze egy leheletnyivel erősebben. A gondolataim a buborékokhoz hasonlóan tesznek. Gyorsan tanulok, és ez elég lecke volt ahhoz, hogy rájöjjek, Cartwright nem az a becsomagolós típus. Vajon az ajándékait is így szereti?
- Szóval igen, köszönöm - jelentem ki a söröskorsó felett, most már köntörfalazás nélkül. Arra jutok, hogy igaz, amit az imént mondtam. Szabad vagyok. Csak magamért felelek. Oda megyek, ahova akarok és amikor akarok, és ha valami balul ütne ki, vagy egyszerűen csak kellemetlennek találom a helyzetet, majd kereket oldok.
A táskámban a cica fordul egyet álmában. Szerintem kívülről nem látszott, de én éreztem a szöveten át, ahogy hozzám ért. Elgondolkodom azon, vajon említést kéne-e tennem róla leendő vendéglátómnak, de aztán inkább hallgatok róla, és bízom a jó szerencsében, hogy ez is majd megoldódik. Különben is, ő a gyors menekülés egyetlen és legegyszerűbb módja számomra...
- Amúgy meg, akad egypár szoba Garden Lodge-ban.
Na ha a söröskorsó csapkodása nem hatott meg, hát ez az egy szó - pontosabban kettő - aztán a végletekig.
- Viccel? Nem mondja...! - bukik ki belőlem, közben mindkét kezemmel az asztalra csapok, persze nem durván, csak a meglepetéstől. De gyorsan összeszedem magam, és hozzáteszem: - Hát ez valami varázslatos. Majd elmesélhetné, hogy hogyan...
Nem, egyszerűen nem fér a fejembe ez az egész. Itt iszogat egy ilyen láthatóan nem öt csillagos helyen, és közben komolyan egy palotában lakik? Konkrétan egy legenda házában?! Inkább befogom, nehogy megint olyat mondjak, amitől kiakad. Most már muszáj látnom azt a helyet...
- Hogyne, odatalálok - felelem lelkesen. Fel se tűnik igazán, milyen helyzet elől távolít el. Veszem a cókmókom, visszabújok a kabátba. A mosolyát látva azért egy tört pillanatra megdermedek, s kicsivel zavartabban, de nem kevésbé sietősen tűröm fel a kabát túlontúl hosszú ujját, hogy legalább az ujjaim hegye kilógjon belőle.
- Daviddel meg légy kedves. Elég harapós az idegenekkel eleinte, de ugyanilyen udvarias és használd az alkalmatlankodni meg egyéb cifra szavaid és leveszed a lábáról. Imádja a tanult és kifinomult nőket.
Nagy szemeket meresztek, aztán fintorgós félmosollyal válaszolok. Szerintem még soha az életben nem jellemzett engem senki így. Cartwright sem gondolhatja komolyan - ami azt illeti, ahogy többet beszél, egyre inkább úgy érzem, a felét se gondolja komolyan annak, amit mond. A másik fele meg nem is biztos, hogy igaz. De a meghívása egyre inkább tűnik számomra őszintének, és valamilyen érthetetlen módon egyre inkább felbátorodok vele kapcsolatban.
- Majd beajánlom egynél, ha látok valaki ilyet - kacsintok rá csibészes félmosollyal.  Nem tudom, mi van benne, ami oldja a jólneveltségem, de határozottan jól esik, hogy így alakul. Minden szava ellenére, ha csak azt nézem, mi történt velem, igazán jó volt hozzám. És még a házába is meghív, a családjához, éppen az ünnepek alatt...
- Akkor nemsokára a Garden Lodgeban! - Próbálom mindezt laza hangon elmondani, de majd kiugrok a bőrömből. - Minden jót, addig is! Vigyázzon magára!- teszem hozzá (gondolom fölöslegesen, mert épp olyannak tűnik, aki simán meg tudja védeni magát), futólag azokra a rosszarcúakra pillantva, akik felé ő is néz. Kifele menet azon gondolkodom, vajon sokat kell-e neki tagadnia, vagy épp úgy tennie, hogy ő egy jó ember. Vagy kinek melyik. De nekem eddig szerencsém volt.

Folytatás itt!