Csillaglesés

FÚRIAFŰZ - ROXMORTS - A FALU MELLETTI HEGYEK



2000. április

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Határozottan megérkezett a tavasz. Egyre többször cirógatott végig az arcomon a bágyadt napfény és már nem is esett olyan sokszor, mint egy héttel korábban. Hamarosan pedig megérkeztek a szép, tiszta éjszakák. Eszembe jutott az a két éjszaka, amit Merel társaságában töltötten, messze-messze bámulva a végtelen éjszakákba, megszámolva a csillagokat. Mennyit beszélgettünk s milyen más volt a kapcsolatunk akkoriban. Többek között létező volt, mostanra viszont, ha véletlenül egyhelyre is sodort minket az élet, hát nem igazán beszéltünk. Próbáltam én nyitni Halloweenkor, de aztán mintha minden bátorságom eltűnt volna, nem kerestem többé. Nyilván ez is az én hibám volt, amit majd valamikor valahogyan jóvá kell tennem – ha persze ő is engedi.
Ezúttal nem ő jutott eszembe, hanem a kis vörös. Mira. Sokat segített a zenélődoboz megszerzésével, amit végül is inkább Adának ajándékoztam, nem keresve többé a tulajdonost. Ráadásul úgy tűnt, hogy nem is árultak be a kastélyban, mert még nem kopogtatott senki az ajtó, hogy Nathaniel Forest „kínai szeretőjét” rabláson kapták. Így nem kellett színt vallanom sem, hogy honnan van a dobozka. A lány tehát elnyerte a bizalmamat. Úgy döntöttem, hogy diszkréciójáért cserébe meglepem, így hát azon a bizonyos márciusi, csillagos éjszakán megkértem, hogy szökjön ki a Fúriafűzhöz és én ott fogom várni.
A fát megbénítottam, pont úgy, mint máskor – ha éppen be kellett lógnom a birtokra – és egy lépéssel előtte teremtem. A pálcámat nem vágtam zsebre, hátha még egyszer be kellett volna vetnem valamiféle varázslatot a növénnyel szemben. Ma jobbnak láttam megúszni egy-két karcolás nélkül a kalandunkat. Nem sok tervem volt igazán. Egy üveg borral a kezemben ácsorogtam, fel-felpillantva az égre, amit a Roxmorts mellett húzódó hegyekről sokkal szebben és tisztábban fogunk látni. Ezúttal sem hoztam magammal pokrócot. Megtette egy kósza ruhadarab is átváltoztatva, hogy egyáltalán tényleg le akartunk heverni s csak lesni, lesni az eget. Nem tudtam, hogy ő is úgy reagál-e, mint Merel vagy hogy iszik egyáltalán bort… annyira nem ismertem Mirabellát. Mindenestre reménykedtem benne, hogy legalább a gesztust értékeli.
Sóhajtva emeltem a tekintetem a kastélyra. Nem különösebben foglalkoztatott, ha valaki éppen kipillant az egyik ablakon és meglát. Megvolt a magam módszere ahhoz, hogy megússzam az ilyesmit. A lényeg az volt, hogy Mira kijusson feltűnés mentesen, visszajutni már valószínűleg könnyebb lesz neki. Hunyorogva pillantottam a távolba, mintha valami apró fekete foltot láttam volna. Talán ő az… – Futott át az agyamon a gondolat, mégis a szalag, mintha csak veszélyre számítani, lüktetni kezdett a csuklóm körül. Akárhogy is, én nem mozdultam. Csak vártam ás vártam, míg elő nem került a vörös hajzuhatag, a csillogó kék szemek.
– Szia! Na, hiányzott Elliot bácsi? – Vigyorogtam rá.
A legutóbbi alkalommal túlzottan a mogorva, filozofálgató oldalamat mutattam meg neki. Most viszont kicsivel felszabadultabb voltam és nem… nem azért, mert előzőleg lehúztam egy jó adag lángnyelv whiskeyt. Egészen más oka volt. Furcsa volt kötetlenül, szabadon mászkálni újra Roxmortsba, főleg így éjszakánként. A szökésem első napjai a Szárnyas Vadkanban töltöttem. Azt a tizenötéves kölyköt éreztem magamban a néma utcákon császkálva és hát persze a tilosban járás is olyan hatással volt rám, mintha bekaptam volna Nat különös kis gyógynövényes tablettáiból egyet. Szinte már csak az volt vissza, hogy dúdolni kezdjek. Persze tudtam, hogy majd megrohannak a Merellel kapcsolatos emlékek, mint korábban és megint visszasüppedek a magam bágyadt keserűségébe.
– Remélem, szereted a bort. – Magyaráztam és fel is emeltem az üveget. Majd udvariasan a Fúriafűz gyökerei felé mutattam. – Csak utánad!

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

A Roxfort falai nagyon vastagok. Tudod ezt, ha kikönyökölsz a fél méter széles ablakpárkányra, vagy ha két lépésből is alig teszed meg az utat a küszöb felett, de mindezekre a tapasztalatokra igazából nincs is szükség. A szíved érzi. Talán nem mindenkié, de az enyém biztosan. A Nagyteremben, a Klubhelyiségben, de még a hálószobában is érzem, akkor is, ha nem látok szemmel látható bizonyítékot rá, mennyi kő vesz körül.
Akkor talán jól jött ez, amikor dúlt a háború, a nagy csata, és kint kellett tartani az ellenséget. De most úgy érzem, a falak engem tartanak bent. Nem csak térben, mintha időben is fogságba esnék, pedig nekem, akinek a saját, személyes múltjával nincs sok jó tapasztalata, megragadni egy régebbi korban talán nem a legkedvezőbb. Pedig a folyosón járva, különösen az éjszaka sötét színtelenségében úgy érzem, a páncélok, a drapériák, a giccses aranykeretbe foglalt pökhendi festmények mind-mind egy másik idő tartozékai. A falak számomra nem csak engem és úgy általában az itt élő embereket fogják meg, de az időt is. Jó innen kiszabadulni, és szomorú, hogy ezt az ember csak korlátozott körülmények között, vagy tilosban teheti meg.
Nem mintha visszavágynék a mugli világba, de tudom, hogy a korombeli srácok ilyenkor még szabadon mászkálhatnak. Akár az utcán is, ha elég bátrak. Sőt, a tanítás végeztével nappal aztán pláne oda mennek, ahova akarnak, családi megbeszélést követően persze. Vagy sem.
Amióta megkaptam Elliot kedves invitálását, halvány mosoly bujkált arcomon. Pontosan ez az, amire most szükségem van. Még az sem zavart, hogy tudok róla néhány dolgot, és sejtek róla néhány másikat is. Ami azt illeti, a Próféta egy korábbi számáról, melybe növénytanon csomagoltuk a pitypanggyökereket, az ő képe nézett vissza rám. És nem csupa szépet s jót írtak róla, de én csak megvontam a vállam. Igazából megbíztam benne, legutóbbi találkozásunk fényében tudtam, hogy nincs félni valóm. Azóta pedig sokat segítette, gyakorolni az RBF-re készülő ötödéveseknek a párbaj varázslatokat, úgyhogy talán ha lefegyverzésre kerülne a sor, sem járnék pórul. De tudtam, hogy ez a ma esti nem ilyen lesz.
Bekészítettem a táskámba egy pokrócot, meg a legutóbbi Mézesfalásban tett látogatásom édes maradványait - néhány bonbon, csokibéka, száraz vajassütemény, mindenízű drazsé, szóval csak a klasszikusok, amikre kevéske félretett pénzemből tellett.  Kabátot húztam, pálcámat pedig hosszú szárú csizmámba rejtettem. Sapka, sál, kesztyű, aztán bátran belevetettem magam a folyosó sötétjébe. Mázli, hogy őrszemem is volt.
- Elliot biztos örülni fog Neked, hiszen ő is szereti a cicákat, neki is van ha jól emlékszem - dünnyögtem, míg a macska fehér bundáját követve befordultam a következő sarkon. Mezzi remek fülének és orrának köszönhetően mindig tudta, hol jár Mrs. Norris, Friccs, az ügyeletes tanárok és a szellemek. Eme hasznos képességét kihasználva nem nagyon kellett aggódnom, de azért résen voltam.
A bokrok között maradtam, míg tudtam, hogy közvetlenül a Kastély sötét ablak-szemei előtt vagyok. Mezzi elkóborolt valamerre, gondolom felfedezi a környéket, vagy csak hódol egyet legkedvesebb szenvedélyének, és ész nélkül futkos pár kört. Nem egy átlagos házi macska, de ő így tökéletes.
Láttam a fekete alakot a Fúriafűznél, de nem féltem, csak szélesebb lett a mosolyom. A fa mozdulatlannak tűnt, gondolom Elliot jóvoltából, aki nem is izgult, épp csak egy hajszállal állhatott a veszélyzóna határán kívül. Én sem izgattam magam, nyugodtan sétáltam oda hozzá.
– Szia! Na, hiányzott Elliot bácsi?
Visszavigyorogtam, kissé csodálkozva, mennyivel jobb a kedve, mint legutóbb. Tudtam én, hogy akkor nem az igazi arcát látom.
- Elliot igen, a bácsi nem. Egy kicsit furán hangzik, ugye tudod? - kérdeztem huncutul, és félre billentettem a fejemet egy kissé, úgy mosolyogtam tovább.
– Remélem, szereted a bort.  Csak utánad!
- És tudod még fokozni - bukott ki belőlem nevetve, de elkaptam az üveget. - Jó, hogy ezt senki más nem hallja, még félre értenék. Így is keringenek mindenféle ostoba pletykák Rólam, de nem gond, a rémdenevér-rontás már egész jól megy - büszkélkedtem kirívó vigyorral. - És én nem értem félre. A borral meg ez tudod, kölcsönös... Én is őt, a bor is engem - tettem hozzá kuncogva, aztán egy színpadiasan hálás biccentéssel megindultam a mutatott irányba, kezemben az elorzott üveggel.
- Én meglepi rágcsát hoztam, de majd akkor veszem elő, ha letáborozunk valahol - mondtam, közben óvatosan tapogattam lábammal az utat a göcsörtös gyökerek között a fa tövében lévő üreg felé. - És ha nem bánod, társaságunk is lenne - jutott eszembe, és halkan füttyentettem. Mezzi egy szempillantás múlva feltűnt a szemeink előtt. Olyan volt, mint egy fehér csík, ami kettészeli a minket körbevevő fekete tájat. Lassítás nélkül vágtatott oda hozzánk, majd egy csúszómegállással megtorpant Elliot előtt, hogy jól megnézhesse magának. Fújtatva ügetett körülötte egy kört, bajsza remegett, miközben megszaglászta az idegent.
- Nem baj? Először bizalmatlan egy kicsit, de hamar megbarátkozik Veled, ebben biztos vagyok - magyaráztam. Már majdnem eltűntem a fekete lyukban, de a cica megelőzött, s egy kecses ugrással a menet elejére került. Én óvatosan ereszkedtem utána, majd az immár szinte teljes sötétségben előkaptam pálcámat a csizmám szárából.
- Lumos!
Apró lángocska táncolt a pálca hegyén, amely bevilágította a szűk járatot. Hátranéztem, Elliot is jön-e.
- Van konkrét terved? - kérdeztem kíváncsian, de közben előre tapogatóztam. Arcomról nem tudtam levakarni a vigyort, hiszen vérbeli griffendélesként az éjjeli tilosban járás, a kóborlás igencsak feldobott.

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Felpillantva a kastély vastag falaira, majdnem elkapott az a bánat, ami legutóbb. Mindig olyan nyomasztó, komor hatással volt rám a tornyok, ablakok, kapuk látványa, mintha életem legszörnyűbb emlékét őrizték volna azok… s talán így is volt. Dumbledore e falak között tette nyilvánvalóvá, hogy nem érek neki annyit sem, hogy lépéseket tegyen a nevem tisztázásba érdekében. Nem mondta el, ki az apám, hiába kértem. Egyszerűen összetört és megsemmisített, hogy egy új, borzalmas Elliot szülessen. Valószínűleg sosem gondolt bele, hogy milyen úton indított el, csak azért, mert nem voltam se kiválasztott, se iskola első.
Ha Mira sötét alakja nem tűnik fel a távolban, talán átadom magam annak a bánatnak. Ő valamiért mosolyt csalt az arcomra. Meglehet azért, mert a vörös tincseivel, kék szemeivel annyira emlékeztetett az unokahúgomra – aki persze jóval fiatalabb nála. Kellemes kis kaland volt éppen annak a lánynak a társaságában átkutatni a Szükség Szobáját, még ha ehhez meg is kellett ijesztenem.
Ahogy közelebb lépett, máris kirajzolódott előttem az ismerős arc, aminek köszönhetően még szélesebbre húzódott az arcomon a mosoly, idióta vigyorrá változva. Ugye nem látszik, hogy már ittam? A nagy kérdést csak magamba tettem, mielőtt végleg minden bizalmát elűzöm. Egy barátságot már tönkre tettem éppen ennek a kastélynak a területén, nem kellett volna még egyet.
– Elliot igen, a bácsi nem. Egy kicsit furán hangzik, ugye tudod?
Megrántottam a vállamat.
– Nem hinném, hogy furább lenne, mint az, hogy beszöktem a Szellemszálláson keresztül a Roxfortba.
Ezután fordultam csak a fa felé. A biztonság kedvéért a magasba tartottam a pálcámat, majd intettem a lánynak, hogy induljon csak meg előre. Arra persze nem számítottam, hogy ugyanazon lendülettel megszabadít a boros üvegtől.
– Jó, hogy ezt senki más nem hallja, még félre értenék. Így is keringenek mindenféle ostoba pletykák Rólam, de nem gond, a rémdenevér-rontás már egész jól megy – mondta. A hangjában talán némi büszkeség is csendült. Nem emlékeztet valakire, O’Mara? A kis hang keserű vihogással, talán figyelmeztetően tette fel a kérdést. Éreztem, ahogy a vigyor leolvad a képemről és leginkább valamiféle vicsorgásra kezd hasonlítani. A szalag vadul lüktetett a csuklómon, mintha azt akarná mondani: Őt is belerángatod a hülyeségeidbe és kicsapják… hát ez is a lelkeden kell, hogy száradjon?
Nyeltem egyet, mintha azzal elűzhetném a dolgot. Tudtam, hogy csak a Roxfort van rám ilyen hatással. A maga robosztus mivoltával megint magához vonzotta a tekintetem, amitől csak még dühösebb lettem. Ujjaim úgy szorították a pálcát, hogy el is fehéredhettek, ám a sötétben nehéz lett volna annyira kivenni, mint az egész testemen végig futó remegést.
–  És én nem értem félre. A borral meg ez tudod, kölcsönös... Én is őt, a bor is engem.
Talán, ha nem hallom meg Mira kuncogó hangját és a lépéseinek zaját, még ácsorgok úgy egy darabig. Megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, majd lassacskán én is követtem le, a sötét járatba, ahová éppen csak bevilágított a sápadt, éjszakai fény.
– Helyes, direkt egy drága bort hoztam. Egy hölgynek ez jár. – Nevettem el magam.
– Én meglepi rágcsát hoztam, de majd akkor veszem elő, ha letáborozunk valahol. És ha nem bánod, társaságunk is lenne.
Füttyentés következet, majd azt egy fehér csík követett. Először fel kellett fognom, hogy mi az a világos kis szőrcsomó, ami hamarosan már engem szaglászott. Bájos kis teremtmény volt. Kicsit Zeuszra emlékeztetett, akinek el kell nyernie a bizalmát az idegeneknek, én pedig készen álltam erre ismételten az idegen jószág társaságában.
– Ez egy tünemény! – állapítottam meg, de nem érintettem meg. Meg akartam várni, míg ő közeledik hozzám. – Ilyen társaságra mindig vevő vagyok.
Követtem az állatot és Mirát a szűk járatba. A lány a páclájával még világosságot is csinált, így könnyebben vettük a métereket. Nem volt olyan hosszú út ez, mint az ember hitte volna. Az igazat megvallva pár perc alatt a Szellemszállásra lehetett érni.
– Van konkrét terved?
Félre húztam a számat egy izgatott kis vigyorra. Imádtam tilosba járni, ezt pedig Mira nyilván már sejtette is. Az pedig, hogy kicsempészek valakit a Roxfort falai közül, egyenesen a legizgalmasabb tettemnek bizonyult. Ez olyan volt részemről, mint egy aprócska kis bosszú az iskolának, amiért engem kivetett magából s nem lehettem a része annak, aminek a legtöbb ott tanuló nagyon is az. Irigyeltem ezt a vörös leányzót is, amiért kiszökhet esténként, tanulhat és szórakozhat. Nekem ezek a dolgok mind kimaradtak. Éppen az ő korában lehettem, mikor Dumbledore közölte a tényeket.
– Nagyon is. – Bólintottam. – Felmehetnénk a hegyekbe és leihatnám… leihatnánk magunkat a holdfényben. Mit szólsz?
Közben tettem még egy lépést, de nem figyelve rendesen, megbotlottam valami kiállóban, egyenesen rá zuhanva Mirára. Hirtelen nem is fogtam fel, hogy esetleg össze is törhette magát a testem alatt. Nehezen, lassan gurultam le róla.
– Persze, nem terveztem bele, hogy előtte összetöröm magam. – Nyöszörögve ültem fel. – Nem ütötted meg magad nagyon?
Kissé imbolyogva keltem fel és kapaszkodtam meg a járat falába. Ha nem pattant fel azonnal – márpedig nem figyeltem –, akkor felé is nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem onnan, ahova bizonyára zuhant.
– Esküszöm, csak egy korty lángnyelvet ittam eddig.
Megráztam a fejemet, hogy összeszedjem magam és már mentem is tovább. Átkaroltam közben Mira vállát, nem tolakodóan, inkább barátságosan, ugyanis alig tudtam megtartani magam. Egy kicsit szédelegtem – levegőtlenség és alkohol, nem jó párosítás.

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

– Nem hinném, hogy furább lenne, mint az, hogy beszöktem a Szellemszálláson keresztül a Roxfortba.
- Hát ez igaz - adok helyt egy apró kuncogással állításának, melyben némi dacos büszkeséget is hallani vélhettem.
Ahogy beszélgetünk egyszerre valahogy úgy érzem, mintha elkomorodna. Talán a rémdenevér-rontás miatt? De hiszen ő felnőtt, nyilván kivédené, meg hát miért is próbálnám megátkozni, nincs rá semmi okom... Persze nem teszem szóvá, nem akarom megbántani, pedig látom, hogy emészti valami. "Majd a bor után" - fut át eszemen a gondolat, s szórakozottan az üvegre pillantok. Szépen veti vissza az éjjel fényeit.
- Egy hölgynek, de hol találunk olyat? - bukik ki belőlem a hitetlenkedő vigyor, de többet nem fűzök hozzá. Furcsa, hogy az utóbbi időben mennyivel többször neveznek így, mint egész eddigi életemben összesen. Pedig igazán messze állok tőle. Minimum olyan messze, mint most a kastélytól. Én nem vagyok az a tipikus virágszál. Nem riadok vissza attól, hogy esőben-sárban seprűre üljek, nem viselkedek illedelmesen, ha úgy vélem, hogy a másik nem érdemes rá, és nem viszem túlzásba az öltözködést. Nem mintha ezt igénytelenségnek tartanám, csak inkább az egyszerűséget részesítem előnyben. A drága bor, és a hölgyként viselkedés eddig nekem túl bonyolult volt, de attól tartok, barátkoznom kell a gondolattal... Majd egyszer. De most jobban esik a tilosban járni.
– Ez egy tünemény!
- Pf - fújtam gúnyos-bosszúsan. - Az. Sokszor eltűn-e-mény - dünnyögtem parasztos akcentussal, de aztán elmosolyodtam. Lüke állat, ő is örül a szabadságnak, szerintem egész éjjel futkározni fog.
Elliot furcsa félmosolyát látva már biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ma este kiszabadul valamilyen falak mögül. Ellioton is ezt éreztem egyre világosabban, hogy ő is menekül valami elől. Azt gondolnám pedig, hogy a felnőttek már azt csinálnak, amit akarnak, saját magukért felelnek, úgy élik az életüket, ahogy akarják, szabadon... De akkor mi lehet ez?
- ... Felmehetnénk a hegyekbe és leihatnám… leihatnánk magunkat a holdfényben. Mit szólsz?
- A nagyja tetszik - nevetem, aztán hozzáteszem egy kicsivel halványabb mosollyal, viccbe burkolt komolysággal: - Csak éljük túl...
Még el se hagyták a szavak a számat, amikor kaptam a nyakamba egy kalimpáló Elliotot. Mint már említettem, nem vagyok egy virágszál, ami azt illeti, meglehetősen sportosnak tartom magam, de mégis, egy meglett, felnőtt fickó borult rám! Normálisan az embernek ilyenkor az jut eszébe, hogy magát védje. Nekem az a mozdulat jött ösztönösen, hogy a borosüveget a magasba emeltem, megvédendő az esetleges kövektől. Pálcás kezemmel elkaptam egy, a járat mennyezetéről lógó hosszabb gyökeret, hátha abban meg tudok kapaszkodni, odafogva hozzá a mágikus fegyvert is. A velem és Elliottal közös súlyunkkal azonban a növényi rész már nem tudott megbirkózni, és bár lelassította a dolgokat, egy nagy pattanással ketté szakadt. Azért már nem túl magasról huppantunk a földre, igazából kínomban megint elröhögtem magam, bár kissé levegőtlenül, mert Elliot súlya meglehetősen sokáig nyomta a hátamat, kipréselve belőlem a legtöbb szuszt. Nagyot sóhajtottam, mikor lekeveredett rólam és egy pillanatig még úgy maradtam, félig hason fekve. Aztán én is felültem.
- Tök mindegy, a  bor túlélte - tartottam magasba az üveget, mely a pálca fényében továbbra is épen és hívogatón csillogott. Még a karcsú nyaka sem repedt meg, pedig nem mondom, úgy szorítottam, hogy akár ez is előfordulhatott volna. A még nagyobb mázli, hogy a pálcámnak se esett baja, pedig azt azért eléggé odacsaptam a földhöz. Hálásan fogadtam el a felém nyújtott kezet, s mikor végre talpon voltam, sebtében leporoltam magam.
- Mázlink van, de ha legközelebb rám veted magad, előtte sikíts vagy valami, hogy tárt karokkal várjalak - csóváltam a fejem játékosan. Azért nem kerülte el a figyelmem, hogy a fickó szemmel láthatóan nem egészen ura a mozdulatainak. 
– Esküszöm, csak egy korty lángnyelvet ittam eddig. - Nemezisz újra mellettünk volt, gyanakodva szaglászta Elliot bokáját. Ő már biztos tudta, mi az igazság, én félre billentett fejjel azon gondolkodtam, hogy azért jó lesz vigyázni, nehogy baja essen. Ahogy megrázta a fejét, a cica kecsesen elugrott mellőle, és lesunyt fülekkel, leszegett fejjel újból előre vágtatott.
Már épp készültem, hogy megtámogatom kicsit emberemet, amikor ő is valami ilyesmire gondolhatott. Egész óvatosan támaszkodott rám, én bátorítón, de halvány aggodalommal felmosolyogtam rá. Éreztem, hogy remegve lépdel és hogy ingatag minden mozdulata.
- Jó féle whiskey lehetett, ha egy korty ezt művelte - jegyeztem meg. - Menjünk, jót fog tenni a friss levegő. Ha hegyet szeretnénk mászni, nem volna baj egy kicsit kijózanodni. Vagy jobban berúgni, ahogy hatékonyabbnak érzed a dolgot, bár szerintem maradjunk az elsőnél - tettem hozzá egy jelentőségteljes félmosollyal.
Nem volt hosszú ez a járat, s a szemünk előtt már derengett a Szellemszállás padlózatának korhadt deszkái közül előtörő holdfény. A cica a feljáró aljában járkált, ránk várva. Tágra nyílt, sárgán villogó szemekkel nézett a számára szokatlan jelenetre, aztán ruganyos mozdulatokkal elinalt felfelé.
- Felvágós - fújtam, de nem bosszúsan. Bátorítón Elliotra mosolyogtam. Nem zavart, akár támaszkodik rám, akár csak barátian átkarol, de úgy sejtettem, így nem tudunk felmenni.
- Menjek én elsőnek, vagy te szeretnél? - kérdeztem, s kutató pillantással vizsgáltam, vajon egyedül fel tud-e botorkálni. A friss szellő már az arcunkat cirógatta, s ahogy beszívtam a hűs, kinti levegőt, már éreztem, hogy közel a szabadság. Mindjárt kijutunk, mindjárt kiszabadulunk... De az elég összetett, hogy honnan.

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Nem tudom, miért engedtem azoknak a keserű kis érzéseknek, amik újra és újra rám találtak a Roxfortban. Talán azért, mert még olyan élénken éltek a gondolataimban Dumbledore hideg szavai, amivel közölte, nem fog megmenteni. Nem tehettek érted többet, mint az ismeretlen jó akaród... nincs hatalmamban egy ilyen jellegű vádat semmissé tenni. Tudtam, hogy nem akar segíteni, mert egy senki voltam a szemében, mégha apámról tudta is, hogy valaki. Nem hiszem, hogy neki ez igazán számított.
Meglehet, nem is feltétlenül ez volt a szorongás oka, amit a kastély öreg tornyainak képe váltott ki belőlem. Már régen elfogadtam, hogy nem leszek az a medimágus, akinek a szüleim szántak. A kleptomániámnak éltem és bár szinte sosem volt pénzem, de élveztem az egész helyzetet. A Merellel történtek sem voltak éppen kellemesek s jóval frissebb is volt a seb, amit okozott. Elrontottam és nem tudtam kijavítani, egyrészt, mert a lány nem hagyta, másrészt, mert nem volt meg hozzá a képességem. Sosem értettem meg mások érzéseit, nem tudtam kezelni a gyengédséget.
Mirabella cicája és a kellemetlen zuhanás volt az, ami végül elterelte a figyelmem a gondolatok sokaságáról. Persze próbáltam mindent megtenni, hogy ne préseljem össze, mert hát hiába vagyok a magasságomhoz képest sovány, azért Mirához képest súlyos jelenség voltam. Szinte azonnal legurultam róla, és még féltérden megtámaszkodva pillantottam a magasba emelt üvegre.
- Tök mindegy, a  bor túlélte.
Elvigyorodtam.
Legalább a lényeg megúszta. A hang kegyetlenül állapította meg ezt is. Közben szinte sugallta, hogy igyak még, hogy elfelejtsem azokat a gondolatokat, amik korábban rám találtak. A szalag vadul lüktett a csuklóm körül. A szívem is kalapált, inkább megráztam a fejem. Fellöktem magam a mocskos földről, kicsit leporoltam a ruhám, aztán már tettem is pár tétova lépést előre.
- Mázlink van, de ha legközelebb rám veted magad, előtte sikíts vagy valami, hogy tárt karokkal várjalak.
-Hogy én sikítsak? Az nem fog összejönni. – Nevettem el magam. Igen, gyerekes hangom volt, kivéve, ha igazán komolyan beszéltem. Akkor érződött annak minden mélysége és férfias dallam. Tudtam, hogy Nat szerette, mikor úgy beszéltem. Nem röhögcséltem, mint valami kölyök vagy adtam az ártatlant olyankor.
Még a torkomhoz is emeltem a kezem, hogy végig simítsak a bőrömön. Egészen úgy hathatott kívülről, mintha máris fájna a torkom a sikoltozás gondolatától is. Éreztem, ahogy nyelek egy nagyot, miközben megtettem a következő szerencsétlenkedő lépést előre. Nem tudtam egyenesen menni, a szűk járat is, mintha mozgott volna velem együtt. Mirára támaszkodva kellett hát tartanom a lépést. Igyekeztem nem túl nagy súlyt helyezni a lányra.
- Menjünk, jót fog tenni a friss levegő. Ha hegyet szeretnénk mászni, nem volna baj egy kicsit kijózanodni. Vagy jobban berúgni, ahogy hatékonyabbnak érzed a dolgot, bár szerintem maradjunk az elsőnél.
Karom még mindig a vállán pihent, finoman húzva magamhoz. Addigra azonban elértük a járat végét és ideje volt elválni. Felpillantottam, abba az irányba, amerre a „felvágós macska” eltűnt. Sóhaj szakadt ki belőlem.
- Jobb lesz, ha én megyek előre. Nem lenne kellemes, ha a hölgyet támadás érné. – vigyorogtam rá, majd előrángattam a varázspálcát a zsebemből. Egy néma Lumosszal megvilágítottam a feljáratot, hogy kicsit szédelegve kapaszkodtam fölfelé, s amikor végre a combomba nyilalló fájdalommal felegyenesedtem a poros épület belsejében, vissza nyújtottam a kezem, hogy segítsek Mirának.
Közben már éreztem, ahogy csavarja, csiklandozza az orrom a finom szemes mocsok. Pontosan úgy, mint egy éve Merellel vagy mint tavaly Halloweenkor azon a béna bulin, ahol majdnem kicsinált minket egy porcelánbaba. Micsoda szép emlékek is kötöttek ehhez a helyhez!
Hamarosan Mira is felért. Láthatta, hogy Szellemszállás nem több egy ócska viskónál. Nem volt ott semmi, csak egy elcseszett buli helyszín, ami valamiért népszerű a Roxfortos diákok körében.
- Pont olyan fél... – Hatalmas tüsszentés szakadt ki belőlem. Tenyerem majdnem időben kaptam az arcom elé. - Merlin büdös seggére! – kiáltottam bele az épület csendjébe.
Szipogva kerestem Mira tekintetét, majd elvigyorodtam.
- Na húzzunk erről a mocsoktanyáról. – Mondtam és elindultam az ajtó felé. - Tudod, kicsit gondolkodtam a legutóbbi óta. Tudod pontosan, kik ölték meg a családtagjaidat? Csak mert... van pár kapcsolatom és ha óvatosan puhatolózok talán ki is tudom deríteni.

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

Én is vigyorogtam, mikor felnevetett, de ott motoszkált bennem, hogy amit látok, az egy olyan felnőttesen profi álarc. Mintha Elliot egyszerre lett volna nagyon vidám, és a szeme ugyanakkor valami másról árulkodott. Talán a bor tette, nem tudhattam, én még nem ittam. Ma este...
- Jobb lesz, ha én megyek előre. Nem lenne kellemes, ha a hölgyet támadás érné - célzott megint, mire kibukott belőlem egy gúnyos prüszkölés.
- Ez mennyire valószínű? - kérdeztem felvont szemöldökkel - De HA támadás érne, akkor jönnének a rémdenevérek! Mondom, gyakoroltam - húztam ki magam makacs-büszkén, kicsit kirívón is. Nem tudtam eltalálni, mi nem tetszett neki ezen annyira az előbb. De közben követtem Elliotot, és elfogadtam a segítő kezet, amit nyújtott. Mindannak ellenére, hogy nem egy kétajtós szekrény kinyitva, és hogy láthatóan valami beütött már ma este nála, egész biztos mozdulatokkal segít fel. Van valami különleges a kézfogásában, bár nem tudnám megmondani, mi az, de elérte valahogy, hogy aggályok nélkül rábízzam magam. A csuklójára tévedt a pillantásom, ahol igen sok mindennel találkozhattam. Csinos szalag... Majd ne felejtsek el rákérdezni, honnan van - véstem az eszembe, de aztán arra figyeltem, hogy hova kerültünk.
- Huh! Party hard! - bukott ki belőlem, ahogy körbenéztem, majd intettem egyet szabad kezemmel, hátha akkor a mágikus fényben kerengő porfelhőt távol tudom tartani magamtól - persze sikertelenül. - Szépen elintézték ezt a helyet - tettem hozzá a néhai buli maradványaira. - Mi történt itt?
- Egészségedre - szúrtam közbe, mikor hapcizott.
- Merlin büdös seggére!
- Ja, akkor arra - rántottam meg a vállam, közben nyújtottam felé egy zsepit.
- Na húzzunk erről a mocsoktanyáról.
- Remek ötlet - értettem egyet, s követtem a kijárat irányába. A tavaszi éjszaka friss, de nem kellemetlenül hűvös levegője igazi megváltás volt a szűk alagút és a poros romhalmaz után. Roxmorts fényei miatt ugyan nem volt teljes az élmény, de feltekintve már most megannyi csillag kacsintott ránk az ég mélykék vásznáról. Körülöttünk az enyhe szélben minden fűszál, bokorág és zsenge falevél finoman ringatózott. A borosüveget magam mellett lóbálva, apró indiánszökellésben indultam meg az enyhe lejtőn. Gondoltam, ezen Elliot talán még le tud jönni egyedül. Nem mentem túlságosan előre, csak úgy jól esett szökdécselni. És jó ötletnek tűnt elkerülni a települést, így a vadon sűrűje felé tartó kis ösvényre léptem rá. Mezzi hamarosan elnyargalt mellettem, és újra bevetette magát a bozótba.
- Tudod, kicsit gondolkodtam a legutóbbi óta. Tudod pontosan, kik ölték meg a családtagjaidat? Csak mert... van pár kapcsolatom és ha óvatosan puhatolózok talán ki is tudom deríteni.
Két szökellés közt fékeztem, de akkorát, hogy ha nem volna kiemelkedően jó az egyensúlyérzékem, biztos hanyatt is estem volna. A fékezéstől kisebb kavicslavina indult útnak talpam alól, s én egy pillanatig még némán figyeltem a kövecskéket, amint elindulnak, majd begyorsulva pattognak le a lejtő alján lévő éjjeli sötétségbe.
Visszanéztem Elliotra, aki igazából alig néhány lépéssel járt csak mögöttem.
- Én... - Hirtelen annyi sok minden tódult a fejembe, hogy kész forgalmi dugó alakult ki ott. Ezen a szép estén ez idáig nem jutott eszembe ez az egész, bár az biztos, hogy mindig is velem volt, életem minden pillanatában. Csak néha mélyebben. Ez most felszínre hozta az emlékeket, a terveket, a dühöt, a küldetést, ami világosan vezetett az úton.
- Nem... Nem tudom. Nem sok dologra emlékszem - tettem hozzá már egy kicsit kevésbé rekedten, közben rendeztem az ábrázatom, bár a képek még mindig a szemem előtt táncoltak. Finoman megráztam a fejem, hátha megszabadulok tőlük, aztán kisöpörtem az odalendült hajtincseket arcom elől, és próbálva minél élethűbben, rámosolyogtam a másikra. Elliot csak segíteni akar, és ez igazából nagyon jól jönne. Pont azt ajánlja fel, amire a legjobban vágyok a világon... Csak kicsit megijesztett, hogy ilyen hirtelen ekkora lépést tettem a cél irányába akkor, amikor nem is számítottam rá. Felkészületlennek és kicsinek éreztem magam. Máshogy gondoltam el. De a lehetőség talán hamarabb eljön, és én nem szabad, hogy megfutamodjak.
- De egy ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani - tettem hozzá. Ó nem, semmiképp nem szalaszthatom ezt el!
- Úgy terveztem, vagy nagyhatalmú auror, vagy rettegett sötét boszorkány leszek, amikor megtudom, kik azok - vallottam be butácska terveim csibészes mosollyal. Megvártam, amíg Elliot mellém ér; már rutinosan készültem rá, hogy ha megbotlana, vagy ingatag lépteivel nem boldogulna a köves lejtőn, akkor a segítségére legyek a lejutásban. A völgyből már, úgy tűnt, sima utunk lesz Roxmorts elkerülésével, aztán gondolom majd felfelé kanyarodunk, a hegyeknek. Mezzi visszaszökellt hozzánk, s a lábunk alatt sertepertélt, felváltva dörgölődzve nekem és Elliotnak.
- Arra emlékszem, hogy hárman voltak. Fekete köpeny, meg halálfaló maszk. Az egyik magasabb volt a többinél. Mintha az lett volna a főnök. Röhögtek. És nem bántotta őket a tűz. - Amint kimondtam, majdnem mintha újra éreztem volna a gyilkos lángokat, a megvadult bika izzó tekintete is előttem volt, erősebben láttam magam előtt az éjszaka sötétjében, mint Elliot sápadt arcát. Megborzongtam, s villámgyors mozdulattal levarázsoltam a borosüvegről a dugót, majd nagyot húztam belőle. A hűvös folyadék jóltékonyan eloltotta a lángokat.
Visszanéztem társaságomra, és megrántottam a vállam... Talán nem kéne zavara hoznom az érzéseimmel. Rámosolyogtam, és felé kínáltam az üveget.
- Milyen kapcsolatokról van szó? - kérdeztem mintegy mellesleg.

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Remek, csak tapintatosan, O’Mara! Gúnyosan összegeztem a történteket, mikor Mira akkorát fékezett, hogy még én is ugrottam egyet. Nem számítottam ilyen heves reakcióra a kérdésem nyomán. Nem akartam a lelkébe tiporni, csak segítséget ajánlani. Végül is elejtettem egy kis célozgatást a múltamra, talán sejthette, hogy vannak olyan kapcsolataim, amiket felhasználva bárhová eljuthatok. Legutóbb kerekperec megmondtam neki: ha akar valami, akkor fizetnie kell. Azóta sok víz lefolyt a Temzén és ahogy ott sétált előttem a járatba a hang egyre csak azt ismételte: Őt is tönkre teszed, mint magadat… Igen, talán nem kellett volna belerángatnom a saját romlottságomba és talán csak azért akartam neki segíteni, hogy jóvá tegyem minden bűnömet, amit az elmúlt találkozáskor és ezúttal is elkövettem ellene.
– Nem... Nem tudom. Nem sok dologra emlékszem.
Tisztán hallottam, hogy milyen rekedt a hangja. El tudtam képzelni mennyi érzelem kavargott benne, én is átéltem ezt, számtalanszor. Talán akkor a legintenzívebben, mikor az öcsém levelét szorongattam az ujjaim között és bár nem írt le, mi történt… minden porcikámmal éreztem, hogy elvesztettem az anyámat… amilyen ostoba voltam, tizenöt évet keringtem a világba, kijátszva, meglopva embereket, ahelyett, hogy meglátogattam volna. Mindezt azért, mert túlságosan szégyelltem magam a kicsapás miatt. Tizenöt évet vesztegettem el.
Aztán Mira elmosolyodott. Talán csak ez tudta megnyugtatni kicsit a lelkemet.
– De egy ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani.
– Helyes. Szerencsére ugyanis minden alvilági mocskot ismerek az országban. – Villantottam meg én is a legcsodásabb vigyoromat. Talán meg is csillantak a fogaim a holdfényben, mint valami simlis alaknak, aki így akarja levenni a lábáról az áldozatát.
– Úgy terveztem, vagy nagyhatalmú auror, vagy rettegett sötét boszorkány leszek, amikor megtudom, kik azok.
Mellé léptem, átkaroltam a vállát, hogy finoman tovább induljunk a főút felé, ahonnan aztán egy könnyed kanyarral megindulunk a hegyek felé. Hallottam, ahogy a cipőm talpa alatt meg-megcsúszott egy-egy apró kövecske vagy éppen elrúgtam jó messzire, előre a sötétben.
– Hiszen most is éppen elég nagyhatalmú vagy. – Közben a hegyek felé kanyarodva a kis fehér macska is odaszökellt mellénk. – Majd a Roxfortban gondoskodnak róla, hogy mindent megtanulj… gondolom. – Megrántottam a vállamat. – Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi megy arra. Mindegy! – Legyintettem. – Szóval, mire emlékszel? Egy aprócska információ is elég lehet.
Elpillantottam a hegyek felé. Szépen megvilágította őket az ezüstös holdfény. Szinte mesebeli képet nyújtottak a tiszta csillagos égbolttal és az egyre zöldellő lombkoronákkal.
–  Arra emlékszem, hogy hárman voltak. Fekete köpeny, meg halálfaló maszk. Az egyik magasabb volt a többinél. Mintha az lett volna a főnök. Röhögtek. És nem bántotta őket a tűz.
Bólintottam. Ez utóbbi egyértelmű valamiféle bűbáj használat miatt volt. Azonban minden más annyira jellemző a halálfalókra.
– Hol éltetek? – kérdeztem elgondolkodva, hátha kiszedek valami jellegzetes információt. – Volt bármi ott, ami miatt megtámadhatták a családodat?
Na jól van, O’Mara. Elég a régi sebek szaggatásából mára! Próbáltam én magamra szólni, csakhogy nem ment. Igaz az esetek nagyszázalékában, inkább magamnak okoztam kellemetlenséget, semmit másoknak. Hallottam, ahogy Mira mellettem kortyol a borból… és őszintén szólva megértettem. Ahogy a kastély bennem annyi mindent indított meg, úgy a faggatózásom benne is.
– Milyen kapcsolatokról van szó?
A kérdése közben átvettem az üveget. Én is az ajkaimhoz emeltem a száját és egy hatalmasat kortyoltam belőle, nyeltem, majd megint kortyoltam, nyeltem és újra. Csak ezután adtam vissza neki a megbontott borosüveget, jelezve, hogy talán a józanabbnak kéne cipelnie.
– Hát… említettem, hogy az apám halálfaló volt? – kérdeztem suttogva, mintha valami bűnt közölnék vele. Talán így is volt, hiszen ezzel az információval kapcsolatban így éreztem. – Nem valószínű, hogy segítene, de őt követve sok ember közelébe eljuthatok. – Tettem hozzá.
Mélyet szippantottam a levegőből, remélve, hogy sikerül elűznöm lelki szemeim elől a barna szempárt, a szikár alkatot, na meg a szivar aromáját az orromból. Akárhányszor célzogattam rá megtalált ilyen formán.
– De ha ő nem is segít, hát akkor ott van a többi alvilági fickó a Vakegérben. Ott mindenki tud mindent mindenkiről, még ha tagadják is…

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

Magam sem tudom igazán, miért dobbant akkorát a szívem Elliot arckifejezésétől, de volt valami benne - talán a sötétben villogó szeme, vagy a majdnem vicsornak mondható mosoly - amitől egy pillanatra úgy éreztem, menekülnöm kellene. Pedig az eszem (vagy a vak bizalmam) valahol tudta, hogy ez a gesztus nem nekem szól. Ahogy arról beszélt, milyen kapcsolatai vannak, mintha egy másik Elliot nézett volna rám, és mintha egy másik világba nyertem volna bepillantást. Egy olyan világénak, melytől féltem, de közben vágytam is rá, ahol megoldásokat reméltem, ahol feloldozást a rémképek alól, amik nyughatatlanul űztek tovább és tovább...
Felnéztem Elliotra, és kicsinek, védtelennek éreztem magam, de csak egy egész rövid ideig, míg oda nem lépett, és vállam köré nem fonta a karját, és tovább nem kormányozott. Hiába tudtam, hogy lépte ingatag az alkoholtól, de még mindig ez volt a legtöbb biztonság és stabilitás, amit az utóbbi időben nekem emberi közeledés adhatott. Nem akartam gyengének mutatkozni, de finoman mégis hozzásimultam. Lesütöttem a szemem, hogy ne lássa, mi minden ül ki a szemembe. Elgondolkodtam, van-e más, hozzám képest felnőtt ember, akár nő vagy férfi, akit legalább egy fikarcnyit érdekel, hogy megy sorom. Aki akár csak egyszer is átkarolna így, gyámolítón és biztonságot sugárzón, és azt mondaná...
– Hiszen most is éppen elég nagyhatalmú vagy.
Hallgattam, ahogy a Roxfortról beszél, és arcomon egyre szélesebb vigyor uralkodott el, aztán halkan elnevettem magam. Vicces volt egy felnőttet így hallani beszélni az iskoláról - a varázserővel bíró brit gyerekek egyébként egyetlen iskolájáról, ahova mehettek - ilyen gúnyosan és lefitymálón. Aztán a jókedvem alább hagyott, de részleteztem életem kevésbé rózsás emlékeit, csak az ő kedvéért. Nem is tudom, hogy rajta, meg az aurorokon kívül meséltem-e erről még valaha, bárkinek is. Talán a Minisztérium embereinek se mondtam el ilyen részletesen, bár ők meglehetős nemtörődömséggel vették fel döcögős vallomásom.
– Hol éltetek? Volt bármi ott, ami miatt megtámadhatták a családodat?
- Four Haybale volt a falu neve. Most már Four Ashes - tettem hozzá fintorogva. - Tudtommal csak muglik lakták. Tanyasias környék volt, nekünk versenyló tenyészetünk volt. Angol telivérek, néhány haszonállat, nagy legelő - vontam meg a vállam. - Semmi olyan, ami érdekelhette őket, gondolom. Csak jól szórakoztak rajta, hogy rám uszítottak egy lángoló bikát - tettem hozzá. Most először fogalmaztam meg ezt így, hangosan is. Elliot érezhette, ahogy kiráz a hideg.
Amíg az apjáról mesélt, gondolkodtam. Eddig nem volt sok kedvem azok közt az emlékek közt kutatni, de Elliot erős és barátságos karjai között, számban és mellkasomban a bor melengető érzésével valahogy elég erőt gyűjtöttem, hogy végre egyszer alaposan és hideg fejjel szembe nézzek az elém toluló rémképekkel.
- Alvilági fickók a Vakegérben... Arról van némi fogalmam - dünnyögtem, és megint húztam egy nőies méretű kortyot az üvegből. Ami Karácsonykor történt, azt most félre tettem, bár voltak ott jobb és kevésbé jó emlékek is. Cartwright jóindulatának karácsonyi csodájára minden esetre hálával gondoltam. Arra az egész estére, minden balul elsült pontjával viszont már egy kicsit vegyesebben.
- Nem említetted, hogy halálfaló volt - válaszoltam kicsit megkésve. - De gondolom, nem léptél a nyomdokaiba. Csak nem emiatt nem valószínű, hogy segít? Mennyire vagytok jóban? - kérdeztem találgatva, mi lehet a háttérben.

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Sejtettem, mit érez a lány mesélés közben. Én még a kellemes emlékeimről is alig tudnék beszélni, amikben szerepel az anyám… nem azért, mert én végig néztem volna a halálát… hanem, mert még mindig mardosott a bűntudat, hogy elszakítottam magam tőle. Dean elmesélte, hogy állandóan a ház előtt ácsorgott és azt várta, mikor bukkanok fel a kis földúton. Törékeny nő volt, mégis annyit küzdött értem, még az apámmal is szembe szállt. Talán pont azért, mert annyiszor láttam sírni, nem akartam még több fájdalmat okozni… s szégyelltem magam. Már nem is tudom, mi volt igazán az indokom arra, hogy tizenöt évesen megszökjek. Csak vitt a lábam, a keserűségem, a fájdalmam és annyi mindent kiáltottam volna bele a világba szívem szerint. Aztán bosszút álltam. Elvettem mástól, amije van, mert nekem nem lehetett, megtanultam varázsolni, hogy Dumbledore képébe röhöghessek, mondván: igenis nagy varázsló lettem, pedig te még esélyt sem adtál nekem, vénember. Mégis, hiába értem el annyi mindent, sosem éreztem azt, hogy elég tételt vettem. Sőt, a dühöm egyre csak nőtt és egyre többet és többet akartam elvenni attól a világtól, ami kivetett magából. S hogy miért öltem embert? Be akartam bizonyítani, hogy ezt is meg tudom tenni. Talán a Reagan ügyet is lehetett volna másképp intézni… s a régi Elliot, akinek nem esett már annyi seb a testén, meg is tette volna.
– Four Haybale volt a falu neve. Most már Four Ashes – magyarázta Mirabella. A tenyerem közben még mindig a vállán pihent, hogy vezessem felfelé a lejtőn, na meg egy picit rá is támaszkodjak. Már éreztem is a sérült combomban az állandóan nyilalló fájdalmat. Mondhatnám, hogy hozzá szoktam egy év alatt… hazugság volna. Ezt nem lehet megszokni, hiszen minden lépésnél emlékeztetett rá az élet, milyen is volt, mikor az a tüske a csapdán átfúrta magát a bőrömön és eljutott majdnem a csontomig. A vér pedig csak ömlött bemocskolva a ruhám, engem, a házamat, Esmé kezét. – Tudtommal csak muglik lakták. Tanyasias környék volt, nekünk versenyló tenyészetünk volt. Angol telivérek, néhány haszonállat, nagy legelő.
Bólintottam csak úgy bele a sötétségbe. Nem kedveltem a muglikat, rettegtem tőlük, hogy vasvillával nekem esnek vagy éppen elütnek valami berregővel… de azért el tudtam képzelni, hogy a semmiből feltűnő varázslat, milyen rémületet válthatott ki a köreikben.
– Semmi olyan, ami érdekelhette őket, gondolom. Csak jól szórakoztak rajta, hogy rám uszítottak egy lángoló bikát.
A halálfalók mindenkivel csak szórakoznak… A hang vagy talán én magam súgtam ezt gondolataim közé. Jól tudtam, milyen népség ez. Anyámat is azért ölték meg, mert sárvérű volt… bár a részleteket nem tudtam, hiszen sosem mertem rákérdezni, de biztos volt abban az egészben egyfajta beteges szórakozás is. Bele sem mertem gondolni, mennyire hasonlítok hozzájuk. Először csak azt imádtam, mikor elvehettem másnak a dolgait… látni az arcukon a legyőzöttséget és a csalódottságot. De amikor legyőztem Reagant, én élveztem, ahogy a kés mélyen a mellkasába fúródik. A vérét kívántad, O’Mara… – súgta reszelősen a kegyetlen hang. A szalag lassan lüktetni kezdett a csuklómon. Vajon Mira utálna, ha tudná, hogy én is ilyen vagyok?
– Alvilági fickók a Vakegérben... Arról van némi fogalmam.
Csak a szemem sarkából láttam, hogy a lány megint iszik, amikor már a lejtőn felérve egy egyenes szakaszhoz értünk. Már csak pár száz méter állt előttünk, hogy elérjük a tisztást, ahova annak idején Merelt vittem. Onnan, a fák még éppen csak bimbózó lombjai közül, tökéletesen lehetett látni a csillagokat.
Nem is fogtam fel, hogy hogyan reagált a Vakegérre. Egyelőre annyira nem is volt fontos, mert apám volt az egyetlen, akitől halálfalókról információt tudtam szerezni. Legalábbis elsőkörben mindenképpen, majd utána esetleg Cartwright segítségét is kérhetem.
– Nem említetted, hogy halálfaló volt. – Na, O’Mara, akkor most magyarázkodhatsz. A gúnyos hang természetesen megint rám talált. – De gondolom, nem léptél a nyomdokaiba. Csak nem emiatt nem valószínű, hogy segít? Mennyire vagytok jóban?
Nyeltem egyet.
Fogalmam sem volt, hogyan kéne elmondanom egy tizenöt évesnek lánynak, hogy az a fickó egy aranyvérű rohadék, akinek a fattya vagyok és lényegében most kitalálta, hogy vagy megdöglök vagy valamilyen nyakatekert csaló módon a nyomdokaiba lépek. Igaz Mirát eddig is jóformán kis felnőttnek kezeltem, akinek bármit el lehet mondani.
– Semennyire. De tudom a módját, hogy hogyan legyek jóban vele. – Vállat vontam. – Egyelőre még meg akar ölni. Viszont eljátszhatom, hogy behódolok a kis terveinek, akkor pedig bármilyen információt megtudok szerezni.
Elvigyorodtam. Még mindig imádtam a veszélyt és büszkeséggel töltött volna el, ha apámat is átverhetem. Ez voltam én, ízig-vérig Elliot O’Mara-Forest. Csapassuk csak, hadd tanuljon Rowle ebből az egészből valamit.
Hamarosan, a fák között vezető vékonyka ösvényről megpillantottam az ezüstös holdfényben úszó tisztást. A kidőlt fatörzs is még ott volt. Besétáltam egészen a közepéig, ott elengedve Mira vállát. Ledobtam a kabátomat, nem számított, hogy egy cseppet reszketek a csípős éjszakai levegőtől. Levágtam a földre és már böktem is felé a pálcámmal. Ezúttal jobban sikerült az átváltoztatás, mint annak idején Merellel. Tökéletes, kockás, puha pokrócnak tűnt.
– Nos? Megfelel hölgyem? – mutattam a takaróra, majd még egy kicsit lehajoltam, hogy meghúzzam a sarkait, aztán leültem rá. – Köszi, hogy beszéltél a múltadról, ez azért elég sok jó és hasznos információ volt. – Elvettem az üveget, hogy most én kortyoljak a borból. A szabad kezemmel a fájós combomat dörzsölgettem, hátha attól jobb lesz.

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

Jól esett megértve lenni, de nem ez volt a legjobb dolog a beszámolómban, hanem az, hogy bár Elliot nem volt érzéketlen, ugyanakkor nem is sajnált agyon, mint azok, akik akár csak a múltamnak egy részletét megismerték. Tudom én, hogy amiket átéltem, az szánni való, de nem szeretek szánalmas lenni.
Elliot nagyon célirányosan haladt, így míg beszéltem, már inkább őt követtem, semmint a járást. A tisztás egész világos volt, apró virágocskák most zárt bimbói nyúltak az ég felé.
Felnéztem a csillagokra, melyek felettünk a mesterséges világítás zavaró hatása nélkül, teljes erejükkel ragyogtak ránk. Meg kellett állnom egy pillanatra. Olyan ritkán van az embernek lehetősége ilyen messzire nézni, és ilyen távoli dolgokat látni. Furcsa, hogy épp a saját fényeitől nem látja az ember ezt.
Elliotra néztem, várva a választ, és az előtte való hallgatásból, meg abból, hogy milyen hangsúllyal mondta, tudtam, hogy ezek nagyon megfontolt szavak, és a fejében nagy valószínűséggel nem így fogalmazta meg a helyzetet. Hálásan néztem rá, mert tudtam, hogy egyébként igen lobbanékony típus, de ha jól sejtem miattam (és esetleg az alkohol miatt is), vette a fáradtságot és visszafogta magát. Bár azért így sem hangzott jól, amikor arról beszélt, hogy az apja meg akarja ölni, ő pedig miattam kettősügynököt játszana neki.
- Nem kételkedem benne... De veszélyesnek hangzik - böktem ki óvatosan, de megingathatatlan helytelenítéssel. - Nem akarom, hogy az én ügyem miatt te vidd vásárra a bőrödet. Akkor inkább valami más módon kell utána járni - sóhajtottam, bár abban nem voltam biztos, létezik-e más mód. De valahogy aggasztott, amint ez a bohém figura hirtelen kihúzta magát és büszkén vigyorogva, lelkesen csillogó szemekkel nézett rám.
Mielőtt javasolhattam volna, hogy terítsük le a pokrócot, amit hoztam, idegenvezetőm rutinos mozdulatokkal intézkedett. Ügyes varázslata hívogató ülőfelületet eredményezett.
– Nos? Megfelel hölgyem? - kérdezte, és elegánsan még meg is igazgatta művét.
- Tökéletes, uram - vágtam rá, és kecsesen lehuppantam, majd a kezemet nyújtottam felé, hogy könnyebben helyet foglalhasson ő is. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy a lábához nyúl.
-  Köszi, hogy beszéltél a múltadról, ez azért elég sok jó és hasznos információ volt.
- Igazából még nem nagyon beszéltem róla így - vallottam be félrebillentett fejjel. - De... Valamikor már igazán kellett. És örülök, hogy a jó füleknek mondhattam el - tettem hozzá rásandítva a másikra, majd egészen felé is fordultam.
- De én már sokat beszéltem. Most te mesélj valamit a múltadról - kértem szépen csillogó szemekkel, míg ivott. A fehér macska közben előkerült, és letelepedett közénk a takaróra. - Például hogy honnan ez a szakértelem a kettős játékokhoz, vagy honnan van a szalagod - intettem a csuklója felé, amin a fekete szalag mintha nem dekorációs célból került volna oda. Ahhoz túlságosan egyszerű volt, s kevéssé szem előtt való. Közben elővettem táskámból a sütit, és Elliot felé kínáltam, hátha jó ösztönző lesz a bor mellett. Újból az ég felé néztem, s megpihentettem tekintetem a csillagokon.
- Milyen szép - tátogtam, míg a válaszra vártam.

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Felnézve az égboltra ismerős élmény fogott el. Talán pont egy éve volt, hogy Merellel ugyanitt voltunk és én a sálamból készítettem egy ennél sokkal bénább pokrócot. Jól esett most is leteríteni a kabátomat és felé pöccinteni a pálcámmal. Meglehet, éppen ugyanazt a melegséget éreztem a szívemben, mint akkor. Ugyanígy komoly témák voltak, ugyanígy megnyíltam neki… de azért igyekeztem nem újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Merel sosem fogja hagyni, hogy újra a közelébe kerüljek. Egyszerűen akármit teszek, mindig ugyanott lyukadok ki. Nem lehetek elég jó s akárcsak a többi ember, úgy én sem szerettem az olyan dolgokat űzni, amiben képtelen voltam sikereket elérni.
Megráztam a fejemet és inkább Mirabella szavain gondolkodtam. Ő van itt és nem Merel, ne űzd állandóan a múltat, abból nem sok jó következhet… A hang úgy súgta a fülembe ezeket a szavakat, mintha arra akart volna emlékeztetni, ami apámmal történt. Az egész gyerekkorom áhítozásból állt: meg akartam tudni, hogy honnan származom, mi az én múltam igazából. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd azért rimánkodom, bár sose tudtam volna meg ki Phillip Rowle. Addig is tudtam, hogy ott van bennem az a sötétség, ami bizonyára nem az anyámtól származott, de legalább önmagam voltam. Mára már hol volt az a szórakoztató s bosszantó figura, aki voltam! Csak ócska árnyéka maradt meg annak a tolvajnak, aki visszatért Londonba.
– Azt hiszem, az én bőröm már rég vásáron van… – válaszoltam halkan, ahogy a hátsó felem megtalálta a helyét végre. A pokróc egészen puhának és melegnek tűnt, nem úgy, mint a sálból készült, korábbi változata. Ez egészen hasonlított egy igazi takaróra. – Sok döntést hoztam, ami miatt veszélyben vagyok. Sokszor meggondolatlanul. Ennyit pedig megtehetek egy barátért igazán…
Kicsi megnyomtam a barát szót, ahogy a szemem sarkából a lányra pillantottam. Tenyerem közben még mindig a combomon pihent. Bőven éreztem benne a megtett lépések számát, de nem számított. Ha kellett, hát összeszorított fogakkal, de újra megtettem volna. Nincs az a sérülés, ami Elliot O’Marát ledöntheti a lábáról.
– Igazából még nem nagyon beszéltem róla így. De... Valamikor már igazán kellett. És örülök, hogy a jó füleknek mondhattam el.
Ekkor találkozott a tekintetünk. Egy korty bort vettem magamhoz, hogy az ital kellemesen felmelegítve elfeledtesse velem a lábamba nyilalló fájdalmak emlékét is. Tudtam, hogy ez képtelenség persze, de már a remény maga is sokat jelentett.
– De én már sokat beszéltem. Most te mesélj valamit a múltadról.
Letettem az üveget és hatra dőltem a pokrócon. Karjaimmal kitámasztottam a fejemet és úgy bámultam fel a csillagos égre. Döbbenetesen jól kirajzolódottak a sötét égbolton a fényes pontok. Majdnem olyan gyönyörű volt, mint odahaza Észak-Írországban, a kis patikánktól fölfelé nézve.
– Például hogy honnan ez a szakértelem a kettős játékokhoz, vagy honnan van a szalagod.
Elmosolyodtam, de nem válaszoltam azonnal. Egy pillanatig csak bámultam az égboltot. Talán Mira is megérezte, hogy a veszély úgy hat rám, mint másra a drog. Felpörögtem tőle, a szívem vadul kalapált és csak akartam és akartam még többet. Nem tudom, miért volt így… meglehet azért, mert az egész életem egy vágyakozás volt valami ismeretlen után, aminek sosem tudtam meg a lényegét. Így viszont, minden ismeretlent hajkurásztam, míg meg nem ismertem lényegüket. Akkor pedig újabb és újabb megoldásra váró rejtélyre volt szükségem… újabb tárgyra, amiben gyönyörködhettem és aminek mibenlétét kiismerhettem.
Vettem a felém nyújtott sütiből, de egyelőre csak megnéztem magamnak. Nem kóstoltam meg azonnal, mintha az is valami vizsgálandó tárgy volna.
– Ennél már csak Észak-Írországban szebb. – Suttogtam, ahogy barna, bortól csillogó szemeim visszavándoroltak az égboltra. – A szalagot egy lánytól szereztem… és vele is egyszer ugyanígy néztük a csillagokat. Lényegében elcseréltem vele egy tőrre. – Őszintén beszéltem. – Valahol itt köttetett meg a barátságunk, ami nem volt hosszú életű… de azért elég sokat jelent még most is, nekem. Ő gondolom már elfelejtett.
Megrántottam a vállamat. Sóhajtottam még egyet.
– Hidd el, az én múltam egy cseppet sem izgalmas, vagy kellemes.– Mondtam, még mindig meglehetősen halkan beszélve. – Egy aranyvérű varázsló házasságon kívül született fia vagyok. Az anyám mugliszületésű volt, így gondolom el akart tenni lábalól… csakhogy az anyám nem engedte, inkább elmenekült előle. Nélküle már nem élnék. Ott csesztem el, hogy meg akartam ismerni azt a fickót. Azt hittem, hogy akkor majd lesz apám… és lám, lett is, olyan aki csak ki akar használni. Ez az Elliot… ügyesen összeszedted ezt is… – Magyaráztam némi keserűséggel a hangomban.

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

– Azt hiszem, az én bőröm már rég vásáron van… Sok döntést hoztam, ami miatt veszélyben vagyok. Sokszor meggondolatlanul. Ennyit pedig megtehetek egy barátért igazán…
Szomorúan, kicsit csodálkozva mosolyogtam rá. Nem tudom, nevezett-e mostanság bárki a barátjának. Lefoglalt a tanulás és a gyakorlás. Talán utoljára kicsi koromban hallottam rám ezt, még a mugli óvodában. Milyen mást jelent ez ennyivel később és ennyi minden után. Furcsa volt, ahogy nő az emberek száma, akik - bár nem kérem - nagy dolgokat tesznek értem. Pedig tudom, hogy veszélyes ez számukra. Ahogy Elliotot figyeltem, az a gondolat fogalmazódott meg bennem; vajon én kérhetek-e ilyet egy baráttól? De arra is rájöttem, hogy nem kértem. Ő ajánlotta fel, és ami azt illeti, úgy tűnt, mintha kifejezetten lelkesítené a gondolat, hogy ilyen kockázatos kalandba fog.
- Nem mérgezett - böktem kuncogva a sütire, amit elvett.
- Lehet, hogy kicsit szőrös - tettem hozzá fintorogva.
- Egy kicsit mindenem macskaszőrös valamiért - simítottam végig a fehér cica hátán tettetett bosszússággal.
- De szerintem te tudod, milyen ez. - céloztam rá, hogy említette, neki is van cicája.
Hallgattam a szomorú történetet, közben én is a csillagokat tanulmányoztam. Olyan messze vannak, olyan rejtélyesek, és olyan különös, hogy az emberek; de még más varázslények is milyen erőket tulajdonítanak nekik. Ahogy itt ültünk, a tejút távoli, tűszúrásnyi fénypontjait bámulva, nem is csodálkoztam már ezen. Így érzi az ember, mennyire apróság ő az univerzum végtelen nagyságához képest, hogy milyen elképesztő csoda, hogy életben marad egy, a végtelenben sodródó porszemecskén...
- ... Ez az Elliot… ügyesen összeszedted ezt is… - mondja, én pedig szelíden pillantok rá.
- Ugyan. Mindig olyan szigorú vagy magaddal - szidom meg játékosan. - Pedig szerintem teljesen természetes és érthető, hogy tudni akartad, honnan származol. Szerintem a te helyedben én is pontosan ugyanezt tettem volna. Már persze, ha nem tudtam volna, hogy az apám anno inkább nem is akarta, hogy éljek - gondolkodtam el. - De talán még annak ellenére is. Az ember önképéhez, meg a világról alkotott képéhez hozzátartozik a szülei milyensége, még akkor is, ha esetleg nem szép ez a kép. Egy szülőt nem ismerni olyan lehet, mintha nem ismernéd önmagad egy részletét. Én szerintem szívesebben mondanám, hogy apám egy borzalmas ember, mint hogy azt mondjam, apám nem tudom, milyen ember. De ez lehet, hogy csak én vagyok.
Kicsit hallgattam, megint az ég felé irányítottam figyelmem.
- Szerinted nem furcsa az asztrológia? Hogy... Hogy születésünkkor ezek a kis fénypontok, meg ahogy elhelyezkednek az égen, ezzel meg kellene határozzák az életutunkat?
Gúnyos prüszkölést hallatok, ami még a közöttünk helyet foglaló állatkának az eredeti alakjában is díszére válna. Elnézegettem a felettünk fénylő égitesteket, s találgattam, vajon melyik csillagkép volt az a szemét dög, amelyik ilyen balsorsot okozott nekem. Aztán legyintettem - eszembe jutott, hogy ha okosabb lennék, nem a csillagok között keresném a hibást.
- Mindig is utáltam az asztrológiát. Nem tudom, melyik a kisgöncöl meg a nagymedve meg a többi. Ezek egyike se hasonlít se medvére, se oroszlánra, nem? - böktem felfelé fintorogva, aztán oldalra fordultam, Elliotot fürkészni. A mi szemeinkben is volt egynéhány fénypötty, mintha különálló csillagképek lettek volna itt, a földön.
- Kíváncsi vagyok, mi volt odafenn, amikor mi születtünk. Mikor én világra jöttem, biztos valami rossz csillagkép volt fölöttem, mondjuk az a sötét folt, ott - böktem megint felfelé egy részre, ahol nem igazán voltak csillagok, csak az üres űr. - Tudod, én se voltam várt gyerek. Volt három nagyobb testvérem, még a legkisebb is nálam öt évvel volt idősebb - meséltem. - Furcsa belegondolni, hogy a Harpellek közül már csak én maradtam, hogy továbbvigyem a családot, pedig nem is akarták, hogy megszülessek - merengtem halkan. Nem keseredtem el különösebben, de a helyzetet átgondolva elfogott valami enyhe nevethetnék. Pedig nem volt ebben semmi vicces, talán csak némi irónia.
- Ő is ilyesmi kis lény, egyébként - böktem vigyorogva Nemezisz felé, aki macskákra nem kifejezetten jellemző módon méla élvezettel legelte a pokróc szélén lengedező zsenge fűszálakat.
- Őt se vártuk. Úgy tűnik, ez egy ilyen éjszaka, hogy nekünk kellett itt összegyűlni - állapítom meg derűsen, majd Elliotra pillantok. - Akarsz róla is tudni egy bensőséges dolgot? - kérdeztem huncutul. Mezzi felkapta a fejét, mintha megérezte volna, mire gondolok. Megállt a falat fű a szájában, de csak egy pillanatra, aztán tarajos ragadozófogaival ügyetlenül tovább kérődzött a zöld növényeken.

CSILLAGLESÉS


Mira
2000. április

.outfit.

Hosszan bámultam a csillagokat, óvatosan harapva bele Mira süteményébe. Igazából, ha egy évvel ezelőtt kínált volna meg, talán csak elnyamnyogtam volna rajta. Akkor volt a legmélyebb talán a depresszióm. Hazajöttem egy csendes, békés környezetből – igen, annak ellenére is, hogy loptam, menekültem – és hirtelen ezer meg ezer érzelmi viharral találtam szemben magamat. Fogalmam sem volt, hogy van szörnyűbb dolog, mint az éhezés. Márpedig ezek a viharok nagyon is azok voltak. Úgy döntöttek le a lábamról, hogy időm sem volt kapaszkodót keresni. Először az apámban kellett csalódnom, akit annyira sokáig, őrülten kutattam, vágyakozva azután, amit az öcsém megkaphatott Dean személyében. Ezután jött a szakítás Esmével, annál felkavaróbb dolog régóta nem történt velem… hiszen azelőtt még szerelmes sem voltam. Kapcsolataim voltak mindenféle nőkkel, plátóiak is férfiakkal, de sosem jutottam el az sz-betűs szóig. Azt hiszem, világ életemben csak csodáltam másokat, de nem ismerhettem meg őket igazán, míg az a tizennyolc éves lány be nem toppant az életembe. Kár, hogy a végére úgy tűnt, mintha csak szórakozás volnék neki… hogy minden áron féltékennyé akart tenni. Az volt az egésznek a rákfenéje. Az igazi változás így Nat lett. Megmutatta, hogy boldog is lehetek a nem megszokott környezetembe… cserébe pedig hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Át akart formázni egy jobb, szebb, tisztább Elliottá és én úgy ugrottam, mint valami idióta kölyök, aki beleszeretett a nagy sztárba. Neki köszönhetően javult meg az étvágyam is… és neki köszönhetően híztam egy picit. Ha Mira tudná, miken mentem keresztül ahhoz, hogy ezt a falatot lenyeljem, akkor még türelmesebben várt volna, míg belemélyesztem a süteménybe a fogaimat.
– Szerintem a te helyedben én is pontosan ugyanezt tettem volna. Már persze, ha nem tudtam volna, hogy az apám anno inkább nem is akarta, hogy éljek – magyarázta. Furcsa volt, mert a hangja valahogy mégsem törte meg annyira a csendet. – De talán még annak ellenére is. Az ember önképéhez, meg a világról alkotott képéhez hozzátartozik a szülei milyensége, még akkor is, ha esetleg nem szép ez a kép. Egy szülőt nem ismerni olyan lehet, mintha nem ismernéd önmagad egy részletét. Én szerintem szívesebben mondanám, hogy apám egy borzalmas ember, mint hogy azt mondjam, apám nem tudom, milyen ember. De ez lehet, hogy csak én vagyok.
– Valahol mindig is éreztem, hogy ő nem jó ember. – Őszintén mondtam ki azokat a gondolatokat, amik jó ideje rágtak belülről. Még talán Natnak sem mondtam ki így. – Valahol mindig éreztem azt a sötétséget, amit tőle örököltem, csak addig el tudtam nyomni, amíg nem rángatott bele a saját kis világába. Azt hiszem, én sem vagyok igazán jó ember és ez évről évre rosszabb lesz, ha nem térek vissza ahhoz az élethez, ahol tizenöt évet voltam. Ilyen, amikor valaki megromlik, tönkremegy…
Nyeltem egyet és még egyet haraptam inkább a süteménybe, hogy annak édes íze elvegye az állandó keserűséget, amit éreztem.
– Szerinted nem furcsa az asztrológia? Hogy... Hogy születésünkkor ezek a kis fénypontok, meg ahogy elhelyezkednek az égen, ezzel meg kellene határozzák az életutunkat?
Elvigyorodtam.
Mintha csak te elmélkednél, O’Mara hangosan… – gúnyolt ki a hang, ahogy melegséggel pillantottam a lányra, elfordítva tekintetem az égről. Valami hasonlóság volt bennünk. Ugyanazok a mélységek fogalmazódtak meg benne, mint bennem. Hányszor gondoltam már éppen ezekre a kérdésekre, mikor felnéztem a fénylő pontokra?
– Kíváncsi vagyok, mi volt odafenn, amikor mi születtünk. Mikor én világra jöttem, biztos valami rossz csillagkép volt fölöttem, mondjuk az a sötét folt, ott. – Arra felé néztem, amerre mutatott. A nagy semmibe. – Tudod, én se voltam várt gyerek. Volt három nagyobb testvérem, még a legkisebb is nálam öt évvel volt idősebb. Furcsa belegondolni, hogy a Harpellek közül már csak én maradtam, hogy továbbvigyem a családot, pedig nem is akarták, hogy megszülessek.
Aztán a macskára tért. Ahogy kimondta azokat a szavakat, ahogy megfogalmazta a gondolatokat, minden elmélkedésem ott volt benne. Az ilyen emberek születése talán az a sötét folt, az a nagy semmi, amire mutatott a csillagok sokaságában. Én ilyennek éreztem magam sokszor, haloványnak a megannyi fénypont között, nem várt voltam, egy csapás, aki életeket tett tönkre… sosem ragyoghattam úgy, mint az öcsém. Őt akarták, rá vágytak, nem csak egy kolonc volt mindenki hátán. Sosem éreztem magam különlegesnek. Inkább valamiféle söpredéknek, amit jobb lett volna idejében eltiporni. De ez a gondolat fájt. Főleg, amikor eszembe ötlött, hogy apámnak ez volt a terve. Ezért elnyomtam, akárhányszor eszembe jutott.
– Az én születésem napján biztosan napfogyatkozás volt vagy olyan sötét volt az ég, mint az a sötét folt, amire mutattál. Azon a napon egy csillag sem fényeskedett az is biztos… amennyi fájdalmat okozott már a létezésem… – Suttogtam némileg szipogva. Anyám halálának gondolatára azonnal megtöltötték a szememet a könnycseppek. – De… mindegy is. Nekem már mindegy.
Felnyomtam magam a karjaim segítségével, hogy szembe fordulhassak Mirával. Nem kellett volna talán, de óvatosan a vállára fektettem a tenyeremet, úgy kerestem meg a csillogó szempárt az éjszaka sötétjében.
– Neked még van célod és van esélyed. Fiatal vagy. – Mondtam és letettem magam mellé a sütit, hogy megfogjam a boros üveget és egy kortyot igyak belőle.– Talán azt kéne mondanom, hogy ne lógj ilyen silány alakokkal, mint én. – suttogtam kettőnk közé. – Körülbelül veled egy idős voltam, mikor kicsaptak a Roxfortból… nem akarlak belerángatni egy hasonló helyzetbe. Már legutóbb sem kellett volna, hogy megláss, most meg kirángattalak a kastélyból… tiszta idióta vagyok…

♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬

CSILLAGLESÉS

outfit

2000. április

- Valahol mindig éreztem azt a sötétséget, amit tőle örököltem - mondta, én pedig a csillagokról ráfordítottam tekintetem. Végighallgattam, amiket mondott, de valahogy nem a sötétséget láttam kiülni az arcára. Vagy nem olyanmód, ahogy ő értette. A szemében az a bársonyos, fekete üresség tükröződött, ami fen az égen, ahová mindketten figyeltünk.
Próbáltam nem nagyon rábámulni, mikor elködösült a tekintete. Nem nagyon láttam senki férfiembert így elérzékenyülni. A családom férfitagjai mind kemény, két lábbal a földön élő makacs emberek voltak, másokat nem nagyon ismertem, akiket mégis, azok... Őket sem volna egyszerű kibillenteni. Mégis Elliotot gondoltam ebben a pillanatban a legbátrabb embernek mind közül, mert nem sokakban van annyi erő, hogy ezekkel a gondolatokkal szembenézzenek, és nyíltan kimondják őket. Még akkor is, ha az igazságértékükkel mindenképpen vitatkoznom kell.
– Tiszta idióta vagyok…
- Hát lehet, de azt nem jól látod, hogy miért - mondtam, és bár az én szemem is párás volt az elhangzottak árhullámától, magamra erőltettem egy, kissé félszegre sikeredett mosolyt, s játékosan, de gyengéden hozzákoccantottam az öklömet a vállához.
- Mit gondolsz, miért tartottam Veled? Ha csillagokat akarnék bambulni, felmásznék a Csillagvizsgálóba - mondtam paprikásan, hogy kibillentsem mindkettőnket. Utána enyhébben folytattam, és nagyon őszintén: - Segítettél kiszabadulni. Ezért hálás vagyok. Szerintem nem vagy silány alak, legalábbis én nem gondolom ezt. És nem fogok tőled RBF eredményeket kérni, mielőtt veled lógnék. Engem aztán nem érdekel, hogy az iskola mennyit érőnek mért. Vannak más mércék is, kezdd el azokat használni! - vigyorogtam rá.
- És neked sem mindegy - tettem hozzá komolyabban. - Szerintem bátor vagy, ügyes és szórakoztató is - jelentettem ki, aztán játékosan nekidőltem az oldalának, kicsit megbillentve. Azért belekaroltam, nehogy felboruljon. - Van egy fantasztikus képességed, amit te döntesz el, hogy mire használod. És nagyon ügyes vagy bizonyos dolgokban, ezt is úgy hasznosítod, ahogy jónak látod. De nem hagyhatsz ki a nyomozásból, én is a részese leszek, mert az én dolgom - szögeztem le, és hogy nyomatékot adjak szavaimnak, finom mosollyal, felszegett állal néztem farkasszemet a mandulavágású szemekkel.
- Szóval, hogy csaptak ki a Roxfortból? Remélem nem úgy, hogy kiszöktél éjszaka... - tettem hozzá kuncogva, és miután elhalásztam tőle az üveget, jó nagyot húztam a borból. Utána Elliot csontos vállára hajtottam a fejem, s úgy vártam a választ, majdnem fejjel lefelé nézve rá, kíváncsian csillogó szemekkel. A fejemben az járt, hogy ha ezért mindenkit kicsapnának, talán nem járna már a Roxfortba senki, csak a szellemek. Azok se mind. Persze, némi óvintézkedést megtettem, legalábbis elrendeztem a párnákat a paplan alatt olyan Mira-szerű alakzatba. Amilyen hétalvó szobatársaim vannak, reggelig biztos nem tűnik fel a hiányom senkinek - de talán még azután sem. Ha nem kapnak el a folyosón visszafelé, jó vagyok. És ha igen? ÍRnak Cartwrightnak? Pont őt fogja érdekelni... Jót röhögne rajta.
Az én dolgom, ha kicsapnak. Az én dolgom, ha kitűnőre vizsgázok. Bizonyos szabadsággal is jár, ha nincs az embernek családja. Nincs elvárás, nincs szabály, nincs semmiféle korlát, csak az, amit az ember magának állít fel, és nincs semmiféle teljesítmény-kényszer, csak amit az ember elvállal. Elliot esetében pedig éreztem, lehet jó pár ilyen.
- Biztos túl jó voltál nekik. Na és hol voltál tizenöt éve?- kérdeztem. Tényleg, bizonyos embereket olyan könnyen rúgnak ki innét, ami egyszerűen elképesztő. Hagrid is... De ha elkezdenénk sorolni, mi minden hibádzik az iskolai rendszerben, holnap reggelre se végeznénk.