Gurulás négy keréken

Sophie
1999. július

          Kéne egy kis korrepetálásra járnom, mert ez a csata kezd nagyon egyoldalúvá válnom. Azt hiszem, megragadom majd a táskám, és barátnőmet, majd hoppanálunk innen menekülésként, a görkorcsolyáért pedig majd visszajövünk. Ha már lábra tudok majd állni, mert miután eltöri a csontomat, nehezebben fogok tudni össze-vissza ugrándozni, hoppanálni pedig kétszer nem akarok, félek egyszer nem érne oda valamelyik testrészem, ahol én vagyok.
          A fickó épp a szívemre céloz, mikor meglátom Sophie-t osonni a ládák és kukák mögött. Innentől kezdve inkább azt tűzöm ki célul, hogy a fickó figyelmét eltereljem róla. Nem tudom mit tervez, de nem szabad lebuknia. Szóval addig incselkedek, megpróbálom hergelni a férfit, ami be is válik, igaz, akár az életemmel is fizethetnék érte, de szerencsére nem.
          Barátnőmnek sikerül lefegyvereznie, akármilyen különleges módon is. Végül is nem az eszköz, hanem az eredmény a lényeg. Most már csak fel kell tudnom állni valahogy. Még nem tudom megmondani, hogyan, de valahogy tuti meg fogom tenni. Végül is, a törött lábamon kívül a többi egy sima átok. Biztos meg lehet szüntetni.
          - Nem ismerem az átkot, szóval fogalmam sincs.
          Valahogy biztos megoldjuk, egy csomó feloldó igét ismerünk. A kérdés inkább a törött lábam. Egy kisebb sérülést el tudnék látni varázslattal meg anélkül is, de ez azért annál komolyabb. De nem akarok a Mungóba menni, mert akkor a végén még olyanok is megtudják, hogy bajba kerültem, akinek nem kellene. Szerintem még egy húzásom van, és aztán már testőrt is kapok magam mellé majd. Na, azt már tényleg nem tudnám elviselni.
          - Köszi, menni fog – mosolyodom el, mikor sikerül megmozdítani a lebénított végtagjaim.
          Sóhajtok egyet, majd összeszorítom a fogam, és megpróbálok valami csontforrasztó bűbájt alkalmazni. Felszisszenek csak, aztán megpróbálok felállni, ami meglehetősen jól sikerül.
          - De ha tényleg ilyen, akkor előbb megtanulom rendesen a csontforrasztó bűbájt. Most viszont menjünk innen, majd visszajövünk a korikért.
          Megfogom barátnőm kezét, aztán hoppanálok. A csontom még nem forrt össze rendesen, ezért meglehetősen fárasztóra és fájdalmasra sikeredik ez a helyváltoztatás. A Leichester téren az ember forgatagban sikerül eljutnunk egy padhoz.
          - Elég kalandosra sikerült ez a kori vásárlás, pedig nem is vettünk semmit – szomorodok el azért. – Hazatalálsz innen vagy segítsek?
          Úgy érzem, hogy mégis meg kell látogatnom a Mungót, szóval ha kell, akkor segítek neki hazajutni, ha nem kell, akkor onnan egy ölelés után a kórházhoz megyek. Lehet legközelebb eleve rájuk bízom majd a gyógyulásom. Szerencse, hogy ő küldetésen van, ezért ha el is jut hozzá majd a hír, csak sokkal később, mikor már nem lesz akkora jelentősége.

Köszönöm a játékot. 

[Esmé]

Esmé
1999. június

Aggódva stírölöm Esmét, amint éppen valami csontforrasztó bűbájjal igyekszik helyrehozni magát. Azt hiszem nem ártana nekem se majd valami... varázslós elsősegély tanfolyamot elvégeznem, vagy mi a csudát.
- Egészen biztos, hogy jól vagy? - kérdezem aggódva. Hát elég szerencsétlenül alakult ez a korivásárlás. Meg így aligha fogunk együtt szánkázni korival az utakon. Na mindegy, előfordul. Öhm. Na persze előfordul, hogy random emberke összezúzza a végtagjaid. Ha-ha.
Aztán mielőtt kinyitottam volna még a számat, el is hopponálunk, bele a tömegbe. Ugh, ettől mindig kavarog a gyomrom. Szédelegve leülünk a padhoz. bár nem tudom, Esmé inkább sántít,és én szédelgek.
- Elég kalandosra sikerült ez a kori vásárlás, pedig nem is vettünk semmit – mondja letört hangon.
- Hm, hát, legközelebb bepótoljuk - mosolygok rá bíztatóan. Vagy esetleg veszek neki egy korit karácsonyra, ilyesmi, teszem hozzá magamban.
- Hazatalálsz innen vagy segítsek?
- Velem nincsen gond, én inkább amiatt aggódom, hogy te hogy fogsz eljutni a... Mungób? - hm, azt hiszem minden épeszű ember odakészül ilynekor. Úgyhogy inkább elkísérem, majd a következő vonattal hazamegyek. Úgyhogy a mungó előtt még megölelem, és utána megindulok a pályaudvar felé.
Hát nem hittem volna, hogy valaha is fogok majd ilyen kalandba keveredni. Minden esetre, legalább lesz mit mesélnem Rose néninek, ha hazamegyek. Szerintem előbb teát kéne neki csinálni, hogy ne kapjon helyben infarktust, miután meghallja a támadás részleteit. Kicsit már hiányzik az elvonulás, szóval lehet, hogy a nagy napi beszámólóm után elvonulok, és faragok valami állatot a fészerben. Már hiányzott ez a hobbim. Meg talán tényleg jó lenne összehozni valami közöset Esmé képivel és az én izéimmel.

Köszönöm a játékot!